210. ÉLETBAJNOKOK – akiktől a legtöbbet tanultam (2001)

Aki ismeri a Rózsadombon lévő Baba utca legvégét, képben van. Mindenképpen jobban jártam úgy, hogy már nem látva kerültem beljebb az egykori villába, de nem azért, mert így nem nézhettem szét vizuálisan, hanem, mert a látásvesztésből saját magamat rehabilitálva kerültem ki addigra. Az évezredforduló táján ismerkedtem meg a bentlakókkal – idővel áthelyezték őket a Korányi kórház egykori óvodájának épületébe.

Akkor még találkozhattam az utolsó hazai vastüdőssel. Talpraesett, intelligens férfi volt, aki mindösszesen három ujját volt képes minimális mértékben mozgatni. Ilyen semmi feltételekkel a tarsolyában elektromotoros kerekes székével eljutott a Flórián térig, Csepelig. Egy ideig tőzsdézett, nagyker áron vásárolt cigarettát árult a környékbeli építkezésen dolgozó munkásoknak. Mindvégig tiltakozott a gégemetszés ellen, mondván, hogy azzal jelentősen megnő a fertőződés veszélye. Mégis műtőasztalra került, és bebizonyosodott a jóslata, egyik látogatás alkalmával már csak a hűlt helyét találtam.

A másik férfi csak az egyik lábát volt képes mozdítani. Vele nem kezet fogtam, hanem lábat. Ő egy háromkerekű motorral járta a várost. A speciális járműben volt egy fotel, abba beleültették, és már repesztett is. A kormányt lábbal kezelte. Szívesen viccelődött a hölgyekkel, nem volt magába forduló típus. Ám egyszer neki is csak az emlékét találtam.

A legfelfoghatatlanabb történet egy pedagógus hölgy esete, aki azután került oda, hogy már jártam ott. Rohamtempóban leépült a teljes izomzata: a szemhéját sem volt képes magától felnyitni – apró eszközökkel kitámasztották. Szobájában a tévé mindig be volt kapcsolva. Családja rendszeresen látogatta. Karácsonykor mindig hazavitték. Évekig élt így. Akárhányszor eszembe jutott, mindig az ugrott be, hogy: vajon mi járhat a fejében és vajon a lét kapcsán felismert-e olyasmit, melyet mi nem érintettek helyzetünkből adódóan nem ismerhetünk fel soha. Nyugodj békében, te is.

Utolsónak egy velem egy korú hölgyről szólok, akivel egy iskolatömbbe jártunk középiskolába. A gyermekorvos véleménye szerint a huszadik életévét nem élhette volna meg. Maholnap hatvan lesz. Lélegeztető gép helyettesíti jelképes tüdőkapacitását. Ahogy szokta mondani, ő egy lusta ember, ezért csak nagyritkán hagyja el az ágyat. Két kezét egymástól ötven centinél távolabbra nem képes eltávolítani. Ilyen szűk feltételek mellett elkezdett rajzolni, festeni. Sok kiállítása volt azóta. Hármat én is szerveztem neki, öntevékenyen. Jártas a számítástechnikában is. Honlapján az összes alkotása megtalálható, másoknak lehetőséget kínál képértékesítésre. Mind a mai napig őrzi női mivoltát: önmagát, haját és a szűkebb környezetét rendben tartja. Ő is örül az életnek – mint ahogyan a többiek is értékén kezelték.

Tudom, ezer emberből ezeregy elborzadva olvassa az előző sorokat. A jelképesen idecitált barátok a saját csekély lehetőségeiket száz százalékosan kihasználva éltek, élnek. Ők aztán valóban mindent megtettek azért, hogy valamennyire mégis csak emberhez méltó módon élhessék meg a rájuk szabott időt. Nem létező kalapomat ezennel a magasságos égig megemelem előttük. Egyedül őket vagyok hajlandó példaképnek tekinteni.