: GIZA NÉNI ANDRÁS BÁCSI MEG A RÁADÁS — sorstársak (1998)

A hevesi róna lakója volt, Giza néni. Sokgyermekes családban nőtt fel, utolsónak. Lánynak is vékony lehetett, élete végéig megőrizte cingár alakját. Elérkezett az idő, rá is kivetette szemét egy ifjú legény, és jöttek azok a bizonyos porontyok. Az első két szülött még az egyéves kort sem élhette meg. A vályogház kéményében további három fiút hagyott hátra a piros csőrű madár. Nőttek-nőttek a csemeték, lett szerencsém velük találkozni. De ez már azután történhetett, hogy Giza néni férje kiment a határba, és nyoma veszett. Szökött szovjet katonáról szólt a falusi híradás. Felnőtté cseperedtek a fiúk. Egyikük, szerelmi bánatában, Egerhez közel kiment az erdőbe, és kinézett magának egy vastag faágat. Hónapok múltán találtak rá. Maradtak ketten, de nem sokáig. A soron következő fiú, bő tíz év múlva követte őt. Giza néni pedig rendíthetetlenül állta a sarat. A falu vasútállomásán dolgozott egész életében. Neki köszönhetem, hogy kisiskolásként egyszer-kétszer kivitt, a mellékvonalakon füstkarikákat pöfékelő gőzösök, és a fővonalon százhússzal tépő villanymozdonyok fellegvárába. Harmadik fia segítségére sietett, amikor düledező falusi háza kezdett életveszélyessé válni. A hátsó udvarban felhúzott egy picike téglaházat, aközben erősen megfázott. Azért nem került bekötésre a gázkonvektor, mert úgy volt vele Giza néni, hogy: a megtakarított pénzéből éppen futná, de akkor vajon miből fogják eltemetni? Azt pedig végképp nem akarta, hogy halála után arról pletykáljanak a falubeliek, hogy az állam temette el. Telente fagyoskodhatott eleget, de a hideg akkor rázhatta ki igazán, amikor nyugdíjas kora előtt meghalt az utolsó fia is. Az elkövetkező időkről ekként vallott:

— Minden nap elgyalogolok a kilométerre lévő templomba, leülök a padba, és lelki békét nyerek. Ha van még elég erőm, utána kiballagok a temetőbe, a sírhalmokról leszedem a gazt, és A szomszédos hantokat is rendbe teszem.

Amikor utoljára arra jártam, már nem állt Giza néni téglaháza.

András bácsi története egészen más eset. Az 1800-as évek második felében született, Szabolcs megyében, közel a Tiszához. Közszolgaként dolgozta végig aktív éveit, utána nyugállományba vonult. Napestig etethette a háziállatokat, és elballaghatott a kocsmába is. Egyik nap arra futhattak össze a körülötte élők, hogy nem mozdul az öreg. Szaladtak orvosért, de üzentek a papnak is. Lett nagy sírás-rívás, jöhettek a siratóasszonyok. Elkészült a koporsó, belefektették András bácsit. Lehajtott fejjel ballagott a gyászmenet. Egyszer csak: vajon mit hallhattak a koporsó mellett haladók? Valaki kopogott odabentről. Lett nagy ámulás, szájtátás. A leszögezett fedelet felfeszítették. A koporsóban felült András bácsi, alaposan szétnézhetett, majd kisebb-nagyobb segítséggel, a mennyországba tartó utazásból visszatért a poros anyaföldre. Mit volt mit tenni, halott hiányában elmaradt a temetés. András bácsi hazatért. Megelégedetten kanyaríthatott egy szelet kenyeret, mellé a kamrából került egy szelet szalonna, meg egy fej veres hagyma is — mindezeket a végén egy pohárka borral leöblíthette.

Utoljára jöjjön a ráadás. Hogy András bácsi falujából való-e a következő történet, nem tudni, de ha nem ott eset meg, néhány falunál aligha messzebbről való. Valakit folyamatosan az a rémálom gyötört, hogy a nem rég elhunyt szerette arról panaszkodik jajongva, hogy be van zárva a koporsóba, és nemsokára meg fog fulladni. Hitték-e vagy nem, a falubeliek? Mindenesetre annyiszor elmondta nekik ezt az érintett fél — és valószínűleg hiteles személy lehetett — hogy döntés született a sír felbontásáról. Kiásták a gödröt, felnyitották a koporsót. Vajon mit láttak benne? A halott meg volt fordulva!