EGYSZERIBEN MÁS LETTEM

Kun Mihály (62 éves)

(Jelnyelvi tolmács: Fábián Melinda.)

1940. március 2-án születtem, Békés megyében. Édesapám pékmester, édesanyám háztartásbeli volt. Pár évesen felfigyeltem a zene sokszínű hangjára: gyakran fújtam a szájharmonika apró lukaiba, vettem kezembe a tangóharmonikát. Ismerkedtem a hangszerekkel. A II. világháború zaja megtörte a formálódó gyermekzenét. Baljósan sivítottak fel a harci repülőgépek, százával hullottak a mázsás bombák. Robbantak az átkok, nem nézve senkit és semmit. Testvéreimmel a zene csendes, léleknyugtató varázsával próbáltunk ellenszegülni a háború zúgó őrületének. Aztán hatalmas detonáció robaját hallottam, és az erős légnyomás beszakította mindkét dobhártyámat. A kedves muzsikaszó egyszeriben elillant, soha nem hallható távolságba került tőlem. A csend tébolyító volt: szinte eszemet vesztettem.

Édesapám eközben az olasz fronton szolgált. Csak három évvel a II. világháború befejezése után térhetett haza a hadifogságból. Beszámolt a sok elesett és életben maradt magyar és más katona embertelen sorsáról. Nagyot csalódott, de azt mondta: történhet bármi, az élet egy percre sem áll meg!

Hallásom elvesztése nem várt fordulatot hozott az életemben. Kimondottan vad, teljesen kezelhetetlen kölyök lettem. Mint egy szilaj, fékevesztett bika. Nap mint nap elvertem a szomszéd gyermekeit. Makacsul ellenkeztem mindenkivel, és amikor tehettem, rosszalkodtam. Mindezt az állapotom miatt érzett, tehetetlen düh váltotta ki belőlem. Mivel az évek múlása nem gyógyított, én sem változtam meg. Bátyám ekképpen foglalta össze véleményét: neked teljesen mindegy, hogy kivel verekedsz, csak verekedhessél! Volt benne valami — teszem hozzá így, annyi év távlatából. Kemény öklű csibész vált belőlem.

Nem véletlenül kerültem a Vasas SC ökölvívó palántái közé: a bunyót épp nekem találták ki. Vehemensen vetettem magam a küzdelmekbe. Papp László is figyelemmel kísérte szárnypróbálgatásomat. Megtetszett neki a karakánságom, de — mint mondta — túl rövid a karod, fiacskám! Sem intenzív mozgással, sem technikával nem tudtam pótolni a centik hiányát. A ringben sem hazudtoltam meg magam. Néha idejekorán, máskor meg “állj” után lendült ütésre az öklöm. Alaposan meggyűlt velem a bírók baja. Egyedüli siket voltam az ökölvívók között. Mivel nem hallottam, és rendre elszántan vetettem magam a küzdelembe, a bíró speciális módon jelezte nekem a mérkőzés megszakítását: meglökött. Ilyenkor viszont az esett meg — nem is egyszer —, hogy én kaptam jókora maflást. Nem egyszer hatalmas monoklival a szemem alatt jöttem le a ringből. Apám három év múltán azt mondta: hagyd abba a bunyót, fiam, mert nem csak siket leszel, hanem hülye is. Tizenkét éves voltam, amikor felhagytam az ökölvívással.

Eközben persze iskolába is jártam. Első osztályosnak “halló” iskolába kerültem, ahol egyfolytában csúfoltak a többiek: süket vagy, hülye vagy! Mivel ötéves koromig hallottam, a szájuk mozgásáról kiválóan le tudtam olvasni a mondottakat. Csoda-e ezek után, hogy a tanítás után nyakon csíptem az engem sértegető, megalázó diákokat, és alaposan elagyabugyáltam őket. Naná, hogy az egész perpatvarnak az lett a végső kicsengése, hogy én vagyok a hibás, mégpedig mindenért. Apám naponta leszidott. Gyakran éreztem “lapát” kezét a hátsómon. A se hossza, se vége szidalmaknak, a fenyegetéseknek az lett a vége, hogy gyógypedagógiai iskolába írattak át a szüleim. Hiába lettem az Alkotás utcai suli tanulója: továbbra sem hallottam. Itt is sok békát kellett nyelnem a gyerekek szája miatt. A “halló” iskolában sehogyan se ment a tanulás. A másik suliban az volt a véleménye az igazgatónak rólam, hogy értelmes gyerek vagyok.

— A szellemi képességeivel nincs baj: ez a gyerek nem ebbe az iskolába való — mondta szüleimnek. Újra iskolát váltottam, és a nagyot hallók közé kerültem. A Rökk Szilárd utcai suliban kezdtem, majd annak megszűnte után a Kazinczy utcába, a zsidó templom közelébe kerültem át. Akármerre tanultam a városban, mindenhol a csúfolódó gyerekek céltáblája lettem. Már rutinosan egyenlítettem ki a vaskos számlákat: “borravalót” mindig hagytam az ócsárolók képén. Odáig fajult a helyzet, hogy már javító-nevelő intézettel fenyegettek. Közben a tanítók intenzíven próbáltak a lelkemre beszélni, és ennek végül meg is lett az eredménye.

Érdekes módon történt. Október eleje volt, és uszodába mentünk. A nyitott medencéhez úszónadrágban mentem ki az öltözőből, amin persze megütköztek a diáktársak. Ennél is jobban elcsodálkoztak azon, hogy alaposan lemaradtak mögöttem a huszonöt méteres medencében. Nem nektek való az úszás! — mondtam nekik harsányan, ahogy kiszálltam a medencéből. Győztesként nézhettem társaim szemébe. Renomém lett előttük. Mindazonáltal az úszást nem tartottam férfias sportnak. Arra viszont mindenféleképpen jó volt, hogy kioltotta belőlem a tüzes vadságot.

Felkértek a siketek sportegyesületétől, hogy ússzak náluk versenyszerűen (ekkor hagytam abba az ökölvívást). Első trénerem Láng Ferenc mesteredző volt (1952–1954). Az úszásban is ki akartam tűnni, ezért precízen végrehajtottam utasításait. Első, jelentősnek mondható versenyem (a siketek országos úszóbajnoksága) a nemzeti sportuszodában volt. Ahány számban csak indultam, mindegyikben országos csúccsal nyertem. A következő versenyeken már halló gyermekekkel is meg kellett küzdenem. Két év után felfigyelt szorgalmamra és addigi eredményeimre az utánpótlás válogatott edzője. Kerettag lettem a hallók között. Már két helyen edzettem, ami még jobban elősegítette a fejlődésemet. Ennek igazolására csak annyit mondanék el, hogy 1955-ben már a 100 és 200 méteres gyorsúszásban, valamint a váltóban is én tartottam a világcsúcsot a siketek között, és 1955-ben az ipari tanulók országos úszóbajnokságán bajnok lettem — a hallók között.

A siketek olimpiájára készültünk (Milánó, 1957). A siketek sportolási lehetőségeire jellemző volt, hogy az útiköltségtől a sportfelszerelésig mindent saját zsebből kellett állnunk. A Vörös Meteor Egyesületben úsztam. Edzőm, Galambos Ernő (1954–1965 között) jó barátságban volt Marosán Györggyel. Ernő bácsi elpanaszolta a vezető politikusnak, hogy a nincstelenség könnyen meghiúsíthatja olimpiai részvételünket. Fedezem a költségeket — mondta Marosán —, de elvárom tőletek, hogy eredményesen szerepeljetek Milánóban! Az ötezer dollárt kellőképp megháláltuk. Egyéni eredményem: 400 m gyorsúszásban ezüstérem, 100 m gyorsúszásban és 100 m hátúszásban aranyérem. Emellett a 3x100 méteres vegyesváltóban, a 4x100-as gyorsváltóban és vízilabdában is aranyérem. Hazaérkezésünk után Marosán meghallgatta az eredményeinket, majd kijelentette: — Akkor mégsem dobtuk ki azt a sok dollárt az ablakon! Köszönöm fiúk, jó munkát végeztetek! — Fényes eredményünknek köszönhetően továbbra is számíthattunk az állami támogatásra, ami bizony nagy szó volt akkoriban is.

1959-1960-as években élővízben is megmérettem magam. Dunai folyamúszás — 15 km — után ezüstérmet akaszthattak a nyakamba (hetvenkét induló közül), és a csapatversenyt is a Siketek Sport Clubja nyerte. Balatonátúszóversenyen is indultam (Balatonfüred és Siófok között): 15 km volt a táv, és a negyvenöt induló közül ott is második lettem. Ugyanabban az évben Balatonfüred és Tihany között is rendeztek egy tóátúszó versenyt, amin a Siketek SC csapatban ismét aranyérmet nyert — és én is részese voltam a diadalnak.

A “halló” ifjúsági úszóválogatottban négyen voltunk siketek. Tulajdonképpen azért hívtak meg minket, hogy vízilabdázót faragjanak belőlünk. Laki Károly volt az edző. Ő később Kubába ment, majd visszatért Magyarországra — többet nem tudok róla. Ha a vízilabdában a bíró meg akarja állítani a meccset, akkor felemeli a kezében lévő zászlót és sípol. Természetesen előfordult, hogy a nagy igyekezettel úszó siket játékos nem figyelt a medence szélén lengető játékvezetőre, és továbbúszott. Ilyenkor a halló játékosok fröcskölni kezdték, illetve oldalba lökték a “figyelmetlent”.

A siketek csapatával a Budapest I. osztályban játszottuk bajnoki meccseinket. Nemzetközi mérkőzésen Bernben (1959), Koppenhágában (1961), majd Helsinkiben, a siketek olimpiáján vettem részt. Eredményes sportolója voltam a helsinki olimpiai csapatunknak: 4x100 m vegyes váltóban ezüstérmes, míg 100 m gyorsúszásban, 4x100 gyorsváltóban (világcsúccsal) és vízilabdában aranyérmes lettem. A döntőben Hollandia válogatottja ellen 9:3-ra diadalmaskodtunk. Nagy dicsőség volt a dobogó tetején állni. Az eredményhirdetésen felvonták a magyar zászlót, eljátszották a nemzeti himnuszunkat — a csapat zöme énekelte. Négy évvel később az Egyesült Államokban rendezték a siketek olimpiáját. Bár jó formában voltam, ezen mégsem vehettem részt — mivel megsérültem.

Az MTK ellen játszottunk bajnokit. Az ellenfél egyik játékosa véletlenül visszarántotta a karomat, és izomszakadást szenvedtem. Csak nagy gyötrelmek árán tudtam kievickélni a partra. Fél éven keresztül képtelen voltam felemelni a karomat. Meg akarták operálni, de nem engedtem. Amondó voltam: akkor inkább abbahagyom a válogatott szintű vízilabdázást.

Jelzem, a halló játékosok egyébként is igen durvák voltak velünk. Szerencsénkre nem hallottuk, hogy miket mondanak ránk. Edzőnk örökké azon gondolkodott, miképpen is teremthetne békességet közöttünk.

Aztán én is megpróbálkoztam az edzőséggel (1965–1967): az Európa-bajnokságra készítettem fel a siket úszókat. A stockholmi viadalon minden férfi versenyszámot a magyar sportolók nyertek meg. A női versenyzők korántsem szerepeltek olyan eredményesen, mint a férfiak — de azért így is mi térhettünk haza a legeredményesebb csapatként. A baj csak az volt, hogy a nagyothalló szakosztályvezetővel sehogyan sem értettünk szót. Leginkább szakmai kérdésekben voltunk homlokegyenest ellenkező véleményen. Azt sem tudod, hogy nyitott, vagy zárt tenyérrel kell-e úszni — mondtam neki, meg mindazoknak, akik szakmailag kritizáltak. Erre fel kidobtak (elég sok konfliktus van a nagyot halló és a siket, illetve “csak” a siket emberek között is ezen a területen). A belgrádi olimpiára már halló edző készítette fel a csapatot.

Fiatalember lévén egyre többet forgolódtam a lányok körül. Elsőnek egy siket házaspár halló lányát szemeltem ki magamnak. Tán mondanom sem kéne, hogy Ibolya gyönyörű szépség volt. Jól megértettük egymást, ezért az sem volt gond, hogy Debrecenben lakott. Tartottuk a kapcsolatot. Fülig szerelmes lettem, mígnem egyszer váratlanul utaztam le a cívisvárosba, és halló fiúk társaságában szórakozva találtam szemem fényét. Ráébredtem, hogy nincs esélyem nála. A barátság megmaradt közöttünk, de a mélyebb kapcsolattól tartózkodtam.

Leendő feleségemet már régóta ismertem. Kitűnően jelelt, míg nekem bizony voltak nehézségeim a jelbeszéddel. Néha megkértem a sporttársakat, hogy segítsenek be a kommunikálásba, és bizony, sokszor megtréfáltak. Ám egyre jobban figyeltem a jelelést, és hamarosan már nem szorultam segítségükre (a nagyothallók iskolájában nem szabad jelelni). Édesanyám módfelett aggódott azon, hogy siket lány lesz a feleségem. Apám viszont nem törődött vele: — Azt csinálsz, fiam, amit akarsz! — Húszéves voltam, amikor megnősültem (aki szép nő szemébe néz, gyorsan elveszíti a fejét). Feleségem a siketek csapatában asztaliteniszezett. Hasonló napi és heti időbeosztást követelt meg tőlünk a sport, így konfliktusmentesen éltünk. Nem véletlenül kerültünk egymás mellé az életben: közös volt az érdeklődési körünk. Szorgalmas teremtés volt az asszony, nyugodtan nevezhetem házitündérnek. Hamarosan megszületett lányunk, aki kifogástalanul hall (már van két unokám: ők is ép hallásúak).

Már nagyobbacska volt a lányom, amikor a bolgár tengerparton nyaraltunk — amúgy családosan. Annyira szerettem volna úszni vele a tengerben, de az istennek sem akart bejönni a vízbe. Rimánkodhattam volna napestig, az is hiába való lett volna. Értetlenül álltam az eset előtt, és csak jóval később tudtam meg, hogy miért iszonyodott annyira a víztől. Rendszeresen Balatonalmádiban nyaralt az anyósomnál. Az udvaron labdázott, és a pattogó labda belepottyant a fedetlen kútba. Milyen az ötéves gyerek? Addig “ügyeskedett” a kerekes kút kávája körül, amíg le nem zuhant a mélybe. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy bár a kút alját mély iszap borította, víz alig volt benne. A szomszédból átsiető fiatalember ereszkedett le kötélen, és hozta fel onnan a kislányomat. Csak akkor tudtam meg, amikor egyszer azt mondta nekem az anyósom: A lányodból sosem lesz úszóbajnok! — én pedig rákérdeztem, hogy miért nem? Nos, igaza lett: valóban nem lett úszóbajnok a gyerekből — viszont érdekelte a korcsolyázás. Imádott korizni, de csak úgy, minden kézzel fogható eredmény nélkül — a korcsolyázás meg csak vitte a pénzt. Végül abbahagyta a sportot: helyette angolul, franciául és oroszul kezdett el tanulni, de egyikből sem vizsgázott le. Jelenleg sportérem- és serlegboltja van.

Igazából nem a hallás hiánya zavar a legjobban, hanem a “szemem”! Hogyan kell ezt érteni? Ugyanis, annyi h.... autóvezető van az utakon, hogy az már egyenesen kétségbe ejt. Harminckét éve vezetek, de a közlekedési szabályokat mindig betartottam. Sokszor heccelődtek velünk, hogy süketek ülnek a volán mögött, de állítom, lenne mit tanulniuk tőlünk a halló gépjárművezetőknek. Nekünk sokkal jobban kell figyelnünk, hiszen egy csomó dolgot nem hallunk meg. A siket vezető autójának kötelező tartozéka a három tükör. Nagy forgalomban fárasztó a vezetés, mert száz szemmel kéne figyelni, de a három tükörre is csak kettő jut. Ennek ellenére még egyetlen balesetet sem okoztam. Az viszont már megesett, hogy a közlekedési lámpa zöld jelzésére behajtottam az útkereszteződésbe, és oldalról belém jött egy személykocsi. Az ütközés következtében megbillent a Skoda 100-asom. A kezem kikerült a járműből, az autó felborult. Karom és több bordám összetört. A kiérkező rendőr összevissza hadonászott az orrom előtt, mire a fejébe igazítottam a sapkáját. Maradjon már csendben — mondtam neki, nem látja, hogy vérzik a karom! Máskülönben sem én vagyok a hibás, mert a piros lámpánál hajtott belém a másik. Mérges voltam, durván beszéltem a rendőrrel, és kijelentettem: csak a rendőrkapitányságon vagyok hajlandó folytatni. Megérkezett a mentőautó, hordágyra tettek, majd kórházba kerültem. Szerencsére a feleségem minden baj nélkül úszta meg a balesetet.

Sok mindent köszönhetek a sportnak. Elsőnek az egészséget és az egészséges életszemléletet említeném. Az is fontos, hogy embert faragott belőlem, és sikereket értem el általa — méghozzá szép számmal Végeredményben feleségemet is a sportnak köszönhetem, és így gyermekünket is! Igaz, ma már fájnak az ízületeim, és gyötör a reuma. Mindmáig fájó, talán soha be nem hegedő seb a lelkemben, hogy az államtól csak azok a “fogyatékos” sportolók kapnak sportjáradékot, akik 1985 után nyertek olimpiai érmet. Az ép és egészséges sportolóknál nincs időbeli megkötés: akkor is kapják, ha netán 1936-ban nyertek. Sajnos, Magyarországon még manapság is különbséget tesznek ember és ember között a sportban. Pedig nekünk, fogyatékosnak kikiáltott embereknek amúgy is sok hátrányt, méltánytalanságot kell elszenvednünk az életben. Jó lenne már, ha minket is emberszámba vennének, és nem csak a futottak még kategóriájába sorolnának (az olimpiai aranyérem után jelenleg havi nyolcvanezer forint sportjáradék jár)!

Mivel kerestem meg a kenyérre valót? Szerszámkészítő lakatosnak tanultam. Első és egyben utolsó munkahelyem a MOM volt, ahol harminckét évet húztam le (1989-ben, amikor a céget felszámolták, rokkantnyugdíjba mentem). Ha nem veszítettem volna el a hallásomat, akkor muzsikus vagy katonai repülőtiszt szerettem volna lenni. Egyébként, ha lehetőséget kapnék rá, hogy egy napig halljak, nem kívánnék élni vele. Ötvenhét év alatt megszoktam a csendet, és megbékéltem vele. Apám éveken át járt templomba, és imádkozott azért, hogy visszanyerjem a hallásomat. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült.