Egyedül a csillagok alatt

Elhalványulnak lassan a remények,

elhullanak, mint ősszel a legyek;

már integetnek, hívnak messzi fények,

jó lesz, ha végre én is elmegyek.

Elköltöztek már mind, kiket szerettem:

szülő, szerető, gyerek itt hagyott;

bánatban, gyászban élek csüggedetten,

nincs senki hívem, egyedül vagyok.

Valahol egyszer utat tévesztettem

és nem találok vissza már soha,

görnyedten hurcolom nehéz keresztem

utamon, mely már nem visz sehova.

Talán mint nyomtató ló, körbe járok,

vagy lehet, hogy egyhelyben topogok?

Közel a vég, vagy messze még az árok,

ahová végül megtérni fogok?

Csak vánszorgok a végzetemre várván,

- minden kísérőm régen elmaradt -,

egyedül és üres lélekkel, árván

a hidegfényű csillagok alatt.