200. ETIKA – fütyült ránk (2000)

Vakok Általános Iskolája. A popélet néhány közismert tagja magát nem látó gyerekek társaságában rögzíttette az egyik tévécsatornával: kívánságműsor féle lehetett, zenei utóélettel. Eközben két nem látó lánnyal beszélgettem hosszasabban. Minden jónak vége szakad egyszer, elbúcsúztunk egymástól. Felálltam, talpra pattant a közelemben fekvő vakvezető is.

Az intézmény tágas folyosóján haladtunk. Előttünk jobbra népesebb társaságra figyeltem fel.

– Figyeljetek csak ide – szólt egy férfi. – A lóversenypályán is ezt szokták csinálni!

Ezalatt a csoportosulás mellé értünk Kicsivel. Óhatatlanul is hallottam a továbbiakat.

– Ez egy ultrahang síp, belefújok és nézzétek csak, mi történik?

Pár méterrel túl jártunk rajtuk, amikor a német juhász fejét hirtelen jobbra kapta – eközben vakvezetői feladatát gördülékenyen teljesítette.

– Látjátok, már enyém is a kutya! Így kell ezt csinálni! – mire elismerő zsivaj kerekedett körülötte.

Ekkor kaptam észbe, hogy mi egy alkalmi demonstráció kéretlen elszenvedői voltunk. Mi történt?

Az ország legnevesebb etológusa kisebb társaság központi figurájaként várakozott a folyosón. Szakmájáról kérdezhették a körülötte állók, ő meg szívesen beszélt róla. Kapóra jöhettünk neki a vakvezetővel, mert így spontán is reprezentálhatta szakmai nívóját: a nála lévő ultrahang sípba belefújt. Filléres dicsőség. Gondolkodás nélkül megtette, biztosan megérte neki.

Ettől a pillanattól kezdve ő az én szememben etikailag nulla lett: a feladatát végző vakvezető figyelmét munkájától – az ultrahang síp megfújásával – szándékosan elvonta. Ezt a morális bűnt semmilyen mértékben nem csökkentheti, hogy zárt folyosó védelmében történt. Tettével minden etikai normát átlépett az érvényesülés érdekében. Eljárhatott volna másként is.

Ehhez előzetesen meg kellett volna szólítania engem, majd a felvázolt kísérlethez beleegyezésemet kellett volna kérnie. Ez a sok macera viszont keresztbe tett volna a spontán sikernek: fiatal nők gyűrűjében diadalmaskodhatott.