A régi Kozmák

„Vagyok utolsó gyenge sarja

egy híres, büszke, nagy családnak;

a lelkem tépi, egyre marja

későiségemért a bánat.

Az egyik ősöm lázadó volt,

Hadúrnak áldozó pogány,

kemény kuruc legény a másik

Ónod várában kapitány.

Nevünknek egyik hordozója

kopasz fejű pap: egri püspök

s a dédapámról azt mesélik,

vékával mérte az ezüstöt.

A nagyapám vörössipkás volt,

hős honvédhadnagy negyvennyolcban;

hős és szegény. Családi kincsünk

elvándorolt, ki tudja, hol van.

Nem hagytak rám a nagy elődök

falukat, földet, nagy vagyont;

kastélyt, kis kertet, kincseket se,

a vállamat görnyeszti gond.

Alusznak ők: az ősök, hősök

síri ágyukban odalent;

s én, korcs késői ivadékuk

álmodom én is idefent.

Csak néha, titkon zúgolódom,

de vágyaim könnyekbe fúlnak

és őseim, a néma holtak

ércágyaikban megfordulnak.