A TELJES JOGÚ ÉLETÉRT

Szekeres Pál (38 éves)

Az első sportélményem a müncheni olimpiához kötődik. Mivel nagyszüleim cukrászdáját szüleim vitték tovább, sokat időztem a boltban. Nagy tippelés folyt: a betérő vendégek találgatták, hány aranyérmet is nyernek a magyar sportolók az ötkarikás játékon? Még csak nyolcéves voltam, de engem is magával ragadott a felnőttek hevülete. Többek között a vívóktól és Balczó Andrástól is aranyérmet vártam.

Református gimnáziumba járt édesapám, ahol tantárgy volt a vívás (a későbbiekben sem szakadt el a sportolástól: kerékpárversenyző lett). Gyakran ültem a tévé képernyője előtt, és jó néhány kosztümös filmet végigizgultam. A szívtipró hős sorra legyőzte a gaz ellenséget, miáltal megszerezte szíve hölgyét, és emellett persze elnyerte a nép szeretetét is. Mint ifjú, rákospalotai hősjelöltnek, nekem is bizonyítanom kellett, hogy kiválóan értek a kardforgatáshoz. Szerencsére volt egy műanyagból készült matchboxpályám, amit játszi könnyedséggel szét lehetett kapni. Az autópálya hajtűkanyarelemeit kiválóan lehetett kardnak használni. Apu sosem volt rest, és esténként hosszasan kardcsörtetéstől volt hangos a ház.

Közel négy évvel a müncheni olimpia után találtam a Népsportban egy hirdetést, amiből megtudtam, hogy az Újpesti Dózsa vívószakosztálya szeretettel várja a gyerekeket, akik Simonfi Tóth Ágnes főiskolai világbajnoknál jelentkezhetnek. Édesapámmal elmentünk a megadott címre, és egy életre a vívóteremben ragadtam.

A kalandfilmekből kiszemelt ideák hamar a múlt emlékeivé váltak. Velem egyidős srácokkal és egy erősen motivált edzővel — Horváth Máriával — találkoztam a vívóteremben. Edzőnk játékos gyakorlatok sorával teremtette meg azt az alapot, ami bármely más sportág pillérének is tökéletesen beillett volna. Az izgalmas feladatokba becsempészte a koordinációt, a gyors reagáló képességet és a reflexek fejlődését segítő, célirányos mozdulatokat is. Remek példa erre a páros fogó. Fizikai és szellemi gyorsaság összehangoltan: erről szól az egész. Jópofa játék volt a “kesztyűzés" is. A két csapat egymással szemben ül, és közöttük, középen egy zsámoly van. A csapatok azonos “számú" játékosai átellenben ülnek; minden pár tagjai azonos távolságra egymástól. A középen álló játékmester bemond egy számot, mire a két érintett játékos igyekszik megszerezni a zsámolyon lévő kesztyűt az ellenfél elől — vagy, ha a másik már megszerezte, akkor a kezére csapva “visszaszerezheti” az elveszettnek hitt céltárgyat. Kiváló, az ügyességet és a kombinációs készséget fejlesztő gyakorlat — nem véletlenül játszottuk hónapokon át. Közben persze fél szemmel a “nagyokat" figyeltük, akik már vívóöltözékben gyakoroltak a páston. Hat hónap után foghattam először fegyvert.

Több emlékezetes lépcsőfok, jelentős állomás is van a versenyzői pályafutás elején. Elsőnek a házibajnokság, ahol feketén-fehéren kiderül, hányadik vagyok a rangsorban. Nem tudtam kihasználni balkezességemet, ami pedig előnynek számít: a mezőny második felében végeztem. A verseny után elsírtam magam. A rákövetkező év végén indultam a sportiskolások bajnokságán, és az első fordulóban kiestem. Két évvel később, 1979-ben a serdülő országos bajnokságon harmadik lettem, és abban az évben megszereztem a felnőtt II. osztályú minősítést. Jóval több, mint száz vívó versenyzett országos szinten a korosztályomban, de csupán tízen mondhattuk ezt el magunkról. Ekkor már középiskolás voltam, és nagyon jól jött a minősítésért járó kalóriapénz.

Azt hiszem, azért fejlődtem ilyen gyorsan, mert olyan egyesületbe kerültem, ahol komolyan vették az utánpótlás nevelését. Nagyszerű edzők foglalkoztak velünk. Második mesterem Bericzai Sándor lett; máig is ő az edzőm. Több szakember is elősegítette a fejlődésemet — beálltak vívópartnernek. Mindehhez kitartóan edzettem, és ugyebár balkezes vagyok. Ezek együttes hatására már a legjobbak közé tartoztam korosztályomban, de még korántsem én voltam a legjobb.

Amikor először mentem edzeni a vívóterembe, egy Balczó típusú versenyző ideája lebegett a szemem előtt — és ebben benne foglaltatott az olimpiai aranyérem is. Mire féltucatszor fordultam meg a pást környékén, addigra már a csoporton belüli, egészséges rivalizálás győztese szerettem volna lenni. Elérkezett a versenyek időszaka, és én már ellenfeleim felett akartam diadalmaskodni. Úgy tolódott egyre magasabbra a venni kívánt léc, ahogy fejlődtem a vívásban.

1979-es jó szereplésemnek köszönhetően serdülő válogatott lettem: a Budapest-Vidék küzdelmeken Budapest csapatát erősítettem. A következő lépcsőfok az volt, hogy indulhattam a juniorok — a húsz év alattiak — mezőnyében. A válogatott tagjaként Ifjúsági Barátság versenyeken (1983-1984) és junior világbajnokságon (1984) vettem részt. A Lengyelországban rendezett Ifjúsági Barátság versenyen olyan, nem várt, kimagasló eredményt értem el, amivel bekerültem a felnőtt válogatott keretbe. Mi történt Lengyelországban? Olimpiai- és világbajnok tőrözők sora indult a viadalon (a világbajnok lengyel csapat tagjai, az olimpiai bajnok Godel, a későbbi szöuli olimpiai bajnok Korecki, a világbajnok Robak), és én sorra győztem le a neves ellenfeleket. A döntőben egy lengyel fiúval kerültem szembe, aki jobbnak bizonyult nálam — sajnos, azóta autóbalesetben elhunyt. Egy évvel később már azt ünnepelhettem Budapesten, hogy az első alkalommal megrendezett Törley kupán életemben először Világ Kupa verseny döntőjébe jutottam, mint junior versenyző. Rajtam kívül csak két vívó mondhatta el ezt magáról a világon!

Pályafutásom további szakaszában még jobban jöttek az eredmények. Olimpián, világbajnokságon, Universiadén és Világ Kupa versenyeken többször is dobogóra állhattam — nem egyszer a legfelső fokára. Volt rá példa, hogy én vezettem a tőrözők világranglistáját. Óriási erkölcsi elégtétel volt számomra az 1985-ben, Kobéban rendezett Universiade, ahol a döntőbe jutásért legyőztük azt a kiváló olasz csapatot, amely 1984-ben megnyerte a szöuli olimpiát. Szép eredménynek tartom a csapat Szöulban elért bronzérmét is — bár azt akkor még kudarcként éltük meg.

Még két, egyéni sikert szeretnék kiemelni. A világ legrangosabb versenye a tőrözőknél a Martini kupa. 1988-ban Franciaországban, ötezer fanatikus néző előtt — francia versenyzőket is legyőzve — első lettem. 1989-ben, Budapesten megnyertem a Törley kupát, és ezzel a világranglista élére kerültem! Különösen jól esett a nemzetközi szakembergárda azon véleménye, miszerint taktikai és esztétikai értelemben is nagyot alakítottam. Ha továbbra is tudom hozni a mutatott formát, világklasszis versenyző válhat belőlem — fűzték hozzá. Ekkor már a világ tíz legjobb férfi tőrözője közé tartoztam. Nagy reményekkel kezdtünk készülni 1991-ben a budapesti világbajnokságra…

Ekkor már huszonhét éves voltam. Egyengettem utamat a civil élet felé. Kétéves vendéglátóiskolába jártam, és azzal párhuzamosan végeztem a Testnevelési Főiskolát. A jövőképemet még a rendszerváltás előtt kezdtem el kialakítani, és a tanulmányaimat is elkezdtem. Arra készültem, hogy sportpályafutásom befejezése után külföldre szegődjek edzőnek, és az így megteremtett anyagi alappal szerettem volna itthon magánvállalkozásba kezdeni. Több eshetőségre is gondoltam: sportszerbolt, cukrászda, vendéglő. Élve a sport adta ismerettség és népszerűség előnyével nem hárítottam el magamtól a szebbik nem tagjainak kacérkodását. Úgy voltam vele, hogy mielőtt révbe jutna a magánéletem, még jól kitombolom magam. A feszített edzésmunka és az idegőrlő versenyek után egyébként is szükség volt a lazításra — csak a kellő mértéket kellett eltalálni, hogy egyik örömforrás se menjen a másik rovására. A külföldi vagy éppen hazai versenyek után — nemzetiségtől függetlenül — összeállt a versenyzőgárda nagy része, és elindultunk bulizni az éjszakába. Már több mint egy éve jártam akkori barátnőmmel, amikor a budapesti világbajnokságra készültem. Bár szerettük egymást, kapcsolatunk mégis átalakulófélben volt a barátság felé. Már jelen volt bennem egy újabb kapcsolat csírája, de nem futottak párhuzamosan a szálak. A kiszemelt barátnőjelölt vívó volt, és a moziba járás időszakában tartottunk.

A bonni Világ Kupa küzdelmeiről tartottunk haza egy Ford Tranzit kisbusszal. A legbelső sávban száguldottunk. A középső sávban haladó autóbusz vezetője kitette a balra indexet. Ettől megijedt a sofőrünk, erőteljesen rátaposott a fékre, és hirtelen félrerántotta a kormányt. A kocsi irányíthatatlanná vált. Hiába próbált meg a vezetőnk ellenkormányozni: végleg elveszítette uralmát a jármű felett. A későbbi szakértői vizsgálat nem talált a kisbuszban műszaki hibát.

Társaimmal zsugáztunk. Arra figyeltem fel, hogy a sofőr nagyot káromkodik. A jármű hirtelen elkezdett jobbra-balra billegni, mire ösztönösen megkapaszkodtam. Hatalmas reccsenést hallottam, aztán se kép, se hang. Arra eszméltem, hogy a füvön fekszem. Éreztem, hogy nagyon nagy baj van! Alig kaptam levegőt, ezért odaszóltam a körülöttem lévőknek, hogy fordítsanak óvatosan az oldalamra. A gerincem eltört: a lábamat nem éreztem, merevgörcsben volt. Meg fogok halni! — futott át fejemen a gondolat. Érdekes módon, amikor a kisbusz elkezdett rángatózni, hihetetlenül lelassult a pergő idő. Tisztában voltam vele, hogy nagy baj következik, és nem tudok ellene tenni. Valahogy így voltam ezzel a fűben fekve is.

Nem emlékszem rá, hogy mentőautóval vagy helikopterrel szállítottak-e el. Ollóval vágták le rólam a ruhát a kórházban. A gyógyszerek hatására ekkor már félrebeszéltem. Amikor észhez tértem, odajött hozzám egy orvos, és közölte: eltört gerincemet stabilizálta a műtőben. A gerincvelőmben elszakadtak az idegek. Soha nem fogok járni — tudtam meg. Nem hittem el neki. Az ember olyan lény, hogy nem szeret a rossz hírrel szembesülni…

Közvetlenül a baleset után Meszéna Miklós, a Vasas SC technikai vezetője saját sofőrjével kivitette édesanyámat és Kun Csaba versenyzőtársam édesanyját a kórházba. Ők csak annyit tudtak, hogy az egyik fiú élet-halál között van, de ha életben marad, akkor nem lesz semmi baja, míg a másik biztosan életben marad, de maradandó sérülést szerzett. Mindkét anya azon vívódott, hogy melyik eshetőség lenne a jobb? Mint később kiderült, mindketten azért imádkoztak, hogy fiuk inkább maradandó sérüléssel, de biztosan élje túl a balesetet. Csaba azóta teljesen felépült. Anyukám végül is öt hónapot töltött el mellettem a regensburgi klinikán; maga a kezelés hét hónapig tartott.

Továbbra sem hittem el a műtétet végző orvos diagnózisát, viszont precízen betartottam utasításait. Két hétig feküdtem az intenzív osztályon. Tizenhárom cső lógott ki belőlem: nem nagy perspektíva a jövőre. Lehangoló napok voltak. Sok minden megfordult a fejemben, mégis fegyelmezetten engedelmeskedtem, és egyre fogytak a csövek.

Átkerültem a közös kórterembe. A kábító hatású pirulák elhagyása után teljesen kitisztult a fejem. Már nem volt szükség a lélegeztetőgépre, és elhagyhattam az infúziót is. Újra tudtam mozgatni a bal kezemet, és végre ismét önállóan ehettem! E “szédületes” fejlődés hatására továbbra is bizakodtam.

Rehabilitációs intézetbe kerültem. Jött a doki, és elkezdte sorolni, hogy milyen gyógytornagyakorlatokat kell végeznem. Akkor villant be: Úristen, hiszen itt már szó sincs újabb műtétről! Itt már kőkeményen arról beszélnek, hogyan tesznek mobilissá a kerekes székben. A hirtelen jött felismerés hosszan tartó zokogásba fulladt…

Már az utolsó csepp könnyet is kitöröltem a szememből. Szétnéztem magam körül, és azt láttam, hogy kerekes székbe kényszerült emberek tevékeny közössége vesz körül. Ha nekik ez megy, miért ne sikerülhetne nekem is? — és adtam rá egy évet magamnak.

Amikor első alkalommal ültem a kerekes székbe, bizony, nem az egészséges ember tudatával tettem: ebben leélni egy életet? De úgy éreztem, végre kinyílik előttem a világ: már nem csak azt a szűk kis sávot érzékelhetem belőle, amit a kórházi ágyon fekve láthattam az ablakon át. Felfedező útra indulhatok segédeszközömmel, feltérképezhetem az intézményt, sőt, még a környékét is bebarangolhatom! Azt kell mondanom, hogy ha már meg kellett történnie a balesetnek, szerencsém volt, hogy éppen Németországban esett meg. Hogy miért? Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy milyen a hazai rehabilitációs rendszer. Amit kint tapasztaltam — reggeltől estig szakemberek hada foglalkozott velünk — az lett számomra az elfogadott ellátási mód. Így visszanézve el kell mondjam, hogy óriási a különbség a két ország intézményeinek mérete, a létesítményeken belüli specializálódás, azok felszereltsége és a gyógyításhoz szükséges eszközök között. Azóta valamelyest csökkent ez a különbség, de még ma is hatalmas űr tátong a két rehabilitációs rendszer között. A feladatok ellátásában részt vevő szakemberek száma is jelentősen eltér. Viszont igaz az is, hogy a hazai gyógytornászok éppoly felkészültek, ugyanannyira lelkiismeretesen végzik munkájukat, mint német kollégáik. A rendelkezésükre álló eszközök megegyeznek a kint használtakkal, csak hát a gyógyítást elősegítő eszközök rendszere foghíjas, minél fogva a hazai szakemberek semmiképpen nem tudnak olyan eredményt elérni, mint amilyeneket egy teljes gépparkkal lehetne. Meg kell még említenem az uszodák itthoni hiányát is, pedig egetverően fontosak lennének! A német példa számomra etalon: ott minden feltétel adott, az idő pedig nem sürget semmit és senkit (ha Magyarországon a rehabilitált leejt egy tollat, akkor gyorsan a kezébe nyomják — Németországban megvárják, amíg felveszi: maximum arra figyelnek, hogy orra ne bukjon közben).

Még javában tartott a rehabilitáció, amikor az orvosok megengedték, hogy a születésnapomat otthon ünnepelhessem. Szüleim megtettek minden tőlük telhetőt azért, hogy önállóan tudjak közlekedni és élni a családi házban. Az emeleti szobámba természetesen nem tudtam felmenni, ezért a nappaliban rendezkedtem be. A tisztálkodást és más egyéb teendőket sem tudtam önállóan megoldani. A lakásunkban szembesültem először azzal a ténnyel, hogy a rehabilitációs intézetben milyen tökéletesen, a kezelt emberek lehetőségeinek megfelelően alakítottak ki mindent. Elektromosan nyíló ajtók, különféle kapaszkodók, speciális zuhanyozók. Rá kellett jönnöm, hogy míg kint önállóan intéztem a dolgaimat, itthon bizony elkél a segítség. Mindez bosszantott, de a születésnapi buli varázsa ezt jótékonyan feledtette.

Több napon át tartott az ünneplés. Száznál is többen köszöntöttek fel. Eljöttek a volt barátnők, a barátok és az ismerősök is. Zarándokhellyé vált a ház arra a három napra, amíg itthon lehettem. E sok szeretet nagyon feldobott. Egész nap mosolyogtam, amitől bátorságot kaptak a barátok, és így már ők is mertek somolyogni, viccelődni, nevetni. Ettünk-ittunk, beszélgettünk, sztoriztunk, igazán remekül éreztem magam — mintha mi sem történt volna öt hónappal azelőtt.

Visszatértem Németországba. Világosan láttam, hogy sokat kell még fejlődnöm. A hátralévő két hónap alatt az otthoni környezet hiányosságából fakadó nehézségek megoldására, kivédésére összpontosítottam. A hazai élmények még jobban sarkalltak a minél tökéletesebb rehabilitálódásra.

Nagyszerű lehetőségem adódott. Részt vehettem a mozgássérült vívók Belgiumban rendezett Európa-bajnokságán. Azzal az élménnyel tértem vissza Malléből a rehabilitációs intézetbe, hogy van helyem a társadalomban és a sportban is: Európa-bajnok lettem. Mi gyakorolt rám ekkora hatást? Önállóan tudtam létezni a nem mozgássérültek számára kialakított környezetben. Ettől egyszeriben visszanyertem az életkedvemet. Újra motivációra leltem: Barcelonában paralimpiai bajnok akarok lenni!

Európa-bajnokként tértem haza, és — mintegy ráadásként — újabb, három hónapos zarándoklat kezdődött nálam. Mivel akkor még nem volt autóm, a barátok hoztak-vittek. Az élményekben gazdag hónapok után elkezdtem kosárlabdázni a kerekes székesek között, ősszel pedig nekifogtam a főiskola befejezésének — már csak az államvizsga volt hátra. Tanulmányaim sikeres lezárása után újra rendszeresen részt vettem a kosárlabdaedzéseken és a mérkőzéseken. Miért nem vívtam? — adódik a kérdés. Azért, mert akkor még nem volt Magyarországon kerekes székes vívás. A barcelonai paralimpia tőrversenyére csak úgy tudtam felkészülni, hogy Németországba utaztam edzőtáborba, illetve a paralimpia előtt a német versenyzők jöttek el Magyarországra, hogy viszonozzák “látogatásomat”. Az edzések ugyancsak jól szolgálták felkészülésemet: paralimpiai bajnok lettem a katalán városban. A győzelemhez nagyban hozzásegített még, hogy ott volt edzőm, Érsek Zsolt — barátom és egykori vívótársam — valamint “barátom Anikó” és a szüleim is: saját pénzükön utaztak ki mindannyian. Szakmai tanácsokkal láttak el, és szívből drukkoltak nekem. Nagy, szakmai és erkölcsi elégtétel volt nekem a siker, mert győztesként “léphettem” fel a képzeletbeli dobogó legfelső fokára az ötkarikás játékon. Talán ez az eredményem némileg ráirányította a média figyelmét az érzékszervi, a mozgásszervi, a mentálisan hátráltatott és a szervátültetett emberek sportjára, amiről a közélet tájékozatlan volt. Hazaérkezésem után rögvest belekezdtem a kerekes székes vívósport honi létrehozásába.

Anikónak még a baleset előtt kezdtem udvarolni. Az egészségi állapotom megváltozása új helyzetet teremtett kapcsolatunkban. — Továbbra is szeretlek! — mondta meggyőzően. — Melletted maradok!

Szinte minden nap felhívott telefonon, amíg Németországban voltam. Tartotta bennem a lelket, felolvasta a Népsportból a rólam szóló cikkeket. A belgiumi Európa-bajnokságra kiutazott, és úgy kezelt, mintha mi sem történt volna velem. Talán fura lesz sokak számára, de nem lepődtem meg Anikó viselkedésén. Miért? Többek között azért sem, amit a rehabilitációs intézetben tapasztaltam. Voltak ott olyan, mozgássérült fiatalok, akikkel már évekkel azelőtt esett meg a baj. Csikorogva fékezett egy Porsche kabriolé az épület előtt, és egy “tündér” szállt ki belőle, hogy felrohanjon hőn szeretett, mozgássérült barátjához. Látszott rajtuk, hogy ők egy igazi pár! A nőket sokkal kevésbé érdekli a felszínes külsőség, mint a férfiakat — tisztelet a kivételnek.

Az eljegyzésre 1994-ben került sor, utána összeköltöztünk, és egy évre rá összeházasodtunk. Négy évünk volt, hogy bizonyságot nyerjünk egymás és önmagunk felől, gyakorlati tapasztalatok sorát szerezzük meg arról, miként élhetünk gördülékenyen. Már tizenegy éve tartozunk együvé, szeretetben és békében. Még manapság is meglepődöm azokon az embereken, akik úgy vélik, csodabogár az, aki sorsát egy “fogyatékoshoz” köti. Ne feledjük: a párkapcsolatokban nagyon sokféle hátrány, fogyaték létezik (egzisztenciális, kisebbrendűségi komplexus, érdeklődésbeli különbség stb.).

Mozgásom korlátozottságából adódóan sokszor kerülök megoldhatatlan helyzetbe. Az akadálymentesítetlen épületekbe, kereskedelmi egységekbe nem tudok bejutni. Óriási hátrány ez számunkra, mert nem tudunk úgy közlekedni (felül- és aluljárók, felszíni és felszín alatti tömegközlekedés), illetve ügyet intézni, mint a mozgásukban nem korlátozott emberek. A belvárosban dolgozom. Ha vásárolni akarok valamit, akkor az újonnan épült bevásárlóközpontokat keresem fel, mert oda könnyedén bejutok. Jócskán leszűkült azon helyek köre is, ahová szórakozni térek be. Alapvetően fontos ilyen esetben, hogy milyen a vizesblokk az egységben — ezt a feszítő problémát csak az érintettek képesek igazán átérezni.

Állami vezető vagyok: helyettes államtitkár. A fogyatékosok sportügyeit intézem, azokért felelek. Úgy gondolom, állapotom hitelessé tesz ebben a pozícióban. Nem érzem, hogy egészségi helyzetem hátráltatna munkaköröm ellátásában — talán így még jobban figyelnek rám, mintha két lábon állva végezném feladataimat.

Előfordult már, hogy az utcán olyan helyzetbe kerültem, amit gyorsan fel kellett oldani. Négy lépcsőfok állta az utamat lefelé. Más lehetőségem nem lévén, leugrattam rajta. Sokan úgy gondolták, hogy nem tudom majd ellátni kisfiamat — gyermekünk most hároméves. Az élet alaposan rácáfolt a kétkedőkre: ha kell, fürdetem, öltöztetem, ennivalót készítek neki, és a bili ügyeiben is a segítségére tudok sietni.

Szellemiekben is gyarapodtam. Már két diplomám van, és részt vettem az Európai Unió több képzésén is. Mindezek azt a célt szolgálják, hogy minél több fogyatékos ember élvezhesse a sportolás örömét. Végzett munkámmal elsősorban magamnak kívánom bizonyítani, hogy szakmailag és emberileg meg tudok felelni a kihívásoknak, és eszembe sem jut közben, hogy mindezt kerekes székből teszem. Ez ugyanis a munkavégzésem szempontjából teljesen lényegtelen.

Ha valaki érzékszervi, mozgásszervi, vagy bármilyen más hátrányt szenved az életben, az nem jelenti azt, hogy a mögé bújva kellene keresnie az előnyöket. A világ olyan, hogy aki aktívan él, az megtalálja benne a helyét. Ha ráérez a kommunikálás hangnemére, még hasznossá is teheti magát. A hátrányos helyzetű személyt családjának ösztönöznie kell — ez éppen az ő alapvető érdeke. A bizonyítás lehetősége és annak kihasználása olyan sikerélményhez juttatja a “fogyatékost”, hogy onnantól már a teljes életre törekszik. E folyamat kiindulópontja akár a sportolás is lehet. A mozgás és a mozgásélmény együtt hat az ember fizikai és mentális fejlődésére. Baráti, vagy akár párkapcsolatok létrehozásában is segíthet. Az aktív edzésmunka az önmegvalósítás eszközévé is válhat. Innentől már csak az élénk fantázia jelöli meg a határt, hogy mit is tűzhet célul maga elé az egykor talán még visszahúzódó, mozgásszegény fiatal.

Milyen a fogyatékos ember megítélése egy fejlett, és milyen egy fejlődő, fiatal demokráciában? Ha lenne egyszer Magyarországon olimpia-paralimpia, ahol a fogyatékkal élő sportolók legjobbjai megmutathatnák, hogy mire képesek, akkor a nálunk még jellemző sajnálat teljesen más dimenzióba kerülne át. Az ötkarikás játék Budapestet is sokkal használhatóbbá tenné számunkra. Jó lenne, ha a magyar sportolók egyszer már hazai környezetben kelhetnének versenyre a helyezésekért, érmekért. Sokkal használhatóbb országot, sokkal befogadóbb közeget eredményezne az olimpia — ezt magánemberként mondom és vallom.