41. DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR – kinek mihez van szeme (1962)

Hétköznaponként én is szerettem volna sokáig aludni, de fél öt körül rendszeresen felkeltett anyukám. Félálomban bóbiskolva lettem felöltöztetve és már indultunk is. A belvárosban lévő Hársfa utcai albérletből egy bal kanyar után megérkeztünk a Dohány utcába. Sokkal éberebb ekkor sem lehettem. Mint a teherautó a pótkocsit, úgy vontatott maga után anyukám. A közvilágítás gyér fénye sejtelmessé tette az ébredő várost. Történt egyszer a Dohány utcában, hogy tőlem jobbra a járda mellett egy dobozos autó parkolt, Moszkvics lehetett. Hátul a raktér ajtaja tárva-nyitva. A lakóház utcáról nyíló pincéjéből, kezében csomagot cipelő férfi érkezett a járdaszintre, és a jármű hátsó ajtajához lépett. A körúti villamosmegálló felé igyekeztünk, aközben fejemet hátrafordítva kíváncsian néztem: vajon mit csinál a bácsi? Nem volt mese – anyukám után botladoztam. Egyszer csak előttem termett a jóravaló ember, kezembe nyomott egy nyomdaszagú Dörmögő Dömötör című gyermekeknek készített színes meseújságot, és visszasietett az autóhoz. Talán mondanom sem kell, szememből elillant az álom.

Felszállva a körúti villamosra, de még a Váci úton végigcsattogó járatra is, eszembe nem jutott volna az ablaküveg alsó keskeny peremén végigtologatni a Lemezáru gyár zsebemben lévő kiváló termékeit: a törpeautót, a piros színű létrás tűzoltóautót, netán a fehér színű mentőautót. Csak a kedvemre való újság lapozgatásával voltam elfoglalva. Néztem a kedves Dörmögő Dömötört meg a jópofa barátait – azóta is hálával gondolok a gyermekszerető emberarcú bácsira.