23. Gázkamrától a fehér kesztyűig — Lettország (2022)

A lett ember, ha légzési nehézsége támadna, nem rohan fejvesztve a szakorvoshoz szanatóriumi beutalóért. Helyette elsétál a legközelebbi parkig. Dús gyepszőnyeg, lombos fák ligete, karbantartott padok szemetesekkel, makulátlan tisztaság. Térképes információs tábla segíti a turistát. Az emberközpontúságot másként is megtapasztalhattuk. Éjszaka landolt a gépünk Rigában. Siettünk, hogy elérjük az utolsó buszt. A kiterjedt útfelbontás miatt, a megálló felől helyi taxistól érdeklődtünk, aki ahelyett, hogy fuvarra ajánlkozott volna, készségesen állt a rendelkezésünkre. A kínaiak által üzemeltetett szállásra digitális rendszer használatával lehetett bejutni. Az ajtókilincs felett lévő képernyő rátenyereléssel aktivizálódott. A kulcsot a fali dobozból kellett kiimádkozni. Két órával később, hajnalok hajnalán, három hét után másodszorra is rám tört a Covidgyanús eset. Két és fél napra ágyba döntött. Amíg kúráltam magam — lázcsillapító, tea literszámra — addig Kati nyakába vette a fővárost. Portyázásaiból visszaérkezve lelkesen mesélt élményeiről. Végül is mindketten jól jártunk.

A lakókörnyezet visszahat az ott élő emberre. Rigát Európa szecessziós fővárosának tartják. A belvárosi házak homlokzatát kőszobrok díszítik: oroszlán vagy majomfej, félmeztelen ledér hölgyek vagy az ördög bőrébe bújt kedves férjuruk. Ez is egyfajta mesevilág mindaddig, amíg a szájtáti városnéző turista hátrafeszített nyakába nem áll bele a görcs. Néhány szemrevaló vagy más miatt érdekes rigai épület: a Fekete fejűek háza (a nőtlen kereskedők céhének egykori székháza); székesegyház; Szent Péter templom; a négy hangárból álló piac; Lett Tudományos Akadémia (Sztálin által adományozott épület); Szabadság emlékmű; Power Tower - lábánál Lettország NATO-hoz való csatlakozásának ötödik évfordulója alkalmából ingyenes fotókiállítást rendeztek. Évszázadokkal ezelőtt Hanza városként tartották számon. A kultúra és az építészet fejlődésében, fontos szerepe lehetett ennek a kapcsolatrendszernek. Máig tartó visszaigazolása , a nyolcszáz házból álló óváros. A népek közötti megbékélésben érdekelt kereskedőkkel ellentétben, akadtak másféle felfogású emberek is: fegyvereikkel itt csörtettek a legkülönbözőbb skandináv népek fiai mellett a lengyelek, valamint az orosz és a szovjet tejtestvérek is. Némelyikük sikerrel tette, maradtak, míg bírták szusszal. Szerencsére ma már a turisták lihegik tele a várost. Legtöbbjük német anyanyelvű, a spanyolok hűsölés céljából is érkezhettek. A Balti-tengerről Rigába a Daugava folyón úszhatnak fel a szállodahajók. A reptérről a légi járatok többsége skandináv országokba közlekedik. A belvárosban erős a rendőri jelenlét. Eredménye, hogy nem verődnek hordába a hajléktalanok, és nem kéregetnek erőszakosan. A járdákat fiatal lett fiúk takarították. Az ételfutárok többnyire Indiából érkeztek. A nemzetközi és távolsági buszvégállomáson négy és fél euróért lehetett zuhanyozni. Aki az utolsó pillanatban helyi szuvenírt szeretne beszerezni, számtalan utcai árusnál válogathat a fából faragott termékekből.

1917 és 1991 között a teljhatalmat megtestesítő KGB székház felkeresése miatt, nem kaptunk hajba a feleségemmel. Sokat vártunk tőle, alig valamit kaptunk cserébe. A felújított szürke épület pár szobája a kiállítótér. Dokumentumok és fotók a falon. Kihangosított monitoron - feltételezhetően - egy kárvallott beszélt az emlékeiről. Két fénykép érdemel említést. Az egyiken egy brutálisan megvert hölgy arca, szeme alatt monoklival. A másikon szoba, aljából nyitott végű csövek merednek felfelé, a plafonon elszívó berendezés kürtője, a földön meztelen emberek holtteste. Hogy Sztálin vagy Brezsnyev főtitkárelvtárs idejében készülhettek-e a fotók, nem tudom. De, hogy a belvárosból a 21-es busszal hosszas utazást követően elérhető a Motor múzeum, és ott többek között megnézhető a két politikus személyi használatú gépkocsija is, az száz százalék.

A zöld növénytengerben a lakótelep tartozéka a modern és külsőleg látványos múzeum, amelyet az autókat kevésbé kedvelők se hagyjanak ki. Nekem már a pénztárnál leesett az állam. Nem azért, mert a látássérültnek és kísérőjének itt is ingyenes a kulturálódás – Lettországban borsosára van a múzeumi belépőjegyeknek – hanem azért, mert kaptunk egy-egy eldobható fehér szövetkesztyűt. A többi látogató, nem. Csak később jöttem rá, hogy a kiállított tárgyak kézzel megismerését szolgálja. Hamar ráéreztem, hogy az autók ugyanabból a fémből készültek, és az üléseket borító erős bőr is egyazon alapanyagból származik. Ebből arra következtettem, hogy az eredeti tervek alapján újra legyártották az autókat, emiatt egyik járgányban sem lehetett motor. A kerekek is vadonatújak. Feleségem, mint egy fiúgyerek, olyan lelkesen szaladozott egyik csodától a másikig. Az 1920-as évekből származó klasszikus Ford T-modell ( maximum harmincöttel gurult), és az 1930-as évekből való fehér színű, kétüléses Mercedes (százöttel robogott) dobogtatta meg legjobban a szívét. Hosszas lamentálást követően, az első mellé tette le a voksát. Másoknak más vált kedvencévé. 1949-ben 6 méter hosszú, 6005 köbcentiméteres, száznegyvennel robogó ZIS típusú limuzin állt Sztálin rendelkezésére. Hozzá képest, Brezsnyev elvtárs már-már nyugati elhajlónak számított, az 1962-es Rolls-Royce használatával. Hogy a jármű százkilencvenes végsebessége közre játszhatott-e a luxusautó elejének ripityára törésében, vagy oka simán a vodka nyakló nélküli vedelésében rejlik, teljesen mindegy. Mindkét járgányban a sofőrülésben maszkírozott bábú alakjában, a megnevezett elvtársak láthatók. Évszám tekintetében az utolsók egyike az 1980-as évek nyugat-német kapszulaautója, mely emlékezetem szerint, háromszázhatvannal téphetett. A felső két szint után irány az alagsor, a teherautók és a buszok kiállítótere. Az egyik fapados busz ajtaja tárva-nyitva. Nosza rajta. Monitor segítségével az utazás kép és hangélményét megteremtették a szervezők. Az út mellett szurtos gyerekek kiabáltak, itt-ott kacsák tipegtek, pótkocsit vontató traktor pöfögött. A Lenin-díjat mégis az oldalkocsis motorjával közlekedő Szergej bácsi vihette el, akinek kétkerekűjének kipufogója olyan füstfelhőt hagyott maga után, hogy napokig megbénította a település közúti forgalmát — nevettében hasát fogta, Kati. Szót érdemel a modern kiállású múzeum belső tere. Koromfekete falak, pontszerű fényt adó világítótestek, amelyek fénye megcsillan a kiállított autók magasfényű lemezborításán. A szem, a látvány és a fotózás szempontjából, nem szerencsés. Ablak hiányában teljesen száraz a levegő. A járműveken megülő porról a múzeumlátogatás elején kezemre felhúzott fehér színű kesztyű sokat mesélhetne.

Ha már a fővároson túlra keveredtünk, maradjunk ott. Riga jelképes üdülőrésze Jürmala, mely több apró település gyűjtőneve. A főváros átjáró főpályaudvaráról indulva, ahol a talpfák még mindig szurokkal kezelt talpfák, 35 perc után, Majoriban szálltunk le. A személykocsikban az egymással szemben elhelyezkedő ülések három-három főre lettek méretezve. Ez a körzet elsősorban színes faházairól nevezetes, de különösebb hatást nem tettek ránk. Lesétáltunk a Balti-tengerhez. A víz sárgás-homokszínű, lassan mélyül. Nem csoda, hogy csak két fürdőző csobogtatta meg a vizet. Augusztus elején a víz hőmérséklete alulról nyaldosta a 20 fokot. A part homokos. Számunkra felfoghatatlanul sok vendéglátóegység várta a fizetőképes keresletet. Bízva szakértelmükben, biztosan nem a zárva tartás miatt nem mennek tönkre. Délelőtt turistát, de még sirályt is nagyítóval kellett keresni. Ismerethiányból fakadóan meglepett, hogy a 40 méter széles homokos parton túl, burjánzó lombos erdő. A skandináv országok tájjellegzetessége lehet ez a flóravilág, de eddig mi itt Lettországban jártunk legészakabbra.

Riga szecessziós épületeire hivatkozva már utaltam a mesevilágra. Folytatom egy élő vidéki példával. Sigulda Rigától autópályán 52 kilométerre fekszik. Vonattal átszállás nélkül is elérhető. Naponta egy-két alkalommal. A vasútállomás XIX. századi épülete magában foglalja a busztársaság jegypénztárát, a fakk rendszer által pedig a személyzet nélküli információs pontot is. Az oktalanul méregdrága papírra nyomott tájékoztató a turisták számára az összes ajánlott útvonalat tartalmazza. További orvosolandó hibaként jegyzem meg, a nyomtatvány felső sarkában lévő miniatűr térképet. Olcsóbb papírlap hátoldalára kellett volna kinagyítva tenni. Általa az első oldal szöveges része további információkkal gazdagodhatott volna. De nézzünk szét a környéken. Hogyan nézne ki a számodra ideális lakókörnyezetet megjelenítő terepasztal? Ha az nem idézné meg a tömbházrengeteget, itt-ott egy-két kisebb fűcsomóval vagy csekély számú fával, hanem ennek éppen a negatívja lenne a te pozitív álomképed, akkor a több, mint nyolcszáz éves, 1928-ban ismét várossá avatott Sigulda a te településed. Kilépve az állomásépületből, máris csodalátványvilágban találjuk magunkat. Ezt még tetézhetjük, ha a Pils utca vonalát követjük. A környezet hasonlóképpen írható le, mint ahogyan a fővárosi parkok esetében: tömör szerkezetű gyepszőnyeg, ligetes erdőrészletek, benne pontszerűen elhelyezkedő házak, amelyeket jelképes kerítés határol, ha egyáltalán van. Turistákat útba igazító tábla mindenhol. Igaz, a számukra készített útvonalajánló dokumentumon feltüntetett különböző színű turistajelzést, fákon vagy másutt kár keresni. A fejünket időnként érdemes körbeforgatni: kulcsok négyzete; egyszerű házi megoldású vízimalom kerék, amely forog is; bohémsággal jellemezhető, kőből faragott szedett-vedett katona bagázs; Sigulda régi és újkori vára egymás mellett — és sorolhatnám még. A pirinkó evangélikus templom mellett festői tó. Belőle hal vetette fel magát. Szétnéztünk a középkori livóniai várban. A XIII. század elején kezdték építeni. Köréje gyarapodott a település. Belső fala igencsak magas. A legépebben megmaradt toronyba felmásztunk. A legfelső szintről láthatóvá vált a Gauja folyó, a fölötte drótkötélpályán haladó pontszerű kabin, és egy további erőd. A karbantartott vár parkrészében digitális fűnyíró zümmögött. Pirinkó tartályából még egy hintaló sem lakna jól.

A Gauja Nemzeti Park Lettország legrégebbi, és legnagyobb védett természeti területe. 917 négyzetkilométeren fekszik. A Pils utcáról a gombajelzést követve letértünk. Itt már szembesülhettünk a siguldai lakókörnyezettel. Tucatnyi sorház jellegű épületből állt. A Gauja Nemzeti Park sárga turistajelzéséhez érkeztünk. Tízperces sétát követően, végeláthatatlan hosszúságú, és irdatlan mélységbe levezető lépcsősor tetejében állva, megcsóváltuk a fejünket. Nem túrázni jöttünk, hanem szétnézni. Visszaballagtunk eltévelyedésünk helyére, ahonnét egy rövidebb útvonalon igyekeztünk vissza a centrumba. Szót érdemel az óvoda. Bejárata közelében fából összeütött vaddisznó. Közelében focikapuk. Az ovi udvarát tömött gyepszőnyeg fedte. Körülötte több futballpályanagyságban fás liget. Reggel kiengedhetik a kölyköket legelni. Pár óra elteltével utánuk indulhatnak a dadusok, hogy mire délután megérkeznek a szülők, egyben legyenek a báránykák. Pár méterrel tovább, errefelé felfoghatatlan nagyságú lakóövezet: négy háromemeletes, két lépcsőházas blokk. Kilométer után hatalmas alapterületű élelmiszerüzlet, ahová szinte kivétel nélkül autóval, és kerékpárral érkeztek a vásárlók. Jókora területet bejártunk, mire visszaérkeztünk a vasútállomáshoz. Útközben szinte csak magányosan álló mesebeli házikókat láttunk, de akkor: hol a fenében lakhat a tizennégyezer siguldai?