98. ÉLETMENTŐK – kölcsönkenyér (1972)

Az első történet még nem életmentésről szól, hanem a fogyatéknélküli életben tartásról.

Középiskola. Három fiú osztálytársammal a Margithídnál leszálltunk a körúti villamosról. Az aluljáróban a HÉV peronjához levezető lépcsősor felé igyekeztünk. Meghallottuk a belső végállomás felől beérkező szerelvény hangját. Lépéseinket megszaporáztuk. Az első két fiú ügyesen felugrott a szerelvény utasterébe, ekkor megszólalt az ajtócsukódásra figyelmeztető jelzés, ennek ellenére mi is ugrottunk. Én lábon állva érkeztem meg, a másik fiú viszont megbotlott. Térdre esett, lábszára az ajtón kívülre lógott – ekkor már csukódott az ajtó. Jobb kezemmel reflexszerűen ellentartottam neki, eközben ránéztem a kétségbeesett arcú fiúra:

– Gyorsan ugorj fel! – kiáltottam.

Holtrémülten állt talpra:

– Ha nem kapod el az ajtót, ripityára törte volna a lábamat!

A Marx teret a Váci út irányából közelítettük meg a nyolcadikos osztálytársakkal, mégpedig a Katona József utca felől, ahol a megboldogult 43-as busz végállomása volt. Beszélgetve haladtunk egymás mellett. Hogy hányan lehettünk, ki tudja már, de egy masszív diáktárs egészen biztosan velünk tartott. A Kádár utcánál jártunk, ahonnét a főútvonalra négy villamos is kikanyarodott: 3-as, 12-es, 14-es, 55-ös. Fontos mondandóm lehetett, mert a lábam elé nem figyeltem. Leléptem a járdáról, mire karon ragadott a zömök fiú:

– Nem kell a villamos alá gyalogolni!

Ebben a pillanatban egy ezres számozású motorkocsi gördült ki a Kádár utcából. Az osztálytárs figyelmességének köszönhetem, hogy nem vasalt ki.

A túrázás terén is egymásra találtunk Katival. Bár súlyban és testméretben jelentősen különbözünk egymástól, a távolságot, a szintet és a haladási sebességet tekintve, hasonló teljesítményre vagyunk képesek. A Pilis-hegységben jártunk. Megérkeztünk a Spartacus-ösvényhez. Aki nem ismeri ezt a helyet, annak elmesélem: az ösvény annyit tesz, hogy a két láb széles köves mezsgye egyik oldalán sziklák magasodnak, a másikon mély szakadék tátong. Nehézségét tetézi ha esőben vagy havas időben jár arra a vándor.

Kettesben haladtunk. Az egyik szakasz kimondottan veszélyes volt akkoriban, mivel ott teljesen leszakadt az út. Odaérve, a párom lába megcsúszott, én meg ráérezve az eleső mozdulatra, előre hajolva, bal kézzel reflexszerűen utánakaptam. A grabancát sikerült megragadni. A ténylegesen előállt veszéllyel nem lehettem tisztában.

– Ha nem kapsz el, menthetetlenül a mélybe zuhanok!

A Spartacus-ösvényt azóta biztonságos útvonalra terelték.