130. GASZTRONÓMIA – hátha bejön (1964)

Ebédre hívtak minket a dadusok. Négy társammal korgó gyomorral vettük körbe az asztalt. Hiába vágyakoztunk a mesebeli „terülj, terülj, asztalka” színvonal után. Hogy az elém letett leves kanalazgatása közben vajon miért juthatott eszembe mindenféle elterelő ákombákom zöldségkörítéssel gondolat, az maradjon hetvenhét pecsétes titok. Amennyiben éhségtől visítozó malacka lettem volna, akkor sem habzsoltam volna az előttem lévő lét. Az viszont szent igaz, az egyik dadus kétszer is rám szólt figyelmeztetőleg:

– Egyed gyorsabban a leveskét, fiacskám, mert hamarosan hozom a második fogást!

Ha tudtam volna, hogy nem vicces kedvében mondja a néni, másként is alakulhatott volna. Talán éppen az otthon lévő szent macihoz fohászkodhattam magamba mélyedve, hogy a tányérban lévő löttyöt valahogyan tüntesse el előlem, mert aközben az első fogás maradékát felturbózták a másodikkal. Ovis reménnyel kanalaztam bele a gasztronómiai csodának remélt eledelbe: ki tudja, hátha bejön. Lehet, hogy a baj oka talán nem is a kukta két ételkülönlegességének gyors egymásra találásában keresendő. Talán az arányokkal lehetett a baj. A legújabb ételvariáció még az elsőnél is hitványabbnak bizonyult.

Lelkileg teljesen összetörten ültem az asztalnál. Hiába néztem körbe esdeklő szemmel, segítségben nem reménykedhettem. Hosszú idő elteltével érkezett a dadus, és kedves hangon megkérdezte:

– Nem ízlik az ebéd, Lacika?