A félsz
Mint pók, szobád sötét zugában légyre lesve,
úgy él, lapul szívedben reggel, délben, este;
mint árny kísér, mint fába szú, gyümölcsbe féreg,
úgy rág beléd és fojtogat, mint titkos méreg:
a rémület, a rettegés, a félsz.
Nincs nyugtod tőle pillanatra. Nincs se nappal,
se éj. Ha fekszel némán, összezárt ajakkal,
a vaksötétbe két szemed belémereszted
és vársz, mert úgy lehet, ez éj idézi veszted.
Reggel pedig csodálkozol, hogy élsz.
Minden hiába: ezzel ébredsz, vele fekszel;
előle nem menekszel, karma nem ereszt el,
húsodba váj, velődbe fúr, eredbe árad;
azért, hogy élsz, e vad lidérc szed drága árat-
De erről még magadnak sem beszélsz.
Szívedbe ül, ott él belül a mérges kobra
de lásd: kívül a mérge kiül a homlokodra,
s szíves minden neszre megriadva dobban
és torz grimaszként fintorog a mosolyodban:
a rémület, a rettegés, a félsz.
A csók se kell, a mézmosoly fanyarrá fonnyad,
tervet se szősz, mert nem tudod, hogy élsz-e holnap
csak élsz a mának s már imának sem hiszel te,
mint az, kinek már ördögé a teste, lelke.
S fel nem vidít se bor, se dal, se élc.
Foganna benned új csírácska? Elvetéled.
A napjaid reménytelen s rettegve éled;
az éjszakáidon vad víziók születnek:
rabja maradsz halálodig a rémületnek.
Urad míg élsz, e vad lidérc : a félsz!
- Szeged, 1943. június 24.