Búcsú
Egy kézszorítás még, s kis kezed
szorongató kezemből kikapod.
Egy síp sikolt, zeng-zúg a gépezet
s prüszkölve megindul vonatod.
Nevetve intesz búcsút. Visszaintek,
mint ahogy az ember tűnt reménynek int.
A sors megint hát elválasztott minket,
mit szenvedek, te meg ne tudd a kínt.
Az élet is, mint vonatod rohan.
De jó is lenne büszkén, boldogan
haladni együtt egy nagy cél felé.
Az éjbe tűnt a száguldó vonat,
könnyek barázdálják az arcomat,
s a szívem fáj, hogy meghasad belé.