69. ÁRNYJÁTÉK – jó utat! (2018)

Az idős házaspár túl volt a gyémántlakodalmon. A tisztes kor elérése megcsendesíti az embereket. Sorsuk iránt egyre inkább belenyugvóvá válnak. Számot vetnek ezzel is meg azzal is. Előre is néznek meg hátra is. Aztán magukba révednek.

Hat év elteltével újra nagybeteg lett a feleség. Egész életében félt a haláltól. Két nappal az áttét hírül vétele előtt megbékélt az elmúlással. Elengedte magától a vég nyomasztó lelki terhét. Neki állt a zászló. Ezt ő is így gondolta, a családtagok és az őt ismerők is. De nem így lett.

A váratlanul életre kelő reggeli gyászhír özveggyé tette. Magába mélyedt, nem sírt. Órákon át rezdületlenül ült az ágy szélében. Déltájban megérkezett a nem rég még a komor hírrel beállító fia.

– Már nem vagyok képes egyedül felállni!

A fiú édesanyját lábra segítette, aki rátámaszkodott a járókeretre. Két karját hátulról édesanyja hóna alá dugta, így mentek ki a mosdóba. Sóhajtott egyet az anya, és tudomásul vette.

Naphosszat ül az ágy szélében. Éjjel-nappal ott szól mellette a rádió. Továbbra is érdeklődik az ország dolgai iránt. Nem unatkozik, nem esett letargiába. Aki megszületik, az meg is hal – szokta önmagát bátorítani.

Éjszakánként több alkalommal is megkísértette őt egy ismétlődő látomás. Elhunyt férje sejtető alakja beáll a nappali ajtajába, eközben két kezével a két ajtófélfát fogja. Sziluettje elmosódott, árnyszerű. Az özvegyben nem keltett félelmet ez az eddig ismeretlen jelenés. Az emberi agy fura játékának tartja. Belefér az élet végébe. Ha ilyenkor behunyta a szemét, majd kinyitotta, eltűnt a vízió. Közvetlenül a temetés napja előtti éjszaka jelent meg előtte utoljára a megboldogult férj. A végső tisztességadáson egészségi állapota miatt nem tudott részt venni.

Emlékezete friss, mint a tavaszi hajnali harmat. Gyerekként soha nem hittem a falubeli öregasszonyok szavának – mondta –, hogy halott férjük megjelent nekik. Amolyan se füle, se farka handabandának tartottam. Most meg tessék!

Az özvegynek lett egy másik víziója is. Az ajtókeretbe immár a fia állt be úgy, mint annak előtte a férje. De az ő vizuális megjelenése teljesen életszerű volt olyannyira, hogy az éjszaka közepette minden teketória nélkül megszólította:

– Te vagy az, fiam?

A kérdésfeltevés után egyszeriben szertefoszlott a látomás. Ezt is tudomásul vette. Azóta is ott ül az ágy szélében. Ereje fogytán fogy. Néha elkeseredik sorsa felett, ilyenkor elpityeredik. Nem tart sokáig a keserv, nem akar gyengének mutatkozni, nem akar további terhet róni a segítőkészen mellette álló fia vállára.

Rosszabbodott az édesanya állapota. A fiú úgy döntött, mentőt hív, de hosszas meditálás után letett róla. Tudta, hogy a korházból nincs visszaút. Úgy érezte, mintha ennek kissé megörült volna az édesanyja. Órák teltek el így. Ám a kezelhetetlen állapot fokozódott. Nagyon nehéz volt a visszavonhatatlan döntést meghozni. A hírt a legtermészetesebb módon kezelte az édesanya.

Egy égig érő, tarkaruhás, deszka-alakú ember jelent meg előtte többször is a kórteremben. Hogy ez álom volt-e vagy valóság, nem tudta megmondani. Az arctalan árnyat férje és fia egyező keresztnevén megszólította, mire az kámforrá vált. Már a rádiót sem hiányolta. Elvan magában, de mindenkivel figyelmes. Szellemi képessége él és virul, teste pedig szemlátomást elfogy. Naponta kétszer meglátogatja őt a fia – szemében ilyenkor fény gyúl. Nyelve egyre lassúbbodó, akadozó ritmusban tolmácsolja az összefüggő, kerek, logikus gondolatait. Érti a humort, ilyenkor elneveti magát. Arca kiegyensúlyozottságról, megbékélésről árulkodik. Szeretetre inti a hátramaradókat. Kedvenc helye immár a kórházi ágy széle, háta székkel megtámasztva. Az utolsó árnyjáték a combján megjelenő elmosódott fia látkép volt. Lehelet gyenge. Egyre inkább áhítja a végső megnyugvást… – állapota miatt röntgenre, ultrahangra és CT-re került sor. A CT előtt „Jó utat!” kívánt neki a fia, amelyet ekként fogadott: – Remélem, meglesz!

Késő este másik kórházba került, életmentő műtétre. A semmi test, az áttétek sokasága, velük szemben pedig egy megfoghatatlan konok erő dacol, mely itt tartja még. Reggel van. Arcán szájmaszk. A párás oxigéntől nyelve és szája már nem olyan száraz, mint ahogyan szokta mondogatni: „mint a csizmatalp”. Mélyen ülő barna szeme nem reagál az ágya előtt megrendülten álló fia láttán. Moccanatlan kezét érző kéz simogatja, mindhiába. Ez a búcsú pillanata…

Mindeközben egyvalamit nagyon sajnál: itt hagyni a szeretett fiát!