55.
CSEPELLEL VÍZÉRT – tevékenység (2012)
Amikor 2005 körül harmadmagammal útra keltünk
a pár hete átadott Északi-zöld turistaút végigjárására, és megérkeztünk az égerszögi
turistaházhoz, a közelében várakozó ütött-kopott Csepel teherautó
végigsimításakor nem gondoltam volna, hogy évekkel később kezemben mikrofonnal
utasa leszek. Ennek első előszele 2010-ben csapott meg, amikor páromat Borsodba
csábítottam év végi természetjárásra. Miskolcon még sötétszürke volt a táj, de
mire Perkupán leszálltunk a vonatról, húsz centi vastag hótakaró fedte a tájat.
A távoli falucska felé kanyargó alsórendű közút szélében az előző napi esőtől
nedvessé váló fák törzsén megtapadt a hulló fehér csillám. A légkábel látványosan
megsüllyedt. Kati természethez vonzódó kedvét még a hajnali mínusz huszonkét
Celsius fok fogvacogtató hidege sem volt képes elvenni, de még a konyhaajtó
belső üvegén éjszaka megrajzolódott jégvirág kompozíció sem. Ilyen kedvére való
fogadtatás után nem csoda, hogy azóta minden évben
visszavágyik az Aggteleki-karsztra.
Ismét útra
keltünk, de már mindketten tudtuk, hova tartunk. Hogy, hogy nem, de az egyik
túrán belebotlottunk az előzőekben már szóba hozott Csepel teherautóba: halovány
sejtésem támadt ekkor. A környezet párom általi szóbeli lefestése közben rájöttem,
hogy évekkel ezelőtt már megbabusgattam ezt a matuzsálemet. Ezután éveken át ebben
a turistaházban húztuk meg magunkat: a legközelebbi falutól két kilométerre az
erdő mélyén.
A Magyar
Néphadseregtől kiszuperált ócskavas a szakértő gondnokra volt bízva, amellyel a
közeli faluból alkalmanként három köbméter vizet szállított a turistaház részére.
Eme szükségszerűvé váló útjaira annak ellenére is többször elkísértem, hogy a
muzeális jármű fékje nem fogott: a településre levezető szerpentines földutat vastag
törzsű fák szegélyezik.