160. GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK – kisgyerek szemszögéből (1971)

Tarna parti falu. Nyáron és néha karácsony táján is a hátsó udvarban üdvözölhettem a keverék szukát. Egyszerű falusi kutyaólban húzta meg magát. Csapadékban bővelkedő napok után a hátsó udvar elejétől a távoli budiig sártengeren keresztül vezetett az út. Egy ilyen cuppogós helyzetben figyeltem fel a négylábú haver tarthatatlan helyzetére. Szegénykém, ki sem tud jönni a bodegából.

A szárazabb idő beálltával utánajártam a dolognak. Lábam mellett ugrált a hékás, miközben felborítottam a házát. Száraz idő ide vagy oda, a kutyaól alja és az alatta lévő talaj is nedves volt. A nyirkos földön tekergőző gilisztákra lecsaptak a szemfüles tyúkok. Közelemben kisebb téglakupac magasodott. Egyforma méretű darabokat kerestem közöttük, és belőlük fundamentumot raktam a kutyaól alá. Elkészült a vízszigetelő alap, visszaügyeskedtem rá a házikót. A keverék Picit szép szóval megkértem a műszakilag felújított ház átvételére – ezzel egy időben a kulcsátadás is megtörtént.

Tízévesen elégedett voltam magammal, mert figyelmességemmel és munkámmal jót tettem valakinek, a barátomnak. Késő délután hazaérkezett a porta ura. Szeme éles lehetett, mert a hátsó udvarba érkezve azonnal észrevette a változást. Nézte-nézte, majd megkérdezte:

– Te csináltad?

A válasz után egyet-kettőt jóváhagyólag bólintott, és ment a dolgára.