Reményik László

ELEFÁNTCSONTTORONY - lexikon

(nevesített természetrajz)

Bevezető

A Magyarországon honos személynevek és keresztnevek ábécé sorrendjét alapul véve, az állat-, gomba- és növényvilág szereplőit veszem számba.

A fajok (családok, nemzetségek stb.) ismertetése mellett gyakran akár részletekbe menően is olvashatunk a rájuk vonatkozó névadástörténetről is.

Az információhiány miatt egyes szócikkek csak a névre utalnak, más esetben viszont részletes olvasmány kerekedik ki belőlük. Az összeállítások egy része Trianont megelőzően lettek megfogalmazva, ezért egy-egy faj esetében az előfordulási terület hovatartozására vonatkozó utalások időközben aktualitásukat vesztették, a megfogalmazások és a helyesírás a régi korokat idézi.

A nevek lehetnek: tudományos, társ, népies, táj, nyelvjárási stb. Egy-egy faj több néven is szerepelhet; az azonos fajról szóló, de más-más néven közreadott szócikkek lehetnek, részben vagy egészében azonosak, esetleg egymástól teljesen eltérőek. Nem törekedtem egy-egy fajról minél több „bőrt” lehúzni:

Igyekeztem kerülni pl. az állatok nemére utaló elnevezést pl. : mén stb.

Mértékletesen használtam fel azokat a családneveket, melyek alapján az adott faj a „felfedező” családneveként szerepelhetne az összeállításban.

Egybeírás- különírás esetre vonatkoztatva pl. a „vörös” esetén, a vörös róka nem, de az Erdei vöröshangya már szerepelhet az összeállításban.

Az elkészült névgyűjtemény hosszantartó kutatómunka eredménye, de nem tudományos igényű.

A fotók megkeresésénél a szócikkben a paragrafus-jel utáni első nevet kell teljességében, de nem ékezetes betűk formájában figyelembe venni (pl. magyar ökör – magyar_okor); a képek a „fotoalbum”-ban megtalálhatók.

Használt rövidítések:

Családnév: csn

Fiú keresztnév: fk

Leány keresztnév: lk

Régi keresztnév: rk, rfk, rlk

A fejezet; 77

§ Illatos Ábelfű (Abelmoschus moschatus) – Ábel: csn, fk

Afrika, elsősorban Egyiptom, Kelet-India, Amerika honos növénye. A növény nevében a „fű” megnevezés könnyen megtéveszthető lehet, mert egy akár két és fél méter magas lényről van szó. Nagy, mályvához hasonlító virágai vannak, egynyári növény. Elsősorban jó ízű és vitaminban, ásványi anyagban gazdag gyümölcse miatt termesztik, melyek legfeljebb 15 cm hosszúak, és ízletes zöldségként dolgozzák fel. Leveleiből háncsrostot készítenek. Fűszerként is ismeretes. A magok édes, virágos, nehéz illatúak, mely a pézsmához hasonló. Az illatos ábelfű olaját egykor gyakran az állatok pézsmájának helyettesítésére használták, de mára ez már nem elterjedt a különféle szintetikus pézsmák előtérbe kerülése miatt. Gyógynövényként is hasznosul.

§ Tarka levelű abélia (Abelia 'Sarabande') Tárnicslonc vagy tarka levelű abélia – Abélia: lk

Kisebb termetű örökzöld díszcserje, mely tarka lombozatával és rózsalonchoz hasonló fehér virágaival nagyon mutatós! A virágok tavasztól őszig folyamatosan nyílnak és vonzzák a pillangókat!

§ acélmárna (Luciobarbus capito) – Acél: csn, fk

Az acélmárna a Kaszpi-tengerbe ömlő folyók lakója. A Kura, Araksz, Lenkoranka, Szamur, Terek, Szunza, Rubas-chai és Kayakent folyók alsó és középső szakaszán található meg. Az Aral-tóban és még Spanyolországban is előfordulnak a fajhoz sorolt alfajok.

§ Acélfű - tudományos neve: Közönséges vasfű - (Verbena officinalis) - Acél: csn

Népies neve: Lakatfű, orvosi vasfű, varázsfű, acélfű, uborkafű.

Homoki és löszsztyeppréteken, parlagokon, gyomos száraz gyepekben, erdőszéleken, utak menti mezsgyéken fordul elő ez a gyógynövény.

Uborkafű népies neve onnan származik, hogy gyökerét savanyúságok tartósításához gyűjtötték. Sószegény diétás ételek fűszerezésére, levesek, köretek ízesítésére is felhasználható.

A varázsfű elnevezését állítólagos vágyfokozó hatása miatt kapta.

A vasfű a kelta papok oltárát is díszítette. Az ókori Rómában vérszegénység ellen használták.

§ Ácscincér (Ergates faber) – Ács: csn

A legnagyobb európai cincérfaj, nagysága elérheti a 60 mm-t is. Hazánkban a Dunántúlról ismert, de ott sem gyakori.

A két nem jól megkülönböztethető: a Nőstény csápjának hosszúsága alig éri el a testhossz felét, míg a Hím csápja az állat egész testénél messzebbre nyúlik.

Kiterjedt Erdeifenyvesekben él, ahol idős Fák is vannak. A bogarak júliustól szeptember végéig a szürkületi órákban repülnek Virágokra és öreg erdeifenyőkre. A nőstény a kéreg alá rakja le 200-300 tojását, melyek közül kevés éri el a bogárállapotot, mivel kifejlődésük négy Évet igényel.

Tápnövényei fenyőfélék, mindenekelőtt a Pinus fajok, de élhet Picea, Larix és Abies fafajokban is. Hatalmas, 12 cm-re is megnövő álcája a törzsben, gyökfőben nagy járatokat készít. Július–augusztusban az alkonyati órákban repül.

§ Ádám-berkenye (Sorbus adamii) – Ádám: csn, fk

A berkenye egész Európában elterjedt, több mint száz, cserje- vagy fafajt magába foglaló nemzetség. A nemzetség tudományos neve (Sorbus) a „fanyar” jelentésű kelta „sor” szóból eredeztethető, mely a termés ízére utal.

§ Mérges ádáz (Aethusa cynapium) – Ádáz: csn

Mérgező növény, de a zellerfélék családba tartozó rokonai közül a foltos büröknél (Conium maculatum) kevésbé. A világ számos részén megtalálható, bolygatott területek gyomnövénye.

Gyökere orsó alakú. Szára sima, üreges, elágazó, kb. egy méter magasra nő. Levelei szórt állásúak, osztottak, sima felszínűek, eldörzsölve hagymára emlékeztető szaguk van.

Bár erősen mérgező, esetenként használták a népi gyógyászatban nyugtatóként és gyomorerősítőként, illetve hasmenés esetén. Manapság a gyógynövényterápiában nem használatos.

A mérgezés tünetei forró érzés a szájban és a torokban; kis mennyiségű fogyasztás esetén fájdalomérzést, zavaros látást és hányást okozhat. Mivel egyes

mérgező vegyületek a szárítás során elbomlanak, a széna, amely a növényt tartalmazza, nem mérgező.

§ Áfonyaboglárka (Plebejus optilete) – Áfonya: lk

Észak- és Közép-Európában él, de leginkább csak a hegyvidékeken, 2100 m-ig. Ennek megfelelően Magyarországon ez a lepke nem fordul elő; de az Alpoktól keletre a közép-, illetve magashegységekben megtalálható.

A hím Szárnya sötét ibolyáskék, keskeny fekete szegéllyel. A hím és a nőstény szárnyának fonákjának alsó szegélyterét is vörös foltocskák díszítik.

Évente egy nemzedéke repül júliusban fenyéreken, hegyi tőzeglápokon, kaszálókon. Délen évente három nemzedéke repül, északon csak egy — Magyarországon általában kettő, ritkán három; többnyire június közepétől augusztus közepéig.

A hernyó tápnövényei a különböző áfonyafajok (Vaccinium spp.), főként a tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccos).

§ Áfonya (Vaccinium) – Áfonya: lk

Savanyú talajt kedvelő, gyakran ízletes bogyójú cserjék és félcserjék tartoznak ide. A nemzetség kb. négyszázötven, az északi félgömb hűvösebb területein élő fajból áll, bár trópusi fajai akár Madagaszkáron vagy a Hawaii-szigeteken is megtalálhatók. A nemzetség típusfaja a hamvas áfonya (Vaccinium uliginosum)

Az áfonya egy olyan bogyós gyümölcs, amely jó vitamin-, ásványi anyag-, növényi rost-, fenol-, és flavonoid forrás. A fenolok fontos védelmet biztosítanak a szívkoszorúér-megbetegedések, az agyvérzés és a rák ellen. Ugyanakkor segítenek megelőzni a fogszuvasodást és a húgyúti fertőzéseket. Más friss vagy fagyasztott gyümölcshöz és zöldséghez hasonlóan – C-vitamint és E-vitamint tartalmaz, amelyekről tudjuk, hogy kiváló antioxidánsok. Az áfonya nem tartalmaz nátriumot, zsírt vagy koleszterint, és alacsony a kalóriatartalma. Egy adag áfonyában több antioxidáns van, mint bármely más gyümölcsben vagy zöldségben, ugyanis az áfonya kék színét adó antocianinok is antioxidáns hatásúak.

Az antioxidánsok védik a szervezetet a szabad gyökök káros hatásai ellen, csökkentik a krónikus betegségek: szív-érrendszeri betegségek és talán a Parkinson- és az Alzheimer-kór kockázatát, lassítják az öregedést, és fontos szerepük van a rákmegelőzésben. Lassítja az öregedést. Az áfonyában található flavonoidok védőfaktorként hozzájárulnak az öregedési folyamatok lassításához, és az idős korral járó betegségek kialakulásának megakadályozásához.

Már az ősember barlangokban is találtak áfonyamag maradványokat. Dioszkoridész vérhasra, epevezeték gyulladásra ajánlotta. Az amerikai indiánok a szárított termést fűszernek, a leforrázott leveleket sebgyógyításra használták, a virág füstjével pedig a rossz szellemet űzték el.

Az áfonyából teát és lekvárt is készíthetünk.

§ Feketés ágfecske (Petrochelidon nigricans) – Ág: csn

Tizenhárom centiméter hosszú. Ausztrália és Délkelet-Ázsia füves, erdős területein él, télen egyes csoportjai az elterjedési terület délebbi részeiről az északiakra költöznek. Rovarevő. Júliustól januárig költ, a fészekalj három-öt tojásból áll.

§ Magyar agár – Agár: csn

A ma élő agárfajták közös őse az egyiptomi agár, amelynek létezéséről már a Kr. e. III. évezredből vannak bizonyítékok. A magyarok valószínűleg már a honfoglalás előtt is ismertek és használtak a vadászaton agárhoz hasonló kutyákat, amelyek a látásukra és a gyorsaságukra támaszkodtak a vadállatok üldözésekor.

A későbbi korokban szintén divatos és előkelő tevékenység volt az agarászat, Hunyadi Mátyás is szenvedélyesen agarászott. Igazán ismert kutyafajtává Széchenyi István tevékenysége nyomán vált.

• Korai felbukkanású állatnév a magyar írásbeliségben, helynévben 1193-tól, személynévként 1211-től adatolható. Köznévként 1395 körül.

Valószínűleg szláv jövevényszavaink közé tartozik, mégpedig északi szláv, a vadászkutya neve a cseh vagy lengyel királyi udvarból származhat. A szláv nyelvekben valószínűleg török jövevény. A népnyelvben az agár a Székelyföldön ’sovány’ jelentésű.

Az agár az egyik ősi kutyaféle, elegáns vadászkutya. Szívós, kitartó, jellegzetesen karcsú testalkattal. Másik fő erénye a bátorság, ezért nemcsak apróvadat vadásztak vele, hanem farkas-, sőt leopárdvadászatra is használták. A magyar agárral rendszeresen őzre, szarvasra és vaddisznóra is hajtattak. Valaha csak a módosabb nemesek hódolhattak az agarászásnak. A lovas agarászaton a vadász lóháton ült, és mellette haladtak, nyeregnél, az agarak. Amint a vadat megpillantották, a kutyákat hajszára engedték. Az agarak hosszú lábaikkal rendkívül gyorsak, testsúlyuk is könnyeddé teszi mozgásukat. Ma már agarakkal csak elvétve vadásznak (Ázsia és Afrika néhány országában).

A magyar agár hosszú lábú, hegyes orrú, nyúlánk vadászkutya. A ma ismert magyar agár nem azonos a történelmi magyar agárral.

§ Agárfű - tudományos neve: agár kosbor - (Orchis Morio L.) – Agár: csn

Hogy az állatnevekkel milyen szabadon bántak a növénynévadásban, arra jó példa az Orchisagárfű neve (R. 1604: MA.). Már a XVI. századtól adatolható hasonneve, az agármony (R. 1590:SzikszF.). Utóbbi metaforizációval mint összetétel vált növénynévvé; így botanikai terminusként tulajdonképpen nem összetétel, csak morfológiai tekintetben. A nyelvben már más jelentésben meglévő összetett szó vált egyszerű botanikai terminussá; részben idegen nyelvi mintára.

A magyar agármony név ellen többen kikeltek, pl. Földi János szerint (Természeti história. Pozsony, 1801) „nem jobb lett vólna é az illyen Nevekre egy pohár Léthe vizet inni, az által magának a’ Bészedőnek is azokat elfelejteni, és a’ tanúlni kivánó maradéknak Nemzeti Nyelvünk tsúfságára által nem adni??” Ő a „gyermeki, tsúf, alatsonyságot mutató betstelen Nevek” között sorolja fel, noha jó képzésű, szemléletes és igen elterjedt név volt. Még a debreceni füvészkönyv szerzői, a felvilágosodás racionalizmusát képviselő Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály is hasonlóan vélekednek a népi növénynevekről.

Az agármony elnevezés ugyanis a növény gumójára utal, mivel azok az agár ivarszervéhez hasonlítanak. Mint Kassai 1833-ban fogalmazott: „gyökere hasonló a’ kettős tojományhozz, iker petéhezz”. Az alacsony szárú évelő növénynek valóban két, tagolatlan gumója, ikergumója van.

Évelő. 8–30 cm. Gumója ép. Szára kevéslevelű; levelei keskenyszálasak. Virága laza fürtben áll. Murvái bíborszínűek, egyerűek, épen olyan hosszúak, mint a magház. A lepel külső 3 levele sisakformára összeboruló, tompa, bíborszínű és zölden erezett. Pilis-ajaka széles, bíborszínű; középső karéjának közepe halványabb, sötét foltokkal. A sarkantyú olyan hosszú mint a magház. Terem réteken, száraz mezőkön az egész országban.

§ Nyugati ajtóscsiga vagy csinos ajtóscsiga (Pomatias elegans) – Ajtós: csn

Elsősorban Dél-Európában elterjedt, szájfedős, szárazföldi csigafaj. Hazánkban ritka faj, csak néhány helyről ismert a Dél-Dunántúlon (Főleg a Tihanyi-félszigeten), illetve friss héjait megtalálták az Alföldön (Kiskőrösnél, illetve Ócsán és Bugacon)

Eredetileg kopoltyús csiga, mely a szárazföldhöz alkalmazkodott és kopoltyúja visszafejlődött. Szájfedővel is rendelkezik, ami a kerek, felül kihegyesedő szájadékba illeszkedik. A csiga szürkésbarna, tapogatói hosszúak, szemei a tapogatók tövében ülnek. Feje elöl ormányszerűen meghosszabbodik.

A nyugati ajtóscsiga nyílt erdőkben, bozótosokban, tenger melletti füves területeken él, ahol a talaj kalciumban gazdag és kellőképpen laza hogy be tudja

ásni magát (akár 10 cm mélyre).

Spanyolországban 1300 m-ig, Svájcban 1000 m-ig, Bulgáriában 900 m magasságig találták meg.

Ősszel 8 °C-ig aktív, utána a talajba ásva magát áttelel. A telelő csigák a több napon át tartó -6 °C-ot is túlélik. Nyáron akár több hónapos aszályt is átvészel hibernált állapotban.

Lehullott levelekkel és korhadó faanyaggal táplálkozik, képes megemészteni a cellulózt is.

Párzási időszaka tavasztól őszig tart, ősszel 50-60 2 mm-es petét raknak le egyesével a talajba. A peték vagy 20 nap múlva kikelnek, vagy hűvösebb éghajlaton csak három hónappal később, tavasszal bújnak elő a kiscsigák. 18 hónap alatt lesznek ivarérettek, élettartamuk 4-5 év.

§ Viaszos akác-pajzstetű (Heliococcus bohemicus Sˇulc) - Akác: csn

A nőstény teste rózsaszínű, 3,5 mm hosszú és 2,0 mm széles. A fehér és sárga akác, tölgy ágain és törzsén él. Kátételét eddig csak szőlőn

észlelték.

Az akác-pajzstetű esetében viszont az akác nem megfelelő termőhelyre való telepítése okozza a tömeges elszaporodását, ami a növény pusztulását is okozhatja. Károsítása megelőzhető azzal, ha az akácot csak a neki megfelelő helyre ültetjük. Amennyiben mégis elszaporodik, tavasszal az áttelelt alak elleni vegyszeres védekezés nem maradhat el.

§ Akácpereszke (Cercopemyces rickenii) – Akác: csn

Főleg akácosban, fű között terem:. fehér, citrom-sárgásan fehér színű, pikkelyes kalappal és pikkelyes tönkkel.

Kalapja domború, majd ellaposodó, 5-12 cm széles. Fehér, sárgásfehér, halvány citromsárgás. Eleinte sárgásfehér pelyhes pikkelyek díszítik, később, főleg középen, sima és csupasz. Széle kezdetben begöngyölt, többnyire pelyhes burokmaradványokkal.

Lemezei sűrűn állók, nem lefutók. Színük fehér, végül esetleg sárgásfehér. Spórapora fehér.

Tönkje rövid, 4-7 cm hosszú és zömök, 15-20 mm vastag. Fehér vagy sárgásfehér. Pelyhes pikkelyek borítják.

Husa fehér, citromsárgásan árnyalt.

Nem feltűnő szagú, jóízű, ehető gomba. Réten, füves helyeken, erdei tisztásokon terem. Különösen gyakori az alföldi akácosokban. Tavasztól őszig, főleg nyáron, esők után seregesen gyűjthető.

§ Fehér akác (Robinia) – Akác: csn

A nemzetség tudományos nevét arról a Jean Robin francia kertészről kapta, aki 1601-ben Európában meghonosította a növényt. A fajok száma szerzőnként változó, a minimális négytől mintegy húszig terjedhet. Több természetes hibrid is előfordul.

Mivel Európában nem őshonos, így invazív fajnak számít. Annyira agresszív módon képes terjedni, hogy a legtöbb országban már fenyegeti az őshonos növényfajokat. Fajai Észak-Amerika keleti részén és észak-Mexikóban (az atlantikus–észak-amerikai flóraterületen) honosak. Magyarországon a 18. században kezdték telepíteni a futóhomok megkötésére.

Lombhullató fa vagy cserje, az egyes fajok 4-25 méteresre nőhetnek. Összetett levelei 7-21 tojásdad levélkéből állnak. Virágai fehérek vagy rózsaszínek, többnyire fürtökben csüngenek. Több faj hajtásai tüskések, és sokuk hajtásán találhatók ragadós szőrök.

A Robinia-fajok lepkék hernyóinak tápláléknövényeként is szolgálnak, köztük az aranyfarú lepke, a sárgafoltos púposszövő, a homályos faaraszoló és a Hypercompe scribonia hernyója fogyasztja.

Az akácfa jó néhány tekintetben egyedülálló az európai fafajok között. Kiemelkedő tartóssága miatt különösen környezetbarát anyagnak tekinthető. Fontos felhasználási területe a vízparti létesítmények, gátak, kerti és játszótéri berendezések létrehozása. Kemény és tartós fája miatt elsőrendű bányafa,oszlop, szőlőkaró, gazdasági szerszámfa, épületfa és a legkiválóbb tűzifa.

§ Sárga akác – tudományos neve: aranyeső - (Laburnum anagyroides) – Akác: csn

Tavasszal nyíló sárga, csüngő virágú díszcserje.

Csak a múlt század elejétől adatolható a név (1911: Révai). A növényt elborító aranysárga virágzatra utaló német Goldregen mintájára alkotott tükörszó.

Hasonneve az aranyzápor, társneve a szintén a virágra vonatkozó sárga akác, valamint a babtermőfa, a fáizanót és a nyúlfa [R. 1892: N. nyulfa (Ethn. 3;

Nyr. 29: Vas megye)]. A népnyelvben Bugyi és Szada község vidékén az aranyeső jelentése ’babfajta’, Nagyszaláncon az aranyeső bab ’zöldbabfajta’.

A kora tavasz „aranya” az aranyvessző, a májusé az aranyeső.

A Laburnum cserjéjén hosszú, csüngő fürtökben pompáznak aranysárga pillangós virágai. Jó talajon virágfürtjei elérhetik a 30 centimétert is. A levelek zöldje mögül mint aranycseppek tündökölnek. Erről az aranysárga virágzatról kapta nevét. Sokszor még a mandulát is megelőzve virágba borul védett helyeken.

§ Alexander-bülbül (Eurillas curvirostris) – Alexander: fk

A fajt John Cassin amerikai ornitológus írta le 1858-ban.

Természetes élőhelye a szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki- és hegyi

esőerdők. Állandó, nem vonuló faj.

Testhossza 17 centiméter, a hím testtömege 22–29 gramm, a tojóé 22–28 gramm. Gyümölcsökkel, magvakkal, rovarokkal és csigákkal táplálkozik. Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma stabil.

§ Alicia (Alicia rhadina) – Alicia: lk

A tengeri kökörcsin (Actiniaria). nagy méretű korallpolip, amely más korallokkal ellentétben puha testtel rendelkezik. A tengeri kökörcsin a korallpolipok külön osztályába tartozik, és a medúzához is kapcsolódik. Ezeket a tengeri szellőrózsáinak is nevezik, mert olyan szép megjelenésűek, mint a virágok.

A test henger alakú lábból és egy csápból áll. A láb gyűrűs és hosszanti izmokból áll, amelyek miatt a tengeri kökörcsin nyújtható, lerövidülő és hajlítható. A láb alján talp vagy pedál található.

Az anemone lábaiból felszabadul a nyálka, amely megkeményedik, és az anemone tapad az aljzathoz. Más tengeri kökörcsinnek széles lábai vannak, segítségükkel, mint egy horgonyt, meglazulnak a talajban, és a buborékot tartalmazó talp uszonyként működik. Ezek a tengeri kökörcsin fajai fejjel lefelé úsznak.

A test felső végén van egy orális korong, amely egy vagy több sor csápot vesz körül. Az egyik sorban a csápok azonosak, de különböző sorokban színük és méretük változhat. A csápokat szorító cellákkal látják el, amelyekből vékony mérgező szálak repülnek ki. A szájnyílás lehet ovális vagy lekerekített.

Tengeri kökörcsin (Actiniaria).

A tengeri kökörcsinek meglehetősen primitív lények, amelyek nem rendelkeznek komplex érzékszervekkel. Az egyenlőtlen anemone rendszer érzékeny sejtek egy csoportjából áll, amelyek a csápok talpán, alapján és a szájnyílás körül helyezkednek el. Ezek az idegsejtek különféle ingerekre reagálnak, például a száj közelében lévő sejtek képesek megkülönböztetni az anyagokat, de nem reagálnak a mechanikai stresszre, és a talp sejtjei nem reagálnak a kémiai stresszre, de érzékenyek a mechanikai stresszre.

A tengeri szellőrúgók többsége meztelen testtel rendelkezik, míg a tengeri cső alakú szellőrészek kitintakaróval vannak ellátva, lábaik csőszerűnek tűnnek, ezért "csőszerűnek" hívták őket. Néhány tengeri kökörcsin testét homok szemcsék és különféle építőanyagok borítják, amelyek a borítást tartósabbá teszik.

A tengeri kökörcsin sokfélesége csodálatos. Színe annyira változatos, hogy még ugyanazon faj képviselőinél az árnyalat is változhat. A tengeri kökörcsinek a szivárvány minden színében előfordulhatnak: rózsaszín, piros, zöld, narancs, fehér és ezek árnyalatai. A csápok széle gyakran kontrasztos színű, a kökörcsőrész mérete széles tartományban változhat.

§ Alícia – Alícia: lk

Az Alicia a Malpighiales rendjébe és a malpighicserjefélék (Malpighiaceae) családjába tartozó nemzetség. A nemzetségbe az alábbi 2 faj tartozik:

Alicia anisopetala (A.Juss.) W.R.Anderson,

Alicia macrodisca (Triana & Planch) Griseb.

Eredeti hazája Dél-Amerika.

Calluna vulgaris Alicia (Csarab)

 20-40 cm magas, örökzöld, télálló törpecserje. Levelei pikkelyszerűek, apró színes virágai szeptembertől novemberig nyílnak, folyamatosan száradnak el, sokszor még a következő tavaszt is megélik. Mészkerülő növény, savanyú, tápdús talajba ültessük. Balkonunk őszi dísze lehet, jól kombinálható más ősszel nyíló virágokkal vagy bogyósokkal, pl. erikákkal, fajdbogyóval, törpe borbolyákkal. Napos, félárnyékos helyre ültessük, vízigényes növény.

§ Alkonybogár (Allecula morioFabricius) – Alkony: csn

Karcsú, hengeres, feketésbarna, tapogatói és lábai vöröses sárgák. Az előtor háta alig szélesebb, mint amilyen hosszú, sűrűn pontozott. A szárnyfedők sűrűn, finoman pontozottak, nagysága 6–8 mm.

Egész Európában elterjedt. Magyarországon szórványosan sokfelé megtalálható. A hegy- és dombvidék lomblevelű erdeiben, korhadt fákban, száraz fák kérge alatt.

Mit érdemes tudni az alkonybogarak családjáról?

ALKONYBOGARAK családja (Alleculidae)

Kisebb termetű, hosszúcsápú bogarak. Szárnyfedőik szélesek, tövük nem szegélyezett. Valamennyi karmuk finoman fésüs, vagy fogazott. Álcáik teste hengeres, drótféregszerű, ezért ún. „áldrótférgeknek” is nevezik őket. A nemzők virágokban, korhadó és gombás fákon tartózkodnak. Élénken mozgó, jól futó és repülő fajok. Sok közöttük alkonyatkor, vagy este repül.

§ Almailonca (Adoxophyes reticulana) – Alma: csn, lk

Ez a palearktikus faj összefüggő területen él Dél-, Közép- és Nyugat-Európában, valamint Angliában és a magas észak kivételével Észak-Európában. Dél-Oroszországban, az Észak-Kaukázusban, valószínűleg egész Szibériában, továbbá Kínában és Japánban foltokban fordul elő. Hazánkban szinte mindenütt megtalálható, de eltérő gyakorisággal.

Jellegzetesen vörösbarna szárnyait vékony harántsávok mintázzák. A szárny fesztávolsága 15–23 mm. Közép-Európában, így nálunk is egy-egy évben két nemzedéke kel ki. A második nemzedék hernyói L2 vagy L3 stádiumban telelnek át, és tavasszal fejezik be fejlődésüket. A tél után feléledő hernyók berágják magukat a fakadó rügyekbe, majd a hajtások és a virágok belsejében rágnak tovább. A nyári nemzedék hernyói kezdetben fehér szövedékháló alatt rágják a leveleket, később az érő gyümölcshöz szőtt levél védelmében a gyümölcsöt is hámozgatják. Az almailonca nagyon polifág

faj. Hernyóinak kártételét számos gyümölcsről jelentették.

Magyarországon: alma, naspolya, őszibarack, mandula, szilva, cseresznye, meggy, szamóca, málna, vörös ribiszke, fekete ribiszke, köszméte, galagonya, sajmeggy, kökény és szeder; szerepel a károsított gyümölcsök listáján, Európa más országaiban még számos más lombos fa és cserje.

Az utóbbi években hazánkban az almások legjelentősebb kártevő sodrómolyává vált. Kárképe mindig jól megkülönböztethető az almamolyétól,

mert az csak a gyümölcs belsejében táplálkozik.

§ Almalisztharmat (Podosphaera leucotricha) – Alma: csn, lk

Az egész vegetáció időszakban folyamatosan veszélyezteti a növényt. A hajtások rövid ízközűek, a levelek keskenyek, hullámosak. Legszembetűnőbb a friss hajtásokat borító fehér bevonat. A csúcsrügyek szétállnak, rojtosak. Később a fertőzött levelek sárgulhatnak.

A rügypikkelyek között telel, innen indul a fertőzés. A beteg vesszőkről, rojtos csúcsrügyekről terjedhet.

§ Almafa – Alma: csn, lk

Ritkán tövises, lombhullató kis fák vagy cserjék. Leveleik egyszerűek, karéjosak, néha hasadtak. Virágzata csomó, bogernyő vagy sátorozó fürt. Virágaik fehér, rózsaszín vagy piros színűek. Párta 5, csésze 5 van, porzóinak száma 15, 20 vagy 50, a 2-5 bibeszál alul összenőtt.

Az almafa termése botanikailag csoportos tüszőtermés, alma áltermés (pomum): gömbölyded alakú, két végén bemélyedés található. A felső mélyedésből ered a rövid kocsány, ezzel csüng a fán. A másik mélyedésben az öt apró, elszáradt csészelevél. Az alma viaszos héja a gyümölcshúst veszi körül. Ezen belül öt hártyás rekeszben ülnek a magvak.

Az alma az ellentmondások fája. A kultúrtörténet legrégebbi és az egyik legszélesebb elterjedési területű gyümölcstermő fája, a kétértelműség, a jó és a rossz szimbólumává is vált. Nem véletlen, hiszen megannyi nép mitologikus képzeletvilágát jelenítette meg az alma, a mérsékelt öv legtöbbet fogyasztott gyümölcse, melyet az újkőkortól nemesítettek. Az alma fogyasztására utaló első régészeti leletek a civilizáció hajnalától, a Kr. e. V. évezredtől, az újkőkorból származnak, majd ettől kezdve folyamatosan végigkíséri az emberiség történetét A legrégebbi magmaradványokat Európában, a svájci cölöpépítmények környezetében lévő tavak iszapjában tárták fel, jóllehet a származási központ Nyugat-Ázsia.

A géncentrumot Vavilov orosz botanikus 1929 szeptemberében aKazahsztánt Kínától elválasztó Tien-san hegység lejtőin találta meg. Az ott látott csodálatos diverzitást mutató gyümölcserdőt, amelyben az alma mellett szilva, őszibarack, málna is megtalálható volt, tartotta a nemesített fajták ősének, majd nyomon követte a domesztikáció folyamatát. A Sztálin börtönébe zárt kutató elmélete csak a felfedezés után 50 évvel, a kommunizmus bukása után kerülhetett napvilágra.

A selyemúton haladó kereskedőknek lényeges szerepük volt az alma kelet és nyugati irányba történő elterjesztésében. Mind Kínában, mind Babilonban ismerték a szemzést már 3000 évvel ezelőtt. Majd a rómaiaknál id. Cato is ír a szemzésről a Kr. e. 2. században a De Agricultura című művében.

§ Földi alma – tudományos neve: csicsóka - (Helianthus tuberosus) – Alma: csn, lk

A nyelvjárásokban csicsóuka, csecsóka, picsóka. Társneve volt a földi alma (vö. német Erdapfel, francia poire de terre), árparépa, tótrépa és a pocokrépa

A csicsóka a napraforgóval rokon ipari és takarmánynövény.

Amerika indiánjai már régóta termesztették, innen került Európába. Szélsőséges hőmérsékleti viszonyok között is termeszthető. Szárazságtűrő, gyökérrendszere akár 2-3 méter mélyre is lehatol. Különösebb évközi munkát nem igényel; gyors növekedése és bokrosodó tulajdonsága miatt sűrű, zárt állományt alkot. A gumókat októbertől folyamatosan szedhetjük, fagymentes napokon a tél folyamán is. A tápláló gumó sajnos nem áll el olyan sokáig, mint a krumplié, 2-3 héttel a kiszedés után a levegőn megfonnyad, megromlik. A tavaszi csírázáskor veszedelmes, mert mérgezővé válik. A talajban maradt szárrészekből, gumókból az állomány minden évben folyamatosan megújul. A növény szép sárga virága vázában sokáig megmarad.

§ karibi álmosmadár (Nyctibius jamaicensis) – Álmos: csn, fk

Korábban a közönséges álmosmadár (Nyctibius griseus) alfajának tartották, de attól földrajzilag elkülönül, a két faj elterjedési területének találkozása Costa Ricában van. A közönséges álmosmadár csak innen délre fordul elő.

Mexikótól Costa Ricáig honos, előfordul Jamaica és Hispaniola szigetén is. Éjszakai életmódú, erdőben élő madarak.

Testhossza 38-46 centiméter. Vékony, lapos, horgos Csőrük van. Alakja és színezete, egy letört ágra hasonlít. Éjszakai vadászok, a fákon rejtőznek és ha meglátnak valamilyen repülő rovart, utána vetik magukat. Fészekalja egyetlen tojásból áll, melyet csupasz ágüregbe, vagy ágvillába rak.

§ Orvosi aloé vagy Aloe Barbadensis Miller (Aloe vera) – Aloé: lk

Az aloe vera története az ókorra vezethető vissza, jótékony hatása már ekkor ismert volt, használták a gyógyászatban, az ókori görög, kínai, indiai és római orvoslás egyik alapja volt. Páratlan tulajdonságait felismerve számos megnevezéssel volt ismert: mennyei vessző, csodanövény, az élet növénye, konzervált orvosság.

A botanikusok által ismert megközelítőleg 300 fajta aloe vera közül öt az, amely gyógyító hatással is bír, köztük az egyik az Aloe Barbadensis Miller, mely talán a leghatásosabb. Nevét egy Miller nevű botanikusról kapta, ő volt az, aki elsőként írta le tudományosan a növényt, melyre Barbados szigetén talált rá, tőle kapta a növény az Aloe Barbadensis Miller nevet.

Az orvosi aloé pozsgás, virágai sárgák. Húsos, pozsgás, lándzsa alakú levelei 50 cm-re is megnőhetnek, az egész növény magassága 120 cm lehet. Évelő növény, levelei letörhetők, a letört rész helyett új nő. Kizárólag leveleit használják alternatív gyógyászati célokra; a levelek egyes részeit más és más célra hasznosítják.

Az a sűrűn folyó, kocsonyás nedv, amivel az Aloe verát leginkább azonosítani szokták, a növény leveleinek belső részéből származik. A levél szerkezetében, a legkülső rétegek és e között a kocsonyás rész közötti sárgás, keserű ízű lé szárításával nyerik az aloe latexet (tejnedvet). A kereskedelemben ezt aloe hepatica vagy aloe barbadensis néven hozzák forgalomba. (Utóbbi nem azonos az Aloe Barbadensis Miller nevű fajjal).

Az orvosi aloét ősidők óta használják gyógyításra. Évezredeken átívelő karrierjét annak köszönheti, hogy számtalan betegségre, bőrelváltozásra és emésztőszervi problémára sikeresen alkalmazható. Napjainkban a világ számos országában termesztik, olyan helyeken, ahol az éghajlat alkalmas a szabadföldben való nevelésére.

§ Álarcos amandina (Poephila p. personata) – Amandina: lk

Ausztrália északi részén fordul elő. Két alfaja ismert: P. p. personata (rózsásbarna pofatájék) és P. p. leucotis (fehér pofatájék).

A 13-14 cm-s madár a száraz szavannák, nyílt, dús cserje szintű erdőségek lakója. A természetben fura szokása, hogy kis darab faszenet cipel a fészekbe, feltehetően annak higroszkópossága (vízmegkötő képessége) miatt.

A nemek hasonlóak, de a tojó valamivel kisebb termetű. A fiatal egyedeknél a fekete álarc hiányzik, sárbarna test, fekete csőr jellemzi őket.

Fészekalja 4-6 fehér tojás. Kotlási idő 13-14 nap, mindkét nem kotlik. A kirepülési idő 21-22 nap. Átlagos

élettartama 6 év.

Népszerű faj. Kedves, társas, de zajos madár, amely nagyméretű dús növényzetű röptetőt igényel. Ideje nagy részében a talajon tartózkodik, ahol élelem után kutat, de a tenyészidőszakot száraz cserjék és fák ágai között tölti.

Könnyen költésre bírható, bizonyos párok szaporábbak, mint mások. Akad olyan madár, amely magára hagyja a tojásokat, ha megzavarják, ezért a fészket ne ellenőrizzük!

Száraz fűből készült fészke gömbölyded palackra emlékeztet, de a felkínált fészekodúba is beköltözik. A hím is segédkezik a fészekrakásban és a kotlásban. Ausztráliában kedvelt díszmadár, manapság már csak fogságban tenyésztett egyedeket kapni.

A. P. p. leucotis alfaj Queensland legészakibb területein fordul elő, ezért a madártartók körében is ritka. Tollazata világosabb, fahéj színű, fülfedői fehérek, a torok feketéje alatti területe fehér. Csőre is halványabb sárga, mint a törzsalaké.

§ Álarcos amarant (Lagonosticta larvata) – Amarant: lk

A fajt Eduard R üppell német természettudós írta le 1841-ben, az Amadina nembe Amadina larvata néven.

Afrikában, Dél-Szudán, Etiópia és Szudán területén honos. A természetes élőhelye szubtrópusi és trópusi száraz cserjések és szavannák. Állandó, nem vonuló faj.

Testhossza 11 centiméter, testtömege 8-12,4 gramm. Termeszekkel és fűmagvakkal táplálkozik.

§ Amarillisz (Amaryllidaceae) – Amarillisz: lk

A Hippeastrum növénynemzetség az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjába tartozik.

A Hippeastrum, mint dísznövény. Programozható növénynek is nevezik, mert virágzását szabályozni lehet. Az ültetéstől függően késő ősztől nyár elejéig hozza csodálatos színű virágait. Világos tenyészhely az ablak mellett és két naponta víz – a Hippeastrumnak pont erre van szüksége. Jó gondozás mellett a növény hagymái, akár száz évig is elélhetnek. Hatalmas tölcsér alakú virágai kettesével, négyesével nyílnak a hosszú száron.

Megszámlálhatatlan hibridjével találkozik az ember, s nemcsak cserepes dísznövényként, hanem vázába való vágott virágként is felhasználható.

§ Ambróziabogarak – pl. varratos bükkszú - (Xyloterus domesticus) - Ambrózia: lk

Mikofágként kell definiálni néhány olyan rovarfajt, illetve csoportot is, amit általában szaproxilofágként szoktak említeni. Ilyenek többek között az úgynevezett ambróziabogarak. Tipikus fajuk a varratos bükkszú (Xyloterus domesticus). Ennek nősténye peterakáskor az anyajárat falát egy Ambrosiella gombával oltja be. Lárvái ennek fonalaival táplálkoznak. A gombaszövedék kezdetben fehér, később, a lárvák kifejlődése után megfeketedik

A sávos fenyőszú (Xyloterus lineatus Ol.), fajrokona a varratos bükkfaszú (Xyloterus domesticus L.), körülbelül 3 mm hosszú, szárnyfedői csak a varrat mentében feketék, csápja és lába pedig sárga. Létrás rágványát nemcsak bükkbe, hanem tölgybe, nyírfába és más lombos fákba is rágja.

§ Ambróziagomba – Ambrózia: lk

Az ambróziagomba az ízeltlábúak menetében élelem céljából termesztett mikroszkópikus gombák (mikrobiológia)

"Mindössze mintegy 12 fajta ambrózia-bogár okoz problémát, de több ezer más faj van a világon, amelyek közül sokan pusztíthatnak bármely számú fafajra," mondja Dr. Jiri Hulcr, posztdoktori kutatómunkatárs, Az NC állam és a kutatást leíró dokumentum vezető szerzője.

"A holland gócbetegséget a bogarak által elterjedt gomba okozza, és Észak-Amerikában és Európában elpusztította az elmélkedést."

Ambrosia bogarak alagútba fákba, olyan kamrákat hozva létre, amelyek gomba konídiumokkal - hatékonyan „magokkal” töltik be, amelyek a bogarak táplálékra támaszkodó gombás növényekké nőnek. Az Ambrosia bogarak a halott fát célozzák, amikor az őshonos élőhelyükön vannak. Néhány faj esetében úgy találták, hogy az új fákba szállított élő fákat célozza meg.

Például a redbay ambrosia bogár eredetileg Délkelet-Ázsiából származik, ahol egyedül kolonizálja a halott fát. De mivel a fajot véletlenül behozták az Egyesült Államok délkeleti részébe, megkezdte az élő vörösbay és avokádófák gyarmatosítását, ami jelentős veszélyt jelent a floridai avokádóiparra.

Az ambrosia bogarak megölik a fákat, mert gombáik erős választ váltanak ki a fa saját immunrendszeréből. A fa hatékonyan levágja saját vízellátását az invazív gomba megakadályozására, majd a szomjúságból.

A kutatók azt találták, hogy a redbay ambrosia bogár mellett az invazív ambrosia bogárfajok problémái Japánban a tölgyfákat érintik; nyárfa Argentínában és Olaszországban; és más fafajok Koreában, Izraelben, Thaiföldön és az Egyesült Államokban Ohio-tól Floridáig. A különböző fajok elsősorban nemzetközi kereskedelem útján terjednek.

"Az ilyen inváziók a legrosszabbak lehetnek. Lehetséges, hogy az erős invazív fajok már megtették mindazt, amit tehetnek" - mondja Hulcr. "Másrészt, ez lehet az első hullám, ami lehet, hogy ezek az invazív ambrózia bogarak új környezetbe belépő és új fajokat támadnak. Csak nem tudjuk."

A probléma megoldása érdekében Hulcr szerint további kutatást kell végezni, hogy megvizsgáljuk, miért támadják meg ezek a bogarak és gombák az élő élőhelyeket az új élőhelyeikben. "Ez segíthet azonosítani más problémákat okozó fajokat. Körülbelül 3500 ambrosia bogárfaj van, és ezek közül bármelyik potenciálisan a következő vörösbay ambrosia bogárrá válhat."

Hulcr azt mondja, hogy még többet kell tennie annak érdekében, hogy a politikai döntéshozók tudatában legyenek az invazív bogarak által okozott veszélynek, hogy felismerjék a meglévő hajózási szabályok érvényesítésének fontosságát. "Ezek közül a fajok közül sokan szállítják a fából készült raklapokat, amelyeket kezelni kell a rovarok megölésére, de nem" - magyarázza Hulcr.

Továbbá a Hulcr arra ösztönzi az embereket, hogy ne mozogjanak a tűzifa vagy a halott fa bármely területéről a területről a másikra. "A mozgó tűzifa jelentősen hozzájárult ezeknek a bogaraknak a terjedéséhez" - mondja Hulcr.

§ Ambrózia – pl. ürömlevelű parlagfű - (Ambrosia) – Ambrózia: lk

A parlagfű (Ambrosia) az őszirózsafélék (Asteraceae) növénycsaládjának egyik, mintegy 50 fajt számláló nemzetsége.

Carl von Linné nevezte el Szent Ambrus (Ambrosius) milánói püspökről.

A nemzetség fajai Észak-, Közép- és Dél-Amerikában honosak. Számos közülük emberi közvetítéssel jutott el más földrészekre. A nemzetség tagjai közül az ürömlevelű parlagfűnek az Európai térhódítását a 19. század végére valószínűsítik. A történelmi

Magyarországon először Orsova környékén került elő 1908-ban, Magyarország mai területén pedig Dél-Somogyban találta Boros Ádám 1922-ben. 1925-ben Jávorka Sándor a Magyar Flóra című határozójában Tihany mellől is említi. Egy másik faj, az évelő parlagfű, 1962-ben tűnt fel Magyarországon. A nemzetség egyetlen, Európában őshonos faja a tengerparti parlagfű (Ambrosia maritima), mely a Földközi tenger partvidékén terjedt el.

A nemzetség minden tagjának virágpora allergén hatású, ezek közül kettő az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában több virágpor-allergiás gondot okoz, mint az összes többi növényfaj együttvéve.

§ Amurkagyló vagy kínai tavikagyló (Sinanodonta woodiana) – Amur: rk

Az első példányt a Gyulai Vár előtti kis tóban mutatták ki (Petró, 1984). Eredetileg Kelet-Ázsia folyóiban és állóvizeiben élt. Feltételezések szerint a távol-keleti növényevő halfajok betelepítésekor hurcolták be valószínűleg glochidium-lárvaként a Biharugrai Halastavakba. Először a Tiszántúl felszíni vizeit hódította meg, majd az Ipolyban és a Dunában terjedt el. Balatoni megjelenésének első publikációját (Majoros, 2006) megelőzően már megtalálták a Siófoki-zsilip alvízén (1992) majd Fenékpusztánál a Zala torkolatában ötévesnél idősebb példányai kerültek elő (2008). Hatalmas tömegben elszaporodhat, és igen nagyméretűre. Vita folyik arról, hogy populációmérete hatással lehet-e hazai vizeink ökológiai állapotára és az eredeti élővilág tagjaira?

§ Vastagcsőrű andokpapagáj (Bolborhynchus orbygnesius) – Andok: csn

A fajt Charles de Souancé francia ornitológus írta le 1856-ban, a Myiopsitta nembe Myiopsitta orbygnesia néven.

Az Andokban, Bolívia és Peru területén honos. Természetes élőhelyei a Szubtrópusi vagy trópusi hegyi esőerdők és magaslati cserjések. Magassági vonuló faj. Átlagos testhossza 17 centiméter, testtömege 48-50 gramm. Elterjedési területe nagyon nagy, egyedszáma pedig stabil.

§ Orvosi angyalgyökér (Angelica archangelica L.) – Angyal: csn, lk

(További keresztnevek: Angelika, Angyelika stb.)

Népies neve: angyalfű, angyalgyökér, angyelika, angelikafű.

A zellerfélék családjába tartozó gyógy- és fűszernövény.

Európa magasabb hegyvidékein és Észak-Európában honos, hazánkban is termesztett (helyenként kivaduló) kétéves növény. Gyökerét (Angelicae radix), már a középkori kolostorok kertjében termesztették és használták fűszerként.

Kétéves vagy évelő növény, mely 2 m magasra is megnőhet. Gyöktörzse mintegy 10 cm hosszú és 5 cm vastag, barna színű, hengeres alakú, felületén körkörös vonalak mutatkoznak, belseje sárgásfehér tejnedvet tartalmaz. Gyökerei 15–30 cm hosszúak és legfeljebb 1 cm vastagok, illatuk jellegzetesen fűszeres, az ízük keserű.

Szára 8 cm vastag is lehet, csöves, azaz belül üres. A Leveleknek felfújt levélalapjuk van, ami a felső leveleknél feltűnőbb. A levéllemezek háromszor szárnyasan összetettek, a középső levélke többnyire háromkaréjú. Gömb alakú, közel 20 cm átmérőjű ernyős Virágzata júliusban és augusztusban nyílik.

A növény levele és gyökere saláták, főzelékek, mártások ízesítője. Egyes országokban a növény szárát cukorban főzve kandírozzák, és tápszerként fogyasztják. Különlegesen kellemes, aromás illata és édeskésen kesernyés íze miatt az Altvater típusú likőrök, gyomorkeserűk alapanyaga. Illóolajokat, angelikasavat, cukrot, keserű anyagot tartalmaz.

§ Nagy ani (Crotophaga major) – Ani: lk

Panamától délre szinte egész Dél-Amerikában elterjedt, legdélebbre Argentína északi területein honos. Előfordul Trinidad szigetén is. Testhossza 48 centiméter, testtömege 170 gramm.

Ani fajok:

simacsőrű ani (Crotophaga ani),

barázdáscsőrű ani (Crotophaga sulcirostris),

nagy ani (Crotophaga major),

girakakukk (Guira guira ).

§ Anita csemegeszőlő – Anita: lk

Az Anita egy magyar, hibrid csemegeszőlőfajta. A Rosa menna di vacca szabad beporzásából származik, Lubik István nemesítette 1973-ban.

Talajban nem válogat, de sok zöldmunkát és hosszúmetszést igényel. Tőkéje erős növekedésű, sűrű vesszőzetű, bőtermő. Fürtje igen nagy (350 gramm), kissé tömött, vállas, piros-rózsaszín bogyói hamvasak. Augusztus végén - szeptember első felében érik, de előfordul, hogy csak szeptember közepétől szüretelhető. Parthenocarpiára kissé hajlamos és a virágzáskori időjárásra is érzékeny fajta. Kedvezőtlen, szeles, hűvös, csapadékos időben rosszul termékenyül. Fagyérzékeny; esős őszön bogyórepedésre és rothadásra hajlamos.

Állami minősítést 1993-ban kapott, nagyüzemben nem terjedt el, kiskerti fajta.

§ Ánizs (Pimpinella anisum) – Ánizs: lk

Népies neve: ánizsmag, illatos ánizs, közönséges ánizs, bécsi- vagy édeskömény.

A Földközi-tenger mellékéről származik, de már nagyon sokfelé termesztik, így nálunk is.

Már az ókori Egyiptomban is használták fűszerként; az ókori Keleten fizetőeszköz is volt. Pannóniába a római katonák hozták be. A középkor kedvelt fűszere.

A közönséges ánizs egyéves, lágy szárú növény. Hazánk bármely területén termeszthető, a legtöbb talajon jól fejlődik. Meleg- és tápanyagigényes. Magról szaporítható; március közepén–április elején 30–40 cm-es sortávolságra vetik.

A fő- és mellékernyők érésekor, általában júliustól aratják, és cséplés után szellős helyen tárolják.

Fűszerként szürkésbarna, 3,5–5 mm hosszú termését (Anisi fructus) használjuk; ezen gyakran a kocsány is megmarad. Illata jellemző, kellemes. A köménymagra emlékeztető, de annál erősebb szagú, édesen aromás ízű fűszer. Jellemző kártevője a köménymoly (Depressaria daucella).

Az ánizsmagot általában egészben használjuk. Ha kell, össze is törhetjük, de mindig csak a szükséges mennyiséget, mert gyorsan elveszíti jellegzetes aromáját.

§ Zöld ánizsgomba (Clitocybe odora) – Ánizs: lk

Közepes vagy kis méretű, példányai jól felismerhetőek zöldesszürke színükről és ánizsillatukról, ezért legtöbbször fűszergombának vagy más gombákkal keverten használják.

Halványabb lemezei más tölcsérgombákhoz képest kevésbé lefutók. A fejlett példányok kalapjának széle többnyire hullámos.

Erdei avarban lelhető, de előfordulhat erdőszélen, fű között is.

Kalapja 3-10 cm átmérőjű, fiatalon domború, majd ellaposodik, végül benyomottá, kissé tölcséressé válik. Széle eleinte begöngyölt, majd gyakran hullámos. Kékeszöld, de idősen szürkésbarnásra vagy szürkészöldre kifakul, felülete fiatalon hamvas, később csupasz.

Lemezei kissé lefutók, a kalap színénél világosabbak, idővel szürkéssárgásak.

Tönkje 3-8 cm hosszú, 0,3-1 cm vastag, hengeres, néha görbült, halvány szürkészöldes, felülete csupasz.

Husa a kalapban puha, a tönkben szálas, halványzöldes, erősen ánizsillatú, íze fűszeres, édeskés.

júliustól novemberig, lomb- és fenyőerdőben gyakran seregesen növő, gyakori faj. Ehető.

Kifakult példányai a mérgező viaszfehér tölcsérgombával téveszthetők össze!

§ Anna-kolibri (Calypte anna) – Anna: csn, lk

A fajt Rene Primevere Lesson francia ornitológus írta le 1829-ben, az Ornismya nembe Ornismya Anna néven.

Észak-Amerika nyugati részén, Kanada,az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki esőerdők, lombhullató erdők, szavannák és cserjések, valamint vidéki kertek és városi régiók. Vonuló faj.

Testhossza 10–11 centiméter, a hím testtömege 3,7–5,8 gramm, a tojóé 3–3,7 gramm, szárnyfesztávolsága 11,4–12,1 centiméter. A hímek feje csillogó vörös. Nektárral táplálkozik. Pókhálóval ágakhoz rögzíti csésze alakú fészkét, melyet szárakból és tollból készít. Fészekalja 2 tojásból áll, melyen 14–19 napig kotlik. Elterjedési területe hatalmas, egyedszáma növekszik.

§ Alföldi anoa (Bubalus depressicornis) – Anoa: rk

A szarvasmarha rokonfajainak egyike. Közeli rokona a hegyi anoa (Bubalus quarlesi). Az anoák közeli rokonságába tartozik továbbá a vízibivaly, amelyik az ázsiai kontinensen él.

Az Indonéziához tartozó Celebesz szigetén honos. Lényegesen kisebb, mint közeli rokona a vízibivaly. A tulkok legkisebb testű faja. Testhossza 160-170 centiméter, marmagassága 70-106 centiméter, testtömege 150 kilogramm a teheneknél és 300 kilogramm a bikáknál. Lapos szarva 20-40 centiméter hosszúra nő meg. Szőrzete fekete és ritkás, fehér "harisnyája" van. Az arcán és torkán is előfordulhatnak fehér foltok. A fiatal egyedek gyapjas szőrűek és barnás színezetűek. Közeli rokonától a hegyi anoától való legfőbb megkülönböztető bélyegei a hosszabb farka, a fehér harisnya és a hosszabb szarvak.

A többi tuloktól eltérően alapvetően magányos életmódú faj. Érintetlen Esőerdőkben és mocsaras vidékeken fordul elő. Az embert lehetőség szerint kerüli.

Táplálék után többnyire a hajnali vagy szürkületi órákban kutat, nappal a sűrű bozótos területeken rejtőzködik. Többnyire faleveleket és kisebb mennyiségben fűféléket fogyaszt.

275-315 napnyi vemhesség után a Nőstény többnyire egyetlen borjat hoz a világra. A fiatal állatok a felnőttekkel ellentétben sűrű, világosbarna bundát viselnek. A fiatal borjú hat-nyolc hónap múltán tér át a szilárd táplálékra és két-hároméves korára válik ivaréretté. A faj várható élettartama 20 év körül van.

Száma rohamosan csökken, elsősorban azért, mert a szigeten belül is szigetszerű az előfordulásuk, a kisebb populációk között a kapcsolat megszűnt. Több helyen is kihalt, vagy éppen a kihalás szélére került. A pusztulás mértéke az elmúlt 20 évben felgyorsult, elérte a 20%-ot. Elsősorban a vadászat veszélyezteti, de legalább ekkora probléma az élőhelyének csökkenése, feldarabolódása. Utóbbit sokszor a külszíni fejtésű aranybányák létrehozása idézi elő, amely során hatalmas területeket döntenek romba. A Természetvédelmi Világszövetség szerint a faj összegyedszáma 2500 és 3000 egyed között lehet. Természetvédelmi besorolása "veszélyeztetett".

Magyarországon a Szegedi Vadasparkban és a Győri Állatkertben látható a ritka faj.

§ Antigoné-daru (Grus antigone) – Antigoné: lk

Megtalálható az indiai szubkontinensen, Délkelet-Ázsiában és Ausztráliában. Természetes élőhelye szubtrópusi és trópusi síkságok és mocsarak.

Az Antigoné-daru fenséges, nagy méretű madár, a legnagyobb ma élő darufaj: átlag másfél méteres testhosszával. Fejét és nyakának felső részét nem fedi toll: itt a csupasz bőr bíborvörös. Tollazata egységesen gyöngyszürke.

Társas madár, gyakran megfigyelhetjük fajtársai, de akár más gázlómadarak között is, amelyekkel élőhelyén osztozik.

Tápláléka rovarok, vízi növények, halak (valószínűleg csak fogságban), békák, rákok és magvak. Időnként nagyobb ragadozókat is elkap, mint például vízi kígyót (Xenochrophis piscator), esetenként más madarak tojásait is megeszi, meg Teknőst is.

Rendkívül sok időt fordít cicomázkodásra, tollazata fésülgetésére: nagy gonddal ügyel rá, hogy mindig, de különösen ősszel tökéletesen rendben legyen. Ilyenkor újul meg tollazata. Finom mozdulatai, kecses léptei rendkívül elegáns madárrá teszik.

Az Antigoné-daru a buddhisták szent madara. A folyók lecsapolása és a vadászata fenyegeti. Az IUCN vörös listáján a sebezhető kategóriában szerepel.

§ Apolló-lepke (Parnassius apollo) – Apolló: fk

Az apolló-lepke palearktikus elterjedésű faj, Európa és Ázsia hegyvidéki területein fordul elő 2200 méteres tengerszint feletti magasságig. Elterjedési területe Spanyolországtól a Tien-san hegységig és Nyugat-Szibériáig húzódik. Állományai Nyugat-Európában megritkultak, Magyarországról kipusztult.

A lepke szárnyfesztávolsága 5-7 centiméter. Két pár Szárnya van, amelyek részben fedik egymást. Feketén vagy szürkén pettyezett, tört fehér Szárnyain feltűnő, vörös „szemfoltok” találhatók, amelyeknek a közepe néha sárga. A szárny széle áttetsző, pergamenszerű.

A kis fejen két nagy összetett szem és két hosszú, megvastagodott végű csáp található; utóbbiak szagló- és tapintószervként szolgálnak. Szájszerve a lepkékre jellemző pödör nyelv. Szárnyai és lábai a torhoz kapcsolódnak. A lábak szürke vagy krémszínű szőrrel borítottak. A potroh szőrözöttsége

ivari dimorfizmust mutat, a hímeké erősen szőrözött, míg a nőstényeké szinte csupasz.

Az apolló-lepke magashegyi völgyekben és középhegységekben egyaránt előfordul, de csak szigetszerű foltokban, főleg meszes talajokon. Leginkább a sziklakibúvásos hegyi kaszálóréteket kedveli.

A peteburokból tavasszal kikelő hernyók elsősorban különféle varjúháj (Sedum), ritkábban kövirózsa (Sempervivum) fajok leveleivel táplálkoznak. 1-2 hónap intenzív táplálkozás után főleg kövek vagy mohák alatt bebábozódnak. Báb állapotban körülbelül 1-2 hónapot töltenek, ezt követően kelnek ki az imágók (kifejlett lepkék). Az apolló-lepke egynemzedékes (univoltin), vagyis évente csupán egy teljes generációja fejlődik ki. Az imágók az élőhely tengerszint feletti magasságától és a földrajzi szélességtől, valamint az időjárástól függően május és szeptember között repülnek, de a rajzás mindenütt csupán egy-két hónapig tart.

Az imágók élettartama néhány hét, fontos táplálékforrást jelent számukra a különböző virágok (pl. bogáncsformák, imolák) által termelt nektár.

A párzási időszak nagyjából egybeesik a repülési idővel, bár a rajzás elején főleg hímek alkotják a populációt (protandria), a vége felé pedig mindinkább a nőstények kerülnek túlsúlyba.

Párzás után a hímek egy erényövet (sphragis) helyeznek el a nőstényen, mellyel eltakarják annak párzónyílását és feltehetően megakadályozzák, hogy a nőstény további hímekkel párosodjék. Ez a viselkedésforma egyébként eléggé elterjedt az apollóformák körében. A nőstény egyenként vagy kisebb csomókban több száz sima, kerek, fehér Petét rak a talajra, vagy növényekre.

Alfajainak száma kilencvenöt.

§ Tarka aprómoly (Pseudopostega crepusculella) – Apró: csn

Közép-Európától Kis-Ázsiáig él; hazánkban is több helyen előfordul. A lepkék hosszú időn át (július–szeptember) nappal rajzanak főleg a vízpartokon, a füzek körül – időnként tömegesen is. Az Imágó szárnya piszkossárga, jellegzetes, sötétebb színű rajzolattal. Életmódja és tápnövénye ismeretlen.

§ Zöldszárnyú ara (Ara chloropterus vagy Ara chloroptera) – Ara: csn

Argentína, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Panama, Paraguay, Peru, Suriname, Venezuela területén honos. Eredeti élőhelyén a trópusi erdőkben él párokban.

Testhossza 90 centiméter, testtömege 1000–1500 gramm, nagy testű papagáj, ék alakú farokkal és csupasz pofatájékkal, melyben vörös színű dísztollak ülnek. Alapszíne mélyvörös, de hátának középső része és a farcsíkja kék, halványsárga írisze pedig kiemeli élénk színeit. A tojó valamivel kisebb.

Viszonylag óvatos madár, röpte gyors, egyenes, szabályos erőteljes szárnycsapásokkal. Kis csoportokban, néha viszont akár száznál is több egyedet számláló csapatokat alkot. Tápláléka magvak, gyümölcsök, bogyók és hajtások.

Korhadó pálmafák üregeiben fészkel. Tél végén, illetve kora tavasszal rakja Tojásait – fészekaljanként kettőt –, amelyből a fiókák 4–5 Hét elteltével kelnek ki. Kirepülésük a 15. héten várható, de teljes önállóságukig még egy további hónap szükséges.

Kedvelt madár, az arák közül a sárga-kék ara után ez a faj a második leggyakoribb fogságban tartott madár.

§ közönséges arankaormányos (Smicronyx jungermanniae) – Aranka: csn, lk

Bogárgyűjtés adatolása a budapesti Sas-hegyről: Smicronyx coecus (Reich, 1797) – egykarmú arankaormányos – Sas-hegy, fűhálózás, 2011. VIII.14., Merkl O. Smicronyx jungermanniae (Reich, 1797) – közönséges arankaormányos – Sas-hegy, 1921. VI.29., ismeretlen gyűjtő; Sas-hegy, 1934.IX.30., Kaszab Z.; Sas-hegy, fűhálózás, 1985.V.12., 2012.VII.21., 2012.VIII.18., Merkl O.

Mivel a közönséges arankaormányosról nem találtam leírást, ezért részletesebben az ormányosbogár-félékről.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Nagy aranka (Cuscuta campestris) – Aranka: csn, lk

A szulákfélék családjába tartozó, észak-amerikai eredetű parazita növény.

A nagy aranka 10-60 (ritkán 100) cm magasra kúszó, lágyszárú, kizárólagos parazita életmódot folytató, egyéves növény. Gyökerei nincsenek, levélzete is

szinte teljes mértékben visszafejlődött. Sárga vagy narancssárgás szára 0,8-1,5 mm vastag, erőteljesen elágazik. Más növényekre felkapaszkodva belőlük

szerzi meg víz- és tápanyagszükségletét speciális szívógyökerei (vagy hausztóriumai) segítségével. Az aranka a hausztórium külső tapadókorongos részével rögzíti magát, a belső "keresőhifával" pedig behatol a szállítónyalábok közé.

Nyár közepétől októberig virágzik. Virágzata 1–1,5 cm átmérőjű és 5–25 tagból álló fejecske. A kis 2-3,5 mm-es virágoknak öt apró, fehér, hegyes szirmuk és szintén öt lekerekített végű sárgás vagy halványzöld csészelevelük van.

Termése 2–3 mm átmérőjű, lapított gömb alakú toktermés. A termésben 2-4 barna, 1-1,2 mm-es, szabálytalan alakú mag található.

Észak-Amerikában őshonos, de mára az egész világon elterjedt gyomnövény, inváziós faj. 1840-ben került Európába, Franciaországba, majd a lóheremagvakkal együtt mára minden európai országban megtalálható. Főleg Dél-Európában gyakori, Skandináviában csak szórványos az előfordulása.

Első magyarországi észlelése 1873-ban történt Budán. Gyors terjedéséhez hozzájárult, hogy magvai belekeveredtek a külföldi vetőmagszállítmányokba. Mára a mezőgazdasági területekről sikerült visszaszorítani, de az útmenti, parlagi gyomtársulásokban még mindig az ország leggyakoribb parazita növénye. Hegyvidéken és homokon ritkább.

Magvai csak május végén, június elején indulnak csírázásnak, így már képes találni kifejlett gazdanövényeket. A magok akár 15 évig életképesek maradnak.

A magból kibújó fiatal növény az óramutató járásával ellentétes irányban köröző mozgást végez, míg nem talál egy növényt, amelyre felkapaszkodhat. Gazdanövény nélkül 10-20 napig marad életben, ezalatt 10–20 cm hosszúra nő meg. Ha sikerült megfelelő gazdát találnia, gyors növekedésbe kezd. Gyökere elhal és a kifejlett növénynek már nincs kapcsolata a talajjal. A szívógyökerek fejlesztése után egy-másfél hónappal kezd virágozni, további 3-5 hét múlva magvai már érettek. Virágzásának és magérlelésének csak az októberi hidegek vetnek véget. Egyetlen egyed akár 10 ezer magot is hozhat.

Szinte bármelyik növényen képes élősködni (Magyarországon eddig 225-féle gazdát mutattak ki), bár van amelyiken gyorsabban fejlődik. Főleg a napfényes, félszáraz és kissé meszes vagy semleges kémhatású talajjal rendelkező termőhelyeken fordul elő.

Veszélyes mezőgazdasági kártevő, főleg a paradicsomon, paprikán, burgonyán, hagymán, répán, cukorrépán, lóherén És lucernán okoz érzékeny terméskiesést. A gazdanövény ritkán pusztul el, de növekedése csökken, virágzása, termésérése gátlódik.

§ Tujafúró aranymoly (Argyresthia thuiella) – Arany: csn, lk

Európába Észak-Amerikából hurcolták be. Európai elterjedésének keleti határa Magyarország, ahol az 1990-es években jelent meg. Eleinte gyorsan terjedt, de úgy tűnik, az utóbbi időben visszaszorul.

Fehér szárnya barnán mintázott, főleg az első szárny csúcsa felül. A szárny fesztávolsága mindössze 4–5 mm. Hátsó szárnya teljesen barna. Évente két-három nemzedéke kel ki; a Hernyó az aknában bábozódik. Az Imágók nappal aktívak, egész nyáron a tápnövény körül röpködnek. Tápnövényei a tujafélék. A hernyó a csúcs felől, az ágvégeken kezd aknázni a pikkelylevelekben, és ahogy halad, úgy szárad el a mögötte levő rész. Ettől kárképe igen jellegzetessé válik: a néhány négyzetcentiméteres elsárgult rész nagyon feltűnő.

§ Szemcsés aranygomba (Phaeolepiota aurea) – Arany: csn, lk

Kalapja 5-15 cm széles, élénk oroszlánsárga, aranybarna, okker, felülete száraz, letörölhető szemcsékkel. 

Lemezei krémszínűek, rozsdasárgásak, szélesen tönkhöz nőttek. 

Tönkje kalapszínű, felül csupasz, a hártyás, felálló gallér alatt szemcsés. 

Husa fehéres-sárgás. 

Szeptembertől novemberig, világos erdőkben, nitrogéndús talajon találhatunk rá. Hazánkban nagyon ritka faj, szaprobionta. Ehető gombafaj, de ritka, ha megtaláljuk, hagyjuk termőhelyén.

§ Rovarölő aranyvirág (Chrysanthemum cinerariifolium) – Arany: csn, lk

Dalmát rovarpor virág vagy rovarölő aranyvirág -valaha a kertekben ágyások voltak kialakítva számára, mivel a virág piretrin tartalmú, így rovarirtó. Egy szezon alatt többször is szüretelhető,a 3-4 napon a legmagasabb a piretrin tartalom. A virágot leszárítva vagy alkoholba áztatva használták fel a szőlőben, konyhakertben.

§ Aranyka - tudományos neve: réti boglárka - (Ranunculus acris) – Aranyka: lk

Csaknem egész Eurrázsiában honos és igen gyakori. A három, Magyarország egész területén elterjedt boglárkafaj egyike. Mint sok más helyre, Új-Zélandra és Észak-Amerikába betelepítették, ahol nagy területeket hódított meg; itt a gyomirtó szereknek is ellen áll. Elfoglalva a legelőket, Új-Zélandon több százmillió dolláros károkat okoz a farmereknek.

A réti boglárka 30–100 centiméter magas, kopasz vagy rásimuló szőrű növény. Levelei tenyeresen többé-kevésbé tövig szeldeltek, 3–5 szelettel. A levélszeletek újból szeldeltek, szálas vagy lándzsás cimpákkal. Az alsó levelek nyele hosszú, a levélnyél felfelé egyre rövidül, úgyhogy a felsők már ülők. 18–25 milliméter átmérőjű, aranysárga virágai laza bugába rendeződtek, kocsányuk hengeres, nem barázdált. A sárgás, rásimuló szőrű csészelevelek körülfogják a virágot. A terméses vacok kopasz.

Nedves és hegyi réteken, kaszálókon, legelőkön, utak szélein, esetenként sziklákon és kőszirteken nő. A nedves vagy nyirkos, nitrogénben

gazdag vályogtalajokat kedveli. A növény májustól júliusig, részben egészen novemberig virágzik. Ragyogó aranysárga virágai május közepén uralkodnak a nedves réteken.

Mérgező növény, megszárítva hatóanyaga lebomlik. Méreganyagának köszönheti, hogy friss virágát a legelő jószág elkerüli, így jönnek létre az egyébként lelegelt rétek feltűnő „boglárkaszigetei”. A méreganyaga a csípős ízű anemonin.

§ Hegyi árnika (Arnica montana) – Árnika: lk

Népies nevei: angyalital, anyagyökér, kappanfű, máriafű, olaszútifű, angyalital-gyökér, Szent János virága, lúgfű, máriafű, luciánfű, hájvirág.

Az árnika nemzetségnek közel harminc faja közül csak kettő él Európában; ezek közül az egyik a hegyi árnika, Európa, Ázsia és Észak-Amerika magasabb hegyvidékeinek gyógynövénye.

A hegyi árnika mészkerülő faj, hegyi réteken, erdőszéleken, szőrfű-gyepekben nő. Többnyári növény, magassága 30–60 cm, gyöktörzzsel tenyészik. Az alsóbb levelek 5–15 cm hosszúak, 2–5 cm szélesek, visszás-tojásdad alakúak és tőlevélrózsát alkotnak. A felsőbb szárlevelek ülők, a száron átellenesen helyezkednek el, hosszúkás-lándzsás vagy elliptikus alakúak, tompák, kissé húsosak, csaknem kopaszak, épek, szélük többnyire ép vagy ritkán kissé fogazott. A száron fejlődő, összességében sárga–narancssárga színű, 1–5 fészekvirágzat májustól júliusig virít, az esetleges másodvirágzás augusztusig eltart. A fészkek átmérője a sugárvirágok nélkül 1,5–4 cm. A fészek belső részét alkotó fészekpikkelyek és kocsányok többnyire vörösessárga színűek, rövid és puha, mirigyes szőrökkel bozontosak. A bibék felfelé megvastagodnak és kúp alakú csúccsal végződnek. A sugárvirágok szálas-hosszúkásak és sötétsárgák. Szőrös kaszattermés fejlődik a termőkből.

A rokon nemzetségek hozzá hasonló megjelenésű fajainak, mint például a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum) vagy a fűzlevelű ökörszem (Buphthalmum salicifolium) szárlevelei szórt állásúak, így könnyen megkülönböztethetők tőle.

Magyarországon a Soproni-hegység területén a Hidegvíz-völgyben (Soproni Tájvédelmi Körzet), a Kőszegi-hegységben (Kőszegi Tájvédelmi Körzet) és a Vendvidéken Szakonyfalu, Kétvölgy és Alsószölnök mellett (Őrségi Nemzeti Park) ismerték előfordulásait, de ezekről a helyekről 1999-re kipusztult. Markovics Tibor a Kőszegi-hegységbe telepített vissza példányokat, melyek közül 2011-re mintegy tíz egyed megmaradt.

§ Gyászos árnyékbogár (Hymenalia morio) – Árnyék: csn

Kopár gyepek, kövek alatt található ritka már csak Villány környékén előforduló rovar. Eddig csak hazánkban és Szlovákiában találtak rá. Természetvédelmi értéke 50 ezer Ft.

§ Kétlevelű árnyékvirág (Maianthemum bifolium) – Árnyék: csn

Népi nevei: kétlevelű majanta, kis gyöngyvirág, marika, május gyöngye, nőstény gyöngyvirág, Szent-György virág, vad gyöngyvirág.

Magyarországon nem védett. Eurázsiában él, elsősorban a mérsékelt égövben. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Szárleveles; karcsú, felálló szára alig 8–10 cm-rel emelkedik a föld fölé (ritkán 20 cm-ig is felmagasodhat). Rizóma jellegű raktározó gyökerével kúszva terjed. Nyeles, széles vállú, kihegyezett levelei háromszög alakúak. Szára és a levelek fonáka ritkásan szőrös. Tudományos neve arra utal, virágzó szára két- (ritkán három-)levelű — a meddő csak egyleveles.

Illatos, apró, fehér virágai a szár csúcsán fejlődő, 1–5 cm-es fürtben nyílnak (egy-egy fürtben 8–15 virág). Virága négytagú; a lepellevelek szabadon állnak, illetve hátrahajlanak. Magháza felső állású, a bibe rövid. Magháza felső állású.

Népi nevei azt jelzik, hogy levelei és cseresznyepiros (éretlenül zölden vagy feketén pöttyözött narancssárga), két rekeszes bogyói is rokonára, a Gyöngyvirágra emlékeztetnek, de attól virágfürtje alapján könnyen megkülönböztethető. A mintegy fél cm átmérőjű bogyók némileg lapítottabbak, mint a gyöngyvirágéi; egy-egy bogyóban 1–4 gömbölyded, világos mag búvik meg.

Évelő. Geofiton: az erdő talajának elsavanyodását jelzi; nyirkos talajt igényel. Május–júniusban nyílik. Időnként kertekbe ültetik. Bogyói a madarak kedvelt csemegéi.

§ Sziki árokvirág (Samolus valerandi) – Árok: csn

A teljesen kopasz növény 5–60 (–100) cm magas, hemikryptophyta. A levél visszás-tojásdad vagy -hosszúkás, tompa csúcsú, ± ülő. A párta 2–4 mm hosszú, fehér, cimpái elállók; torkában 5 mézfejtő (sztaminódium) található. május–július hónapokban virágzik.

Enyhén sótűrő; nedves (gyakran lápos) rétek, vízpartok, szikesek. Lelőhelyei: Északi-középhegység, Gödöllői-dombvidék, Dunántúli-középhegység, Nyugat-dunántúl, Soproni-dombvidék, Vasi-dombvidék, Dél-Dunántúl, Balaton-part, Kisalföld, Fertő-medence, Nagyalföld, Mezőföld, Duna-Tisza köze, Dunamenti-síkság.

§ Vetésfehérítő árpabogár (Lema melanopus L.) – Árpa: csn

A cincogó levélbogarak (Criocerini) csápja rövid és fűrészes, homlokszélességnyire egymástól ered. A fehér liliomon él a feketefejű liliombogár (Crioceris lilii Scop.), egy élénk, piros bogár, fekete fejjel, csáppal és lábakkal, mely 6–8 mm hosszú és kézbe véve erős cincogó hangot ad cirpelő készülékével; utolsó hátlemezén lévő rovátkos lécét a szárnyfedőkhöz dörzsöli és így adja a hangot. Lárvája fényesfekete, nyálkástestű, lomhán húzódó, féreghez hasonló lény, mely a liliom levelét, virágát rágja és mocskolja.

A gyöngyvirágon és némely hagymafélén, valamint a vadliliomon találjuk a hasonló pirosfejű liliombogarat (Cr. merdigera L.), melynek feje és lába is piros.

Sokkal kisebb a spárgabogár (Cr. asparagi L.), melynek teste fénylő kékeszöld, előtora és szárnyfedőinek szegélye vörös, utóbbiakon azonkívül három-három sárgásfehér, részben egymással, részben a szegéllyel összefolyó folt van. Már kora tavasztól kezdve rágja a bogár a spárga levelét és szárát, amely munkájában később a sötétzöld és saját ürülékükkel bemocskolt lárvák is segítőtársul szegődnek, gyakran észrevehető károkat okozván. Hozzájuk szegődnek még a tizenkétpontos-, a tizennégypontos és az ötfoltos spárgabogár (Cr. duodecimpunctata L., Cr. quatourdecimpunctata Scop. és Cr. quinquepunctata Scop.) is, melyek piros szárnyfedőjét 12, 14 vagy öt fekete folt tarkítja. A spárgabogarak ügyes menekülők, veszély esetén a földre vetik magukat, ahol alig tűnnek fel a gaz és rögöcskék között, ha pedig alulról közelítjük meg, nyugodtan ülve maradnak, míg ha oldalról tesszük ezt, a szár túlsó oldalára vonulnak és alkalmas pillanatban a földre vetik magukat.

Leghirhedtebb a társaságban a vetésfehérítő árpabogár (Lema melanopus L.), az árpa és a zab nagy ellensége. A bogár zöld vagy kék, előtora piros, lábai sárgásvörösek; lárvája szennyes fekete, nyálkás testű, amiért a nép sok helyen meztelen csigának hívja. A lárva a gabonafélék, főleg az árpa sásán hosszú vonalakban kirágja a zöldjét, úgyhogy átlátszó fehér sávok keletkeznek rajta.

§ Árpa-fedettüszög (Ustilago hordei) – Árpa: csn

Az üszöggombák rendje (Ustilaginales) 37 nemzetség mintegy 1000 faját öleli fel. Fajai veszedelmes növényi kórokozók, amelyek gazdanövényeikre erősen specializálódtak.

Túlnyomórészt egyszikűeken – rendszerint perjeféléken, Sásféléken vagy liliomféléken – élnek. A kétszikűek közül a szegfűfélék és a fészkesvirágzatúak családjait részesítik előnyben. Az üszögfertőzés jellegzetes tünete a fekete színű kitartó (áttelelő) spórák – klamidospórák – óriási tömegének megjelenése a gazdanövény egyes szervein (a szárakon, a leveleken, a virágokban és a terméseken). Ezektől a növényi részek égetteknek, elüszkösödötteknek tűnnek. Az üszöggombák kitartó spórái diploidok.

A rend a dérgombákkal (Taphrinales) mutat rokonságot. Fajai ugyanis életciklusuk haploid szakaszában élesztőszerűek és szaprotróf módon táplálkoznak, dikariotikus életszakaszukban pedig gazdaszervezethez kötődnek és parazitaként viselkednek.

A KUKORICAGOMBA, név szerint a huitlacoche vagy golyvásüszög, édes, kicsit füstre emlékeztető ízét már ősidők óta kedvelik Mexikóban. Más országokban ínyencfalatnak számít; van, ahol mexikói szarvasgombaként utalnak rá.

A huitlacoche kialakulását az Ustilago maydis nevű gomba idézi elő, mely a Zea mayst, azaz a kukoricát támadja meg kisebb vagy nagyobb mértékben. Majdnem

minden betakarításkor találnak ilyen termést, különösképpen a meleg, közepesen száraz területeken. A kutatók feltárták, hogy „az umami* ízhez kötődő négy aminosav közül három” megtalálható a huitlacochéból vett mintákban (Journal of Agricultural and Food Chemistry). A huitlacoche enyhén édeskés ízét a többi

ehető gombáénál nagyobb szénhidráttartalma adja. Aromaanyagot is szép számmal találtak ebben a csemegében, köztük például vaníliát is. Bár a huitlacochénak az íze a legcsábítóbb, a tápértéke sem elhanyagolandó — egyéb tápanyagok mellett C-vitamint, foszfort és kalciumot is tartalmaz.

Nem meglepő hát, hogy az aztékok értékesnek tartották a huitlacochét. Ők a cuitlacochin nevet adták neki, melynek a jelentése ’szunnyadó kinövés [kóros képződmény]’. A gomba később kapta a napjainkban használatos nevét. Mexikóban a huitlacochét úgynevezett quesadillában, azaz összehajtogatott, házi készítésű tortillába töltve szokás fogyasztani, de gyakran használják ennél valamelyest bonyolultabb ételekhez is, úgymint palacsintákhoz, levesekhez, illetve mártásokhoz.

Mostanában a gomba a génkutatók laboratóriumába is bejutott, ahol azt próbálják kikísérletezni, hogy miként lehetne kereskedelmi célokkal még több ilyen gomba kifejlődését előidézni.

Üszöggombák által okozott betegségek. Gazdaságilag fontosak a gabonafélék károsítói, például a búza-kőüszög (Tilletia tritici), a búza-porüszög (Ustilago tritici), a kukorica-

vagy golyvásüszög (Ustilago maydis) és az árpa-fedettüszög (Ustilago hordei).

§ Árpa (Hordeum vulgare) – Árpa: csn

Az árpa (Hordeum vulgare) a hideg mérsékelt öv ma is legfontosabb gabonaféléje. A perjefélék közé tartozó gabona az egyik legrégebben háziasított növény, Kr.e. 8000-7000 között kezdték el termeszteni a termékeny félhold területén.

A Hordeum nemzetségben a fajok száma folyamatosan változik, jelenleg 30-40 közötti.

A vadárpa és a termesztett árpa természetes kereszteződésével alakult ki a hatsoros árpa. A kétsoros árpa vagy sörárpa neve jelenleg elfogadottan H. vulgare subsp. vulgare convar. distichon.

Gyökere bojtos gyökérzet, valódi gyökere a talajban 2 méter mélyre is lehatol. Szára belül üreges, csak a szárcsomókban tömör, magassága 70–150 cm közötti. Virágzata kalász (füzéres fürt), termése szemtermés.

Többnyire önbeporzó, de előfordul idegenbeporzás is. A kétsoros fajták termésének mérete és tömege nagyobb, mint a hatsorosaké, a négysoros fajták termései nem egyöntetűek.

Árpagyöngy: Emberi élelmiszerként kenyérgabona, árpagyöngy (gersli) készül belőle. Világszerte jelentős takarmány, különösen a hűvösebb illetve kontinentális éghajlaton, de máshol is.

Az őszi árpa termése biztosabb a tavasziénál. Ezt a fajt elsősorban takarmányozásra termesztik. A vetésforgóban csak a nagyon korán lekerülő növények jó előveteményei, korai vetése miatt. Vetése a gabonafélék közül a legkorábban, szeptember első felében történik, jól előkészített, aprómorzsás talajba, gabona sortávolságra, 4 millió körüli hektáronkénti tőszámmal, 150-180 kg/ha magmennyiséggel. 3-5 cm mélyre.

Az őszi árpa a legkorábban érő gabonaféle, aratása teljes érésben, június első felében szokásos. Várható termése 3,5-4,5 tonna hektáronként.

A sarkkörökig minden éghajlaton termeszthető a hegyvidéket is beleértve 5000 m magasságig. A búza, rozs, kukorica után a negyedik legnagyobb vetésterületű gabona a Földön. Magyarországon a tavaszi árpa a búza után a második. Hazánkban az ősszel vetett árpa nagyobb terméshozamot eredményez, viszont a söripar szempontjából a minőségi követelményeknek (elsősorban az alacsony, 11-12,5% alatti fehérjetartalomnak) a tavaszi vetésű jobban megfelel.

Kkártevője a mezei pocok.

§ Sárgahomlokú árvabogár (Anaspis frontalis Linné) – Árva: csn

A MARÓKÁK családjába tartozik – Fam: Mordellidae

Nagyon jellegzetes testalkatú bogarak. A potrohnak 5 szabadon látható hát- és haslemeze van. Az első szabadon látható szelvény tulajdonképpen a harmadik. Az 5. hátszelvény a farfedő, amely hosszúra kihúzott, árszerűen hegyesedő. Szárnyfedői egyenként lekerekítettek, a farfedőt nem takarják el. Fejét előre tartja, de zavaráskor maga alá húzza, és általában ledobja magát a talajra, esetleg esés közben szárnyra kel. Szemeik nagyok és recézettek. Csápjuk 11 ízű. Lábfejeik felemás ízűek: 5–5–4.

Magyarországon mintegy 130 fajt mutattak ki (Kaszab, 1979). Néhány jellegzetes képviselőjük:

Kúpbogár – Tomoxia biguttataGyllenhal

Szalagos maróka Variimorda fasciata Fabricius

Fehérpettyes maróka Hoshihananomia perlata Sulzer

Selymes tövisesbogár Mordellistena pumila Gyllenhal

Sárgahomlokú árvabogár Anaspis frontalis Linné

§ Pusztai árvalányhaj vagy homoki árvalányhaj (Stipa pennata) – Árva: csn

Az árvalányhaj a perjefélék családjának perjeformák alcsaládjába sorolt növénynemzetség. Mintegy 300 faj tartozik ide; nagyra növő, évelő, hímnős virágú fűfélék.

Sok faj fontos takarmánynövény. Másokat, mint a Stipa brachytricha, S. arundinacea, S. splendens, S. calamagrostis, S. gigantea és S. pulchra dísznövényként használnak fel. Egy faját, az eszpartófüvet (S. tenacissima) kézműipari nyersanyagként és a papírgyártásban hasznosítják.

A különböző árvalányhajfajok előfordulási területe Ausztrália és Antarktika kivételeivel, minden más kontinenst magába foglal.

A botanikusok korábban úgy vélték, hogy az ausztráliai fajok is eme nemzetség részei, ám a további kutatások bebizonyították, hogy egyéb csoportot

alkotnak és létrehozták nekik az Austrostipa nevű növénynemzetséget. Ausztráliába és Új-Zélandra betelepítette az ember.

A pusztai árvalányhaj vagy homoki árvalányhaj (Stipa pennata) száraz sztyeprétek jellegzetes növénye. Magyarországi elterjedése Nyugat-Dunántúl, Soproni-hegység, Zalai-dombvidék, Dél-Dunántúl Tolnai-dombvidék, Mecsek, Villányi-hegység, Kisalföld, Mezőföld, Duna-Tisza

köze, Tiszántúl.

A pusztai árvalányhaj előfordulási területe Eurázsia legnagyobb része.

Évelő növény, amely 25-40 centiméter magasra nő. A szártőből kinövő Levelei 15-30 centiméter hosszúak és 1 milliméter szélesek. A hosszúkás „hajszerű” virágzata 10 centiméteres. A virágzatot alkotó Virágok csak 15-20 milliméteresek.

§ Árvácska-gyöngyházlepke (Boloria euphrosyne, Clossiana euphrosyne) – Árvácska: lk

Eurázsiai faj; Magyarországon mindenütt előfordul.

Szárnyának fesztávolsága 4–4,5 cm. Hátulsó szárnyán a többnyire fehér pupillájú, ibolyásbarna pettyekből álló gyöngysor élénksárga alapszínű szalagban foglal helyet, és azt csak itt-ott tarkítja némi fahéjbarna hintés. A tőtér mögött az ívelt szalag okkersárga. A szárny közepén nagy, megnyúlt, ezüstös

árnyalatú folt látható, a szegélytér foltjainak vörös sapkái hegyesek, ibolyásbarnák, olykor rajzszög vagy ék alakúak. A tőtér és nagyrészt az okkersárga szalagon kívüli terület is ibolyáspiros. A szárnyak fölül fakóbbak és sötétebb vörösbarnák, a hátulsó szárny tőterén is terjedelmesebb fekete hintés látszik. Csápja ugyancsak élesen fekete-fehér gyűrűs.

A második nemzedék lepkéi kisebbek az első generációsaknál.

A hernyó teste barnásfekete, feje fekete, oldalain széles sárgás vagy kékes, szaggatott vonalakkal. Fekete szőrök és okkersárga áltüskék ékítik.

A fakó gyöngyházlepkétől (Boloria selene) az különbözteti meg, hogy hátsó szárnyának fonákán középen egy nagy, ezüstös folt látható, a szárny szegélyén pedig sok kicsi.

kis gyöngyházlepke (Boloria dia), napfényes irtásokon, hegyi réteken találhatjuk. Jól repül. Egy évben két nemzedéke kel ki, és május–júniusban, illetve július-augusztusban repül.

Az imágó virágokon táplálkozik, a hernyó tápnövényei Ibolya (Viola spp.) és Áfonya (Vaccinium spp.) fajok. A hernyó telel át, majd tavasszal fejezi be a fejlődést.

§Háromszínű árvácska vagy vadárvácska (Viola tricolor) – Árvácska: lk

Népies nevei: árvácska, császárszakáll, papszakáll, császárvirág, macskaszem stb. Háromszínű virága miatt szentháromságfűnek is nevezik.

az ibolyafélék családjába (Violaceae) tartozó faj. Egész Európában (hazánkban főleg a sík- és dombvidékeken) termő gyógynövény. Ugarokon, parlagokon, mezőkön, erdővágásokban találhatjuk. A Börzsönyben is előfordul.

Egyéves vagy évelő, lágyszárú növény. Kevéssé elágazó szára 30–40 cm magasra nő meg. Levelei lándzsa alakúak vagy tojásdadok. Virágjának szirmai sárgák, feketék, kékek vagy ibolyaszínűek.

Április-májustól többnyire augusztusig, ritkán októberig virágzik; ez idő alatt a növény föld feletti része a gyógyászatban használható drogokat tartalmaz. Toktermésében sárga színű, körte alakú magvak fejlődnek.

Betakarítás után árnyékban szárítják, majd forrázással nyerik ki belőle a drogot. 6 kg nyers árvácskából 1 kg szárítmány készíthető. A forrázat értisztító, enyhe vizelethajtó, enyhe vérnyomáscsökkentő és nyálkaoldó hatású. Külsőleg bedörzsölve vagy borogatásként az ekcéma kezelésére használják. Több teakeverék alkotóeleme (elsősorban reuma és köszvény ellen); a növény és teájának fogyasztása is veszélytelen. Íze enyhén mentás, de elsősorban nem ezért, hanem dekorativitása miatt időnként gyümölcsételekhez használják.

§ Termetes ásófutó (Dyschirius strumosus) – Ásó: csn

A futóbogárfélék vagy futrinkafélék (Carabidae) a Rovarok osztályában a ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.

Körülbelül 30 ezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 650 él.

Az egész Földön megtalálni őket; a legtöbb faj a mérsékelt övben él.

Alakjuk és színük is igen változatos. Fejük nagy, előreálló (orthognath), de általában keskenyebb, mint az előtor. A barlangokban vagy mélyen a földben élő fajok szeme gyakran hiányzik, egykori helyét csak világos folt jelzi. A növényevő fajok rágóik rövidek, de erősek, a ragadozó fajokéi hosszabbak, néha egymást keresztezik; a zsákmány megragadását és széttépését fogak segítik. Állkapcsi tapogatójuk négyízű. Csápjuk általában hosszú (legalább olyan hosszú, mint a fej és az előtor hossza együtt), fonalas, sohasem bunkós, fésűs vagy lemezes; a fülescsápúfutó-formák(Paussinae) fajainál az utolsó csápízek aránytalanul megnagyobbodtak.

A legtöbb faj szárnyfedője hátul lekerekített, a potrohot teljesen fedi. Felülete általában hosszanti irányban rovátkolt, vagy sorokba rendezett pontsorokkal borított.

Potrohuk látható haslemezeinek száma 6, ellentétben a bogarak többségét kitevő Polyphaga alrend tagjaival, melyeknél a látható haslemezek száma 5.

Lábuk általában hosszú, vékony, a gyors futásra alkalmas; egyes, rövidebb és vastagabb lábú (főleg növényevő) fajok nehézkesebben mozognak. A föld alatt

élő fajok mellső lábai ásólábakká alakultak.

A végbelük melletti mirigyek metakrilsavat és más vegyületeket tartalmazó váladékát veszélyhelyzetben kilövellhetik.

A megnyúlt testű lárvák fejének mindkét oldalán 4–6 pontszem helyezkedik el. Csápjaik négy ízűek, rágóik sarló alakúak. Bábjuk rendszerint fehér, rajta jól kivehető az előreálló fej, a szájrészek, szárnyak, lábak stb. körvonalai.

A fajok nagyobb része gyorsan mozgó éjszakai vagy nappali ragadozó. Többnyire más rovarokat (főleg rovarlárvákat), férgeket, csigákat zsákmányolnak. A közhiedelemmel ellentétben a növényevő (elsősorban magevő) fajok száma is igen magas: ilyen például a Gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides), melynek lárvája a Gabonafélék leveleit, Imágója az érőfélben lévő gabonaszemeket fogyasztja. Fejlődésének végén a legtöbb faj lárvája kamrát váj magának a földbe vagy korhadt fába, és abban bábozódik. Az átalakulás egy évig is eltarthat (a kisebb fajoké gyorsabb).

Néhány fontosabb Magyarországon előforduló faj:

nagy aknásfutó (Acinophus ammophilus) Dejean, 1829

aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) (Linnaeus, 1758)

kis bábrabló (Calosoma inquisitor) (Linnaeus, 1758)

bőrfutrinka (Carabus coriaceus) Linnaeus, 1758

keleti kékfutrinka (Carabus violaceus) Linnaeus, 1758

lapos kékfutrinka (Carabus intricatus) Linnaeus, 1760

rezes futrinka (Carabus ullrichii) Germar, 1824

ragyás futrinka (Carabus cancellatus) Illiger, 1798

öves homokfutrinka (Cicindela hybrida) Linnaeus, 1758

mezei homokfutrinka (Cicindela campestris) (Linnaeus, 1758)

nagy selymesfutrinka (Harpalus rufipes) (DeGeer, 1774)

gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides) (Goeze, 1777)

Gebhardt-vakfutrinka (Duvalius gebhardti) (Bokor, 1926)

§ Mirtusz-aszter - tudományos neve: hangaőszirózsa – (Aster ericoides.) – Aszter: fk

fátyolvirág a szegfűvel rokon, apró fehér vagy rózsaszín virágú mezei növény (Gypsophila.) vagy hangaőszirózsa.

szappangyökér N. fátyolvirág.

Hangaőszirózsa az őszirózsa dús, fehér fészkű kerti faja; Aster ericoides.

A nyelvjárásokban fátyolos virág, fátyuvirág, fátyolvërág. Áttetsző, selymes, fátyolszerű, lenge virágú növény. Virágködfátyolt alkot a növény temérdek

apró fehér virága. Hasonneve a vajfű. Társneve a korpafű, dercefű, melyek névadási szemlélete hasonló, hiszen a bokor olyan, mintha dercével, tehát a darához hasonló őrleménnyel volna behintve.

A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) buglyos dertzefű néven szerepel, ismerik rezgőke néven is néhol. A hangaőszirózsa társneve a fátyolvirág, menyasszonyfátyol és mirtusz-aszter.

A tudományos Gypsophila név Linnétől származik; azt jelenti, hogy a növény a meszes, illetve gipszes földet kedveli (< görög güpszosz ’mész’, philosz

’barát’). Ennek megfelelője a növény gipszfű társneve a magyarban.

Hazánk homokos, laza talajain, elsősorban az Alföld homokbuckáin, ligeterdőiben található. Néhány hét alatt száraz, napos helyeken és a legsoványabb talajokon is dús virágözönt ad. Gazdagon elágazó, félgömb alakú virágzatát a csokorkötészetben kedvelik, száraz szobadísznek is alkalmas.

A fátyolvirág 2-3 éves, 4-4 centiméter átmérőjű gyökerei szolgáltatják a drogot. Szaponintartalma miatt a gyógyászatban mint köptetőszert, az iparban pedig mint káros hatás nélküli tisztítószert használták selymek, szőrmék tisztítására. A lúgéhoz hasonló hatása a szaponinok glikozid-kötésén alapul. Régen a

gyapjú tisztítására használták, innen ered szappangyökér elnevezése. A Glysophila struthium a kereskedelemben egyiptomi szappangyökér néven ismeretes.

A feldarabolt gyökerek és indák mint fehér vagy levantei szappangyökér a népi gyógyászatban szereplő vizelethajtó, köptető és antireumatikus hatású szerek.

A kúszó fátyolvirág, a Gypsophila repens faji nevei az alacsony, heverő szárra utalnak. Gyepesedő növény keskeny levelekkel, bogernyős, pirosló virágokkal.

A csésze tölcséres harang alakú. Mészkősziklákon fordul elő leggyakrabban.

§ Atalantalepke vagy admirálislepke (Vanessa atalanta) – Atalanta: lk

A mérsékelt égövi Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában él. Szárnyai

bársonyos feketék, az elülsőt fehér foltok és piros szalag díszíti, a hátulsót piros szegély. A hátulsó szárnyak fonákján a barnássárga minta jó rejtőszín. Május és október között két nemzedéke repül; ritkán még novemberben is látható egy-egy példány. A nyílt területeket kedveli, kertekben, gyümölcsösökben, erdőszéleken, parkokban látható. Vándorlepke: a második nemzedék imágói Dél-Európában telelnek át, és tavasszal vándorolnak vissza. A német területekről délnek vonuló második nemzedék nagy része az Alpokban elpusztul. Ritkán egy-egy példánya a Kárpát-medencében

is áttelelhet. Gyakran üldögél túlérett gyümölcsön, fatörzsek szivárgó nedvén, de virágokon is. A nőstény naponta 1-100 petét rak a csalán leveleire; ezek 4-7 nap alatt kelnek ki. A hernyó tápnövényei a csalán és a bogáncs; 2-3 hét múlva bábozódik.

§ Atlaszlepke (Attacus atlas) – Atlasz: csn, fk

Nagy számban él Délkelet-Ázsiában, Dél-Kínában, de fellelhető Thaiföldön, Indonéziában és Indiában is. A világ egyik legnagyobb

lepkéje: ennek a fajnak a szárnyfelülete a legnagyobb. Egyes az Ornithoptera nembe tartozó fajok szárnyának a fesztávolsága ugyan nagyobb, mindenesetre az atlaszlepke a legnagyobb fesztávolságú éjszakai lepke. A nőstények még a hímeknél is nagyobbak és súlyosabbak, szárnyuk fesztávolsága elérheti a 26 centimétert. A szárnyak alapszíne a vöröses okkersárgától a sötét vörösbarnáig változó; mindegyiket egy-egy nagy, háromszögű üvegablak és szépen ívelt fekete, fehér és sárga rajzok díszítik.

Éjjeli lepke; a trópusi, illetve szubtrópusi erdőségek lakója. A nőstény atlaszlepke feromonokkal csalogatja magához a hímet: az illatanyagot a hím atlaszlepke antennáival fogja fel. A nagy, pelyhes antennái roppant érzékenyek, rajtuk akár 10 000 kemoreceptor is lehet. Ezekkel a különleges érzékelőkkel a hím akár másfél kilométerről is felfedezheti a nőstényeket, amelyek egyébként szexuálisan passzívak és kikelési helyüktől nem nagyon távolodnak el. Hernyója heterofág, fogságban nevelve kedvenc tápnövényei: fagyal (Ligustrum spp.), nyári orgona (Buddleja spp.); de ezek hiányában jóformán minden fás szárú növényen felnevelhető. Természetes élőhelyén tápnövényei bizonyos citrusfélék és más örökzöldek.

Többszöri vedlés után bábozódik be; ehhez nagy, körte alakú gubót sző, amit vékony nyéllel erősít az alaphoz. A hetekig tartó nyugalmi állapot folyamán teste teljesen átalakul. A bábok fejlődéséhez és a lepkék kikeléséhez minimum 32 fokos meleg és nyolcvan százalék páratartalom kell. A fölpattanó burokból kibújik az imágó: szárnya hamarosan megszárad, és elkezdi mintegy egy hetes lepkeéletét.

Indiában selyméért tenyésztik: a selyemlepkével ellentétben az atlaszlepke selymét törött szálakban választja ki. Ez a barna, gyapjúszerű selyem, az ún. fagara tartósabb, mint a selyemhernyó selyme.

2011 nyarán a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban a Vulticulus Földrajzi Társaság trópusi lepkeházat szervezett, aminek fő látványossága a helyben keltetett atlaszlepke volt.

§ Atlaszvirág – tudományos neve: erdei holdviola - (Lunaria rediviva) – Atlasz: csn, fk

Az erdei holdviola Európa nagy részén előfordul. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Az erdei holdviola felálló szárú, 30-100 centiméter magas,

évelő növény. Levelei nyelesek, szív alakúak, fogazott szélűek. Kellemes illatú, mintegy 2 centiméter széles virágai négyszirmúak, világoslilák, ritkábban fehér színűek is lehetnek, a hajtás felső részén bugás virágzatot képező levélhónalji fürtökben nyílnak. Az elliptikus lándzsás, mindkét végükön hegyes becőtermések oldalfalai éréskor leválnak, a köztük feszülő hártyaszerű, selymes fényű állválaszfalak azonban megmaradnak.

Az erdei holdviola hűvös, árnyas szurdokerdőkben, bükkösökben fordul elő, különösen a szivárgó víztől nyirkos, humuszos, meszesTalajokat kedveli. A virágzási ideje áprilistól május végéig tart.

§ Attila csemegeszőlő – Attila: csn, fk

Az Attila egy magyar, szinte csak hazánkban termesztett csemegeszőlőfajta. Telepítése államilag támogatott. Korábbi nevei: Lord Rothermere, ropogós muskotály.

Kocsis Pál állította elő Rosa menna di vacca és a Mathiász Jánosné muskotály keresztezéséből. Fajtahibrid (1917), állami elismerése: 1963.

nagyüzemben alig fordul elő, házi kertekben kedvelt, finom muskotályos íze miatt. Tőkéje erős növekedésű, ritka, részben elterülő vesszőzetű. Fürtje nagy (220 g), mutatós formájú, közepesen tömött vagy laza, vállas. Kékes-piros színezetű, hosszú fürtnyelű. Szeptember végétől érik.

A talaj iránt nem igényes. Kötött talajon és homokon egyaránt jól tenyészik. A szárazságot elviseli. Késői érése és vesszőinek fagyérzékenysége miatt biztonságos beérésére fagymentes környezetben számíthatunk. Rothadásra hajlamos.

lugast és rövid metszést igényel.

§ Packera aurea (Senecio aureus) – Aurea: lk

A Packera aurea a fészkesvirágzatúak (Asterales) rendjébe és az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó faj.

A Packera aureát, korábban az Aggófüvek (Senecio) nemzetségbe sorolták Senecio aureus néven.

A Packera aurea előfordulási területe Észak-Amerika. Élőhelye magába foglalja az Amerikai Egyesült Államok és Kanada egész keleti részét. Elterjedése Kanadában körülbelül az északi sarkkör határáig terjed, ezenkívül az ország keleti szigetein is fellelhető. Az USA-ban a legnyugatibb élőhelye Texas államban található.

§ Auróraasztrild (Pytilia phoenicoptera) – Auróra: lk

A díszpintyfélék (Estrildidae) családjába tartozó faj.

Elsősorban Afrika északi részén fordul elő. Szenegál, Mali, Burkina Faso, Nigéria, Kamerun, Csád, Közép-afrikai Köztársaság, Dél-Szudán, Uganda, Kenya és Etiópia száraz sztyeppes, bokros területeinek lakója.

Testhossza 12 centiméter. A hím felül sötét hamuszürke, a vállak és a farcsík piros árnyalatú. A felső farokfedők és a farktollak kárminvörösek. A többi

farktoll sötétbarna, vörös szegéllyel. A szárnyak és a szárnyfedő tollak szürkésbarnák, vörös szegéllyel. A fej szürke. A test alsó része szintén szürke tollakkal borított, egyre szélesedő fehér kereszthullámokkal. Az alsó farokfedők sötétszürkék, fehér sávokkal. A szem vörös, a csőr fekete vagy piros (lineata alfaj). A tojón a hím szárnyának a vöröses színét és a szürke részt (különösen a test alsó részén) barnás szín helyettesíti. A fehér kereszthullámok már a toroknál elkezdődnek.

Apró magvakat és rovarokat fogyaszt.

Fészekalja 4 tojásból áll, a fiókák 12 nap alatt kelnek ki. 20 napos koruk körül repülnek ki.

§ Auróravirág – tudományos neve: hajnalka – (Calystegia sepium) - Auróra: lk

Hajnalka, tölcséres virágú, szulákféle kerti kúszónövény; Ipomoea, és egy hasonló virágú vízparti kúszónövény; Calystegia sepium.

Csak a XVII. század elején került Európába. Egyrészt mert hasonlít az európai szulákfajokhoz, másrészt mert hazája a tropikus Amerika. Eleinte Convolvulus indicus, illetve mert „Nyugat-Indiából” Spanyolországon keresztül vezetett az útja, Convolvulus hispanicus volt a neve.

Lippay Jánosnál is így szerepel 1664-ben, magyar neveként pedig a fára folyó harangvirág metaforikus terminust tartotta megfelelőnek. A középkorban nevezték liliomnak is, az olaszban fior di notte volt. A hajnalka nevet csak jóval később kapta, 1793-tól adatolható (Földi); a virágnyelv tette népszerűvé. Minden bizonnyal az ősi ugor kori hajnal szó kicsinyítése, mely később női név is lett. Magyarországon Tompa Mihály ilyen című virágregéje nyomán terjedt el a növénynév (megjelent: Életképek, 1847. I. 19-én).

Hasonneve a hajnalicska, hajnalikisasszony, hajnalszépe, társneve a gyöngyszulák és az auróravirág. Angol morning glory neve is virágzására utal. A hajnalka ugyanis napos reggeleken nyílik, korán, már négy óra tájban, és a délelőtt folyamán virágai be is csukódnak. A nemzetség latin Ipomoea neve a görög ipsz, genitivus iposz ’fát és agancsot kirágó lárva’ és homoiosz ’hasonló’ szavakból képzett összetétel. Talán utalás a növény kukacszerű, kúszó indáira vagy az Ipomoea purgea csomós gyökértörzsére. Ez a növény korábban népszerű hashajtó és bélférgek elleni szer volt „jalapagyökér” néven.

Kedvelt virágos növény a hajnalka, mert a mérsékelt égövi körülmények között is szabadban nevelhető. Erkélydísznek, házak falára futtatva találkozunk

az Ipomoea-fajokkal. Ebben a nemzetségben egyébként tápláléknövények is szerepelnek. Délkelet-Ázsiában például kedvelt főzeléknövény az Ipomoea aquatica, amelynek levele és hajtáscsúcsa a spenóthoz hasonló főzeléknek elkészítve vagy párolva fogyasztható. A növényt halastavakban termesztik, s vízben lévő vagy szárazföldi alakját használják fel.

§ Vaskos avar-gyalogormányos (Simo variegatus) - Avar: csn

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet.

§ Avar-szagosszegfűgomba - tudományos neve: káposztaszagú büdösszegfűgomba; avar-szagosszegfűgomba - (Micromphale brassicolens) – Avar: csn

Avaron termő gomba.

§ Avarvirág vagy kúszó avarvirág (Goodyera repens) – Avar: csn

A kosborfélék családjába tartozó, Magyarországon védett növényfaj.

Az avarvirág 6-25 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Elágazó rizómája (gyöktörzse) a talajfelszín felett, a moha között kúszik. 5-8 db sötétzöld, szíves vagy tojásdad alakú, hálózatosan erezett levele tőlevélrózsát alkot. A levélnyél hossza kb. 8 mm, a levéllemezé 1,5-3,5 cm, szélessége 1,2-2 cm. A száron 3-9 kisebb levél található, amelyek mérete felfelé egyre csökken és a legfelsők már csak 1-1,5 cm-esek, murvalevélszerűek. A szár és a virágok sűrűn, fehéren mirigyszőrösek, bár a levelek kopaszok. Kúszó indáiból kihajtó egyedei kisebb (6-25 tagú) telepeket alkothatnak.

Június-augusztusban virít. A virágzatot nagyjából egy irányba álló, laza füzérbe rendeződő, 10-20 db fehér virág alkotja. A külső lepellevelek (szirmok)

4-6 mm hosszúak és 2-5-3 mm szélesek, kívül mirigyszőrösek. A belső lepellevelek lándzsásak, hosszuk 4-6 mm, szélességük 1,6-2 mm. A Mézajak (labellum) kétosztatú, ép szélű, hossza 3,5-5 mm. Külső része (epichil) megnyúlt háromszögletű, a belső (hypochil) kiöblösödő.

Termése 5,5-6,5 mm hosszú, 3-4,5 mm széles, tojásdad

toktermés, amelyben átlagosan 2400 (1250-3400) apró mag fejlődik.

Eurázsia és Észak-Amerika északi részén honos. Európa déli részén és Kisázsiában a hegyekben él. Magyarországon dombvidéki faj, kb 500 m magasságig hatolt. Főleg az Alpokalján, illetve a Bakonyban fordult elő, 1990 után már csak két állománya volt ismert, de lehetséges hogy azóta ezek is eltűntek.

Mohás talajú fenyvesek, vegyes erdők növénye. Inkább mészkerülő, élőhelyein a talaj kémhatását 4,2-7,03 közöttinek mérték. Árnyéktűrő, általában csak a

napfény 3-10%-a jut el hozzá. Csírázásához szükséges a Rhizoctonia gombák fonalaival való kapcsolat. 3-5 évig csak rizómáját fejleszti, hajtásai csak ezután jelennek meg a felszínen és a csírázástól számítva 7-8. évben virágzik először. Erősen mikotróf, a kúszó hajtás sejtjei 40-60%-ban érintkeznek a gombahifákkal. Levelei örökzöldek, az új levelek május-júniusban jelennek meg. Június közepétől augusztus végéig virágzik, középnapja július 18.

Méhek, poszméhek porozzák be, a virágok 55-75%-ban termékenyülnek meg. A termések augusztus végére, szeptember elejére érnek be. A virágzást követően a hajtás egy éven belül elhal. A sarjtelepek élettartama

25-35 év. Új élőhelyeket magjai segítségével hódít meg, de ezután döntően vegetatívan terjed.

§ Azáleamoly (Gracillaria azaleella) – Azálea: lk

Az azáleákat számos kártevő támadhatja meg, kezdve a levéltetvektől egészen az azáleamolyig. Ha túl sok kártevőt találunk a növényen, inkább dobjuk ki.

Megfelelő gondoskodás hiányában a virágok hamar elhervadnak, a levelek lehullanak. Ha ilyet tapasztalunk, akkor a helyiségben bizonyára erősen fűtenek

és a levegő is túlságosan száraz. Túl nedves és hideg környezetben viszont a növény érzékeny a rothadásra.

§ Fehérvirágú azálea (Rhododendron simsii) – Azálea: lk

A rododendron nemzetség Tsutsusi alnemzetségének Tsutsusi fajcsoportjába tartozó azálea (Rhododendron simsii) leggazdagabban virágzó szobanövényeink egyike. Élénk színű, de kevéssé illatos virágai a hosszúkás, kissé szőrözött lomblevelek fölé emelkednek. Eredeti élőhelyén (Kína, Tajvan) piros a virágja, de a kertészek nemesítő munkájának eredményeként a bíborvöröstől a fehérig már mindenféle változata kapható.

A hervadt virágokat mielőbb el kell távolítani a bokorról. Az elvirágzott növényt hűvös, de világos helyen kell tartani, és úgy táplálni. A meleget nagyon rosszul tűri: túlfűtött helyiségben elpotyogtatja virágait és leveleit, majd elpusztul. Leginkább a 8–15 °C közötti hőmérséklet az optimális számára. Mivel a párás környezetet szereti, amíg virágzik, célszerű naponta permetezni – de túl nedves és hideg környezetben könnyen rothad.

Nyáron tarthatjuk a szabadban, például erkélyen is, de vigyázzunk arra, hogy tűző nap ne érje: leginkább a félárnyékot kedveli. Mivel nem fagyálló, ősszel mindenképpen be kell költöztetni. Ilyenkor ügyeljünk arra, hogy ne érje hősokk, azaz lassan szoktassuk a szoba meleghez.

Csak savanyú kémhatású földben él meg. A meszet nagyon rosszul tűri. Már a csapvíz mésztartalma is súlyosan károsíthatja, ezért a legjobb esővízzel öntözni. Talaját tartsuk állandóan nedvesen – a legjobb, ha hetente vízbe merítjük a cserepet.

Az azálea Kínában a nőiesség szimbóluma. Erre utal Anchee Min: Vörös azálea – Kína leánya című romantikus regényének címe is. Kínai nevének jelentése kakukkvirág: ezt abból a Szecsuan tartományban élő hiedelembőleredeztetik, miszerint az azálea az örökké síró kakukk vércseppjeiből sarjad. Másik kínai neve yanzhichu, azaz „juhkergítő”, mivel ha a juhok megeszik, tántorognak, majd elhullanak tőle.

B fejezet; 225

§ Babzsizsik (Acanthoscelides obtectus) – Bab: csn

A babzsizsik világszerte előforduló kártevő és inváziós faj. Őshazája a trópusi Amerika volt, onnan terjedt el úgyszólván minden olyan országban, ahol az éghajlati viszonyok a szabadföldi fejlődését, a terménytárolási

szokások pedig az áttelelését lehetővé teszik. Megfelelően magas téli középhőmérsékletű vidékeken szabadban, a betakarításkor kipergett, fertőzött babszemekben is képes áttelelni. Imágója és lárvája egyaránt károsít, de a nagyobb kárt a lárva okozza.

A kifejlett bogár, azaz az imágó 2-5 milliméter hosszú, teste körte alakú, zömök felépítésű; jobbára barnásfekete, de a szárnyfedők végénél vöröses színű. Hátoldalát finom szőrök fedik, a fej és a nyakpajzs is szőrözött. Lárvája 3-4 milliméteresre nő meg, az ormányosbogár-félék lárvájára emlékeztető, kukac formájú. Mivel az imágó jól repül, szülőhelyétől eléggé messzire is elkerülhet.

A babzsizsiket fejlődése és táplálkozása a hüvelyes (Fabales) magvakhoz köti, bár szakirodalmi adatok szerint cirokban és kukoricában is megél. Kedvenc tápnövénye a bab (Phaseolus vulgaris), de észlelték lóbabban, szójában, borsóban, lencsében, csicseriborsóban, lednekben, bükkönyben, csillagfürtben és tehénborsóban is. Egy-egy babszemben akár tíz lárva is elélhet, s a szitává lyuggatott, magban a héj alatt, az imágók kirepülése után csak rágcsálék és ürülék marad.

A nőstény a petéit a szemekre rakja, vagy azok közvetlen közelében a csomagolóanyagon helyezi el. Az embrionális fejlődés néhány hétig tart, ezután a petéből kikelő lárva berágja magát a magba. Egyetlen nyíláson át több példány is behatolhat. A lárvák fejlődése kettő-hat hétig tart; ezalatt a babszem ürege bábkamrává szélesedik ki, és a báb annak belsejében, a lárva váladékából készített vékony burokban foglal helyet. A bábállapot 1-3 hétig tart, majd az imágó kikel, s a röpnyíláson keresztül elhagyja a magot.

Magyarországon fejlődése nyáron 30-40, tavasszal és ősszel 50-60 napig tart. A szoba hőmérsékleten tárolt hüvelyesekben egész éven keresztül szaporodik.

Rejtett életmódjuk miatt csak véletlenül fedezhetjük fel a babzsizsikeket; akkor, amikor a babot vagy más hüvelyesek szárított magvait (borsó (Pisum sativum), főzeléklencse (Lens culinaris)) akarjuk felhasználni. A belülről megrágott, de még látszólag ép magvak is könnyebbek az ép szemeknél, ezért áztatáskor, mosáskor a víz felszínére úsznak. Az ilyen gyanús szemeket minden vizsgálódás nélkül célszerű megsemmisíteni, mert a fertőzött mag fogyasztásra, takarmányozásra és vetésre is alkalmatlan.

Háztartásokban a legegyszerűbb védekezés, ha a betakarított szárazbabot, borsót 1-2 napra fagyasztóládába helyezzük, a zsizsiklárvák fagyra érzékenyek és elpusztulnak. Újabb fertőzés megelőzése érdekében célszerű a hüvelyeseket valamilyen zárt edényben, például légáteresztő gézzel vagy vászonnal lekötött befőttesüvegben tárolni.

§ Lapos karós bab – Bab: csn

A veteménybab (Phaseolus vulgaris), népies megnevezése: paszuly, paszulyka, fuszulyka. Sok más növény van, amit röviden babnak neveznek és rengeteg fajtája is, melyek különböző tulajdonságokkal rendelkeznek.

Amerikában őshonos, az indiánok már kb. 5000 éve termesztik. Európába először az 1530-as években került; Franciaországban 1548-ban említik először. Ezután az európaiak közvetítésével került át később Afrikába, Ázsiába, Ausztráliába.

Levele tojásdad alakú, termése tokban fejlődik ki. Tápértéke kiváló, levesekbe, főzelékbe, illetve pürésítve kocsonya adalékként széles körben használatos.

Babfajták:

Vörös bab. Nem futó fajta. Vigyázat, vörös levet ereszt! Levesnek a legjobb és főzeléknek. A nedvesebb időjárást nem kedveli.

Jégbab (gyöngybab). Guggos más néven bokorbab. Apró szeme miatt áztatás nélkül is gyorsan megfő. Finom sóletnek, levesnek és édes tejes babnak. Nagyüzemi termelésre is alkalmas, sok helyen termesztik.

Fehér bab. Futóbab, termése nagyobb szemű, mint a jégbab, nehezen fő. Gesztenyés íze miatt püré formájában, mézzel keverve desszertként fogyasztható. Levesnek, gulyásnak, zöldséges levesbe is jó.

Géberbab (négerbab, csótánybab). Termése sötét színe miatt emlékeztet a csótányra, azaz géberre, innen kapta nevét. Színes, piros és sárga virággal nyílik. Karóra vagy kukoricaszárra futtatva termesztik. A cukrászok gesztenyepüré helyett használják, de zsengén szedve, fejtett bablevesbe is főzhető.

Vesebab. Ezt a fajtát boltban is megvehetik, hiszen sok helyen termesztik, nem tájfajta. Mindenféle babos étel készíthető belőle.

Sárga-barna futóbab. Apró, bőtermő. Főzés előtt ajánlott beáztatni. Mindenféle babos étel készíthető belőle, nem erős a héja. Ez tipikus tájfajta bab, hiszen mai fogalmakkal élve tulajdonképpen egy fajta keverék, amelyben a hasonló kinézetű babok aránya állandó.

Békahátú bab. Színét tarka barna színéről kapta. Karóra, kukorica szárára futtatva termesztik. Tejfölösen és babgulyásban is ízletes.

Karus tarkabab. Magasra megnő, nagyobb szemű, ritka mintázatú termése van. Finom habarva, tökmagolajos babsalátának és babgulyásban is. Ugyanez a fajta egy kicsit kisebb, tarkább változatban is megtalálható, gesztenye íze van.

Cseresznyebab. Három változatát ismerjük: barna sötét, tarka világosabb piros és sötétebb. Kényes fajta, az ültetéskor nem bírja a nedves talajt. Nagyon bőtermő és hamar megfő, babos káposztába, babgulyásba, tejfölösen szokás elkészíteni, színes levet ereszt. Cakompakk bablevest is lehet főzni belőle (tésztával vagy rizzsel készült leves).

Lapos karós bab. Magasra növő futó bab fajta, mely gyönyörű virággal nyílik. Nagy szemű, lapos termésű, későn érő fajta. Levesnek ajánlott elkészíteni.

Vajbab. Guggos bab, kifejtve fogyasztják, olajosan (salátának), gulyásnak vagy főzeléknek. Korán beérik és rendkívül sokat terem.

Spárgabab. Zsengén, metélve fogyasztható. Szokás zöldbablevest és rakott zöldbabot is készíteni belőle. Szlovéniában ecetesen savanyúságnak is elteszik télire. Érett termése tiszta fekete szemű, áztatás után főzeléknek is el lehet készíteni, hamar megfő.

Fekete bab, Díszbab. Fogyasztása nem ajánlott, szép lila levele és rózsaszín virága miatt szokás ültetni. Termése jellegzetes: fekete szem, fehér csíkkal.

fekete bab Black turtle bean (rijoles negros) – latin Amerikában elterjedt, népszerű babféle.

§ Babarózsa, rózsamandula (Prunus triloba) – Baba: csn, rk

Kettő méteres magasságot elérő, rendkívül mutatós díszcserje. Növekedése kezdetén hajtásai az ég felé merednek, később kissé elhajlanak.

Díszét, a hajtások teljes hosszán nyíló virágos rózsaszín tömött virágai adják. Virágait április végétől csodálhatjuk meg. Levélzetét hosszúkás, kissé

fűrészes levelek alkotják, melyek az őszi lombhullás előtt sárgás színűre színeződnek. A babarózsa kitűnő szoliter növény.

A babarózsa ültetési helyéül világos, vagy tűző napos helyet egyaránt választhatunk. Talaj szempontjából egyáltalán nem válogatós, a legfontosabb szempont, hogy jó vízáteresztő legyen az ültetőközeg.

Azért, hogy elősegítsük a következő évi dús virágzást, valamint az új hajtások fejlődését, az elvirágzott vesszőket tavasszal érdemes visszametszeni. Szaporítani dugványozással lehet.

§ Bábaszilva (Taphrina pruni) – Bába: csn

A tömlősgombák (Ascomycota) törzsébe tartozó osztály, amelynek egyetlen rendje a Taphrinales rend. A mintegy 100 idetartozó

Faj erősen kötődik gazdanövényéhez.

Elsősorban edényes növények, főként a Rosaceae család, kisebb részben pedig a Páfrányok parazitái.

Egyes rendszertanokban a tömlősgombák nem törzsként, hanem osztályként, a dérgombák pedig ezen belül vagy önálló alosztályként (Taphrinomycetidae), vagy az élesztőszerű tömlősgombák (Protoascomycetidae) alosztályának Taphrinales rendjeként szerepelnek.

A gazdanövényt nem ölik meg, élősködésükkel csupán jellegzetes tüneteket – például levélfodrosodást, „boszorkányseprű-képzést” (oldalelágazás-megsokszorozódást) vagy gyümölcsdeformációt okoznak. Fajaik több alapvető tulajdonságban különböznek a többi tömlősgombától.

Sohasem képeznek termőtestet. Aszkuszaik a gazdanövény felszínének

epidermiszsejtjei közül törnek elő csoportosan, amitől a növény felszíne finoman deres, viaszos lesz. Haploid életszakaszukban a gazdanövény levelének felszínén az élesztőgombákéhoz hasonló, szaprotróf módon élő sarjmicéliumot fejlesztenek. Dikariofázisukban viszont sejtek közötti (intercelluláris) hifákat

képeznek. Ezek a magpáros, parazita hifák táplálkozásuk tekintetében függetlenek a haploid sarjmicéliumtól, ami rokonsági kapcsolatukra utal a

bazídiumos gombák (Basidiomycetes) egyik rendjével, az üszöggombákéval

(Ustilaginales). Feltételezések szerint az üszöggombák a dérgombák őseiből alakulhattak ki. A haploid fázis élesztőszerű sarjmicéliuma ugyanakkor az Élesztőgombákból való származásukra utal.

Dérgomba által okozott betegségek. Egyetlen nemzetségük fajait gazdanövényük és az okozott tünetek alapján különítik el. A Bábaszilva (Taphrina pruni) a szilvafák termését torzítja el. Az Őszibarack és a mandula levélfodrosodását a T. deformans okozza. A T. carpini gyertyánfajokon „boszorkányseprűt” képez.

§ Bábafű – tudományos neve: Hasznos földitömjén – (Pause animation) – Bába: csn

A nemzetségre utaló latin pimpinella saxifraga kifejezés valószínűleg a bipinulaszóból ered, ami nagyjából annyit jelent, hogy „kétszárnyú” és a levelek formáira utalhat. A Saxifraga jelentése „kőtörő” és a növény különleges erejére vagy a termesztése helyére utalhat.

Jellegzetes tulajdonsága Erős, bakkecskére emlékeztető szaga. Legelők, ritka erdők, köves hegyoldalak növénye 2000 m tengerszint feletti magasságig.

Hasznos földitömjén: gyógyír a pestis ellen?

Ami a ginseng a kínaiaknak vagy a tajgagyökér az oroszoknak, az volt a hasznos földitömjén az amerikai őslakosoknak: elixír és általános gyógyír. „

Egyen fokhagymát és hasznos földitömjént, hogy megőrizze az egészségét”

- e bölcsesség szerint éltek elődeink a középkorban. Úgy tartották, hogy ha a belélegzett levegőt megtisztítják, akkor védelmet nyernek a pestis ellen.

§ Babér-levélbolha (Trioza alacris) – Babér: csn, lk

Olaszországból érkezett. Fagymentes helyre bevitt babéron telel. Nálunk két nemzedéke zsenge leveleken szaporodik.

§ Nemes babér (Laurus nobilis) – Babér: csn, lk

A babérfélék (Lauraceae) családban a névadó babér nemzetség legismertebb faja. Magyarul többnyire közönségesen babérnak nevezzük.

A babér a legrégebben ismert és elterjedt fűszernövények közé tartozik. Kis-Ázsiában, a Földközi-tenger vidékén és az Atlanti-óceán mediterrán éghajlatú szigetein vadon is, de főleg kultúrákban növő örökzöld cserje vagy fa egészben használt levele (Lauri folium) értékes karakterű fűszer.

Olasz-, Francia- és Spanyolországból jut a magyar kereskedelembe, nálunk üvegházban, vagy az ország enyhébb klímájú vidékein szabadföldben tartható. Magyar népies nevei: albertlevél, szagos levél, illatfa, bürbérfa.

A világ minden, mediterrán éghajlatú részén ültetik. A Törökországban és Kaliforniában termett levelek a legkeresettebbek. Kis fává növő cserje. A felül fényes, alul matt, bőrszerű, áttetszően pontozott, ép szélű, lándzsa alakú levelek illata jellemzően fűszeres, íze kesernyés. Illóolajat, csersavat és keserűanyagot tartalmaz.

Lehetőleg a jellegzetesen aromás, szármentes, zöldes színű leveleket vegyük meg. Használják levesek, burgonya-, tojás-, bab-, halételek, paradicsomos étkek, főzelékek, szószok, mártások, kolbászáruk, sültek, aszpik és kocsonya készítéséhez, uborka, tök, zöldparadicsom és káposzta eltevésénél, halhúsok marinálásánál, sertés és marhahúsok párolásánál, savanyú ételeknél, vadhúspácokhoz és vadételekhez. Mivel a levél erősen aromás, túladagolva kesernyés íze el is ronthatja ételeinket.

A közhiedelemmel ellentétben nem csak a levele fűszer: termésének őrleményét fűszerkeverékekben hasznosítják, illetve mártásokat ízesítenek vele.

Étvágyjavító, vizelethajtó; segíti az emésztést.

Petrarca, a humanizmus atyja. Régen a harcban kivívott dicsőség, hírnév, a győzelem, a halhatatlanság és a művészi nagyság jelképe volt; ágaiból font koszorúval jutalmazták az arra érdemeseket. Például a legjelesebb római költők aranyból készült „babérkoszorút” kaptak.

A keresztény művészetben a győzelem jelképe. Az ókeresztény szarkofágokon a bűn és a halál fölötti győzelem jeleként legtöbbször a keresztet vagy a Krisztus-monogramot övezi. Az elhunyt arcképe körül vagy a huszonnégy vén feje fölött az örök élet jelképe. Olykor az élet fájaként és a Paradicsomkertben ábrázolják. A szüzek és a vértanúk általános attribútuma.

A magyar nyelvben még: a „babért érdemel”, „ül a babérjain” és a „nem terem neki babér” szólásokban található meg.

§ Babó – tudományos neve: ló bükköny – (Vicia Faba L.) – Babó: csn

További nevei: Babó, disznó-, v. lóbab, tótbab.

Egyéves. 60–120 cm. Szára nem kapaszkodik, merőleges, csöves és vaskos. Levele 1–3 levélkepárból áll; levélkéje hosszukás, tojásalakú. Virágzata 2–5 virágú rövid fürt; a levelek hónaljából fejlődik.

Szirmai fehérek vagy szennyesek, nagy fekete folttal az evezőkön. Termése fölfúvódott, szivacsnemű béltől rekeszekre osztott. Hazája Ázsia. Lótakarmánynak és főzeléknek vetik helyenként, kiváltképpen észak-keleten.

§ Babuka – tudományos neve: búbos banka – (Upupa epops) – Babuka: csn

• A banka szó írásban először 1702-ben bukkan fel: buedoes babuk, avagy banka (Miskolczi). Jelentése ’bamba, buta’, számos alakváltozattal. Néhány forrás szerint a hangutánzó, hangfestő N. banga, táj. bangó, bankó (Nyatl.)’bamba’ szóból való a banka madárnév. A TESz. szerint azért válhatott a búbos a banka nevének részévé, mert a madár a megtestesült butaság hírében áll; vö. fr. dupe ’búbos banka; balek, könnyen becsapható ember’. Idegen, ráadásul részben távoli nyelvi megfelelői azonban az ÉrtSz. és a TESz. eredeztetését kétségessé teszik; vö. alb., szbhv., cseh, szlk., tör. banka, bank ’ua.’ (W.).

A búbos banka összetett névben a búbos jelző arra utal, hogy e madár fején jellegzetes, sugarasan felmereszthető tollbóbitát visel, amely nyugalmi állapotban a tarkóra simul. A búbos banka terminus 1801-ben, Földinél bukkan fel (búbos Banka), majd 1841-ben Vajdánál (bubos babuta), 1902-ben bóbásbanka (KissMad.). Szintén tollbóbitájára utal kontyosbanka, tarajosbanka (uo.) neve.

Társneve a büdösbanka, R. 1585: bwdös babuk (Calepinus); vö. még uo. szarbabuk, szarakakota, 1621: szarbub (MA.), 1908: büdös babuka (Mitterpacher), mint Fábián 1799-ben jellemzi: „büdös mint a dög”. A nyelvjárásokban lepcses (= szurtos) dudu, sáros banka, szaros babuk, szaros babucska, fostos bóbás banka, ganajmadár (Chernel), szaribabuk, fostos banka, szarbabutka, büdözsbanka, büdibanka, büdösmadár, szartúró madár, szarosblanka (KissMad.), büdös dod (Herman 1986), fostos-babuta (Nyr. 4), R. 1838: sar-banka,szara-banka (Tsz.), szar-galamb (MTsz.). Szagára utaló elnevezések, ennek az az alapja, hogy tisztátalansággal vádolják, illatát nem dicsérik, hiszen hosszú csőrével leginkább a ganéjt, trágyát turkálja, kukacok, pondrók után kutatgatva.

A népnyelvben használatos még babuka (Nyr. 3 és 17), R. 1838: babutka (Tsz.), babuta (MNy. 5), bábuta (Nyr. 19), babutyka (uo. 17), bugybóka, babutyka, budoga, dudoga, dod, poklonca, baták, sáros blanka (Herman 1986) neve is.

tér vissza, előre jelzi a kakukk érkezését.

Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában is fészkelnek, telelni Afrika középső részére vonul. A rétekkel, legelőkkel szomszédos öreg erdők lakója, ahol a fészkeléshez odvas fákat talál. Kertekben, fasorokban, ligeteinkben szintén gyakran található, megjelenik az emberek közelében is. Leginkább a földön keresgél, lárvákkal, sáskákkal, gilisztával, tücskökkel, cserebogárral, lótetűvel táplálkozik, amelyeket hosszú csőrével a földből is kiszedeget. Mint költöző madár, tavasszal érkezik hozzánk. Magyarországon márciustól szeptemberig tartózkodik, rendszeres fészkelő, ősszel délre vonul. Jó rigónyi méretű, főszíne halvány rozsdabarna, bóbitája inkább világos rozsdavörös, a tollak hegyén fekete, a leghosszabbakon fehér és fekete folt. Szárnya fekete, fehér harántcsíkokkal. Tarka tollazatával, karcsú csőrével, ékes bóbitájával, melyet néha-néha tarajosan felmereszt, jellegzetes madaraink egyike, eléggé közismert. A búbos banka fészket nem készít, tojásait a földre rakja. Veszély esetén sziszegő hangot ad, csőrével a levegőbe döfköd, és a támadó felé spricceli ürülékét.

§ Hegyes badargomba – Badar: csn

A hegyes badargomba kalapjának átmérője 0,5-2,5 cm, magassága 0,6-2,2 cm. Alakja a meredeken kúpostól a harangformáig változhat, gyakran egy jól kivehető csúccsal a közepén. A fiatal és idős gomba kalapformája nem különbözik jelentősen. Pereme kezdetben befelé hajlik, majd kiegyenesedik, sőt az idős gomba esetében kifelé hajolhat. Színe függ a nedvességtől; nedvesen okkerszínű-halványbarnától egészen gesztenyebarnáig terjedhet a színezete. Közepe sötétebb és esetenként zöldes-kékes árnyalat is megfigyelhető rajta. A nedves gombakalapon hosszanti bordák láthatóak, amelyek megfelelnek a lemezek elhelyezkedésének. A száraz gomba jóval halványabb, sárgás-világosbarna színű. A nedves gomba egy vékony felszíni zselatinszerű réteg miatt ragadós; a réteg megfigyelhető, ha a kalapot kettétörjük és az egyik részt óvatosan hátrahúzzuk. A kiszáradó gombán a réteg kifehéredik és nem húzható le a kalapról. Húsa vékony, színe a kalap színével megegyezik. Szaga és íze lisztes. Sérülésre elkékül, néha az idős gomba magától is kékes színű lesz.

A gombának 15-27 közepesen sűrűn álló, felkanyarodó, a tönkhöz alig hozzánövő lemeze van. Színük kezdetben halványbarna, a spórák érésével sötétszürke-lilásbarnává válnak. Karcsú tönkje 4,5–14 cm magas és 0,1-0,35 cm

vastag. Alakja hengeres, töve felé kissé vastagodik. A fiatal gombán vékony, pókhálószerű, kalapszélt és a tönköt összekötő részleges burok figyelhető meg, amely néha gallérzónát hagy maga után a tönkön. Spórapora sötét vöröses- vagy lilásbarna. Mikroszkóppal megfigyelhető, hogy spórái oldalról megnyúltak, elölről megnyúltak vagy oválisak. Méretük 10,5–15 x 6,5–8,5 mikrométer. A termőtest 20-31 x 5-9 mikrométeres bazídiumaiban négy spóra érik.

A hegyes badargomba nemzetségének legelterjedtebb tagja.

A hegyes badargomba magányosan vagy csoportosan nő a tápanyagban gazdag, savanyú talajon, jellemzően füves területeken (réteken, tisztásokon, sok esetben legelőkön, amelyeket bőven megtrágyáztak a legelésző tehenek vagy juhok. A kubai badargombával ellentétben közvetlenül a trágyán nem vagy csak ritkán nő. Néhány más, réteken élő gombához hasonlóan szkleróciumokat képezhet, olyan tápanyagraktározó képződményt, amely némi védelmet jelent a tüzek és egyéb természeti katasztrófák ellen. Szaprofiton, vagyis a létfenntartáshoz szükséges tápanyagokat szerves anyagok lebontásával nyeri. Nedves réteken a sások bomló gyökérmaradványain él. Laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy képes akadályozni a gyökérrothadást okozó Phytophthora cinnamomi penész növekedését a talajban. A hatás feltehetően két fenolszerű vegyület kibocsátásának köszönhető, amellyel a gomba visszaszorítja versenytársait. Szintén laboratóriumi körülmények között képes volt gátolni a meticillin-rezisztens Staphylococcus aureus szaporodását is, de ennek biokémiai háttere nem ismert.

Pszichoaktív felhasználása.

Az első, megbízhatóan dokumentált hegyes badargomba-mérgezésre 1799-ben került sor, amikor egy angol család a londoni Green Parkban szedett gombát fogyasztotta el. Augustus Everard Brande gyógyszerész leírása szerint az apa és négy gyermeke tipikus Psilocybe-mérgezést szenvedett el, kitágult pupillákat, kontrollálatlan nevetést és delíriumot tapasztaltak.

Az 1960-as évek elején a svájci Albert Hofmann — aki az LSD-t szintetizálta - analizálta a hegyes badargombát és papírkromatográfia segítségével megállapította, hogy száraz súlya 0,25%-ának megfelelő pszilocibint tartalmaz. 1963-as publikációja volt az első amely Európában őshonos gomba pszilocibin-tartalmáról számolt be; korábban hasonló aktivitású gombákat csak Mexikóból, Ázsiából és Észak-Amerikából ismertek. 1965-ben már találtak is hegyes badargombát kanadai egyetemistáktól elkobzott "varázsgomba" között, vagyis megkezdődött "rekreációs" felhasználása.

1977-ben kimutatták, hogy pszilocibin mellett hasonló szerkezetű baeocisztint is tartalmaz. A későbbi vizsgálatok 0,2-2,37% közötti pszilocibin-tartalmat találtak (utóbbi a legmagasabb hasonló érték valamennyi gombafaj között). A pszichoaktív hatóanyag viszonylag stabil, 115 éves herbáriumi példányokból is kimutatható, bár idővel fokozatosan csökken.

A hegyes badargomba fogyasztása általában a vizuális szín-, mélység- és alakérzékelés torzulásával jár és élénk hallucinációkat okoz. A hatás az LSD-éhez hasonlítható, bár annál enyhébb. A mellékhatások közé tartozik a pupillák kitágulása, szívdobogás, kellemetlen közérzet, túlérzékeny reflexek. A tapasztalt hallucináció nagy mértékben függ a fogyasztó személyiségétől, különböző emberek nagyon különböző hatásokat észleltek. Néhány esetben a "varázsgomba" fogyasztásának súlyos következményei voltak, különösen nagy adagok és hosszú ideig tartó fogyasztás esetén. 1998-ban egy lengyel fiatal szíve egy hónapnyi rendszeres fogyasztás után Wolff-Parkinson-White szindróma tüneteit és aritmiát mutatott, végül miokardiális infarktust szenvedett. A gombafogyasztás másik kockázata, hogy összetévesztik, más mérgező fajokkal. Egy osztrák férfi narancsvörös pókhálósgombát (Cortinarius rubellus) evett hegyes badargomba helyett és végül vesetranszplantációra szorult.

A pszilocibin-tartalmú anyagok - így a hegyes badargomba - birtoklása a világ legtöbb országában, így Magyarországon is, illegális, rájuk a pszichoaktív anyagokra vonatkozó jogszabályok érvényesek.

§ Badián – tudományos neve: mezei macskagyökér – (Valeriana officinalis L.) – Badián: csn

További nevei: Badián, baldrián, fordulófű, gyökönke, mezei- v. római nárdus, serjék-fű, Szent Magdolna-fű. – Term. r.: Macskagyökérfélék.

Valerianaceae.) – 2. t. 3. k.

Évelő. 30–150 cm. Tőkéje vaskos, gyakran rézsútos. Számos fonalszerű, rövid taraczkot hajt, melyeknek erős és sajátságos, a macskákra részegítő illatjok van. Szára gyöngén barázdált, legfeljebb töve felé szőrösödő. Levelének 5–11 pár levélkéje keskenyszálú és kerülékes ép vagy fűrészes. Virágai aprók, halvány pirosak; illatjok a bodzáéra emlékeztet. Terem ritkás erdőkben, vízparton, árkok mentén, valamint sziklákon az egész országban.

§ Aranyhomlokú bádogosmadár (Pogoniulus chrysoconus) – Bádogos: csn

Afrikában a Szahara alatti területeken honos. Erdők és fákkal tarkított mezők lakója.

Testhossza 11 centiméter, testtömege 8-20 gramm közötti. Bogyókkal, gyümölcsökkel és rovarokkal táplálkozik. Fák odvába készíti fészkét. Fészekalja 2-3 fehér tojásból áll.

§ Bagó – tudományos neve: nagy fülesbagoly vagy uhu – (Bubo bubo) Bagó: csn

R. 1840: puhu-bagoly (MTsz.), Chernel 1899-ben buhó néven tárgyalja. A Bubo bubo népi nevei: Nyr. 6: búhú| Nyr. 21: buhu, búhú | MTsz.: puhu, uhu, huhú, huha, huhuk.

E madár buhó neve hangutánzó szó, hangja mély huhogás, nevéhez hasonló. Mindegyik magyar névváltozatnak vannak idegen nyelvi megfelelői; vö. buhó, buhu: baj.-osztr. Buhu, sp. buho, port. bufo, lat. bubo, ném. Buhuo, ro. buhă(KissMad.), illetve uhu: ném. Uhu, észt uhuu (uo.), valamint puhu: vog. puhuw-puhuw, baj.-osztr. Puhu, végül huhu: ném. R. Huhu (uo.).

Szintén hangjára utaló korai neve az ordító madár és bőgető madár; R. 1533: ordeito madar, bügheto madar (Murm.), 1590: ordito madar, ordito bagoly (SzikszF.), 1604: bögető (MA.), 1702: huholó bagoly (Miskolczi), 1708: huhogó bagoly (PP.). A Bubo bubo további népi neve a nagy bagó, nagy füles bagó vagy bagoly (Chernel).

Majdnem egész Európában, Észak-Afrikában (főleg az Atlasz-hegységben) és Ázsiában elterjedt. Magyarországon sziklás, szakadékos hegyi erdőkben él. A buhú nappal valami vastag ágon, odúban szunyókál, s alkonyatkor vadászik. Bátor, elszánt állat, mely otthona tájáról még a nagyobb sasokat is elzavarja, s erősebb emlősöket, őzgidákat is zsákmányol.

§ Gyomorbagócs (Gasterophilusintestinalis) Bagócs: csn

Családsorozat: Oestroidea – Bagócsok

A bagócsok közé négy légycsaládot sorolunk, melyek közül a yomorbagócsfélék (Gasterophilidae) és az igazi bagócsfélék (Oestridae) a fontosabbak.

Család: Gasterophilidae – Gyomorbagócsfélék

A mindössze 30 fajt számláló gyomorbagócsok rendszertani helye máig is meglehetősen bizonytalan. Sok zoológus hajlik arra, hogy a családot a lárvák parazita életmódja és praktikus szempontok alapján az igazi bagócsok (Oestridae) közelébe helyezze, mások viszont arra mutatnak rá, hogy a gyomorbagócsoknak olyan lárva- és imágókori bélyegeik vannak, amelyek éppen azt bizonyítják, hogy nincsenek az Oestridae családdal közelebbi rokonságban.

A gyomorbagócsokra leginkább jellemző a szájszervek csökevényes fejlődése, a szárny egyenesen futó középere (media), valamint a szárny- és torpikkelyek kicsinysége. Valamennyi faj lárvája a gazda emésztőcsatornájában élősködik. Eredetileg a Gasterophilus-fajok csak a Palearktiszban és Afrikában éltek, egyre szélesebb területeken meghonosodó gazdáikkal, a lófélékkel (Equidae) együtt ma már a Föld egyéb részein is megtalálhatók.

A mindössze 2–3 napig élő nőstények a meleg évszakban tojják petéiket hosszú tojócsövükkel gazdáik testének elülső részére. A gazdaállat tisztálkodása közben a nedvesség és a mechanikai inger hatására kialakulnak a lárvák. A nyüvek megtapadnak a gazdaállat nyelvén, és így könnyen bejutnak annak szájába. Befúrják magukat az ajkak, a pofák vagy a fogíny nyálkahártyájába, és egészen a garatig vándorolnak. Ekkor elhagyják a nyálkahártyát, és néhány nap vagy hét alatt elérik végleges megtelepedési helyüket, ahol mintegy nyolc hónapig élősködnek. A Gasterophilusintestinalis pl. a gyomorban, a Gasterophilusinermis pedig a végbélben telepszik meg. A nyüvek a gazda béltartalmát fogyasztják.

A peterakást követő nyáron a bagócslárvák elhagyják gazdájukat, és a talajba fúrják magukat, ahol bábozódnak. Az imágók néhány hét múlva bújnak elő, rövidesen párosodnak, majd nyomban a petézéshez látnak.

§ Bagoly (Strigiformes) – Bagoly: csn

A bagolyalakúak (Strigiformes) vagy közismert nevükön a baglyok a madarak osztályának egyik rendje. 2 család és 217 faj tartozik a rendbe.

Az ókori Görögországban a bölcsesség jelképének tartották a baglyokat, a közép-európai kultúrában viszont a félelem és a halál jelképeként jelentek meg. A bagolyalakúak főleg éjszaka aktív ragadozó madarak, puha és dús tollazatuknak köszönhetően hangtalanul repülnek, így meglepetésszerűen ütnek rajta zsákmányállataikon. Hallásuk kiváló, mivel fülük aszimmetrikusan helyezkedik el a koponyán, és ezért hatékonyabb a térhallásuk.

Látásuk is kitűnő: a baglyok az egyedüli madarak, amelyek látják a kék színt, és az infravörös tartományban is látnak. A baglyok nem tudják a szemgolyójukat forgatni, ezért ha nézésük irányát változtatni akarják, az egész fejüket elfordítják. A szemük körüli kör vagy szív alakú arcfátyol rövid, végükön behajló tollakból áll. A lábujjaikon erős karmok nőnek, a külső ujjuk vetélőujj, azaz előre és hátra is fordítható. Csüdjük tollas, azaz a lábujjaikig toll borítja.

Méretük változatos: akadnak köztük veréb és sas nagyságú fajok is. Csőrük rövid kampójú, tövétől kezdve lefelé hajló. Begyük nincs.

A bagolyalakúak étrendjében minden megtalálható a rovaroktól kezdve a madarakon keresztül a kisméretű emlősökig. Egyes fajok halásznak is. A zsákmányt többnyire egészben nyelik le, de a nagyobb állatokat elejtő fajok – például az uhu – darabokra tépi a zsákmányt. Az emészthetetlen részeket később felöklendezik.

Fészket nem építenek, más madarak elhagyott fészkét foglalják el, vagy faodvakba, barlangokba, épületek üregeibe rakják a tojásaikat. A tojók

rendszerint nagyobbak a hímeknél.

A rendbe az alábbi 2 család tartozik:

bagolyfélék (Strigidae) - 201 faj

gyöngybagolyfélék (Tytonidae) – 19 faj

Magyarországon eddig tizenkét bagolyfaj előfordulását mutatták ki:

A hóbagoly (Nyctea scandiaca) és a karvalybagoly (Surnia ulula) nagyon ritka kóborló.

A törpekuvik (Glaucidium passerinum) nagyon ritkán felbukkan az Északi-középhegységben – valószínűleg költ is, de ezt még nem sikerült bizonyítani.

A gatyáskuvik (Aegolius funereus) ritka költőfaj az Északi-középhegységben.

Az uráli bagoly (Strix uralensis) terjeszkedik középhegységeinkben, sőt, már az Alföldről is jelezték.

Az uhu (Bubo bubo) már csak néhány helyen, az északi országrészben és a Dunántúlon költ (jelezték Békés megyéből is).

A füleskuvik (Otus scops) többfelé szórványosan fészkel odvakban.

A ritka réti fülesbagoly (Asio flammeus) pusztai élőhelyeken költ.

Az erdei fülesbagoly (Asio otus) gyakran megtelepszik a fasorok elhagyott szarkafészkeiben, varjútelepein, és egyre több helyen városokban is (parkokban, valamint lakótelepi erkélyek virágládáiban). Telente előszeretettel húzódik be a települések parkjaiba, ahol a nappalt elsősorban nyitvatermő fákon tölti.

A macskabagoly (Strix aluco) jellemzően erdőkben, parkokban költ (főleg öreg fák kikorhadt üregeiben, odvaiban), de rendszeresen megtelepszik padlásokon is.

A gyöngybagoly (Tyto alba) egykor szintén fák odvaiban költött, de ma már szinte kizárólag padlásokon, tetőterekben és templomtornyokban.

A kuvik (Athene noctua) állománya folyamatosan csökken, hiszen fő költőhelyei a tanyák és állattartó telepek padlásai, táplálkozni pedig a legelőkre, kisparcellás mezőgazdasági földekre jár. Élőhelye a tanyák

elnéptelenedésével, a pusztai legeltetés felhagyásával, az odvas pusztai fasorok eltűnésével egyre szűkül.

§ Gyöngypettyes bagoly (Methorasa latreillei) – Bagoly: csn

Rend / Csoport: Lepkék/Nagylepkék - Lepidoptera / Macrolepidoptera.

Család: bagolylepkék – Noctuidae.

Alcsalád: Eriopinae.

Nem: Callopistria.

Védettség: Védett.

Természetvédelmi érték: 10000 Ft.

Elsősorban fás mészkő és dolomit lejtőkön látható faj, amely időnként vándorol. Hazánkban igen lokális és ritka. Példányait mind a fény, mind pedig a csalétek vonzza.

§ Bagolygomba – tudományos neve: pisztricgomba - (Polyporus squamosus) – Bagoly: csn

Más néven bagolygomba az Agaricomycetes osztályának taplóalkatúak (Polyporales) rendjébe, ezen belül a likacsosgombafélék (Polyporaceae) családjába tartozó fán élő faj, termőrétege likacsos, kalapja sárgás színű, amelyet barna pikkelyek borítanak. Ez a faj csak nagyon fiatalon gyűjthető, mert húsa később szívóssá válik. Gyakran szárítják és őrlik, így tartósítják. Tavasztól őszig, élő fák törzsén, leggyakrabban diófán és juharfán terem. Ehető, rántva csirke húsra emlékeztet az íze. Fa parazita, a fát amelyen megjelenik néhány év alatt elpusztítja. Taplószerűen, nagy telepekben terem, nyéllel ízesül ahhoz.

A fiatal példányok alapszíne krémszín, az idősebbeké rozsdasárga, barna pikkelyekkel, amelyek távolról foltoknak tűnnek a gomba kalapján. A gomba kalapja akár fél méteresre is megnőhet. A fiatal példányok húsa szeletelve sajtszerű, az idősebbeké ezzel szemben a bőrre emlékeztet. Fiatalon kellemes lisztszagú, az érettebbek azonban kellemetlen szagot árasztanak.

A kalap átmérője 10–60 cm, vastagsága 4 cm is lehet, kerekded, félkör alakú, széle elvékonyodó, begörbülő. Színe halvány krémszínű, a felületéről csak ritkán hiányoznak a láng, vagy háromszög alakú, barnás pikkelyek, melyek körkörösen helyezkednek el. A kalap a tönkhöz többnyire bemélyedéssel kapcsolódik. A pórusfelület fiatal korban fehér, majd sárga, idősebb korban vörösesbarna, de akár barnásszürke is lehet. A pórusok szögletesek, szabálytalanok, mélyen a tönkig lefutók, méretük nagy, 1–3 mm x 0,5-1,5 mm.

Tönkje bársonyos bevonattal borított, barna, vagy feketésbarna, általában a kalap színével egyező színű, rövid 3–8 cm x 2–5 cm nagyságú.

Husa fehéres, vagy krémszínű, 1–3 cm vastag. A csövek rövidek maximum 5 mm nagyságúak. Színük a pórusfelülettel egyező, faluk száradva hasadozó, fogassá váló.

§ Bagolyfű – tudományos neve: bablevelű varjúháj - (Hylotelephium maximum) – Bagoly: csn

A bablevelű varjúháj előfordulási területe a Pireneusoktól az egész Közép- és Észak-Európa hegyvidékein keresztül, Anatóliáig egészen a Dél-Kaukázusig tart.

Általában 30-60, néha akár 80 centiméter magas növény. Levelei oválisak és 2-4 centiméter hosszúak. Sárgás-fehéres Virágai 5 szirmúak, és 10 Bibe van rajtuk. Szeptemberben virágzik.

§ Bagu – pl. macskabagoly – (Strix aluco) – Bagu: csn

Bagoly, kerek szemű, horgas csőrű éjjeli ragadozó madár; Striges.

Régi, ismeretlen eredetű madárnevünk. Köznévként már korai szószedeteinkben felbukkan, 1395 k.: „Bulo: bagul” (BesztSzj.), 1405 k.: bagol (SchlSzj.), 1570 k.: bagolÿ (ArsMed.). A további szótörténeti és a népnyelvi adatok bogol, bagoll, bágoly, bagu, bagaj, bagó, bogaj, bogój (TESz.).

217 faj tartozik a rendbe. A Kárpát-medencében a hóbagoly ’Nyctea scandiaca’, karvalybagoly ’Surnia ulula’, gatyáskuvik ’Aegolius funereus’ és törpekuvik ’Glaucidium passerinum’, urálibagoly ’Strix uralensis’, uhu ’Bubo bubo’, füleskuvik ’Otus scops’, réti fülesbagoly ’Asio flammeus’, erdei fülesbagoly ’Asio otus’, macskabagoly ’Strix aluco’, gyöngybagoly ’Tyto alba’ és a kuvik ’Athene noctua’ faj fordul elő. A karvalybagoly ’Nyctea ulula’ Európa és Ázsia vidékein honos egészen Kamcsatkáig. Szigorúbb időjárás esetén télen kissé délebbre húzódik.

Az ókori Görögországban a bölcsesség jelképének tartották a baglyokat. A közép-európai kultúrában inkább a félelem és a halál jelképeként jelentek meg, mivel főleg éjszaka aktív ragadozó madarak. A baglyok látása kiváló, az infravörös tartományban is látnak.

A görög mitológiában Pallasz Athéné állandó jelzője a bagolyszemű (bagolyszemű, aki a sötétben is lát, vagyis átlát a dolgok felszínén).

Általában toronyban laknak. Arany János Az Ó torony című költeményében megírta, hogy Nagyszalonta csonka tornyának „Vércse, bagoly örökös lakója”. A Családi körben pedig

„Csapong a denevér az ereszt sodorván

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán”

A macskabaglyot a balszerencsével társítják, Shakespeare-től is hallhatunk erről Julius Caesar című tragédiájában:

„… s az éjmadár

Világos délben űlt a közteren

Vijjogva és huhogva”

Az „éjmadár” huhogását rossz jelnek tartotta a néphit. Ismert magyar baglyos mondás a „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.” A bagollyal kapcsolatos szólásmondásaink közül többet följegyeztek régi természettudósaink, pl. Éjjel jár, mint a bagoly (Grossinger, 1792). Bagoly is bíró a házában (uo.). Bagoly is azt gondolja, hogy sólyom az ő fia (Földi, 1801). Vagy később másképpen: Nem lesz bagolynak sólyom fia. Bagolynak is szép a maga fia. Továbbiak: Bagoly is megszokja a napfényt. Bagoly a képe, sólyom a szeme. Bagoly mondja verébnek: nagyfejű. Éjjel virraszt, mint a bagoly. Többet ér a vén sas ifjú bagolynál. Úgy néz, mint a bagoly. A bagoly is kerüli a napfényt. Baglyokkal huhogass, verebekkel csiripelj. Tud hozzá, mint a bagoly az Ave Mariához. Találó a dunántúli aratók első reggelijének megnevezése is, melyet még sötét hajnalban költenek el: bagoly fölöstököm.

§ Kurta baing (Leucaspius delineatus) – Baing: csn

A Leucaspius delineatus hivatalos magyar neve kurta baing. Viszonylag kései felbukkanású baing szavunk, 1863: baing ’Aspius rapax’ (Heckel), 1882: bójing ’ua.’ (Chyzer), 1884: baing ’ua.’ (Nyr. 13); N. ÚMTsz.: baing, bolling.

Nyelvjárási és szaknyelvi szó. Alighanem Herman Ottótól származik a kurta baing fajnév Petényi nyomán, előtte a baing elnevezés csak tájszóként bukkan föl, amely esetleg a balin halnévvel függ össze. Átkerült más nyelvekbe; vö. szlk. N. baling ’Aspius rapax’ (Bezlaj), és bol’ing ’ua.’ (Fe.), kárpukr. boing, boling ’ua.’ (Vladykov), ukr. boing, baling ’ua.’ (Bezlaj).

E hal teste megnyúlt, oldalról erősen lapított, feje és szeme feltűnően nagy. Magyarországon minden lassú folyású vagy állóvízben a sekélyesben él. A kurta baingot „a Balatonból is ismerjük” (Hankó 1945). Általában más halfajok, pl. a küsz ivadékának vélik. Legnagyobb példányai 8–9 centiméteresek. Nálunk 1993-ban védetté nyilvánították.

§ Bajfű – tudományos neve: Bárányfarkú libatop – (Chenopodium Botrys L.) – Baj: csn

További nevei: Bajfű, fodorka, fürtösfű, Isten kenyere, mirhafű, rubiánka, szőlőfű, gilisztaüző lúdláb, illenges foghagymaszagúfű. – Term. r.:

Libatopfélék. Chenopodiaceae.)

Egyéves. 10–60 cm. Az egész növény mirigyszőrös; levelei hosszúkásak, szárnyasan öblösek, tompa karéjokkal. Virágzata laza, levélhónalji, rövid bogernyőkből áll. Erős és kellemes szagú. Sok helyen kertbe ültetik, kivált hazánk déli felében; helyenként vadon vagy legalább is elvadulva terem.

§ Bajkó – tudományos neve: ponty – (Cyprinus carpio) – Bajkó: csn

Ponty, lassú folyókban, állóvizekben élő, halastavakban is tenyésztett, nagy, lapos testű hal; Cyprinus carpio.

Halászatunk egyik legfontosabb hala, sok írásos említése van. A ponty halnév először személynévként bukkan fel

A ponty a népnyelvben bitanghal (R. 1882: Chyzer; N. Dankó: ua. ’a ponty fényes, aranyos pikkelyű példányai, melyeknek pikkelyei folytonos vándorlás [=bitangolás] közben fényesre csiszolódnak’) neve is használatos. Pikkölösponty (K.) a tőponty szigetközi neve, ezzel a névvel is megkülönböztetik a pikkely nélküli bőr-, csupasz- vagy meztelenpontytól. A csupaszponty (R. 1884: Nyr. 13) „teljesen pénzek nélkül való” (HalK.), azaz nincsenek pikkelyek a testén, a ném. Nacktkarpfen esetleges tükörfordítása. A kosorrú ponty (N. ÚMTsz.: nagy testű, fekete színű, tompa orrú pontyfajta) balatonmelléki elnevezés. Mint Jankó

János írta (A Balaton-melléki lakosság néprajza. Bp., 1902.), a pontyok között „a balatoni ember megkülönbözteti a nádhegyi pontyot és a kosorrú pontyot, mely nagyobb, fekete és tompább orrú”. A nádiponty (N. Jankó, Viski: nádhegyi ponty Tihany) „förödik, mikor a nád a hëgyit dugja ki a vízből, félkilósig;

ez förödik legelőbb”; K.: ua. ’Leuciscus idus’ (Szigetköz): „szereti a föhennyet s a nádasokat”.

A nyurgaponty terminus alfaj neve (N. K.: nyúrgaponty), a Halászat 1948-ban a nyurgapontyot (Cyprinus carpio Hungaricus) így írja le: „feje nagy, háta

alacsony, teste megnyúlt, csaknem orsó alakúan hengeres”. A karcsúponty szintén a Cyprinus carpio nyurga változata (R. 1794: kartsóponty /Grossinger/,

1830: kartsu ponty /Reisinger/, 1877:karcsú ponty /Pap/), a vadponty nyújtott testét leíró név. A sodrófaponty hosszú, sovány, nyurga alakja alapján elnevezett

silány, csökött, tógazdasági ponty. Babajkó az egy-másfél kilós, bajkó a félkilós (ÚMTsz.), kisbabajkó a negyedkilós ponty neve (MNy. 40). Putri (N. uo.:

putri, cseputri ’egy pontyfajta apraja’ | Nyr. 32: putri ’félkilós ponty’) társneve a kidudorodó, nagy hasat jelentő potroh szóval függ össze, esetleg, mivel kis halakról van szó, apró halat jelent, hasonlóképpen, mint a putri ’kis ház’ szó.

§ Levéltelen bajuszvirág (Epipogium aphyllum) – Bajusz: csn

A kosborfélék családjába tartozó, gombákon élősködő orchideafaj. Csak néhány évente virágzik. Magyarországon fokozottan védett.

A levéltelen bajuszvirág 5-30 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Az év döntő részében a talajban, a föld alatt él, csak évente egyszer (de nem minden évben) küldi virágait a talajfelszín fölé. Földalatti rizómája a tápanyagtárolásra specializálódott, fehéres, korallszerű, sűrűn elágazó, gyökértelen, helyenként 1-2 vékony, akár fél méter hosszú, fehéres indát bocsát ki, amelynek rügyeiből újabb rizómák fejlődhetnek.

Júniustól októberig virágozhat. Egy tő csak kb. egy hétig nyílik, időpontját és helyét nagyon nehéz meghatározni. A virágzat szára 10–30 cm magas, a rizómához képest nagy, szártöve erősen megvastagodott. A növény teljesen klorofillmentes és levelei 2-3 barnás, csökevényes pikkellyé fejlődtek vissza. A törékeny, belül üreges szár áttetsző, csontszínű, sárgás vagy rózsaszínes-világosbarna, hosszában kissé vörössel csíkozott. A virágszáron 1-8 ritkásan elhelyezkedő, bókoló, áttetsző, 2–3 cm-es virág található. A lepellevelei (szirmai) és bibeoszlop sárga színűek. A külső lepellevelek 12-17 mm hosszúak, 2-4 mm szélesek; a belsők hossza 13-15 mm, szélessége 3-4,5 mm. Mézajka (labellum) 6–9 mm hosszú, felfelé áll, háromkaréjú, a feltűnő középső karéja fehéres alapszínű, amelyen rózsaszín-lila csíkozott minta látható. A mézajak a tövénél magas, lekerekített végű sarkantyút formáz. Termése 8-10 mm-es toktermés. Kromoszómaszáma 2n=68.

Hasonló faj a jóval gyakoribb, szintén korhadéklakó Fenyőspárga (Monotropa hypopytis), amelynek más a virágszerkezete; valamint a jóval tömöttebb virágzatú, kéthasábos mézajkú madárfészek kosbor (Neottia nidus-avis).

Széles elterjedésű eurázsiai faj, de sehol sem gyakori. Európában leginkább Skandináviában elterjedt, de nagyobb populációi előfordulnak a Pireneusokban, az Alpokban, az Appenninekben, Észak-Görögországban és a Krímben. Kelet felé Oroszországon és Szibérián át egészen Kamcsatkáig és Japánig terjed. Megtalálható a Himalájában és Tajvanon is. Elterjedési területét nehéz meghatározni, mert csak néhány évente virágzik és virágai akkor sem feltűnőek.

Magyarországon a Bükkben, a Bakonyban, a Kőszegi-hegységben, a Visegrádi-hegységben, a Mecsekben és a Zselicben találták meg.

A levéltelen bajuszvirág hegyvidéki növény, a nyirkos, savanyú vagy semleges kémhatású talajt kedveli. Élőhelyein a talaj pH értéke 4,6-7,6 között változott

(átlagosan 6,3). Völgyek, szurdokok aljában, patak mentén, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben, esetleg fenyvesekben él. Mikoheterotróf faj, vagyis a számára szükséges tápanyagokat különböző gombafajok micéliumából szerzi be, amely teljesen behálózza rizómája szöveteit. A vizsgálatok alapján a bajuszvirág susulykákhoz, fakógombákhoz, tinórukhoz, tejelőgombákhoz vagy szemölcsösgombákhoz egyaránt kapcsolódhat. Egyedfejlődése igen lassú, a csírázás után tíznél több év is eltelhet az első virágzásig.

Nagyon jó vízellátottságú helyeken évente is virágozhat, de jellemzőbb, hogy csak a csapadékos években, általában 5-7 évente bontja ki virágait; feljegyezték

hogy akár 40-50 évig is rejtve maradhat. Képes a talajban is virágozni, de nem ismert, hogy ilyenkor érlel-e magot. A virágzati hajtáskezdemény előző év

késő őszén jelenik meg a gyöktörzsön, majd megfelelő időjárási viszonyok esetén viszonylag rövid idő alatt fejlődik ki a szára és virágzata, amely 1-2

hétig nyílik. Június és október között virágozhat, átlagos középnapja július 21. Sarkantyúja nektárt termel, beporzását rovarok (főleg poszméhek) végzik.

Az orchideáknál szokásos virágcsavarodás (reszupináció) ennél a fajnál nem megy végbe, így a bibe a pollenek fölött helyezkedik el, emiatt önbeporzás csak bimbóként lehetséges. Különböző mérések szerint a megtermékenyülési arány 48-73% közötti. A toktermések mesterséges beporzást követően a 18 napon már beértek és még ki nem száradt állapotban kezdtek felnyílni. A virágzást követően négy héttel a növény szára már elhal. A rizómából kinyuló vékony, hosszú indái révén vegetatívan is szaporodhat.

Magyarországon eddig összesen 14, 1990 után 8 állományát mérték fel, visszaszorulása 43%-os. Az állományok jellemzően nagyon kicsik, csak egy vagy néhány tő ismert. Teljes hazai egyedszáma néhány tíz lehet. 1982 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100 000 Ft.

§ Bakfű – tudományos neve: közönséges bakszakáll - (Tragopogon orientalis) – Bak: csn

Nevezik még kecskedísznek, bakfűnek, tejes fűnek, kígyómarást gyógyító fűnek és kakukksalátának, az őszirózsafélék egyik faja.

2000 méter magasságig sokfelé megtalálható növény. Magyarországon réteken, mezőkön és füves helyeken gyakori, különösen az Alföldön. Üde és nedves, tápanyagban gazdag, laza és kötött talajokon egyaránt elterjedt. Tipikus előfordulási területe a vasúti töltések és autópályák környéke.

Kétéves vagy évelő, 30–70 cm magasra nő. Levelei szálasak vagy szálas-lándzsásak, Virágzata sárga fészek, májustól júliusig virít. A virágzati kocsány

egyenletesen vastag. Termése kaszat, mely vékony csőrbe keskenyedik.

Levelét és friss hajtásait, szárát, virágbimbóját főzelék, leves és lé készítésére vagy spárgaként, a felvágatlan szárát és virágbimbóját, inulintartalmú

gyökerét salátákban használják. Hamis feketegyökérként (Scorzonera hispanica) készíthető el.

§ Ágas baka – tudományos neve: ágas békabuzogány – (Sparganium erectum) – Baka: csn

További neve: ágas baka. Az egyszikűek osztályának a perjevirágúak rendjébe, ezen belül a gyékényfélék családjába tartozó faj.

Előfordulási területe Marokkó, a mérsékelt övi Ázsia, Izraeltől Oroszországig, és majdnem egész Európa. Előfordulási területén általánosan elterjedt és mindenütt gyakori. Ausztráliába betelepítették.

Az ágas békabuzogány felálló szárú, 30-60, néha 120 centiméter magas, évelő növény, kúszó gyöktörzzsel. Merev szára ide-oda hajlik.

Tőlevelei ferdén felállnak, alul három élűek, mintegy 30 milliméter szélesek és lényegesen hosszabbak, mint a szár. A szárlevelek hüvely nélküliek.

A virágzat 2-5 oldalággal a hosszú murvalevelek hónaljában terpedten elágazó; mindegyik ágon alul 1-3 termős, felül 6-9 porzós fejecske van, füzérbe rendeződve. A termős fejecskék nagysága olykor a 3-4 centimétert is eléri.

A termés igen változatos alakú, többnyire fordított gúlaszerű, élesen szögletes, rövid csőrű. A terméses fejecskék tömöttek, buzogányszerűek.

Az ágas békabuzogány álló- és lassan folyó vizek nádasainak lakója. 30-60 centiméter vízmélységben is megtalálható. A vízi harmatkásákkal (Glyceria maxima) társulásalkotó.

§ Bakator – Bakator: csn

Bakator, (rég) kékespiros bogyójú magyar szőlőfajta.

Személynévként már 1385-ből adatolható a Bakator (OklSz.), köznévként pedig 1590-től, Szikszai Fabricius Balázs könyvének megjelenésétől. Ezután számos

munkában megtalálható (1604: Szenczi, 1767: PPB., 1794: Takáts, 1798: Szirmay, 1829:Görög, 1833:Schams, 1836: TudGyűjt. 8, 1837:MNy. 2), majd 1837-től kezdve az összes forrásban ugyanígy szerepel.

Természetesen a népnyelvben is sokfelé használatos (ÚMTsz.: Kiskunhalas | Tsz.: Erdély | MNy. 2: Diósgyőr | Görög: Borsod megye).

Ismeretlen eredetű szőlőnevünk. Már Haller Ferenc kapcsolatba hozta 1834-ben egy francia bacca d’or alakkal, mely azonban máshol nem szerepel. Több forrás szerint (Révai, MNy. 34, Pallas stb.) a bakatort a XV. században Olaszországból, Nápoly környékéről hozták be. Erre a tévedésre épül az az etimológiai megfejtési kísérlet, mely a nevet az olasz bacca-d’oro ’aranybogyó’ szóból magyarázza (Görög, CzF., EtSz., OlJsz., NyK. 23). Ilyen szőlőnév az olaszban nincs. Még valószínűtlenebbé teszi az egyeztetést az a – figyelmen kívül hagyott – tény, hogy a bacca d’oro ’aranyszínű bogyó’ jelentéssel egyszerűen nem illik a bakatorra, hiszen annak szemei sötétvörösek, kékespirosak (vö. hasonnevei közül: meggyszínbakar, bakator piros, ménesi rózsa, rózsaszőlő), valamint az is, hogy a szó személynévként már 1385-ben fölbukkan: Ladislao Bakator.

Egyébként is az Érmellékről került hozzánk, onnan Erdélyben és a Dunántúlon terjedt el. Neve semmilyen feltételezett olasz szóból nem származhat. Helynévi

származásának magyarázata (Rapaics 1940, illetve MNy. 39) szintén elfogadhatatlan, a Buccari, horvát Bakar városnévre a bákor, bakar szőlőnév vezethető vissza, melynek összefüggése a bakator elnevezéssel bizonytalan.

A magyarból több nyelvbe átkerült: német Bakatortraube, bolgár bakator rozovüj, cseh bakator erveny, francia bacator rouge, olasz baccador, horvát crvna bakatorka, bánsági sváb bakator, román bocotór és bakator alba, szerbhorvát bakator bijeli, szlovák bokadora.

§ Baldián - tudományos neve: macskagyökér - (Valeriana) - Baldián: csn

Macskagyökér, magas szárú, erős illatú, apró fehér vagy pirosló virágú évelő gyógynövény; Valeriana.

A macskagyökér, macskagyökérfű, macskagyökönke igen régi növénynevünk, a magyar írásbeliségben 1578-ban Melius Juhász Péter művében bukkan föl először (maczka gykér ’Valeriana’). Ezután 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában olvasható, majd a legtöbb füvészeti munka és szótár említi a századok során.

A nyelvjárásokban, különösen Erdélyben is használatosak különféle alakváltozatai (N. Nyárády: Marosvásárhely | Gyógysz.: Gyergyó | KertLap. 17: Nagykőrös | Ethn. 87: Árapatak | Nyr. 13: Deregnyő).

Ezt a gyógynövényt, amelynek rendszertani nevét a latin valere ’jó egészségben van’ jelentésű szó adta, már az ősidőktől kezdve nagy becsben tartották.

Gyökerének erős szaga van, régebbi latin neve, a valeriana phu az orrfintorításkor minden nyelvben kiadott hangot idézi. A macskagyökönke, macskagyökér a gyöngymentához (macskamenta) hasonlóan hatással van egyes állatokra, illatanyagaival vonzza a patkányokat, cobolyokat, hiúzokat és a macskákat, szagos gyökereinek illóolaja és még a virágok illata is macskacsalogató hatású. A növénytől megmámorosodott macskafélék a bokrokat megtépázzák. Mint Csapó József (1775) írja: „kedves illatú növény, a macskák szeretik s megeszik”. A Magyar Fűvész Könyv szerzői (1807: MFűvK.) is arról tudósítanak, hogy a növény „gyökere

szagos, a’ matska szeret vele játszani”. Elég, ha messziről megérzi a szagát, és nyomban megváltozik. Elhagyja a lustasága, tűz gyullad a szemében, grimaszokat vág, nagyokat ugrik. Úgy tűnik, mindjárt fölfalja a gyökeret, mint egy egeret. De tánccal és dorombolással, körbejárással ér véget a szertartás. A néphit szerint, ha a méhkasokba macskagyökeret teszünk, a méheket odacsalogatjuk, és ott munkába kezdenek. Följegyezték, hogy a halak közül a pisztrángra ugyanazt a hatást fejti ki, mint a macskára.

Idegen nyelvi párhuzamként vö. orosz kosacsij maun ’Valeriana officinalis’, kosacsjalanka ’Antennaria Gärtn.’. A macskagyökér tükörszava a németben a R.

1783: Katzenwurzel, mai szakirodalmi Katzenwurz.

A növény latin neve a valere ’erős’ szó származéka; a Valeriana a X. században jelent meg, és a növény erős szagára vonatkozik. A macskákra gyakorolt bódító

hatására utal a Valeriana officinalis német tájnyelvi Katzenschlaf (tulajdonképp ’macskaalvás’) kifejezés. A valeriángyökerek Michael Moore amerikai herbalista szerint „büdös zokniszagúak”. A magyarban a Valeriana mintájára keletkezett a növény valerián neve.

Furcsa, kellemetlen szaga a macskára nemi ingerként hat. Mivel a macskák lehetőleg azonnal levizelik, régente a gyógyszerészek a valeriánát tartalmazó

csomagokra rá is írták: „Az matskáktól védett helyen tartsd!” (Term. 1943).

A gyökönke utótaga Magyar Fűvész Könyv szerzőpárosának szóalkotása. A „megállított Plánta Nevek” sorában is szerepel náluk a matska gyökönke, mégpedig„ugyan azoknak bitang nevei” helyett, mint a matska gyökér vagy baldrián, bádiánfű, baldián. Ez utóbbi a német név alapján került a magyarba, római nárdus neve pedig a latin Nardus gallica megfelelője. Nevezték mezei nárdusnak is. Clusiusnál (NomPann.) betzfiuw, azaz bécsi fű, mert a „magyarok fejöket mossák a növénnyel”, s mint havasi füvet, Bécsből hozzák. Társneve még a fordulófű, hodolán, magdolnafű, Szent Magdolna füve.

Hazánkban árkok mentén, napos, homokos helyen fordul elő. Az álmatlanság nagyra becsült, értékes gyógyszere, különösen, ha az ideges kimerültség és szellemi túlterheltség következménye. Szívnyugtató hatású, alacsonyabb vérnyomást idéz elő. Az epilepszia régi gyógyszere. A két világháborúban a növényt a robbanás okozta sokk és az ideges stressz kezelésében használták.

§ Baldrián – tudományos neve: mezei macskagyökér – (Valeriana officinalis L.) – Baldrián: csn

Mezei macskagyökér Valeriana officinalis L. – (Badián, baldrián, fordulófű, gyökönke, mezei- v. római nárdus, serjék-fű, Szent Magdolna-fű. – Term. r.: Macskagyökérfélék.

Valerianaceae.). Évelő. 30–150 cm. Tőkéje vaskos, gyakran rézsútos. Számos fonalszerű, rövid taraczkot hajt, melyeknek erős és sajátságos, a macskákra részegítő illatjok van. Szára gyöngén barázdált, legfeljebb töve felé szőrösödő. Levelének 5–11 pár levélkéje keskenyszálú és kerülékes ép v. fűrészes. Virágai aprók, halvány pirosak; illatjok a bodzáéra emlékeztet. Terem ritkás erdőkben, vízparton, árkok mentén, valamint sziklákon az egész országban.

§ Balhafű (Plantago afra) – Balha: csn

Az ajakosvirágúak rendjébe, az útifűfélék családjának fajokban gazdag Plantago nemzetségébe tartozó növényfaj.

A homokos, mediterrán vidékeket kedveli. Az egynyári apró, lágy szárú növénynek egyenesen felemelkedő szárán átellenesen elhelyezkedő vagy örvös levelek találhatók. Tömött füzérvirágzata van rövid murvalevelekkel. Toktermésében fényes, barna, tojásdad alakú, bolhára emlékeztető (psylla = „bolha” görögül) magok vannak; nevét erről kapta.

Az indiai vagy egyiptomi balhafűhöz hasonlóan használják fel, gyógykészítményekben kevésbé fordul elő annál. A balhafű enyhe hashajtóként szolgál a székrekedés tüneti kezelésében. Az emésztési eredetű bélfájdalmakat szintén enyhíti.

Alaposabb kutatásokat még nem végeztek a balhafűvel kapcsolatban. Általánosságban azonban megállapítható, hogy nyálkaanyagai védik a bél nyálkahártyáját, és elősegítik a vízvisszatartást.

Mint minden hashajtó, a bolhamag útifű is csak rövid ideig alkalmazható, rostokban gazdag táplálkozással, nagy mennyiségű vízfogyasztással (főként időseknél) és fizikai tevékenységgel kiegészítve. Bélelzáródás vagy tisztázatlan eredetű hasi fájdalmak, bélsárgöb (nagy mennyiségű visszatartott széklet), illetve bizonyos vékony- és vastagbél-betegségek esetén ne használja!

§ Bali-seregély vagy bali seregély (Leucopsar rothschildi) – Bali: csn

Kizárólag Bali szigetén élő, mára rendkívül veszélyeztetetté vált faj. Helyi balinéz neve „kedis putih”, fehér madarat jelent.

A Bali-seregélyt 1910-ben fedezte fel Bali szigetén Erwin Stresemann német ornitológus. A fajt 1912-ben írta le hivatalosan és külön nemet hozott létre a számára, a Leucospar nemet, melynek ma is ez az egyetlen képviselője. Azt hogy külön nembe tartozik a seregélyfélék családján belül egy szakértő sem vitatja, de rendszertani helyzete a családon belül nem teljesen tisztázott. Korábban a mejnókkal (Acridotheres) tartották közeli rokon fajnak. Az újabb kutatások szerint inkább a valódi seregélyek nemével (Sturnus) áll közelebbi rokonságban. Azok közül is elsősorban a pagodaseregély (Sturnus pagodarum) áll hozzá a legközelebb.

A Bali-seregély, mint neve is mutatja az Indonéziához tartozó Bali szigetén őshonos faj. Az egyetlen Endemikus madárfaja a szigetnek. A szigeten rajta kívül egyetlen endemikus, csak ott előforduló állat élt, a bali tigris (Panthera tigris balica), mely csak alfaj volt és 1937-re ki is halt végleg. A rendkívüli módon megritkult Bali-seregélyt 1991-ben a sziget állatvilágát jelölő szimbólummá választották.

Testhossza 25 centiméter. Tollazata jellegzetes, szinte teljesen hófehér, kivéve a szárnyevezők végét és a faroktollakat, melyek feketék. Csupaszarcbőre élénk Kék színű. Szeme sötétbarna. Rövid csőre kékesszürke és sárga. Fején jellegzetes felmereszthető bóbita látható.

A seregélyfélék többségéhez hasonlóan igen opportunista táplálkozású madárfaj. Elsősorban rovarokat fogyaszt, de Magvakat és gyümölcsöket is megeszik. Szaporodásáról a szabad természetben kevés adatot tudunk. Fogságban könnyen szaporodó faj. A költés kezdetekor a Hím igen agresszív. A szabad természetben valószínűleg október és november hónapokban költ, fogságban eltérő időpontokban költhet, többnyire télen, de előfordul, hogy május és június között. Fészkét odvakba, sziklakibúvásokba építi, ágakból és tollal vagy finom fűvel béleli. A tojó 2-3 tojást rak.

A Bali-seregély ma egyike a leginkább veszélyeztetett madárfajoknak. Kis elterjedési területe miatt sosem éltek nagyobb állományai a szigeten. Megritkulásának legfőbb oka az illegális vadbefogás. Ázsiában kedvelt kalitkamadár. A feketepiacon akár 2000 amerikai dollárt is adnak egyetlen egyedért. A faj ugyan a vadonélő állatok kereskedelmét szabályozó CITES első függelékének hatálya alá esik, vagyis mindennemű kereskedés tilos vele, Indonéziában nagy a korrupció és gyakran lehet hozzájutni egyedekhez.

Vadon Bali egyetlen pontján, a Bali Barat Nemzeti Parkban él még. Itt a 2001-es madárszámlálás során már csak 6 egyedet találtak. A 2004-es újraszámlálásnál 24 egyedre bukkantak, ami talán a populáció lassú növekedésére is utalhat, de lehet, hogy a korábbi számlálásnál egyszerűen nem vettek észre néhány madarat.

Fogságban állományai viszonylag nagyok. Felmerült már többször a fogságban nevelt egyedek visszavadításának gondolata, de ezidáig az élőhelyek védelmének hiányosságai és az állandóan meglevő illegális befogás miatt nem történtek kísérletek. Bali szigetének java része mezőgazdasági művelés alatt áll, így alkalmatlan a visszatelepítésre. A Bali Barat Nemzeti Park esetében félő, hogy a visszatelepített madarakat befognák, hogy Ázsia madárpiacain illegálisan eladják őket.

A Bali-seregély fogságban elég jól szaporodó faj. Fogságban élő állományairól nincsenek jól dokumentált adatok. Ázsiában és talán az Egyesült Államokban is viszonylag sok illegálisan tartott egyed élhet. A bristoli állatkert becslései alapján a fogságban tartott egyedek száma úgy 900 példány körüli lehet. Európában szinte minden nagyobb állatkertben, ahol veszélyeztetett fajok tartásával foglalkoznak megtalálható. Magyarországon a Fővárosi Állat- és Növénykertben és a Nyíregyházi Állatparkban élnek Bali-seregélyek.

§ Bálinthal – tudományos neve: balin - (Leuciscus aspius) – Bálint: csn, fk

1. N. ragadozó őn.

2. ezüstös balin: mell- és hasúszója tövén piros színű keszeg; Blicca björkna.

Ragadozó őn jelentésében Aspius aspius. Igen korai felbukkanású halnevünk a magyar írásbeliségben;R. 1395 k.: balyn hal ’ragadozó őn’ (BesztSzj.), 1405 k.: balin (SchlSzj.), 1435 k.: balen (SoprSzj.), 1570: bwlin (TermtudKözl. 26), 1794: balind (Grossinger), 1833: bajin, bőjin, bójin-hal (Kassai), 1856: baliny ’ua.’ (Bielz). Az egész magyar nyelvterületen használatos a nyelvjárásokban, a név alakváltozatai: ÚMTsz.: balin, balind, bálind, ballin, boli, balinkeszeg, bálintkeszeg, bálló keszék, bál | Hal. 33: balint,bálint, polind,pólind | HalK.: boin, bolyin | SzegSz.: bálinthal, ballin. Némelyik alak, mint pl. a bálint, népetimológiás módosulással jött létre.

A magyar szó valószínűleg különböző forrásokból való, többszörös átvétellel. A legrégibb változat, a balin a szlovákból, esetleg a horvátból származhatott; vö. szlk. bolen, bolin, szbhv. bolen, bolinj ’ragadozó őn’ (Bezlaj), kárpukr. bolin, bolen ’ua.’ (Vladykov.). A szláv szavak az or. belízna ’Aspius aspius’, ukr. bilyna, biljúha ’ua.’, le. bielizna ’ua.’ (RF.) halnevekkel függenek össze. Már a német Peter Simon Pallas (1741–1811) utalt e halnevek felsorolásánál („Inter pisces Petropoli venum portatos eundem sub nomine Bjelaja ryba inveni”) ennek a halnak a színére: „color argento fuscus, vix aureolo passim intermicante, subtus albo subargentus”. A nevek a běl ’fehér’ jelzőhőz tartoznak. Kniezsa (SzlJsz.) Beke ötletét (Hal. 33) ismétli, mely szerint a szláv szó az osztrák-német Wallen ’Silurus glanis, Cyprinus ballerus’ átvétele volna. A német szó helyesen Waller, de az etimológia egyébként sem vehető komolyan. A magyarból valók – viszontkölcsönzéssel – a következő szláv halnevek: szlk. balin, balind, bojin, balyn (Fe.), kárpukr. balind (Vl.), szbhv. balin,bain (RszK.). Számos idegen nyelvi elnevezése a latin aspius alapján keletkezett.

A balin nagypénteki hal (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) neve valószínűleg a böjti előírásokkal függ össze: a hal különösen fontos eledel volt böjti időszakban. A baksa (VNAE.; R. 1819: baksa TudGyűjt. 8, 1868: Ke.; N. ÚMTsz.: baksa ’őnhal’) szűk elterjedtségű tájszó, semmiképpen sem függhet össze az osztják muhsan ’Coregonus muksun’ halnévvel, Munkácsi (ÁKE.) magyarázatával már Asbóth (NyK. 33) szembeszállt. Kapókeszeg (N. ÚMTsz.: kapóhal ’rablóhal’, kapó-hal ’kis halakkal táplálkozó keszeg’ | OrmSz.: kapkodó keszeg) nevére ragadozó volta a magyarázat. Paripakeszeg (K.) a szigetközi neve, azért hívják így, mert „nyargal a víz hátán”, „lovagull a vizen” (uo.). Ez pontosabban azt jelenti, hogy a balin ragadozóként a kis halakat a víztükör felszínén üldözve ejti zsákmányul. Fenekeszeg (R. N. 1887: HalK.) nevét a pontyfélék családjába tartozó hal ragadozó volta alapján kapta, mert zsákmányát üldözve nagy csattanásokkal burjánzik, örvénylik a víz, amerre jár. A villámkeszeg (MoH.) a gyors balin találó népi elnevezése. Vízenjáró hal (uo.), vízikeszeg (Halh.) nevének szemléleti háttere hasonló, a táplálékául szolgáló kis halakat üldöző, a víz felszínén raboló ragadozó hozzáillő neve. Al-dunai tolvajhal (FöldrKözl. 40) elnevezése szintén rablására vonatkozik, akárcsak táncos őn (N. Unger: Balaton) neve, ez a hal zsákmányát üldözve nagy loccsanásokkal rabol a víz színén. Nyílkeszeg nyelvjárási nevére (R. 1887: HalK.) gyorsaságával, szélsebes úszásával szolgált rá. Vadászkeszeg társneve is van (R. 1838: Tsz., 1887: HalK.; N. MTsz., SzegSz.), mert a keszegfélék családjába tartozik, ám mégis ragadozó. A fehérhal N. Ti.: fehérhéjjas (Balatonfüred, Tihany) | Jankó: fejérhal (Siófok, Kiliti) | ÚMTsz.: fehérpénzű (Balatonfőkajár) a balin színére utaló elnevezés. Szélhal neve (N. uo.: szélhajtókeszeg, szellőkeszeg, széltolókeszeg | MTsz.: szélkeszeg, nagy szélhal) onnan ered, hogy rablásakor a vizet felborzolja, mint a hirtelen támadó szél. Torzsáskeszeg nevénél (R. 1884: Nyr. 13; N. MTsz.) a torzsa a levágott nád földben maradt szára, nem világos, hogy miért hívják így. Latyakeszeg (N. Ecsedi, ÚMTsz.) nevénél a latyak ’híg iszap’, erről van elnevezve ez a ’legrosszabb hal’ (uo.). Őnborjú (N. uo.: őn borju ’fiatal ragadozó őn’) a fiatal balin neve a Balatonnál. Hívják csereőn (N. uo.: ua. ’vörhenyes színű ragadozó hal, Aspius rapax’) néven is Keszthelyen. Talán színváltozatra vonatkozik ez a név. Unger Emil utal Vutskits följegyzésére, és a Balatonnál használatosnak tartja a balinnak ezt a nevét. Szintén tájszó a vezérhal, vezérőn (R. 1887: HalK.; N. Ti.: vezérkeszeg ’ragadozó őn’ Fonyódon | Viski: ua. ’aki vezeti a többit’ /Tihany/). Az ország más vizeinél is használatos népnyelvi név, MTsz.: ua. „legelöl jár” | Gyurkó: vezérhal). Ennek az elnevezésnek a magyarázatát a tájszógyűjteményekben adott jelentései alapján következtethetjük ki.

A balin vagy ragadozó őn felfelé nyíló szájával a felső vízrétegekben keresi táplálékát, akár a küsz vagy a garda, elsősorban ezekre vadászik, de néha apró fogasokat is elkap. Villámgyorsan csap zsákmányára izmos, karcsú testével. Közép- és Kelet-Európa vizeiben általánosan elterjedt. Hazánkban is él minden jelentősebb folyó- és állóvízben. Fennáll a túlhalászhatóság veszélye. 1997-ben azt írják egy tanulmány szerzői (Tölg, Specziár és Bíró. In: ÁK. 82), hogy a balin tömegszázalékos aránya nem változott az 1970-es években tapasztaltakhoz képest. Az idősebb korosztályok élőhelye a nyílt víz, a fiataloké inkább a partközeli vízterület. Horgászata rendkívül élvezetes, jól fogható legyező módszerrel, villantós vagy kishalas pergetéssel. A balin a legkisebb értékű az úgynevezett nemeshalak csoportjában. Noha 6-7 kilogrammos egyedsúlyt is elér, és húsának – szakszerűen elkészítve – jó az íze, a fogyasztók általában mégsem értékelik sokra szálkássága miatt.

§ Ballagófű (Salsola kali ssp. ruthenica) – Ballagó: csn

Ballagófű, ördögszekérszerű szúrós gyomnövény; Salsola kali ssp. ruthenica.

1792-ben barlang-kóró Baróti Szabó Dávid szótárában, 1798-ban a Magyar Kurirban ballagó, ballagókóró vagy ballangkóró. Társnevei a balla, ballangó, bandzsalgó, barlangkóró és a barlangófű. Származékszó: a ballag melléknévi igenevének főnevesült változata. Azért kapta ezt a nevét, mert elszáradása után a tövéről leszakadva viszi a szél, maga előtt kergeti, és a növény „bebarangolja” a rónát, mintegy ballagni látszik.

Nevezik még kanborz, szükségfű, ördöglova, hentericskóró, bondor, szakasavar, orosházifű néven is.

Benkő Józsefnél (1783: NclB.) szakafű volt, a Magyar

Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) savar a spirálisan csavarodott csíra alapján. Hazánkban három faja él, szikes talajon előszeretettel tenyészik.

A tudományos nemzetségnév Linné alkotása a kicsinyítő képzős olasz salso sós’ (< latin salsus ’sózott’) szóval. A jelölt növény termőhelyére vonatkozó

elnevezés. Ennek mintájára jött létre a ballagófű magyar sófű, sósika társneve és a növény német Salzkraut, azaz ’sófű’ neve.

§ Ballangó – tudományos neve: mezei iringó - (Eryngium campestre) – Ballangó: csn

Az ernyősvirágzatúak (Apiales) rendjébe, ezen belül a zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó faj.

További magyar nevei: szamárkóró, ördögszekér, ördögkeringő, ördögnadrág, ördögrakolya, macskatövis, iringófű, szamártövis, szúnyogtövis.

A mezei iringó elterjedési területe Közép- és Dél-Európa, nyugaton Észak-Németországig, Franciaországig és Dél-Angliáig. De megtalálható Szíriában, Törökországban, a Kaukázusban és Afrika északi részén is, Marokkótól Egyiptomig.

A mezei iringó tüskés levelei és fejecskeszerű virágzatai miatt bogáncshoz hasonlít. A 20–60, néha 100 centiméter magas, merev, dúsan ágas, évelő növény néhány társával együtt valóban eltér a szokásos zellerféléktől.

A hajtások világos szürkés- vagy sárgászöld színűek. Az első levelek tagolatlanok, a többiek tenyeresen kétszer tövig szeldeltek, a szeletek a levélgerincen szélesen lefutnak, szélük tüskésen fogas. Az alsó levelek nyelesek, a felsők szárnyölelők. A tömött, gömbölyded, fehéres-zöld ernyővirágzatokat ugyancsak tüskés, merev, szálas, lándzsás gallérlevelek veszik körül. A Termést fehér, hártyás pikkelyek borítják.

A mezei iringó száraz gyepekben, legelőkön, homok- és Löszpusztákon nő, száraz, laza, meleg, meszes talajokon. Virágzási ideje júliustól szeptember végéig tart. Ősszel az egész növény leszakad a tövéről, és a Széltől hajtva mint „ördögszekér” terjed tova. Ironikus értelmű Német nevét („férfihűség”) is ide-oda sodródó-guruló terméses hajtásegyüttesei sugallták. „Futóbogáncsnak” is nevezik. A száraz termőhelyekhez való alkalmazkodásra Vallanak gyökerei, amelyek két méter mélyre lehatolnak, valamint a bőrnemű levelek.

Népies neve: ballangó.

Szaponintartalma miatt gyógynövényként használják.

§ Bálna – Bálna: csn

A bálna nem rendszertani elnevezés. Szűkebb értelemben általában a szilásceteket nevezik bálnának, tágabb értelemben a delfinek kivételével a fogasceteket is bálnáknak nevezik nagy méretük alapján (a kardszárnyú delfin esetében használt „gyilkos bálna” kifejezés a köznyelv egyik tévedése).

A bálna szó a latin balena származéka. A régi magyar nyelvben baléna alakban szerepelt, a nyelvújítás korában Bugát Pál módosította bálna formára (a márna, málna, pálma szavak mintájára).

A bálna másik régi elnevezése cet vagy cethal volt. A cethal ma már elavult szó, a Cet név pedig szinte csak tudományos rendszertani elnevezésként használatos (a köznyelv pl. az ámbráscet szót használja gyakran). A szó a latin cetus („bálna”) szóból származik, amely a Bibliában, Jónás próféta történetében szerepel, és cethal néven fordították magyarra.

A bálnák kicsinyét olykor bálnaborjúnak nevezik.

A bálnák nagy termetű állatok. Testhosszuk kifejlett korukban fajtól függően 1,2-30 méter, tömegük 30 és 180 ezer kilogramm között változhat. Közülük kerül ki minden idők egyik legnagyobb állata, a kék bálna.

Mint minden emlős, a bálnák is levegőt lélegeznek be, tüdejük van, meleg vérűek, utódaikat nem szoptatják, hanem a szájukba fröcskölik az anyatejet. A bálnák szárazföldi emlősöktől származnak. Az evolúció során kitűnően alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Alakjuk áramvonalas, a halakéhoz hasonló. Mellső végtagjaik uszonyokká alakultak át, hátsó végtagjaikat elveszítették. Gyakorlatilag nincs szőrzetük.

A legtöbb bálna a nyarat a sarkvidékek hideg tengerein tölti, ezek a vizek ugyanis ilyenkor vannak tele a legfőbb táplálékukat jelentő apró, rák szerű élőlényekkel. A tél közeledtével a bálnák elhagyják sarki élőhelyüket, s az Atlanti-óceán trópusi vizeire úsznak, hogy megszüljék borjaikat. A legtöbb

faj óriási távolságot tesz meg, miközben gyakran megállnak pihenni és utódokat nemzeni. Vándorlás közben azonban nem táplálkoznak, így útközben akár testtömegük felét is elveszíthetik.

§ Havasi baltavirág (Hedysarum obscurum L.) – Balta: csn

További nevei: Édes illat, édes- vagy koronahere, virághere.

Évelő. 10–25 cm. Taraczkot hajt. Levele szárnyas, 11–21 levélkéből áll. Két-két pálhája összenőtt, csak a csúcsuk kettős; a levelekkel szembenállanak, nagyok és kihegyezettek. Fürtje sokvirágú. Virágai csüngők, pirosaskékek. Bibeszála kinyílik a csónakból. Hüvelye 2–5 czikkelyű. Terem szórványosan havasaink nyirkos, sziklás magaslatain.

§ Bandár – tudományos neve: kősüllő – (Sander volgensis) – Bandár: csn

Kősüllő, a fogassüllőnél kisebb, sávos testű hal; Sander volgensis.

A kősüllő (R. 1887: HalK.; N. SzegSz.: kövisüllő) tudományos szaknyelvi név, főnévi faji jelző áll egyszerű nemi névvel.

Számos társneve van. A dandársüllő (Dankó) bodrogközi elnevezés, más forrásban nem szerepel. Esetleges népetimológia eredménye, és a kősüllő bandár nevével függ össze. Népnyelvi bandár nevét (R. 1887: HalK., 1927: Lovassy) a nyelvjárásokból Jankó János jegyezte fel a Balatonnál, az ÚMTsz. Adata Fonyódról való. Az elnevezés ugyanakkor szerte az országban használatos; vö. uo. és HalK.: ua. | SzegSz.: bondárhal | Hal. 33: bandár. Unger azt jegyzi meg, hogy „magyaros német név” magyarországi német halnevek között. A nagy szlavista, Kniezsa István pedig Beke (uo.) és az EtSz. nyomán a magyar halnevet szláv jövevényszónak tartja; vö. szbhv. bandar ’sügér’ (SzlJsz.). Mivel azonban csak ebben az egyetlen szláv nyelvben van meg ez a halnév, a magyarban viszont elterjedt belső nyelvi fejlemény – minden bizonnyal bandázik, bandázó szavunkból –, valószínűleg éppen fordítva áll a helyzet, az ottani szó való a magyarból; vö. szbhv. bandar ’sügér’ (RszK.), bandras (Vutskits), bandára (Rje

nik hrvatszkoga jezika), bandal, bandaricse ’ua.’ Horvátországban és Szlavóniában (Medic). A halnév magyar eredetének igazolására lásd még a következő néprajzi adatot: „bandázik a süllő: csoportban jár” (MNy. 40).

Volga-süllő (VNAE.; R. 1868: volgai süllő /Kreszn./) a kősüllő elavult szakirodalmi neve, minden bizonnyal a korábbi lat. szaknyelvi Lucioperca volgensis binómen alapján készült, hasonlóan a ném. Wolga-Zander és a fr. sandre duVolga ’ua.’ (VNAE.) nevekhez. A vadsüllő (R. 1887: vadsüllő HalK.; N. Gyurkó: vadsüllő | Unger: ua.) a fogassüllőnél kevésbé értékes és kisebbre növő kősüllő megkülönböztető neve. A tótsüllő (R. 1887:HalK.; N. MTsz., Viski: Tihany) nevének az a magyarázata, hogy a keszthelyi halászok azt hitték, hogy halasításkor, az 1990-es évek elején a Balatonba került wittingaui, csehországi származású süllőivadékkal került ez a hal a tóba. A csehsüllő (N. Ti. és Jankó: Balatonnál) népi elnevezés rokon a tótsüllő névvel, a névadási szemlélet háttere ugyanaz.

Vutskits Tihanyban jegyezte le a bockasüllő terminust. Az összetételben a bocka jelző a hal kedvelt tartózkodási helyére utal. A Balatonnál a bocka (vagy

dörc) szó jelentése ugyanis halásztopográfiai gyűjtésekben ’tőzeges, agyagos, kemény talaj’. Jankó Jánosnak a fonyódi halászok így magyarázták meg: „A

hal a bockán végzi összegyüvetelét … s ezen fürdik a süllő, a fogas meg a keszeg.” Tarka süllő (R. 1887: HalK.; N. SzegSz., Unger, K.) a fogasnál színesebb, csíkos kősüllő nyelvjárási neve. A furkóhal (N. NéprÉrt. 13: ua. | ÚMTsz.: furkókeszeg,furkóhal) a Közép-Tisza vidékén ismert név, a hal hengeres alakját írja le. „A furkóhalat olyannak tartja (ti. a tiszai halász), mint a süllőt” (uo.).

A kősüllő zömökebb a fogassüllőnél, és sokkal kisebbre nő, a fél kilósnál nagyobb példányok már ritkák. Szájában hiányoznak a fogasra oly jellemző, úgynevezett ebfogak. Háta zöldesszürke, oldala ezüstös. Szép kékesfekete harántcsíkok díszítik. Kevésbé igényes környezetével szemben, mint a fogas, 1986-ban például a balatoni halászzsákmányba kerülő kősüllők szinte 60–70%-át a jobban felmelegedő, oxigénben szegényebb vizű Keszthelyi-öbölben fogták. Kedvelt horgászhal is, mert nem túl szálkás, és húsminősége kiváló.

§ Bandurka – tudományos neve: Gumós burgonya (Solanum tuberosum L.) – Bandurka: csn

További nevei: Burgonya csucsor, gumós ebszőlő, bandurka, bibiricskó, bolyóka, burgonya, földialma, földimogyoró, grulya, kartifli, kolompér, krumpér, krumpli, kutya- vagy svábtök, kukujó, péra, pirkó, pityere, pityóka, tojórépa. – Term. r.: Ebszőlőfélék. Solanaceae.

Évelő. 40–150. Az egész növény aprón szőrös. Levelei egyenetlenül, vagyis félbe szárnyasak, 7–11 levélkével. Virágai hosszú kocsány végén bogernyős kunkorokban. Pártája még egyszer akkora, mint a csésze, 5-hasábú, rózsaszínű, fehér, sárga vagy halavány violaszínű. (E szín a gumók színével nagyobbára egyezik). Nagy bogyói gömbölyűek, zöldek. Földbeli taraczkjai keményítő tartalmú, húsos gumókat fejlesztenek; ezért számos fajtában mindenütt termesztik. Nevezetes fajtái a rózsa, hópehely, sárga Jakab, szepesi bujók stb.

Hazája Dél-Amerika; Chilében és Boliviában ma is vadon terem. Keményítőt, szeszt is gyártanak belőle; takarmánynak is használják. Szára, levele, különösen bogyója, solanintartalmánál fogva, mérgező.

Cserepekbe is ültetik a tojás csucsor-t (S. Melongena L.), melynek nagy fehér, avagy lilaszínű bogyói tojásszerűek. Nagy lilaszinű termésű fajtáját főzelékül, vagy húshoz mellékételül eszik és kertekben termesztik.

§ Légybangó (Ophrys) – Bangó: csn

A kosborfélék (Orchidaceae) családjának legspecializáltabb és ezzel legváltozatosabb növénynemzetsége. Földtörténeti léptékkel mérve a közelmúltban alakult ki, ám azóta különböző populációi sajátos életmódjuknak megfelelően, viharos sebességgel specializálódtak, mindinkább egy-egy ízeltlábú fajhoz alkalmazkodva.

Ez a változatosság fölöttébb megnehezíti az osztályozók munkáját: a máig leírt, több mint 290 taxon (faj, alfaj, változat) rokonsági körökbe sorolása (mindenekelőtt a hipervariábilis morfológiai bélyegek alapján) nagyon bizonytalan – olyannyira, hogy egyes szerzők számos taxon közül mindössze harmincat tekintenek fajnak, míg mások kétszáznál is többet.

Számos természetes hibridjük mellett többet a kertészetekben, dísznövénynek nemesítettek ki.

Valamennyi faj az északi flórabirodalomban, azon belül is mediterrán, illetve szubmediterrán éghajlaton él: többségük eurázsiai, egyesek észak-afrikaiak. Jellemzően száraz élőhelyeken fordul elő: a Kárpát-medence növényzetében szubmediterrán elemnek számít.

Egy bangófaj magassága sem éri el a 30 cm-t. Fémes színű, szőrös, egyes rovarfajok nőstényeire hasonlító virágai kevés virágú fürtben állnak. A különleges színű és formájú lepellevelek egyrészt felkeltik a rovarok figyelmét, másrészt az ivartájékot védik. Termése toktermés.

Valamennyi bangófajt ízeltlábúak porozzák be; a fajok egy-egy beporzó fajra specializálódtak. A rovarokat a virágos növényeknél megszokottól igencsak eltérő módon csalogatják: nem termelnek nektárt, viszont virágaik a beporzó faj

nőstényeihez hasonlatossá alakultak; ebben a vezérszerepet a virág mézajaknak nevezett része játssza. Több faj még az illető faj nőstényeinek jellegzetes feromonjaihoz megtévesztően hasonló illatanyagot is termel. Mindez arra készteti az illető rovarfaj hímjeit, hogy megpróbáljanak párosodni a nősténynek vélt virágokkal, és eközben beporozzák azokat.

Magyarországon is őshonos fajok:

Méhbangó (O. apifera).

Szarvas bangó (O. cornuta, illetve O. scolopax subsp. cornuta).

Poszméhbangó (O. holoserica, O. episcopalis); újabban az (O. fuciflora) fajjal azonosnak tekintik.

Légybangó (O. insectifera).

Pókbangó (párkányos bangó, O. sphegodes, illetve O. sphecodes, O. arachnitiformis, O. aranifera, O. exaltata).

Holuby-bangó (O. holoserica var. holubyana); a magyar nyelvű hivatkozások többsége (O. holubyana) néven önálló fajnak írja le.

§ Búbos banka (Upupa epops) – Banka: csn

a madarak osztályának a szarvascsőrűmadár-alakúak (Bucerotiformes) rendjéhez tartozó a bankafélék (Upupidae) családjába tartozó Upupa nem egyetlen faja.

Izrael nemzeti madara. Egy korábban élt nagy testű, feltehetően röpképtelen rokon faj Szent Ilona-szigeten fordult elő. Ez a Szent Ilona-szigeti búbos banka (Upupa antaios), mely csak csontmaradványok alapján ismert. Kipusztulását a vadászat és a meghonosodott emlős ragadozók (mindenekelőtt macskák) okozták, röviddel azután, hogy a szigetet 1502-ben felfedezték.

Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában is fészkel; telelni Afrika középső részére vonul. A nyílt állományú, rétekkel, legelőkkel szomszédos öreg erdők lakója, ahol a fészkeléshez odvas fákat talál. Megjelenik az emberek közelében is.

Testhossza 25–29 centiméter, szárnyfesztávolsága 44–48 centiméter, testtömege 45–87 gramm. Rigónál nagyobb, tarka tollruhájú madár. Fején jellegzetes, sugarasan felmereszthető tollbóbitát visel, amely nyugalmi állapotban a tarkóra simul. A felnőtt egyedek feje, nyaka és egész alsóteste világos rozsdássárga. A hát és a szárnyak feketék, sűrű fehér harántsávozással. A farok fekete. A faroktollak közepén széles fehér harántsáv húzódik. A bóbita tollai rozsdavörösek, az első 4–5 toll vége fekete, a leghosszabb tollak vége fehér–fekete. A fiatalok elmosódottabb, halványabb színezetűek. A bóbita nem olyan fejlett, mint a felnőtteknél. A csőr enyhén lefelé ívelt, hosszú, csipeszszerű és fekete. A láb ólomszürke, a szem sötétbarna.

Fő eledelét a rovarok adják. Leginkább a földön keresgél, lárvákkal, sáskákkal, gilisztával, tücskökkel, cserebogárral, lótetűvel táplálkozik, amelyeket hosszú csőrével a földből is kiszed.

Harkályok odúit szívesen elfoglalja, de kidőlt, korhadt fák üregeiben, kőrakásokban, üregekben bárhol költhet, akár a talajszintben is. Az 5-10 piszkosfehér tojáson kizárólag a tojó kotlik, a hím a táplálékot hordja, a fiókák etetésében viszont mindkét szülő részt vesz.

A népnyelv büdös bankának, vagy szurtos dudunak is hívja, mivel a fiókák veszélyérzet esetén bűzös ürüléket juttatnak vélt, vagy valós támadójukra. Ezen kívül maga a költőüreg is elég sok ürüléket tartalmaz, melyet a fiókák ürítenek magukból.

Üregekben, harkályfélék által készített odúban, emberi településeken fészkel. Fészekalja 5–8 tojásból áll, melyen csak a tojó 16–19 napig kotlik. A kirepülés a kikelés után 26–27 nappal történik.

Magyarországon márciustól szeptemberig tartózkodik, rendszeres fészkelő, ősszel délre vonul.

A búbosbankáról utcát neveztek el Budapest XVII. kerületében, a Madárdombon.

Népies nevei: banka, babuba, bugybóka, babuk, babutyka, daduk, dudoga, dod, büdös bod, büdös banka, babuta, babutka, bubutka, bubucska, babuka, bugyóka (Somogy megye), budoga (Pécs), szaros babucska (Albertirsa), bóbás banka (Heves megye), ganajmadár (Jászberény), dutka, szurtos dudu, polonca, baták, jututu banka, szalakatóka, sáros banka, butyboka.

§ Banya – tudományos neve: fodormenta – (Mentha aquatica var. crispa.) – Banya: csn

Fodormenta, ajakos virágú, fodros levelű kerti növény; Mentha aquatica var. crispa.

1570 körül Lencsés Györgynél (Ars Medica), 1578-ban Melius Juhász Péternél, 1588-ban Frankovith Gergelynél, 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál, 1656-ban Kájoni Jánosnál, 1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában, 1703-ban a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között olvasható a név.

Az összetételben a fodor- előtag melléknévi ’fodros, ráncos felületű’ eredeti jelentése szerepel minősítő jelzőként. Más nyelvek szintén a fodros és a

menta szavak kapcsolatával jelölik e gyógynövényt: német Krauseminze, francia menthe crépue, cseh máta kadeřavá. Mindezek mintája – ha nem közvetlen népi

megfigyelésen alapulnak, ami eléggé valószínű – a latin Mentha aquatica var. crispa lehet.

Társneve a banya, banyamenta, kucserácska és vénasszonyvirág. A népnyelvben több változata használatos, így ÚMTsz.: lúfodormënta (Őrisziget) ’vízi menta’,

lófodormenta (Kiskunság) |MNy. 4: ua. (Réty) ’Mentha spicata’ | MNöv. 128: lófodormenta ’Calamintha clinopodium’ | MNy. 33: lúfodormënta (Felsőőr vidéke) Mentha aquatica’ | Kótyuk: lúfodorminta (Kárpátalja, Rát).

A menta magról vagy tőosztással szaporítható. Elsősorban a fodormenta a házikertek kedvelt növénye. A palócok szerint ha a karácsonyi asztalról összegyűjtik a kenyér- és a kalácsmorzsákat, majd ezeket tavasszal, amikor a föld fölmelegszik a kertben, elvetik, a morzsákból „szörnyen jaó szagú fű nyeöl ollyan, kinek a feödtől a tetejéig levelyi van”. Ez nem más, mint a fodormenta. Július 2-án ünneplik Sarlós Boldogasszony napját. A Biblia szerint Mária ezen a

napon látogatta meg Erzsébetet, Keresztelő Szent János édesanyját. Szeged környékén fodormentát szenteltetnek a szakrális ünnepen; teát főznek belőle a

betegeknek. Mária nagy útjára emlékezve a szentelt fodormentából készített teát fájós lábak borogatására alkalmazzák. A gyógynövény begyűjtéséhez sarlót használnak.

§ Csarab-bányászméh (Andrenidae) – Bányász: csn

A bányászméhek (Andrenidae) az ízeltlábúak (Arthropoda) törzsének a rovarok osztályának a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe és a fullánkosdarázs-alkatúak (Apocrita) alrendjébe tartozó család.

Néhány hazai fajuk: csarab-bányászméh, fűz-bányászméh, spárga-bányászméh.

A vadon élő méhek kb. háromnegyede a földön készít magának fészket. Mivel ezen hasznos rovarok is bajban vannak, érdemes őket segíteni a kertünkben.

A bányászméhek a földben készítik a fészküket, a természetes talaj rendkívül fontos számukra. Sok más élőlényhez hasonlóan a bányászméhek egyedszáma is folyamatosan csökken, mivel a természetes életterük apad. A környezetszennyezés mellett a túlzott beépítettség, az agyonhasznált mezőgazdasági területek, a töltések eltűnése is az okok között szerepel. Ráadásul egyes fajok táplálékspecialisták, csak bizonyos növényfajokra repülnek, rendkívül válogatósak (ilyen például a fűz- vagy a csarab-bányászméh).

A legtöbb bányászméhet tavasszal figyelhetjük meg, fő kirepülési időszakuk április és június közé esik. Fajtól függően 7-17 mm hosszú rovarok, testük szinte teljesen szőrös. A szőr fehér, sárgás, pirosas, barnás vagy fekete színezetű lehet. A hímeknek legtöbbször világos foltos, a nőstényeknek bársonyosan szőrözött a feje. Tavasszal a hímek általában a fészkelőhelyük közelében, alacsonyan repülnek, a nőstényt keresve. Aggodalomra nincs ok, ők nem tudnak szúrni, teljesen ártalmatlanok. Párzás után a hím elpusztul, a nőstény pedig megkezdi a fészkelőhely építését, egy 5-60 cm mély folyosó ásásával a földben.

A bányászméhek a meleg, száraz klímát kedvelik. Ezért a fészkelőhelyüket leginkább homokos földbe készítik. A természetben fészkeiket leggyakrabban meredek lejtőkön, töltéseken, kavicsbányáknál, gyepekben találjuk.

A fészkelőhely kialakítását érdemes a ház déli oldalára tervezni. Legmegfelelőbb egy alig benőtt vagy szabadon álló, sovány talajjal borított rész. A természetes, buja kertek előnyben vannak, mivel sok vadnövény eleve ezt a talajtípust kedveli. Először is ássunk egy gödröt kb. ásónyi mélységben. A helyszín lehetőség szerint meleg, napos legyen, némileg védve az esőtől. Töltőanyagként akár egy régi homokozó homokját is használhatjuk. Fontos, hogy ne friss, mosott homokot hozzunk! Ez ugyanis túl laza és a járatok könnyen bomlanak. Akkor a megfelelő állagú a homok, ha alkalmas egy „homoksüti” formázására.

Mivel a bányászméhek nem távolodnak el messze a fészkelőhelytől, érdemes a közelben virágzó területet is kialakítani a számukra, fontos takarmánynövényekkel. Mindegyik faj más növényt részesít előnyben, és akad olyan is, amely csak bizonyos növényfajra repül rá, pl. a már említett fűzfa-bányászméh, illetve a spárga-bányászméh, amelyik csak a spárga pollenjét gyűjti. A legfontosabb takarmánynövények közé tartoznak a harangvirágok, a juhar, a fűz és a borbolya. Kedvelik a bogyósgyümölcsűeket is, például az áfonyát vagy a ribizlit. A keresztesvirágúak is gazdag pollenforrást rejtenek. Ide olyan dísznövények tartoznak, mint a viola vagy az aubrieta, de a haszonnövények között is bőségesen akadnak belőlük, például a salátafélék, a kerti zsázsa vagy a bimbós kel. A boglárkafélék, a fészkesvirágzatúak, rózsafélék is jó takarmánynövények.

Amennyiben fészket készítünk a bányászméheknek a kertben, gondoskodnunk kell a megfelelő táplálékforrásról is. Ha elegendő helyünk van, egy virágos rétet is létrehozhatunk a szorgalmas rovarok számára. Ehhez ássunk fel egy kijelölt területet, távolítsuk el a növényeket és gyomokat. A vadvirág magját keverjük el némi homokkal, így egyenletesebben kiszórhatók. Ezután tapogassuk le egy kicsit lapáttal a földet és öntözzük meg. Néhány hét múlva virágos terített asztal várja a méheket.

§ Barackmoly vagy barackrágó sarlósmoly (Anarsia lineatella) – Barack: lk

Az őszibarack és más csonthéjas gyümölcs veszélyes, meghatározó kártevője.

Nagy-Britannia kivételével egész Európában előfordul, főleg a melegebb vidékeken. Nyugat-Ázsiában és Kis-Ázsiában is honos, az USA-ba és Kanadába behurcolták. Egész Magyarországon megtalálni, de főleg az ország déli részén gyakori.

Szürke szárnyát hosszanti fekete csíkok mintázzák. A szárny fesztávolsága 11–14 mm. Hazánkban évente három teljes és – ha a nyár elég hosszú és meleg – egy csonka negyedik nemzedéke fejlődik ki. A fiatal Hernyó telel át, majd tavasszal behatol a fakadó rügyekbe. Az őszibarackon áttelelt hernyók járatot rágnak a rövid, 2–3 cm-es hajtások tengelyébe; ezek a hajtások elhervadnak és elpusztulnak. Később a hernyók a hosszabb hajtásokra térnek át, majd a nyártól a gyümölcsöket károsítják. A kocsánynál rágnak be a gyümölcsbe, amit belülről falnak fel. A még zöld gyümölcs érése ilyenkor meggyorsul, majd gyakran félig éretten lehullik. A nyár végén rakott petékből kikelő hernyók a kéreg alá rágnak, és a háncsrészeket eszik. Benyomulhatnak a rügyek belsejébe, és kiodvasíthatják azokat. Ekként a barackmoly az egész tenyészidőszakban kárt okoz, és a kártétel formái változatosak.

Fő tápnövényei a csonthéjasok: őszibarack, kajszibarack, szilva, mandula; legkedveltebb tápnövényének az őszibarackot tartják. Megtelepszik az almán, a körtén és a Prunus nemzetség tagjain is.

§ Őszibarack vagy őszibarackfa (Prunus persica) – Barack: lk

Legközelebbi rokona a mandula, távolabbi rokonai a szilva és a kajszibarack.

A magyar nyelvben „őszibarack” néven említjük összes termesztett és magról kelt változatát, De nem „őszi”, hiszen a fajtától függően nyár közepétől érik. Helyes elnevezése csak a barack lenne, ami azért okoz némi bonyodalmat, mert a kajszibarackot is értjük rajta. A sima héjú (nem molyhos) őszibarackot nektarin névvel különböztetjük meg, de nagyon sokan használják a "kopasz barack" elnevezést is.

Őshazájának régebben Perzsiát tartották, ami a latin növénytani elnevezésében (malum persicum) is kifejezésre jut. A kutatások ezt nem bizonyították, mivel a kínai irodalomban már i.e. több száz évvel, több helyen is említi, ezért feltételezhető, hogy innen származik. Európai elterjedésének forrása Itália, majd Franciaország, ahol a kedvező életkörülmények és termesztési feltételek miatt, nem csak termesztik, de fajtáinak szaporítása is fellendült.

Oliver De Serres 1604-ben megjelent kertészetről szóló munkájában (Théâtre d’Agriculture), már 12 fajtát ír le. Az őszibarack-termesztés fellendülésére jellemző, hogy a kereszténység terjesztésével párhuzamosan terjedt el Európa többi országában, mivel a legügyesebb termesztők a szerzetesek voltak. A kolostorok kertjeiben nagy gonddal nevelték, és valószínűleg szaporították is az őszibarackot. Franciaországban keletkeztek az első faiskolák is, 1628-ban már 27 fajtát, 1667-re pedig már 38 fajtáról tesznek említést.

A nektarint keresztezésnek, hibridnek tartják sokan (mandula, szilva), pedig ugyanaz a faj, mint az őszibarack, annak egy genetikus variánsa. A szőrösség tulajdonságát egy domináns allél hordozza, ennek teljes hiányában kopasz a barack. Már Darwin is foglalkozott a nektarin mibenlétének problémájával, és az ő nyomában számos más kutató is. Az utóbbi években az Egyesült Államokban továbbnemesítették, és így lendült fel kereskedelmi forgalma.

Az őszibarack az enyhébb éghajlatot kedveli, mérsékelt és elég hosszú ideig tartó téli hideggel. Általában csak a legjobb szőlővidékeken lehet gazdaságosan termelni. Hazánkban, egyes vidékeket kivéve mindenütt megterem. Az őszibarack termeléshez a nyári hónapokban (július-augusztus) 20-24 °C középhőmérsékletre van szükség. A budai hegyekben, a Balaton-felvidéken, vagy a Mecsek déli oldalában a napfénytől jól besugárzott területeken, még a késői fajták is beérnek. Fontos, hogy a téli nyugalmi időben huzamosabb ideig 7 °C alatti hőmérsékletre van szüksége, de rövidebb ideig a −16 – −20 °C sem ártalmas. Ezzel szemben a virágzás, gyümölcskötődés, és a gyümölcsfejlődés idején már a −4 °C is jelentős károkat tud okozni. Az erős napsütésnek kitett domboldalakon a túl nagy nyári meleg, vagy a nagyobb hőingadozások is jelentős károkat okozhatnak.

§ Baradics-kóró – tudományos neve: gilisztaűző varádics - (Tanacetum vulgare) – Baradics: csn

Az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó növényfaj. Népi nevei közül talán a mezei mimóza a legérdekesebb, ezt valószínűleg levelei alakjáról kapta.

Egész Európában megtalálható; Magyarországon is gyakori.

Felálló, felső részén elágazó szárú, 80–120 cm magas. Megdörzsölve fűszeres, kámforos illatú. Levelei kétszeresen, szárnyasan szeldeltek.

Aranysárga, gömbszerű fészekvirágzatai 80–100 cm magasan díszlenek dús sátorvirágzatban. A fészkekben csak csöves virágok vannak, sugárvirágok nélkül.

Évelő. Ártéri magaskórós társulásokban és mocsárréteken, nedves Gyomtársulásokban él, gyakorta az aranyvesszővel (kanadai aranyvessző Solidago canadensis, magas aranyvessző Solidago gigantea) együtt. Június–szeptember között nyílik. A Margarétákhoz hasonlóan, tőosztással szaporítható.

Méliusz Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbáriumában ezt írta a varádicsról: „Próbált dolog. Levelét főzd meg borban, vagy tejben add innya, a gilisztát kiűzi.”

Nevéhez híven napjainkig gyakorta használták az ember és a háziállatok bélférgeinek elpusztítására, kiűzésére, külsőleg ízületi fájdalmak enyhítésére.

Főként szárított virágból főzött teája tartalmazza a férgek, rovarok által nem kedvelt illóolajokat, gyantát és keserűanyagot. Mérgező hatása miatt háziszerként ma már nem ajánlott.

A biokertészek elsősorban a hangyák távoltartására alkalmazzák. A szárított növény nemcsak az ágyásokból, de a tárolóhelyekről is elűzi a hangyákat és más rovarokat, így a molyokat is.

Gyakran ültetik nedves kertrészek évelő ágyásaiba, egy alacsony termetű változatát sziklakertekbe is.

§ Báránysas – tudományos neve: rétisas – (Haliaeetus albicilla) – Bárány: csn

Sötétbarna színű, fehér farkú, nagy ragadozó madár; Haliaeetus albicilla.

Alföldi nyelvjárási elnevezése, a réti sas (R. 1898: Nom.) vált a madár szaknyelvi nevévé. A faj gyakori tartózkodási helyére utal. Volt réti bese és réti csonttörő neve (KissMad.), és hasonló a nádisas (R. 1702: Miskolczi), valamint tavi-sas (R. 1898: Nom.) elnevezése is.

A rétisas népnyelvi neve még a fehérfarkú rétisas, a görögből fordított csonttörő sas, a csonttörő harács, halászsas, saskirály ’ahogy a véneket a nép nevezi’ (Term. 1897).

A régiségben 1590-ben tengeri sas keselioe (SzikszF.), a név a lat. Haliaëtus mintájára, részfordítással alkotott. (A tudományos latin név görög elemekből

áll; vö. ógör. haliétosz ’tengeri sas’ a nemi névben.) A ném. Meeradler pedig a terminustükörfordítása. A német madárnevet közli 1793-ban Grossinger, nála szerepel ennek alapján a m. tengeri-sas név. 1841-ben Vajda meg is magyarázza a kifejezést: „A folyamok és tenger partján tartózkodnak…” Ugyancsak Grossinger közli 1793-ban tsont-törő sas társnevét, ez pedig a R. lat. szaknyelvi Ossifragus és a R. ném. Beinbrecher ’ua.’ (Brehm) fordítása és az értelmesítő sas hozzátétele. Mivel ez a hatalmas ragadozó madár kisebb emlősöket zsákmányol, és képes „összetörni” őket, népszerű lett a név; vö. csonttörő harács ráró (R. 1887: TermtudKözl.), csonttörő rétisas (1898: Nom.).

Nagy termetére utal N. saskirály neve (SzegSz.). Nyelvjárási báránysas elnevezését (uo.) azért kapta, mert képes a kisebb bárányokat is elragadni; vö.

ném. Lämmergeier és Gemsengeier (Brehm), azaz ’báránykeselyű’, illetve ’zergekeselyű’. Az 1904-ben Petényinél olvasható fehérfarkú sas (1887: fehér farkúharács, fehérfarkú réti-sas, fejér sas /TermtudKözl./) neve fehér farkára utal.

Az Észak-Amerikában honos fehérfejű rétisas ’Haliaeetus leucocephalus’ német neve is Weißkopfseeadler. A leucocephalus fajnév az eredeti görög szó latin

átírásával ’fehérfejű’ jelentésű (< leukosz ’fehér’, kefale ’fej’). Amerikában a neve bald eagle. Az ang. eagle ’sas’ jelentésű, a bald elsődleges jelentése

’kopasz, csupasz, tar’, illetve ’tollatlan’. Egyes magyarázatok szerint a piebald ’tarka ló’ kifejezés hasonló, utalás a fehér fej és faroktollak, illetve a test többi részének sötét színe közötti kontrasztra.

Európában Észak-Norvégiától egészen a Balkán-félszigetig honos. Sokféle élőhelyen előfordul, de táplálkozása miatt elsősorban a vizes területek (tengerpartok, folyók, tavak vidéke, mocsarak) kedvelt tartózkodási helyei. Magyarországon kis számban fészkel. Elsősorban halakat, madarakat, hüllőket és kisebb emlősöket eszik. Hiába tiltakozott Benjamin Franklin, a „haza atyja”, a fehérfejű rétisas lett és maradt az USA emblémája. Ott van az állami pecséteken, és jó néhány érme hátoldalán is, amint egy olajfaág felé fordítja a fejét. A legenda szerint ez csak békében van így, háborús időkben az ellenkező oldalra néz.

§ Bárányvirág – tudományos neve: ujjas keltike – (Corydalis solida L. Sm.) – Bárány: lk

További nevei: Bárányvirág, borsóvirág, kakas bandikó – Term. r.: Füstikefélék. Fumariaceae.).

Évelő. 10–25 cm. Az előbbihez hasonló, de a gumója tömör és murvái ujjasan hasadtak, vagy legalább az elülső szélükön bevagdalva fogasok. Virágai halvány bibor- vagy lilaszínűek. Terem erdős, cserjés helyeken az egész ország hegy- és dombvidékén. Az előbbinél ritkább.

§ Barátpapagáj vagy remetepapagáj (Myiopsitta monachus) – Barát: csn

A fajt Pieter Boddaert holland orvos, biológus és ornitológus írta le 1880-ban, a Psittacus nembe Psittacus monachus néven.

Argentína, Bolívia, Brazília, Paraguay és Uruguay területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki esőerdők és szavannák, valamint emberi környezet. Állandó, nem vonuló faj.

Kedvelt kalitkamadár. Mivel fészkei karbantartása miatt egész évben viszonylag helyhez kötötten él, ezért sok helyütt félig vagy teljesen szabadon tartják állatkertek és magángyűjtők is. Ezek közül a madarak közül olykor néhány pár elszakadva a kolóniától teljesen önálló életet kezd máshol, így betelepült madárként több, számára alkalmas helyen megjelent már. Ilyen önállóan költő kolóniái vannak az Egyesült Államokban, Puerto Ricón, a Bermuda-szigeteken, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Portugáliában, Spanyolországban, Olaszországban, Izraelben és Japánban is.

Átlagos testhossza 29 centiméter, szárnyfesztávolsága 43-48 centiméter, testtömege 90-140 gramm. Homloka világosszürke, a fejtető és a tarkó zöldes, pofatájéka és torka világosszürke. Testének többi része barnás-, illetve sárgászöld.

Kifejezetten közösségszerető madár, több család kolóniát alkotva együtt él. A táplálkozóhelyeken több száz madár is összeverődik. Tápláléka magvakból, gyümölcsökből, rovarokból és azok lárváiból áll.

A téli hónapokban költ. A papagájfélék többségétől eltérően nem odúban költ, hanem hatalmas, faágakból és vesszőkből összeállított fészket épít a kolónia. A fészekben minden párnak külön költőkamrája van. Fészekalja 5-8 tojásból áll, amin 26 napig kotlik.

§ Barátfű – tudományos neve: gyermekláncfű vagy pongyola pitypang (Taraxacum officinale) – Barát: csn

Virágpora az arra érzékenyekből allergiás reakciót vált ki.

Népies neve: cserbóka. Gyakran nevezik egyszerűen csak pitypangnak is.

Latin neve, a Taraxacum, a görög arache (zavar) és az akémai (gyógyítani) szavakból származik.

Sokféle elnevezése létezik. Vörös Éva művében az alábbiakat találjuk: bárányfejűfű, barátfejűfű, barátfő, barátfű, békasaláta, békavirág, bimbófű, buglyosvirág, cikória, cikóriavirág, csattogógaz, disznókék, éjjelilámpa, gyermeklánc, gyermekláncfű, lámpavirág, láncfű, oroszlánfog, oroszlánfogfű, pimpó, pimpónya, pipevirág, pitypang, raponc, saláta, sárvirág, tejesfű, törpe sárgacikória, tyúkvirág, vadsaláta, vakulócsirke.

Fráter Erzsébet könyvében az alábbiakat közli: békavirág, buborékfű, cikóvirág, csürkevirág, disznósaláta, ebtej, eszterláncfű, gyermekláncfű, kácsavirág, kákics, kislibavirág, kotlóvirág, kutyavirág, lámpavirág, lánclapi, marcivirág, pampula, papatyi virág, pimpiparé, pipevirág, sárvirág, zsibavirág.

Tejesfű virágnak, barátfejnek és kákicsnak is nevezik. Egyes vidékeken kikirics a neve (ami nem keverendő a kikericcsel).

A kutyatej elnevezés több szempontból sem szerencsés: egyrészt a növény nem a kutyatej (Euphorbia) nemzetségbe tartozik, másrészt ezt a nevet használva könnyen összetéveszthető a farkas kutyatej-jel (Euphorbia cyparissias), amely a gyermekláncfűvel ellentétben mérgező tejelő növény.

A gyermekláncfű füves területeken, főleg a kertekben, szántókon jelenik meg. Karógyökere függőleges és hosszú, ezért kiirtani sem könnyű. A földre fekvő levelei hasadtak, a hasábok fogazottak (kacúros levél). A belül üreges virágszár, tetején az aranysárga fészkes virágzattal a Tőrózsából tör elő. Levele és virágszára elszakítva fehér, kesernyés ízű tejnedvet ereszt. Repülőszőrös magja a gyermekek kedvelt játéka. Neve is a gyermekjátékokból ered: száras virágait gyakran összefűzik, és nyakláncként vagy fejdíszként hordják.

Virágzás előtti fiatal leveleiből salátát vagy főzeléket

készítenek. Gyökerét nyersen vagy vajon párolva, avagy gyors szárítással (kb. 55 °C-on szárítva) és durvára őrölve kávépótlóként használták.

Levelével és gyökerével több száz éve kezelik a máj,epehólyag, vese megbetegedéseit és az ízületi problémákat.

A belőle készített tea vízhajtó hatású és a tavaszi méregtelenítő kúrák fontos alkotóeleme.

Hatásos a bőrproblémák és a cellulitisz ellen, csökkenti a vér koleszterinszintjét, étvágyfokozó, epehajtó, hashajtó.

A friss virágokból szirupot is készítenek, melyet "pitypangméz"-nek is neveznek.

§ Barázdabillegető (Motacilla alba) – Barázda: csn

A többi hazai billegetőtől a sárga szín hiánya különíti el. 18,5 cm-es hosszával kissé nagyobb a másik két fajnál. Háta szürke, sapkája és melle fekete. Palearktikus elterjedésű. Európában, így hazánkban is sokfelé költ, állománya kb. 150-250 ezer pár. Megtelepszik szántások szélén, utak mellett, hegyi patakoknál és más, vízhez közeli területeken. Természetes üregekbe, mesterséges építményekbe készíti fészkét. Fészekalja 5-6 tojás. Csigákkal, ízeltlábúakkal (szúnyogok, böglyök, hernyók) táplálkozik.

Februárban érkezik a Földközi-tenger mellékén lévő telelőterületeiről. Augusztusban kialakuló csapatai októberben vonulnak el.

§ Barbara – tudományos neve: rebarbara – (Rheum) – Barbara: lk

Nagy levelű, magasra növő dísz- és gyógynövény.

Először Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica) olvasható, majd Melius Juhász Péternél (1578) és Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690). Az ő szótárának későbbi, Bod Péter-féle kiadásában 1767-ben rhabarbarum-fü. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) rappontz, rabarbarum. Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.) rabarbara.

A tájszólásokban további alakváltozatai keletkeztek, mint például barbara, lebarbara, rebabara, reborbora.

Nemzetközi vándorszó a latinból, ősi perzsa rewend neve a középkori latinban rheu barbarum, majd rhabarbarum volt. A görög közvetítette, melyben a névnek ’barbár, idegen növény; gyökér’ jelentése volt. Német neve is Rhabarber. A növény mai tudományos Rheum nevét Linné Galénosztól, az ókori görög orvostól vette át, aki gyógyszerként gyakran ajánlotta a rheont, latinosan a rheumot, tehát a rhagyökeret.

A magyarba a botanikai latinból – részben olasz közvetítéssel – került.

Európában a XVI. század óta ismert ez a Közép-Ázsiából elterjedt évelő növény. Nagy sötétzöld levelei a gyökértörzsből fejlődnek. Jól tűri a hideget.

A gyökere gyógyhatású. Húsos, 30-40 centiméter hosszú, vastag szárából ízletes kompót vagy süteménytöltet készíthető. A levele mérgező. Gyökeréből étvágygerjesztő és hashajtó készül, már az ókorban fontos gyógyszer volt. ’Nagy sárga gyökér’ néven szerepel Sen-nung császár Kr. e. 2800-ból származó gyógyszerkönyvében.

A görögök és rómaiak is ismerték, Dioszkuridész a gyökerét rha néven említi, mert valahonnan a Volga vidékéről hozták Görögországba (rha a folyó régi görög neve). A későbbi szerzők kétféle rhagyökeret különböztettek meg: a rha ponticumot, mert a Pontus, azaz a Fekete-tenger vidékéről szállították, és a rha

barbarumot, mert ezt idegen földről, valahonnan az Indus vidékéről hozták Rómába. Ebből a két ókori névből származik a legtöbb nyelvben ma is használatos rapontika és rebarbara terminus.

Az arab orvosok a XI. században szintén használták a rebarbara gyökerét. A középkorban Európában a rebarbara gyökere ritka és drága volt, csak a gazdagok használhatták. Ludwig Reinhardt Kulturgeschichte der Nutzpflanzen című művében az olvasható, hogy a rebarbarát Kantonban és Makaóban rakták hajóra. Később azonban az oroszok kezébe került a növény kereskedelme. Az orosz kormány ugyanis 1704-ben megállapodott Kínával, hogy minden rebarbaragyökeret átvesz.

Szánokon Irkutszkon át Moszkvába vitték a gyökereket, ahol átvizsgálták, és áruba bocsátották. 1842-ig csak ilyen „moszkovita” vagy „korona” rebarbarát

lehetett kapni a kereskedőknél, illetve a patikákban. Ekkor azonban Kína több kikötőjét is megnyitotta a külföldi hajók előtt, és ezzel a kínai kereskedőknek

alkalmuk nyílott a szibériai út elkerülésével a nyugati államokba irányuló közvetlen szállításra.

§ Barbula – Barbula: csn

A Barbula unguiculata egy változatos megjelenésű lombosmoha a Pottiaceae családból. Könnyen összetéveszthető a Syntrichia ruralis-al, de annak áttetsző szőrszálban végződik a levele.

A Barbula unguiculata gyepje változó színű, a zöldtől kezdve akár halvány sárgásbarna színű is lehet, a növény akár 3 cm magasra is megnőhet. Levele jellegzetes nyelv alakú, mely nedvesen mereven elálló, de szárazon csavarodott. A levélér erős, de rövid hegyben lép ki a levélcsúcson. A levélszél az alaptól a levél közepéig begöngyölt, de a levél felső negyedében már nem. A levélsejtek a levél felső részén kicsik, négyzet alakúak és papillázottak, a levél alján hosszúkásak, simák és áttetszőek. A spóratartó nyél vörös színű, egyenes, a tok hengeres. A perisztómiumfogak 3-4-szer balra csavarodottak spirálisan.

Ez a faj a nedves, erősen meszes talajokon él, ezért elterjed egész

Magyarországon. A hegységek szikláinak apró repedéseitől elkezdve az alföldi rétekig és mezőgazdasági területekig mindenhol előfordul. A Föld északi féltekéjénn is gyakori fajnak mondható, megtalálható Európában, Ázsiában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában.

§ Afrikai bárdmakréla (Selene dorsalis) – Bárd: csn

Az afrikai bárdmakréla elterjedési területe az Atlanti-óceán keleti része. Portugáliától a Dél-afrikai Köztársaságig fordul elő. A Madeira-szigetek és a Zöld-foki Köztársaság vizeiben is megtalálható. Az Atlanti-óceán nyugati részén, ezt a halat az atlanti bárdmakréla (Selene setapinnis) váltja fel, de mivel csak keveset tanulmányozták őket, meglehet, hogy a két faj tulajdonképpen egy fajt alkot.

Általában 24 centiméter hosszú, de akár 38 centiméteresre is megnőhet. Az eddigi legnagyobb kifogott példány, 1,5 kilogrammot nyomott. Színezete ezüstös, halvány szürke ponttal a kopoltyúfedőjén. A fiatal példány Oldalvonalán fekete, ovális alakú pont látható.

Szubtrópusi rajhal, amely egyaránt megél a sós- és brakkvízben is. 20-100 Méteres mélységekben tartózkodik. A felnőttek inkább a tengerfenékhez közelebb húzódnak, míg a fiatalok a felszín közelében úsznak, sőt a folyótorkolatokba is bemerészkednek. Tápláléka Rákok és kisebb halak. Az ikrái szabadon sodródnak a tengerben.

Az afrikai bárdmakrélát ipari mértékben halásszák.

§ Bariska – tudományos neve: maszlag nadragulya – (Nadragulya) - Bariska: csn

1. a burgonyával rokon, tölcséres fehér virágú, szúrós termésű mérges gyomnövény; Datura stramonium.

2. maszlag nadragulya: nadragulya.

1807-ben két- vagy háromrétű szirma alapján redőszirom, a népnyelvben pukkantó, putyóka, fúvóka, csudafa, bariska, csattanóvirág, tövisalma. Az Ormánságban pocafű, Csurgó környékén bocamag.

Indiában a tantrikus meditációk alkalmával kender és maszlag keverékét szívják be pipából. Már a keverék is férfi és nő, Siva és Sakti egyesülését jelképezi.

A maszlagot terméseinek formája és felhasználása folytán füstölőalmának is nevezték. Alkaloidokban gazdag magvait gyakran használták bűnös célokra is narkotikus hatásuk alapján. A Kháli istennőt tisztelő, rabló thug szekta ezt használta ki gaztetteinek elkövetése során. Áldozataik ételébe a maszlag

magvait keverték. Mivel az áldozat kábultságában nem tudott ellenállást kifejteni, nyugodtan kirabolhatták, sőt megerőszakolhatták. A magokat amúgy is

gyakran használták fel a női szemérem feloldására vagy tartózkodó, illetve frigid nők elcsábítására. Bizonyos adag elfogyasztása után az áldozat erotikus

vágya a teljes nemi éhségig fokozódik, ami elutasító magatartását megszünteti. Egy XVII. századból származó szövegben az áll, hogy „Az asszonyi állatokkal eme szer révén sokfélét tehetsz, ami kedvedben áll, és sokat, csaknem mindent megkaphatsz tőlük.”

Valamennyi Datura-faj pszichoaktív hatása olyan erős, hogy érthető, miért tekintettek rájuk a természeti népek úgy, mint az istenek növényeire. Hallucinogén hatóanyaguk, a központi idegrendszerre ható szerek miatt élvezetük transzszerű állapotot idéz elő. Főleg a bennszülött törzsek orvos-varázslói használták nagy előszeretettel. Az észak-amerikai navahó indiánok szent növénye a fehérvirágú maszlag. Gyógyászati és rituális célra egyaránt használják. A huichol indiánok szerint a maszlag a sámánizmus sötét oldalának alkotórésze, e nagyhatalmú varázsnövénynek áldozatot kell bemutatni, nehogy emberek ellen fordítsa szörnyű erőit. Az ősi Mexikóban jól ismerték a maszlag különféle fajait, amelyeket az istenek növényeiként a legnagyobb tiszteletben tartottak. A Yucatán-félszigeten élő maják ősi isteneiknek mutatták be áldozatul a virágokat. Az aztékok toloatzinnak nevezték el a maszlagot, amiből a spanyolban toloache lett. Ma is számos falusi templomban megtalálható a keresztény köntösbe bújtatott pogány szent, Santo Toloache képmása, akihez akkor fordulnak, ha fel akarják ébreszteni valakiben a szerelmet. A piacokon maszlagtartalmú fürdősókat, varázsporokat és pomádékat árusítanak. A zsírból és a maszlag magvaiból készült kenőcsöket különösen az asszonyok élvezik. A beszámolók szerint, ha ezzel kenik be magukat, „minden férfi fölöslegessé válik”.

Nálunk is ismerték a maszlag hatását, 1813-ban Diószegi Sámuel arra figyelmeztet Orvosi Fűvész Könyvében, hogy „ez mérges plánta, és a’ gondolatlan vele való bánás, már sokaknak életekbe került… Sokszor a’ gyermekek tudatlanságból ’s játékból, magvát, valamennyire édes ízéért megették, ’s halálos veszedelembe estek tőle; vagy bördős ágaiból szivárványt, ’s sipot tsinálvánn szopogatták, ’s azután rosszul lévénn, a’ Szülék nem tudták mi bajok … Azonbann ezzel a’ mérges plántával a tanult Orvosok nagy orvoslásokat tettek, és kiváltképpenn őrülteket gyógyítottak; de az íljen dólgokbann tudatlan ember vele próbát ne tegyen.”

Hazánkban a maszlag júniustól szeptemberig virágzik. A tápdús talajt és a napos fekvést kedveli. Többnyire a levelét, ritkán a magját is gyűjtik. A leveleket

virágzás kezdetén szedik száraz időben, harmatfelszáradás után. A maszlagból előállított készítményeket reuma elleni bedörzsölőszerként használják.

A levél a gyógyászatban az asztma ellenszere. Az erdélyi Szováta-Szakadáton azt tartják, hogy a „magot mek kell törni, szeszbe tenni, s ezzel a szesszel kell dörzsölni a reomás testrészt. A levele sebre jó.” A levelet ráborítják a kelevényes sebre, melytől az megtisztul, és egy-két héten belül meggyógyul.

Különösen szépek a közép- és dél-amerikai, fa alakú Datura-fajok. Rendkívül nagy virágaik a 26 centiméteres hosszúságot is elérik. A Datura innoxia hatalmas, trombita alakú, felálló virágaiban levő nektáriumokat csak a hosszú nyelvű lepkék tudják elérni. A Datura számos, valószínűleg mutációval kialakult csoportját a bennszülött törzsek már régóta termesztik mint bódító anyagot adó növényeket, és vegetatív úton szaporítják őket.

§ Selymes barkabogár (Orsodacne lineola) - Barka: csn, lk

Sas-hegy, kopogtatás, 2008.IV.25., Kotán A. és Németh T.

A barkabogárfélék (Orsodacnidae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjébe, azon belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

A taxont sokáig nem tekintették külön családnak, hanem a levélbogárfélék Sagrini nemzetségébe sorolták őket, majd külön alcsaládként kezelték Orsodacninae néven.

§ Barkafa – tudományos neve: kecskefűz – (Salix caprea) – Barka: csn, lk

A barka szorosan a Húsvéthoz kötődik bennünk, pontosabban a Húsvét vasárnapját egy héttel megelőző Virágvasárnaphoz. A kereszténység ezen a napon ünnepli Jézus bevonulását Jeruzsálembe. A barka szimbolikája leginkább Jézus Jeruzsálembe vonulásánál a földre terített pálmaágak jelentésének felel meg. A pálmaág a Makkabeus testvérek politikai lázadását jelképezi, és azért terítették Jézus elé, mert egyfajta szabadságharcost láttak benne. Másik teória szerint a nép pálmaágakat lengetve fogadta a Megváltót.

A kora tavaszi időszaknak megfelelően a magyarok ezeket a pálmaágakat lombfakadás előtt virágzó fűzfajok vesszőivel helyettesítik. Idővel a hagyomány eredetét sokan elfeledték, de a barkás vesszők mindenkiben a Húsvétot idézik a mai napig.

Virágvasárnaphoz számtalan népszokás kapcsolódik, többek között a barkaszentelés, amely elhárítja a rontásokat, megvédi tulajdonosa házát a vihartól és tűztől, veteményesébe tűzve pedig a terményt is növeli a magyar népszokások szerint.

A római katolikus szokások szerint a barkát a virágvasárnapi szentmise előtt a pap megáldja, a hívek pedig a mise végén hazaviszik, majd a következő év hamvazószerdáján elégetik, ezzel készülve az új böjti időszakra.

Mi is a barka tulajdonképpen?

Van, aki a virágzatokkal berakódott vesszőt, vagy az egész növényt annak nevezi. Angol, német, francia fordításokban a „ macska" illetve a „cica" szavak szerepelnek, amelyek azért találóak, mert a bolyhos, gömbölyded virágzat kinézetére utalnak. Hazánkban egyes nemzetségek a „cicamica" névvel illetik a barkát. A magyar barka szó pedig a birka szóval közös eredetű.

A füzek általánosan barkának nevezett szerve - valójában, botanikailag - füzérvirágzat. A barka még az igazi virágzás előtt, a megnyúlási szakaszt megelőzően mutatós, amikor a rügypikkely már többnyire lehullott róla, vagy legalább megpattant.

A szép barka tehát csak viszonylag rövid ideig tartó szakasz a növény életében, hiszen ha a fűz kivirágzik, a barka már nem értékesíthető. A barka színét meghatározza a virágzatot alkotó murvapikkelyek színe, illetve változása a virágzás során, a murvapikkely szőrözöttsége, valamint az ivarlevelek elhelyezkedése, színe és fejlettsége.

Magyarország viszonylag gazdag fűz fajokban, az egyes fajok genetikai változékonysága pedig számtalan alakot és színt eredményez.

A rendelkezésre álló, leggyakrabban gyűjtött fajok közül legismertebb a kecskefűz, a Salix caprea kecskefűz barka. Nevezik még leányfűznek, és pálmafűznek is, a gyűjtők leggyakrabban barkafaként említik. Magas cserje, gyakran kis fává is megnő. Vesszői kezdetben szürkés szőrzettel borítottak, később kopaszok és fényes pirosas-barnák, a termős példányokon gyakran teljesen zöldek.

A hozzá nagyon hasonló rekettyefűztől abban különbözik, hogy a gally kétéves része már teljesen kopasz, míg a rekettyefűzér molyhos.

Virágzási ideje: március-április. A barka, majdnem, vagy teljesen ülő, lombfakadás előtt jelenik meg.

A gyűjtők többnyire a porzós egyedekről vágnak vesszőket. A legszebb kecskefűz klónokat oltással kell szaporítani, mivel a hím egyedek vesszői nem, vagy rendszerint rosszul gyökeresednek. Hazánkban általánosan elterjedt, a többi fűztől eltérően előfordulása nincs vizek mellékéhez kötve. Az egész Európában ismert és kedvelt barkák ennek a fajnak a fajtái.

§ Hegyesfarú barkó (Tanymecus palliatus) – Barkó: csn

A napraforgó barkókártevői közül a fekete barkó és a hegyesfarú barkó okozhatnak jelentős károkat. Megfelelő védekezéssel mindegyik kártevő visszaszorítható.

Két éves fejlődésű, az első telet lárva, míg a másodikat imágó alakban tölti 20-40 cm mélyen. Március végén-április elején jönnek elő. Nem képesek repülni, általában a szegélyek felől támadják a táblát és a meleg, esti órákban károsít. Május-júniusban rakják le petéiket, amelyekből a lárvák június-júliusban kelnek ki. A lárvák a kezdetben humusszal táplálkoznak, majd a hajszálgyökereken károsítanak. Az első telet L3-L4 stádiumban töltik. Később már a fejlettebb gyökereket rágják, aztán augusztusban bábozódnak a talajban. A kifejlődő imágó már nem jön elő, hanem áttelelnek. Ha tojásrakás idején párás, meleg, enyhén csapadékos időjárás uralkodik, akkor sok tojást rak és nagyobb lárvakár várható.

A bogár táplálkozásához a száraz meleg évjárat kedvező. Ősszel térfogati quadrát-módszerrel az áttelelő lárva és imágó populáció nagyságát lehet megállapítani. Ha 2-3 db/m2-t eléri, akkor kártételre lehet számítani. Ha növénykeléskor az imágók száma eléri a 4-5 db/m2-t, akkor védekezni kell.

Elsősorban a kukoricát, a napraforgót, a cukorrépát, a dohányt, a szóját, a borsót és a lucernát károsítják, de ezeken kívül még számos gyomfajon (nagy bojtorján, csalán-, szulák-, acat- és csorbókafajok) is táplálkozik. Általában a rosszul vontatottan kelő állományt károsítja jobban.

A fő kártevő az imágó. A csíra és 2-4 leveles állapotban lévő növények leveleit, hajtását szabálytalanul karéjozza, sok esetben berágva a főérig. Általában nem okoznak tar-rágást, de a növény a fejlődésben visszamarad. A 3-5 levelesnél fejlettebb állományban már nem okoz kárt. A lárva a hajszálgyökereket keresztbe elrágja, a nagyobbakat odvasítja.

§ Barkócafa (Sorbus torminalis) – Barkóca: csn

Fehér virágú, hosszúkás, rőtbarna, ehető termésű berkenyeféle fa; Sorbus torminalis.

Már 1257-ből és 1325-ből adatolható a magyar írásbeliségben a barkócafa. A Kolozsvári Glosszákban (KolGl.) a barkocza az Arbustum. 1583-ban Clusius művében (NomPann.) a Sorbus torminalis barkocza fa. 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) barkótza a Sorbus domestica. 1813-ban Diószegi Sámuel könyvében (OrvF.) szerepel a barkótza.

Szláv eredetű növénynevünk, a magyarba valószínűleg a szlovénból került, mert a korai magyar adatok elsősorban a Dráva–Száva közéről származnak. Az alapszó minden szláv nyelvben megvan, ’berkenye’ jelentésű. Azonos a magyar berkenye alapszavával.

Hasonneve a barkolca és burkolcsa, barkócaberkenye, társneve az atlaszbogyó és az uckurucfa. Ez utóbbi az ehető gyümölcsre vonatkozik.

Uszkuruszfa nevet a Magyar Oklevél-szótár (OklSz.: pótlások között) már 1753-ból, a Borsod megyei Szendrő jegyzőkönyvéből adatol. Veszelszki Antal (1798) szerint a „tót vármegyékben” uszkurutz-fa a berkenyefa. Csokonai Vitéz Mihály Kleiszt-fordításához írt jegyzeteiben a Felföldön uszkuruc a madár- vagy veresberkenye. Nyilvánvalóan a szlovák skoruch, oskeruch átvétele a szó. Megvan a többi szláv nyelvben is.

A latin Sorbus nemzetségnév már Bauhin írásaiban olvasható; eredetileg Pliniusnál szereplő növény neve, melynek körte formájú gyümölcseit Cato szerint tartósítva, Varro szerint szárítva fogyasztották. Vergilius arról tudósít, hogy az északi népek alkoholos itallá erjesztették.

A barkóca szép erdei fa, fáját (atlaszfa) feldolgozzák. A furkósbotokat is gyakran faragják barkócafából, mert ezt a fát, ha tavasszal megszurkálják, a

szurkálások helyét őszre görcsösen benövi. A népnyelvben van is a barkócának ’bunkósbot’ jelentése. A régi tájszótár (1838: Tsz.) is szerepeltet hasonló

alakot: berkőcés bot ’ua.’

§ Közönséges barnaszázlábú (Lithobius forficatus) – Barna: csn, fk

Család: Lithobiidae – barnaszázlábúfélék.

Fényes gesztenyebarna teste 2-3 cm hosszú. Csápja a test félhosszánál rövidebb. Számos, csoportosan álló pontszeme és 15 pár lába van. Kövek alatt és még inkább korhadó holtfák leváló kérge alatt országszerte közönséges. Világszerte elterjedt, kozmopolita faj. Éjjel jár táplálék után, mely főleg ászkákból, rovarlárvákból áll.

Nősténye többnyire májusban, júniusban és júliusban egyesével, 2-4 napos időközökben rakja le petéit. A peték kb. 1 mm átmérőjűek, sárgásfehérek. A nőstény váladékkal burkolja be azokat, majd finoman meghempergetve talajszemcsékkel is bevonja. Ezután egy ideig még hátulsó lábai között cipeli a petét, majd valamilyen rögöcske alá csúsztatja, és sorsára hagyja.

A petékből hét pár lábat viselő lárvák kelnek ki. Egyedfejlődésük anamorfózis. A barna százlábúnak öt lárvaalakja van, lábpárjainak száma mindig kevesebb, mint 15. A kifejlett állatra jellemző 15. lábpár csak a hatodik lárvaalakban jelenik meg, ezután az állat még többször vedlik ivarérettségéig, de szelvényeinek száma már tovább nem gyarapszik. Egy-három hónap alatt éri el teljes szelvényszámát, de csak élete harmadik évében válik ivaréretté. Első szaporodása után is még tovább vedlik.

§ Szíveshátú bársonyfutó (Ophonus puncticollis) – Bársony: csn, lk

A budapesti Sas-hegyen a gyepek talajlakó bogárfaunájában is találunk jellemző fajokat. A gyászbogarak közül tavaszi napokon találkozhatunk a pohos gyászbogárral (Gnaptor spinimanus) és a földi gyászbogárral (Pedinus fallax gracilis). Kövek alatt és növényi törmelékben rejtőzik a pusztai földiböde (Tetrabrachys connatus), hangyafészkekben pedig a pikkelykés hangyászsutabogár (Satra-Rosalia 8 (2012) pes sartorii); e két utóbbi fajnak eddig csak az 1920-as években fogott példányai ismertek. Csak a Budai-hegység és a Mecsek meleg sziklagyepeiből ismert a feketelábú közfutó (Amara proxima). Hasonló elterjedésű és még ritkább déli közfutó (Amara sollicita). A sziklagyepek jellegzetes, melegkedvelő, az utóbbi időben egyre ritkábban észlelt fajai a fényes laposfutó (Cymindis axillaris) és a szíveshátú bársonyfutó (Ophonus puncticollis). Csak a Dunántúli-középhegység meleg dolomitgyepeiben honos a nyugati fémfutó (Harpalus dimidiatus).

Továbbá:

Ophonus parallelus (Dejean, 1829) (Carabidae) – apró bársonyfutó – Közép- és Dél-Európában, valamint Kis-Ázsiában fordul elő, a nyílt, meleg területek lakója (HŮRKA 1996). Hazánkban csak a Balaton-felvidék (Csopak, Tihany), a Bakony (Bakonykúti) és a Zselic (Vásárosbéc) területéről ismert (KUTASI 2006). Sas-hegyi előfordulását mindössze egyetlen, 2012-ben fényre repült példánya bizonyítja.

Parophonus hirsutulus (Dejean, 1829) (Carabidae) – nagy bársonyfutó – Közép- és Dél-Európától Kis-Ázsiáig tart elterjedési területe (LÖBL és SMETANA 2003). Ismert hazai lelőhelyeinek száma alig haladja meg a tízet. Elsősorban az Alföldről került elő, de a Bakonyból és Baranya megyéből is van adata (KUTASI 2006, 2009). Sas-hegyi előfordulását mindössze egyetlen, 2012-ben fényre repült példánya bizonyítja.

§ Bársonyvirág vagy büdöske (Tagetes) – Bársony: csn, lk

Népi nevei borsola, bársonyvirág, büdös rózsa – ez utóbbi erős szagára utal. Bársonyvirág elnevezését finom tapintású virágai után kapta.

Amerika melegebb részeiről származik, de kerti virágként a világ nagy részén elterjedt. Európába már a 16. század közepén (1535 után, de 1560 előtt) áthozták. A 18. századra általánosan elterjedt a magyar kertekben, bár az előkelők erős szaga miatt közönségesnek bélyegezték és mérgezőnek tartották.

Fontosabb fajai:

Nagy büdöske (Tagetes erecta L. 1753) – egyéb neve: kassairózsa

Lemmon-büdöske (Tagetes lemmonii)

Fényes bársonyvirág (Tagetes lucida Cav. 1795-96)

Tagetes minuta L. 1753

Citromillatú büdöske (Tagetes nelsonii)

Kis büdöske vagy alacsony büdöske (Tagetes patula) L. 1753

Törpe büdöske vagy apró büdöske (Tagetes tenuifolia Cav. 1793) – egyéb neve: szeldeltlevelű bársonyvirág

A Kárpát-medencében főként a nagy büdöske és a kis büdöske terjedt el. Bóbitája pikkelyes; a sárga virágokat csövesen összeforrt fészeklevélkék fogják közre. Virágszirmaival gyógyteákat, salátákat, köreteket ízesíthetünk. A sáfrányt is helyettesíthetjük vele, és van citrom zamatú változata is. Összevágott szirmait rizshez, liszthez keverve és levesekbe is ajánlják.

§ Bársonyka (Tagetes patulus) – Bársonyka: lk

bársonyka, bársonyvirág: erős illatú, bársonyosan barnássárga fészkes virágú dísznövény, büdöske; Tagetes patulus.

büdöske J: bársonyvirág.

Finom tapintású virága a névadási motívum. Tagetes nevét Fuchsius adta 1542-ben, amely az etruszk mitológiai alak, a mindentudó Tagetész emlékét őrzi.

Mivel Fuchsius tisztában volt a növény amerikai eredetével, füveskönyvében a Tagetes indica (&lt; „Nyugat-India”) a tudományos terminus. Nálunk is megvan

az indiaigyökér, indiaiszegfű, indiaivirág neve.

A Szigetközben bársonyrúzsa, bársonyka, bársonvirág, büdöske, illetve karcsairúzsa, karcsérúzsa néven ismerik.

Átható szaga ellenére kedvelt virág, szívesen ültetik még ma is, noha már korai füvészeink ellene voltak. Csapó szerint „a kertekből ki kellene irtani”, Veszelszki pedig „hasznavehetetlennek” bélyegzi.

Közép-amerikai hazájában a Tagetes erős illata felkeltette az első hajósok figyelmét, ők hozták magukkal. A Csapó által is közölt monda szerint „V. Károly császár idejében, midőn az afrikai népeket megverte, hozatott ez fű legelsőbben Európába”. Ezért kapta a növény a planta tunica vagy flos africanus nevét.

A bársonyvirág nemzetség tagjainak nagy olajmirigyei nőnek, s ezek váladékától a növények erős illatúak. A narancssárga vagy vörösbarna erős illatú virágai egyesével vagy álernyőben nyílnak. Szárnyasan tagolt a levele. A Magyarországon elterjedt két faj Mexikóból származik, kedvelt virágágyi és szegélynövények. Hosszú tenyészidejű, feltűnő virágdíszű, változatos egynyári virágok, napos helyen érzik jól magukat, és egészen a fagyokig nyílnak.

Mexikóban néhányuk a legfontosabb gyógynövény, sokféle célra használják őket.

A büdöskefajokat (Tagetes patula, Tagetes erecta) már az azték birodalom idejében is ültették, mágikus erejűnek tartották, ezért különféle vallási ceremóniákban használták fel. Mexikóban ezekkel ma is sírokat és oltárokat díszítenek, ez a szokás kétségkívül ősibb időkre nyúlik vissza, mint a kereszténység.

A Tagetes lucida bódító hatásáról nevezetes. Régen hadifoglyok arcába szórták a porított növényt, hogy a máglyahalálra ítélteknek megkönnyítsék vele a szenvedést. A Tagetes-fajok már a XVI. Században eljutottak Európába, ahol hibridjeik ma is kedvelt dísznövények. Indiában a szegényebbek számos háztartásban sárga festéket készítenek a büdöskéből, amellyel különböző anyagokat és ételeket festenek.

A kertészetben különleges hasznot hajt: gyökerének anyagával távol tartja a fonalférgeket. A paradicsom kártevőit pedig levelének illatával űzi el.

§ Vörösesbarna bársonyos-csészegomba – tudományos neve: bordó csészegomba - (Peziza subisabellina) – Bársonyos: csn

Syn.: Vörösesbarna bársonyos-csészegomba

A csésze mérete 15-30 (40) mm átmérőjű, termőrétege vörösesbarna, sötét téglavörös színű, sima-ráncos-kanyargós felületű, bársonyos tapintású. Külső része világosabb színű, szemcsés, az alap felé fehéres színbe megy át. Husának állaga törékeny, puha. 

Korhadt fák, nedves helyek gombája. Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Meghatározása spóraképpel lehetséges. A spórák elliptikusak, finom olajcseppek inkább csak a sarkokon találhatók, mérete 20 -25 × 11-14 μm. 

§ Baszika – tudományos neve: vércse – Baszika: csn

Vércse, kisebb termetű, hasznos, sólyomféle ragadozó madár.

A vércse madárnév már a Besztercei Szójegyzékben is szerepel, 1395 k.: „muriceps: verche”. Ezután a nyelvtörténeti adatok szerint 1405 k.: virche (SchlSzj.), 1533: veercze (Murm.), 1585: vértseszinw (Calepinus); a népnyelvben ÚMTsz.: vírcsa, vírcse | MTsz.: vercseszőrű. Származékszó a vércse, a vér főnév származéka kicsinyítő -cse képzővel (mint szárcsa, tócsa), a veres tőalakjából, a madár háttollazatának vöröses színe alapján. Idegen nyelvben onomasziológiai megfelelője a ném. Blutspecht (NA.). A N. veres vércse Petényinél olvasható, 1898-ban a madár tudományos neve

már vörös vércse (Chernel).

További népnyelvi neve Chernel: széjjel- vagy szélleljátszó (R. 1854: TermtudKözl. 1887) | ÚMTsz. szélbaszó (Erdély) | KissMad.: széltapogató, baszika.

Ezeket a neveit arról kapta, hogy Chernel szerint a levegőben „függnek”, „szitálnak”. Erre a lebegésükre utal észt tuuletallaja ’széltipró’, tuuleveski-kull szélmalom-karvaly’,ném. N. Rüttelfalke ’rezegtető sólyom’, fi. tuulihaukka ’szélsólyom’ (uo.), ném. N. Windwehe ’szélvihar’ (Brehm).

Alföldi tilinkómadár nevének (SzegSz.) magyarázatához a szótár idézi: „Pallavicini őrgróf juhászától hallottam, hogy a nyárfásban vijjogó vércse tilinkózik, miért is juhásznyelven tilinkómadár a neve.” Valóban lármás madár, szintén nyerítésre emlékeztető hangjára utal népnyelvi nyerítő (Herman 1986) elnevezése. A vércse neve a Felvidéken tyükörüő-madoár (Nyr. 28). Talán a tyúkölő jelző lehet az előtagja.

A vörös vércse színre utaló nevéhez hasonló néhány idegen nyelvi elnevezése, néha azzal a különbséggel, hogy vörös lábára utalnak; vö. ang. red-footed falcon, holl. roodpootvalk, fi. punajalkahaukka, ném. Rotfussfalke, ol. falco cuculo (EL.).

A kék vércse ’Falco vespertinus’ fajt veszélyeztetettsége miatt a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület – a vetési varjúval együtt – a 2009-es

év madarának választotta. A vörös vércse ’Falco tinnunculus’ Európában, valamint Ázsia és Afrika jelentős területén honos. Magyarországon igen gyakori, legismertebb ragadozó madaraink közé tartozik. Költését Petőfi említi Az Alföld című költeményében:

A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban,

Oda fészkel a visító vércse

Gyermekektől nem háborgatottan.

Mezőkkel tarkított erdőkben, facsoportokban, mezőgazdasági területek és legelők közelében él. A sűrű, zárt, összefüggő erdőket kerüli. Az ember közelsége nem zavarja, gyakran megjelenik a városokban. Magyarországon rendszeres fészkelő, állandó madár, de egyes példányok elvonulnak.

§ Batla (Plegadis falcinellus) – Batla: csn

Mindegyik földrészen előfordul. Az összes íbiszfaj közül a batla a legelterjedtebb, Észak-Amerikába való betelepedése feltehetőleg nem olyan régen történt. Legnagyobb európai kolóniája a Volga torkolatában található, egy másik 4.000 párral a Duna deltájában, egy kisebb a Pó síkságon. Vándormadár,

Áprilistól szeptemberig tartózkodik költőterületein és a Földközi-tenger medencéjében, de főleg a trópusi Afrikában telel, a Volga torkolatában költő madarak pedig Indiában.

Testhossza 55-65 centiméter, szárnyfesztávolsága 80-95 centiméter, testtömege 530-770 gramm, A hím egy kicsit nagyobb és testesebb, mint a tojó.

Nyaka, melle, hasa, combjai és szárnyainak felső részei gesztenyebarnák, feje teteje vörösen fénylő sötétbarna. Háta, evezőtollai viola- vagy zöldesfényű feketésbarna. Szeme barna, a csupasz szemgyűrű zöldesszürke. Csőre piszkos sötétzöld, hosszú, erős és enyhén ívelt. Lába zöldesszürke.

Nyáron, rovarlárvákat, Férgeket és kifejlődött Rovarokat eszik. Télen kagylókat, férgeket, apró halakat, kisebb kétéltűeket és más víziállatokat zsákmányol. Vonuló madár, csapatban repül, alakzata „v” betűt formáz.

Az ivarérettséget 3 Éves korban éri el. Vegyes erdei gémtelepek, mocsarak, tavak nagy nádasaiban fészkel, melyet növényi anyagokból készít. Négy-öt hosszúkás alakú kékeszöld tojásán 21 napig kotlik. Mindkét szülő kotlik, de éjjel mindig csak a tojó. A fiatal madarak 5-6 hét múlva repülnek ki.

Magyarországon fészkel, április elején érkezik és augusztus, szeptember hónapokban távozik. Védett madár, eszmei értéke fél millió forint.

§ Búbos baza vagy pápua kakukkhéja (Aviceda subcristata) – Baza: csn

ausztrália, Indonézia, Pápua Új-Guinea és a Salamon-szigetek területén honos. A trópusi és szubtrópusi erdők, néha puszták, megművelt területek és a városok lakója. Testhossza 35-46 centiméter, átlagos testtömege 320 gramm. Felálló tollbóbitája van. Nagyobb rovarokkal és békákkal táplálkozik, de néha gyümölcsöt is fogyaszt. Szaporodási időszaka október és február közé esik. Fészekalja 2-3 tojásból áll, melyen 29 napig, felváltva kotlik mindkét szülő.

§ Bazár – tudományos neve: bazsarózsa – (Paeonia) – Bazár: csn

bazsarózsa J: 1. nagy, telt piros, fehér vagy rózsaszín virágú növénynemzetség; Paeonia.

2. N. pünkösdirózsa. peónia J: a pünkösdirózsával rokon, illatos fehér vagy rózsaszín virágú dísznövény.

A peónia legrégibb magyar neve bazár vagy bazsár, néhol basal vagy bazsál.

A bazsarózsa gyökerét a görög gyógynövényárusok titokzatos szertartások között ásták ki; Plinius szerint „éjjel kell kiásni, mert különben könnyen megesik, hogy a fekete harkály a védelmére siet, és a gyökérásó szemébe csap”.

Ő úgy tudta, hogy az egyik legrégebben termesztett virág.

A bazsarózsák a legősibb virágos növények közé tartoznak, számos primitív anatómiai bélyeget mutatnak. Ilyen például a villás elágazási szerkezetre emlékeztető levél és hajtásrendszer, a teltvirágúságra való hajlam – amit a nemesítők a legtöbb kerti változatnál ki is használtak –, a spirálisan elrendeződő porzó és termő stb.

Kínában káprázatos pályafutása volt, évszázadokon át a legnépszerűbb növénynek számított. Császárok rajongtak érte, költők, tudósok dicsőítették, a köznép szintén nagy becsben tartotta. A Szung-dinasztia idején hua-vangnak, ’virágok királyának’, paj-liang-csinnek, azaz ’száz uncia aranynak’ nevezték, sőt

egyszerűen csak ’a virág’ néven emlegették. A művészetek gyakori tárgya volt csodaszép virága. Virágzáskor minden tavasszal többnapos ünnepségeket rendeztek a fővárosban. Már Li Csan császár híres csangani kertjében 820 körül 10000 tő különféle színű bazsarózsa nyílott. Szaporítási, oltási módjairól már 900 évvel ezelőtt kitűnő szakmunkák láttak napvilágot. Egy-egy új fajtáért mesés összegeket fizettek. A zengzetes nevű fajták közül kedvelt a ’Rózsaszín selyembe öltözött nefrit’, a ’Mennyei fény’ vagy a ’Legfelsőbb méltóság skarlát köpenye’.

A kései bazsarózsa ’Paeonia albiflora’ ősidők óta kerti virág; már a Kr. e. V. században említi az Ódák könyve. Kínai sao-jao nevének jelentése ’elragadó, gyönyörű’. A szerelem jelképeként ajándékozták egymásnak a fiatalok. Nevezték csiang-linek, azaz ’búcsúvirágnak’ is, mert elváláskor adták a távozó barátnak.

Régóta gyógynövény, gyökerének kérge mind a mai napig nagy mennyiségben terjesztett drog.

A Szung-dinasztia idején tiszteletének központja a gazdag kereskedőváros, Kuangling (ma Jangcsou) volt, ahol a XII. század végén a Csu család híres kertjében 60000 tő virított. Az e korból fennmaradt írások 35-40 változatot említenek.

A VIII. században Japánba is átkerült a virág, mindmáig rendkívül népszerű ott.

Európában viszonylag későn került a gyógynövények közé, a Capitulare de villis királyi rendelet (795 k.) még nem említi. Hildegard von Bingen apácafőnöknő

a XII. században már ír róla. A bazsarózsát a lovagkertekben szép piros virágai miatt a rózsákhoz számították. A németben Königsblume, Benedictenrose, Venedischrose volt, ma Bauernrose, azaz ’parasztrózsa’ a neve. Az olaszban pasqua rosa, azaz ’pünkösdi rózsa’, mely a latin–zsidó pascharum rosa folytatója.

Nálunk a gyógyhatásáról Lippay János (1664) után részletesen ír Csapó József (1775) és Veszelszki Antal (1798), aki szerint ekkor „még a parasztoskertekben

is közönséges”. Szintén ő az, aki korának felvilágosodott törekvései alapján a babonás használattól óva int: „Ha a magvaiból tizenötöt mézes vízben megisznak, használ az éjjeli nehézségek, vagy amint mondják tudatlanul s esztelenül, a boszorkány-nyomások ellen; kő legyen a fülökben. Jaj, rossz világ, setétség, nem világ!”

Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) még inkább megtépázta a bazsarózsa gyógyító hírnevét. Mint gyökeréről írja: „undorító mérges szer, inkább kerülni kell. Elég nézni a virágát.”

Gyökerének porát nyavalyatörés ellen használták. Gyergyóban a sebre tett sziromlevélnek vérzéscsillapító hatást tulajdonítottak. A gyökérből vagy a sziromlevélből készült főzetet háziállatoknak adták véres vizelés esetén. A bazsarózsa magja (semina Paeoniae officinalis) csúzgyöngy néven keresett orvosszer volt. Azt tartották ugyanis róla, hogy nyakban viselve megszünteti a csúzt. Gyakran kérték a csúzgyöngyöt a gyógyszertárban, de azt többnyire nem tudták, hogy a bazsarózsa magja. A kemény magvakat vízben megpuhítva tűvel keresztülfúrták, zsinegre fűzve a nyakon hordták. Németországban a bazsarózsamagból készült gyöngyfüzért a fogzó gyermekek nyakába akasztották.

§ Piros bazella (Basella rubra) – Bazella: csn

Csüngő- és kúszónövények. A szobanövények egy része a természetes élőhelyén kúszónövényként él, vagy a fákról lecsüngő életmódot folytat. Mások viszont, melyek az erdőben aljnövényként vagy talajtakaró növényként ismertek, a szobában csüngő módra viselkednek. Az ilyen növények jól fejlődnek árnyékban és levelek takarásában.

Néhány csüngő-, kúszó növényfaj:

Szégyenvirág (Aeschynanthus)

Mexikói borsópohánka (Antigonon leptopus)

Amerikai gumósbükköny (Apios tuberosa)

Csüngő korbácskaktusz (Aporocactus flagelliformis)

Tömött klárisfű (Asparagus densiflorus)

Kanári klárisfű (Asparagus umbellatus)

Bakopa (Bacopa)

Piros bazella (Basella rubra)

Csokrosinda (Chlorophytum comosum)

Kúszóka (Cissus)

Szunda csiklandóvirág (Clitoria ternatea)

Szőrös szájvirág (Columnea hirta)

Szájvirág (Columnea)

Kislevelű szájvirág (Columnea microphylla)

Afrikai szulák (Convolvulus sabatius)

Háromszínű szulák (Convolvulus tricolor)

Hegyescsúcsú futóka (Epipremnum aureum)

Rojtos árnyékcsuporka (Episcia dianthiflora)

Koronás liliom (Gloriosa)

Kerti hajnalka (Ipomoea purpurea)

Szárnyalt hajnalka (Ipomoea quamoclit)

Kék hajnalka (Ipomoea tricolor)

Törpe lobélia (Lobelia erinus)

Meténggyökér (Mandevilla)

Bolíviai meténggyökér (Mandevilla boliviensis)

Illatos meténggyökér (Mandevilla laxa)

Háromkaréjú szobaborostyán (Mikania ternata)

Golgotavirág (Passiflora)

Halvány golgotavirág (Passiflora alato-caerulea)

Csöves golgotavirág (Passiflora antiouqensis)

Kék golgotavirág (Passiflora caerulea)

Maracuja (Passiflora edulis)

Büdös golgotavirág (Passiflora foetida)

Rózsaszín golgotavirág (Passiflora mollissima)

Fehér golgotavirág (Passiflora subpeltata)

Pénzlevelű törpebors (Peperomia rotundifolia)

Kúszó filodendron (Philodendron scandens)

Kakassarkantyú (Plectranthus)

Díszes aranyzuhatag (Pyrostegia venusta)

Húsvéti kaktusz (Rhipsalidpsis gaertneri)

Bogyós vesszőkaktusz (Rhipsalis cassutha)

Vérvörös rózsalepel (Rhodochiton atrosanguineus)

Indás kőtörőfű (Saxifraga stolonifera)

Ezüstös szobafutóka (Scindapsus pictus)

Viaszos káka (Isolepis cernua)

Duzzadt varjúháj (Sedum morganianum)

Éjkirálynő-kaktusz (Selenicereus grandiflorus)

Bolyhos napfénykóró (Streptocarpus saxorum)

Futópetúnia (Surfinea)

Szárnyas feketeszem (Thunbergia alata)

Felálló feketeszem (Thunbergia erecta)

Nagyvirágú feketeszem (Thunbergia grandiflora)

Narancsvörös feketeszem (Thunbergia gregorii)

Bókoló oromvirág (Tolmiea menziesii)

Pletyka (Tradescantia)

Sarkantyúka (Tropaeolum majus)

Csüngő zebrapletyka (Zebrina pendula)

Karácsonyi kaktusz (Schlumbergera és Hatiora)

A malabári spenót, futó spenót vagy piros bazella (Basella rubra) Délkelet-Ázsiából származó kúszónövény, amelyet eredeti élőhelyén, zöldségként nevelnek és fogyasztják leveleit. Virágai aprók, gyöngyszerűek, és rózsaszín színben játszanak, ezekből fejlődnek ki később sötét színű bogyói.

Főként szára, de kis mértékben a levelei is bordós színűek. Intenzív, gyors növekedésű szobanövény, ezért mindenképp biztosítani kell számára támasztékot, amire szabadon felfuthat.

Kedveli a kellemesen meleg, szobahőmérsékletű környezetet, fényigénye átlagos, nem tűző napos, világos, vagy félárnyékos helyen érzi legjobban magát. Világos helyen szebben színeződik.

Átlagos vízigényű növény, rendszeres, körültekintő öntözést igényel, földjét tartsuk kissé nyirkosan. A túlöntözés, a pangó víz árt a növénynek, ne öntözzük túl. Jó vízáteresztő képességű, tápanyagdús talajban szépen fejlődik, a tápoldatozást meghálálja.

§ Bazsa – tudományos neve: bánáti bazsarózsa vagy bánsági bazsarózsa (Paeonia banatica) – Bazsa: csn

Növényritkaság. Legfontosabb élőhelyét a Baranya megyei Zengő gerincén találhatjuk meg, s minden bizonnyal ennek köszönhetően mecseki bazsarózsa névvel is illetik. Tavaszi virágzásakor a kelet-mecseki Hosszúhetényből bazsarózsanéző túrákat szoktak szervezni a lankákra.

Eredetileg önálló fajként írta le Anton Rochel botanikus Paeonia banatica tudományos névvel. Később, Soó Rezső munkássága révén, a kerti bazsarózsa (Paeonia officinalis) alfajaként tekintettek rá Paeonia officinalis subsp. banatica néven, s ez a felfogás a közelmúltig így maradt, illetve egyes helyeken

továbbra is így tekintenek rá, másutt azonban ismét úgy gondolják, hogy önálló faj. Érvényes tudományos neve a Paeonia banatica.

Gyökerei nyúlánkak - koloncosak. Szára nem fásodó, felálló, el nem ágazó, egyvirágú, 40–60 cm magasságú. Sötétzöld Levelei szórt állásúak, háromszorosan hármasan tagoltak, a levélkék hosszúkásak vagy tojásdadok, ép szélűek, alul gyéren szőrösek, ezért szürkésnek látszanak. A lomblevelek, murvalevelek és a csészelevelek között fokozatos az átmenet. A sugaras szimmetriájú virág kettős virágtakarójú, a magányosan álló virágok nagyok, de nem teltek. Virágzási ideje az időjárás függvényében május, június eleje is lehet. Termése tüszőcsokor.

Botanikai kutatások szerint a bánáti bazsarózsa a Mecsekben preglaciális idők reliktuma, tehát átvészelte a jégkorszak Glaciális szakaszait. A bánáti bazsarózsa pannon flóraelem és endemikus fajnak számít a Kárpát-medencében. Legkorábbról ismert és dokumentált előfordulásai: Romániában a Bihar-hegység, illetve a Temes és az Alduna vidéke, Szerbiában a Delibláti-homokvidék, Horvátországban a Tarcal-hegység (Fruška Gora), Magyarországon pedig a Kelet-Mecsek. Becslések szerint a világon fellelhető teljes állomány 90%-a Magyarországon található.

A szerbiai és horvátországi előfordulások helyzetéről Vida Stojšić botanikus azt közölte, hogy a Fruška Gorából már több mint 30 éve nem került elő, a Delibláti-homokpusztán pedig mindössze 74 példány él.

Romániai előfordulásokról 1939-ben számolt be Tatár Miklós, ezt követően egy ideig újabb információk nem kerültek elő róluk. Marossy Anna nagyváradi botanikus az 1970-es években a bihari Béli-hegységben, Belényes környékén talált meg egy populációt, mely bükkös-csertölgyes erdőben, 80–90 éves fák között él mintegy 8 hektárnyi területen: ez a terület a bánáti bazsarózsa legészakibb és legkeletibb ismert természetes élőhelye, s itt él a növény állományának 10%-a. 1982-ben a területet védetté nyilvánították, valamint később, a Natura 2000 programban európai védettséget is kapott. S habár aggodalomra adott okot, hogy a 2012 húsvétja után néhány nappal keletkezett és négy napig tartó erdőtűzben elpusztult a populáció nagy része, azonban 2013-ban már arról számoltak be, hogy az állománynak sikerült regenerálódnia.

Magyarország területén először Kitaibel Pál figyelte meg Hosszúhetény és Pécsvárad között 1799-ben, ahogyan azt Kanitz Ágoston írta 1863-ban, s feltehetően manapság is egyedül a kelet-mecseki területen található a bánáti bazsarózsa hazai előfordulása. Ugyan Nicolaus Thomas Host 1831-ben azt írja, hogy Kitaibel Somogy megyéből is említ előfordulást, azonban szakértők szerint elképzelhető, hogy Kitaibel kéziratát az osztrák botanikus félreértelmezte, s az említett előfordulás megegyezik a kelet-mecsekivel.

A meszes, tápanyagban bővelkedő humuszos, laza erdőtalajokon, dombvidéki molyhos-tölgyesekben, cseres- és gyertyános-kocsánytalan tölgyesekben, illetve

gyepekben, erdőszéleken él. A félárnyékos helyeket kedveli, de jól tűri a teljes megvilágítást is.

Magyarországon 1982 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke jelenleg 250 000 Ft. Védelmét ritkasága, a magyarországi flórában játszott fejlődéstörténeti szerepe (jégkorszak előtti reliktum) és növényföldrajzi jelentősége (pannóniai

endemizmus), végül veszélyeztetettsége indokolja.

A 2000-es évek elején a mecseki állományra komoly veszélyt jelentett a Zengőre tervezett katonai létesítmény miatti környezetpusztítás, amit a környezetvédő civilek összefogásával 2004-ben sikerült megállítani.

Régebben gyógyászati célra is gyűjtötték, mert gyökerei és zsíros-olajos magvai alkaloidot (paeonin) tartalmaznak, amit Epilepszia ellen görcsoldóként, illetve hánytatónak használtak.

Bánáti bazsarózsa az oroszországi Mescserai Dendroparkban. Az oroszországi Lipeck megyei Mescserka községben elhelyezkedő "LOSZSZ" Mescserai Dendrológiai Park 2011. évi jelentése szerint a park állandó kollekciójába

sikeresen átültették a parkban termesztett bánáti bazsarózsát.

§ Bazsalicska vagy bisziók fű – tudományos neve: bazsalikom – (Ocimum basilicum) – Bazsalicska: csn

Balzsamos illatú, tojásdad levelű, füzérvirágzatú növény.

Kerti hasznával kapcsolatban elmondható, hogy érdemes zöldségeskertekbe ültetni, mert a bazsalikom mellett az uborka egészséges marad, nem lepi meg korán a lisztharmat, és bőven terem. Az illatos gyógynövény nagyon jó méhlegelő, s így a rovarbeporzású uborka megtermékenyülését elősegíti.

A falusi kertek kedves, illatos, bokros növésű, apró virágú növénye a bazsalicska vagy bisziók fű. Régen a legyek távol tartására szinte mindenütt nevelték.

A bazsalikom hazája Ázsia és Afrika melegebb vidéke. Indiában mint isteni lényeggel bíró növényt nagy tiszteletben részesítették; a törvényszékeken rá

esküsznek. Visnu és Krisna isteneknek szentelt növény, oltalmazó az életben és a halálban. Haitiben is hisznek a növény védelmező erejében, a szerelem istennőjének, a nagy hatalmú Erzuliének a jelképe. Az üzlettulajdonosok például boltjuk köré bazsalikomos vizet locsolnak, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket, és virágzó üzletmenet következzen.

A görögök és a rómaiak szintén ismerték, és orvosságnak használták levelét és apró magját. Dioszkuridész és Plinius sokat írtak róla, a basilicon, basilicum

ültetésének módját is ismertették. A földet megtiporták, a vetés közben szitkozódtak, átkozódtak, de ha már a földben volt a mag, akkor az istenekhez fohászkodtak, hogy a kikelő növény oltalmazza meg vetőjét minden bajtól. „A bazsalikom magjának elvetése” (semer le basilic) még a mai francia nyelvben is azt jelenti: lármázás.

Mexikó egyes falvaiban a szerelmesek a zsebükbe rakják, hogy kedvesük figyelmét magukra vonják. Sok néphagyomány Európában is a szerelemmel hozza összefüggésbe.

Ha egy olasz hölgy az erkélyére cserepes bazsalikomot tett, az azt jelentette, hogy készen állt szerelmese fogadására. Észak-Európában a szerelmesek hűségük jeléül bazsalikomágacskákat ajándékoztak egymásnak.

Nálunk Melius Herbariumában (1578) megemlítette, hogy „basilicumnac azért hivjac, mert regalis, a basiliscus, azaz regalis király udvarához méltó”.

Illatosnövényként dicséri Péchy Lukács erkölcsbotanikai művében (1591): „Basilicum … melyet gyakor hellen az kertekbe, es fazekakban szoktunc tartani, koszorukhoz, es egyeb féle oruossagokert: mert noha ez fünec kisded leuelei legyenec, es gyengec, mind az altal igen szep, illatia vagyon, mint az szekfünec: kit ugyan szekfü basilicomnak is neueznec.”

Lippay János (1664) mint konyhára való jó szagú fűszernövényt ismerteti. A magyar népnek kedves, dalaiban gyakran előforduló növénye. A Thaly Kálmán által gyűjtött régi vitézi énekekben is szerepel, a kóbor diák dalolta, hogy „Az deák olyan, mint a mezőn basilicum virág…”

A volt Szolnok-Doboka vármegyében, Erdélyben házszenteléskor a román pap a bazsalikomot használta, azt mártotta szentelt vízbe, hogy vele a hajlékot és

a lakókat behintse. Amikor esküvőről az új pár hazaérkezett, a család egyik idősebb nőtagja azzal fogadta, hogy szentelt vízbe mártott bazsalikommal meghintette.

Kellemes, szegfűszegre emlékeztető, fanyar illatú, pikáns ízű fűszernövény. Illóolajat, cseranyagot, szaponint és keserűanyagot tartalmaz. Levesbe, főzelékbe, salátába, szószokba, pácokba, mártásokba, sültekbe, kolbászokba, darált húsokba, valamint ecetes uborka készítésénél kiváló ízesítő és illatosító fűszer.

Teáját gyomorerősítőül, étvágygerjesztőnek, felfúvódás ellen, köhögés csillapítására, idegnyugtatónak, vízhajtónak használják. Egyes vidékeken előszeretettel adják babételekhez. Javítja az emésztést, epekímélő hatást fejt ki. Száraz füvét, akár a levenduláét szekrénybe, ruhák közé teszik.

§ Bazsár – tudományos neve: bazsarózsa – (Paeonia) – Bazsár: csn

1. nagy, telt piros, fehér vagy rózsaszín virágú növénynemzetség; Paeonia.

2. N. pünkösdirózsa. peónia J: a pünkösdirózsával rokon, illatos

fehér vagy rózsaszín virágú dísznövény.

A peónia legrégibb magyar neve bazár vagy bazsár, néhol basal vagy bazsál (FK.), basi rózsa (NomPann.), illetve basarózsa vagy bazsarózsa.

Először a Casanate-glosszákban (CasGl.) bukkan fel 1500 körül: peoniaca, bazar. Az Ortus Sanitatis glosszái között (1525) is olvasható: Bosyr vel Zenth Georg Rosaya. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: busir rosa ’Peonia’. Szerepel Lencsés Györgynél (1570 k.: Ars Medica) és Melius Juhász Péternél (1578): basarosa, Clusiusnál (1583: NomPann.): basi rosa, Szikszai Fabricius Balázsnál (1590): basa rózsa, majd baza rosa alakban (1610 k.). Megtalálható Kájoni Jánosnál (1656), valamint Lippay Jánosnál (1664): bása rósa. Ezután Pápai Páriz Ferencnél (1690) bukkan föl. A Dorstenius könyvébe bejegyzett magyar növénynevek között bazsa rozsa szerepel (1703). Erdélyben, az 1742-i szárhegyi leltár a virágok között említi a basa rozsa elnevezést. A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.)

található bazsál és bazsál rózsa valószínűleg Lippay változatán alapul.

A Magyar etymológiai szótár (EtSz.) szerint népetimológiával keletkezett a bazsarózsa, mégpedig a basal, basar, basal-rósa szóból, melyet a basa szóval

hoztak kapcsolatba.

Beke Ödön 1935-ben (Vasi Szemle) azt írja, hogy ez nem valószínű, mert a virág nevében mindig zs volt. Az EtSz. föltevése valóban nem

fogadható el, de nem ezért, hiszen a szótörténetből látható, hogy voltak s-sel írt alakváltozatok is.

Dankovszky Gergely, Miklosich és Rapaics Raymund szerint a név a délszláv božur szóból ered, melynek ’isteni’ a jelentése. A szó valóban megvan a bolgárban, szerbhorvátban és szlovénben ’sáfrány’ és ’bazsarózsa’

jelentéssel. Ez utóbbi jelentéssel került át nyelvünkbe, és csakhamar kiegészült a rózsával. A török hódítás idején a bazsár szó basa alakban jelent meg.

Ettől kezdve a növényt is nevezik így.

A nyelvjárásokban szintén számos hangalakváltozatban volt használatos: bazsa ruozsa (Sopron és Vas megye), basa-ruzsa (Borsod), bazsarózsa (Háromszék, Nógrád), bázsárrózsa (Gömör megye), buzsarózsa (Tárkány), busarózsa (Hunyad megye).

Társneve a peónia (&lt; latin &lt; görög), szintén a latin paeonia szóból való a pébenye, pévenyerózsa (R. 1833:

Kassai), Pozsony megyében a szlovákból átvett pivonka (&lt; pivonyka, pivonia, pivonye)és a köznyelvben általánosabb pünkösdirózsa.

A Paeonia tudományos genusnév egy régi görög növénynév folytatója; Theophrasztosztól származik, aki azt paeon néven írja le. „Az istenek orvosától” származtatja, aki a monda szerint a növény gyökerével meggyógyította Pentót, a sötét alvilág istenét.

A bazsarózsa gyökerét a görög gyógynövényárusok titokzatos szertartások között ásták ki; Plinius szerint „éjjel kell kiásni, mert különben könnyen megesik, hogy a fekete harkály a védelmére siet, és a gyökérásó szemébe csap”.

Ő úgy tudta, hogy az egyik legrégebben termesztett virág.

A bazsarózsák a legősibb virágos növények közé tartoznak, számos primitív anatómiai bélyeget mutatnak. Ilyen például a villás elágazási szerkezetre emlékeztető levél és hajtásrendszer, a teltvirágúságra való hajlam – amit a nemesítők a legtöbb kerti változatnál ki is használtak –, a spirálisan elrendeződő porzó és termő stb.

§ Becőtermés (siliqua) – Becő: csn

A felnyíló száraz termések közé tartozik a tüszőtermés, a hüvelytermés, a toktermés, a becőtermés és a becőketermés.

A becőtermés (siliqua) két termőlevélből és felső állású magházból alakuló, két kopáccsal alulról felfelé nyíló száraz termés. Üregét a placentából származó álválaszfal (replum) két részre osztja, s a magvak hártyás álrekeszfalon ülnek. Ha hossza kb. olyan mint a szélessége, akkor becőkének (silicula) hívjuk. Főképp a káposztafélékre (Brassicaceae) jellemző terméstípus. Becője van pl. a mustárnak, reteknek, káposztának, illetve becőkéje pl. a pásztortáskának, zsázsának.

§ Mindignyíló begónia vagy kerti begónia (Begonia × semperflorens-cultorum) – Begónia: lk

A begóniafélék családjába tartozó Begonia cucullata és a Begonia schmidtiana

fajok kertészeti hibridje

Mindenütt elterjedt, a legkedveltebb virágágyi Növények egyike. Tágtűrésű fajta, az erős napot és a félárnyékot is jól elviselő egynyári növény. Óvatosságra ad okot, hogy a növény minden része erősen mérgező, így távol kell tartani tőle különösen a kisgyermekeket.

Kultúrnövényként szinte már az egész világon fellelhető a virágoskertek díszeként. Eredetileg trópusi és szubtrópusi Éghajlatú területek, őserdők jellemző növénye. Őshazája Afrika, Dél-Amerika és Ázsia.

Rendkívül változatos megjelenésű, apró termetű (magassága 25–35 cm, szélessége 20 cm) lágy szárú növény. Zöld, illetve bordós színezetű, egyszerű, húsos levelei, lehetnek kerekdedek, vese alakúak, vagy aszimmetrikusak. Hosszú, húsos levélnyéllel rendelkezik, élrefutó, szárnyas erezettel. Levelei szórtan találhatók a növényen. Virága sokféle színezetben látható, piros, fehér, rózsaszín, stb, de mostanában már kedveltek a szegélyezett virágok is.

A növényt általában rovarok porozzák be, a megtermékenyülést követően toktermést fejleszt. 1 grammnyi magban kb 40.000 szem található, magjai a téglaporhoz hasonlíthatóak. Viszonylag lassú tenyészidejű, a kertészetekben már decemberben megkezdik a magok elvetését, hogy májusra kifejlett növénnyé fejlődjön.

§ Hegyesfarkú bélgiliszta (Enterobius vermicularis) – Bél: csn

Törzs: Nematoda – fonálférgek.

Közel 25 000 fajuk szabadonélő vagy parazita. Méretük 200 μm és kb. 50 cm közé esik. A Földön legnagyobb tömegben előforduló állatok. Fonálszerű testük sima, kutikulájuk alatt a bőrizomtömlő csak hosszanti lefutású izomrostokat tartalmaz, ez eredményezi szinuszoid, kígyózó mozgásukat. A nőstény valamivel nagyobb a hímnél.

Külsejük nem mutat feltünő morfológiai változatosságot, tanulmányozásuk és faji szintű azonosításuk szakembert igényel.

Osztály: Chromadorea

Rend Oxyurida

Család: Oxyuridae

Enterobius vermicularis – cérnagiliszta vagy hegyesfarkú bélgiliszta. 5–13 mm hosszú, fehér endoparazita fonálféreg.

A peték a táplálékkal a vékonybélbe jutnak, ahol a lárvák kikelnek, kifejlődnek. Az ivarérett férgek a vakbélben tartózkodnak, párosodnak, majd a nőstények a végbélnyíláshoz mennek és petéiket annak redőibe rakják. A peték

irritálják a bőrt, viszketést okoznak. A petékkel szennyezett kézzel bevitt táplálékkal a gazda újrafertőzheti magát. A peték oválisak, 50–60 μm méretűek. A cérnagiliszta mérsékelt övben elterjedt, elsősorban a gyermek népességben jellemző, napjainkban is rendszeresen előfordul.

§ Bolondító beléndek (Hyoscyamus niger) – Beléndek: rfk

A mérsékelt égövi Ázsiában, az Indiai-szubkontinensen, Észak-Afrikában, de Európában is termő Egyéves vagy áttelelő lágyszárú növényfaj; a burgonyafélék Solanaceae) családjába tartozó, gyom- és gyógynövény.

40–60 cm magas, ágas, szőrös növény főleg parlagokon, szántókon fordul elő, de a fokozott gyomirtó használat miatt erősen megritkult. Nemzetségének egyetlenképviselője a Kárpát-medencében. Nem védett.

Az átható szagú, frissen és szárítva is mérgező növény gyógyászati hatóanyagait a leveléből (Hyoscyami folium) vonják ki.

Az egész növény ragadós, bozontos szőrű. A virág ülő, 2–3 cm átmérőjű, szennyes sárga alapon ibolyás erezetű. A Virágzat egyoldalas füzér. Virágzása május-augusztus. Termése szabályos fedővel nyíló tok. Levelei ülők, öblös-kanyargós szélűek.

§ Bellény – tudományos neve: bolondító beléndek – (Hyoscyamus niger) – Bellény: csn

Beléndek, a burgonyával rokon, szőrös levelű, sárga virágú mérges gyomnövény; Hyoscyamus niger.

csalmatok J: (rég) beléndek.

Korai latin–magyar szójegyzékeinkben (1395 k.: BesztSzj., 1405 k.: SchlSzj.) szerepel a belend és a Casanate-glosszákban (1470 k.: CasGl.) a belentfw, mely alighanem a beléndek hibás alakja. Melius Juhász Péternél (1578) bëlén fű, bilind, beléndek, bolondítófű, Beythe András könyvében (1595: FK.) belend.

Szenczi Molnár Albert szótárában (1604) és Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690) belénd vagy bolonditó fű szerepel. EzutánFelvinczi György művében (1694), majd Pápai szótárának Bod Péter-féle kiadásában (1767: PPB.) találjuk meg. A marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban (1786) berlin fű.

A népnyelvben Somogy megyében böléndök, de a beléndek egyéb származékai és alakváltozatai (bellény, belind, bilind, bilindek, bilindök, bölendëk) is használatosak a nyelvjárásokban.

§ Bencepoloska (Rhaphigaster nebulosa) – Bence: csn, fk

Főleg európai faj, bár a Kárpát-medencétől északra és Németországtól, illetve Magyarországtól keletre nem fordul elő. Elterjedési területe a Mediterráneumból átnyúlik Törökország ázsiai részére is, a Kaukázusig. Észak-Afrika országai közül főleg Algériában és Marokkóban fordul elő (Halászfy, 1959). Magyarországon mindenütt közönséges.

Mivel Magyarországon gyakori, számos népi nevét ismerjük. Ezek közül a leggyakoribb a mezei poloska, de hívják még büdös Marcinak, illetve büdös Margitnak, nagy szürke címeres poloskának, téli poloskának, büdös Bencének, büdös Bankának, büdös Margónak, templombogárnak is (Tóth, 2014).

A fej oldala S alakú, a fejpajzs vége kissé kiszélesedik és felhólyagosodik. Sárga hasoldalát nagyobb fekete foltok tarkázzák. Tojás alakú, szürkésbarna, egyenlőtlenül pontozott teste 14–16 mm hosszú. A Corium hátsó széle ívelt, a membrán valamivel hosszabb, mint a potroh; utóbbin üvegszerű, barna foltok láthatók. Csápja és potrohának pengeszerű szegélye halványsárga–fekete foltos. A 2. haslemezén található tövisnyúlvány az elülső csípőkig ér.

Táplálékul növények nedveit szívogatja. Külföldi tapasztalatok szerint a mogyorót károsíthatja; Magyarországon károsítóként még nem jelentkezett.

Védekezésül rossz szagú váladékot fecskendez ki. Mivel ez egyúttal mérgező is, a madarak, cickányok ellen kiválóan véd. Főzelékfélékkel beültetett kertekben vagy borostyánszőlővel (Ampelopsis spp.) befuttatott házfalakon gyakori, sokszor át is telel. Magyarországon egy évben két nemzedéke repül: az első március–május, a második július–szeptember között. A második nemzedék áttelelni készülő példányai ősszel gyakran a házakban, egyéb épületekben keresnek rejtekhelyet. A sikeresen áttelelt példányokkal kora tavasszal találkozhatunk.

Hasonló fajok. Az ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys) Ázsiából importált növényekkel behozott inváziós faj. Zöld vándorpoloska (Nezara viridula).

§ Benedekfű (Cnicus benedictus) – Benedek: csn, fk

Népies nevei: áldott bogáncs, keserű bogáncs, áldottfű, áldott Bárcs, áldott haloványka, pápafű.

A Földközi-tenger keleti medencéjéből terjedt el. Magyarországra (és egész

Európába) a bencés szerzetesek hozták Itáliából, és sokáig a Kolostorkertekben termesztették.

Mediterrán vidékeken máig vadon élő, egyéves növény. Fél méter magasra nő, szára ötélű, elágazó, alsó része érdes és mirigyszőrökkel borított. Levelei alul nyelesek, feljebb ülők, hosszúak, szeldeltek, lándzsa alakúak és tüskések. Fészekvirágzata sárga, termése bóbitás kaszat. Június-júliusban virágzik.

Drogja virágos leveles hajtása (Cardui benedicti herba). Kaszattermése szappangyártásra alkalmas zsírosolajat is tartalmaz. A hajtásdroghoz virágzása kezdetén takarítják be.

Gyógyászati célokra oldalhajtásait és felső 30–40 cm hosszú virágos, leveles részét szedik. Árnyékos helyen kell szárítani, mert a napfényre érzékeny; azon hamar kifakul. Egy kilogramm szárítmányhoz 5 kilogramm nyers növény kell. Jó emésztés- és étvágyjavító hatású szer. Fokozza a gyomorsav elválasztását, az epefunkciót is előnyösen befolyásolja. A népi gyógyászatban epehajtóként alkalmazzák. Túladagolása émelygést, gyomorgörcsöt, hányást okozhat.

A XVI. században tévesen azt gondolták, hogy a Pestis gyógyítására alkalmas.

Rendkívül keserű; ezt a likőriparban használják ki (gyomorkeserűk gyártásánál).

§ Benge-darázscincér (Clytus rhamni Germar, 1817) – Benge: csn

Agrilus roscidus Kiesenwetter, 1857 benge-karcsúdíszbogár.

A cincérfélék (Cerambycidae) a Rovarok (Insecta) osztályának bogarak (Coleoptera) rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

Magyar nevüket onnan kapták, hogy zavarás esetén cincogó-ciripelő hangot hallatnak.

A cincérféléknek körülbelül 25 000 faja ismert; fajaik minden kontinensen előfordulnak, Antarktika kivételével. Különösen sok fajuk él a trópusokon. Közép- és Észak-Európában 250, a Brit-szigeteken pedig 60 faj él. Sok faj kifejezetten ritkának számít. Számos cincérfajt Európában törvények védenek. A trópusokon élő fajokat leginkább élőhelyük zsugorodása veszélyezteti. A cincérfélék családjába 216 magyarországi faj tartozik.

A rovarászok körében a cincérek népszerűek, ezért hazai fajaik életmódját is viszonylag jól ismerjük.

E rovarok hossza Európában legfeljebb 60 milliméter, a trópusokon nagyobb. A cincérek teste hosszúkás és enyhén lapított, de vannak zömök vagy hengeres

alkatú fajok is. Élénk mozgású bogarak. Sok faj élénk színekben pompázik, és változatos minták díszítik őket, míg más fajok egyszerű színezetűek. A nagyon

színes fajok teste mérget vagy keserű ízű anyagokat tartalmaz. Mintázatuk néha aposzematikus, vagyis veszélyes vagy kellemetlen ízű rovarokat, például redősszárnyú darazsakat (Vespidae) vagy hajnalbogárféléket (Lycidae) utánoznak (mimikri). Más fajok mintázata a környezetükre (például

zuzmós fakéregre vagy madárürülékre) hasonlít (álcázás).

A cincérfélék Szárnyfedője általában betakarja a hátulsó pár szárnyat, de néha megrövidült; az ilyen fajok fürkészdarazsakra hasonlítanak. Egyes cincérfélék egyáltalán nem tudnak repülni. Lábfejükön két-két karom van. Rágó Szájszervük erős, a bogarak képesek megrágni a kemény fát.

A csáp 11 ízből áll, és rendszerint hosszabb, mint az állat teste; a hímek csápja hosszabb, mint a nőstényeké. A bogár a csápjával tapogat, és a környezet illatanyagait is érzékeli. A cincérfélék csápjukat előretartva vagy oldalra hajlítva viselik; számos faj arra is felhasználja, hogy hanyatt esve, segítségével ismét

talpra álljon. Mindkét nem tud ciripelni, amit ki is próbálhatunk, ha egy cincért ujjaink közé veszünk: előtorát a mellközép hátán elhelyezkedő reszelőlapon előre-hátra mozgatva, cirpelő hangot ad. Más fajok – a csőszcincérformák (Prioninae) tagjai – a hátulsó lábukat dörzsölik a szárnyfedő szegélyéhez.

A cincérfajok nagy többségének lárvái élő vagy holt faanyagot esznek ( Szaproxilofágia ); a kifejlett rovarok fák kifolyó nedvével, Virágporral és nektárral táplálkoznak. Nagy számban akadnak azonban lágyszárúak gyökerében vagy szárában fejlődő fajok is; a gyalogcincérek lárvái pedig a talajban pázsitfűfélék gyökereit fogyasztják.

A cincérfélék fajtól függően 150-300 petét, egyesével vagy csomókban raknak le. A lárvák fejlődésének időtartama fajonként és területenként eltérő. A kifejlett bogarak (imágók) viszonylag rövid életűek.

Magyarországon előforduló fajok:

Cser-tövisescincér (Rhagium mordax)

Fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor)

Tölgyes-tövisescincér (Rhagium sycophanta)

Feketevégű karcsúcincér (Stenurella melanura)

Havasi cincér (Rosalia alpina)

Pézsmacincér (Aromia moschata)

Bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus)

Sárgafarú darázscincér (Plagionotus detritus)

Szemfoltos cincér (Mesosa curculionoides)

Változékony virágcincér (Pachytodes cerambyciformis)

Juhar-díszcincér (Anaglyptus mysticus)

Nagy hőscincér (Cerambyx cerdo)

Csőszcincér (Prionus coriarius) (Linnaeus, 1758)

Ácscincér (Ergates faber)

Diófacincér (Megopis scabricornis)

Barna gyalogcincér (Dorcadion fulvum)

Pusztai gyalogcincér (Dorcadion fulvum cervae)

Tűzpiros facincér (Pyrrhidium sanguineum)

Tarka cincér (Aegomorphus clavipes)

§ Sziklai benge vagy kövi benge (Rhamnus saxatilis) – Benge: csn

A sziklai benge alacsony, 0,2-1,2 méter (maximum 1,5 m) magas cserje. Habitusában hasonlít a varjútövishez. Sűrűn elágazó, hajtásai sárgás- vagy világosbarnák, vékonyak. Rügyei kicsik, világosbarna színűek. Az oldalhajtások végén tövis található. Levelei kicsik, 1–3 cm hosszúak, bőrszerűek, felül sötét-, alul pedig fehéreszöldek. Alakjuk elliptikus lándzsás vagy tojásdad-lándzsás, felületük szőrtelen, elhelyezkedésük keresztben átellenes. A levél széle finoman fűrészes. Ősszel sárgászöldre színeződik.

Május végén, június elején virágzik. A virágok bogernyőben nyílnak a levelek hónaljában. A virágok kicsik, sárgák, négyszirmúak.

Termése gömbölyű, 5–7 mm átmérőjű, fényesfekete bengetermés. Benne 2-3 tojásdad, 3–4 mm-es mag található. Július-augusztusban érik be, télen lehullik.

Közép- és Dél-Európában elterjedt. Az Alpokban 1280 méteres magasságig megtalálható. Elterjedésének déli határa Olaszország középső és Spanyolország északi része. Délkeleten a Balkánig (Románia, Bulgária, Görögország), északon Dél-Németországig hatol. Magyarországon a Soproni-hegységben és a Balfi-dombvidéken él.

A meleg, napos, sziklás domb- és hegyoldalakat kedveli. Mészkedvelő. Száraz tölgyesekben, erdőszéleken is megtalálható.

Éretlen bogyójából régen sárgászöld festékanyagot nyertek ezért festő bengének is nevezik.

Magyarországon védett, eszmei értéke 10 000 Ft.

§ béra (Dorcatragus megalotis) – Béra: csn

Elnevezése a Szomáli nevéből (behra) ered.

Északkelet-Afrika lakója. Élőhelyéül köves, sziklás domboldalak, ritkábban meredek lejtők szolgálnak, ahol a kevert, akáciák dominálta, fás pusztai növényzet jellemző. Elsősorban Szomália északi részén, Szomáliföldön él a Nogaal-völgytől északra, de Dzsibuti déli részén és Etiópia e két országgal szomszédos északi határvidékén, a Marmar-hegységben is előfordul. Sem a szomáliai, sem az etiópiai állományról nem állnak rendelkezésre érdemleges információk.

A béra, törpeantilop lévén, meglehetősen kis termetű állat: testhossza 80-86 centiméter, amihez rövid, 6-7,5 centiméteres, bozontos farok csatlakozik; marmagassága 50-60 centiméter, testtömege 9-11,5 kilogramm körül mozog. A faj végtagjai rendkívül hosszúak és vékonyak. Szarvai csak a bikáknak vannak, ezek hegyes tüskék, amelyek függőlegesen állnak a fültő közelében; hosszuk 7,5-10 centiméter körüli.

A bérák durva szőrzete vöröses szürke, hasoldaluk fehér, a két terület között mindkét oldalon sötét sáv húzódik a könyökrésztől a hátsó lábig. A

fej színezete sárgásvörös, a fekete szemhéjú szemek körül fehér gyűrűvel.

A béra legjellegzetesebb testrésze rendkívüli méretű füle, ami tudományos névadásában is tükröződik (megalotis = nagy fülű): hossza tizenöt, szélessége 7,5 centiméteres, belső felületét pedig fehér szőr borítja.

A béra párokban vagy kisebb csapatokban él, amelyekbe egy hím és néhány nőstény tartozik. Délelőtt és estefelé aktív, a legforróbb órákat pihenéssel tölti.

Táplálékául elsősorban cserjelevelek szolgálnak, de fűféléket is fogyaszt; a száraz környezethez alkalmazkodva nincs szüksége ivásra, vízigényét a táplálékául szolgáló növényekből nyeri. Rendkívül óvatos faj, nagy füleivel a legkisebb zajra is felfigyel. Vész esetén gyors, kecskére emlékeztető szökellésekkel a biztonságosabb, meredekebb sziklákra menekül.

Hat hónapig tartó vemhességet követően egyetlen utód jön világra áprilisban, az esős időszakban.

Elsősorban élőhelyének beszűkülése és degradációja fenyegeti a fakitermelés és a túllegeltetés folytán, emellett vadásszák is. Ezek következtében állománya

csökkenőben van, becslések szerint már nem haladja meg a tízezres példányt.

§ Berbecs – tudományos neve: ördögcérna – (lícium) – Berbecs: csn

sefű sefa, ördögcérna, lícium.

Az első magyar füvészek közül sem Melius Juhász Péter, sem Beythe András nem ismerte a Lyciumot. Diószegi Sámuel már igen, és magyar nevet is alkotott jelölésére: fanzárnak nevezte el, mert virágának, illetve pártájának „torkt a hímszálak szőrei bezárják”. (A szőr régi magyar neve, mint az a Schlägli

Szójegyzékben olvasható: fan.)Találó neve a semfűsemfa (se fű, se fa), Sopron és Vas megyében së-fü-së-fa, a Balatonnál, Baranyában, Kemenesalján sëm-fü-sëm-fa;

az oroszban ni-derevo-ni-trava. Egyes vidékeinken folyófűzfa, szelice, gyurkafa, berbecs, szopóka, ördögcérna. Hosszú, vékony, lecsüngő vesszői függönyszerűen takarnak. Sövénynek is elsőrendű, sűrű ágai valóságos gátat alkotnak; innen ered elevengát társneve. Vörös bogyói alapján boszorkányhegnek is nevezik.

Hitvány, törékeny faanyaga miatt kapta a kutyafa elnevezést (R. 1754: kutja fa, N. SzegSz. | NépNyelv. 1943: Szeged-Kancsaltó, Horgos | Nyr. 27: Vas megye,

Körmend vidéke). A német Hundsbaum tükörszóban ugyanígy a pejoratív előtag a növény hitványságára, használhatatlanságára utal. Akárcsak a románban, vö. lemn-cîinesc és az angolban, vö. dogwood ’vadsom’.

A cserjét Linné nevezte el Lyciumnak, mégpedig Plinius Naturalis historiae libri című művének 24. könyvében szereplő lycium nevű növénye alapján. Plinius pedig Dioszkuridész lükion nevű növényét latinosította lyciummá. Erről a lükionról a görög orvos így emlékezett meg: „ho enioi püxakanthon kalousi dendron esin ekanthodés”, azaz ’egyesek pyxacanthonnak nevezik, tövises fa’.

Debreceni hagyomány, hogy a reformáció idején szópárbajt vívott két agilis pap. Az új hit harcosa, Bálint és a katolikus Ambrosius. Nem jutván előre egymás

meggyőzésében, a tréfás kedvű Ambrosius leszúrt a földbe egy Lycium-vesszőt, és azt mondta: „Akkor lesz ebből a vallásból valami, mikor ez fává nő.” Lett

is a reformációból új vallás, ennek magyarországi központja éppen Debrecen volt. A vita 1767-ben történt, Csokonai Vitéz Mihály, később Devecseri Gábor

írt verset a bokorról.

A Lycium halimifolium nálunk is elterjedt, árkok, utak mentén nő, s a falusi kertek kerítése mellett csaknem olyan gyakori, mint a bodza vagy az orgona. Jól alkalmazható köves lejtők, sziklák, kőgörgetegek, salakhegyek betelepítésére.

Az ördögcérna (Lycium) nemzetségnek mintegy száztíz faja ismeretes. Közép-Európában a Lycium halimifolium napos, meszes talajú lejtőkön gyakori. Ibolyás virágai a hosszú és rövid hajtásokon egyaránt megtalálhatók, bár az utóbbiak rendszerint tövissé módosulnak. Ezek a tövisek a Lycium horrida merev, tömött növésű bokrai esetében olyan szokatlanul erősek, hogy Dél-Afrikában sövénynek ültetik.

§ Berbécs – tudományos neve: juh – (Ovis) – Berbécs: csn

Gyapjáért, tejéért és húsáért tenyésztett, párosujjú, kérődző emlősállat; Ovis.

Helynévben 1208-tól adatolható: „In predio ipsorum quod dicitur yuhol” (OklSz.). Köznévként 1372 u./1448 k. bukkan fel a Jókai kódexben: „criſtuſnak

yuhÿ vÿgaзtalaſarol”. 1395 k.: ÿch ol (BesztSzj.), 1533: ju (Murm.), 1565: gyuhok (NySz.), 1570 k.: iuh (ArsMed.), 1708: jú (PP.). A nyelvjárásokban MTsz.:

joho | ÚMTsz.: jahak, jahu, jo, johó, johu, juak | Nyatl.: johú, juhú. Ismeretlen eredetű szó. Korábbi finnugor és török származtatása téves.

A kettős szókészletben a szópárok sok esetben nem válthatják ki egymást. Így pl. a juhokat őrző ember juhász, de bográcsban ő is birkagulyást főz.

A juh származékai: juhos, juhász, juhászat, juhászkodik. A juhtenyésztésben kialakult kifejezések: kos, anyajuh, birka, bürge; ürü, berbécs, berba; bárány,

diszké, bari, toklyó, olló; cáp stb. Kriza János a juhoknak számos kifejezését jegyezte föl; vö. baksa ’egyéves berbécs’, balán ’szőke szőrű juh’, bëlice, bölice ’tiszta fejér bárány, melynek a szeme körül nincs meg a szokott fekete gyűrűkarika’, cápsa ’kis cáp’, kirlán ’egyéves bárány’, mióra v. millóra

(R. 1838: millora, miora /Tsz./), ill. düszke vagy diszke ’előhasi juh, egyéves bárány’, szőnye ’hamuszín szőrű bárány, mely sem fekete, sem fehér’, vakisa ’fekete szemkörű fejér juh; innen mondják vakisa-szeműnek a kecske, bika, ökör, tehen, sőt nagy feketeszemű, szemöldökű, de fejérbőrű embert is’ (Kriza:Vadr.).

Hogy a juhászat számos román neve átkerült a magyarba, egyáltalán nem szokatlan, hiszen a juhtartás fogalomkörére a vonatkozó terminológia átáramlása jellemző, ugyanis a juhtenyésztésben, az erdélyi fejősjuhászat fejlődésében komoly szerepe volt a románságnak. Erre mutatnak a magyar szókincsbe átvett román lexémák:

pl. a juhászok nevei (bács, csobán stb.), ruházatuk, építményeik, tejtermékek és tejes ételek. Juhtartással kapcsolatos ételnevek a XVII–XVIII. századi

átvételek: bálmos, mamaliga, tokány (NyK. 73), a juhpásztor berszán (uo.) neve. Továbbá a tejföldolgozás kifejezései, a juhok nevei, Bakos számos román eredetű jövevényszava (REl. 410). És természetesen a juhok betegségeinek elnevezései ugyancsak ide tartoznak.

A berbécs juhnév (R. 1423: szn., XVI. század vége: kn.) román eredetű, a ro. berbeci (többes szám) ’ua.’ a lat. berbex, vervex átvétele. A kivénhedt vagy meddő nőstény juh és a bárányától elválasztott fejősjuh tájnyelvi neve a canga.

A juh vagy birka az egyik legrégebben háziasított állatfaj, melynek gyapja, teje és húsa is felhasználható. Kérődző állat, és szinte a füvön is megél

– ezért lett a gyengébb legelők első számú hasznosítója. Természetes körülmények között is könnyen szaporodik. Amerikába először a spanyolok vitték a XVI. században. A magyaroknál a ló után a legfontosabb háziállat volt. A rackajuh jellegzetesen magyar állatfajta, sehol a világon nem található, csak ott, ahol magyarok laknak. Magyarországon az elmúlt ötven év során az őshonos kiskérődzők közül a juh volt az, amely számban, népszerűségben és jövedelmezőségben nagy jelentőségű volt.

§ Berbervarangy (Amietophrynus mauritanicus) – Berber: csn

A Marokkóban és Tuniszban honos berber varangy életmódja tekintetében csak kevéssé tér el a mi varangyainktól. Ez a faj a Szahara területére eső részek kivételével Marokkótól Tuniszig fordul elő. Tripoliszban és Barkában hiába keressük. Körülbelül olyan nagyságot ér el, mint a mi barna varangyunk. Felül szép világosbarna, nagy vörös- és feketebarna, sötétebben szegélyezett foltokkal tarkázott, ritkábban majdnem egyszínű, s ekkor a barna varangytól azáltal különböztethető meg, hogy a lábtövei mentén határozott redő van.

§ Bércvirág – tudományos neve: gumótermő fogasír vagy hagymás fogasír - (Cardamine bulbifera) – Bérc: csn, fk

a valódi kétszikűek csoportjába tartozó káposztafélék (Brassicaceae) családjának egyik, Magyarországon is honos faja. Régen foganőtt fűnek is hívták kis sarjrügyeiről, amiket a népnyelv fogaknak, illetve hagymáknak nevezett.

Elsősorban a hűvös hegyi klímát kedveli, a hegyvidéki bükkösökben, gyertyános–tölgyesekben fordul elő. Megtalálható a Nyírség homokbuckáin elterülő gyertyános–tölgyesekben is. Elsősorban vegetatívan, tarackjáról terjed. Április–májusban virágzik.

25–80 cm magas, vízszintes gyöktörzsű évelő. A levelek szórt állásúak, hosszúkás lándzsásak, a felsők épek, az alsók páratlanul szárnyaltak, fogas szélűek. A levelek hónaljában kis sarjgumócskák (sarjrügyek) találhatók – ezek fiatalon zöldek, éretten lilás színűek. A virágok halványlilák, fehérek, négyszirmúak. Tavasszal, április-májusban virágzik.

Sok C-vitamint tartalmaz, ezért a tüdővész, a skorbut és a fogínysorvadás gyógyítására használták (a fogas-ír másik jelentése: a fogra ír).

§ Berekvirág – tudományos neve: berki kökörcsin – (Anemone nemorosa L.) – Berek: csn

További nevei: Áprilisi vagy berekvirág, fehér boglárvirág, fehér húsvét, fehér kukukvirág, fehér nyiralja, fehér vagy tavaszi pipacs, kikeleti fű, patácz, pipacskökörcsin, reszketeg, szellőrózsa, szélrózsa. – Term. r.: Boglárkafélék. Ranunculaceae.)

Évelő. 7–20 cm. Vékony hengeres jóformán vízszintben álló tőkéje van. Tőlevele virítás idején rendszerint hiányzik; szárán csak gallért alkotó murvák fejlődnek, melyek azonban a tőlevelekhez hasonlók, hármasak, körülbelűl még egyszer akkorák mint a nyelük és egyenetlenűl bevagdaltak. A kocsánya szőrös; rendesen egyvirágú. Csészeleveleinek a száma többnyire 6; kopaszok és fehérek; pirosan erezettek, sőt külsejük is többnyire pirosan van befuttatva. Szirmuk hiányzik. Terem árnyas erdőkben, ligetekben az egész ország hegy- és dombvidékén. Mérges.

§ Berke – tudományos neve: birka – (Ovis) - Berke: csn, rfk

A birka elnevezés 1461-ben bukkan fel írásbeliségünkben: birca (OklSz.). 1689-ben berke (uo.). A szó alakváltozatai a népnyelvben ÚMTsz.: berka, birke, berke, berga, birge, bürge.

Cseh jövevényszavunk a SzlJsz. és a TESz. szerint; vö. cs., morva, szlk. birka ’juh’, megvan az oroszban és az ukránban is, a bir, birr juhterelő szóból alakult. A magyarba egy morva juhfajta neveként került a fenti források megállapítása szerint. Feltűnő azonban, hogy a magyarban ’ovis’ jelentéssel már 1461 óta kimutatható több alakváltozatban is, valamint kialakult mellette a birkás származék is. Ezzel szemben a morva, szlovák és ukrán szavak kora fiatalabb, és elsősorban a magyar nyelvhatárhoz közeli nyelvjárásokban adatolható. Valószínűbb tehát, hogy a birka magyar fejlemény, annál is inkább, mert a szbhv., szln. és le. birka ’juhfajta’ átvétel a magyarból.

A köznyelvben a birka és a juh teljes szinonima, a juhhús megnevezésére viszont főként a birka használatos: birkahús, birkacomb, birkatokány. A táj. berbécs ’kos, ürü’ román kölcsönszavunk; vö. ro. berbece. Az apáca-birka ’meddő birka’ (Nyr. 10., MTsz.). A birka idegen nyelvi elnevezései közül etimológiailag összetartozik, és a birka lat. ovis nevére vezethető vissza az or., blg., bosny., szbhv., mac., szlk., szln. ovca, le. owca, cs. ovce (W.).

§ Berkenye-bimbólikasztó (Anthonomus sorbi Germar, 1821) – Berkenye: lk

Berkenye-bimbólikasztó – Sas-hegyi kertség, fűhálózás, 2012.V.19., Merkl O.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Berkenye (Sorbus) – Berkenye: lk

A Rózsafélék (Rosaceae) Családjába tartozó, egész Európában elterjedt, több mint 100, cserje- vagy fa fajt magába foglaló nemzetség. A nemzetség tudományos neve a „fanyar” jelentésű Kelta „sor” szóból eredeztethető, mely nyilván a termés ízére utal. Az arab sorbet vagy sherbet is ebből a szótőből származik, ami a gyümölcsből készíthető italra utal (sörbet).

A berkenyék hajlamosak a kereszteződésre. A rózsafélék több más nemzetségéhez hasonlóan (például szeder (Rubus), Rózsa (Rosa) ebben a nemzetségben is sok, egymástól nehezen megkülönböztethető, vitatott besorolású taxon lelhető fel.

Főleg dísznövényként kedvelt, mert nemcsak mutatós, de a légköri szennyeződéseket is elviseli. Luc- és jegenyefenyő csemete ültetvényeknél gyakran ültetik, mert igénytelen, megnő sovány, vagy száraz talajon is, gyorsan nő, elnyomja a magas, kórós vágásnövényzetet. Haszon erdőkben télen bő avarral takarja be a talajt, a levelek gyorsan és alaposan lebomlanak, termékeny humusszal látva el a növényeket. Alkalmas lavinák törmelékkúpjának megkötésére, mivel gyökérzete mélyre hatoló és messzire szétágazó.

Leveleiből főzött teáját csersavtartalma miatt bél- és gyomorbántalmakra alkalmazzák. Bogyóiból pálinkát, likőrt és ecetet készítenek. Fája jól megmunkálható, faragható, esztergályozható és fényezhető. Lombja jó takarmány juhok és kecskék számára.

Állatgyógyászatban bogyóit kecske- és sertésorbánc ellen használják.

Magyarországon az alábbi berkenyefajok fordulnak még elő:

Lisztes berkenye vagy süvölvény berkenye, Madárberkenye, Hazslinszky-berkenye – védett, Dunai berkenye – védett, Kerti berkenye – védett, Déli berkenye – védett, Svéd berkenye, Jávorka-berkenye – védett, Dunántúli berkenye – védett, Soó-berkenye – védett, Duna-vidéki berkenye – védett.

Barkócaberkenye (Sorbus torminemespilus) barkócaberkenye átmeneti kisfajai (minden lisztes levélfonákú berkenye):

Andreánszky-berkenye, Ádám-berkenye, Bakonyi berkenye, Balatoni berkenye, Bartha-berkenye, Boros-berkenye, Budai berkenye, Csákberényi berkenye, Dégen-berkenye, Kárpáti-berkenye, Keller-berkenye, Keszthelyi berkenye, Kevéserű berkenye, Nagylevelű berkenye, Rédl-berkenye, Rövidkaréjú berkenye, Sárgáslevelű berkenye, Simonkai-berkenye, Vértesi berkenye.

Idegenhonos fajok:

Amerikai berkenye - Észak-Amerika keleti feléből származik

Díszes berkenye - É-Amerika északkeleti része

Égerlevelű berkenye – hazája Kína, Japán, Korea, Tajvan.

Erdélyi berkenye - Erdély, Bihar-hegység.

Fehértermésű berkenye - Kína kivéve a Dk-i részét.

Kasmíri berkenye – hazája Nyugat-Himalája, hegyvidéki erdők.

Keleti berkenye - hazája Japán, Korea hegyvidéki erdők.

Pekingi berkenye - É- és Ék-Kína.

Svéd berkenye – élőhelye Északnyugat-Európa.

Széleslevelű berkenye – élőhelye Közép- és Nyugat-Európa erdei. Lehetséges, hogy a lisztes és a barkócaberkenye természetes hibridje.

Türingiai berkenye – Európa erdeiben él, a lisztes és a madárberkenye természetes hibridje.

Sorbus esserteauana - élőhelye Délnyugat-Kína, hegyvidéki völgyek, erdők.

Sorbus forestii - Délnyugat-Kína hegyvidéki erdeiből származó faj.

Sorbus hupehensis - hazája Kína, hegyvidéki erdők.

Sorbus sargentiana - Délnyugat-Kínából, hegyvidéki erdőkből származó faj.

Sorbus scalaris - hazája Délnyugat-Kína, hegyvidéki erdők.

Sorbus thibetica - élőhelye Délnyugat-Kína, Himalája.

Sorbus vestita - hazája Himalája, hegyvidéki erdők.

Sorbus vilmorinii - hazája Délnyugat-Kína, hegyvidéki erdők.

§ Fülöp-szigeteki berkiposzáta (Horornis seebohmi) – Berki: csn

12 centiméter hosszú. A Fülöp-szigetek északi részének erdős területein él. Kis gerinctelenekkel táplálkozik. Áprilisban költ.

§ Római bertram vagy hamvas törpemargitvirág (Anacyclus pyrethrum depressus) – Bertram: csn, fk

Alacsony növekedésű, heverő szárú szőnyegszerűen szétterjedő évelő. Fészekvirágzatú növény. A sugárvirágok fonáki része sötét rózsaszín, míg a felső rész világosabb. Jó vízgazdálkodású kerti talajon szépen fejlődik. Fényigényes növény. Árnyékba, félárnyékba nem telepíthető. Közepes vízigényű növény, a száraz időszakokat öntözés nélkül is átvészeli. A telepítést követően ügyeljünk arra, hogy a gyomnövények ne nyomják el. Kis mérete és szárazságtűrése révén sziklakertekbe, kőrepedésekbe önálló növényként telepíthető, de jól kombinálható más sziklakerti növényekkel is. Az alacsony termet lehetőséget ad arra, hogy alacsony növésű, de színekben gazdag szegélyt hozzunk létre, egymástól akár jól elhatárolható növényekkel, ebben az esetben társítsuk délvirággal, kőtörőfűvel, varjúhájjal és kövirózsával, a sárga, fehér, rózsaszín színek szinte világítanak, ha kaviccsal takarjuk mellettük a talajt, így nem csak a látvány, de a praktikum is érvényesül, hiszen a gyakori gyomlálással nem kell foglalkoznunk.

Társításra javasolt növényfajták:

Delosperma 'Fire Spinner' - Délvirág (narancs-rózsaszín-fehér)

Saxifraga x arendsii 'Pixi Pan Red' – Kőtörőfű

Sedum floriferum 'Weihenstephaner Gold' – Varjúháj

Sempervivum 'Kramer Spinrad' – Kövirózsa

Fontos tudni:

Kifejlett magasság: 5-10 cm

Ültetési tőtáv: 20-25 cm

Virágzási idő: Május - Június

Méhcsalogató: Igen

Vízigény: Közepes vízigényű

Fényigény: Nagy fényigényű

Felhasználási terület: vegyes virágágyak, évelő virágágyak, szegélyek, sziklakertek, kiemelt ágyások

§ Sivatag berze (Radiola linoides Gmel) – Berze: csn

További nevei: apró len, csepp len, sugárfű. – R. Millegrana Sm. – Term. r.: Lenfélék. Linaceae.)

Egyéves. 2–10. Tőtől álvillásan ágas szára czérnaszerű. Nyeletlen levelei aprók, tojásdadok és átellenesek. Virága apró; négy szirma fehér. Tokja 4, látszólag 8 rekeszű, mindenik 2 maggal. Terem nedves, homokos v. tőzeges szántóföldeken. Bihar vármegyében és tőle keletre helyenként. 7–8.

§ Kerti berzseny – tudományos neve: ricinus – (Ricinus communis) – Berzseny: csn

Olajos magváért termesztett, ujjasan összetett nagy levelű növény; Ricinus communis.

1578-ban már adatolható a TESz. szerint: „Ricinus, több neve Christus keze”, illetve 1859-ben ricinolajt fordul elő. A népnyelvben ricenis olaj (ÚMTsz.).

Latin eredetű nemzetközi szó. A latin szó eredetileg ’kullancs’ jelentésű volt; a növénynévnek az a magyarázata, hogy a vérrel teleszívódott kullancs ’Ixodes ricinus’ alakban és nagyságban hasonlatos a ricinus magjához. A bibliai időkben viszonylag magas vízparti „dzsungelt” alkotott, s a Jordán folyót kísérő bozót fő alkotója volt a ricinus a leanderrel együtt. A XII. század végén hazájukba visszatérő keresztesek sok magot hoztak magukkal a Szentföldről. Ennek a növénynek kemény, szürkésbarna, márványozott, bab alakú magja nagy becsben állott, mint szentföldi emlék. A kolostorkertekbe jutott magból kikelő növényt megcsodálták, és elnevezték „palma Christinek”, a francia szerzetesek Krisztus tenyerének(a magyarban Krisztus tenyere, Krisztus keze), mert levelének formája hasonlít a széttárt ujjú tenyérhez. A növény termésének azonban a kuruzslókon és méregkeverőkön kívül nem tudták hasznát venni, pedig ott, ahonnan származott, egyike volt a legfontosabb olajos magvaknak. Egyiptomban, Abesszíniában és Kis-Ázsiában ősidők óta termesztették. Hérodotosz az V. században megírta, hogy a szilliküprion, azaz a ’csodafa’ bőséges termését összezúzzák, kisajtolják, megpirítják vagy megfőzik. A nyert olajat világításra és kenőcsök készítésére használták.

Magját megtalálták a 4-5000 éves egyiptomi sírokban is. Az óegyiptomiak a növénynek a dekam, magjának pedig a kiki nevet adták. Korán átkerült Indiába.

Az ókori görögök szintén kiki néven ismerték a növényt, magját ellenben krotonnak nevezték. Ennek az a magyarázata, hogy a mag megtévesztésig hasonlít a magát vérrel megszívott kullancshoz. Dioszkuridész ismerteti a kikinon élaion készítésének módját. A római írók nemcsak krotonnak, hanem népi gúnynevén ricinusnak is nevezték a növényt. Ennek értelme ugyanaz, mint a görög kroton szóé, tehát a juhokon, kutyákon, szamarakon élősködő kullancsot jelenti.

A középkorban általánosan használt csodafa neve a növény gyors növekedésével kapcsolatos. A magyarban is meglévő csodafa, csudafa tükörfordítás eredménye

a németből; vö. Wunderbaum ’ua.’ Luther ellenben „Kürbisnek”, azaz töknek nevezte, innen ered a ricinus egyik népnyelvi neve, a Jónás kabak. A különböző

nyelvek füveskönyvei terjedelmesen írtak a ricinusról.

Első magyar nyelvű füveskönyvünkben, Melius Juhász Péter Herbariumában (1578) csodafa, illetve sárfű is volt a neve. Hasznáról azt írta, hogy „ez fü valahol vagyon, a vakandak ott nem lakic: igen gyülöli a vakandak ez csodafát”. Ezzel a tulajdonságával függ össze a Szigetközben ma is használatos nyelvjárási

vakandelhárító cserje és a szaknyelvben is számon tartott vakondfa, vakondfű (R. XVIII. század: vakondokfű ’Cataputia maior’) elnevezés. A növény illatanyaga is irritálhatja a vakondot. Ha a kertbe, fű közé ültetik, a szépen nyírt pázsitot nem csúfítják el a vakondtúrások. A tapasztalat azonban azt mutatja,

hogy egy növény csupán 5-6 négyzetméter nagyságú területet „mentesít”. De ez nem is baj, mert a ricinus feltűnő bokra szép dísz. Más módszerekkel is próbálkoznak a vakond elűzésére: a ricinus magját a Szigetközben vakandbabnak mondják, mely – a föld alatti járatokba helyezve – megmérgezi az állatot.

Melius ismerteti a növény egyéb hatását is; a magjából készült olaj a sárgaságot gyógyítja, „ha kened vele, sömört és egyéb gelyvát, szemölcsöt, dagadást elront”. Beythe András (1595: FK.) szinte szó szerint ugyanezt írta a ricinusról, Clusius (1583: NomPann.) szintén említi. Csapó Józsefnél (1775) nagy

sárfű néven szerepel, aki felsorolja akkor ismert társneveit is: tsudafa, tsudafű, ötujjufű, Krisztus tenyere, kerti berzseny, török mag. A Magyar Fűvész

Könyv szerzői (1807: MFűvK.) himbojnak nevezték el, talán azért, mert sok hímszála bojtos.

A mag olajával bővebben foglalkozott Diószegi Sámuel az Orvosi Fűvész Könyvben (1813: OrvF.).

További társneve a hashajtóbab, Jónás fája, Jónás kabakja, Krisztus keze, Jézus tenyere, törökmag. Egyes vidékeinken bárányszűzfa a Ricinus communis’ (Nyr.

85) neve [R. XVIII. század: szűzbárány, bárányszűzfa ’Agnus castus’ (uo.), 1868: bárány-szűzfa ’Szicíliában és Nápolyban tenyésző fa, melynek magva a hit szerint a szüzességet megőrzi’ (Ballagi); N. szűzbariska ’Vitex agnus-castus’ (MNöv.)]. Ballagi Mór szótárában az elnevezés idegen nyelvi megfelelők vagy

latin értelmezés nélkül szerepel. Az általa említett hiedelemre van analógia a magyar növényvilágban is. Nevezték a növényt csudafahimbojnak és Krisztuspálmának, német neve is Wunderbaum (Nyr. i. h.), azaz ’csodafa’. A Vitex agnus castus ma barátbors, mely az ugyanezt a növényt jelentő német Mönchspfeffer tükörszava.

Az Agnus castus Linné előtt Bauhinnál szerepel, mely a – már Pliniusnál is olvasható – latin agnus = vitex növénynév (&lt; görög hágnosz = lügosz ’ua.’) folytatója. A görög hágnósz hangalakilag igen közel áll; ennek ’tisztelt, szent’ és ’szűziesen ártatlan, tiszta, szemérmes’ jelentése is van. Dioszkuridész

a növénynek tisztító hatást tulajdonított (görög agneúein ’szűznek lenni, megtisztulni’). A későbbi időkben a név eredeti névadási szemlélete háttérbe

szorult a középkor szimbolikus gondolkodásának és hitének megfelelően, különösen mert a latin agnus ’bárány’ és castus ’ártatlan, szűz’ jelentésű (hasonló az Agnus Dei ’Isten báránykája’ mint a tökéletes ártatlanság és szűziesség jelképe). Így érthetőek a növény R. (XVIII. századi) magyar nevei: leányharagja, szűz nemszeretemfa, barátbors és mai szűzfa, szűzbariska elnevezései.

A ricinus változatossága rendkívüli: a trópusokon fa alakú, és elérheti a 10 méteres magasságot, míg a hűvösebb éghajlatú tájakon, így nálunk is a szabadban csak mint egyéves növény nevelhető.

A ricinus magjai rendkívül mérgesek, hatásuk felülmúlja még a sztrichinét is. A ricin vérméreg, már 4-5 darab megöl egy felnőtt embert. A patikákban a

ricinus magjának neve cataputia major volt, aminek az a magyarázata, hogy a mag a labdacsra emlékeztet, melynek régi görög neve katapotion. Az első préselésből származó és átfőzött olajat gyógyászati célokra használják. Sokaknak ismerős a ricinusolaj, mely egyike a legjobb hashajtóknak, mert a gyomron változatlanul megy át, és a belekben a hasnyálmirigy zsírbontó hatására glicerinre és ricinolsavra hasad. Ez utóbbi enyhe izgató hatása a bélmozgást fokozza, az olaj el nem szappanosodott része pedig a bélfalat síkossá teszi, ezért nagyon drasztikus hatású. A Közel-Keleten csak régi egyiptomi nevén kiki olajnak hívták, és vizes főzéssel nyerték ki a magokból. Már régóta ismert ősi asszír gyógyszer volt, amikor Hérodotosz összefoglalta hasznát: bőrápoló, világító, gyomor és béltisztító, háziipari kenőanyag, és vallási szertartásokon is használták. De finommechanikai gépek kenésére is elsőrendű a ricinusolaj. Bőrök, textíliák impregnálására, szappan- és festékkészítéshez is alkalmas. A trópusokon, ahová még nem jutott el a villamos áram, világításra használják, akárcsak évezredekkel előbb Egyiptomban.

§ Réti bese – tudományos neve: rétisas – (Haliaeetus albicilla) – Bese: csn, fk

Sötétbarna színű, fehér farkú, nagy ragadozó madár; Haliaeetus albicilla.

Alföldi nyelvjárási elnevezése, a réti sas (R. 1898: Nom.) vált a madár szaknyelvi nevévé. A faj gyakori tartózkodási helyére utal. Volt réti bese és réti csonttörő neve (KissMad.), és hasonló a nádisas (R. 1702: Miskolczi), valamint tavi-sas (R. 1898: Nom.) elnevezése is.

A rétisas népnyelvi neve még a fehérfarkú rétisas, a görögből fordított csonttörő sas, a csonttörő harács, halászsas, saskirály ’ahogy a véneket a nép nevezi’ (Term. 1897).

A régiségben 1590-ben tengeri sas keselioe (SzikszF.), a név a lat. Haliaëtus mintájára, részfordítással alkotott. (A tudományos latin név görög elemekből

áll; vö. ógör. haliétosz ’tengeri sas’ a nemi névben.) A ném. Meeradler pedig a terminustükörfordítása. A német madárnevet közli 1793-ban Grossinger, nála szerepel ennek alapján a m. tengeri-sas név. 1841-ben Vajda meg is magyarázza a kifejezést: „A folyamok és tenger partján tartózkodnak…” Ugyancsak Grossinger közli 1793-ban tsont-törő sas társnevét, ez pedig a R. lat. szaknyelvi Ossifragus és a R. ném. Beinbrecher ’ua.’ (Brehm) fordítása és az értelmesítő sas hozzátétele. Mivel ez a hatalmas ragadozó madár kisebb emlősöket zsákmányol, és képes „összetörni” őket, népszerű lett a név; vö. csonttörő harács ráró (R. 1887: TermtudKözl.), csonttörő rétisas (1898: Nom.).

Nagy termetére utal N. saskirály neve (SzegSz.). Nyelvjárási báránysas elnevezését (uo.) azért kapta, mert képes a kisebb bárányokat is elragadni; vö.

ném. Lämmergeier és Gemsengeier (Brehm), azaz ’báránykeselyű’, illetve ’zergekeselyű’. Az 1904-ben Petényinél olvasható fehérfarkú sas (1887: fehér farkúharács, fehérfarkú réti-sas, fejér sas /TermtudKözl./) neve fehér farkára utal.

Az Észak-Amerikában honos fehérfejű rétisas ’Haliaeetus leucocephalus’ német neve is Weißkopfseeadler. A leucocephalus fajnév az eredeti görög szó latin

átírásával ’fehérfejű’ jelentésű (< leukosz ’fehér’, kefale ’fej’). Amerikában a neve bald eagle. Az ang. eagle ’sas’ jelentésű, a bald elsődleges jelentése

’kopasz, csupasz, tar’, illetve ’tollatlan’. Egyes magyarázatok szerint a piebald ’tarka ló’ kifejezés hasonló, utalás a fehér fej és faroktollak, illetve a test többi részének sötét színe közötti kontrasztra.

Európában Észak-Norvégiától egészen a Balkán-félszigetig honos. Sokféle élőhelyen előfordul, de táplálkozása miatt elsősorban a vizes területek (tengerpartok, folyók, tavak vidéke, mocsarak) kedvelt tartózkodási helyei. Magyarországon kis számban fészkel. Elsősorban halakat, madarakat, hüllőket és kisebb emlősöket eszik. Hiába tiltakozott Benjamin Franklin, a „haza atyja”, a fehérfejű rétisas lett és maradt az USA emblémája. Ott van az állami pecséteken, és jó néhány érme hátoldalán is, amint egy olajfaág felé fordítja a fejét. A legenda szerint ez csak békében van így, háborús időkben az ellenkező oldalra néz.

§ Betyárkóró (Erigeron canadensis) – Betyár: csn

Egyéb nevei: Betyár-kóró, juhfark-kóró, kónizs, seprence küllőrojt.

Észak- és Közép-Amerikában honos, Európában először 1653-ban írták le. Mára világszerte elterjedt, legelők, szántók, gyomos társulások gyakori növénye. Egyéves növény – ősszel csírázik, majd Tőlevélrózsája áttelel. Érdes-szőrös dudva szára 1 m magasra is megnő, hegyes szárlevelei lándzsásak, ép vagy fűrészes szélűek. Orsógyökerű. Elálló szőrök borítják. Virágzata összetett, sokfészkű fürt, az egyes virágzatok 3–5 mm szélesek, a fürtök hengeres alakúak. Kögvirágai sárgásak, nem feltűnő nyelves virágai fehéres vagy halványlila színűek. Május végétől október elejéig virágzik. Termése lapos, hosszúkás kaszat, hosszú fehér bóbitával; a Széllel terjed.

Az orvostudomány nem használja fel. A népi gyógyászat a virágzó betyárkóró növény föld feletti részét veszi igénybe. Elsősorban hasmenésgátló és vizeletelhajtó hatása van. Elősegíti a húgysav eltávolítását is. Illóolaja gyulladáscsökkentő és vérbőséget gátló. Sikeresen alkalmazzák reumás fájdalmak,mint például a sokízületi gyulladást (poliarthritis) és az ízületi kopást (artrózis). Húgysav-eltávolító tulajdonságával megelőzheti a köszvényes rohamot. Használják hasmenés kezelésére is. A homeopátia a vérzések, a vérzékenység kezelésére alkalmazza.

A betyárkórónak nem ismert semmiféle káros mellékhatása. Az ízületi kopás kezelésében hosszasan alkalmazható. Az állatoknál kólikás tüneteket okozhat.

§ Bianca - régi neve: Egri csillagok 40 – Bianca: csn, rlk

Egy szőlőfajta. Az Eger 2 (seyve-villard 12375 magvetéséből) és a Bouvier keresztezésével Csizmazia Darab József és Bereznai László állította elő; fajhibrid.

Fürtje közepes méretű, kb. 120 g, henger alakú, laza. Bogyói kicsik, gömbölyűek, zöldessárga színűek, hamvasak, vastag héjúak, lédúsak, érett állapotban különösen ellenfényben a magvak áttetszenek a bogyóhéjon. Korai érésű, rövid tenyészidejű. Növekedési erénye jó, de a terhelésre érzékenyen reagál. Általában bőven terem, de a virágzáskori hűvös, csapadékos időjárás hatására rosszul köt. Másodtermést alig nevel. Magas cukortartalommal érik be, a mustfok szinte mindig meghaladja a 18 fokot, időben szüretelve savtartalma kellemes, megkésett szüret esetén lelágyulhat.

Kitűnően tűri a téli fagyot, a szárazságra viszont érzékeny. A gombabetegségre nem érzékeny nem rothad. Alkalmas környezetkímélő, illetve bioszőlő-termesztésre. Magasművelésre alkalmas, elsősorban azokra, amelyeken a fattyúhajtás-képződést nem teszi lehetővé (Guyot művelésmód, ernyő). 6-8 rügy/négyzetméter terheléssel kielégítően terem.

Lédús bogyójának köszönhetően a feldolgozás során a kinyert lé %-a magas. Elsősorban reduktív típusú borok előállítására alkalmas. Bora diszkréten illatos, finom savtartalmú, extraktban gazdag, kellemes zamatú.

Borkészítési nehézségeit a fajta nagy felületen való elültetése után diagnosztizálták. Hatékony megoldást azóta sem találtak, a lebomlásra hajlamos sav összetétel és a jellegzetes "Bianca illat/íz" a mai napig probléma, ezért fajta borként nagyon ritkán fordul elő kereskedelmi forgalomban, házasításokban használják.

§ Bibak – tudományos neve: nőszőfű – (Epipactis) – Bibak: csn

Fehér, rózsás vagy zöldes virágú egyszikű növény; Epipactis.

Szikszai Fabricius Balázs (1590), Lippay János (1664) és Nadányi János könyvéből (1656), valamint a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között (1703) adatolható terminus a ’Satyrion’ neveként. A XVII. században a Nözö fü mellett aHerbolariumban szerepel a növény Ember Erő fű elnevezése is. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a nőszőfű szintén előfordul embererő alakban. (Ugyanitt: kosbor-fü, agár-fü, francia Satyrion femelle, német Knabenkraut.)

Az Epipactis genusnév régi görög növénynév, Dioszkuridész művében is olvasható [&lt; görög epipactoo ’én bezárom (a virágajkakat)’].

A névadás motivációja a növényi szexualitás korai magyarázataival függ össze. Már Plinius természetrajzában is nem egyszer olvashatunk hím és nőstény növényekről. Volt a középkorban Cornus mas, azaz ’hím som’ és Coenus femina, tehát ’női som’, mely a vörösgyűrűt jelölte. Kamerarius a virágot, mint a növény szexuális szervét írta le; a porzókat a hím ivarszervekkel, a termőt a női ivarszervekkel azonosította. Kétlaki és egylaki virágokkal kísérletezett. A mas és femina mint faji név Linné után is használatban maradt.

Magyarországon Benkő József Téli bokréta című halotti beszédében (1781) írja: „csudálatos, hogy vannak oly fáknak és füveknek nemei és fajai, melyeknek egy tőkéjén avagy cölönkjén csak him virágok nyilnak, más szálán csak nőstények, mindazonáltal mégis a him virágnak nősző pora a nőstény virágra a levegő-égben való változások által elhat, és eképpen a két hasonnemnek a nemzésre való összeillettetésük következik. Amit erősitek, némelyek előtt csudának, másoknál képtelenségnek, sőt hiábavalóságnak tetszhetik, de e csalhatatlan igazság és oly tudomány, mely aránt a természeti dolgokban megtudósodott világ nem kételkedik.”

Zelenyák János plébános könyvében (1908) igyekezett kerülni a nőszőfű elnevezést, ezért az Orchis morio növényt nőszőfű helyett a noszafű névre keresztelte át. Balszerencsés névadás részéről, hiszen – ismerve a növény hatását – a nosza előtaggal erkölcsös szándéka ellenére felhívást intézett az olvasóhoz.

A nőszőfű társneve a bibak. Az evetkefű (R. 1911: Nsz.) egy kis rágcsáló nevével képzett összetett szó, az Epipactis népi elnevezése. Az evet állatnév [R. 1395 k.: „píro: euth”,„eueth Ber gerezna” (BesztSzj.)] a mókus – vitatott, valószínűleg ugor eredetű – régi neve. Mára kihalóban lévő nyelvjárási szó,

csak a keleti székelyeknél használatos.

§ Tüskés bíborcsiga (Bolinus brandaris) – Bíbor: csn, lk

A tüskés bíborcsiga a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán környező részén, dél felé egészen Nyugat-Afrikáig, eliszaposodott sziklaaljzaton és Tengerifűvön él, 5-80 méter mélységben.

A tüskés bíborcsiga 7-9 centiméter hosszú. Vastaghéjú házának 6-7 kanyarulatát erős tüskékkel ellátott axiális irányú kiemelkedések tagolják. A hasasan kiöblösödő utolsó kanyarulaton kiemelkedésenként 2 tüske van. A kanyarulatok felülete hosszanti irányban rovátkolt. A szájadék tojás alakú, a szifócsatorna hosszú és egyenes. A héj színe sárgásfehér, a szájadék narancssárga.

A tüskés bíborcsiga rabló életmódot folytat, de dögöket is fogyaszt. Zsákmánya más puhatestű állat, amelyet lábával az aljzathoz szorít és elfogyaszt, a kagylókat pedig a teknők pereménél szétfeszíti, és az így keletkezett résen keresztül ormányával falja fel az állat lágy részeit. Egykor ez a faj szolgáltatta a keresett és drága bíborfestéket. Úszó lárvákkal szaporodik.

A legelterjedtebb római ruhadarab, a tunika díszítésére használták. A tunikák díszei a ruhadarab elején és hátulján is függőlegesen egymás mellett futó

csíkok, a clavusok voltak. A senatorok tunikáján minden esetben egy, a többi ruhán megtalálható sávnál szélesebb, bíbor színű csík, a latus clavus futott. Ennek festékanyagát, a bíbort legtöbbször a tüskés bíborcsiga által kibocsátott váladékból nyerték ki. Egy gramm festék előállításához tízezer csigára

volt szükség. A csigafajok mirigyfolyadékából előállított bíborszínek jelentősen eltérhettek egymástól.

§ Bíbortetű (Dactylopius coccus) - Bíbor: csn, lk

Népies nevei: bíborbogár vagy pirék

Eredeti hazája Mexikó, ahol a fügekaktuszok (Opuntia-fajok) nedvét szívja. Kárminvörös, szárnyas hímje 1,6 mm hosszú; Nősténye majdnem félgömb alakú, szárnyatlan, 2 mm hosszú. Mexikóban a bíbortermő kaktusz (Opuntia cochenillifera) parazitája. Itt, továbbá Közép- és Dél-Amerikában, Nyugat-és Kelet-Indiában, Spanyolországban, Algériában, Jáván és a Kanári-szigeteken a bíbortermő kaktuszon és más fügekaktuszfajokon (Opuntia sp.) mesterségesen tenyésztik.

A nőstények sárga tojásokat raknak, amikből 8 nap múlva bújnak ki a lárvák, hogy többszörös vedlés után 14 nap alatt fejlődjenek ki teljesen. A hím lárvák viaszfonalakból összeillesztett, hátul nyílt csőben bebábozzák magukat; a bábokból 8 nap múlva kelnek ki a szárnyas hímek; a nőstények nem bábozzák be magukat. Párosodás után a hímek elpusztulnak, a nőstények még két hétig élnek, és ez alatt lerakják petéiket. Mivel a bíbortetvek élete rövid, egy esztendőben négy-öt, olykor hat nemzedékük is kifejlődik.

A bíbortetű teste vörös festéket tartalmaz. A bíbortetű nőnemű példányainak szárított testéből áll a kosnil, és ebből nyerik vizes, vizes-alkoholos vagy alkoholos extrakcióval a kármint és a kárminsavat. Engedélyezett élelmiszerfestékként használják E-120 jelöléssel.

Tenyésztése a 19. század első felében, a Kanári-szigetekenöltött óriási méreteket. A szigeteken ma mindenhol látható Opuntina gosseliana fügekaktuszfajt a tetvek táplálékául telepítették be. Miután 1856-ban feltalálták a kátrányból előállítható anilinvörös festéket, a Kanári-szigeteken a bíbortetű-tenyésztők tömegesen tönkrementek, csak a kaktuszok nyertek az ügyön. Napjainkra már csak Lanzarote szigetén tenyésztenek bíbortetűt. Amikor kiderült az anilinfestékek genetikai kockázata és mutagenicitása, ártalmatlanabb volta miatt újra divatba jött, és napjainkban tenyésztése újra felfutóban van.

§ Bíbor – tudományos neve: bíbor kasvirág vagy lángvörös kasvirág (Echinacea purpurea) – Bíbor: csn, lk

Ismert még mint piros kasvirág vagy bíbor kúpvirág.

Észak-Amerikában őshonos, ott az egyik legnépszerűbb gyógynövény, kiváltképp a Nagy síkság indiánjai használták; a hódítók tőlük vették át. A száraz erdőket, füves pusztákat kedveli. A közép-nyugati prérin, például Texasban máig vadon nő. Európában a mérsékelt égöv alatt a 18. század óta termesztik dísz- és gyógynövényként.

Gyöktörzses, lágy szárú, évelő növény. A kifejlett példány 1,2 m magasra, 0,5 méter szélesre is megnő. Szára hosszú, elágazó. Az ovális-lándzsás levelek

az alapnál lekerekítettek, érdesek, szélük ép, ritkásan fogazott. Éghajlattól függően, késő május-kora július között kezd virágozni.

Virágai kétivarúak, méhek és lepkék porozzák őket. A 2–4 cm hosszú, széles, kezdetben felálló, később lecsüngő, pirosas-rózsaszínű nyelves virágok, és a bíborszínű csöves virágok alkotják a fészekvirágzatot. A fészekpikkely hajlékony csúcsú, virágpora sárga színű. Termése kaszattermés.

A jó vízháztartású talajokat kedveli, a talaj pH-jára viszont kevéssé érzékeny. Ha meggyökerezett, jól tűri a szárazságot. A Csigák fogyasztják.

Gyógyászati célokra a növény föld fölötti részét is gyűjtik, de a legtöbb hatóanyagot a gyöktörzs tartalmazza.

Az indiánok fertőző betegségek gyógyítására használták. Kivonatát belsőleg főleg az immunműködés javítására használják. A nyelven bizsergő érzést okozhat, de ez nem veszélyes. Fokozza a szervezet ellenálló képességét a vírusfertőzések és a gyulladások ellen. A friss növényből nyert présnedvet (gyenge hőkezelés után) felső légúti megbetegedések megelőzésére adják. A

nehezen gyógyuló sebek, fekélyek, valamint a nyálkahártya gyulladásának kezelésére összeállított kenőcsök egyik összetevője. Külsőleg alkalmazva gyulladásgátló. Sugárkezeléssel párhuzamosan általában nem ajánlott, csak ha az orvos is hozzájárul.

Hosszas használata alacsony vérnyomást, lázat, hányingert, hányást, nehéz légzést, ritkán gyomor- és bélbántalmakat, májgyulladást és bőrelváltozásokat okozhat. Anafilaxiás reakció is előfordulhat. Kölcsönhatásba léphet a májra káros gyógyszerekkel, egyes rákellenes gyógyszerekkel, szintetikus hormonokkal.

§ Bíborka (Gomphrena globosa) – Bíborka: lk

Különleges külsejű egynyári virág, mely fajtától függően alacsony és középtermetű is lehet. A növényt bokrosodó növekedés, dús, hosszúkás levelek alkotta levélzet, valamint a virágszár végén nyíló gömb alakú virágok jellemzik. A lila, fehér vagy rózsaszín árnyalatban pompázó virágok nagyon hosszan, nyár közepétől az első fagyokig díszítik a kertet.

A bíborka remek választás, ha szeretnénk pillangókat csalogatni a kertbe, vagy ha más egynyári virágok mellé keresünk egy egyszerűen kezelhető és dekoratív növényt.

A bíborka napos világos fekvésben, tápanyagban gazdag, jó szerkezetű talajba ültetve fejlődik a legszebben. Bár jól bírja a szárazságot, mérsékelt öntözés mellett sokkal szebben fejlődik. A magasabbra növő változatokat érdemes karózni, hogy az erős szél ne tehessen bennük kárt.

Szaporítani magról lehet. A palántaneveléshez március-áprilisban vessük el a magokat. Az előnevelt palántákat a fagyveszély elmúltával májusban ültessük ki.

§ Bicskefa – tudományos neve: csipkebokor – Bicske: csn, rfk

csipke, csipkebokor, csipkerózsa J: a vadrózsa cserjéje.

csipkenye J: csipkebogyó.

hecsedli J: csipkebogyó.

A csipkebokor szó mint növénynév már 1246-ban („ab vna dymo, que wlgariter chypkebokor apellatur”), majd 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben felbukkan:

„rubus, chipke”. 1517-ben a Jordánszky-kódexben, 1578-ban Melius Juhász Péternél csipkefa. 1590-ben a Károli Gáspár-féle Vizsolyi Bibliában cypke bokor, ugyanebben az évben Szikszai Fabricius Balázsnál czipke rosa. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában tsipkefa. 1833-ban Kassai József szótárában tsipke rósa.

A népnyelvben Pápa vidékén csicskenye, csitke, bicske, hëcsëdli, hëcsli, másutt bicskefa, vadrózsa, tüskefa.

A csipke szláv eredetű, a bolgár, macedón sipka, szlovák, szorbšipka megfelelője. Ezek a ’tüske, tövis; nyíl’ jelentésű szlávšip szó származékai. A szerbhorvátšípak, csehšípek ugyanebből a tőből, de más képzővel alakult. A német Hagebutten szó ’rózsabokor’ jelentésű, mely eredetileg Hain-Butzen volt. Ezt szintén átvette a magyar, délnémet módosulataiból lett hecsedli, hecsepecs szavunk. A felsőőri nyelvjárásban hëcsëlli, a német Hetscherl ’ua.’ átvétele. A szláv kölcsönszó később ’tövis’ értelmet kapott, ez a név tehát – Erdélyben néhol ma is csipkét mondanak a tövisre, tüskére – tulajdonképpen a tövis szinonimája.

Több növénynevünk is hasonló, vö. csipkefa ’akácfa’, szamárcsipke ’Cirsium vulgare’, csipkebokor, csipkerózsa, csipkebogyó (

már a XVI. században Szikszai: czipke-rosa, Calepinus: tsipke rosa), mely a szörnyen tüskés, szúrós vadrózsa neve, csakúgy, mint a német Hagerose, Hagebutte ’ua.’, melyek első tagja azonos a Hagedorn ’galagonya’ első részével és eredetije az ófelnémet hagan, középfelnémet hagen ’tüskebokor’ szó. Vagy a galagonya neve (1578: Melius: eb cypke), mely Háromszék megyében giligáncsüpke.

A csipke szó mindkét értelmezése jól látszik a Csipkerózsika néven, amely a német Dornröschen fordítása. Clusius szerint: „Rosa canina, eb chipke; hoc

est caninus rubus”. A vadrózsa, illetve csipkerózsa ebcsipke nevében [R. 1578: eb cypke (Melius), 1584: NomPann.] az eb- pejoratív jelzői előtag az illető

növény szúrósságára utal.

A növény társnevei is hasonlóak: kutyarózsa, csipkebogyó, csipkebokor, csipkerózsa.

Latin Rosa canina nevének tükörszava a kutyarózsa, ebrózsa, továbbá a német Hundsrose, az angol dog rose, francia rosier de chien, olasz rosa canina is,azaz ’kutyarózsa’ (&lt; latin canis, cane), mert veszettség elleni gyógyhatást tulajdonítottak neki. Olasz népnyelvi rosa matta neve ’bolondrózsa’, a rosa selvatica ’vadrózsa’, a rosa spina ’tüskés rózsa’, a spina novella ’új tüske’ (ME.) jelentésű. A csipkenye elnevezés a csipke ’ua.’ és a gelegenye ’galagonya’ szavakból alakult.

Fontos szerephez jut a helynévadásban is a csipkebokor. Számos terület, határrész elnevezésének alapja. Gyakori a valamivel ellátottságot kifejező -s képzős megoldás, majd a név kaphat további -i képzőt. Ilyen földrajzi név az egri járásban a Csipkés, Csipkés gödre, Csipkési verő (verő ’a domboldal déli lejtője’), Csipkési orom, Csipkés-tető, Kis-csipkési-erdő.

A népnyelvben ismerik gyepűrózsa és bicskafa néven is.A Balatonnál, Kemenesalján és a Székelyföldön használatos a seggvakaró [már Benkő Józsefnél megvan 1783-ban (NclB.)],Beregben a seggvakarcs, Somogyban a seggböködő, a Bakonyban a seggviszkető, míg a németben az Arschkratzel, Arschkitzeln kifejezés, mely a csipkebogyó termésére vonatkozik. Mint Kassai József fogalmaz 1833-ban: „e fának a’ gyümöltse, és kotsánja szőrös, a’ ki ezt eszi tsípi, és marja al-felét, és meg vakarja”.

A szarkatövis [R. 1604: szarkatvis (Szenczi); N. Gyógyn.: Csíkszereda] a régi forrásokban ’Cynosbaton’ értelmezésű volt. Szúrós, tüskés növényt jelöl a latin Cynosbaton (&lt; görög künosz ’a kutyáé’; batosz ’szeder’). A régi görög növénynév azonban nem a szeder neve volt, hanem egy szintén tüskés növényé: künoszbatosz ’Rosa semperviens’. Hasonlót jelent az Erdélyben ma is használatos etnobotanikai szarkatövis név, mely alatt ott ma a csipkerózsát értik. A Szigetközben, Tejfaluszigetben a csipkebokrot Mária-nyugotta-bukornak hívják, mert amikor Mária Betlehemből Egyiptomba menekült, elfáradt és leült a rózsabokor tövébe pihenni. A szintén szigetközi Dunakilitben a Mária-nyukta-bukor hajtásával tűzködik tele a sövénykaput, hogy a boszorkányok Szent György-nap éjjelén be ne repülhessenek az istállóba a teheneket megfejni.

Piros gyümölcse C-, B- és P-vitamint, valamint karotint tartalmaz. A magvaktól elválasztott csipkehús C-vitamin-tartalma kb. ötször nagyobb a citroménál.

Teája szintén egészséges. Rendkívül nehéz a csipkebogyó szedése az ágak horgas tüskéi miatt. Szívós, igénytelen cserje, szinte minden vidékünkön

megterem. Tavasszal virágba borult bokra szépen díszlik.

§ Bika – tudományos neve: tavi béka vagy kacagóbéka – (Pelophylax ridibundus) - Bika: csn

1. csupasz, nyirkos bőrű, dülledt szemű, négylábú, kétéltű állat.

2. a kétéltűek farkatlan rendje; Anura.

A béka köznévként már első szószedetünkben felbukkan; 1395 k.: „rana: beka” (BesztSzj.), 1570 k.: beka (ArsMed.). A nyelvjárásokban MTsz. bíka | ÚMTsz. bëka, bika. Ótörök jövevényszavunk; vö. kirg. baka, oszm. bağa, tat. baka, jakut baγa ’béka’. Megfelelői a mong. baqa, burját baχa ’ua.’ (TESz.). Bizonyára hangutánzó eredetű, ahogy nálunk az állat hangját jelölő brekeg, brekeke, vartyog és kuruttyol szavak is. Sok békafajnál jellemző a szaporodási időszakban a – felfújható torokzacskók segítségével történő – brekegés, kuruttyolás és számos másféle hangadás. A magyarban az első szótag magánhangzója hangrendileg elhasonult, ez ritka, de nem példátlan jelenség (lásd gyertya, békó, így lett a latin Bartolomeusból a magyar Bertalan név stb.). A béka lárváinak neve ebihal.

A lat. szaknyelvi Anura terminus görög elemekből alkotott; vö. gör. an- ’nélkül’ és urá ’farok’. Arra utal, hogy a kifejlett békák már farok nélküliek (az ebihalakkal ellentétben). A béka idegen nyelvi neveinek esetében jól látszik, hogy számos elnevezés összetartozik.

A békák vagy farkatlan kétéltűek (Anura vagy Salientia) 5000-nél is több faja a kétéltűek osztályának egyik rendszertani rendjét alkotja. Közös jellemzőjük a farok hiánya kifejlett állapotban, a viszonylag gyenge elülső és izmos, hosszú ugrólábbá fejlődött hátsó végtagok, a dülledt szemek. Mind ragadozók vagy rovarevők. Zömmel víz közelében élnek, bár akadnak szélsőséges körülményekhez alkalmazkodott (például sivatagi vagy egész életüket vízben töltő) fajok is.

A békák a többi kétéltűhöz hasonlóan petékkel szaporodnak. Lárváik változatosan táplálkoznak, általában vízben nevelkednek, kopoltyújuk van és hiányoznak végtagjaik. Fejlődésük során végül tüdejük, hátsó-, majd elülső lábuk nő, végül eltűnik farkuk. Nem minden béka rakja a vízbe a petéit. Van olyan, amelyik levelekre helyez tápfolyadékkal teletöltött „nevelő zacskót”, és ebben látszólag tetszhalottként fejlődnek az utódai az ebihal állapot kihagyásával (!), mintegy 3 hét alatt békává. Dél-Amerikában több olyan békafaj él, amelyeknek a puszta érintése halálos lehet. Ezért az indiánok ezzel a méreggel kenték be a fúvócsöveikből kilőtt nyilat.

§ Bika – tudományos neve: sulyom – (Trapa natans) – Bika: csn

Állóvizek, mocsarak felszínén tenyésző, ehető termésű növény; Trapa natans.

Sulyom szavunk növénynévként 1405 körül, a Schlägli Szójegyzékben fordul elő először: „acatega: suliu”, majd 1554-ben: „Ferrea instar nucum aquaticarum

vulgo sulyom” (OklSz.). Melius Juhász Péternél (1578) a sullyom, sullyomlapú a’Tribulus aquaticus’, Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) a sulyom ugyanaz, illetve ’Nux aquatica, lacustris’ jelentésű. 1715-ben foglalkozásnévben tűnik fel: „sulyom-áruló” (GazdtörtSzemle 9). Csapó Józsefnél (1775) vízi dió.

Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a Tribulus terrestris a Földi súlyom, és ismét a Trapa natans a súlyom, illetve vizi dió (ez a német Wassernuß tükörfordítása), vizi gesztenye (ennek mintája nyilván az ugyancsak német Wasserkastanie volt). Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) sulyom.

A TESz. szerint bizonytalan eredetű. A sulyom talán összefügg süly ’skorbut, aranyér, vérbaj’ szavunkkal (vö. sülyfű). Említi a finnugor eredetű sün ~

sül szavunkból való származtatás lehetőségét, a Baranya megyei N. suly változat -m kicsinyítő képzős alakja lehetne. Ez annál is inkább lehetséges, mert

a szerbhorvát nyelvterület határáról való a tájnyelvi szó, és a szerbhorvát šulj egyik jelentése ’sulyom’. Skripecz Sándor (MNy. 89) felveti az orosz csilim,

ukrán csulim, román ciulin ’Trapa natans’, illetve török és iráni gabonanevek lehetséges idetartozását.

Borbás Vince szerint Linné a Trapa nevet a francia chausse-trape ’rókavas, vastőr’ szóból latinosította,a régiek a sulymot a tribulusról, erről a vastövisről,

vastőrről vagy lábcsapdáról nevezték el. Ez olyan vaseszköz, amelyet az ostromolt hely körül a fűbe hánytak el, hogy az ellenség vagy a lova lábát megsebesítse. A rómaiaknál tribulus volt a neve. Borbásnak igaza lehet, noha a Trapa nemzetségnév nem Linnétől származik, már a XVII. században Bauhinnál (1623, 1650) felbukkan a Tribulus aquaticus, Tribulus terrestris párhuzamaként, de forrása valóban francia szó, a ’vassulyom, lábcsapda’ jelentésű francia trappe kifejezés.

Bizonyítja az etimológiát a régebbi Tribulus genusnév is, hiszen a – már Vergiliusnál, Ovidiusnál, Pliniusnál is olvasható – latin tribulus ’a gabonaföldek

tüskés gyomnövénye’ elnevezés a görög tribolosz név átvétele. Ez a ’vízidió; ehető, gyógyító hatóerejű gyümölcsökkel’ jelentésű növényt jelölte, amit Theophrasztosz és Dioszkuridész kimerítően leírt. A tribolosz a görög triboloi ’négy tüskével ellátott háromszögű vassulyom (lábhurok)’ nevéből magyarázható. Ezt az eszközt először a gaugamelai csatában Kr. e. 331-ben használták az ellenséges támadás megakadályozására. A magyarban tüzes-sulyom, vas-sulyom [R. 1605: thwzes

swliom, was suliom (OklSz.)] a neve. A tulajdonképpen ’háromszögű’ jelentésű tribolosz tehát a növény csészelevelekből fejlődött 2-4 feltűnő tüskéjére

utal. A hegyes vaseszköz nevével alkotott metaforikus növénynévnél a névadás szemléleti háttere a növény sajátságos tőrös fegyverzete, négycsúcsú termésének

gyümölcstövise, mely a fürdő, halászó, gázoló ember lábát felsebzi. Keszthelyen ugyanezért Isten nyila vagy bökős hínár a neve. A Bodrogközben gyoszom.

Mivel ennek a vízi növénynek ehető a termése, könnyen érthető vízi dió társneve, mely a legtöbb európai nyelvben szintén megvan; vö. angol water chestnut, német Wassernuss, orosz vodjánoj oreh. Pótolja a gesztenyét, innen a vízi gesztenye neve. Dél-Ázsiában kenyeret sütnek a lisztjéből. A sulyom termésének neve bika Baján (Nyr. 42) és Fogarason (uo. 45), illetve Bácson (MNöv.). Ennek az az oka, hogy terméséből szarvak állnak ki. Nevezik még jezsuitadió és vízimogyoró néven. A Trapa natans sólyomcsemege (R. 1792: Váli; N. KertLap. 17: Nagykőrös) neve a növény sulyom nevéből való népetimológiás átalakítás eredménye. Egyszeri előfordulású; idegen nyelvi párhuzama nincs, a német Falken (&lt; Falke ’sólyom’) ugyan növénynévként is szerepel (’Pelargonium’), de ennek a magyar növénynévhez aligha lehet köze.

Magát a növényt istennyilának nevezik némely vidéken, mert rendkívül el tud szaporodni. Gúnyos neve a királydinnye (R. 1525: királyné asszony dinnyéje,

1807: királydinnye), illetve a koldustetű (R. 1578:Melius, 1783: NclB., 1793: Földi, 1807: MFűvK., 1833:Kassai, 1894: FöldrKözl., 1896: TermTudKözl. 28,

1903:MVN., 1911: Nsz.). Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (MFűvK.) ezt a kifejező és érzékletes népi elnevezést – minden bizonnyal Földi János hatására

– felsorolják ugyan, de a Tribulus terrestrisnek új nevet adnak: sulyom szurdants. Egyes növények termése, tüskés gyümölcse rátapad mindenféle ruhaszövetre, az állatok bundájára, s így terjednek mindenfelé, mint a koldustetű. A koldustetű (kúdústetű, kódistetű) elnevezés számos más növényt is jelöl. Ilyen például a mizsót, párlófű, tüskemag, Orlay-murok, ragadós galaj, szerbtövis, subás farkasfog, bojtorján stb. Könnyen lehetséges – figyelembe véve a szó első fölbukkanását az írásbeliségben –, hogy a magyar nyelvben Melius honosította meg tükörfordítással, mégpedig német mintára. Német megfelelője ugyanis szó szerint megegyezik;

vö. az akkori R. (XVI. század második fele) Bettlersleus ’Xanthium’ elnevezéssel.

A középkorban halastavakba ültették a sulymot. Vízinövény voltát jelzi ’úszó’ jelentésű faji natans neve is, mely a latin natare ’úszni’ igéből képzett.

Holtágaink vizét gyakran kilométer hosszan borítja összefüggő szőnyege. Régebben a csónak végéből szedték össze a halászok, fontos néptáplálék volt. Főzve vagy sütve fogyasztották magas keményítőtartalmú termését, de kenyér és puliszka is készült belőle. A fontos néptáplálék szedését szigorúan szabályozták. A halászok sulyomadót is fizettek.

A sulyom a meleg nyarakat kedveli, ezért elterjedési területe az idők során dél felé húzódott. Nagy terméseinek 5000–7000 éves kövületei jelenlegi elterjedésének határától északabbra is megtalálhatók a tavi üledékekben. Ez azt sugallja, hogy abban az időben melegebb volt az éghajlat, s így a sulyom északibb területeken is képes volt megélni.

§ Billing – tudományos neve: télizöld-meténg – (Vinca) – Billing: csn

Indás szárú, kék virágú, tavasszal virágzó növény; Vinca.

1516 körül: „flos Iouis: netheng Boncz fy” (Nyr. 34). 1570 körül Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében metyngeth (Ars Medica). 1583-ban Clusius–Beythe pannóniai flóraművében szintén szerepel az elnevezés: „Peruinka. clematis. daphoides: meténg” (NomPann.). 1588-ban Frankovith Gergelynél „meteng auagy folyo fiu”. 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál azUrtica periuncta meteng. 1783-ban Benkő Józsefnél meténg, illetve szász-fü, loncz, folyó-fü (NclB.).

1813-ban Diószegi Sámuelnél meteng (OrvF.).

Származása ismeretlen. Nyelvjárási szó. A növénytani szaknyelvben a télizöld szinonimájaként használatos a Vinca neveként. A Vinca minor a télizöld-meténg, azaz a boncs, folyófű, erdeipuszpáng, földiborostyán, kis télizöld, lonc, mirtuszkoszorú, szárfű, szászfű, zöldág, télizöld, örökzöld. Német neve is Immergrün, Sinngrün.

A Vinca nemzetségnevet Linné adta a növény ókori, már Pliniusnál olvasható latin vincapervinca neve alapján. Az összetétel előtagja használatos

továbbá az ófranciában venche és a régi olaszban erba vinca ’ua.’ alakban. Az utótag folytatója pedig a növény francia pervenche, olasz pervinca,angol

periwinkle neve. A teljes összetételt használja a spanyol a zsidómirtusz neveként: vincapervinca.

Társneve még a bervéng, mely már 1470-től, a Casanate-glosszák idejétől adatolható: „Pervinca: berwing” (CasGl.). 1578-ban Melius Juhász Péternél boerueit, 1595-ben Beythe Andrásnál boerveng (FK.).

A népnyelvből a Magyar Tájszótár nörving, bervény, az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) börveng, bőrving, bőring,a Magyar növénynevek szótára (MNöv.) billing alakváltozatát közli. Német eredetű; a mai Bärwinkel, ófelnémet berwuinka, középfelnémet berwinke, korai újfelnémet berwink, berwinckel ’ua.’átvétele. A német szó pedig a növény latin pervinca nevéből származik.

Dísznövényként a meténget kertekben és temetőkben mint árnyéktűrő, gyeppótló növényt már régóta termesztik. Fagyérzékeny. Elsősorban indái útján szaporodik.

Az utóbbi években vált fontos gyógyszeripari alapanyaggá. A meténgből készült gyógyszer keresett vérnyomáscsökkentő, jelentős exportcikk. Hazai kutatások

mutatták ki először, hogy a meténgből kivonható vinkamin farmakológiailag a rezirpinhez hasonló vérnyomáscsökkentő, de mentes annak káros utóhatásától.

§ Alma-bimbólikasztó (Anthonomus pomorum) – Bimbó: csn

A gyümölcsfák kérge alatt rágnak a meggyormányos (Magdalis cerasi) és a sárgacsápú gyümölcsormányos (Magdalis ruficornis) lárvái, míg az alma-bimbólikasztó (Anthonomus pomorum) és a törökmeggy-bimbólikasztó (Anthonomus humeralis) a rügyekben tesznek kárt. A mandula a legfőbb tápnövénye két egymáshoz hasonló, a vékony ágakban fejlődő cincérfajnak, a mandulacincérnek (Lioderina linearis) és a kecses selymescincérnek (Axinopalpis gracilis). Csonthéjasok törzsében és gyökerében fejlődik két, nagy termetű – és elég ritka – díszbogár, a kökény-tükrösdíszbogár (Capnodis tenebrionis) és a bronzos díszbogár (Perotis lugubris) lárvája.

§ Bimbófű – tudományos neve: pongyola pitypang – (Taraxacum officinale Wigg) – Bimbó: csn

További nevei: Barátfej, barátfű, békavirág, bimbófű, czikória, gyermeklánczfű, kákics, kutyatej, oroszlánfog, papvesszeje, pimpó, pipevirág, pimpompápom, sárvirág, tejesfűvirág. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.)

Évelő. 2–30 cm. Bőven tejelő növény. Húsos gyökere mélyen hatol

a földbe; tőkocsánya csöves. Levele mind tőlevél; mind puha, fényes, kaczuros, öblösen fogazott sőt lehet ép is. Fészke magános, aranyszin-sárga. Külső fészekpikkelyei hamar lehajolnak. Terméskéi hosszúcsőrűek; a csőr végén szétterülő bóbitával. Terem mezőkön, legelőkön, mindenféle füves helyen az egész országban. Van számos fajtája. 3–10, sőt enyhe télen egész éven keresztül.

§ Őserdei bivaly vagy más néven vörös bivaly – Bivaly: csn

A kafferbivaly esőerdei alfaja.

Elterjedési területéhez tartozik a Kongói Demokratikus Köztársaság, a Kongói Köztársaság, Gabon, Ghána, Togo és Kamerun síkvidéki esőerdei, mocsaras területei.

A szavanna bivalynál kisebb. Nevét vörösesbarna szőrzetéről kapta (az öreg bikák szőrzete fokozatosan besötétedik). Marmagassága 1,1–1,3

méter, tömege 270–320 kilogramm, testhossza (a fejjel együtt) 180–220 centiméter. Szarvának terpesztése általában kisebb, mint a szavannán élő alfajoké; körülbelül 60 centiméter.

5–20 tagú csoportokban, rejtőzködő életet él. Főleg az erdőket, folyópartokat kedveli, és többnyire éjjel, a hőséget kerülve jár táplálék után. A hőségtől a közeli mocsarakban hűti le magát sárfürdővel.

Fő táplálékai a fűfélék és a friss hajtások. Vadon 18–25 éves koráig él.

A nőstény első borját 4–5 évesen hozza világra, többnyire az esős évszakban, a sűrűbb bozótban.

Húsáért és szarváért lövik az orvvadászok; állatkerti tenyésztését az ISIS program koordinálja. Magyarországon a Budapesti Állatkertben, a Debreceni állatkertben és a Győri Állatkertben látható.

§ Szürkefejű bléda (Bleda canicapillus) – Bléda: csn

Benin, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Gambia, Ghána, Guinea, Libéria, Mali, Nigéria, Sierra Leone, Szenegál és Togo szubtrópusi és trópusi erdős területein él.

21-22 centiméter hosszú. Rovarokkal táplálkozik.

§ Szivárványos boa – Boa: csn

Az óriáskígyófélék (Boidae) családjába tartozó nem.

ElBoa-fajok habár egy nembe tartoznak, érdekes módon két, egészen különböző helyen élnek. A közönséges óriáskígyó Mexikótól Argentínáig fordul elő, míg a többi három faj Madagaszkáron található meg. Továbbá a Duméril-boának a

Réunion szigeten is van állománya.

A nembe az alábbi 3 faj tartozik:

közönséges óriáskígyó (Boa constrictor) Linnaeus, 1758 -

típusfaj

Duméril-boa (Boa dumerili vagy Acrantophis dumerili) (Jan in Jan & Sordelli, 1860)

madagaszkári boa (Boa madagascariensis vagy Acrantophis madagascariensis)

(Duméril & Bibron, 1844)

A közönséges óriáskígyó, más néven bálványkígyó vagy bálványboa (Boa constrictor) a kígyók alrendjébe és az óriáskígyófélék (Boidae) családjába tartozó szárazföldi kígyófaj. A legismertebb és legelterjedtebb óriáskígyófaj, nem csak természetes élőhelyén, hanem hobbiállatként is. A Boa Kígyónem típusfaja.

A közönséges óriáskígyó az Újvilág trópusi részének legismertebb óriáskígyója, Közép-Amerikától Észak-Argentína területéig élnek populációi. Elterjedése nem folytonos, vannak területek, ahonnan hiányzik, míg a szomszédos térségekben megtalálhatók. A hatalmas elterjedési területből következik, hogy változatos élőhelyeken él a száraz pampáktól a sűrű trópusi esőerdőkig, viszont a víz közelsége fontos feltétel. Tipikus élőhelye a bozótos vízpart.

A tengerszint feletti 1000 méteres magasságig hatol fel. Sokszor közepes termetű emlősök üregeibe bújva rejtőzik el a többi ragadozó elől.

Hatalmas elterjedési területén több alfaja is kialakult, amelyek több szempontból is különböznek egymástól. Sokáig kérdéses volt az is, hogy egy fajba

tartoznak-e a különböző változatok, az alfajok pontos száma ma is vita tárgya. Az alfajokon belül számos további szín- és mintavariációja ismert.

A faj egyedei változatos megjelenésűek, az alfajok között nagyok a különbségek. Közepes termetű kígyó, felnőtt egyedei átlagosan 0,9-4 méteresek. A legkisebb alfaj a Boa c. imperator, a legnagyobb alfaj a Boa c. constrictor. A rekordot egy trinidadi 5,6 méter hosszú példány tartotta, míg ki nem

derítették, hogy valójában egy zöld anakonda (Eunectes murinus).

Ezzel egy új rekord vált hitelessé, 4,3 méter. A hímek általában 30–40 cm-rel rövidebbek, mint a nőstények. Sok nőstény még 3 méternél is hosszabb, különösen, ha fogságban nőtt fel. A hímek farka aránylag hosszabb, mivel ez tartalmazza a hemipéniszt, és csökevényes hátsó lábai is megfigyelhetők, amelyek a nőstény megragadására valók párzás közben.

Erős izomzata miatt viszonylag nehéz, a nőstények testsúlya általában 10–15 kg. Néhány példány akár még a 27–45 kg-ot is eléri. A testméret nemcsak az alfajtól és a helytől, hanem a rendelkezésre álló zsákmánytól is függ. A különösen kicsi Cayos Cochinos szigeti B. c. imperator a szigeti törpeség egy példája.

A közönséges óriáskígyó színezete is változatos. Alfajtól és színváltozattól függően alapszíne lehet fehér, vörös, szürke, barna vagy fekete. A legtöbb

színváltozata a Boa c. imperatornak van. Hátukon sötét, többnyire barna vagy vörösesbarna nyeregmintás foltokat viselnek, amelyek formája és mérete is

változatos. A farok felé haladva a nyeregminta kifejezettebbé válik. Az egyedek színükkel képesek a hőmérséklethez igazodni, így az árnyékban több árnyalattal sötétebb lehet, mint a napon. Ez a színezet kiváló álca a természetes élőhelyükön. A természetben ritkák az albínók, de fogságban külön tenyésztik őket, újabb színváltozatokat hozva létre.

Nyílhegy alakú fején sötét csíkok láthatók. Az egyik csík a fejtetőn fut végig, a többi a szemen át. Ajkukkal érzékelik a hőt, habár a család több tagjától eltérően nincsenek gödröcskék ezeknek az érzéksejteknek. Két tüdőfelük közül a bal csökevényes, a jobb nagy és a hosszúkás testformához igazodott.

A fákon és a talajfelszínen egyaránt ügyesen mozog, kiválóan úszik, de csak ritkán megy be a vízbe. Fák üregében, sziklák hasadékában, gyökerek között

búvik meg, ahol több egyed is tartózkodik egyidejűleg, négyes-ötös csoportokat alkotva. Napközben csak alkalmanként jön elő napfürdőzni. A fiatalok fák

koronájában élnek, de ahogy növekszenek, egyre lejjebb költöznek, míg végül talajlakóvá válnak. Vannak alfajok, például a Boa c. orophias, amelyek egyedei még felnőve is a fán maradnak.

Viszonylag keveset mozognak; egy szondával felszerelt boa 12 nap alatt mindössze 135 métert tett meg. A kifejlett példányok este aktívak. Kisebb és közepes nagyságú emlősökkel, madarakkal, gyíkokkal, sőt, kisebb kajmánokkal

is táplálkoznak, zsákmányszerzés céljából a fákra is felkúsznak. Inkább az emlősöket és a madarakat kedvelik. Egyes jelentések szerint ocelotot és nagy gyíkokat is elfogyasztottak.

Kétféleképpen is vadásznak: vagy lesből támadnak, vagy a zsákmány szagnyomát követik. Ha elég közel kerül hozzá, akkor ráveti magát. Áldozatát nem roppantja össze, hanem megfojtja. A zsákmány minden kilégzésekor összébb húzza magát. Ez a folyamat akár negyedórán át is eltarthat, ami nagy megerőltetés a kígyó számára. Amikor már nem érzi a zsákmány szívverését, akkor kiengedi magát.

Fogazatuk segít egészben lenyelni a zsákmányt. Az emésztés 4-6 napot vesz igénybe a táplálék méretétől és a hőmérséklettől függően. Lassú anyagcseréje

miatt a kígyó két étkezése között több hét is eltelhet.

A fiatal boák a farkukat csaliként is használják, így fognak egereket, madarakat, denevéreket, gyíkokat és kétéltűeket. Ahogy növekszenek, úgy térnek át egyre nagyobb zsákmányra.

Álelevenszülők, a szaporodási időszak a helyi környezeti sajátosságoknak megfelelően területenként eltérő hónapokra esik, de jellemzően a száraz évszakban van. Ekkor a kifejlett nőstények fele hajlandó párzani. A túl gyenge, vagy rossz fizikai állapotú nőstények amúgy is képtelenek lennének életképes utódokat szülni. 2010-ben bizonyították a szűznemzést a boáknál.

Keveset tudunk a vadon élő óriáskígyók szaporodásáról, ezért ismereteink leginkább a fogságban élő példányoktól származnak. A tenyésztők a párzási hajlandóság növelésére először 6-8 hétig 22

Celsius-fokra csökkentik a hőmérsékletet, valamint a nappali világítás időtartamának hosszát; ezenkívül megvonják a táplálékot az állatoktól. Mihelyt visszaáll a normális helyzet, a kígyók rövidesen párzani kezdenek. A nőstény feromont bocsát ki, aminek szagára köré gyűlnek a közelben tartózkodó hímek. Ha több hím keresi fel egyszerre a nőstényt, akkor előbb megküzdenek egymással a párosodás jogáért.

Párzáskor a hím elkorcsosult hátsó lábával megkarmolja a nőstényt, mire az felemeli a farkát, hogy a hím hemipéniszével behatolhasson. Egy párzás órákon át tarthat, a nőstény akár egy hétig többször is pározhat ugyanazzal a hímmel, és a feromon hetekig csalogatja a hímeket, így a nőstény több hímmel is pározhat. A hímek is rendszerint több nőstényt keresnek fel. A nőstény akár egy évig is tárolhatja a spermát a tulajdonképpeni megtermékenyítés előtt. Ekkor testének középső része megdagad, mintha egy nagy állatot nyelt volna le. Ezután két-három héttel vedlik, ami újabb két-három hétig tart, így hosszabb, mint egy normális vedlés. A vemhesség 6-8 hónapig tart, az utódok számától és a hőmérséklettől függően.

A szülés többnyire az esős évszak elején megy végbe. A 10-65 kis boa 35-50 centiméteres hosszal látja meg a napvilágot. Egyszerre átlagosan 25 utód születik. Születésükkor vékony tojáshártya borítja őket. Nem ritkák a halva születések. Az anya a szülés alatt és utána is védelmezi utódait, és megfigyelték már azt is, hogy farkával felszakította a tojáshártyákat.

A korán önállóságra kényszerülő kicsik 1-3 hetes korukban, az első vedlésük után esznek először. A fiatalok ivaréretté 3-4 éves korukban válnak, miután elérték felnőttkori méretüket. Még ezután is növekednek, igaz, az eddiginél lassabban. Ekkortól kezdve 2-4 havonta vedlenek.

Terráriumi körülmények között akár 20-30 évig is élhetnek.

§ Bobály – tudományos neve: póc, lápi póc – (Umbra krameri) - Bobály: csn

Mocsárban élő, 8–9 centiméteres vörösesbarna hal; Umbra krameri.

A név 1794-től adatolható: potz (Grossinger), 1884: pócz (Nyr. 13). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: pocahal, pochal | K.: pocikhal | Dankó: póchal, mind ’Umbra krameri’. A Szigetközben a pocokhoz, pocegérhez hasonlítják: „ojjan mind a pocik, alófűreli, fúrgya magát” (K.), ottani nevének biztosan ez a magyarázata.

Másrészt a ’nagy has’ jelentésű poc, pocak szónak is szerepe van ennél a névadásnál. Beke (Hal. 33) szerint a póc és a bucó halnevek eredetileg azonosak

voltak, a póc polc-nak hangzott, ebből volna a szlk. polec ’ua.’. Nem meggyőző az oroszból való származtatás (TESz.) sem. A kárpukr. poc-gol ’ua.’ (Vladykov)

a magyarból való átvétel.

A lápi pócot ebhal, ebihal, kiskutyahal, kutyahal néven is ismerték. A kutyahal (R. 1794:Grossinger, 1799:Mitterpacher, 1887: HalK.; N. ÚMTsz., Nyr. 38)

esetében a névadás magyarázata az, hogy a póc jobb és bal oldali páros úszóit felváltva képes használni, és ilyenkor szaladó kiskutyára emlékeztet: „ha

a víz kiszárott, kutyamódra halatt uszonnyaival, keresett magának vizes helet” (K.). Az összetett szó jelzői szerepű előtagja összefügg a lápokban, mocsarakban élő hitvány lápi póc szaknyelvi lat. Umbra canina nevével, amelyben a canina jelző a lat. canis ’kutya’ származéka. Ugyanez a szóösszetétel használatos a csuvasban is; vö. csuv. jede-pulli, jet-pulli (Paasonen–Donner OstjWb.), ahol a jide, jid ’kutya’, a pule ’hal’ jelentésű. Beke szerint feltételezhető volna, hogy a csuvas szó egy finnugor szóösszetétel fordítása (KSz. 14). Ám a magyar kifejezés is lehetne a csuvas tükörszava. Véletlen egyezésről lehet inkább szó. A kutyahal hasonneve az ebhal (R. 1568: TESz., 1794: Grossinger, 1884: ebihal ’póc’ Nyr. 13; N. ÚMTsz.: ephal, ëbhal, ëphal, éphal | HalK.:

ebihal ’Umbra canina’ | Jankó: ebhal). A kutyahal, ebhal megfelelője a dán, norv. hundefisk, holl. hondsvis, ném. Hundsfisch, sv. hundfisk ’ua.’ (EL.).

A lápi póc a Kárpát-medencén kívül ritka hal. Ez magyarázza a hal ném. ungarischer Hundsfisch, sv. ungersk hundfisk valamint holl. hongaarse hondsvis (uo.) társnevét, amely ’magyar kutyahal’ jelentésű.

A pócnak van ribahal társneve is (R. 1794: riba /Grossinger/, 1863: ribahal, Kramer ribahala /Kornhuber/; N. Pótlékok a MTsz.-hoz: riba ’a kisznél kisebb

hal’ | Jankó: ribicza ’Leuciscus rutilus’ | MTsz.: riba-hal, riba). Az 1863-ban megjelent Heckel-fordításban szereplő Kramerribahala ’ua.’ elnevezést váltotta

föl azután a lápi póc név. A Kramer poczhala nevet Chyzer javasolta 1882-ben bevezetésre a „tót hangzású” ribahal helyett, miután a „Bodrogköz tavainál

a nép poczhalnak hívja”. Maga a szláv riba ’hal’ jelentésű. A népi humor találó elnevezése a pinavágóhal (Ethn. 1954).

Bobály neve (R. 1794: bobalik /Grossinger/, 1898: bobály /Term. 7/; N. RK., HalK. és EtSz.: bobály) román eredetű kölcsönszó a magyarban; vö. ro. babóiu

’sügér’, baboiás ’kis sügér’ (Dankovszky), baboi (DLR.), N. Gyurkó: baboj-ghebos ’ua.’, baboi ’sügér’. A baboiás kicsinyítő képzős alak. A román halnév

pedig valószínűleg átvétel a bolgárból; vö. blg. baboi ’ua.’ (ZfSlaw.) és más szláv nyelvi megfelelőkkel: szlk. bobal’, bobalik ’lápi póc’ (Fe.), le. baboj

’sügér’ (Bezlaj). Pecehal neve (R. 1887: peczehal /HalK./; N. ÚMTsz.: pechal | MTsz.: pece-hal) a póc elferdítése lehet, melyet átvett a kárpátukrán; vö.

pecek ’ua.’ (Vladykov).

Az euroszibériai fajkomplexum termofil csoportjához sorolható, a Duna vízrendszerének reliktum endemikus faja. Az alföldi kisvizekben gyakori, az áttetsző, illetve huminsavakban gazdag, vízinövényekkel benőtt vízterekben otthonos. Teste mérsékelten nyújtott, kissé zömök, oldalról lapított. Halaink többségétől eltérően, a farokúszója szabályosan lekerekített. Alapszíne barna, de a fején és a testén szabálytalanul elszórt fekete foltok láthatók. Apró termetű hal,

10 centinél nagyobbra nemigen nő. Az előzetesen letisztogatott alámerült növényekre ívik, a nőstény a lerakott ikrát kikelésig őrzi, gondozza. A Balaton

vízrendszerében a lápi póc előfordulásáról először Heckel adott hírt 1874-ben, aki a „tapolczai turflápon” [tőzegláp] találta meg a „póczhalat”, másképpen

„bobályt”. Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben a Lesence-, a Tapolca- és az Eger-patakból említik. Lokális elterjedése, valamint

élőhelyeinek zsugorodása miatt Európában a kifejezetten fenyegetett kategóriába sorolják. Magyarországon fokozottan védett.

A folyószabályozások előtt nagy mennyiségben fogták, a lápi póc a Kárpát-medencében a hajdani lápokban hihetetlen tömegben hemzsegett, a pákász leggyakoribb zsákmánya a csík és a póc volt. Általában a pócot csak sertéshizlalásra használták. Olyan gyakori volt a mocsaras területeken, hogy állati takarmányként hasznosították. Herman Ottó 1887-ben így ír a Szernye-mocsár csíkászainak életéről: „A lápi póc mindenben a réti csík társa, és így különösen ingólápos mocsarakban terem meg bőven, a lápkutak és vészek tisztább vizében űzi úszóversenyeit. Igen óvatos és fürge kis hal, mely a fogságban hamar szelídül, gazdáját megismeri, és kézből kapdossa táplálékát – a gilisztát, nyershúst –, de kitűnik itt rabló természete, mely egészen csukaszerű. Húsát a Szernyevidék szegénysége szükségből eszi. Az Ecsedi-láp környékének népe mérgesnek tartja, az előbbi helyen sertést és rucát is hizlalnak vele, mert rengeteg számmal van, és én láttam Dercen táján öblös csíkkast, mely tömve volt e kis rablóval…” (HalK.). A mocsarak lecsapolása óta azonban a lápi póc is ritkábbá vált.

Másutt Európának aránylag kevés helyéről ismerik.

§ Bóbitavirág (Ptilotus) – Bóbita: csn, lk

A bóbitavirágok Ausztráliában őshonosak. Nyugat-Ausztrália, Északi terület, Dél-Ausztrália, Új-Dél-Wales, Queensland és Victoria területein találhatók meg.

A nemzetségbe 59 faj tartozik.

Rózsaszín Mula-Mula (Ptilotus exaltatus)

Karakteres megjelenésű fagyérzékeny évelő, mely a természetben Ausztrália szárazabb vidékein fordul elő. Neve a görög ptilon (tollak) szóból származik, amely virágzatainak szokatlan habitusára utal. Kúpot formáló bolyhos virágfüzérei rendkívül kedves megjelenést kölcsönöznek ennek a viszonylag alacsony termetű dísznövénynek. Virágai rózsaszínek vagy lilák, s egy-egy füzér akár 10-15cm hosszú is lehet. Szürkészöld levelei oválisak vagy kerekdedek, sima felületűek, s ép szélűek. Legnépszerűbb változata a kompakt növekedésű 'Joey'. Végső magassága kb. 20-35cm.

Szárazságtűrő dísznövény, mely sok napsütést, s rendkívül jó vízáteresztő képességű savas talajt igényel. Erősen fagyérzékeny növény, ezért nálunk többnyire egynyáriként nevelik, noha fagymentes, világos helyen átteleltethető.

Magvetéssel vagy dugványozással szaporítható. A magok 20-24°C-on 5-7 nap alatt csíráznak. A palántákat csak a tavaszi fagyok elmúltával ültethetjük ki.

§ Ragadós bocskorosgomba (Volvopluteus gloiocephalus) – Bocskoros: csn

Kalapja 5-12 (15) cm átmérőjű, sima, nedves időben kissé ragadós, fényes, a szélén bordás. Elefántcsontfehér színe az idősebb példányokon hússzínű, szürkéssárgás árnyalatú lesz. Lemezei fiatalon szinte fehérek, sűrűk, nem érintik a tönköt. Ahogy érnek a spórák, úgy lesznek rózsaszínes, majd barnás hússzínűek. Tönkje piszkosfehér, fehér bocskorral. A bocskorosgombák termőtestét fiatalon egy burok teljesen befedi. Ez a burok a ragadós bocskorosgombán fehér, más fajoknál szürke, okkeres vagy barna. A gomba növekedésekor a burokból a tönk alján feltűnő bocskor keletkezik. Húsa fehér, kissé vizenyős, idősebb korban a poshadó gyümölcsre emlékeztet. 

Májustól októberig, tápanyagdús talajon, erősen korhadt fűrészporon, szalmán az erdőben, parkban, kertben, szántóföldön, gyakori. Ehető, de csak a fiatalabbja alkalmas keverékgombaként az étkezésre.

§ Bíbor bodorrózsa vagy bíbor szuhar (Cistus x purpureus) – Bodor: csn, fk

Kb. 1 méteres maximális magasságot elérő, kissé fagyérzékeny évelő örökzöld cserje, mely a mediterrán vidékeken őshonos. Hazánkban még nem számít igazán ismert vagy népszerű növénynek, pedig különleges szépségével bármelyik kert igazi nyári ékessége lehet.

Levélzetét alsó felükön szőrözött, hullámos vagy visszahajló szélű hosszúkás levelek alkotják. Gyűrt hatású, rózsaszín vagy fehér színű, bordó foltokkal

díszített virágai a nyár első felében folyamatosan nyílnak.

A bíbor szuhar napos, védett helyen, jó vízelvezető, semleges vagy savas kémhatású talajba ültetve fejlődik legszebben. Tolerálja a tápanyagban szegényebb, kavicsos talajokat is.

Némileg fagyérzékeny, az erősebb fagyok károsíthatják, vagy akár el is pusztíthatják, emiatt főként az ország melegebb vidékein érdemes a kiültetésével

próbálkozni, és itt is védett fekvésbe.

Metszeni nem szükséges, elég csak a fagykárt szenvedett hajtásokat eltávolítani. Betegségekre és kártevőkre nem érzékeny. Szaporítani dugványozással vagy

magról lehet.

§ Bodri – tudományos neve: bodorka – (Rutilus rutilus) – Bodri: csn

Az állóvizek elterjedt keszegfaja.

A koncérok (Rutilus) nemében a Rutilus rutilus népnyelvi elnevezéseit Herman Ottó állította legteljesebben össze, amelyekhez Unger Emil még a bodorka nevet is csatolta: „magyarországi ném. bodorka ’Leuciscus rutilus’, Apatinnál ezt a magyar nevet használja következetesen valamennyi német halász” (Unger). A korábbi vörösszárnyú koncér helyett ma a bodorka a Rutilus rutilus hivatalos szaknyelvi neve (R. 1884: bódorkeszeg ’Scardinius erythrophthalmus’ /Nyr. 13/, 1919: bódor-keszeg ’ua.’ /EtSz./). A név nyelvjárási alakváltozatai bodorkeszeg,bódorkeszeg, bodorka, bodri. A MTsz. szerint a bódor-keszeg nevet Herman Ottó jegyezte fel Komáromban. A bodorka valószínűleg ebből a nyelvjárási névből származó későbbi alakulat. A tájnyelvi bodor ’karikába hajlóan göndörödő’, a népnyelvi bódorog ’kódorog’ jelentésű. Talán a bodorka ’vöcsök’ madárnév is hatott rá. A szbhv. bodorka ’Scardinius erythrophthalmus’ (Fe.) a magyarból kerülhetett át.

Egyéb népnyelvi nevei Herman Ottó összeállításában: bőke, büke, bürke, göndér, őnhal, pápakeszeg, tamáskeszeg, veresszárnyú keszeg, veresszárnyú jász (HalK.). A bodorka népnyelvi neve Tiszafüred környékén az idősebb halászok körében fakókeszeg (Harka), „mert az uszonyai nem olyan pirosak, mint a veresszárnyúnak”. Ritkábban használt a szaronhízott keszeg (uo.), „mert mindenféle büdös vízben is megél”.

A bodorka tautonímiával alkotott latinszaknyelvi Rutilus rutilus neve esetében a névadási szemlélet háttere az volt, hogy a páros úszók enyhén vörhenyesek, a páratlanok szürkésen vörösek. Korábbi neve – többek között – a Leuciscus rutilus és Cyprinus rutilus (Linnaeus). A lat. rutilus ’piros, vörös’ jelentésű.

Szintén színre utaló további társneve a vereskeszeg (MoH. R. 1887: véreskeszeg ’Abramis’, vérkeszeg ’Scardinius erythrophthalmus’ /HalK./; N. Dankó, Unger: vérkeszeg ’ua.’ | Ko.:véreskeszeg ’Abramis brama’ | Viski: véres keszeg ’amely a jégre kerülve megveresedik’ /Tihany/). A Scardinius erythrophthalmus úszói vörösek, az Abramis brama ikrásainak vérerezete duzzadt, innen ez a jelölés, illetve a magyarázat Tihanyból.

A bodorka nagyon hasonlít a vörösszárnyú keszeg ’Scardinius erythrophthalmus’ fajhoz. A garatfogak alapján lehet őket egymástól megkülönböztetni. Megtalálható egész Közép-Európában, Angliában, földrészünk keleti felében csaknem mindenütt, továbbá Északnyugat-Ázsiában. Élőhelye az álló- vagy lassú folyású víz, de hazánk csaknem valamennyi vizében megtaláljuk. A nagyobb tavakban a parti sekélyest népesíti be. Kedveli a part menti nádast, sást és hínárosokat. Hasúszói és a farok alatti úszó élénkvörös, a többi inkább szürkés. Fontos tápláléka legtöbb ragadozó halunknak. A keszegező horgászat gyakori zsákmánya, eléggé szálkás, de ízletes kis hal.

§ Bodza-levélatka (Epitrimerus trilobus) – Bodza: csn, lk

A kártevők közül a bodza-levélatka (Epitrimerus trilobus) valamint az őszibarack és bodza levéltetű (Myzus persicae, Aphis sambuci) szívogatásának hatására alakulhatnak ki említésre méltó sérülések. A bodza-levélatka kártételének hatására a levél hólyagosodik, hullámosodik. A hajtások növekedése visszamaradhat. A kétfoltos takácsatka jelenlétének következménye, hogy a levelek pöndörödnek. Téli lemosó permetezéssel védekezhetünk ellenük, a telelő alakok ellen olajos tartalmú készítménnyel.

A levéltetvek súlyos kárt a virágok nyelén megtelepedő-szívogató kolóniák okozhatnak, a virágok így elszáradhatnak. A levelek kanalasodnak, az asszimilációs képesség csökken a mézharmat, és a rajta megjelenő korompenész megjelenésének hatására. Legfontosabb kártevő lévén az ellene való védekezés évi 2-3 kezelés elégséges a kártétel visszaszorítása érdekében (lambda-cihalotrin, tiakloprid).

A gombás betegségek közül nagy jelentősége van a cerkospórás (Cercospora depazeoides) levélfoltosságának. A levélen jelentkező foltok kb. 6 mm nagyságúak, szabálytalan alakúak. Szegélyük sötét, a foltok közepe kivilágosodó. Erős fertőzés fellépésekor a levél lehull, korai lombhulláshoz is vezethet. A gomba fellépésének kedvez a csapadékos, párás időjárás, száraz időben enyhe tüneteket tapasztalhatunk. Az ellene való védekezés irányelve a megelőzés, ami történhet úgy, hogy az áttelelő képleteket tartalmazó leveleket talajba forgatjuk. A fás részek nyugalmi időben történő lemosó permetezése, illetve vegetációban kémiai kezelések (rézoxiklorid, boszkalid, mankoceb) is megoldást jelenthetnek, a kultúrában engedélyezett szerek felhasználásával.

A botritisz (Botrytis cinerea), mint más bogyós esetében is, a fekete bodzánál szintén a termések károsítója lehet. Az éretlen, sérülésmentes termésbe nem tud önmagától behatolni. Sérülések és sebek hatására közvetett kártételként jelenhet meg. Az érett gyümölcsökön sérülés és seb kialakulása nélkül is bejuthat terméseinkbe. Az így megrothadó termések nagy veszteséget okozhatnak. A védekezés először is irányulhat a sérülések megakadályozására. A növények szellőzésének biztosítása, időben történő szürettel már jelentősen védekezhetünk.

§ Fürtös bodza – Bodza: csn, lk

A bodza (Sambucus) (népies nevei: bocfa, csete, fái bodza, fekete bodza) egyes rendszertanokban a pézsmaboglárfélék (Adoxaceae) családjának egyik növénynemzetsége.

Mások a loncfélék (Caprifoliaceae) családba sorolják, és vannak, akik a bodza és a bangita (Viburnum) nemzetséget a bodzafélék

(Sambucaceae) családjába vonják össze. Az egyre elfogadottabb APG osztályozás több korábbi családot egyesített a pézsmaboglárfélék családjában.

A gyalogbodza (Sambucus ebulus) és a fekete bodza (Sambucus nigra) bogyós terméséből főleg a Dunántúlon lekvárt főznek: ez a csete.

A bodzafa könnyen megmunkálható, de manapság nem használják, és régen is csak bizonyos speciális tárgyakat készítettek belőle. Ennek legfőbb oka, hogy az ágak belsejében jellegzetes, puha, szivacsszerű rész, a bodzabél húzódik végig. Ezt a szivacsos részt eltávolítva (hagyományosan forró dróttal égették, piszkálták ki), egyszerű, üreges botot kapunk, ami számos tárgy (bodzasíp, furulya, bodzapuska) készítéséhez kiváló.

A bodza fájának fűtőértéke elenyésző. Kizárólag bodzafából úgyszólván lehetetlen tüzet rakni, egészen szárazon is alig gyullad meg, csak izzik és hamuvá omlik össze.

A 19. században még gyakori étel volt a tojással kirántott bodzavirág (bodzafánk). Sokak kedvenc csemegéje ma is a rántott bodzavirág, amelyet sörös palacsintatésztába forgatnak meg, majd hirtelen, forró olajban kisütnek. Fahéjas porcukorral, lekvárral tálalják. A palacsinta tésztájába friss bodzavirágot morzsolnak. Kisütés után bodzalekvárral vagy főzött, bodzavirágos krémmel töltik.

Köptető, veseműködést szabályzó, izzasztó. A virág teája megfázásnál izzasztó és köptető. Mandula- és torokgyulladás ellen régen tejjel leforrázva ajánlották. Vérnyomáscsökkentő, nyugtató, hashajtó, veseműködést szabályozó gyógyteákban is megtalálható. A gyümölcs főzetével a görcsszerű fejfájást gyógyítják.

A magyar néphit változatos tulajdonságokkal ruházza fel, és azokból általában nem állapítható meg, hogy melyik bodzafajról van szó. A virágjából főzött tea, a bodza héja, friss bimbója elterjedt népi gyógyszer. A néphit (palócok, Szatmár) szerint ha a bodzára taposnak, meghajlítva földet hordanak rá, akkor a tehénből, a disznó sebéből kihull a pondró. A Csereháton ezt a bodza letépett ágacskáitól és a megfelelő ráolvasástól remélik. Göcsejben úgy vélik, a disznókat elkerüli a vész, ha az óljukba bodzaágat szórnak. Az alsó Őrségben úgy vélik, hogy a bodzát nem szerencsés a ház mellé ültetni, mert akkor belecsap a villám. Ott a bodza az ördög, a gonosz lelkek fája.

Hasonló hiedelmek a bodzáról szerte Európában gyakoriak. A Harry Potter hetedik részében szereplő Pálcák Ura, minden idők leghatalmasabb varázspálcája is bodzából készült.

Magyarországon őshonos fajok:

Fekete bodza, Fürtös bodza, Földi bodza.

§ Bogács – tudományos neve: terepély bábakalács – (Carlina acaulis L.) – Bogács: csn

További nevei: Angol bogács, disznótövis, Károly bogács, molyhos körfény, ördögoldal, tövisrózsa, vad articsóka. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.)

Évelő. Szára rövid. Hosszú szárnyasan hasogatott és tüskés levelei, a földön elterülve nagy levélrózsát képeznek. Középen van széles nagy virágzata. Belső fészekpikkelyei ezüstfehérek és napfényben sugarasan kiterülők. A csésze a termésen szegélyt alkot, melynek 10–11 pikkelye 5–11 sertébe megy át. Terem szikárabb kövesebb mezőkön. kivált a magasabb hegyvidéken. Túl a Dunán is tenyészik (Vasmegyében). 7–8.

Kifejlődött szárú alakja a Carlina alpina Jacq. Terem hazánk keleti havasain.

§ Sárgagyűrűs bogáncscincér (Agapanthia dahli) – Bogáncs: csn

Egyike a hazai parlagfűfogyasztó rovaroknak.

A faj széles körben elterjedt, a Palearktikum északnyugati területén, keleten Nyugat-Szibériáig, nyugaton Közép- és Dél-Európáig fordul elő. Magyarországon általánosan elterjedt, gyakori.

Változatos megjelenésű faj. Karcsú test és hosszú Csápok jellemzik, az Imágó hossza 12-21 mm között változik. Testének színezete fémfényű fekete,

Szárnyfedőit foltokba tömörült sárgás szőrzet teszi márványossá. Az Előtor felső éle és a homlok sűrű sárga szőrzettel fedett. Csápízeit szürkésfehér, sűrű szőrzet teszi gyűrűssé.

Petéje 4,5 mm hosszú, ovális, színe citromsárga és narancssárga közötti átmenetbe hajló, opálos. Lárvája 14–27 mm hosszúságú karcsú, hengeres, csontszínű, lábatlan dró. Más cincérfajok lárváihoz képest mozgékony. Bábja 13–22 mm hosszúságú karcsú szabadbáb.

A sárgagyűrűs bogáncscincér elsődleges tápnövényéről, az útszéli bogáncsról (Carduus acanthoides) kapta a nevét. A kifejlett egyedek leggyakrabban e növényen tartózkodnak. Rendkívül mozgékonyak, fény és meleg igényesek.

Az imágók május végén, június elején kelnek ki, az érési táplálkozás és Párzás után a tápnövény szárába helyezik petéiket, mindig a szárral párhuzamosan mélyen a tápnövény bélállományába. A petékből 1 hét után kelnek ki, a mozgékony, gyorsan fejlődő lárvák. A pondrók kezdetben a tápnövény szárában felfelé, majd lefelé haladva felélik a növény bélállományát. A táplálkozást szeptember végén, október elején befejezik, ilyenkor már a szár alsó részében, a gyökérnyak felett készülnek az áttelelésre. A lárvák között nagy a táplálék-konkurencia, amennyiben egy szárban több példány is él, gyakorta előfordul a kannibalizmus, illetve más élősködő fajok lárváit is felfalják. Áttelelés után április végén, május elején bábozódnak.

Legfőbb tápnövénye az útszéli bogáncs, de más Fészkesvirágzatú növényen is megfigyelték. A napraforgó (Helianthus annus) károsításával gazdasági kárt is okozhat, azonban sok gyomnövényként ismert fészkesvirágú fajt károsítván tevékenysége hasznos is lehet. 2007-ben az ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) szárában is megtalálták lárváit, így egyike azon kevés hazai fajnak, amik esetlegesen felhasználhatók a parlagfű elleni biológiai védekezésben.

További tápnövényei:

Carduus spp.

Szamárbogáncs (Onopordum acanthium)

sáfrányos szeklice (Carthamus tinctorius)

fehér üröm (Artemisia absinthium)

Cirsium spp.

közönséges bojtorján (Arctium lappa)

keszeg saláta (Lactuca serriola)

Kártétele. Magyarországon az 1980-as években jelentkezett először kártevőként, komoly károkat nem okoz, de az egykori Szovjetunióban és Romániában a napraforgó jelentős kártevőjeként tartják számon. Az imágók táplálkozásuk során 10–15 cm-es darabokat hámoznak le a napraforgó szárának epidermiszéről, amik később megbarnulnak. A nőstények eközben lyukakat fúrnak a napraforgó szárába és elhelyezik petéiket, amik felélik a napraforgó bélállományát. Egy szárban akár 8-10 lárva is előfordulhat, ilyen erős fertőzöttség esetén a szár eldőlhet, az enyhébb fertőzést kevéssé sínyli meg a növény, bár az olajtartalom mindenképp csökken. Vegyszeres védekezésre a faj ellen általában nincs szükség, a napraforgóban betakarítás után végzett agrotechnikai műveletek (szárzúzás, szántás, stb.) elpusztítják a lárvákat, így ritkán jelennek meg nagy számban.

Magyarországtól keletre a sáfrányos szeklice kártevőjeként is számon tartják, de a növény magyarországi minimális vetésterülete miatt nem jelentős a kártétele.

§ Szamárbogáncs (Onopordum acanthium) – Bogáncs: csn

Egyes Carduus-fajok bogarak és lepkék lárváinak tápnövényéül szolgálnak; ilyen például a sárgagyűrűs bogáncscincér és a bogáncslepke.

A bogáncs szó általánosabb értelemben használatos a kórószerű tüskés gyomnövények elnevezésére. Néhány növény, amelynek köznapi nevében szerepel a 'bogáncs' szó: bókoló bogáncs, fodros bogáncs, szürke bogáncs, útszéli bogáncs, szamárbogáncs.

Szamárbogáncs (Onopordum acanthium)

Honos Európában, Ázsia mérsékelt égövi részein, Indiai-szubkontinensen. Kétéves, nagy termetű (akár 2 m magas), szúrós lágyszárú. Parlagok, útszélek, legelők gyomtársulásaiban gyakori.

Máj- és szívgyógyszer, gyomorerősítő készülhet belőle.

A fészek főzve articsóka módjára elkészítve ehető, kiváló mézelő, magjából étolajat ütnek. A homeopátia is alkalmazza.

§ Óriáscincér – Bogár: csn

A bogarak (Coleoptera) az ízeltlábúak törzsének és a rovarok osztályának egyik rendje. A bogarak rendjének valóban egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy elülső pár szárnyuk megvastagodott és megkeményedett szárnyfedőt alkot, amely védi egyrészt a nyugalmi állapotban alá behajtogatott második pár hártyás szárnyakat, másrészt a gyengébben kitinizált potrohot. A kemény szárnyfedők megléte és a mai élő bogarak egységes morfológiai megjelenése miatt sokáig monofiletikus csoportnak tartották a bogarak rendjét, azonban egyre több - főként molekuláris biológiai - bizonyíték szól amellett, hogy legalább egy alrendjük, a ragadozó bogarak (Adephaga) külön fejlődési ágat képvisel.

A Földön eddig leírt bogárfajok száma körülbelül 400 ezer, a Kárpát-medencében (Magyarországon) pedig 6300.

A mintegy 170 mm hosszú óriáscincér (Titanus giganteus) Brazíliából a legnagyobb ismert bogárfaj, a góliátbogár (Golianthus sp.) pedig körülbelül 100 gramm súlyával a legnehezebb rovar. A Föld legkisebb ismert bogárfaja a Scydosella musawasensis nevű paránybogár, mintegy 325 µm-es hosszával. Az európai fajok mérete 0,5 és 75 mm közt változik, a legnagyobb közép-európai bogár a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus).

A bogarak rendjébe tartozik a Földön ismert élőlény-fajok több, mint 20%-a, ezzel ez a legfajgazdagabb rend. Az ismert rovarfajok 40%-át teszik ki a bogarak (hozzávetőlegesen 400 000 fajjal, és napjainkban is folyamatosan írnak le újakat. Néhány becslés a bogárfajok tényleges számát, beleszámítva a még felfedezetlen fajokat akár 100 millióra is teszi, de inkább elfogadott az 1 milliós becslés.

A bogarak családszintű rendszerezése nagy vonalakban kiforrott, de a DNS-szekvenciákon alapuló új elemzések folyamatosan átrendezik a családok, sőt a családsorozatok határait és helyét. A rendbe az alábbi alrendek tartoznak:

Ragadozó bogarak (Adephaga) (Schellenberg, 1806);

Archostemata (Kolbe, 1908);

Myxophaga (Crowson, 1955);

Mindenevő bogarak (Polyphaga) (Emery, 1886).

§ Bogárgomba (Eryniopsis lampyridarum) – Bogár: csn

A University of Arkansas és Cornell University kombinált kutatócsapata érdekes felfedezést tett:

az Eryniopsis lampyridarum nevű gomba fertőzött, halott nőstény aranyvesszőjű lágybogarakat használ ahhoz, hogy minél inkább elterjessze a spóráit. Mindezt

úgy, hogy a zombi nőstényeket pároztatja a még élő hímekkel.

Mindez elég bizarrul hangzik, de nem valami Alian-szerű parazitára kell gondolni. Az aranyvesszőjű lágybogarak gyakoriak Észak-Amerikában, és leginkább virágokkal táplálkoznak és virágokon párosodnak. Csakhogy ezeken a virágokon él a már említett gomba, ami valamilyen módon megfertőzi a bogarakat. A fertőzött példányok erősen ráharapnak a virágra és a haláluk után sem engedik azt el. Nagyjából egy nap után a testük feldagad és a szárnyuk kibomlik, mintha csak el akarnának repülni. Amennyiben egy hím bogár fertőződik meg, nem történik semmi különös, de ha egy nőstény, akkor kezd izgalmas lenni a történet.

Mivel ezek az állatok a virágokon párosodnak, a dagadt, szárnyait kicsapó nőstény nagyon vonzó a hímek számára, amik megpróbálnak vele párosodni. Hogy ezután mi történik, az egyelőre nem világos. Vélhetően a felpuffadt nőstény önmagában már nem fertőző, hiszen akkor odapusztulna az összes bogár, a spórák pedig nem terjednének. Valószínűleg egy zombi nőstény több hímmel való párosodást is kibír az adott virágon, így a hím lágybogarak azok, akik a gomba spóráját terjesztik.

A kutatók továbbra is vizsgálni fogják a lágybogarak és a gombák kapcsolatát, megpróbálva megfejteni, hogy hogyan is működik ez a különös kvázi szaporodási technika.

§ Bogárfű – tudományos neve: bogár perjeszittyó – (Luzula pilosa) – Bogár: csn

További nevei: Bogár- v. Szt. Jánosbogárfű. – Term. r.: Szittyófélék. Juncaceae.)

Évelő. 15–30 cm. Töve gyepes. Levelei hirtelen kihegyesedők, 1 cm. szélesek és fehér, hosszú szőröktől pillásak. Virágzata bugaszerű; kocsányai elvirítás után elállók vagy hátragörbűlők. Lepellevele barna, fehér szegélylyel. Magjának csúcsán sarlóalakú függelék látható. Terem erdős, cserjés helyeken, irtásokban, legelőkön, az egész ország hegyvidékén.

§ Boglár – tudományos neve: százszorszép – (Bellis perennis) - Boglár: csn, lk

Fehér, rózsaszín vagy piros, fészkes virágzatú, alacsony szárú mezei és kerti növény; Bellis perennis.

Már 1643-tól adatolható a magyar írásbeliségben, Comenius Janua lingua latinae című munkájában olvasható: „Jószagúk és koszoruban valók a majoranna, bársonyvirág, százszor-szép virág.” Pápai Páriz Ferenc 1708-ban megjelent szótárában „Százszor-szép nevű virág”. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVIII. században bukkan föl: áar zép ’Premula ueris’. Ugyanitt egy másik bejegyzés: szászor ép. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában százszorszép. Kassai József szókönyvében 1833-ban százszor szép-virág.

Már Pliniusnál bellis a neve; szépnek tarthatta, hogy ezzel a névvel felruházta. Nyomában számos szerzőnél, így Dodoens (1561), Matthiolus (1574), Kamerarius (1588) műveiben szerepel a bellis elnevezés. A százszorszép tudományos nevének jelentése tulajdonképpen ’egész éven át szép’ (&lt; latin bellus ’szép’; per ’át’, annus ’év’). Nálunk Lippay Jánosnál a Posoni kertben (1664) olvasható, hogy a „bellist némelyek csillagvirágnak nevezik: nagyon vad és együgyű, közönséges virágocska”. Számos más nyelvben is megvan a növény hasonló – a százzal vagy ezerrel képzett – neve: német Tausendschön, cseh és szlovák stokrása, illetve a szlovákban sedmikraska (&lt; sedmo ’hét’; krása ’szépség’). Hívják még a németben ’libavirág’, a svédben ’papgallér’,az angolban pedig daisy (&lt; day’s eye), vagyis ’nappal szeme’néven. Bock Maasliebchennek, azaz ’mezei kedveskének’ nevezte (&lt; kelta maas ’mező’).

Sok társneve van a magyarban a százszorszépnek, mint például a tavaszthozó fű, bőjtike, szikrázó rózsácska, gömböstűvirág, pipitér, kisebbik nadály, pászkamorzsa, aprópere, boglár, bojtika, földipere, murvairózsácska, pászkamorzsa, pipitér, pitzérfű, pizselevirág, százforint, tavaszfű. A férjhez menő leányok virága is, régebben pártamag és szerelemtapló neve is volt. A Magyar Fűvész Könyvben – minden bizonnyal Péchy Lukács nyomán, ahol 1591-ben rvkercz, vagy Földi János nyomán, aki 1793-ban fölelevenítette a régi szót – Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (MFűvK.) 1807-ben rukerzi néven említik, ez ma a népnyelvben rukerc. 1838-ban a Magyar Tudós Társaság magyar és német zsebszótárában (Tzs.) rükerc. Közli a CzF. szótár is.

Irodalmi előfordulása Csokonai Vitéz Mihály A szamóca című anakreoni dalában:

Illatja rozmarinnak,

Mézíze a fügének,

És a rukerc pirossa…

Marcaliban, Kéthelyen és Kaposváron ikrice volt a százszorszép neve, mely alighanem összefügg a rukerc névvel. A szlovén rukalica szóból való magyarázata (Nyr. 46) téves, hangtani okokból nem fogadható el. De azért sem, mert a szó Debrecen környékén lehetett használatos, erre mutat a debreceni Magyar Fűvész Könyvben és Csokonainál való előfordulása, és arrafelé a szlovénnel mint átadó nyelvvel nemigen számolhatunk. Inkább szóba jöhet a növény német Rückerl neve.

A százszorszép egyik népi elnevezése a csibevirág (N. Kovács: Szigetköz). A Szigetközben hívják pipifűnek is, ez a pipitér névből való népetimológiás alakulat.

„Akkor virágzik, amikor a csibék kelnek.” A népnyelvben Vajta vidékén macskaszem (R. 1911: Nsz.) a ’Bellis perennis’, mely név a virág alakján alapul.

A macskaszem német megfelelője, a Katzenauge egész sor (tizenkilenc) növényt jelöl.

A németek Gänseblümchennek, azaz ’libavirágocskának’ is nevezik, mert a liba nagy élvezettel csipkedi a leveleit. A magyarban is megvan a libavirág elnevezés (R. 1895: Pallas, 1911: Nsz.). Rendkívül széles elterjedtségű a nyelvjárásokban (vö. N. ÚMTsz.: Szatymaz, Torda, Nagyszalonta | SzegSz. | Nyr. 41: Veszprém megye Csögle, Felsővisó és Arad megye | uo. 40:Győr megye Ásvány | uo. 10:Sopron és Vas megye | uo. 27: Somogy megye | NyIrK. 34: Erdély | Ethn. 3: Körmend vidéke | MNöv.: Dunántúl,Veszprém | Kovács: Szigetköz | MiTsz.: Mihályi).

A libavirág többek között a Taraxacum officinale elnevezése. Megvan a németben is szó szerint, vö. Gänseblumen, N. Gänseblume, Gansblume, Gänseblümlein, Gansblum. A Baranya megyei Ormánságban a százszorszép neve bibikavirág volt. Az összetétel előtagja szintén ’kis liba’ jelentésű [vö. N. Somogyban bibica ’pelyhes kis liba’, R. 1834: bibuska ’libácska’ (Kassai)], tehát a bibikavërág tulajdonképpen ugyancsak ’libavirág’.

Szintén a német nyelvben használatos a százszorszép Osterblümchen neve, mert ott a germánok jóságos Ostara istennőjének szentelték a tavasszal nyíló virágot.

Hieronymus Bock 1547-ben azt írta, hogy „A bájos százszorszép koszorúba fonva üdvös és kedves fiatal lányok számára.”

Évelő növény, erre utal perennis faji neve is (&lt; latin per ’át’, annus ’év’). Az apró, vad százszorszép nemesített fajtái nagy virágúak, fehérek, rózsaszínűek vagy pirosak, sima vagy hengeres szirmúak, egyszerűek és teltek. Egyben megegyeznek: mindig nyitottak. Egy kedves Andersen-mese szerint azóta nyitott a kelyhük, amióta egy kis haldokló pacsirta a kis virágon pihent el örökre.

Hasznáról Péchy Lukács 1591-ben azt írja, hogy „ez virag, az koszorut igen ekessiti, es ugyan chac azertis tartyac ekessegért, midön vendegseg vagyon …

ez virag, mint igaz seb gyogyitto virag, ha vizben meg fözic, es vgy meg iszac, mind belsö, es kilsö sebet gyogyit.”

Gyógyhatásáról ma azt tartják, hogy a virágjából készített tea vérnyomáscsökkentő, izzasztó, vizelethajtó és vértisztító hatású.

Nevelése az árvácskáéval megegyező, azonban virágzása sokkal tartósabb és hosszabb. Ültethetjük egymagában vagy éppen árvácskával vegyesen, szépen díszlő virágágyásokat készíthetünk vele.

§ Közönséges boglárka (Polyommatus icarus) – Bogllárka: lk

A boglárkalepkék (Lycaenidae) családjába tartozó faj.

Európában, Ázsiában és Afrika egyes északi területein él. A hímek kékeslilák, szárnyukat sötét szalag és fehér szárnyrojt keretezi. A nőstények sötétbarnák (gyakran kék behintéssel), pirosassárga szegélyfolttal és szürke szárnyrojttal. A fonák mindkét nemnél szürkésbarna, a hátulsó szárnypáron a pirosassárga szegélyfoltok előtt fehér mintázat látszik. A szárnyfesztávolsága legfeljebb 35 milliméter.

Május és október között 3 nemzedéke repül. A lepkék a virágokat látogatják, de gyakran leereszkednek az utak nedves részeire is. A kifejlett lepke 3 hétig él.

Pillangósokra petéznek. Zömök, zöld hernyóinak hátán sötétzöld, oldalaikon fehéres vonalkák vannak. Az első generáció 6 hónapig, a második, illetve a harmadik 6-6 hétig él hernyóként. A bábállapot 2 hétig tart.

§ Nagy víziboglárka (R. aquatilis) – Boglárka: lk

A boglárka (Ranunculus) a boglárkafélék (Ranunculaceae) családjának névadó nemzetsége, melybe világszerte mintegy 850, Magyarországon az egykor különálló nemzetségnek (ma inkább alnemzetségnek) tekintett víziboglárkákat (Batrachium) is beleszámítva hozzávetőleg 30 mérgező faja él. A nemzetség a boglárkafélék családjának legtöbb fajt számláló nemzetsége, főleg az északi mérsékelt övben elterjedtek.

A sugaras szimmetriájú virágokban (a salátaboglárka kivételével) 5-5 szirom- és csészelevél nő. A sziromlevelek tövén nektárium található. Levelei szórtan vagy örvökben állnak.

A víziboglárkák virágainak szirmai fehérek, vízben élő növények (Magyarországon kívül előfordulnak nem vízben élő boglárkák fehér színű virággal!). Régebben Batrachium néven külön alnemzetségként tárgyalták őket, manapság a Ranunculus nemzetséghez sorolják őket. Víz alá merült részeiken a levelek vékony sallangokra szeldeltek. A víz felett is nőhetnek leveleik: ezek laposak, levélszerűek. Olykor szárazra kerülnek, ekkor a sallangok rövidebbek, szélesebbek és laposak lesznek. Virágaik az allevelek hónaljában nyílnak egyesével. A sziromlevelek 3–10 mm hosszúak.

Magyarországon előforduló fajok:

Merev boglárka (R. circinnatus)–Neve ellenére a víziboglárkák közé tartozik.

Nagy víziboglárka (R. aquatilis)

Úszó víziboglárka (R. fluitans)

Pajzsos víziboglárka (R. peltatus)

Hosszúkocsányú víziboglárka (R. peltatus subsp. baudotii)

Szőröstermésű víziboglárka (R. penicillatus)

Sugaras víziboglárka (R. radians)

Kopasztermésű víziboglárka (R. rionii)

Hínáros víziboglárka (R. trichophyllus)

Sziki víziboglárka (R. tripartitus)

Hazai környezet:

Gyorsan felmelegedő vizeinkben tömegesen fordulnak elő;a tócsagazokkal (Ceratophyllum) közös társulásaik a boglárkahínárok (Callitricho-Batrachietalia Passarge 1978) három hazai csoporttal, hét asszociációval.

Együttes virágzásuk gyepszerű benyomást kelt. Hosszan nyílnak, ami a kerti tavak díszeivé teheti őket. A fényszegény környezethez fokozatosan szoktatva akváriumba is telepíthetők.

Boglárkák:

ranunculus asiaticus

A boglárkák szirmai (legalábbis a hazai fajoké) sárgák, többnyire nedves mocsaras helyeken élnek, de nem vízinövények. Magyarországon előforduló fajaik:

Réti boglárka (R. acris)

Változó boglárka (R. auricomus) Alfajai (néhány a hozzávetőleg 500-ból):

R. cassubicus, R. fallax, R. auricomusVetési boglárka (R. arvensis)

Hagymás vagy gumós boglárka (R. bulbosus)

Salátaboglárka (R. ficaria)

Villás boglárka (R. pedatus)

Selymes boglárka (R. illyricus)

Csőrös boglárka (R. psilostachys)

Sziki boglárka (R. lateriflorus)

Buglyos boglárka (R. polyphyllus)

Békaboglárka (R. flammula)

Nádi boglárka (R. lingua)

Torzsikaboglárka (R. sceleratus)

Kisvirágú boglárka (R. parviflorus)

Buborcsboglárka (R. sardous)

Kúszó boglárka (R. repens)

Sokvirágú boglárka (R. polyanthemos)

Berki boglárka (R. nemorosus)

Gyapjas boglárka (R. lanuginosus)

Steven–boglárka (R. strigulosus)

§ Mezei bognár – tudományos neve: feketéllő zanót - (Cytisus nigricans L.) – Bognár: csn

Cserje. 25–100 cm. Sűrűn bokros; hajtásai vesszősek. Hármas levelének levélkéi

visszás tojásalakúak, vagy kerülékesek. Az ágak, a levelek fonáka, a virágzati tengely, a kocsány és a termés selymes szőrű. Virágzata leveletlen fürt.

A csésze harangalakú, csöve rövid. Szirmai aranyszín-sárgák. Szárításkor az egész növény valamennyire megfeketedik. Terem az egész ország hegy- és dombvidékén, szórványosan az Alföld homokbuczkáin is.

§ Bogoly - tudományos neve: bagolykeszeg – (Abramis sapa) – Bogoly: csn

Szálkás, nagy szemű halfaj; Abramis sapa.

• A bagolykeszeg halnév csak 1882-ben bukkan fel a magyar írásbeliségben: bagoly (Chyzer), 1884: bagolykeszeg (Nyr. 13). A népnyelvben számos alakváltozata használatos: ÚMTsz.: bagókeszeg, bakó keszeg | SzegSz.: bagojkeszég | HalK.: bagókeszeg | K.: bagúkeszég | Chyzer: bogoly | Dankó: bagg keszeg, bagolyszemű keszeg.

Mivel a korábbi forrásokban nem található, valószínűleg Chyzer Kornél Zemplén megyei nyelvjárási halnevét emelte be a tudományos szaknyelvbe 1884-ben Petényi Salamon, az ő névadása. Herman Ottó 1887-ben megjelent nagy munkája nyomán vált hivatalos terminussá a bagolykeszeg. A hal nagy szemére utal összetett nevében a bagoly jelző. A halnevet egy tiszai halász így magyarázta: „valami irtózatos nagy szëmei vannak a fejiben, mint a bagolynak, mert a bagoly is elformálódik a többi szárnyasállattul; ennek a fél feje szëm…” (HungKözl. 21: 1–2. sz.). Az így jelölt keszegfaj szeme nagyobb az átlagosnál, kidülledő, szemének átmérője 26,7–26,9%-a a fej hosszának (l. Berinkey László: „Halak – Pisces”).

A bagókeszeg, bagúkeszeg elnevezést értelmezik másképpen is: „az csak ojjan bagóhal, semmitérő” (K.), „bagó, mer csak olyan semmi hal” (HalK.). A Balaton-felvidéken hívják a baglyot bagónak (Édes). A halnév átkerült szomszédos nyelvekbe is; vö. szlk. bogol ’Abramis sapa’ (Fe.), és kárpukr. bogojszemju keszeg ’Alburnus alburnus’ (Vladykov).

Társneve a száp (R. 1794: száp-keszeg Grossinger, 1801: száp Földi, 1884: szápakeszeg Nyr. 13; N. Ti.: czápkeszeg, szápakeszeg | ÚMTsz.: cápakeszeg, cápkeszeg; másfelé is használatos, pl. MTsz.: szápakeszeg,szápókeszeg). Minden bizonnyal a korábbi latin tudományos Abramis sapa terminus fajnevéből terjedt el a magyarban. Szláv eredetű halnevünk; vö. orosz sopá, sápá, lengyel sapa, cseh sapa ’ua.’, melyet a német is átvett: Zope ’ua.’. A tudományos latin név Peter Simon Pallastól származik, így közelebbről az oroszból való. Népetimológiai alakulat a cápakeszeg (N. Jankó: czápkeszeg | ÚMTsz.: cápa keszeg ’ua.’). A halat minden bizonnyal hegyes orra miatt hasonlítják a cápához. A szápakeszegből származik a cápkeszegen keresztül. Kerekkeszeg nevét (HalK.; R. 1791: kerek-keszeg Dugonics 1791, 1884: kerekkeszeg Nyr. 13; N. ÚMTsz.: kerekkeszég, kerek keszeg) a bagolykeszeg magas, lapított teste, jellegzetesen lekerekített orra után kapta.

További társneve a laposkeszeg R. 1794: lapos-hal (Grossinger). ÚMTsz.: laponya bűke ’satnya, bélféreg miatt puffadt hasú dévérkeszeg’. Másutt az országban a név lapota, lapinda, lapiska, lapkó, laposka, lapinta alakváltozatai használatosak. Származékszó a lap alapszóból, a halnév a keszeg jellegzetes alakját írja le. A magyarból való a kárpukr. laposko ’Rhodeus sericeus’ (Vladykov) és a ro. lopiscă, N. lopistea (Gyurkó). A pleincnyi, pleicnyi (K.) a Szigetközben használatos neve, mely német eredetű; vö. osztrák Pleinzen (EIWF.), bajor Pleinze (BÖWb.), stájer pleinze ’ua.’ (StWsch.).

Az Azovi-, a Fekete- és a Kaszpi-tengerbe észak felől beömlő folyókban él. Előfordulásának nyugati határa a Duna, amelyben felúszik egészen Bajorországig. Teste magas, oldalról lapos. Fejének alakja és félig alsó szájállása alapján különböztethető meg legjobban a laposkeszegtől. Csapatosan megtalálható Magyarország valamennyi nagyobb vizében. Igazi rajhal, táplálékát csapatosan keresi. Hatalmas tömegben ívnak, ilyenkor a folyómeder be van borítva a ragadós ikrákkal. Legnagyobb testhossza 30 centiméter lehet, amihez 60–70 dekagramm tömeg párosul. Húsa szálkás, de eléggé ízletes, zsírtartalma magas.

§ Citrombegyű bogyókapó (melanocharis longicauda) – Bogyó: csn, rlk

A fajt Tommaso Salvadori olasz ornitológus írta le 1876-ban.

Alfajai.

Melanocharis longicauda longicauda Salvadori, 1876

Melanocharis longicauda chloris Stresemann és Paludan, 1934

Melanocharis longicauda umbrosa Rand, 1941

Új-Guinea szigetén, Indonézia és Pápua Új-Guinea területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki és hegyi Esőerdők , valamint másodlagos erdő. Testhossza 12 centiméter. Az elterjedési területe nagyon nagy, egyedszáma ismeretlen. A Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján nem fenyegetett fajként szerepel.

§ Goji bogyó (Lycii fructus) – Bogyó: csn, rlk

Az ördögcérna (Lycium) nemzetségbe tartozó egyes fajok ehető terméseinek neve. Angol wolfberry nevének magyar fordítása révén nevezik farkasbogyónak is. Az Ázsiából, főként Kínából származó aszalt gyümölcsöket gyógyhatása miatt fogyasztják.

Az ördögcérna (Lycium) nemzetség sok (80-130) faját nevesítik, mivel az egész világon elterjedt növénycsoportról van szó. Többük elkülönítése bizonytalan, mert esetleg csak a földrajzi elterjedés miatt kapott eltérő nevet egy lényegében egyező növény. Mivel a burgonyafélék családjába tartoznak, éretlen termésük nagy mennyiségű szolanint tartalmaz.

Lycium barbarum: Vékony vesszőkből álló tövis nélküli bokrot alkot. Kis levelei lándzsa alakúak, nyéllel, virága lilás. Termése vörös, ehető.

Lycium chinesis: Vékony vesszőkből álló tövis nélküli bokrot alkot. Kis levelei kerekded alakúak, nyél nélkül, virága lilás, tövise nincs. Termése vörös, ehető.

Lycium europaeum: Erősebb vesszőkből álló tövises bokrot alkot. Kis, húsos levelei lándzsa alakúak, nyél nélkül, virága lilás. Termése vörös, enyhén mérgező lehet. Fiatal hajtásai főzve ehetőek.

Atropa belladonna, vagyis nadragulya, melyet szintén neveznek farkasbogyónak is: Különálló, fásan elágazó növény. Levelei akár tenyérnyiek, tövistelen. Virága fakó lila. Termése fekete, erősen mérgező. A fentiektől könnyen megkülönböztethető, csupán nevében azonos.

Gyógyhatása. A goji bogyót, a piros színű, nyers termést elrágcsálva, a szárított bogyókat vagy vízbe áztatva teába (müzlivel, turmixokhoz), de akár főzve is különböző kásákkal fogyasztják. Fogyasztásának tulajdonítják a hosszan tartó fiatalos közérzetet, szépséget, erőt, kitartást. A világ több részén afrodiziákumként ismerik. A nagy mennyiségű C-vitaminon kívül 18-féle aminosavat és 21-féle ásványi anyagot is tartalmaz.

Termesztése. -25 °C-ig télálló, minden kerti talajon jól fejlődik. Szereti a napos, félárnyékos helyet. A növény erőteljes növekedésű, 4 m magasra is megnő, és a 2. évtől már teremhet. Egylaki növény, azaz nem igényel külön porzófát. Virágai nyáron élénk lilás színűek, augusztustól októberig pedig korallvörös bogyókat terem. Évente ritkító metszést igényel. Magról történő vetése bizonytalan kimenetelű.

§ Bojog – tudományos neve: erdei csigakél – (Aposeris foetida L.) – Bojog: csn További nevei: Bojog, büdös bojtorján, büdös zörgőfű, csigakék; magőr, bűzmál. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.)

Évelő. 5–30 cm. Tőkéje csonkavégű. Szára leveletlen. Rózsában álló tőlevelei ékformán keskenyednek, kaczurosak. Szára egyfészkű; fészke 6–10 pikkelylevelű, melyek termésben csúcsukon összecsavarodnak; virágai sárgák. Termése öterű. Minden része kellemetlen szagú. Terem árnyas erdőkben, főleg bükkösökben, hazánk keleti felének a hegyvidékén (Sáros vármegyétől).

§ Bojtvirág – tudományos neve: közönséges gubóvirág – (Globularia Will kommii Nyma) – Bojt: csn

További nevei: Bojtvirág, golyóbisvirág. – Term. r.: Gubóvirágfélék. Globulariaceae.)

Évelő. 10–30. Tőlevelei lapiczkásak, hosszúnyelűek; a felsők lándsásak, nyeletlenek. Virágai kékek, szártetőző 1 cm átmérőjű gömböcskékben. Pártája szabálytalan; két porzója hosszabb, kettő rövidebb. Csészéje

csöve akkora, mint kihegyezett fogai. Termése föl nem kovadó makkocska. Terem mezőkön, cserjés helyeken szórványosan hazánk dombvidékén.

§ Közönséges bojtorján vagy nagy bojtorján (Arctium lappa) – Bojtorján: fk

Tévesen bogáncsnak is nevezik, de a bogáncs (Carduus) nemzetség fajainak minden része szúrós.

Európa, Ázsia mérsékelt égövi területein őshonos, de az egész világon elterjedt. Útszéleken, folyópartokon, nitrogénben gazdag, megbolygatott talajokon nő, időnként kiterjedt telepeket alkotva – de zöldségként is termesztik. A sötét, árnyékos helyeket nem viseli el.

Kétnyári növény. Tipikusan 60–150 cm magasra nő. Karószerű gyökere 30–60 cm hosszú, 2-3 ujj vastag, függőlegesen, alig elágazva hatol a talajba; húsos, belül fehér, kívül szürkésbarna, rosszízű, szagtalan. Az első éves egyed gyökere még tömör, húsos – ekkor kell begyűjteni –; a virágot hozó (másodéves) egyedek gyökere szivacsosodik, később üreges, pudvás szerkezetűvé válik. Erősen elágazó, pelyhes, szúrós szárán a barázdált tőlevelek nagyra nőnek, az első évben tőrózsát alkotnak. A szárlevelek szórt állásúak, nyelesek, szíves formájúak; felfelé haladva kisebbedők és rövidülő nyelűek; fonákuk szürkén gyapjas.

Július-szeptember környékén nyíló, 3-4,5 cm hosszú, bíbor vagy rózsaszínű, kizárólag csöves, ötcimpájú virágai hosszú kocsányon ülnek, ernyős fürtben álló fészkeket alkotnak. A horgos végű, hátragörbülő fészekpikkelyek a virágokkal megegyező hosszúak vagy hosszabbak, gömbszerűvé nagyobbítva a virágzatot. A pikkelyek egymással is összetapadva könnyen beleakadnak a juhok, kutyák szőrébe vagy a ruhába. Termése sárga szőrbóbitás, bordázott kaszattermés.

Friss hajtása zöldségként használható, elkészíthető főzeléknek, ám csak kevés helyen használják fel erre; Japánban gobō (牛蒡 vagy ゴボウ), Koreában uong (우엉), Olaszországban és Portugáliában bardana néven ismerik.

Drogként szárított gyökerét használják fel (Bardanae radix) (gyűjthető fajok ezen kívül az A. minus és az A. tomentosum). A népi gyógyászat vértisztító orvosságnak használta, vizelethajtó és izzasztószerként teakeverékek alkotórészeként. Serkenti az epe elválasztását, reuma és bőrbetegségek kezelésére is felhasználják. Olajos vagy szeszes kivonatait bedörzsölőszerként, fürdőolajként használják reumatikus fájdalmak ellen, illetve hajhullás, korpásodás kezelésére is alkalmazzák.

§ Bojtosmókus (Rheithrosciurus macrotis) – Bojtos: csn

A rejtélyes bojtosmókus (Rheithrosciurus macrotis) Borneó, Indonézia, Brunei és Malajzia sűrű erdeiben él. A ritkán látható állatról a biológusok szinte semmit nem tudnak. A helyi emberek körében az a hiedelem él róla, hogy képes önmagánál jóval nagyobb állatokat is megtámadni és állítólag szereti a vérüket meginni, ezért sokszor csak “vámpírmókusként” emlegetik.

A bojtosmókus akár kétszer akkorára is megnőhet, mint fajtársai. Különleges ismertetőjegye a bolyhos farka, ami 30 százalékkal nagyobb mint a teste, ezzel pedig ő a rekorder az állatvilágban. Egyelőre nem tudják pontosan, hogy milyen célt szolgál a hatalmas farok, de valószínűleg azért fejlődött ekkorára,

hogy az állat nagyobbnak látszódjon, és így elriassza a potenciális támadókat.

Andrew Marshall, a Michigani Egyetem biológusa és kollégái nemrég 35 videokamerát állítottak fel az indonéziai Gunung Palung Nemzeti Park területén, hogy megpróbáljanak felvételeket készíteni a rejtélyes állatról. Egy példányt sikerült is megörökíteniük, de a bojtosmókus csak pár másodpercre volt látható.

A felvételen jól látható, ahogy a mókus a levelek között keresgél valamit. A kutatók most abban reménykednek, hogy további felvételeket tudnak készíteni az állatról, és ezáltal többet megtudhatnak a “vámpírmókus” táplálkozásáról, viselkedéséről, és arról, hogy van-e bármiféle alapja a róla szóló legendáknak.

§ Mogyoró bojtoscsészegomba – tudományos neve: Közönséges mogyoró-csészegomba – (Encoelia furfuracea) – Bojtos: csn

Syn.: Mogyoró bojtoscsészegomba

Termőteste 5-20 mm átmérőjű, általában szabálytalan alakú, többnyire csoportosan nő, elszáradt, halott faágakon. A zárt csésze külső része erősen korpás, bézsbarnás színű, gyapjas, könnyen letörölhető. Kinyílva válik láthatóvá belső termőrétege (hymenium) - színe vörösesbarna. A csésze széle kinyílott állapotában tépett szélű. Szaprofita, csak halott fán él. 

Ez a gomba mogyoró- és égerfák kéregbontását végzi, a kéreg alól feltörő termőtestei szakítják fel az ág kérgét. Megjelenése az enyhe téli és

tavaszi hónapokban várható, hidegtűrő gomba. A tömlősgombák közé tartozik, Étkezésre alkalmatlan. 

eme nemzetség számos fajának meghatározásához a szubsztrátum fa faj megfigyelése és ismerete is szükséges.

Az Sclerencoelia fascicularis ritkább, mint az E. furfuracea, tavasszal és ősszel jelenik meg. Megkülönböztethető állandó szubsztrát választásáról, nyárfa fajokon nő. A termőtestek csoportosan jelennek meg, többé-kevésbé kerek formájúak, a csésze széle szürkésfehér.

E két gyakoribb fajnál ritkább fajok is előfordulnak különböző fafajokon. Az Encoelia fimbriata fűzfán, míg az Encoelia fuckelii rózsaféléken nő. E fajok kis termetűek, 3-15 mm átmérőjűek. 

§ Péterfi-bóka – tudományos neve: Péterfi-csüdfű (Astragalus peterfii) – Bóka: csn

További nevei: Péterfi-bóka vagy mezőségi csüdfű (Astragalus peterfii)

Nevét Péterfi Márton kolozsvári mohakutatóról kapta.

Morfológiai szempontból azonos a Kelet-Ukrajnában honos Astragalus pallescens M. Bieb. fajjal, ami ellenben tetraploid, az erdélyi faj pedig oktoploid.

A Péterfi-csüdfű egy Erdélyben keletkezett faj, amelynek eredete a sztyeppékre vezethető vissza. Az erdélyi Mezőség endemikus növényfaja, amely Magyarszováton és Magyarkályán határában fordul elő mintegy 200 hektárnyi területen, 24 000 tővel (2015-ös adat). Megvédése érdekében a magyarszováti Bánffy-hegyen botanikai rezervátumot hoztak létre.

50 centiméteres magasságra nőhet. Szárát és leveleit szőrzet borítja. Virága halványsárga.

§ Bronzos bokorpattanó (Nothodes parvulus) – Bokor: csn

bronzos bokorpattanó – Sas-hegy, kopogtatás, 2012.V.19., 2012.VI.12., Merkl O. Pheletes quercus (Olivier, 1790) – barna bokorpattanó – Sas-hegy, 1925.V., Diener H. Prosternon tessellatum. A fényes bokorpattanó (Pheletes aeneoniger), szintén hegyvidéki állat.

A pattanóbogár-félék (Elateridae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjébe, azon belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

Mintegy 9000 fajukból Magyarországon körülbelül 170 él. Fajai (a sarkvidékek kivételével) az egész Földön megtalálhatók.

Testük karcsú. Mélyen a torba süllyedő, lefelé hajló fejüket a mell álladzója betakarja. A felső ajak jól fejlett, a 11 vagy 12 ízes Csápok a szemek előtt erednek.

Lábfejeik ötízűek. Az elülső és a középső lábpár csípői nyitottak, a hátulsókat lemezszerű combfedők takarják. Lábaik olyan rövidek, hogy a hátára eső

bogár, nem, illetve alig éri el velük a földet, ezért pattanókészülékével támaszkodik fel. Ez hirtelen lökéssel a magasba veti a bogár testét, és az megperdülve a talpára esik vissza. Ha ez elsőre nem sikerül, addig próbálkozik, amíg fáradozása sikerrel nem jár. A pattanókészülék miatt a bogár teste meglehetősen különös. A hatalmas izomzat a párnaszerűen domborodó előtorban foglal helyet. Ez a has két oldalán hátul rövid, a mellközép elülső szélén lévő bemélyedésbe szorosan belefekvő tüskével végződik. A készülék működtetéséhez a bogár, torát és testvégét erősen az aljzathoz feszítve, felemeli hátát, a melltő tüskéjét erővel a mellközép gödröcskéjének tövéhez nyomja, majd abba hirtelen becsúsztatja. Eközben szárnyfedőinek tövét erősen odaüti az aljzathoz, hogy az ellenlökés a magasba vesse.

Népiesen drótféregnek nevezett, hosszúra nyúlt, hengeres vagy kissé lapított, erősen kitinizált lárváik kemény sárgás vagy barnás testéből hat rövid láb nő. Felépítésük némileg a lisztbogáréhoz hasonló, de a fejük alakja és állása egészen más: a drótféreg feje lapított, a fejtetőn többnyire homorú, elülső széle fogacskázott. Felső ajka nincsen, alsó állkapcsának külső karéja kétízes, a belső pedig egyszerű. Utolsó potrohgyűrűje vagy kihegyesedik, vagy két tüskével végződik; ez a fajok lárváinak fontos határozó jegye.

A drótférgek mindenevők, de az egyes fajok életmódja, táplálkozása erősen eltérő lehet. Többségük termőföldben vagy fakorhadékban él, és a legkülönbözőbb elhalt vagy élő növényi részekbe befurakodva eszi azokat. Többük a fák magvait, a kalapos gombákat, kerti növények húsos gyökerét vagy gumóját, fák és bokrok gyökérrügyét vagy gyökerét károsítja; a termesztett növényekben és a fiatal fenyőcsemetékben tetemes kárt okozhat. Némelyikük megeszik a tetemeket, felfalja más rovarok lárváit, sőt fajtársait is.

Lárvaállapotuk elég hosszú, némely fajé akár öt évig is eltart. Többnyire élénk bábjuk csak rövid ideig pihen.

A növényevő imágók főként fákon, virágokon élnek. Áttelelnek, és tavasszal rakják le petéiket. Egyes, a trópusi Amerikában élő pattanóbogarak a Szentjánosbogarakhoz hasonlóan világítanak a sötétben.

Ismertebb fajok:

fésűscsápú pattanóbogár (Corymbites pectinicornis) (Linnaeus)

piroshátú pattanóbogár (vérvörös pattanóbogár, Elater sanguineus) (Linnaeus)

zöld pattanóbogár (Corymbites virens) (Schrnk.)

egérszínű pattanóbogár(Brachylacon murinus) (Linnaeus)

vetési pattanóbogár (Agriotes lineatus) (Linnaeus)

mezei pattanóbogár (Agriotes ustulatus) (Linnaeus)

réti pattanóbogár (Agriotes sputator) (Linnaeus)

világító kukuzsó (kukujóbogár, Pyrophorus noctilucus, Pyrophorus noctiluca) (Linnaeus)

szurkos pattanóbogár (Athous haemorhoidalis) (Fabricius)

szerecsen pattanóbogár (Athous niger ) (Linnaeus)

kék pattanóbogár (Limoniscus violaceus) (Müller, 1821)

§ Bokor – pl. magyal – (Ilex) - Bokor: csn

A cserje vagy bokor inkább kertészeti, mintsem botanikai kategória. Olyan fás szárú növények tartoznak ide, melyek a fáknál alacsonyabbak (kevesebb mint 5–6 m magasak) vagy alacsonyan elágazó száruk van. Sok növényt cserjének vagy fának is be lehet sorolni, a fejlődésük során tapasztalt körülmények határozzák meg, melyikké fejlődnek. A két változatot a magyar nyelv meg is különbözteti, például bodzabokor, bodzafa.

A cserjék változatai (zárójelben néhány példa):

nyáron zöldellő, nagy levelű cserjék (mogyoró, bodza)

vesszős termetű cserjék (rekettye)

örökzöld keménylombú cserjék (babér, magyal)

tövises cserjék (borbolya, sünzanót, kökény)

tűlevelű cserjék (boróka)

törpecserjék (áfonya, különleges forma: kúszó rácscserjék)

félcserjék (szuhar, bodorrózsa, napvirág)

cserje alakú félparaziták (fagyöngy)

§ Óriás bokrosgomba (Meripilus giganteus) – Bokros: csn

Számos legyező alakú termőtest nő sűrűn egy közös tönkszerű részből, akár 80 cm-es csoporttá, az egyes „kalapok" széle világosabb, 1-3 cm vastagok, 10-30 cm az átmérőjük. Felszínük sugarasan hullámos, körkörös, aranybarna sávok díszítik. Termőrétege fehéres, krémszínű, sértve feketedik, pórusos, 3-5/mm. Húsa rostos, krémszínű, kellemes gombaszagú és -ízű. 

élő és holt lombos fán, főleg bükkön, júniustól októberig fordul elő, ritka. Fiatalon ehető, de öregen rostos.

Jellegzetes színe és termőhelye miatt legfeljebb a kénsárga színű, puha húsú, főleg fűzön termő sárga gévagomba (Laetiporus sulphureus) fajjal téveszthető össze. 

§ Emberbolha (Pulex irritans) – Bolha: csn

Madarakon és emlősökön élősködő rovarok. A világon mintegy 2000 faj ismert, ebből a Magyarországon 1992-ig 82 fajt írtak le.

A bolhák 1–4 mm nagyságú sötétbarna, szárnyatlan rovarok. Testük oldalról lapított, fejük kicsi, szájszerveik szúrásra és vérszívásra módosultak. Szívókájukat a felső állkapocs és a felső ajak alkotja, az alsó állkapocs (maxilla) pedig késszerű és a bőr átvágására szolgál. A hátsó pár lábuk erőteljes ugróláb, a testmérethez képest hatalmas ugrásokat tesz lehetővé. Lárváik lábatlanok, rágó szájszerveik vannak, a legyek nyűveire emlékeztetnek, de testük sörtézett.

A kifejlett állatok vérrel táplálkoznak. A lárvák nem szívnak vért, hanem a gazdaállat fészkében, odújában élnek és szerves törmelékkel táplálkoznak. Több fajnál is ismert, hogy a szaporodási időszakban a kifejlett bolhák rendkívüli vérmennyiséget szívnak, és emésztetlen, alvadt vért ürítenek, a lárvák ezt fogyasztják. A bolhafajok egy része csak vérszíváskor keresi fel a gazdaállatot, és gyakran annak fészkében, odújában élnek.

A nőstények elsősorban a gazdaállat fészkében, odújában (olykor lakásban, a padló repedéseibe, porba vagy szemétbe) rakják le petéiket. A gazdaállatok testére rakott peték is rövid időn belül ide hullanak. A peték tojás alakúak, szürkésfehérek, kb. 0,5 mm nagyságúak. A lárvák 2-12 nap múlva kelnek ki, 9-15 nap alatt, két vedlés után kokont szőnek maguk köré és bábozódnak. A bábállapot mintegy 4-14 napig, de olykor akár több hónapig is tarthat. Három-négy évig is életben maradhatnak, jól bírják az éhezést, bár ha tehetik, naponta szívnak vért.

Jelentős fajok:

Az emberbolha (Pulex irritans) vöröses vagy sötétbarna, csaknem fekete színű és 0,2–0,4 cm hosszú. Fejének oldaláról hiányzik a többi bolhára jellemző, kemény kitines fogakból álló „fésű”, szeme aránylag nagy, lábai pedig erősen sörtézettek. Bábja tojás alakú, kezdetben fehér, majd sötét színű. Sertésen és emberen egyaránt élősködik.

A kutyabolha (Ctenocephalides canis) és a macskabolha (Ctenocephalides felis) fejének és előtorának oldalán tüskévé módosult sörtékből álló „fésű” segíti a szőrzetben való mozgást. Életmódjuk hasonló az előbbihez. Az utóbbi faj hazánkban gyakrabban fordul elő embereken, mint az emberbolha.

Terjesztett betegségek. A keleti patkánybolha (Xenopsylla cheopis) a bubópestis terjesztésével olykor az emberi történelmet is befolyásolta. A pestis ma is jelentős veszély például Közép-Ázsiában.

A kutyabolha és a macskabolha az emberen is képes vért szívni, és ezáltal különböző fertőző betegségeket terjesztenek. Nyáluk allergiás reakciót válthat ki. A kutya- és a macskabolha köztesgazdája egyes galandférgeknek, melyek az embert is veszélyeztethetik. Terjeszti továbbá a „macskakarmolásos betegség” kórokozóját.

§ Mezei bolhafű (Pulicaria dysenterica) – Bolha: csn

A mezei bolhafű előfordulási területe Európa és Ázsia nyugati része. Észak-Amerikába betelepítették. Évelő növény, amely sűrű csomókban nő, főleg Gyökérhajtásokkal terjed. Körülbelül 60 centiméter magasra is megnőhet. A virága mindig a növény tetején nő ki. Virága tipikus őszirózsafélékre jellemző fészekvirágzat, 40-10 darab fészekpikkely és 20-30 darab szirom alkotja; színezete sárga. Levelei váltakozva helyezkednek el, és átölelik a

szárat. A szára és levelei olyan sós nedved tartalmaznak, melyek ehetetlenné teszik a rovarok számára.

Sokféle élőhelyen képes megélni, a száraz Földközi-térségi

bozótostól egészen a mocsaras területekig.

§ Boli – tudományos neve: balin - (Leuciscus aspius) – Boli: csn

1. N. ragadozó őn.

2. ezüstös balin: mell- és hasúszója tövén piros színű keszeg; Blicca björkna.

Ragadozó őn jelentésében Aspius aspius. Igen korai felbukkanású halnevünk a magyar írásbeliségben;R. 1395 k.: balyn hal ’ragadozó őn’ (BesztSzj.), 1405 k.: balin (SchlSzj.), 1435 k.: balen (SoprSzj.), 1570: bwlin (TermtudKözl. 26), 1794: balind (Grossinger), 1833: bajin, bőjin, bójin-hal (Kassai), 1856: baliny ’ua.’ (Bielz). Az egész magyar nyelvterületen használatos a nyelvjárásokban, a név alakváltozatai: ÚMTsz.: balin, balind, bálind, ballin, boli, balinkeszeg, bálintkeszeg, bálló keszék, bál | Hal. 33: balint,bálint, polind,pólind | HalK.: boin, bolyin | SzegSz.: bálinthal, ballin.

A balin vagy ragadozó őn felfelé nyíló szájával a felső vízrétegekben keresi táplálékát, akár a küsz vagy a garda, elsősorban ezekre vadászik, de néha apró fogasokat is elkap. Villámgyorsan csap zsákmányára izmos, karcsú testével. Közép- és Kelet-Európa vizeiben általánosan elterjedt. Hazánkban is él minden jelentősebb folyó- és állóvízben. Fennáll a túlhalászhatóság veszélye. 1997-ben azt írják egy tanulmány szerzői (Tölg, Specziár és Bíró. In: ÁK. 82), hogy a balin tömegszázalékos aránya nem változott az 1970-es években tapasztaltakhoz képest. Az idősebb korosztályok élőhelye a nyílt víz, a fiataloké inkább a partközeli vízterület. Horgászata rendkívül élvezetes, jól fogható legyező módszerrel, villantós vagy kishalas pergetéssel. A balin a legkisebb értékű az úgynevezett nemeshalak csoportjában. Noha 6-7 kilogrammos egyedsúlyt is elér, és húsának – szakszerűen elkészítve – jó az íze, a fogyasztók általában mégsem értékelik sokra szálkássága miatt.

§ Bolyhosvirág – tudományos neve: vidrafű vagy hármaslevelű vidrafű (Menyanthes trifoliata) – Bolyhos: csn

További nevei: bolyhosvirág, keserű háromlevelű fű, pároshere, vidraelecke, vízi elecke, keserű lóhere; és habár nem áll rokonságban a lóherékkel (Trifolium), a belőle készített drog egyik latin neve (Trifolii fibrini folium) ez utóbbi nevével kapcsolatos.

Az északi félteke zsombékosaiban,láprétjeiben, égeresekben található meg, főleg sík vidékeken. Európa nagy részén előfordul, Ázsiában és Észak-Amerikában a kipusztulás szélén áll. Magyarországon többek közt a Gödöllői-dombságban és a Csombárdi-rét Természetvédelmi Területen él. Gyógynövény, Magyarországon védett.

Lágy szárú, 10–30 centiméter magas, évelő vízinövény. Pionír faj. Az iszapban vízszintesen kúszó, mintegy ujjnyi vastag gyöktörzséből fejlődnek önálló kocsányokon a hosszú nyelű, hármasan összetett levelei, később pedig ugyancsak külön kocsányon a virágzat.

A levélalapokat 5–10 cm hosszú, hártyás szélű hüvely jellemzi; az összetett levelek mindhárom levélkéje nyeletlen, kopasz, húsos, 3–10 cm hosszú, elliptikus, hullámos élű, erezetük élrefutó szárnyas. A növény Magyarországon április-május környékén virágzik.

Laza fürtben csoportosuló Virágainak sziromlevelei fehér, piros vagy lila színűek, cimpákra tagolódnak, jellegzetesen fehér rojtosak. Borsó nagyságú tokterméseiben sok mag fejlődik.

Gyógynövény. Hármasan összetett leveleit (legfeljebb 3 cm hosszú kocsánnyal) gyűjtik drognak (vidrafűlevél, Trifolii fibrini folium vagy Menyanthidis trifoliatae folium). A száradás során 6 kg-nyi frissen szedett levélből lesz 1 kg száraz levél. A drog szagtalan, íze keserű.

A vidrafűlevelet hagyományosan étvágygerjesztőnek és hízókúránál használják forrázat (tea) vagy kivonat formájában, gyomorkeserű-likőrök alkotóeleme. Fokozza a gyomornedv-elválasztást és a nyáltermelést, továbbá gátolja prosztaglandinok és a leukotrién B4 bioszintézisét és emiatt különleges gyulladásgátló hatása van. A népi gyógyászatban lázcsillapításra használják (ezt azonban a hatóanyagok nem magyarázzák). A homeopátia

lázrohamok, fej- és izomfájdalom esetén alkalmazza. Többféle gyógykészítmény alkotóeleme.

A vidrafűlevélnek előírás szerint alkalmazva nincs ismert káros mellékhatása. Keserű íze megakadályozza túlzott fogyasztását, ami hányást okozhat. Napi

adagja maximum 1 g.

Fűszernövény. Ugyancsak levelét használták korábban sör ízesítésére.

§ Bojog – tudományos neve: erdei csigakél – (Aposeris foetida L.) – Bojog: csn

További nevei: Bojog, büdös bojtorján, büdös zörgőfű, csigakék; magőr, bűzmál. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.) –

Évelő. 5–30 cm. Tőkéje csonkavégű. Szára leveletlen. Rózsában álló tőlevelei ékformán keskenyednek, kaczurosak. Szára egyfészkű; fészke 6–10 pikkelylevelű, melyek termésben csúcsukon összecsavarodnak; virágai sárgák. Termése öterű. Minden része kellemetlen szagú. Terem árnyas erdőkben, főleg bükkösökben, hazánk keleti felének a hegyvidékén (Sáros vármegyétől).

§ Boncs – tudományos neve: télizöld meténg – (Vinca minor L.) – Boncs: csn

További nevei: Billing, boncs, bőrvéng, erdei puszpáng, földi borostyán, folyó fű, loncz, mirtuszkoszorú, szászfű, százfű, téli- v. örökzöld. – Term. r.: Meténgfélék. Apocynaceae.)

Évelő. 30–60. Lecsepült szára gyökerező, átellenesen álló levelei rövidnyelűek, kerülékesek, bőrneműek, fölül kiemelkedő erekkel, örökzöldek és fényesek. Pártája égszínkék, ritkábban halványkék v. rózsaszínű; csöve rövid, rónán elterülő karéjai csonkítottak. Van két magháza, egy közös bibeszállal. Terem árnyékos erdőkben, az ország minden hegy- és dombvidékén. Helyenként természetesen hiányzik is, másutt meg seregesen fordul elő. Ültetik kertekbe, sírokra, és koszorúkat is fonnak belőle.

§ Bondor – tudományos neve: ördögszekér – (Eryngium campestre) – Bondor: csn

ernyős virágzatú, szúrós gyomnövény; Eryngium campestre.

iringó J: tüskés gyomnövény; Eryngium.

mezei iringó: ördögszekér.

Ördögmotolla J: ördögszekér.

Az ördögszekér 1775-ben bukkan fel a magyar írásbeliségben: „Ördögkeringő: …ördög-rakollya, ördögszekér” (MNy. 6). Összetett szó, birtokos jelzős szókapcsolatból forrt össze.

A névadás szemléleti alapja az, hogy ennek elszáradt kóróját a szél kitépi, és sebesen görgeti. Az ördög előtag nyomatékosítja a gyors mozgás képzetét.

Az Eryngium campestrének az ördögszekér mellett használatos hasonnevei [ördögbordája, ördögnadrág, ördögrokolya (R. 1578: eordegrakolya Melius), ördögcsokor] és számtalan társneve a növény rendkívüli ismertségét bizonyítja. Plinius centum capita neve alapján kapta százfejűfű, százfőfű, százfű nevét. A különböző nyelvjárások az alakja miatt a bócérkata, bondor néven ismerik, az élettani hatása motiválta a böfögtető nevét, végül a pusztán görgetett száraz kórója alapján a forgófű, boszorkánykerék, keringő, mezei iringó, motolla, ördögbocskor, ördögkeringő, ördöglova, ördögmotolla, szélhajtigóré nevet kapta. A terméságazatok neve a nyelvjárásokban futóbogáncs vagy pusztai boszorkány.

Szúróssága alapján az istenátkozta-tüske, kampóc, lajtorjástüske, mezei töviseslapu, tüskésballangó nevei terjedtek el. Német neve is Kratzdistel, azaz

’karcolótövis’. Szintén a növény szúrósságára utal a farkastüske Komárom megyében, a macskatüske Kecskeméten és a szamárkóró neve Kiskunfélegyháza környékén.

Hívják továbbá szamártövisnek is [a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) átkozott szamár-töviss az’Eryngium campestre’] Jánoshida, Borsa, Gyergyó, Kalotaszeg és Torda környékén. Nevezik szamárkórónak is az ördögszekeret. Idegen nyelvi megfelelője a francia chardon aux ânes ’ua.’ A szamárköhögési-tövis az Eryngium planumnak Erdélyben (Péntek–Szabó: a kalotaszegi Bábonyban) használatos nyelvjárási elnevezése. A névadás indítéka a növény tapasztalt (vagy vélt) gyógyító hatása. Az összetétel előtagja a betegséget jelöli, amelyet vele gyógyítani lehet. A virágzatot vagy a herbát főzik meg teának, mely köptető; szamárköhögés

kezelésére használják.

Az iringó a „deákból vett” nemi név, a latin szó pedig a görögből való. Az iringó nyelvújítási szó, Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (1807:

MFűvK.). Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében ugyanígy szerepel (1813: OrvF.). Az iringó az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában olvasható, „meljek Deákból lágyítódtak”. Az antik növénynév már Pliniusnál szerepel, a latin eryngion, erynge Theophrasztosz görög erüggion, erügge, erüggosz terminusának átvétele. Olasz neve ugyancsak eringio. A latin Eryngium nemzetségnév a ’takács’ jelentésű görög éruggon szóból való görög növénynév folytatója, megvan az olasz népnyelvben is a cardone ’takács’ jelentés a cardone, cardo stellato, cardone delle vigne, cardone a cento capi nevekben. Hívják az olasz népnyelvben salate del diavollo, azaz ’ördögsaláta’ (ME.) néven is.

Nevezték régen sátánlőtte fű néven is. Gróf Eötvös Miklós 1705-ben gróf Károlyi László gyógyítására ezt küldött erdélyi katonák tanácsára. A Magyar Tájszótár szerint ezt a nevet a székelyföldi nyelvjárásokban használják.

Régi neve a szúnyogtövis (1604: Szenczi, 1762: PPB., 1775: Csapó, 1832:Kresznerics, 1835: Kassai, 1873: Ballagi), ma nyelvjárási név Kalotaszegen. A dúsan ágas, szúrós tő alapján kapta a növény ezt a nevét. Mint Csapó József leírta a növényt: „tüskés fejei vagynak nékie”. A szúnyogtövis először Szenczi Molnár Albert szótárában bukkan föl, talán a német Mückendistel ’szúnyogbogáncs’ mintájára.

A Hortobágyon pinalajtorja a neve. „Míg fiatal, mindig áll. Ha megvénül, szaladgál” – mondja a hortobágyi rigmus az őszi széltől hengergetett ördögszekérre.

Az erdélyi Magyarózdon vénasszansegg a neve. Hasonló nevet adtak egy gombafajunknak, a ’Clitocybe Eryngii’ a szaknyelvben az ördögszekér gomba terminussal ismeretes. A névadás indoka az, hogy ez a

legelőkön, mezőkön és réteken élő gomba elsősorban az ördögszekér gyökerével él együtt. Sajátságos növénytársulásban találhatjuk meg ezt a kellemes szagú

és ízű gombát, mely nyersen, szárítva és főzve is jól felhasználható.

Az ördögszekér virágai gömbszerű tömött ernyőkben állnak. A levelek szúrós tövisesek. Az ernyő gallérja is tüskés, gyakran hamvasan futtatott. Száraz,

félszáraz gyepek, legelők, pusztai gyepek, útszegélyek növénye. Kedveli a sík, gyakran köves, mésztartalmú talajokat. A száraz élőhelyekhez nemcsak bőrnemű leveleivel alkalmazkodik, hanem olyan gyökerei is vannak, amelyek 2 méter mélységig hatolnak le.

Régóta gyógynövény, szaponinokat tartalmaz. Diószegi (1813: OrvF.) azt írja, hogy „nyers gyökerének főtt vize, a’ belső részekbenn megnyúlosodott és megtsipősödött nedvességeket felolvasztja, és lassanként a’ testből kitakarítja; a’ honnan, a’ sínlődő betegek hasznosan élhetnek vele.” Vértisztító, görcsoldó hatású. A népi gyógyászat menstruációs zavaroknál eredménnyel használta.

§ Keleti bongó (Tragelaphus eurycerus isaaci) – Bongó: csn

A csavartszarvú antilopokon belül legközelebbi rokonai a Nyala és a nagy kudu. De jelentősen különbözik is e fajoktól, például a nőstények is viselnek szarvat a bongóknál. Emiatt olykor különálló nembe is sorolják, mint a Boocercus nem egyetlen képviselőjét. A legújabb kutatások szerint lehet, hogy a Jávorantilopok (Taurotragus) nemével áll közelebbi rokonságban. Erre utal a mindkét ivarnál jelenlevő szarv, farkuk alakjának hasonlósága.

Bissau-Guinea, Guinea, Libéria, Sierra Leone, Elefántcsontpart, Burkina Faso, Ghána, Togó, Benin, Kamerun, Egyenlítői-Guinea, Gabon, a Közép-afrikai Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság sűrű bozótosaiban, bambuszerdeiben és zárt esőerdeiben honos.

Ettől a területtől elkülönülve Szudán déli részén, Ugandában, Kenyában és Tanzániában is előfordult egykor. Ott elsősorban a hegyvidéki erdők lakója volt.

Két alfaját különböztetik meg. A nyugati bongó (Tragelaphus eurycerus eurycerus) Nyugat- és Közép-Afrika esőerdeiben még viszonylag gyakori fajnak számít, de az erdőirtás azért fenyegeti. Másik alfaja a keleti bongó vagy más néven kenyai bongó (Tragelaphus eurycerus isaaci). Ez Kelet-Afrikában, Szudán déli részén, Ugandában, Kenyában és Tanzániában, elsősorban hegyi jellegű erdőkben élt. Mára biztosan csak Kenya területén fordul elő, a többi helyről feltehetően kipusztították. A Természetvédelmi Világszövetség

az alfajt a „veszélyeztetett” kategóriába sorolja.

Testhossza 170–200 centiméter, farokhossza 50–65 centiméter, marmagassága 110–130 centiméter, testsúlya 250–280 kilogramm. A hímek egynegyeddel nehezebbek, mint a nőstények. Mindkét ivar visel szarvakat, ezek hossza 75–100 centiméter, a nőstényeké rövidebb. Szarvuk színe Elefántcsont fehér. A nőstények szarva vékonyabb. Fülei nagyok. Gesztenyevörös szőrzetén 12–14 keresztcsík húzódik, lábain fehér foltok vannak. Arcán fehér keresztcsík és pofafoltok láthatóak. Az erdőlakó antilopok közül ez a faj nő a legnagyobbra.

Alkonyatkor és éjszaka aktív faj. Nem territoriális faj. 4–7 állatból álló családi csoportokban él, amelyeket egy tehén vezet, gyakran egy bika kíséretében. A bikák inkább többnyire magányos életmódúak, vagy agglegénycsordákban élnek. A kiadós legelőkön vagy a sónyalóknál több család is laza, nyílt csoporttá

egyesülhet.

Bár a bongó elsősorban a hegyi erdők bambuszzónájában él, a Bambusz semmi esetre sem a kedvenc eledele. Leveleket, hajtásokat, sarjakat eszik, alkalomadtán a hátsó lábaira is felágaskodik egy-egy jobb falatért. Ellenségei a leopárdok.

Fogságban fűtött szálláshelyen tartják. Állandó, 20–22 °C körüli hőmérsékletet igényelnek. Nyáron egész nap a kifutóban tartják, ahol szükségük van árnyékoltabb területre, ahol elrejtőzhetnek a tűző nap elől. Trópusi faj révén érzékeny a hidegebb időre, így ekkor csak rövidebb ideig engedik ki a szabadba. A fogságban tartott példányokat – a friss lombozaton kívül – főzött rizzsel, szénával, sárgarépával és a legkülönfélébb gyümölcsökkel táplálják.

Udvarlásnál a hím kinyújtott testtel megy a Nőstény mellett. Mintegy 9 hónapnyi vemhesség után egyetlen 20 kilogramm súlyú borjú születik. Születése után a borjú néhány napig a bozótba rejtőzik. Ezután anyjával együtt csatlakozik a csoporthoz.

§ Bonito – tudományos neve: csíkoshasú tonhal (Katsuwonus pelamis) – Bonito: csn

A makrélafélék (Scombridae) családjába tartozó faj. Nemének egyetlen faja.

Ez a tonhal az összes trópusi és mérsékelt övi óceánban, és tengerben megtalálható; kivételt képez a Fekete-tenger. Gyorsaságára jellemző, hogy egy megjelölt tonhal száztizenkilenc nap alatt kelt át az Atlanti-óceánon a Vizcayai-öböl és Új-Anglia között, ami naponta 40 

mérföld, azaz 64,4 kilométer megtételét jelentené akkor is, ha egyenesen, megszakítás nélkül haladt volna.

A csíkoshasú tonhal általában 80-100 centiméter hosszú, de 40-45 centiméteresen már felnőttnek számít; a legnagyobb kifogott példány 110 centiméteres és 34,5 kilogrammos volt.

14-16 hátúszótüskéje, 14-15 hátúszósugara és 14-15 farok alatti úszósugara van; a farok alatti úszóján nincsen tüske. 41 csigolyája van. Az úszóhólyagja is hiányzik. Háti része sötét lilás-kék, míg hasi ezüstös 4-6 sötét, hosszanti csíkkal. Testének nagy részén nincsenek pikkelyek, kivéve az Oldalvonal mentén és a testközepének tájékán.

A 15-30 Celsius-fokos vízhőmérsékleteket kedveli. Gyors úszó, nyílt vízi hal, amely 50 000 fős csapatokban is megfigyelhető. 0-260 méteres mélységek között lelhető fel. Kisebb halakkal, rákokkal, fejlábúakkal és puhatestűekkel táplálkozik. A csíkoshasú tonhal a nagyobb halak és cápák áldozatául eshet, legfőbb ellensége azonban az ember, amely nagy hálókkal és horgászbotokkal fogja ki a halat.

A hal húsát frissen, fagyasztva, konzervdobozban tárolva, szárítva, sózva és füstölve árulják.

Az eddigi megfigyelések szerint 12 évig él. Néha ciguatera-mérgezést okozhat.

A tonhalak között a csíkoshasú tonhal a legtermékenyebb, emiatt nem veszélyeztetett, habár az ember ipari mértékben halássza is.

§ Bonobó (Pan paniscus) – Bonobó: csn

Az utolsóként felfedezett emberszabású majomfaj. 1929-ben bukkant maradványaikra egy német kutató egy belga múzeumban. Eleinte a közönséges csimpánz (Pan troglodytes) alfajának gondolták, és ezért törpe csimpánznak nevezték, de azóta kiderült, hogy ez egy külön csimpánzfaj, amely mintegy 2,5 millió éve vált külön a közönséges csimpánztól.

A bonobók szabadon már csak a Kongó-medencében, a Kongói Demokratikus Köztársaságban élnek, azon belül is főként a 36 ezer négyzetkilométeres Salonga Nemzeti Parkban.

Az elmúlt két évtizedben létszámuk az orvvadászat eredményeként mintegy negyedére (kb. tízezer egyedre) csökkent. Állatkertben is keveset tartanak. A nőstények körülbelül 9 éves korukban, amikor ivaréretté válnak, elhagyják családjukat, és új csapatba költöznek: így elkerülik a vérfertőzést és növelik a faj genetikai diverzitását. Napjainkban a Kongó-medence bonobói olyan kevesen maradtak, hogy egymástól teljesen elkülönült közösségekben élnek, és ez már a faj fennmaradását veszélyezteti.

Nappal kisebb csoportokban járkálnak, és így gyűjtenek élelmet, de sötétedéskor megint összegyűlnek, és az éjszakát a fák között épített fészkeikben töltik.

Főként növényekkel táplálkoznak, de kisebb gerinceseket, férgeket és rovarokat is esznek.

Súlyuk és magasságuk nem különbözik lényegesen a csimpánzokétól, de kecsesebb alkatuk miatt kisebbnek tűnnek. A csimpánzokhoz hasonlóan sok hímből, sok nőstényből és kölyökből álló (akár száz fős), szétváló-egyesülő

csoportokban élnek, de a csimpánzoktól eltérően a bonobóknál a nőstények a dominánsok. A hímek között a domináns nőstény fiai tartanak rendet.

Főként szaporodási viselkedésük hasonlít az emberéhez. A bonobók nem pusztán a szaporodás érdekében élnek szexuális életet: az örömszerzés és a társas kötelék erősítése is fontos hajtóerő. A nőstények folyamatosan készek a párzásra, szemben például a csimpánzzal, ahol a nőstény erre csak termékeny napjain hajlandó. Párosodás előtt a bonobó hím megkörnyékezi a nőstényt – de nem agresszíven, erejét fitogtatva, hanem ajándékot (például ételt) kínál neki. A

nőstény elutasíthatja a közeledést. Ha két bonobócsapat találkozik, nem kezdenek el harcolni, hanem üdvözlik egymást, ételt cserélnek, és szexuálisan is közelednek egymáshoz.

A bonobók konfliktusaikat nem agresszíven, hanem szexszel oldják fel. Ezzel függhet össze az, hogy a nőstény bonobók genitáliája nem csak havonta egyszer duzzad meg, hanem a szoptatás néhány évét kivéve állandóan duzzadt. A csapatba felvételét kérő nőstény kiválaszt egy domináns nőstényt, éjjel-nappal követi őt, és gyakran összedörgölik genitáliáikat. Pár hét után a többiek teljes értékű csapattagnak fogadják el a jövevényt, aki 1–2 évvel a csatlakozás után

szüli első utódját. A szülő és a kölyök kapcsolata az első 3–4 évben nagyon szoros, ez alatt a nőstény nem is szül újabb utódokat.

A bonobó mamák vérmes kerítőnők. Ha valaki úgy érzi, hogy anyukája túlságosan belemászik a magánéletébe, mostantól csak gondoljon a bonobókra. A törpecsimpánzoknak is nevezett főemlősök nőstényei ugyanis hihetetlenül aktív szerepet vállalnak utódaik párkeresésében: segítenek fiaiknak párt találni, őrt állnak, amíg az ifjú pár párosodik, de a cél érdekében akár közösülés közben is képesek megtámadni és elrángatni a kinézett nősténytől a rivális hímet.

Ez a stratégia remekül működik: azok a fiatal hímek, akik anyjukkal egy csoportban élnek, háromszor annyi utódot hoznak össze, mint anyátlan társaik. A módszer az úgynevezett nagymama-hipotézissel rokon, amely szerint az emberek körében az idősebb nők szaporodóképes koruk után is képesek növelni reprodukciós sikerüket azzal, hogy segítenek a fiatalabb generációk gondozásában.

Az idősebb nőstény bonobók a jelek szerint valami nagyon hasonlót művelnek: fiaikon keresztül akkor is képesek javítani a leszármazási vonal túlélési esélyeit, ha esetleg maguk már nem szaporodnak, mondja Martin Surbeck, a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet munkatársa.

A bonobók matriarchális csoportokban élnek, amelyeket egy-egy idősebb nőstény vezet, és fiú utódok rendszerint anyjukkal maradnak, amíg párt találnak maguknak.

A faj másik érdekessége, hogy tagjai pusztán társas érintkezés céljából is gyakran közösülnek, vagyis a szex egyáltalán nem korlátozódik az utódnemzésre.

Surbeck és társai a kongói Salonga Nemzeti Parkban tanulmányozták az állatok egy 35 fős csoportját, és ennek során figyelték meg, hogy a bonobó anyák mennyire aktívan részt vesznek fiaik szerelmi életében. A vizsgálatok szerint a párosodási kísérleteket gyakran megzavarják a fajtársak, és az anyák egyrészt ebben segítenek: őrt állnak és elzavarják a többieket, köztük a rivális hímeket is.

Ha azonban nem saját fiuk párosodik, az anyák maguk válnak zavaró tényezőkké: akár fizikailag is megtámadják a másik hímet, hogy elzavarják azt a nőstény közeléből. A hím gyakran meg is futamodik, ugyanis ha túl agresszív ellentámadásba kezd, azt kockáztatja, hogy a csoport nőstény tagjai ellene fordulnak, mondja Surbeck. De az anyák a termékeny nőstények megközelítésében is segítenek: odamennek a kiszemelt egyedhez, és bolhászni kezdik annak bundáját, így a fiú könnyebben közel kerülhet a nőstényhez.

Ahogy a kutatócsoport legújabb tanulmányából kiderül, a módszer abszolút beválik, azok a fiúk ugyanis, akiket segít bonobó anyjuk, háromszor annyi utódot nemzenek, mint azok, akiknek nem segít a mama. Surbeck szerint mindezek alapján nem kizárt, hogy a bonobó anyák menopauzán is átesnek, ami az emberen kívül csak nagyon kevés emlős fajra jellemző.

§ Borvirág – tudományos neve: borágó (Borago officinalis L.) – Bor: csn

A borágófélék (Boraginaceae) családjába tartozó fűszernövény; a magyar népnyelv uborkaszagú fűnek is nevezi. További népies nevei: borrach, borrágó, borvirág, báránynyelv, hegyes útifű, kerti ökörnyelv, pirítófű, ürömfű, ökörnyelv, tetűvirág.

Afrikában, Kis-Ázsiában és Dél-Európában őshonos.

30–160 cm-re növő, egynyári növény. Főgyökere répaszerű, erősen elágazó oldalgyökerekkel. Szára üreges, bokrosodó. Levelei szórt állásúak, tojásdad alakúak, az alsóknak hosszú nyelük van.

Könnyen szaporodik, a házikertekben magról állandóan felújul. Az idősebb növényeket fele hosszukra visszavágva új hajtásokat hoznak. Szárait, Leveleit és a virágok csészéjét serteszőrök borítják. Virágzata kevés virágú forgó. Virága égszínkék, néha rózsaszín vagy fehér színű.

Az ötszirmú, csillag alakú pártából kilógnak a fekete porzók. A magház négy részre tagolódik, mindegyikben 1-1 résztermés fejlődik. Ezek kb. 4–6 mm hosszúak, ovális alakúak, sötétbarna színűek, 2-3 évig csíraképesek.

Csillag alakú virágait akkor hullatja el, amikor azok ehetővé válnak. Használhatjuk őket salátákba, savanyúság eltevésénél, de köretek és sütemények díszítésére, a legtöbb esetben szárítva is. Kellemes, enyhén sárgadinnyére emlékeztető illata jól illik a limonádéhoz.

Fiatal, zsenge levele apróra vágva gyenge ízű levesekhez, hideg italokhoz, krémsajtba, szendvicsek ízesítésére, mártásokhoz, salátákhoz alkalmas, azonban

kis mennyiségű pirrolizidin-alkaloid tartalma miatt májproblémák esetén ajánlatosabb kerülni a fogyasztását.

Zöldségként való felhasználása hasonló a spenóthoz. Németországban nagyon kedvelt zöldség. A "zöld szósz" összetevője, amely Frankfurt am Mainban (frankfurti zöld szószként ismert), Közép-Hessenben és a kasseli térségben különböző receptek alapján elkészítve a hesseni nemzeti konyha jellegzetes étele.

A kb. 3 mm-es sötét magjaiból borágómagolajat nyernek ki.

Virágát fűszerként salátákba, köretek és sütemények díszítésére használják, akár szárítva is. Teának főzve jó vizelethajtó; főleg vese- és hólyagbántalmak

esetén ajánlott. A borágó leveleinek forrázata serkenti a stresszre reagáló mellékvesék működését, tehát alkalmazható például pánikbetegség esetén szorongás oldására.

Borogatásként gyulladt bőrfelületre, toroköblítésre, naponta többször alkalmazható.

A borágó olaj gyulladt és száraz bőr ápolására alkalmas.

§ Közönséges borbálafű(Barbarea vulgaris) – Borbála: lk

Termesztésből is ismert, de vadon is növő, finom saláta- és főzeléknövény, aminek levelei egész évben megtalálhatók és gyűjthetők. Legfinomabb persze virágzás előtti levele, mint szinte minden vadnövény esetében, aminek a levelét gyűjtjük. Enyhén csípős tőlevelei akár egész télen is szedhetők, ha nincs hó.

A téli gyűjthetőség és a csípős levelek miatt máshol téli tormának vagy téli zsázsának is nevezik. Borbálafűnek is azért hívják – utalva Szent Borbálára

– mert a bajban, mint Borbála, az éhezőnek minden évszakban “segített”.

Vadon tápdús, nedvesebb helyeken, pl. erdőszéleken, cserjések szélén, füves udvarokban, zavartabb réteken, kerítések melletti gyepsávokban fordul elő.

A keresztes virágúak családjába tartozó, 30-100 cm magasra növő, évelő, élénk kénsárga virágú, hosszú becőtermésű, szórt állású szárlevelekkel rendelkező növény. Amit gyűjtünk, a tőlevei tőlevélrózsát alkotnak, szárnyasan hasogatottak, sokszor teljesen a középső levélérig behasítottak. A levélszárnyak

lekerekítettek, a levélvégeken szinte teljesen kerekdedek. A tőlevél legutolsó, csúcs-levélszárnya legtöbbször jóval nagyobb, mint a többi. Levelei tehát jellegzetes alakúak, és fontos, hogy szőrtelenek. Levélszínük inkább sötétzöld és fényes zöld.

Családjában több hasonló, sárga virágú, és némileg hasonló levélzetű faj van. pl. zsombor (Sisymbrium) fajok, repcsény (Erysimum) fajok. Tőlevelei a vízpartokon növő, bár nem sárga, hanem fehér virágú kakukktormák (Cardamine) leveleire is hasonlítanak. A családjában több, más, ehető is van, de vannak mérgezők is, pl. a violás repcsény.

Gyűjthető, ehető növényi részek: fiatal levelek, fiatal virág

Gyűjtése: Virágzás előtt kell gyűjteni leveleit a tőrózsából. Ősztől, télen át, áprilisig. Ha a virághajtást nem hagyjuk kifejlődni, akkor még tovább gyűjthetünk jó ízű leveleket egy tőről.

Virágzása: április-május, termésérlelés: május vége június.

Felhasználás: Nyersen salátákba, fűszervajba, hideg túrós és tojásos ételekbe tehető. Virágzás után, ill. az idősebb levelek kesernyések és keményebbek, ezeket előfőzve, a főzőlevet leöntve használhatjuk. Ehető a virághajtás is, bimbósan vagy kinyílva is; szép dísz egy salátában, szendvicsen is. Csak frissen

érdemes használni, megszárítva sokat veszít értékeiből.

Táplálkozási értéke, hatásai: Jellegzetes csípős ízét mustárolaj-glikozidja adja, ami fertőtlenítő hatású, baktériumok, gombák és vírusok ellen is ható anyag. Régen U-vitaminnak is nevezték, de nem igazi vitamin. Ez az anyag más káposztafélékben is megvan, és a növények egyéb vegyületeivel együtt (flavonoid, vitaminok) hatva fontos a betegségek megelőzésében. Ellenjavallat: Nagy mennyiségben nem ajánlott fogyasztani, vesebetegek kerüljék fogyasztását.

§ Pettyeshasú borbélymadár (Capito niger) – Borbély: csn

A bajuszosmadárfélék (Capitonidae) családjába tartozó faj.

A pettyeshasú borbélymadár elterjedési területe Dél-Amerika északkeleti erdeiben van. Előfordulásának déli határát az Amazonas, nyugati határát a venezuelai Branco-folyó képezi. A következő országokban található meg: Venezuela, Brazília (Amapá, Pará, Roraima), Francia Guyana, Suriname és Guyana.

§ Sóskaborbolya (Berberis vulgaris) – Borbolya: lk

A borbolya (Berberis) a boglárkavirágúak (Ranunculales) rendjének borbolyafélék (Berberidaceae) családjába tartozó növénynemzetség. 450-500 lombhullató és örökzöld, 1-5 méter magas, tövises cserjefaj tartozik ide, melyek Európa, Ázsia, Afrika, Észak- és Dél-Amerika mérsékelt és szubtrópusi éghajlatain őshonosak. Közeli rokonságban vannak a mahónia nemzetséggel, egyes botanikusok nem is tekintik külön génusznak, hanem a Berberis-hez sorolják a mahóniákat. Ennek oka a nyilvánvaló megkülönböztető bélyegek hiánya mellett az, hogy a két nemzetségbe tartozó számos faj képes egymással hibrideket alkotni. A két nemzetség hibrideinek jelzése: × Mahoberberis.

A gyűjtők tevékenysége folytán díszcserjeként ültetve és elvadulva is elterjedtek, különböző változataik és természetes hibridjeik alakultak ki, és rengeteg fajtát nemesítettek tovább.

A nemzetségre jellemzőek a kétalakú hajtások; a hosszúhajtások alakítják ki a növény formáját, a rövidhajtások mindössze 1–2 mm-esek. A hosszúhajtások levelei nem fotoszintetizálnak, hanem háromágú, 3–30 mm hosszú tövisekké módosultak; a tövissé módosult levelek hónaljában nőnek a fotoszintetizáló levelű rövidhajtások. Ezek a levelek 1–10 cm hosszúak, egyszerűek, tüskés vagy sima szélűek. Csak a fiatal borbolyák növesztenek leveleket a hosszúhajtásokon, 1-2 éves korukra beáll a nemzetségre jellemző rövidhajtásos-hosszúhajtásos lombrendszer.

A lombhullató fajok (pl. Berberis thunbergii, B. vulgaris) szépségét főleg változatos, fényes sötétzöld, ősszel vöröses vagy akár bronzszínű leveleik adják. Egyes kínai örökzöld fajok (pl. B. candidula, B. verruculosa) leveleinek fonákja vakító fehér, ami szintén vonzó látványt nyújt.

A sárga vagy narancsszínű virágok magánosan, vagy legfeljebb 20 virágból álló fürtben nyílnak. 3–6 mm hosszúak, az általában azonos színű csésze- és pártalevelek száma 6, körönként hármasával állnak. Az apró bogyótermés 5–15 mm-es, megérve vöröses vagy sötétkék színű, gyakran hamvas rózsa- vagy ibolyaszín viaszos bevonattal; alakja hosszúkás vagy gömbölyded is lehet.

Leveleinek, sárga virágainak, lombhullás után is sokáig díszlő vöröses terméseinek dekoratív hatása miatt díszcserjeként ültetik. Betörések elleni védelemként is felhasználják, sűrű növése, fájdalmas, nehezen gyógyuló sebet ejtő tövisei miatt sövényként, és ablakok alá is telepítik.

Valaha sárga festékanyagot vontak ki szárából, gyökeréből és kérgéből.

A sóskaborbolya (Berberis vulgaris) a búza súlyos gombafertőzésének, a feketerozsdának (Puccinia graminis) köztesgazdája, ezért több helyen tiltják telepítését.

A borbolyák számos fajának C-vitaminban gazdag, fanyarkás ízű termése ehető, egyes országban (a fő termelő Irán) aszalt gyümölcsként árulják, vagy éppen lekvárt készítenek belőle.

§ Erdei borda-haraszt (Blechnum spicant) – Borda: csn

További nevei: Bárgy, esztelen fű, felemás rostika, mókus borda. – Term. r.: Páfrányfélék. Polypodiaceae.)

Évelő. 15–30 cm. Levele hosszúkás, lándsás, mélyen szárnyasan hasadt és kétféle: a külsők meddők, szélesek, közelebb álló szeletekkel; a belsők termők, keskeny, egymástól távolabb álló szeletekkel, fonákukon a szeletek főere mentén álló spóratokcsoportokkal, melyek éréskor látszólag egészen beborítják a szeletek fonákát. Tenyészik nyirkos erdőkben az északi és keleti hegyvidéken, valamint Vas vármegyében. Spóraérés: 7–9.

§ Hársaknázó bordásmoly (Bucculatrix thoracella) – Bordás: csn

A valódi lepkék (Glossata) közé sorolt szemtakarós bordásmolyfélék (Bucculatricidae) családjának egyik, Magyarországon is élő faja.

Szerte Európában elterjedt, hazánkban mindenfelé megtalálható, gyakorinak mondható faj. 8–12 mm fesztávolságú Szárnya sárga, barnásszürke rajzolattal. Évente két nemzedéke kel ki; az első májusban, a második július–augusztusban rajzik, ezért a hernyók nyaranta kétszer aknáznak tápnövényeik levelében. Fő tápnövénye a hárs (Tilia), de megtalálható a Juharban (Acer), a Gyertyánban (Carpinus) és a bükkben (Fagus) is.

§ Feketedő bordás-őzlábgomba (Leucoagaricus badhamii) – Bordás: csn

Kalapja 3-10 cm átmérőjű, fiatalon kúpos, harang alakú, majd kiterül, közepén tompa, széles púppal. Felszínét kezdetben krémfehér alapon finom világosbarna

pikkelyek díszítik, majd vörösbarnán foltosodik, közepe mindig sötétebb. Finoman, sugarasan szálas, filces, majd később kissé pikkelyes, felszakadozó.

Berepedező szélén fehéres burokmaradványok lehetnek. Érintésre a gomba minden része sáfrány színűre, majd vérvörösre színeződik, később majdnem feketévé válik. 

Lemezei szabad lemezállásúak, sűrűn állók, fehértől krémszínűn át halványsárga, nyomásra rozsdabarnán foltosodnak. 

Tönkje 3-7 cm hosszú, karcsú, bázisa többé-kevésbé hagymás, finoman rostos, pikkelyes, fehéres, gyenge gallérral, sérülésre azonnal vörösödik. 

Húsának szaga nincs, íze savanykás. 

Spórája fehér, 6,0-7,2 (8,0) x 3,5-4,2 µm. 

Nyár közepétől késő őszig terem, egyesével vagy néhányadmagával lombos és vegyes erdőkben, parkokban, üvegházakban, ruderális élőhelyeken. Homoki akácosoknak, nyárasoknak éppúgy gombája, mint ligeterdőknek. Talajlakó szaprotróf, meszes talajhoz kötődik, nem erdőtípushoz. Mérgező faj (Funga Hungarica). 

Hasonló fajok: vörösödő Leucagaricus fajok (pilatianus, meleagris, americanus stb.). 

§ Borókaszú (Phloeosinus aubei Perris) – Boróka: lk

2–2,5 mm-es, zömöktestű faj. Barnásfekete, lábai és csápjai világosabbak. A mediterráneumban, a Krímben, a Kaukázusban és Kis-Ázsiában fordul elő. Korábban Magyarországon a nagyon ritka fajok közé tartozott. A 90-es évek rendkívűl aszályos és meleg időjárása kedvezően hatott a borókaszú északi irányú elterjedésére. Egyre több helyről érkezett jelzés kártételéről. A faj életmódjával Reiderné Saly k. és Podlussány (1994) foglalkozott részletesen. Tápnövényei a Juniperus communis, J. excelsa, Thuja és Cupressus fajok. Veszélyességét fokozza, hogy kifejezetten elsődleges kártétele is van! Az új nemzedék nemzői – hasonlóan a Myelophilus piniperda fajhoz – a friss hajtásokba furakodnak, azokat csőszerűen kivázasítják. A megtámadott részek vörösödnek, lehullanak. Anyameneteit a törzsben készíti. Monogám faj, ennek ellenére anyamenetei 3–4 karúak, ugyanis egyszerre két nőstény is él a menetekben. Ritkán álló álcameneti végén a bábozódás a szijácsba mélyedten valósul meg. Az áttelelés nemző alakban történik a törzsekben készített telelő járatokban. Évente 2 nemzedéke várható.

§ Boróka-kígyógomba (Mycena juniperina) – Boróka: lk

Kalapja 2,5-8 mm átmérőjű, félgömb, paraboloid, végül domború alakú, közepe némileg nyomott vagy gyakran kicsit púpos, feltűnően barázdált, fehéren deres,

halványbarna vagy sárgásbarna, barnássárga, közepe gyakran sötétebb, széle felé fehéresre halványodik. 

Lemezei ívesek, szélesen tönkhöz nőttek, gyakran kis foggal jellegzetesen a tönkre futók, halvány sárgásszürkék vagy bézs színűek, élük fehéren deres. 

Tönkje 3-5 x 0,5 mm, csúcsán és néha a bázisában is kiszélesedik, porcos, ívelt, csúcsa felé üreges, bézs- halványbarna színű, deres, bázisa finom fehér szálakkal csatlakozik a szubsztráthoz. 

Húsa nagyon vékony, fehéres. Szaga nem jellegzetes vagy kissé savanykás, íze jellegtelen. 

Spórája 9-12 x 8-10,5 µm, gömbölyded, gömbös. 

Fán élő szaprotróf,nyártól tél elejéig, elszórtan vagy kisebb csoportokban, élő álló (gyakran mohával borított) közönséges boróka (Juniperus

communis) kérgén. Ugyancsak előfordul görög borókán (Juniperus excelsa) és vörös borókán (Juniperus oxycedrus) is. Ritka, vagy figyelmen kívül hagyott

gombafaj (VL3). Nem ehető. 

§ Közönséges boróka (Juniperus communis) – Boróka: lk

a ciprusfélék családjába tartozó örökzöld növényfaj. Fűszer- és gyógynövény. Népies nevei: apró fenyő, borostyántüske, borosán, borovicska, fenyőtüske, borsikafenyő, borsfenyő, fenyőmag, gyalogfenyő, törpeboróka, töviskés fenyő, borókafenyő, gúzsfenyő, pattanófenyő, komkék.

Cirkumpoláris faj, tehát az északi féltekén az Óvilágban és Észak-Amerikában is közönséges; az északi féltekén valószínűleg ez a legelterjedtebb ciprusféle. Elterjedési területe észak és dél felé is túlnyúlik az északi flórabirodalom határain – az Egyenlítőhöz közeledve 2500 m-ig felhatol. Az egyetlen, Magyarországon is honos borókafaj.

3–5 m (ritkán akár 8 m) magasra növő, örökzöld cserje. Sudara bókoló. A nőivarú egyedek rendszerint elfekvők, a hímivarú példányok inkább feltörekvők, esetenként oszloposak. Kérge szürkésbarna, kicsit bordás, rostos, szalagosan lefoszló. Hajtásai fölfelé törők vagy bókolók; a fiatal hajtások bronzosak.

Pikkelylevelei egyáltalán nincsenek. A hármas örvökben a hajtásokra merőlegesen álló, 1–2 cm hosszú, árszerűen szúrós levelei lapos tű alakúak, alma- és citromillatúak. Fonákuk zöld, a színük ezüstös, amitől a növény szürkészöldnek látszik.

Rövid, hengeres porzós virágai az előző évi hajtások levélhónaljaiból, a kicsi, rügyszerű termős virágok a levélhónaljakból növő törpehajtásokon nőnek.

Második éves, érett, sötét kékesfekete, hamvas-fényes, meghúsosodott, a fekete borsnál valamivel nagyobb szemű tobozbogyója (galbulus) a borókabogyó (Juniperi fructus); a bogyós gyümölcsök egyike. Az első évben zöld marad, és csak a második, ritkábban a harmadik évben érik be, ezért ugyanazon a növényen gyakorta érett és éretlen bogyók is láthatók. Az érett bogyó fényes feketéskék, átmérője 5–10 mm, bevonata kékes-hamvas, viaszos.

Gyökérzete ritkásan ágazik el, emiatt az átültetést rosszul tűri.

Kétlaki növény. Lassan növő, fényigényes, szárazságtűrő faj, amely meszes és mészmentes talajon egyaránt megél. Rendkívül alkalmazkodóképes és ennek megfelelően változékony is.

Bár a miénknél némileg hűvösebb éghajlaton (Európa középhegységeiben, a Brit-szigeteken) érzi magát igazán otthon, hazánk legtöbb tájegységén megtalálható. Magyarországon főleg a karsztfennsíkokon (Aggteleki-karszt, Bükk-fennsík) nő, ahol a legelőkön, felhagyott gyümölcsösökben a galagonyával és a kökénnyel együtt jelenik meg. Védett, jégkorszaki reliktumnak tekintett ún. ősborókás nő a Duna-Tisza-közénének meszes homokjain – ez a Kiskunsági Nemzeti Park egyik büszkesége. Maga a közönséges boróka nem védett növény, de ez a növénytársulása (borókás-nyáras, Junipero-Populetum) veszélyeztetett és védendő fás társulás, a boróka pedig az Alföld egyetlen, őshonos fenyőféléje. A Dél-Dunántúlon mészmentes homoktalajon alakult ki a legeltetés hatására a Barcsi-ősborókás.

Társulásait főleg a beerdősülés veszélyezteti, ezért védelmének leghatékonyabb módja a legeltetés visszaállítása (a legelő állatok a szúrós levelű borókát kikerülik).

Pionír fajként megjelenik minden, kissé rontott termőhelyen (legelőkön, cserjésekben, erdőirtásokon). Jelentősebb alföldi termőhelyeit:

a kiskunságiak: bócsa–bugaci ősborókás, orgoványi rétek, csévharaszti borókás, kéleshalmi homokbuckák borókaligetei mellett a Barcsi Tájvédelmi Körzet borókását is természetvédelmi területté minősítették.

Az egyes tűleveleket kettő–hét évenként hullatja le. Hazánkban május közepén virágzik.

Régebben – főleg a homok megkötésére – gyakran ültették is, mivel a szárazságot jól tűri. A nagyvárosok szennyezett levegőjén viszont gyorsan legyengül, és súlyosan károsítják a pajzstetvek.

Oszlopos termetű változatait kertekben dísznövénynek ültetik. Régóta használják fűszernek, főznek belőle lekvárt és borókapárlatot, és felhasználják a gin, jenever ízesítésére is. Olaját és a zöld részek lepárlása után fennmaradó kátrányt már az ókori Egyiptomban is használták a balzsamozó szerekben – az olajat gyógyításra is. Ma rovarriasztó szerek és illatszerek alapanyaga.

Jól gesztesedik, ami mutatós faanyaggá teszi. Szabálytalan évgyűrűjű fája sűrű rostú, közepesen kemény, tartós, kellemes illatú. Jól faragható, jól fényezhető, ezért dísztárgyak, dobozkák készítésére, „berakásra” használható. Fáját a rómaiak füstölőkben használták.

A „fenyődivat” előtti időkben Európában és Észak-Amerikában is kedvelt karácsonyfa volt – helyenként ma is használják még e célra.

Élelmiszerként a bogyója használatos, változatos célokra. Fűszerként frissen vagy szárítva, egészben vagy őrölve használjuk – különösen a vadhúsokhoz, de mártások, pácok ízesítésére, sőt húsok füstöléséhez is kitűnő. Kellemes illata miatt a húspácok és húsfüstölő szerek egyik legfőbb alkotórésze. A grillezett húsok borókás füstben finom aromás ízt kapnak. Az egészben vagy felezve használt bogyót tálalás előtt ki kell szedni az ételből. Használják főzelékek, saláták, savanyú káposzta, marinírozott halételek, sonkapácok ízesítéséhez is.

Szatmári tőtike receptTormalevél tőtike recept

A csípős, édes-kesernyés, zamatos, nagyon aromás ízű bogyójából desztillálják a borókaolajat, ami fűszer- és likőreszenciák alapanyaga.

Különböző borókapárlatok ízesítője, ritkábban alapanyaga. Közülük Magyarországon a legismertebb a borovicska és a gin.

Termése a Magyar Gyógyszerkönyvben, ill. az Európai Gyógyszerkönyvben Junipero galbulus néven drogalapanyagként szerepel.

Gyógyteakeverékekben: vizelethajtó, emésztést serkentő, vesekőoldó, epekőoldó hatású. Kitűnő izzasztó hatású;, főleg reumatikus panaszokra jó. Vizelet- és szélhajtóként, étvágyfokozóként, epe- és vesekő-oldószerként valamint hurutos megbetegedéseknél, valamint köszvény és csúz ellen is alkalmazzák. A bogyókból lekvárt is készítenek, melyet epe-, és veseműködést serkentő szerként fogyasztanak.

Más gyógynövényekkel: csalán, ezerjófű, bengekéreg, nyírfalevél, tárnicsgyökér, veronikafű.

kevert teája: csúz, köszvény, ízületi bántalmak elleni gyógytea.

§ Borosgomba – tudományos neve: piruló galóca - (Amanita rubescens) – Boros: csn

A kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a galócafélék (Amanitaceae) családjába tartozó faj.

A kalap 10-15 centiméter szélesre nő meg. Ekkor esernyőhöz hasonlóan félgömb alakúvá válik, és húsbarna-vöröses felszínén nagyszámú finom fehéres-sárga vagy rózsaszín burokmaradvány-darabka látható, ezeket az eső könnyen lemossa. A lehúzható félbőr alatt a hús rózsaszínű. A Fehér lemezek a tönktől többé-kevésbé távol és sűrűn állnak, idősebb korban gyakran rózsaszín foltossá válnak. A tönk hosszúsága eléri a 15, néha 18 centimétert, 1-4 centiméter vastag, húsa eleinte telt, később szivacsos. Kezdetben fehér alapszínén csupán enyhe rőtes árnyalat látható, végül azonban határozottan vörössé válik. A gallér nagy, lelógó, fehéres-rózsaszínű és erősen rovátkolt.

A piruló galóca június–júliustól egészen októberig lomberdőkben, fenyvesekben elterjedt és gyakori. A gombaismerők nem csupán azért értékelik, mert korán megjelenik, hanem azért is, mert kiadós étkezési gomba. Tartósan nedves idő után esetleg földízű lehet. Nyers állapotban ne fogyasszuk, mert megárthat.

§ Boros-berkenye (Sorbus borosiana) – Boros: csn

A rózsafélék családjához tartozó faj.

Egész Európában elterjedt, több mint 100, cserje- vagy fafajt magába foglaló nemzetség. A berkenye nemzetség tudományos neve (Sorbus) a „fanyar” jelentésű kelta „sor” szóból eredeztethető, mely nyilván a termés ízére utal.

§ Borosta – tudományos neve: süllőhínár – (Myriophyllum) – Borosta: csn

Víz színe alá merülő, sallangos levelű növény.

A szaknyelvi és nyelvjárási névben az összetétel előtagjával, török eredetű süllő halnevünkkel (Lucioperca sandra) vízinövényeket, általában tüskés hínárféléket

jelölnek. A névadás szemléleti háttere a halfaj szúróssága és a növénnyel közös élettere. A Myriophyllum süllőfű hasonneve tájnyelvi elnevezés a Balaton

környékén. A németben a süllőfű tükörszava a Schillkraut, mely’Chelidoium majus’ jelentésű.

A süllőhínár társnevei – melyek szintén az álló- vagy lassan folyó vizekben a víz alatti hínár fontos alkotójának az örvösen álló leveleire utalnak –, a borosta, tóborosta és a vízi kapor. Ugyanígy alakfestő nevei a lókefe és az ezerlevél. Ez utóbbia német Tausendblatt tükörfordítása. A német terminus

pedig a süllőhínár latin tudományos nevének, a Myriophyllum (&lt; görög müriosz ’számtalan’; phüllon ’levél’) elnevezésnek a megfelelője; a növény szárán szétágazó számtalan levélre utal.

§ Borostyánszú (Kissophagus vicinus) – Borostyán: csn, lk

Továbbá: Mesocoelopus niger - borostyánálszú.

Szú-félék (Scolytidae vagy Ipidae)

Az ormányosok hadában a szúfélék azok, amelyek sajátságos egyének kifejlődésére vezettek. A szúfélék többnyire igénytelen és dísznélküli barna vagy feketés bogarak, melyek ormánya alig észrevehető, térdes csápjuk pedig bunkóval végződik. A legtöbb szúbogár apró, néhány milliméteres, legnagyobb képviselőjük egy brazíliai óriásszú, a Phoeotrupes grandis Er., melynek testhossza eléri a 15 mm-t. Eltekintve kis termetüktől, a szúfélék jól kifejlődött ösztönökkel rendelkeznek, amellett mint a fák pusztítói, erdőgazdasági szempontból bírnak nagy fontossággal.

Részletekbe menő áttekintés a különféle szúvakról:

A szúfélék fiasításuk elhelyezésére a fák fás részeit, tehát a fát és a kérget választják ki és csak kevés faj fejlődik máshol, mint például a lóhereszú (Hylastinus trifolii Müll.) a lóhere gyökerében, vagy a datolyaszú (Coccotrypes dactyliperda F.) a datolya csontos magvában. Amikor a fiasító fára repülnek, rendszerint együtt találjuk a két ivart, és pedig vagy párosával repülnek, mint a nagy fenyőháncsszúja (Hylesinus piniperda L.) esetében, vagy pedig társasan, mint a betűző szú (Ips typographus L.) és más fajok esetében, amikor több hím és nőstény társul egymással. A bogarak gyorsan fúrják át a kérget és egész testükkel a törzs belsejébe hatolnak, a befúrás nyílása mint kerek kapu megmarad. Ezt a nehéz munkát némely fajoknál a hím, másoknál a nőstény végzi, a fiasító menetek kirágása azonban a nőstény feladata, ez rágószervei segítségével azután egy vagy több menetet rág ki, amelyek fajok szerint meghatározott irányban haladnak. A szílfa nagy és kis kéregszújánál (Scolytus scolytus F. és Sc. multistriatus Marsh.) az anyamenet párhuzamosan halad a törzs hossztengelyével a kéreg alatt. A tölgykéregszú (Sc. intricatus Ratz.) anyamenete vízszintes irányban, tehát a rostokra merőlegesen halad, mint egyágú vízszintes anyamenet. Némelykor a bejárati nyílásból kétágú vízszintes anyamenet indul ki, mint például a kőrisfa nagy háncsszúja (Hylesinus crenatus F.) esetében, amikor az anyamenetek a középen összefüggnek és a bogár hol az egyikben, hol a másikban fúr, amíg munkájával elkészül. Ha azonban a befúrási nyíláson keresztül a hímet több nőstény követte, úgy mindegyik nőstény külön anyamenetet rág a maga részére, ilyenkor különleges alakú, úgynevezett csillagos anyamenetes rágványok keletkeznek, mint például a kétfogú fenyőkéregszú (Pityogenes bidentatus Hbst.) és más szúvak esetében. Minden szúféle saját mintája, saját stílusa szerint épít, illetve rág és ettől csak akkor tér el, ha ezt bizonyos akadályok megkívánják, például, ha szomszédos rágványok menetei közel esnek és így kénytelenek azokat más irányban folytatni. Amíg a nőstény az anyamenet rágásával van elfoglalva, közben ivadékáról is gondoskodik, az anyamenetben bizonyos távolságban egymástól rágott kis mélyedésekbe lerak egy-egy petét. Nemsokára azután megjelennek az apró, fehér, barnásfejű, csápok, lábak és szemnélküli, hasuk felé görbült lárvák, melyek szülőhelyüktől kiinduló és folyton szélesbedő, kissé kígyózó lárvameneteket rágnak és ezek végében, a kiszélesített bölcsőben alakulnak bábbá. A kikelő friss bogár később ott helyben kifelé átfúrja a kérgét, hogy kijusson a szabadba.

A kéregszúvak anya- és lárvamenetekből álló rágványa leggyakrabban a kéreg- és a faállomány határában, a nedvvezető rétegekben fekszik. Ha megtámadott és kiszáradt fák korhadó kérgét leválasztjuk és akár a kérget, akár a törzset megszemléljük, ott láthatjuk a szabályosan elkészült, sokszor díszes faragványokra emlékeztető rágásokat. A bogármenetek ilyenkor vagy a kéregbe, vagy a faállományba mélyednek jobban, rendszerint azonban egyformán láthatók mindkettőben. Minthogy éppen a kéregalatti rétegekben halmozódnak fel leginkább fehérjék és másféle táplálóanyagok, a kéregszúvak lárvái bőviben találják meg a kellő táplálékot.

Máskép áll azonban a dolog a fásszövetben költő fajok esetében, mert ezek menetei a fa belsejében feküsznek. A nőstény a kérgen keresztül a fásszövet mélyébe fúrja anyamenetét, amelyből azután szintén az egyes fajok szerint más és más rendszerben haladnak a fiasító menetek, amelyek mindegyikébe a nőstény egy-egy petét rak. Ilyen rágványa van a sávos fenyőszúnak (Xyloterus lineatus Ol.). Ez a hengeres, 3 mm hosszú fekete bogár, melynek lába, csápja, előtorának töve és feketesávos szárnyfedői sárgák, a fenyők fás szövetébe rágja fekete anyamenetét, melyet alakja után létramenetnek neveznek. A bevezető csatornából két vízszintesen futó költőmenet ágazik el az évgyűrűk irányában, ezek felső és alsó részében, egyforma távolságban, a nőstény apró fülkéket rág és azokba egy-egy petét rak le. A lárvák rövid meneteket rágnak ki, amelyek létra fokainak megfelelően vannak elhelyezve, és amelyekben később bábbá is alakulnak. A kifejlődött bogarak a költőmenet és a befúrás nyílásán keresztül jutnak a szabadba.

A sávos fenyőszú rágványa a kemény fás szövetben megvédi az ivadékot külső ellenségektől, pl. a harkályoktól és más állatoktól, azonban silányabb táplálékot nyujt, amely a táplálócsőben sem nyer teljes feldolgozást és sokszor felhasználatlanul jut újra ki. Escherich figyelte meg egy ízben, amint ilyen bogarak saját társaik ürülékét mohón ették. Minthogy a fiatal ivadéknak fejlődéséhez jó táplálékra van szüksége, úgy a sávos fenyőszú és rokonai gombatenyésztőkké váltak. A belül fekete, mintegy kiégetettnek tetsző költőmenetek színét finom penészbevonat okozza, melyből mikroszkópnyi vékonyságú szálak haladnak mindenfelé a fa állománya mélyébe, hogy abból a táplálóanyagokat elvonja. A felvett táplálóanyagokat a gombák részben conidiumok képzésére, részben ambrózia halmozására használják fel. A bogarak és lárváik az ambróziát eszik, sőt egyeseknek ez egyedüli tápláléka. Úgy látszik, mintha az ambrózia csak a bogarak behatására képződik és mintegy azok tenyészanyagának tekinthető. Az ambróziát evő szúfélék fajonként más és más gombát tenyésztenek. A sávos fenyőszú pl. a fenyők kék rothadását okozó gombáját tenyészti meneteiben, hogy annak ambróziájához jusson. A gomba spóráinak elvetéséről is gondoskodva van, a fiatal bogár testét borító szőrökön megtapadnak a spórák és így a rajzó bogár azokat magával viszi újonnan alapítandó tanyájába.

A szú-félék ivadékuk elhelyezése céljából a legkülönbözőbb fákat keresik fel. A betűző szú (Ips typographus L.) majdnem kizárólag csak a lúcfenyőben, a majdnem époly hosszú nagy fenyőháncsszú (Hylesinus piniperda L.) az erdei fenyő és egyéb Pinusok kérge alatt fejlődik. A szú-félék egyáltalában előnyben részesítik a fenyő-féléket. Nüsslin szerint a fenyőt (Pinus) 26 faj, a lúcfenyőt (Picea) 14 faj és a jegenyefenyőt (Abies) 4 faj támadja meg. A lombos fák közül a tölgyet és szilfát 7–7 faj, a kőrist 3 faj keresi fel. Az összes többi fenyő-félének és lombos fának csak egy, legfeljebb két gazdája akad. Ezek a számok azonban nem teljesen pontosak, mert vannak mindenevő szú-félék és olyanok is, amelyek rendes fájukról alkalomadtán másra is átmennek. A szú-félék különben értenek hozzá, hogy a nekik legjobban megfelelő fákat kiválasszák, ezek rendszerint már senyvedő, elhaló, halálraítélt fák, melyeknek az elpusztulását csak siettetik. A szú-félék csak másodlagos kártevők. Erős, egészséges fákat nem bántanak, legfeljebb akkor tesznek ebben kivételt, ha olyan tömegesen lépnek fel, hogy egészséges fákra is kényszerülnek. A beteges fákat ilyenkor hamarosan ellepik, úgyhogy a később érkezők kénytelenek mint elsődleges kártevők az egészséges fákat megtámadni. Az első támadók ilyenkor belefulladnak a kifolyó nedvbe és gyantába, de annyi jön utánuk, hogy a fák nem tudnak az állandó támadásnak ellenállani és hamarosan elsenyvednek. Ilyenképpen, különösen a kéregszúvak támadása folytán, már óriási erdőségek estek ezeknek az igénytelen rovaroknak áldozatul. Kevésbbé veszélyesek a fásszövetben tenyésző szú-félék, mert ezek nem akadályozzák meg a nedvkeringést, azonban alkalmatlanná teszik a fát ipari célra való felhasználásra.

A szú-félék között a háncsszúvak (Hylesinini) a legegyszerűbbek, amelyek még leginkább emlékeztetnek az ormányosok Cossonini-nemzetségére. Ezek hengerestestű bogarak, oldalt kerekített előtorral, mely a fejet csak félig takarja és potrohuk haslemezei egyenesen sorakoznak egymás után, nem képeznek meredek lejtőt. A harmadik lábfejízük kétkaréjos. A háncsszúvak, az említett lóhereszú kivételével, mind fákban fejlődnek. A fekete fenyőháncsszú (Hylastes ater Payk.) hosszúra nyúlt, hengeres, fekete bogár, pontozottan rovátkás szárnyfedőkkel. Már kora tavasszal hagyja el téli szállását és laposan elfutó, elhalt fenyőgyökereket választ ki tanyájául. A nőstény hosszirányú, kissé hajló meneteket rág, melyekből a lárvák szabálytalan irányban összekúszáltan haladó meneteket vezetnek tovább, úgyhogy ennél a fajnál rendszeres rágványról még nem beszélhetünk. Amíg a fekete fenyőháncsszú lárvái erdőgazdasági szempontból teljesen közömbösek, addig a bogarak, különösen a friss költésből valók, a 3–10-éves fenyőkre vetik magukat, összerágják kérgüket, aláaknázzák azt és így ezeket fonnyadásra és elhalásra kényszerítik, miáltal érzékeny károkat okoznak. Csalétekül kihelyezett kéregdarabokból és fogóárkokból való összegyüjtésükkel védekezhetünk legjobban kártételük ellen.

A nagy fenyőháncsszú (Blastophagus piniperda L.) az egész palearktikus táj fenyveseinek lakója. A 4–4.5 mm hosszú bogár friss, éretlen példányai szalmasárgák vagy világosbarnák, az érett, kifejlődöttek sötét feketésbarnák, előtora előrefelé keskenyedő, felül szétszórtan pontozott, csápostora hat ízből áll és elül hegyesedő. Szárnyfedői pontozottan barázdások és a második köztér kivételével a közterekben hátul szemcsézett. A fenyő kérgén ülő tölcsér alakú fehér vagy sárgás gyantaképződmények elárulják, hogy bogarunk megtámadta a fát. Már kora tavasszal, melegebb vidéken februárban, másutt március–áprilisban, rajzik a bogár és miután a pár összetalálkozott, megfelelő fát keres ki és annak vastag kérgébe furakodik. A kéregrepedésben elrejtett lyuktól induló egyenes menet eleje görbült, kampós. Helyét az említett gyantatölcsérek vagy a kiszórt rágóliszt árulják el. A rágóliszt barna és fehér farészecskékből áll, mert a menet a kéregbe és a fába is mélyed. A menetben csak a bogárpárt találjuk. A nőstény által kirágott menet álló fán fölfelé vezet, kampós eleje pedig alul marad. A nőstény fúró munkája esős időben lassan, száraz időben gyorsabban halad előre, közben pedig kis bemélyedésekbe lerakja egy-egy petéjét, összesen mintegy 50, szabad szemmel még meglátható petét. Amint a menet elkészült és a peték lerakattak, a hím és a nőstény elhagyja építményét és amennyiben előbb el nem pusztulnak, felrepülnek a fák csúcsára, hogy ottan kedvük szerint falatozzanak, új erőket gyüjtsenek.

Közben az elhagyott rágásban új élet kezdődött, minden petéből kikelt egy fehéres lárva, mely a védő vastag kéreg alatt nyugodtan eszi a kéreg tápdús rétegét és kirágja kígyózó lárvamenetét. A lárva növekedésével a menet is szélesbedik, míg a kifejlődött lárva magának kerek üreget nem készít, melyben bábbá alakul át. A teljes kifejlődés időtartama a klimatikus viszonyoktól függ, rendes körülmények között június második felében vagy július elején kész a friss bogár, mely megkeményedése után azonnal keresztülrágja a kérget, hogy a szabadba jusson.

A frissen kelt bogarak szaporodásra még nem érettek, előbb kiadós táplálkozásra van szükségük, ezért felkeresik a nedvdús, friss fenyőhajtásokat és néhány cm-rel a csúcs alatt befurakodnak azokba s hosszában kirágják belüket. Amint egy ilyen hajtást elpusztítottak, hozzálátnak a másodikhoz és a többihez, ebben a falatozásukban csak a hűvösebb időjárás gondoskodik kis megszakításról, amíg az ősz hűvös napjai és éjjelei be nem következnek. Ilyenkor a bogarak elhagyják a fák koronáját és a földön vagy a fenyőtörzsek tövének kéregrepedései alatt keresnek menedéket, de kora tavasszal már talpon vannak, hogy szaporításukat megkezdhessék. Némely évben egy második nemzedék kifejlődése is lehetővé válik. Ugyancsak egy második nemzedék megalapozásához látnak hozzá sok esetben a fiasítás elvégzése után, a fenyőkorona hajtásaiba vonult, öreg bogarak is, ha regeneráló táplálkozásuk sikerrel járt és az időjárás kedvező.

A nagy fenyőháncsszú veszélyes erdőkárosító. Kártételét nem a fiasításával okozza, hiszen láttuk, hogy beteg fákat szemel ki erre a célra, hanem a fiatal hajtások kilyukasztásával okozza a bajt. Ezeket a kirágott hajtásokat az első szélroham letöri, a fák koronája szabálytalanná válik, a fák pedig elgyengülnek.

A kis fenyőháncsszú (Blastophagus minor Hartig) életmódja megegyezik nagyobb társa életmódjával, külsőleg pedig abban tér el tőle, hogy szárnyfedőin hátul a második közterecske is szemcsézett. A kis fenyőháncsszú tavasszal rajzik és különösen a fenyők törzsének felső részére és ágaira repül, azokra a helyekre, amelyek vöröses vagy zöldes, síma kéreggel borítottak. Ott vízszintes, kettős anyamenetet rágnak mélyen a fába és pedig úgy, hogy a befúrás helyétől ellenkező irányban, jobbra és balra haladnak a menetek. A lárvamenetek függőlegesen indulnak az anyamenetből és mély bábüreggel végződnek. Ez a bogár is kirágja a friss fenyőhajtásokat, úgyhogy erdőgazdasági jelentősége azonos a nagy fenyőháncsszúéval.

Ha kőrisfák törzséről vagy nagyobb ágairól leszedjük száraz kérgüket, azt élesen rajzolt, szabályos szúrágásokkal találjuk díszítve. A fa ilyenkor olyannak tűnik, mintha művészi kézzel faragták volna ki, pedig csak szúvak egyszerű munkájáról van szó. A kettős, vízszintes anyamenetek a kőrisfa kis háncsszújának (Hylesinus fraxini Panz.) munkájára vallanak. Ez egy apró, alig 3 mm hosszú, tömzsi bogár, melynek szárnyfedőit világosabb és sötétebb pikkelyek teszik tarkává. Csápostora hét ízből áll, bunkója hosszúkás és hegyes. Hasonló a rágása a kőris nagyobbik, mintegy 5 mm hosszú és feketeszínű, nagy háncsszújának (Hylesinus crenatus F.). Ennek kettős anyamenete aránylag rövid, annál hosszabbak azonban a gyakran kúszáltan összefolyó lárvamenetei. A peterakás után a kőris háncsszúvai szintén táplálkozni mennek, akárcsak a fenyőn élő rokonai. Ők is a fák koronáját keresik fel és itt a zöld kéregben hosszú, szabálytalan, gyakran 2 cm-es meneteket rágnak ki, amelyek rákos daganatok kifejlődésére adnak okot.

A háncsszúvak között legérdekesebb jelenség talán a farontó óriás háncsszú (Dendroctonus micans Kug.), a mi legnagyobb szúfélénk, amely eléri a 8–9 mm hosszúságot. Színe fekete, de felül sárgásszürke szőrözettel fedett, teste hosszúkás, csápostora ötízes, tojásforma szeme ép, szárnyfedői pontozottan barázdások. Tápnövénye a lúcfenyő, csak ritkán téved más fenyőfélére. Legjobban a 20–40 éves fák felelnek meg ízlésének, különösen ha azok törzsrésze sebzett, mert az ilyen sebhelyeken furakodik leginkább be. A nőstény szabálytalan menetet rág a kéreg alatt és petéit nem kis kamrákba, hanem egy csomóban rakja le. A kikelő kis lárvák is közösen, egy irányban rágják ki a kéreg rétegeit, úgyhogy nem számos lárvamenetet, hanem családi menetet találunk magunk előtt, amelynek belsejében, rágóliszttel körülvéve alakulnak bábbá a kifejlődött lárvák. A kikelt bogarak nem hagyják el a családi fészket, hanem eleinte ujjasan elágazó meneteket rágnak a kéregbe és csak azután hagyják azt el, amikor a fajfenntartás gondja nehezedik rájuk. Kártétele veszélyes, mert nagy barna gyantatölcsérek által jelzett folytatólagos támadásai a fák pusztulását eredményezik.

A kéregszúvak (Scolytinae vagy más néven Eccoptogastrinae) potroha hátul rézsútosan lemetszett. Habár rágványuk különféle, életjelenségeik mindazonáltal sok megegyezőt mutatnak, például azt, hogy az öreg bogarak rövid életűek, a párosodás és petelerakás után rövidesen elpusztulnak, egy második nemzedék létrehozására alkalmatlanok. Máskép áll ez a friss bogarakkal, ezek kifejlődésük után azonnal párosodnak és létrehozzák a második nemzedéket. Kivételt csak a nyírfa kéregszúva (Scolytus Ratzeburgi Jans.) képez, mert neki évenként csak egy nemzedéke van. A nyírfa kérge alatt lévő rágványa hosszú, függőleges anyamenetből és az ebből elágazó lárvamenetekből áll. Feltűnő, hogy az anyamenetből a bejárati lyukon kívül több nyílás vezet kifelé, állítólag a menet jobb levegőztetése céljából. Így a nyírfa fehér kérgén sokszor látunk függőleges vonalban elhelyezett nagy fekete lyukakat, amelyek elárulják azt, hogy ez a bogár megtámadta a fát.

Nagyobb jelentőséggel bírnak a gyümölcsfák kéregszúvai, ezeket nálunk két faj képviseli, a fénylő fekete, 3.5–4.5 mm hosszú nagy gyümölcsfakéregszú (Scolytus pruni Ratz.), melynek csápja és lába vörösesbarna, előtora szétszórtan pontozott, szárnyfedői pontozottan rovátkosak és a félakkora kis gyümölcsfakéregszú (Scolytus rugulosus Ratz.), melynek szárnyfedői a csúcson világosabbak és előtora erősen ráncolva pontozott. Mindkét faj megtámadja a különféle gyümölcsfákat és a megtámadott ágak elszáradását, sőt a törzs elpusztulását okozza. Rágványát könnyen ismerhetjük meg, a befúrási lyukból meredeken fölfelé vezet az anyamenet a kéreg alatt, mely úgy, mint a hosszú lárvamenetek és a bábok kerek bölcsője, a fába is bemélyed. A nagy gyümölcsfakéregszú anyamenete kis tágulattal kezdődik.

A valódi kéregszúvak (Ipinae) között szintén számos fontos kártevővel találkozunk, ezek gömbölyű feje az előtor alatt rejtőzik, harmadik csápízük hengeres, hasuk nem rézsútos. A szárnyfedők csúcsán többnyire mély öblösödést találunk, melynek szélét fogak szegélyezik. Azokról a pusztításokról, amelyeket ezek a bogarak okoztak, már régi feljegyzések tanuskodnak. Már a XVII. század krónikásai megemlékeznek egész fenyvesek kiszáradásáról a német középhegységben és arról az izgalomról, amely e miatt mutatkozott. Egész erdők kiszáradtak, százezerszámra pusztultak ki a fák, a nélkül, hogy az okával akkoriban tisztában lettek volna. Egy 1699. évi leírás szerint „megfigyelték, hogy a fekete ganajbogarak erősen a fához kapaszkodnak, farkukat a kéregbe fúrják és ürüléküket behányják. Ettől fekete nyűvek nőnek, melyek mélyen a fába rágják magukat”.

Akkoriban tehát az ártatlan ganajbogarakat gyanúsították meg, pedig a baj okozója nem lehetett más, mint a betűző szú (Ips typographus L.). Ez a 4.5–5.5 mm hosszú, vöröses vagy szurokbarna és molyhos sárga szőrökkel fedett szú egész Európában, Franciaországtól Szibíriáig és Lapphontól az Alpokig elterjedt, de szerencsére rendesen nem nagy számban, mindenütt megtaláljuk a fenyvesekben. A betűzőszú a nyolcfogúakhoz tartozik, szárnyfedői meredek csúcsa szélén ugyanis 4–4 foga van, melyek közül a harmadik a legerősebb.

Az első enyhe tavaszi napokon a bogár már ott repül lomhán téli szállása körül és újra eltűnik, ha az időjárás hidegebbre fordul. Csak a kitartó meleg napsütés és mintegy 20 °C-os meleg levegő csalja ki nagyobb számban, amikor egész rajok szállnak a levegőben. Leginkább beteges, vén, elhaló, 80–100 éves fákat keresnek fel, az egészséges fákat csak tömeges előfordulásuk esetén támadják meg. Először a fatörzs felső részét a korona alatt lepik el és csak a később érkezők szorulnak mind lejjebb és lejjebb. Tápnövénye a lúcfenyő, az erdei és vörösfenyőt csak kivételesen támadja meg. Ha a betűző szú kiszemelt magának egy megfelelő helyet a törzsön, a hím kezdi meg a munkát, függőlegesen átfúrja a kérget, majd mélyebben egy kis kamrát készít, ebben folyik le a párosodás. Minden hímet 2–3 nőstény kíséri, melyek mindegyike függőleges anyamenetet rág magának. Ennélfogva a párzási üregből két vagy három anyamenet indul ki, ezek közül egy fölfelé és kettő lefelé irányul, vagy megfordítva. Amíg a nőstények ezzel a munkával vannak elfoglalva, addig a hím sem marad tétlen, szárnyfedőcsúcsán lévő kivájásával felveszi a rágólisztet és hátrafelé mászva kitolja a befúrási nyíláshoz és kiszórja azt. Így gondoskodik a közben újra párosodó hím a menetek tisztaságáról. A kikelő lárvák jobbra-balra rágják sűrűn egymás mellett álló meneteiket, úgyhogy nemsokára előttünk fekszik az a szabályos rágvány, mely Linnét arra vezette, hogy azt nyomdabetűkhöz vagy jelekhez hasonlítsa és ezért a bogarat betűző szúnak nevezze.

A kéreg alatt létesített rágvány csak akkor teljes, ha a lárvamenetek végén a szélesebb bábbölcsők is elkészültek. Ezekben találjuk a bábokat és később a friss bogarakat, utóbbiak eleinte a bölcső körül rágnak, azután kirágják magukat, elrepülnek és megkezdik az ivadékról való gondoskodásukat. Kedvezőtlen időjárás esetén a friss bogarak kirepülése hosszabb halasztást szenvedhet, ilyenkor szabálytalan, elágazó meneteket rágnak. A betűző szú esetében egy második nemzedék sorsát mindig az időjárás határozza meg. A régi vagy öreg bogarak a nehéz költőmunka következtében nagyon kimerülnek és többnyire el is pusztulnak, habár kedvező körülmények között, rövid pihenés után, ugyanabban az évben a második nemzedék megalapozásához is hozzálátnak.

Nemcsak a középkorban, hanem újabb időkben is borzasztó pusztításokat végzett a betűző szú, így Nüsslin szerint Közép-Németországban, különösen a Harz-hegységben 1772-ben kezdődött egy nagy pusztítás, amely 1781–83-ban érte el tetőpontját és csak 1787 körül szűnt meg. A zellerfeldi erdőkerületben akkor körülbelül hárommillió fát pusztított el a betűző szú.

A mult század 70-es éveinek kezdetén a Cseh- és a Bajor-erdőben dühöngött a bogár. Kártételét erős viharok és hótörések készítették elő, amikor sokezer kidöntött fatörzs elősegítette elszaporodását. A kidöntött fák a rajzó bogaraknak hamarosan nem voltak elegendők, úgyhogy sok milliójuk az egészséges fákra támadt. Az erdők megmentésére sokezer ember sokévi munkájára volt szükség. A Cseh-erdőben 104.100 hektár erdőt támadott meg a betűző szú, úgyhogy 2.7 millió köbméter fa eltakarítása vált szükségessé.

Mindenütt, ahol a betűző szú veszélyes munkáját végzi, hozzátársul egy 2 mm hosszú, szárnyfedőcsúcsán 6 fogacskával felfegyverzett bogárka, a rézmetsző szú (Pityogenes chalcographus L.). Ő a betűző szútól elkerült vékonyhéjú törzsrészeket és az ágakat keresi fel, de sokszor a betűző szú menetei közé ékeli a fába is jobban bemélyedő rágványát. A rézmetsző szú anyamenetei csillagszerűen ágaznak el a kéregben bennmaradó párzóüregből.

A lúcfenyő fájában erősen bemélyedő csillagos rágványa van a barázdásfarú szúnak (Ips laricis F.). Ez a szú alig éri el az 1.5 mm-t, szárnyfedője csúcsán csak egy barázdaszerű bemélyedése van, melyet fogacskák nem szegélyeznek és nősténye aranysárga szőrkefével borított homlokáról ismerhető fel.

A valódi szúvakhoz nemcsak kéreg-, hanem fásszövetben fejlődők is tartoznak, mint a már említett sávos fenyőszú (Xyloterus lineatus Ol.), mely létrás rágványával a fa ipari felhasználását gátolja meg. Fajrokona a varratos bükkfaszú (Xyloterus domesticus L.), körülbelül 3 mm hosszú, szárnyfedői csak a varrat mentében feketék, csápja és lába pedig sárga. Létrás rágványát nemcsak bükkbe, hanem tölgybe, nyírfába és más lombos fákba is rágja.

Egyéb fásszövetben fejlődő szúvak közül még a púpos szúról (Anisandrus dispar F.) kell megemlékeznünk, mely a tölgyet, bükköt és más lombos fákat, különösen pedig gyümölcsfákat támad meg. Feltűnő a púpos szú ivari különbözősége, amíg ugyanis a 3 mm hosszú, vörösessárgacsápú és lábú fekete nőstényének szárnyfedői fínoman pontozottan rovátkosak, addig a majdnem gömbölyű, 2 mm hosszú hím repülni sem tud. A már szülőhelyén megtermékenyített nőstény kirepül és ágakba és vékony törzsekbe fúrja merőlegesen a fába mélyedő aknáját, melyből jobbra-balra fiasító meneteket rág az évgyűrűknek megfelelő távolságban, amelyekből azután merőlegesen a másodlagos menetek ágaznak ki. A nőstény az elsődleges és a másodlagos menetekben helyezi el petéit. A lárvák nem rágnak meneteket, miután nem táplálkoznak fás részekkel, hanem csak a meneteket bélelő ambroziagomba szolgál táplálékukul. A bogár veszedelmes kártevő, mert rendesen teljesen egészséges gyümölcsfákat támad meg, rágásával erős nedvkifolyást okoz és hamar elpusztítja a megtámadott fákat. Sok kártételét jegyezték fel, amikor sokszáz fa esett neki áldozatul.

A szúfélékhez sorolandók még a főleg Japánban elterjedt Scolyplatypinaek, melyek a szúfélékhez hasonlóak, fejük azonban nem rejtőzik a tor alatt. A törzsszúvak (Platypinae) szintén a melegebb vidékek lakói, ezek abban különböznek a valódi szúvaktól, hogy első lábfejízük hosszabb, mint a többi íz együttvéve. Ezek is a fák törzsét fúrják meg, és pedig előszeretettel a keményfájú lombos fákat vagy öregebb fenyőket, amelyekbe mélyen fúrják be menetüket a fás szövetekbe. A törzsszúvakat nálunk csak a tölgy törzsszúva (Platypus cylindrus F.) képviseli. Az Egyesült-Államok déli részében honos rokonáról, a Platypus compositus Sayról azt írják, hogy nőstényét rendszerint több hím kíséri és ezek sokszor elkeseredett harcot vívnak egymással, amikor a szárnyfedőjük csúcsán lévő tüskéknek nagy hasznát veszik.

§ Borostyán-szegfűgomba (Marasmius epiphylloides) – Borostyán: csn, lk

Kalapja 0,1-0,8 cm, kezdetben fehér, majd tejfehér-vajsárgássá válik.

Lemezei nagyon ritkák, 7-8 helyezkedik el a kalap körében, többé-kevésbé szabad szemmel kivehetőek, fehér színűek, a kalap szélét nem mindig érik el.

Tönkje vékony, nyúlánk, felül fehér, a bázisa felé okkeres-barnás színbe megy át.

Elhalt, nedves, korhadó borostyánleveleken találkozhatunk vele, a téli hónapokban. Hidegkedvelő, korhadékbontó gomba. Nem ehető.

§ Közönséges borostyán (Hedera helix) – Borostyán: csn, lk

A zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó faj.

Közép-Európában egyetlen elterjedt faja. Európa nagy része mellett Délnyugat-Ázsiában honos. Kedvező környezetben (fákon, kőszirteken, falakon) 20–30 méteresre is megnő, de függőleges felület híján a talajt is beteríti.

Örökzöld cserje, levelei 4–8 cm hosszúak, 3–10 cm-es nyéllel. A léggyökerekkel kapaszkodó szárakon a fiatal levelek tenyér alakú árnyéklevelek, a közvetlen napfénynek kitett, virágzó, termékeny szárakon a kifejlett levelek szív alakúak, fénylevél típusúak.

A borostyán a heterofilia klasszikus esete. Az ötkaréjos levelű, fiatalkori, meddő alak a földön kúszva sűrű, örökzöld gyepet alkot és többnyire árnyékban él. A fák koronájába, sziklára vagy falra léggyökerekkel felkapaszkodva fokozatosan alakul át ékvállú rombos tojásdad levelű, zömök hajtású, időskori alakká. Ez hozza ősszel, szeptember-októberben a gömbös ernyőkben álló, zöldessárga virágokat a borsó nagyságú, fekete termés tavasszal érik.

Virágai kicsik, a virágzat 3–5 cm átmérőjű ernyő. A zöldessárga virágokban sok a nektár, ami a méhek és más rovarok fontos tápanyaga. Késő nyártól késő őszig virágzik. Termései apró fekete bogyószerű húsos csontárok, amik a tél vége felé érnek meg, és bár az ember számára mérgezőek, sok madár fontos táplálékai.

Kedvelt dísznövény, számos változatát nemesítették ki, így például van sárga vagy sárga-fehér tarka levelű, lila szárú és lassan növekedő fajtája is. Magyarországon teljesen télálló, felhasználható árnyéki talajtakaróként, romok, fatörzsek, falak, kerítések befuttatására. Napos helyen ajánlott öntözni. Több száz évig is élhet jó adottságú területeken. Néhány fajtája:

'Arborescens' – az alapfaj világos helyen kialakult időskori termő fajtája. Dugványozással szaporítható, de árnyékos helyen visszafejlődik meddő hajtásrendszerű növénnyé.

'Conglomerata' – törpe növekedésű, lehajló majd elfekvő fajta 1–3 cm-es levelekkel. Sziklakertbe kiváló.

'Balkon' – Tömött gyepet alkotó, sokszorosan elágazó hajtásrendszerű, magyar fajta. Balkonládába kiváló, de gyeppótlónak is igen jó.

'Glacier' – Közepes méretű leveleinek alapszíne szürkészöld, a széle felé ezüst színű és fehér foltos.

'Ivalce' – Fodros szélű, élénkzöld levelei közepes méretűek. Rövid ízközű, kompakt fajta.

'Perint' – A 'Balkon' fajtánál valamivel lazább és gyorsabb növekedésű magyar fajta.

'Woerner' – Fagytűrő és gyors növekedésű, északnyugat-európai fajta, kerekded levelekkel és feltűnő, fehéres levélerekkel.

H. h. f. poetarum (Nyman) McAllister et A. Rutherf. – görög borostyán; zöld vagy vöröslő hajtású, narancssárga termésű. DK-Európában és a Kaukázusban, Kis-Ázsiában honos.

A borostyán sok levélváltozatát mint hidegházi cserepes ámpolnanövényt is szaporítják. Ezek közül a zöld levelűek a szabadba is ültethetők.

Drogja háziszerként nem használható, mert erős hatású. A borostyán drogja alkotórésze köptetőknek és görcsoldóknak is. Allergiás reakciót válthat ki azon személyeknél, akik érzékenyek a falkarionolra.

§ Borsgomba – tudományos neve: piruló galóca - (Amanita rubescens) – Bors: csn, fk

A kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a galócafélék (Amanitaceae) családjába tartozó faj.

A kalap 10-15 centiméter szélesre nő meg. Ekkor esernyőhöz hasonlóan félgömb alakúvá válik, és húsbarna-vöröses felszínén nagyszámú finom fehéres-sárga vagy rózsaszín burokmaradvány-darabka látható, ezeket az eső könnyen lemossa. A lehúzható félbőr alatt a hús rózsaszínű. A Fehér lemezek a tönktől többé-kevésbé távol és sűrűn állnak, idősebb korban gyakran rózsaszín foltossá válnak. A tönk hosszúsága eléri a 15, néha 18 centimétert, 1-4 centiméter vastag, húsa eleinte telt, később szivacsos. Kezdetben fehér alapszínén csupán enyhe rőtes árnyalat látható, végül azonban határozottan vörössé válik. A gallér nagy, lelógó, fehéres-rózsaszínű és erősen rovátkolt.

A piruló galóca június–júliustól egészen októberig lomberdőkben, fenyvesekben elterjedt és gyakori. A gombaismerők nem csupán azért értékelik, mert korán megjelenik, hanem azért is, mert kiadós étkezési gomba. Tartósan nedves idő után esetleg földízű lehet. Nyers állapotban ne fogyasszuk, mert megárthat.

§ Fekete bors (Piper nigrum) – Bors: csn, fk

A bors vagy borscserje (Piper) a borsvirágúak (Piperales) rendjének és a borsfélék (Piperaceae) családjának névadó nemzetsége. Legismertebb képviselője a fekete bors (Piper nigrum) fűszernövény.

Számos más fűszernövényt nevezünk ilyen-olyan borsnak, mint például: Szegfűbors, szecsuani bors, német bors, csomborbors, Cayenne-bors. Ezek a közönséges borsnak nem rokonai, csak hasonló alakjuk vagy csípős ízük miatt kapták ezt a nevet.

§ Borsikagomba – tudományos neve: piruló galóca - (Amanita rubescens) – Borsika: lk

az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) osztályának kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a galócafélék (Amanitaceae) családjába tartozó faj.

A borsikagomba a borsgomba címszó alatt részletesen olvasható.

§ Borsika – tudományos neve: borsfű – (Satureja hortensis) – Borsika: lk

Vörös pettyes virágú fűszer- és gyógynövény; Satureja hortensis.

1570 körül Lencsés György kéziratos Ars Medicájában és 1578-ban Melius Juhász Péter Herbariumában olvasható: „Thymbra Görögül, Satureia, Cunila, az az, Méhec füue, arnyéka, auagy Borsfü.” 1583-ban Clusiusnál (NomPann.), 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál, 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában, 1656-ban Kájoni János könyvében bukkan fel a név.

Borsika a neve Benkő Józsefnél (1783: NclB.), borzsika Földi Jánosnál (1793), majd szerepel a borsika a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) és Márton Józsefnél (1807), illetve Kassai szótárában (1833).

Az ótörök eredetű bors származéka, illetve összetétele. A Juniperus communis neveként, melynek a magyarban borsfenyő neve is van, átvette a borsika szót a román nyelv; vö. borşică. Német neve is Pfefferkraut.

Ma a tengerihínár, tengerifű, korábban azonban a borsfű (borsika, csombor, csombord) társneve volt az angolnafű (R. 1911: Nsz.), ez a halnévvel (angolna

’Anguilla anguilla’) képzett botanikai fajnév. Mindkét esetben a jelölt növények hosszú szárára utal az elnevezés, mert a halnév egy kígyószerű halat jelöl (ennek latin neve is az anguis ’kígyó’ névvel van összefüggésben).

Egyéves fűszer- és gyógynövény. Magyarországon vadon nem terem. Egyike a legősibb fűszernövényeknek. Már régen fölfedezték, hogy fertőtlenítő sajátsága

az egész emésztőrendszerre kedvező hatású.

A Satureja genusnév a latin saturare ’jóllakni, telítődni’ igéből képzett régi római növénynév; magyarázata az, hogy a növény kedvelt fűszerük volt. Ebből a szóból való a növénynek a Gazdasági Lapok folyóiratban már 1855-ben említett magyar szátorja neve. Más névmagyarázat szerint mivel serkentőszer és igen keresett, a nemi vágyat fokozó szer volt, a Satureja, azaz szatír nevet kapta. Mivel a rómaiak a borsikafüvet a mitológiai szatírokkal, a kéjsóvár, félig kecske, félig ember alakokkal hozták összefüggésbe, akik züllött orgiákat rendeztek, a természetvizsgáló Plinius a nemi vágy serkentőjének, afrodiziákumnak tekintette.

Már Dioszkuridész említi, hogy a hüvelyesek fogyasztásánál segíti az emésztést, és megakadályozza a felfúvódást. Vergilius egy vidéki életet dicsőítő versében a borsfüvet mint aromás növényt írja le, s kiemeli, hogy érdemes méhkaptár mellé ültetni.

A rómaiak egész Európában elterjesztették és népszerűvé tették. A germán törzsek főleg babételek ízesítéséhez használták, emiatt babnövénynek, Bohnenkrautnak keresztelték el. A németek mind a mai napig azt tartják, hogy a borsfű felettébb alkalmas a bab kellemetlen hatása, a szélszorulás ellen is. A Britanniában megtelepedő germán szászok úgy tartották, a borsfű valamennyi ételt jóízűvé teszi, s a növény angol neve is innen származik: savory, azaz ’ízletes’.

A középkor kezdetén elsősorban Itáliában termesztették. Azokban az időkben a kerti borsfűnek keresztelt fajta volt a legnépszerűbb, a bencések minden füvészkertjében díszlett. Hildegard von Bingen a XII. században köszvény ellen ajánlotta. Matthiolus is felfedezte nemi vágyat serkentő tulajdonságát, valamint nagy adag alkalmazásával magzatelhajtó hatását.

A népi gyógyászatban étvágytalanság, bélhurut esetén, felfúvódás ellen használják. Babbal főzve állítólag csökkenti a bab felfúvó hatását. Ezért teszik

más, nehezen emészthető ételekbe is, lencsefőzelékbe, hurkába.

A Szigetközben bécsi rozmaring, csombord néven ismerik. Borspótlónak használták a háborús években, káposztában ma is kedvelt fűszer.

Virágzáskor, júliusban szedik, és kötegekben felaggatva szárítják.

§ Borsózsizsik (Bruchus pisorum Linné) – Borsó: csn

4-6 mm nagyságú, zömök testű, tojásdad alakú. Fekete alapszínű testét rozsdabarna pikkelyszőrök fedik fehéres foltokkal.

A megtermékenyített nőstény 130-170 borostyánsárga petét rak le életében, amelyet zselatinszerű váladékkal a borsó hüvelyére ragaszt. A peterakás két hónapig is elhúzódhat. A petéből a lárva kb. egy hét múlva kel ki, és a borsó hüvelyén keresztül a magba hatol. A 4-6 mm hosszú, barna fejű ráncos lárva (kukac) a borsószem belsejében tartózkodik. Minden borsószemben csak egy lárva képes fejlődni. Az 5-6 hétig tartó lárvaállapot alatt a lárva a mag jelentős részét elfogyasztja. A kifejlett lárva a mag héját körben megvékonyítja, és ezen az ablakon át a "bábkamra" áttetszik. A bábállapot kb. 2 hétig tart. A kifejlett rovar a bábkamrát csak akkor hagyja el, ha kitinváza már megkeményedett, vagy a kedvezőtlen körülmények erre kényszerítik.

A raktározott borsóban, a borsószalmában, a fák kérge alatt, a száraz avarban, vagy a magtár repedéseiben, réseiben telel át. Telelőhelyét közvetlenül a borsó virágzása előtt hagyja el, és 16 o C hőmérsékleten, valószínűleg a borsóvirág illatának hatására repülve keresi fel a borsótáblákat. Az imágók sziromlevéllel, porzóval, szár- és hüvelyrészekkel táplálkoznak.

Elsősorban a borsóban található, de a csillagfürtben, a szegletes lednekben és a csicseri borsóban is kifejlődik.

A fertőzött zöldborsón a lárva behatolási helyét egy ideig tűszúrásszerű kis fekete lyuk, majd kis dudor jelzi. Az érett borsón a bábkamra sötét folt alakjában tűnik át, amelyet "ablakos" borsónak neveznek. Az elhagyott magon 2-3 mm nagyságú kerek kerek lyuk látható, ez a lyukas borsó.

A raktárakba passzív úton kerül be, a szabadban repül.

Család: ZSIZSIKFÉLÉK – Fam: Bruchidae

Kis, 1,5–5 mm nagyságú, zömök testű bogarak, alakban átmenetet képeznek a Phytophaga és a Rynchophora had között. Szárnyfedőik a farfedőt általában fedetlenül hagyják, végük lemetszett, lekerekített. Felületüket sűrű szürkéssárga szőrzet fedi. Csápjuk 11 ízű, egyszerű. A fej ormányszerűen megnyúlt, a nyakpajzs előrefelé szűkülő, kúp, vagy harang alakú. Elülső és középső lábaik vékonyak, a hátsó lábak viszont erőteljesek, megvastagodtak. Különböző növények magvaiban fejlődnek, legtöbbjük a pillangósvirágúakat részesíti előnyben. A hüvelyeket még a szabadban megfertőzik, de kártételük csak a raktárban jelentkezik. A fajok egy része a raktárakban is képes fertőzni. A zsizsikek legtöbbje mint raktári kártevő ismert, sok fajuk komoly mezőgazdasági, kertészeti jelentőséggel bír. Kaszab (1967) szerint faunaterületünkön 57 faj fordul elő. Nagy a veszélye a terményekkel történő elhurcolásnak.

Erdészeti szempontból egy fajnak van jelentősége:

Zanótzsizsik – Bruchidius fasciatusOlivier

További ismertebb és mezőgazdasági, raktározási szempontból jelentős fajok:

Babzsizsik – Acanthoscelis obtectus Say

Borsózsizsik – Bruchus pisorum Linné

Lencsezsizsik – Bruchus lentis Frölich

Lóbabzsizsik – Bruchus rufimanus Boheman

Lednekzsizsik – Bruchus atomarius Linné

§ Zöldborsó (Pisum sativum) – Borsó: csn

A borsó vagy veteményborsó, kerti borsó, kultúrborsó, termesztett borsó (Pisum sativum) a pillangósvirágúak családjába tartozó növényfaj.

Tápláléknövény, az emberiség egyik legrégibb kultúrnövénye. Fontos fehérjeforrásnak számít az emberi táplálkozásban, manapság elsősorban zöldségként és állateledelként kerül felhasználásra. Magyarországon a veteményes kertekben mindenütt megtalálható kedvelt zöldségféle. Szántóföldi paraszti termesztése elsősorban a Tiszántúlon (Hajdú-Bihar, Szolnok, Békés megyék), illetve a Dunántúl némely körzeteiben (Fejér és Tolna megye) alakult ki. Termesztett változatai több vad őstől származnak.

Termesztésbe vétele i. e. 4–5000 évvel Közép-Ázsia központi és déli területein (Afganisztán, Irán, Turkesztán) történhetett és a neolitikus kultúrákkal terjedt el Európában. A bronzkorból bőséges régészeti leletek bizonyítják Kárpát-medencei és nyugat-európai ismeretét. A magyarság még a vándorlása idején ismerhette meg. A magyar borsó szó ótörök eredetű.

Az alapfaj gyökere mélyre hatol, oldalgyökerei gazdagon behálózzák a talajt, rajtuk nitrogéngyűjtő baktériumok élnek. Hajtása felálló vagy elfekvő dudvaszár viaszos bevonattal; levélkacsban végződik. Levelei szárnyasan összetettek, hamvasak, széles pálhájuk van. Virágai fehérek, magánosak vagy kevés tagú fürtben állnak. Termése hüvely. Áprilistól júliusig virágzik.

A termesztett fajták különböznek a szártagok hosszúságában és színében, a pálhalevelek és a lomblevelek alakjában, a hüvely méretében és a termés alakjában.

Termesztett alakkörei:

Alapvetően három fajtacsoportot különböztetünk meg, de ezeken belül más szempontok, bogyó nagysága, színe alapján is osztályozzák:

Cukorborsó: a terméshüvely belső, rostos rétege hiányzik, hüvelyestül fogyasztják.

kifejtő borsó: magjuk sima, cukortartalmuk gyorsan alakul át keményítővé, rövid idő ál a betakarításukra. Ide tartoznak az étkezési száraz (zöld vagy sárga magvú) borsók is.

Velőborsó: a cukortartalom lassan alakul át keményítővé, hosszabb ideig zsenge marad.

Termesztése. A borsót eredetileg száraz állapotban fogyasztották. A zöldborsófogyasztás a a 15–16. századtól jött szokásba Nyugat-Európában. Eleinte a hüvelyével együtt főzték meg. A 16–17. századi magyar botanikai irodalom kétféle borsót különböztetett meg: az apróbb magvú mezei borsót és a nagyobb magvú kerti borsót. Magyarországon bárhol termeszthető, a hideget jól tűri, egyes fajták a −10 °C-ot is károsodás nélkül elviselik. Nagy melegben a szemek aprók maradnak.

Március, április hónapban szakaszosan vetjük, egyes fajták között egy-két hét különbséggel. Talajban nem válogat, tápanyag-, vízigénye közepes, ha a téli csapadék bőséges volt, akkor csak a virágzásakor öntözzük.

A termésmennyiség és a minőség miatt nagyon fontos a legmegfelelőbb betakarítási időpont kiválasztása. Túl korai szedésnél alacsony lesz a termésátlag, viszont zsenge, édes szemeket kapunk, míg a túl kései szedésnél a minőség lesz rossz, kemények, nehezen fővők lesznek a szemek.

A szedést követően hűvös helyen tároljuk a feldolgozásig, eltevésnél, gyorsfagyasztásnál törekedjünk arra, hogy két-három órán belül tudjuk feldolgozni.

A szárazborsó legnagyobb része borsódaraként az állattenyésztésben kerül felhasználásra, akárcsak az élelmiszer előállításból származó borsó takarmányliszt és a borsókorpa a hántoló malomból. Magas tápanyagtartalma miatt a szárított borsót is használják etetéshez. Továbbá a borsót zöldtakarmányként és zöldtrágyázáshoz is használják.

Eredetileg az emberi táplálkozáshoz is szárazborsót használtak, melyet elsősorban borsópürének készítettek el. Napjainkban elterjedt még a borsóleves. A 19. században jelent meg a borsókolbász. A szárazborsó teljes borsóként (maghéjjal) és félborsóként (maghéj eltávolításával) kerül felhasználásra.

Manapság Közép-Európában a borsót főleg nyersen fogyasztják. Gyakran kerül konzervekbe és mélyhűtött formában is árusítják.

A nyers, zsenge friss cukorborsó kedvenc gyerekcsemege. Cukorborsó leves, és főzelék készülhet belőle, de más levesek, rizses köretek, párolva saláták ízesítője, kiegészítője. Az egészséges, friss borsóhüvely a belső rétegének eltávolítása után ehető, a borsólevesben is nagyon jól használhatjuk.

§ Közönséges borz (Meles meles) – Borz: csn

A menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozó faj. Ez a faj a borzformák (Melinae) alcsaládjának névadó tagja és egyben az alcsalád legismertebb faja is. Hogy alcsaládbeli rokonaitól elkülöníthető legyen gyakran használják rá az európai borz vagy az eurázsiai borz elnevezést is.

Hatalmas területen él Eurázsiában az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, beleértve a Brit-szigeteket és Japánt, délen Vietnám jelenti az elterjedésének határát.

Egész Európában elterjedt faj, kivéve a kontinenstől távolabb eső szigeteket, mint Korzika, Szardínia, Szicília és Ciprus, ahonnan hiányzik.

Erdős területeket kedvel, olykor városi parkokban is előfordul. Hegyvidéken 2000 méteres magasságig fordul elő.

A borz nagyjából 56-90 centiméter hosszú (ebből 11-20 centiméter a farok) és 6,6-16,7 kilogramm testtömegű állat. A hímek valamivel nagyobbak, mint a nőstények.

Szőrzete jellegzetes mintázatú, hasa fekete, háta viszont ezüstszürke. Pofája fehér, rajta az orrától a szemén át a füléig húzódó fekete sávval.

Nappal sűrű aljnövényzetű erdőkbe vonul vissza, de elsősorban nyíltabb területeken keresi táplálékát. Esetenként felkeresi a kultúrterületeket is, amely tulajdonsága miatt kártevőnek tartják. Jellegzetes mozgásáról, hangos csörtetéséről messziről felismerhető, bár óvatossága miatt ritkán látható. Alkonyat után aktivizálódik, a nappalt üregében tölti. Egyes területen – mint Szibériában és Észak-Európában – téli álmot alszik. Mindenevő, gerincteleneket, kisebb gerinces állatokat (madarak, rágcsálók, hüllők), magokat, erdei gyümölcsöket, gyökereket és gombát fogyaszt, híresen torkos állat.

Sokáig azt hitték, egyedül él, csak a legutóbbi vizsgálatok tárták fel szociális hajlamait. Kiterjedt, sokszor negyed hektáros közös üregrendszerben él egy-egy, legfeljebb 12 egyedből álló klán. Az 1,5 méter átmérőjű alvókamrák a bejáratoktól 10 méterre, a föld alatt 2-3 méterre találhatók. Vannak más rendeltetésű területek is, napozók, játszóhelyek stb. Az üregrendszert az egymást követő generációk akár évszázadokig is használhatják, gyakran még akkor is ragaszkodnak hozzá, amikor a külső környezet már nem megfelelő számukra. Az üregrendszer ez idő alatt egyre bővül, akár több hektáros hatalmas rendszerek is létrejöhetnek. Egy angliai üregrendszer vizsgálata során kiderült, hogy a 879 méter hosszú alagútnak 178 bejárata és 50 kamrája van. A becslések szerint közel 70 tonna föld kitermelésével épült fel.

A klántagok genetikai analízise elárulta, hogy a közeli rokon egyedek maradnak együtt. A család vezetője a domináns hím és nőstény. Annak ellenére, hogy a vezérhím több nősténnyel is párzik, csak a főnőstény tudja felnevelni sikeresen kicsinyeit. Előnyét úgy biztosítja, hogy megöli az alacsonyabb rangúak kölykeit. Más nagycsaládban élő állattal szemben a családtagok nem segítenek be a kölykök gondozásába, viszont az üregrendszer fejlesztésében és karbantartásában igen.

A klánok 50-150 hektáros, egymással alig átfedő területeken élnek, amelyet szagmintával, ürülékükkel és vizeletükkel jelölnek. A territóriumukat hevesen védik. A klánok főleg nőstényekből állnak, a fiatal hímek elvándorolnak, és addig magányosan járnak, míg nem tudnak valamely új klánhoz csatlakozni. Érdekes módon a melegebb vidékeken kisebb a klánok létszáma, sőt valahol párban, illetve egyedül is élhetnek. Egy elmélet szerint éppen a hidegebb, zord időjárás kényszeríti csapatba a borzokat, mert így tudnak hatékonyan ekkora, védelmet jelentő üregrendszereket ásni és fenntartani.

Késő téltől a nyárig tartó időszakon belül párzanak, de az embrió fejlődése szünetelhet, beágyazódása késhet akár 10 hónapig is. A párzás után 11-12 hónappal 2-6 kölyköt ellenek. Rendszerint februártól márciusig ellenek, majd a kis borzokat őszig nevelik. Ivaréretté 1 éves korukra válnak. A borzok maximum 16 évig élnek.

§ Fakúszó borz – Borz: csn

A szirtiborzfélék (Procaviidae) az előpatások rendjének egyetlen élő családja. Mintegy három Nem és hat ma élő Faj tartozik a családba.

A család az alábbi nemeket foglalja magában: Fakúszó borz, Fokföldi fakúszóborz, Nyugat-afrikai fakúszószirtiborz.

A szirtiborzfélék teste megnyúlt, hengeres, fejük aránylag nagy, orruk elöl kihegyesedik, felső ajkuk hasított. Hosszuk 31 cm és 55 cm közé tehető. Orruk

és szemük kicsiny, de előreugró, rövid, széles és kerek fülük csaknem elvész bundájukban. A nyakuk rövid és vaskos, farkuk csökevényes. Végtagjaik középhosszúak és meglehetősen gyengék, elülső lábuk négy, a hátsó három, az utolsó ujjpercig bőrhártyával összekötött ujjban végződik, és ezeket a hátsó végtag belső ujja kivételével lapos, pataszerű köröm burkolja. Csupasz talpukon több, rendkívül simulékony, kérges bőrpárna emelkedik. Ezeket mély barázdák választják el. Sajátos, tapadókorongszerű talpberendezésüknek köszönhetően a függőleges felületeken is képesek felmászni.

Testüket és végtagjaikat puha, sűrű nemezes bunda borítja; a szőrszálak gyökerükön hullámosak, ezért nincs szükség külön piheszőrökre. A szirtiborzok pofáján, mellén és hátán néhány merev tapintószőr mered ki; a háton az ágyék táján eltérő színű folt vesz körül egy szőrtelen, csupasz bőrdarabot, ahol a hátmirigyet találjuk.

A szirtiborzok állkapcsa feltűnően erős. Az alsó állkapocs hátul széles és magas, mint a páratlan ujjú patásoké. Oldalsó metszőfogai hiányoznak, úgyhogy a felső állkapocsban mindkét oldalon csak egy, az alsóban két–két, hézaggal elválasztott metszőfog ül. A felsők háromélűek, csaknem félkörbe görbültek, és hegyük kopása következtében élesek; az alsók egyenesek. A fogüregek messze hátranyúlnak. Szemfoguk nincs, úgyhogy a metszőfogak és a hét (négy előzápfog és három őrlőfog), hátrafelé növekvő zápfog között is űr tátong. A zápfogak koronája hol magasabb, hol alacsonyabb. Apró könnycsontjuk a szemüreg belső zugában, a felső állkapocs és homlokcsont között kissé előreugrik, mint az elefántoké és az orrszarvúké. belső fülük a páratlan ujjú patásokéra emlékeztet.

a legtöbb emlőséhez hasonlóan fejlett, miként látásuk is. Gyomrukat egy válaszfal két részre tagolja: a bal oldaliban elraktározzák a táplálékot, majd a jobb oldaliban megemésztik. Epehólyagjuk nincs, az anyaméh egyszarvú, a herék a test belsejében, szorosan a vesék mögött helyezkednek el.

Az Állatot már réges-régen jól ismerték. A bibliában emlegetett „safan” nyilván a szíriai és palesztinai szirti borzot (Procavia syriaca Schreb.) jelentette.

Mózes a safanokat a hasadt ujjú kérődzők között említi és tilalom alá helyezi (Mózes 11:5); ez a magyarázata annak, hogy Abesszíniában a keresztények és a mohamedánok ma sem eszik. Egyebütt, különösen Észak-Arábiában a Beduinok szívesen fogyasztják, és ezért vadásszák is.

Egy elmélet szerint Hispánia róluk kapta a nevét, ugyanis a föníciai utazók az Ibériai-félszigeten élő nyulakat szirtiborzoknak nézték. (A "spanim" szó a föníciai nyelvvel rokon héberben is szirtiborzot jelent.)

§ Borzfű – tudományos neve: henye magiszák (Asperugo procumbens L.) – Borz: csn

További nevei: Borzfű, zordonka.

egyéves. 15–75. Ágas szára lecsepült; dús nedvű, törékeny és horgasszőröktől ragadós. Levelei hoszszúkás kerülékesek, kivált élükön erősen érdesek. Csészéje maradó, a virágon csöves, 5-metszetű, a termésen összenyomott 1–15 cm széles, öblösen 5-fogú és mindenik foga között még egy kisebb foga van; 5-ágú koronára emlékeztet. Pártája violaszínű, később kék, torkában 5 pikkelylyel. A termés kocsánya hátra görbült. Makkocskái bibircsesek.

Terem parlagokon, kerítések mentén, kertekben, szóval emberi lakóépületek közelében az egész országban.

§ Osztrák borzamag (Pleurospermum austriacum) – Borza: csn

60–100 (–150) cm-es magasságot is elérő, élesen barázdált, erőteljes szárú, évelő, kopasz növény. Levelei 1–3-szorosan hármasak. A levélkék viszonylag nagyok (4–10 cm hosszúak), lándzsásak vagy tojásdadok, bevagdalt hegyes-fűrészes szélűek, ± a levélgerincre futók. A gallér- és gallérkalevelek hasogatottak, szeldeltek. Az ernyő és az ernyőcske sugarai érdesek. A szirmok aprók, fehérek. A termések elliptikusak vagy kerek-tojásdadok, 5–10 mm hosszúak, élesen bordásak.

Virágzása június – augusztus / VII – IX (– X.)

Mészkedvelő montán faj; magashegyi bükkösök, szurdokerdők, sziklaerdők, törmeléklejtő-erdők növénye.

Közép-európai flóraelem. Bükk, Mátra, Börzsöny, Soproni-hegység, Kőszegi-hegység.

Az APIACEAE család fajainak felismerése, meghatározása alaposságot igényel. A virágszínen és a levelek, levélkék alakján kívül fontos bélyeg a gallér- és gallérkalevelek hiánya-megléte, valamint a termés alakja, bordázottsága, mérete. Az e fajjal azonos termőhelyeken előforduló nagy földitömjén (Pimpinella major) levelei egyszeresen szárnyaltak, gallérlevele nincs, kissé bordázott termése 3–4 mm hosszú.

Természetvédelmi értéke 50 000 Ft

§ Mezei borzon – tudományos neve: bojtorjános szamárturbolya - (Torilis Anthriscus) – Borzon: csn

További nevei: Mezei borzon, sertetalp, szamárpetrezselyem, televényturbolya, tüskemag.

Kétéves. Egyéves, 50–80 cm. Hengeres szára gyöngén barázdált, rásimuló szőröktől érdes. Levelei kétszer szárnyasak; hosszúkás levélkéi fűrészesek. Ernyője 3–9-sugarú s a gallérja rendszerint annyi levelű, a hány sugárból áll az ernyő. A gallérkája is soklevelű. Szirmai fehérek v. pirosasak. Terméskéi számos, kissé ives, de nem horgas tüskéktől borzasak.

Terem árkok, utak, mentén, erdők szélén az egész országban.

§ Bengáli botsáska (Medauroidea extradentata) – Bot: csn

A természetben élő populációk állapota ismeretlen. Nevével ellentétben Vietnám területén, Annam régióban, bozótosokban él. A Nőstény 90-120 mm, a hímek 70 mm hosszúak és karcsúbbak. A nőstények középső pár lábán kis lebenyek vannak, szemeik között két jellegzetes tüske, „szarv”, mely már nimfaként megjelenik.

Színezetük világosbarna, szürkésbarna, sötétebb és sárgásabb foltokkal, ritkán sötétbarnák vagy zöldek. Mindkét Ivar szárnyatlan.

Első lábaik tövében kis bemélyedés látható, ami arra szolgál, hogy amikor a rovar előrenyújtja első két lábát feje ebbe a kis vájatba kerül. Ez teljesen egyenes, botszerű külsőt kölcsönöz neki.

Fogságban táplálható szeder, galagonya, tűztövis, mogyoró, rózsa, málna, ribizli és gólyaorr levelével. Egy kutatás szerint a téli fagyok idején -amikor a természetben fellelhető takarmányok száma erősen lecsökken-, a legjobb takarmány a salátalevél és a fagyasztott tölgylevél a számukra. Éjszakai életmódot folytat, csak akkor kezd táplálkozni, ha teljesen lement a Nap. Mozgása közben oldalra himbálózik, ringó ágat utánozva. Veszély esetén gyorsan képes menekülni.

Természetes ellenségei elsősorban a madarak, valamint kisebb emlősök, melyekkel szemben legjobban az álcázással tud védekezni.

A szürke alapon változatos barna mintázatú peték 3 mm nagyságúak. 2-6 hónap alatt kelnek ki belőlük a 10 mm-es nimfák; a fejlődés hossza hőmérsékletfüggő. Ha a nőstény talál magának hímet, akkor gyakran párosodnak. Szűznemzéssel

(parthenogenesis) is szaporodik. Rövid életű, összesen 5-7 hónapig él, de fogságban akár egy évig is elélhet. Nagyjából 6 alkalommal vedlik, mielőtt elérné ivarérettségét, ami körülbelül 3 hónap alatt következik be. A kifejlett nőstény az utolsó vedlése után két héttel kezd petét rakni; naponta

legfeljebb ötöt helyez a talajra.

Viszonylag könnyen tartható faj, kezdők számára ideális. Jól szellőző, magas inszektáriumra van szükségük. A hőmérséklet 25-28 °C-on, a páratartalom 75-80% körül az ideális. A szaporodáshoz elég a szobahőmérséklet. Főként szűznemzéssel szaporodnak. A terrárium mérete legalább 40 x 40 x 60 legyen. A tápláléknövényeket minden este - lehetőleg desztillált vízzel - le kell locsolni, mert nem tudják csak a táplálékból felvenni a vizet.

Az aljzatnak -annak ellenére, hogy a rovarok sohasem jönnek le-, fontos szerepe van a páratartalom fenntartásában, valamint a peték védelmében, melyeket

a nőstények a talajra szórnak. Nedves homokon vagy terráriumföldön a peték a kikelésig maradhatnak. Ha a homok világos, akkor a peték láthatók is.

Megfelelő tartási körülmények között olyan jól szaporodnak, hogy a nimfákat időnként más terráriumi állatok -például kaméleonok-takarmányozására használják fel.

Először 1949-ben került Európába, ahol hamar a terraristák és a biológusok

kedvelt rovarává vált könnyű tartása és termékenysége miatt. A biokémiai kutatásokban is gyakran használt modellszervezet. A Phasmid Study Group a PSG-5 és a PSG-24 kódokon tartja nyilván.

Rend: Phasmatodea – Botsáskák

Közepes vagy nagytestű rovarok. A leghosszabb recens rovar (végtagokkal együtt kb. 55 cm hosszú) közéjük tartozik. Az álcázás nagymesterei: testük gyakran száraz faágra vagy levélre emlékeztet. Fejük viszonylag kicsi, rajta változó méretű és formájú, általában fonalas csápok, két összetett szem és ritkán pontszemek (néhány faj hímjein) vannak. Szájszervük rágó jellegű; növényevők. Toruk változó mértékben, gyakran erősen megnyúlt, járólábaik viszonylag nagyok, könnyen ledobódnak (autotómia), de a lárvák vedléseik során azokat valamelyest képesek pótolni. Első pár szárnyuk kicsi, pergamenszerű (tegmen), a második pár, legyezőszerűen összehajtható hártyás szárnyuk azonban fejlett lehet, sok fajuk röpképes is. Több fajnál azonban a szárnyak teljesen hiányoznak.

Számos faj az előtoron nyíló mirigyek mérgező, riasztó szagú váladékának külvilágba juttatásával védekezik a ragadozók ellen (esetenként akár fél méterre is képesek kipermetezni azt), mások ilyenkor a feltűnő színű hátsó

szárnyukat nyitják ki ijesztésképpen. Potrohuk megnyúlt, hengeres vagy lapított. Tojásrakók. Alapvetően trópusiszubtrópusi csoport, világszerte eddig közel 4000 fajuk ismert. Európa déli részén is őshonosak, de a kontinens nyugati részén különböző helyekről (pl. India, Új-Zéland) behurcolt fajok is megtelepedtek. Epimorfózissal fejlődnek, gyakori náluk a szűznemzés.

§ Botpálma (Rhapis excelsa) – Bot: csn

A botpálma a pálmafélék családjába tartozó, Kína és Japán területéről származó növény. Leveleivel díszítő, mutatós szobanövény, mely otthonunk látványos dísze lehet.

Az üzletekben leggyakrabban a törpe botpálmának is nevezett kisebb termetű Rhapis humilis-t, valamint a nagyobb méretű botpálmát a Rhapis excelsa-t forgalmazzák. Előbbi kb. 1méteres magasságot érhet el, míg utóbbi nagyobb edényben is jól mutat nagyjából 2méteres termetével.

A botpálmával kapcsolatos érdekesség, hogy az egyetlen olyan pálmanemzetség, mely alkalmas bonsaiként való nevelésre is.

A nem napos, világos vagy félárnyékos, télen hűvös 5-10 fokos, nyáron meleg környezetet kedveli. Szabadban is tartható félárnyékos helyen május közepétől nyár végéig. Jól érzi magát nem huzatos lépcsőházakban is.

Tavasszal és nyáron bőségesen öntözzük, télen kevesebb vizet kapjon. Tápoldatozni kis adag tápoldattal lehet májustól augusztusig. A többi évszakban hagyjuk el a tápoldatozást. Időnként permetezzük vízzel a leveleit, így biztosítva a megfelelő páratartalmat, és megelőzve a takácsatkák megjelenését.

Átültetéséhez használjunk T egységföldet, vagy homokkal kevert kerti földet. Az átültetés általában akkor válik szükségessé, ha a gyökérlabda már kitüremkedik a növénytartóból. Szaporítása történhet magról, vagy sarjról. A leválasztott sarjat elültetjük külön cserépbe és ugyanúgy neveljük tovább, mint az anyanövényt.

Kártevők közül a takácsatkák jelenthetnek rá veszélyt, ha túlságos meleg és száraz levegőjű helyen tartjuk, ezek a körülmények kedveznek a takácsatkának. A száraz levegőjű, meleg helyre a barnuló és száradó levelek is figyelmeztetnek.

§ Közönséges bozótiantilop (Tragelaphus scriptus) – Bozóti: csn

A tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó faj.

Ezt az antilopot, korábban azonosnak tartották a Delamere bozótiantiloppal (Tragelaphus sylvaticus); mindkettőt az egykori bozóti antilop alfajainak vélték. Azonban a kutatások és a DNS-vizsgálatok bebizonyították, hogy két önálló fajról van szó, továbbá nem is közeli rokonai egymásnak, mivel a szóban forgó antilop inkább a nyalával (Tragelaphus angasii), míg a Delamere bozóti antilop a bongóval (Tragelaphus eurycerus) és a szitutungával(Tragelaphus spekii) áll közelebbi rokonságban.

A közönséges bozótiantilop előfordulási területe Afrika nyugati és középső részén van. Szenegáltól Mauritánia déli részén és a Száhil övön keresztül, keletre egészen Etiópiáig és Eritreáig, valamint délre Angoláig és a Kongói Demokratikus Köztársaságig található meg. A közönséges bozóti antilop déli elterjedési területe és a Delamere bozóti antilop legészakibb élőhelyei fedik egymást, úgyhogy egyes helyeken, mint például Angolában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban mindkét állat előfordul. A Kongó-medencéből

hiányzik.

Kis és közepes termetű antilopfaj. Talán a legkisebb csavartszarvú antilop. Szőrzetének színe vöröstől a sárgásbarnáig változik. A testén jól kivehető függőleges, és legalább egy vízszintes világos csík van. A nemek egyforma színűek. Nyugattól kelet felé, a mintázata egyre elmosódottabbá válik.

A váltakozó erdő-szavanna mozaikos élőhelyeket kedveli, azonban megél az esőerdőben, a félsivatagban és a hegyi erdőkben is.

§ Bozsor - tudományos neve: agárkosbor – (Anacamptis morio) – Bozsor: csn

A kosborfélék vagy orchideafélék (Orchidaceae) családjába tartozó védett növény.

A kosbor-fajoknak virágzó állapotban két gumója (ikergumója) van. Amelyik a csúcsán a föld feletti szárat viseli, az az idősebbik, az úgynevezett anyagumó, ennek belsejéből a tartaléktáplálék már a föld feletti szárba vándorolt, ezért az anyagumó fonnyadt, ráncos és megbarnult. A mellette levő fiatalabb gumó

a leánygumó. Ennek rügyéből fejlődik a következő évi szár. A leánygumó duzzadt, sima, fehér.

Az agárkosbornak gumói épek, gömbölydedek. Szára 8–20 cm magas, kevés levelű, levelei lándzsásak vagy keskenyek, visszás tojásdadok. A szár aljából egy csomó fehér-fonalas járulékos gyökér ered. Virágzata laza, rövid, 6-10 virágú fürt. Murvái többé-kevésbé olyan hosszúak, mint a magház, bíborszínűek.

Virágai sötét vagy világosabb bíborszínűek, zöld erezettel, ritkábban rózsaszínűek vagy fehérek. A virág lepellevelei az ajak kivételével rövidek, tompa sisakformára összeborulók, mézajka szélesebb, mint amilyen hosszú, bíbor ibolyaszínű, sötétebb pettyekkel, háromkaréjú. A középső karéj erősen kicsípett. A sarkantyú hengeres, kissé felfelé kunkorodó. Porzói a bibeszállal összenőttek. Magháza tompán háromszögletű, haterű, csavarodott úgy, hogy a többi virágrészek megfordítottak, azaz a bimbóban alul levő részek a virágzáskor fent vannak és fordítva. Termése 3 kapoccsal nyíló tok, amelyben sok, apró és könnyű mag fejlődik. Április-május-júniusban virágzik.

Az agárkosbor föld alatti gyökérgumóit a múltban felhasználták terápiás célokra, nyálkahártyavédő és ingercsökkentő anyagként. Ma a kosborból készült gyógyszerek semmilyen szerepet nem játszanak, mert szinte mindenhol természetvédelmi oltalom alatt állnak.

Szára 8–20 cm magas, de maximum 60cm-re megnövő évelő növény. Réteken, nedves homoki gyepekben, sztyeppekben él. Az Alföldön ritkán, szikes pusztákon is előfordul.

A Magyar-középhegységben és a Dunántúlon gyakori, az Alföldön szórványos, többek közt a Kisalföld, a Bodrogköz, a Keszthelyi-fennsík, a Mátra, valamint a Cserhát területén él

§ Vesefoltos böde (Chilocorus renipustulatus) – Böde: csn

Nem gyakori hazai katicafajunk. Fákon - elsősorban lombhullatókon - él, kb 3-4mm, kerek, kicsit kihajló szegélyű bogár. Teljesen fekete, csupán két ovális piros folt díszíti szárnyfedőit. Lárvái kis mini-sünökre hasonlítanak, barnásak, hátoldalukon számos fekete tüskével. Mind a kifejlett bogár, mind a lárva apró termetű tetvek, atkák vadásza.

Bebábozódáskor a levélre tapasztják magukat a lárvák, majd a felrepedt

lárvabőr alatti bábbőr is láthatóvá válik. Amikor kibújnak a bábból, a levetett bábbőr üresen marad a levélen.

§ Szudéta bögöly (Tabanus sudeticus) – Bögöly: csn

A bögölyfélék vagy bögölyök a Kétszárnyúak rendjének Légyalkatúak alrendjének egyik családja.

A bögölyök közepes vagy nagytermetű, zömök, erős, vaskos legyek. A Szudétabögöly, mely hazánkban főképp a hegyvidékeken fordul elő − az egyik legnagyobb európai légyfaj a maga 2,5–3 cm-es hosszával. Nem sokkal marad el mögötte a Marhabögöly, mely ugyancsak nagyobbra is megnőhet, mint 2,5 cm.

Fejük nagy, félgömb alakú, olyan széles, mint a tor, sőt egyes esetekben még szélesebb is. A fejen található hatalmas összetett szemeik lehetnek csupaszok, de hosszabb-rövidebb szőröket is viselhetnek. A szemek színe változatos. Ritkább esetben egyszínű (sárga, barna, zöld vagy kék), inkább jellemző a több szín, vagyis az alapszínhez képest eltérő színű sávok, foltok, zegzugos vonalak lehetnek. A Hímek szemei a fejtetőn összeérnek, a nőstényekét szélesebb vagy keskenyebb homlokléc választja el egymástól. A fejen foglalnak még helyet a szájszervek is. Szájszervük szúró-szívó típusú. Erős, vaskos szívókájuk a tőr alakú felső ajakból, és a páros állkapocsból, illetve a rágókból tevődik össze. Mindezt körülveszi az alsó ajak, amelynek szabad végén két félkör alakú szívópárna ül. A nőstény szájszervének szúrósertéi a vérszíváskor szétroncsolják a hajszálereket, vagy felsértenek más kisebb eret. A kiömlő vér kis tócsák formájában összegyűlik a szövetek között, és innen szívja fel az állat, majd juttatja a belébe (egy szíváskor akár 0,2 cm³ vért is felvehetnek). A szívás közben a sebbe véralvadásgátló anyagot fecskendeznek, hogy ne alvadjon meg a szövetek közé került vér. Így az állat szívása után még hosszú ideig vérezhet a felsértett bőr. A vaskos szívóka bedöfésekor gyakran az idegvégződések és az idegszálak is megsérülnek, ezért olyan fájdalmas a bögölycsípés.

A toron találhatók a nagy, erőteljes szárnyak, melyekkel rendkívül gyorsan, biztosan, és elég hangosan, zümmögve repülnek. A lábaik eléggé hosszúak, vele gyors mozgásra képesek a sima, függőleges felületeken is.

A bögölyök rendszerint gúla vagy sapka alakú sűrű csomókba rakják henger vagy orsó alakú petéiket, nedves talaj vagy víz fölé nyúló növények szárára vagy leveleire. A pete színe a lerakáskor még tejfehér, majd sötétedni kezd, fajtól függően a barnásszürkétől a szénfeketéig változhat. Az egy csomóban lévő peték száma jelentős, kb. 300−500 db. A petékből a lárvák hamar kikelnek, 2−4 nap elteltével. Kikelésük után a nedves talajra vagy a vízbe pottyannak. Itt ragadozó életmódot folytatnak, és nagyra, 2,5−4 cm hosszúra is megnőhetnek. A lárvaállapot fajoktól függően 1−2 évig is eltart, majd következik a bebábozódás. Bábjuk a lepkék bábjához hasonló múmiabáb. Ennek színe is kezdetben világosabb, majd besötétedik. A bábállapot 10−23 napig tart, ezután a kifejlett bögölyök kirepülnek.

Hazánk egyik legnagyobb legye a marhabögöly, amely elérheti a 2,5 cm-t. Főképp az Alföldön gyakori, ahol a déli, meleg órákban aktív. Főképp a szarvasmarhákat kínozza, de az embernél is próbálkozik a vérszívással. Az embert legtöbbször ez a bögölyfaj támadja meg.

A mi éghajlatunk alatt a bögölyök tavasztól őszig aktívak. A korai fajok már április-májusban elbújnak, a legtöbbjük viszont – melegkedvelő állat lévén – csak június−júliusban kezd repülni. Ilyenkor tömegével találkozhatunk velük. Aktivitásukat a napi hőingadozások is befolyásolják. Reggel még szinte repülni is alig tudnak, a késő-délelőtti, déli és kora-délutáni órákban a legaktívabbak, ilyenkor a mezőkön szinte mindig hallani a hangos zümmögésüket. Azonban esősebb napokon – egy-két faj kivételével – teljesen eltűnnek. Az év folyamán legkésőbb még szeptemberben találkozhatunk velük, de ekkorra már a jelentős hőmérsékletcsökkenés következtében elpusztulnak.

Táplálkozási szokásaik eléggé egységesek. A hím bögölyök soha nem szívnak vért, kivétel nélkül nektár- és virágporfogyasztók, így virágokat látogatnak, esetleg kifolyó növényi nedveket szívogatnak (például Gyümölcsök nedvei). A nőstények is kedvelik és felkeresik a növényi eredetű táplálékot, de a peték érleléséhez szükségük van kiegészítő táplálékként melegvérű állatok vérére, főképp az Emlősök vérét szívják. Mivel szúrásuk igencsak ingerli a megtámadott állatot, nem képesek egyszerre sok vért felszívni, így amíg jóllaknak, sok állatot végigjárnak – éppen ez az alapja a betegségterjesztésüknek. Gyakran még elhullott állatokról is megkísérlik a vérszívást.

A bögölyök családja további négy alcsaládra osztható fel, melyeken belül számos nemzetség és faj van. Az egész Földön elterjedtek, fajszámuk mintegy 2300, ebből Közép-Európában 70−75 faj található meg. Hazai fajok száma pedig mintegy 50.

A bögölyök egészségügyi jelentősége megkérdőjelezhetetlen, mivel sokféle betegség terjesztői. A leghatékonyabb és egyben leginkább környezetbarát védekező módszer ellenük a bögölypeték élősködőinek terjesztése az érintett területeken. Egyes hártyásszárnyúak lárvái ugyanis – mint például a fürkészdarazsak lárvái – a bögölyök által lerakott petékben fejlődnek ki. A kifejlett bögölyök gyakran esnek nagyobb testű ragadozó rovarok, így Szitakötők vagy rablólegyek áldozatául. Természetesen a madarak is nagy számban pusztítják őket.

§ Bögrevirág (Campanula medium) – Bögre: csn

A bögrevirág (Campanula medium) közepesen magas termetű, kétnyári növény, mely csupros harangvirág néven is ismert. Nevét csuporra hasonlító, fehér, lila, vagy rózsaszín színben játszó virágairól kapta. Virágzásában tavasz végén, valamint a nyár első felében gyönyörködhetünk. Kiváló vágott virág, vázába téve sokáig dísze lehet a lakásnak. Levélzete alul kerek és nagy, felül lándzsaszerű, fogazott szélű levelekből áll.

Napos, világos vagy félárnyékos helyre egyaránt ültethetjük, jó vízáteresztő képességű, lúgos vagy semleges kémhatású talajba. A megfelelő fejlődéshez és virágzáshoz, rendszeres öntözést igényel.

Erős szélben, viharban kidőlhet ezért célszerű karózni.

Kártevőkre és betegségekre is érzékeny, betegségek közül a lisztharmat, kártevők közül a csigák, meztelencsigák, levéltetvek és takácsatkák is károsíthatják.

Szaporítani tavasszal lehet magról. Mivel kétnyári növény, első évben csak a levelei fejlődnek ki, virágokat a második évben hoz majd.

§ Európai bölény (Bison bonasus) – Bölény: csn

Vadon élő, barna gyapjas szőrű, széles homlokú európai, illetve észak-amerikai szarvasmarhaféle; Bison.

Magyar írásos forrásokban először 1395 k. fordul elő: „bosellus: belÿn” (BesztSzj.), majd 1405 k. belem, bwlen (SchlSzj.), 1611: böliny (MA.), 1708: ua. ’Bison’ (PP.). A középkori Magyarországon gyakori vad volt, amit bizonyítanak a bölény összetételű helynevek és a korabeli krónikák is.

A bölény név török jövevényszavaink sorába tartozik; vö. bask. Bülen jávorszarvas’, alt. bulan ’ua.’, tat. bolan ’szarvas’, csuv. pêlan ’ua.’ (TESz.). A szóvégi -n palatalizálódott. A jelentésváltozás úgy érthető, hogy eleink egy később megismert, némileg hasonló állatra ruházták azt a nevet, amelynek eredeti megnevezettje már régen nem volt látókörükben.

Korai latin–magyar szójegyzékeinkben (BesztSzj. 1395 k., SchlSzj 1405 k.) szerepel már a belend növénynév. A bolondítófű ismert elnevezései még a bölény állatnévvel képzett összetételek, a bölény, bölén, böllény etnobotanikai terminus népetimológiai alakulat. A bölény állatnév alakváltozatai között szintén megtaláljuk a belény, sőt a belénd szót a nyelvjárásokban. A lat. bison ’bölény’név folytatója a legtöbb idegen nyelvi neve; vö.ném., ol., fr., norv., dán bison, le., cs., ukr., szln., or., blg., örm., holl., alb., héb. bizon (W.).

A bölény a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjében a kérődzők (Ruminantia) alrendjébe és a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó tulokformák (Bovinae) egyik neme. A mérsékelt öv legnagyobb szárazföldi emlőse. Testfelépítése a szarvasmarháéhoz hasonló. Két ma élő faja, az európai bölény ’Bison bonasus’ és az amerikai bölény ’Bison bison’, közel állnak egymáshoz, csak néhány kevésbé lényeges tulajdonságban különböznek. Az európai bölényt a legújabb időig sokszor összetévesztették a vad őstulokkal ’Bos primigenius’, amely az ókorban és középkorban szintén élt még Közép-Európában, és ezzel együtt a szarvasmarha ősének tekintették. Az európai bölény a középkorban még gyakori volt Európa erdeiben, Európa legnagyobb részén az újkorban pusztították ki végleg.

Magyarországon 1735-ben a Bakony vadjai között még megemlítik. Az utolsó Kárpát-medencei példányt 1814-ben ejtették el Erdélyben, Udvarhely megyében. Az utolsó vadon élő európai bölényt 1927-ben lőtték le a hajdani Szovjetunióban.

§ Bölénymag – tudományos neve: nadragulya – (Atropa belladonna) – Bölény: csn

Erős szárú, harang alakú virágú, fekete bogyótermésű mérgező növény; Atropa belladonna.

A TESz. szerint 1490 körül már felbukkan a magyar írásbeliségben: „Egressus… in agrum repperit mandragoras: natragula”, 1500 körül natragulya. Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Mandragora vir. és M. femine – natragwlya”. A név Murmelius szótárában 1533-ban, Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében 1570 körül (Ars Medica) és Melius Juhász Péternél 1578-ban mandragora, natragulya. Clusius pannóniai flóraművében 1583-ban (NomPann.) ’Arum’, illetve ’Mandragora’ jelentéssel szerepel a natragulya. Calepinus szótárában 1585-ben és Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben ’Aloite’. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: natragwlia ’Madragoras’. A Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között 1703-ban nadragulya. Csapó Józsefnél 1775-ben natragulya, nagy-dragulya (illetve álom-hozó-fü). Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) natragulya, nadragulya, nagydrágula, nagydragula. Ez utóbbiak népetimológiai átalakítás eredményei, 1798-ban Veszelszki Antalnál is szerepelnek. Ő közli még a szintén népetimológiai nádraguba, valamint a növény álomhozófű, el-alutó-fű és bolondfű neveit. Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) nadragulya. Alakváltozata a matraguna, maszlagos nadragulya, natragulya, natragula, nadrabulya, nádraguba (a Szigetközben maszlakos nadragula, netrebula, Magyarózdon matrabuna).

A növény görög eredetű latin neve vándorszóvá vált. A magyarban jövevényszó, kapcsolata a latin mandragora növénynévvel, illetve az ennek megfelelő olasz

mandragola szóval kétségtelen. A magyar nadragulya névhez hangtanilag igen közel állnak a déli szláv szavak, mint például szerbhorvát natragulja, szlovén

nadragula. A mandragora antik terminus, Celsus, Columella és Plinius műveiben szerepel a latin mandragoras neve, mely a már Theophrasztosznál és később

Dioszkuridésznél is olvasható görög mandragoras ’ua.’ átvétele. Az ókori szerzők a növényt narkotikumként és afrodiziákumként írják le.

A tudományos fajnév díszítő jelző (latin bella donna ’szép asszony’), és azzal van összefüggésben, hogy a növénynek pupillatágító hatása van. Ezt az atropin

nevű alkaloid idézi elő. Az európai reneszánsz idején a hölgyek szemükbe cseppentették, hogy tekintetük fénylő, pillantásuk csábító legyen. A magyarban

is van ennek megfelelő elnevezés; vö. szépasszonyfüve. A franciában szintén belladone, belladame, az angolban és olaszban belladonna. De összefügg a név

a növény régóta ismert pszichedelikus és afrodisztikus hatásával is. Theophrasztosz ugyanis, amikor a nadragulya gyógyhatásait írja le, a következő pontos receptet közli, és azt állítja, hogy az így elkészített szer elfogyasztása után csábító nőalak jelenik meg az illető szemei előtt: „A növény leveleit árpamagokkal keverve hatásosan gyógyíthatjuk a fekélyeket, a levágott gyökér ellenben ecetbe áztatva orbánc és köszvény gyógyítására, illetve altatóként és szerelmi bájitalként is felhasználható. Borban vagy ecetben kell áztatni, kis darabokra vágni, majd pedig akasszuk ki egy időre a füstre.” Ez az ókori csábító nőalak feltűnik azután Erich Brukal Belladonna című XIX. századi metszetén, melyen egy nadragulyától elbódult férfit meglátogat a növény erotikus-csábító szelleme, Belladonna, a „szép nő”. Tény, hogy a nadragulyafélék kiváltotta bódulatban az egyénnek gyakran támadnak erotikus és szexuális látomásai.

Az Atropa genusnév Linnétől ered. A legenda szerint Marcus Aurelius hadseregét – amikor Kr. e. 34-ben a Római Birodalom keleti terjeszkedésének érdekében a parthusokkal háborúzott – nadragulyával mérgezték meg. A három párka közül Atroposz vágta el az élet fonalát. Az Atropa (&lt; görög atroposz ’elháríthatatlan, megakadályozhatatlan; a halál’) tehát azt a növényt jelöli, amelynek hatása végzetesen halálos, nincs ellenszere.

A nadragulya mérgező voltára utal sok társneve. Ilyen a farkasbogyó (R. 1807: MFűvK., 1843: Bugát); a növény bogyószerű, mérges termését juttatja kifejezésre az elnevezés, akárcsak a nadragulya ördögbogyó, ördögszőlő, mérgescseresznye, bolondbingó, R. (1783. NclB.) álomhozó-fü, el-alutó-fü, bolond-fü (&lt; német Dollkraut, Dollwurz) vagy német Schlafapfel, azaz ’álomalma’hasonnevei. A farkasbogyó német tükörszava a Wolfsbeere. Szintén ilyen a régen szaknyelvi, ma nyelvjárási farkascseresznye (1807:MFűvK., 1833: Kassai; ÚMTsz. Privigye vidéke | MNöv.:Vas megye). Megfelelője a német Wolfskirsche; alighanem ennek alapján, tükörfordítással honosodott meg a név a magyar botanika szaknyelvében. A névadás alapja a növény sötétvörös, feketés, cseresznyéhez hasonlító bogyótermése, mely veszedelmes; innen a pejoratív értelmű előtag az összetételben. A Magyar Fűvész Könyv szerzői mérges tseresznye néven is szerepeltetik

(1807: MFűvK.). Német elnevezése is Tollkirsche, azaz ’veszett cseresznye’. A cseresznyeszerű gyümölcsök veszettséghez hasonló mérgezési tüneteket okoznak. Erre utal a magyar veszettfű elnevezés is.

A magyar népnyelvben a nadragulyás kifejezés (Vas, Göcsej, Zemplén; HGy.) az eszeveszett, bolond ember jelzője. A bölénymag elnevezés a jókora, cseresznyéhez hasonlító bogyóra utal (R. 1903: NövTanKözl. 2, 1908: Zelenyák, 1911: Nsz.). A nyelvjárásokban Veszprém környékén ismert. A nadragulyának igen sok társneve utal mérgező tulajdonságára; vö. dühösfű, ördögbibirkó, álomfű, kábitó bogyó, mai nyelvjárási álomhozófű, altatófű, bolondítófű. A Szigetközben régen altatásra

használták. „Ha azt a tüskés gumót megfőzik, és teába rugós tehénnek beadják, ollan szelíd lesz, mint a bárán, ekábíttya, ugyhó a gyerek is evezette a

vásárbo. Ha valaki a gyerekkel vezettette a tehenit a vásárra, az biztos hogy rugós vót.”

Azonban elővigyázattal kell használni, erre már régóta figyelmeztetnek a növénnyel foglalkozó művek. Fuchsius 1542-ben napvilágot látott munkájának XVII. századi magyar bejegyzései között azt olvassuk, hogy a „Natragulia igen trefas fű, hasznais uagion s megh is trefalia az embereket az kik nem tudnak vele

bany.” Kubinyi Ágoston 1842-ben megjelent könyvében szemléletesen írja le hatását, óva int tőle, mert „A’ belsőképeni veleélés szédülést, tántorgást,

szomjuságot, szemkáprázást, félrebeszélést okoz; a’ beteg’ szemfénye kiterjedtté lesz, nem nyelhet, bohóskodik, ökröndözik, hányásra erőködik, nagy dühösségbe jő, fogait csikorgatja, ellankad, végtére, ha vagy rosszul, vagy későn gyógyittatik meghal.” Ugyanakkor már a növény gyógyhatásával is tisztában lehet, hiszen megjegyzi, hogy „Rettentő hatásánál fogva orvos’ kezéből véve… némely betegségek ellen hatalmas gyógyszer.” Szerencsés adagolással, hozzáértő doktorokkal használva a veszedelmes méreganyagok orvossággá alakíthatók. Foglalkozik a növény mitológiai szerepével is: „e’ babonás régibb korban (melly hála istennek! józanodó népünk’ világosb eszével most már meg nem fér) a’ csalók e’ növény’ részeiből boszorkányírt, lidérczzsírt, kanördöghájat vagy kenőcsöt készítettek. A’ki ezzel megkente testét, természetesen megtébolyodott ’s érzékei felmagasztaltattak.”

Feljegyezték, hogy a nadragulya gyökerét arra is használták, hogy az udvari ebédek kellemetlen vendégeitől megszabaduljanak. Már az első fogásukba belekevertek egy kevés nadragulyagyökér-kivonatot, amitől a vendég nem tudott nyelni, s el kellett távoznia a lakomáról. Az emberhez hasonló gyökerű nadragulyát buzgón keresték és gondozták. Hozzáértéssel kellett kitépni a földből. Árkot kellett vonni körülötte úgy, hogy legvégső gyökere még a talajba kapaszkodjon, azután fekete kutyához kellett kötni, amely kitépte, ha elszólították a helyéről. Az állat, mihelyt kihúzta a gyökeret, a halál fia lett. A keresett gyökér a hit szerint csupa jótéteményt hozott gazdájára, szerelmet, szerencsét, boldogságot, a feleségre pedig termékenység szállt. Ugyanakkor kellőképpen ápolni kellett a gyökeret, borral locsolni, minden újholdkor patyolatingecskébe bújtatni.

Az 50–200 centiméter magasra megnövő nadragulya a bükkös erdők, erdei vágások igen-igen mérgező növénye, amelyet a felsőháromszéki nép natyfű, nagyerejűfű, tudósfű, szerencsefű néven ismer; szerencsehozónak, tudósnak, általában nagy erejűnek tart. Helyét a népi hiedelemvilágban feltűnő biológiai tulajdonságai révén foglalta el: kora tavasszal, szinte a hó alól dugja ki hajtásait; nyár közepén „elment”, vagyis teljesen leszáradt. Ha ráépítették az épületet, még

a küszöbön belül is – napfény, eső hiányában is – két évig élt. Nyelvjárási nevei is mutatják, hogy különös becsben tartott növény. Számos hiedelem kapcsolódik hozzá, mágikus erejéről a magyar etnikum egész területéről ismer a néprajztudomány szórványos adatokat. A vendéglősök körében a Szilágyságban keresett növény lehetett: „Áss a küszöbbe matragulyát s nem viheti el senki a szerencsét s te is otthon ülő lész.” „Áss a hordók ászokfája alá matragulyát, megjön a szerencséd, elkél a borod”; „árujják a piacon es”, és „Brassóba es vót”. A Székelyudvarhely környéki Siklódon a boszorkányok a fenti módon – küszöb alá ásott nagyfűvel rontottak.

Kuruzslás, varázslás eszköze is volt, rontani és gyógyítani lehetett vele, amint az a szegedi boszorkányperek vallomásaiból kitűnik. A boszorkányszombat résztvevői varázskenőccsel kenték be magukat, a boszorkányzsír összetevői között szerepelt a farkasbogyó is, melynek hatóanyaga egyes kutatók szerint a bőrön át fölszívódva a repülés, zuhanás érzését kelti.

§ Bölöny – tudományos neve: bolondító beléndek – (Hyoscyamus niger L.) – Bölöny: csn

További nevei: Bolondító csalmatok, csalmás beléndek, bilin, belindek s más kiejtéssel, bölöny, bolondító-fű, disznóbab, csábítófű. – Term. r.: Ebszőlőfélék. Solanaceae.)

Kétéves., néha Egyéves. 30–60. Az egész növény hosszú, ragadó szőröktől bársonyosan molyhos. Levelei tojásdadok, öblösen fogasak; az alsók nyelesek, a felsők félig szárölelők. Virágzata leveles kunkor. Pártája 2–4. cm. h., szennyessárga violaszinű erezettel, torka is violaszinű. A csésze maradó, éréskor 20–25 mm. h. s a bögrealakú, felül kupakkal nyíló sokmagvú toktermést magába zárja. Terem parlagokon, útak mentén kertekben, az egész országban.

Van tisztán csak sárga virágú, erezet nélküli és mindig Egyéves. alakja; ez a H. pallidus Kit. Minden része kellemetlen és erős szagú, szinte bódító. Mérges; egyúttal orvosi növény; hatóanyaga a hyoscyamin.

§ Bőrfutrinka (Carabus coriaceus) – Bőr: csn

A ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe és a futóbogárfélék (Carabidae) családjába tartozó faj.

A bőrfutrinkát csaknem egész Európában megtaláljuk, Nagy-Britanniában hiányzik. Ma már állománya erősen csökken.

A bőrfutrinka 4 centiméteres hosszúságával a legnagyobb termetű közép-európai futóbogár. Csupán az óriás futóbogár (Carabus gigas) múlja felül 6 centiméteres nagyságával. Ez azonban csak Délkelet-Európában él, ezért a bőrfutrinka könnyen felismerhető.

Feje, csápjai és lábai feketék. Szárnyfedői kékes-szürkék.

A bőrfutrinka ligetes erdők, erdőszegélyek, száraz hegyoldalak, kertek és parkok lakója. Tápláléka csigák, hernyók, bogarak, de érett gyümölcsöket is fogyaszt.

Bőrfutrinka – Carabus coriaceusLinné

Legnagyobb futrinka fajunk. Nagysága elérheti a 40 mm-t is. Egyszínű fekete, a szárnyfedők bőrszerűen ráncoltak – innen az elnevezés. Sokszor talajjal szennyezett, sáros. Gyakran található pl. talajgödrökben, ültetőgödrökben.

§ Bőrgomba – tudományos neve: mérges pókhálósgomba – (Cortinarius orellanus) – Bőr: csn

Syn.: Mérges bőrgomba, rókaszínű pókhálósgomba 

Kalapja 3-8 cm széles, narancsos-rókaszínű, narancsbarnás vagy sötét vörösbarna, felülete finoman szálas, nemezes, szinte bársonyos, közepe gyakran tompán púpos. Lemezei narancsvörösesek, majd rozsdabarnásak, szélesek, vastagok, ritkán állók. Tönkje hengeres, alul elvékonyodó, sárgás, rozsdasárgás, felülete sima vagy gyengén szálas, véluma sárgás, múlékony, csak nagyon fiatalon látható. Húsa halványsárgás, kissé retekszagú. 

Júliustól októberig, lomberdőben, főleg tölgy alatt nő, savanyú talajokon, melegkedvelő, hazánkban ritka gombafaj. Halálosan mérgező! Méreganyaga a vesét és a májat károsító orellanin. A súlyosabb esetek 2-3 napos lappangási idő után halálos kimenetelűek lehetnek. Az enyhébb mérgezésből, amely lappangási ideje lényegesen hosszabb (akár 17 nap is lehet), a beteg többnyire maradandó károsodás nélkül felgyógyul. 

Hasonló faj. A csúcsos pókhálósgomba tönkje övezett. 

§ Bőrlevél (Bergenia) – Bőr: csn

A kőtörőfűfélék (Saxifragaceae) családjába tartozó, Közép-Ázsiában, Afganisztánban,Kínában, a Himalája térségében őshonos 10 fajt számláló nemzetség.

A nemzetséget Karl August von Bergen német botanikusról és orvosról 1794-ben nevezték el Bergeniának.

Örökzöld, 40–45 cm magas, gyöktörzses évelő növények.

A vaskos bőrlevél levelei spirálisan elrendezettek, 6–35 centiméter hosszúak és 4–15 centiméter szélesek, fényesek, bőrszerűek és szív alakúak, gyakran hullámos vagy fogazott éllel. A szívlevelű bőrlevél levelei akár 70 cm hosszúak is lehetnek.

Virágai március közepétől június legelejéig virágoznak. A virágszár a rebarbara

szárához hasonló színű. Bugavirágzatai kúp alakúak, a virágok többnyire sötét rózsaszínűek, de van világos rózsaszín és ciklámen színű változata is. Félárnyékos helyen érzi jól magát.

Dísznövény. Szívós növény, félárnyékos helyen érzi jól magát. A szélsőséges éghajlatot is elviseli, akár −35 C-ot is kibír. A legtöbb talajban megél, de a nedves, humuszban gazdag talajt jobban kedveli. Ősszel vagy tavasszal ültethető, tőosztással szaporítható. A hidegnek, erős téli szélnek kitett helyeken a szél ellen védeni kell.

Fajai közül a Bergenia crassifolia-t, Bergenia cordifolia-t és különböző hibridek fajtáit kertekben gyakran ültetik.

Gyógynövényként. A B. crassifolia természetesen vagy mesterségesen fermentálódott leveleiből frissítő teát főznek Szibériában. A gyöktörzs kivonatait többféle célra használják. Egyes fajok kivonatait régóta használják az ajuravédikus gyógyászatban vesekő, és egyéb kiválasztószervi betegségek kezelésére.

§ Zöldes bronzmoly (Roeslerstammia erxlebella) – Bronz: csn

Közép-európai faj, hazánkból szórványosan került elő. Ibolyás-bronzos színű, fényes szárnyának fesztávolsága 14–15 mm. Évente egy nemzedéke kel ki; a lepkék május–júniusban rajzanak. Vegyes erdőkben nappal repül, de éjszaka a mesterséges fény is vonzza. A hernyók ősszel a Hárs (Tilia) levelein élnek.

§ Görög bronzpáfrány (Didymochlanea truncatula) – Bronz: csn

A páfrányok igen népszerű szobanövények már a 19. század eleje óta, de a központi fűtéses lakások levegője túl száraz nekik, ezért előbb-utóbb tönkremennek. Másfajta fűtési módszereknél a lakás hőmérsékletének pár fokkal csökkentése már kedvezően hat a növényekre. A páfrányok nem megfelelő fejlődését többnyire a huzat, a száraz levegő, a tűző napfény, a cserépben pangó víz, a sok kalciumot tartalmazó vezetékes víz, és a tömény tápoldat okozza. Az öntözővíz lehetőleg legyen lágy és szobahőmérsékletű. Locsolni és permetezni rendszeresen kell, tápoldat csak nyáron szükséges.

Néhány páfrányfaj:

Pelyhes vénuszfodorka (Adiantum hispidulum)

Lilanyelű vénuszfodorka (Adiantum raddianum)

Aspidium

Merev fodorka (Asplenium antiquum)

Madárfészekpáfrány (Asplenium nidus)

Púpos bordapáfrány (Blechnum gibbum)

Püspökbotpáfrány (Cibotium)

Serlegpáfrány (Cyathea)

Sarlós babérpáfrány (Cyrtomium falcatum)

Azori nyúlmancs (Davallia bullata)

Kanári nyúlmancs (Davallia canariensis)

Páfrányfa (Dicksonia)

Görög bronzpáfrány (Didymochlanea truncatula)

Őszi pajzsika (Dryopteris erythrosora)

Struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris)

Barlangi pajzsospáfrány (Microlepia speluncae)

Szobapáfrány (Nephrolepis exaltata)

Királypáfrány (Osmunda regalis)

Kereklevelű pillepáfrány (Pellaea rotundifolia)

Gímpáfrány (Asplenium scolopendrium)

Kétágú szarvasagancspáfrány (Platycerium bifurcatum)

Nagy szarvasagancspáfrány (Platycerium grande)

Édesgyökerű páfrány (Polypodium)

Krétai szárnyaspáfrány (Pteris cretica)

Keskeny szárnyaspáfrány (Pteris ensiformis)

Díszes szárnyaspáfrány (Pteris tremula)

§ Bubor – tudományos neve: búbos pacsirta – (Galerida cristata) - Bubor: csn

A verébnél nagyobb, barnásszürke, hasznos énekesmadár. Alauda.

Helynévben már 1338-tól adatolható: Pacirtasteluk (OklSz.). A pacsirta köznév szintén korai felbukkanású, 1405 k.: pachir (SchlSzj.), majd 1430 k.: „alauda:

pachir” (SchlGl.), 1525 k.: pachÿrta (MNy. 11), 1712 k.: pacsérta (OklSz.), 1816: pacsérka, pacsér (TESz.); a népnyelvben MTsz.: pacsirka.

A régebbi, hangutánzó pacsir denominális -ta képzővel bővült alakja (mint pl. bóbita). Hangalakja a madár csicsergő, pityegő hangját adja vissza. Hasonló

felépítésű pityer és csücsörke neve is.

Vas megyében csibolyó a pacsirta (MTsz.). További neve a népnyelvben a R. 1838: stisiike,süsölék, süsütke (Tsz.); N. Nyr. 17: süske | uo. 17: süsöke. Zalában szantu-pityér (Nyr. 2), a Székelyföldön R. 1838: szántóka (Tsz.), szántóka-madár (Kriza:Vadr.). A búbos pacsirta a butykás-Kató (Nyr. 9), R. 1841: bubor (MTsz.).

A pacsirta szólása a hidegben: Csiki szűr, csíki szűr! (Székelyföld); Kicsi csűr, kicsi csűr! (Szilágyság).

Az ősi indogermán laiwaz-hangutánzó tőből fejlődött a pacsirta R. germ. laiwarikon neve, ebből való az ófn. lerihha ’ua.’ (DWb.), aln. levark, lauerk,

lark ’ua.’ (W.); vö.óang. lāferce, ang. lark, holl. leeuwerik, ném. Lerche, sv. lärka ’ua.’ (uo.).

A pacsirtafélék (Alaudidae) a madarak osztályának verébalakúak rendjébe tartozó családja. 19 nem és 92 faj tartozik a családba. Európa, Ázsia és Afrika

területein honosak. A család valószínű keletkezési helye Afrika, ma is ott él a legtöbb faj. Európában és Ázsiában már sokkal kevesebb fordul elő, Ausztráliát pedig természetes úton csak egyetlen faj érte el.

Csőrük erős, egyenes. Az emberek kedvelik a pacsirták hangját, főleg a mezei pacsirtáét, emiatt ezt a fajt távoli területekre is betelepítették. Az erdei pacsirta ’Lullula arborea’ Európában, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában él. Homokpuszták, fákkal tarkított dombok lakója. Felső teste és szárnya fakó rozsdabarna, a farcsík inkább szürkésbarna. Feje tetején, dolmányán és vállain feketés-barna foltok vannak. Nyáron főleg rovarokkal és magokkal táplálkozik. Kora ősszel Dél-Európába és Észak-Afrikába vonul. Magyarországon rendszeres fészkelő.

§ buckabagoly (Staurophora celsia) – Bucka: csn

a bagolylepkefélék (Noctuidae) családjába tartozó faj.

A buckabagoly a mérsékelt égövben szigetszerű foltokban él, északon a 64. szélességi fokig. Különösen gyakori Németországban, továbbá Dániában, ritkább Bajorországban, az Alpok völgyeiben és Kelet-Magyarországon. Északnyugat-Európában és Angliában hiányzik.

A buckabagoly elülső szárnya 1,8-2,4 Centiméter hosszú. Az elülső szárnyon látható élesen határolt, szabálytalan alakú, kanyargós szélű, világoszöld foltok alapján, amelyeket barna sávok választanak el egymástól, a buckabagoly annyira feltűnő a bagolylepkefélék között, hogy semmi mással össze nem téveszthető. Az elülső szárny külső szegélye sötétebb barna, a hátulsó szárny barnásszürke, a tövén és a közepén világosabb mezőkkel.

A buckabagoly a meszes homokterületeket kedveli. Fenyvesekben és elegyes lomberdőkben, leginkább azok szélén, nyiladékain és tisztásain él. Lápokon, fenyéreken, ritkábban ligetekben, kertekben és parkokban is előfordul. Repülési ideje szeptembertől november végéig tart.

§ Magyar bucó (Zingel zingel) – Bucó: csn

A sügérfélék (Percidae) családjába és a bucó nemébe tartozó védett faj.

A Duna és a Dnyeszter vízrendszerében található meg ez a nagy természeti értéket képviselő, de gazdasági szempontból jelentéktelen, sajnos egyre szűkülő elterjedési területet magáénak tudható halfaj, melyet a Magyar Haltani Társaság internetes szavazásán a 2014-es év halának választottak meg.

A magyar bucó Magyarországon fokozottan védett hal, eszmei értéke 100 ezer Ft.

A faj elterjedése szűk területre a Duna és a Dnyeszter vízgyűjtő területére korlátozódik. Magyarország vizeiben nemcsak őshonos, hanem a faj kialakulása és elterjedése is a Duna-medencében ment végbe. Magyarországi élőhelyeként ismert a Mosoni-Duna, a Rába, a Lapincs, a Pinka, a Strém, a Marcal, az Ipoly, a Dráva, a Mura, a Tisza, a Szamos, a Keleti-főcsatorna, a Hármas-Körös, Kettős-Körös, Sebes-Körös, Fekete-Körös, Fehér-Körös és a Maros folyó.

Általában 20–30 cm és nagyon ritkán 50 centiméter hosszúságot is elérő fenéklakó hal. Orsószerűen megnyúlt a teste, melynek keresztmetszete csaknem henger alakú és a farok felé folyamatosan vékonyodik. Keskeny faroknyele rövidebb, mint a második hátúszó tövi részén mért távolság. Felülről lapított hosszúkás a feje, mely háromszög alakot formáz. Szeme nagy, egymástól függetlenül tudja mozgatni és orrához viszonyítva átmérője fele olyan nagyságú. Szája testéhez viszonyítva nem nagy és a nyílása alsó állású. Közepes méretű, kopoltyúfedő hátsó peremén erős tüske található, az elő kopoltyúfedő hátsó része fogazott.

Pikkelyei apróak, érdesek és erősen tapadnak, 83-95 darab van az oldalvonalán egy sorban. Két hátúszója távol helyezkedik el egymástól, az elsőben 13-15

tüskés, a másodikban 16-20 lágy elágazó sugár van. Nincs úszóhólyagja. Háta és oldalai sárgásbarnák, benne 6-7 elmosódott sötét sávval vagy folttal tarkított rész színesíti. A hasának színe ezektől eltérően fehéres.

A folyóvizekben az erősebb és gyengébb áramlásban fordul elő, mivel az áramlásmentes területekről elhúzódik. Magas oxigénigényű reofil halfaj, példányai a folyók medrében, a parttól viszonylag távol keresik táplálékukat. A vízszennyezésekre kevésbé érzékeny mégis jelentősen lecsökkent az állománya. A folyókon megépülő vízlépcsők lassú áramlási viszonyokat hoznak létre és emiatt veszélyeztetik az állományát. A duzzasztók felső szakaszán nem találja meg életfeltételeit és szaporodásához szükséges iszapmentes aljzatot is elveszíti.

Életmódjához igényli a nagy vízteret, ezért a kisebb folyóvizekben nem tud megélni. Tavakba kerülése esetén elvándorol vagy elpusztul. Mozgása szakaszos, hirtelen kifutásokból és pihenő szakaszokból áll. Táplálékát a görgetett hordalékból szedegeti össze és étrendjét az apróbb fenéklakó szervezetek, puhatestűek, férgek, lárvák, esetleg szerves törmelék, Halikra és halivadék jelenti.

Szaporodása március végétől májusig tart. Előre elkészített fészekgödörbe a folyók erősebben áramló homokos és sóderes szakaszain ívik. Ikrái 1,5 mm nagyságúak és egy nőstény körülbelül 5000 darabot rak le belőle. A megtermékenyített ikra a fészekre rárakott vékony kavicsréteg alatt fejlődik egészen kikelésig.

§ Szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima) – Buda: csn, fk

Őshonos Európában, Észak-Afrikában, Nyugat-Ázsiában, Közép-Ázsiában, a Kaukázusban, az indiai szubkontinensen Pakisztánban, más helyekre (Ausztrália, Amerika) behurcolták.

Tengerparti homoktalajok, szikes-sós iszaptársulások jól elkülönülő növényfaja; Magyarország, illetve a Pannonicum flóratartomány szélsőséges sóháztartású helyein fordul elő: a kontinentális sziknövényzeten belül a szukkulens sziki vegetáció sziksófüves-sóballás társulásaiban, valamint az

egyéves szikes tófenék- és iszapnövényzet növénytársulástani

rendjében (kiszáradó szikerekben, mélyebb kocsinyomokban stb.).

A szárnyasmagvú budavirág rövid életű évelő növény. Raunkiær életforma-osztályozása szerint hemikriptofita. 8–40 cm-esre nő meg, Szára felálló, gazdagon elágazó. Húsos, szálas, hegyes végű, kb. 4 cm hosszú Levelei lapítottak, alul hengeresek. Tövüknél hüvelyszerű, hártyás Pálha található. Virága 7–12 mm széles, az öttagú virágtakarót rózsaszín, az alap felé fehéredő sziromlevelek, köztük rövidebb, zöld csészelevelek alkotják. Virágonként többnyire 10 a porzó- és 3 a bibeszálak száma. 6–12 mm hosszú

Termése három kopáccsal nyíló, lecsüngő toktermés.

Hasonló fajok:

Sziki budavirág (Spergularia salina)

Piros budavirág (Spergularia rubra)

§ Budai-berkenye (Sorbus budaiana) – Budai: csn

A lisztes berkenye (Sorbus aria) rokonsági körébe tartozó több mint negyven, közelrokon és átmeneti hibridogén eredetű állandósult kisfaj egyike. Önálló faji besorolása a nemzetközi botanikai színtéren vitatott, emellett nem túl szerencsés az sem, hogy személynévi eredetű magyar neve majdnem azonos a már korábban leírt budai berkenye nevével.

Magyarországon 1982 óta védett faj, természetvédelmi értéke jelenleg (2017-es állapot szerint) 10 000 forint.

§ Bugatölcsér – Buga: csn

Eme növénynemzetség fajai Észak-Amerikából és Kelet-Ázsiából származnak. A bugatölcsérek lombhullató vagy részben örökzöld, évelő növények. Méretük, fajtól függően a 10 centiméter és a 3 méter között van.

A következő 5 alnemzetségbe 301 fajt sorolnak be:

Penstemon subg. Dasanthera ,

Penstemon al . Dissecti ,

Penstemon al. Habroanthus ,

Penstemon al .

Penstemon és Penstemon al. Saccanthera .

§ Bükkös buglyospáfrány (Phegopteris connectilis) – Buglyos: csn

10-50 cm magas, Geophyta életformájú. Vékony, kúszó rizómájú, jellegzetes alakú páfrány. A levelek szórtan (nem rozettában) állnak. A levélnyél kétszer hosszabb is lehet a ± háromszög alakú lemeznél. A levéllemez sárgás- vagy szürkészöld, 5–15 cm széles, nem áttelelő. A lemez színe-fonáka az ereken pikkelyszőrös. A levél felszíne szórtan hosszú szőrös, fonákja sűrűn rövid szőrű. A levélszárnyak a gerincnél rendszerint összefolynak egymással. Az alsó levélszárny gerince jellegzetesen ívelt, kackiás bajusszerű. Spóraérése július – augusztus

Mészkerülő; friss, nyirkos talajt jelez. Üde talajú, mohapárnás lombos erdők, bükkösök, szurdokerdők, égerlápok, szivárgóvizes, árnyas üde lomberdők, égerligetek, néha telepített fenyvesek, erdei fenyvesek, lucosok páfránya.

Zemplén, Bükk, Börzsöny, Visegrádi-hegység, Bakony, Soproni-hegység, Kőszegi-hegység, Vasi-dombvidék, Vend-vidék, Őrség, Göcsej, Dél-Zala növénye.

Jellegzetes, bársonyos tapintású páfrányfaj, amely közelebbi és távolabbi rokonaitól is jól elkülönül.

Természetvédelmi értéke 5000 Ft

§ Bujár – tudományos neve: északi búvár – Bujár: csn

Rövid szárnyú, kitűnően úszó és bukó (északi) madár.

A búvár madárnévként 1577-től adatolható (KolGl.: búár), ezután 1590: buar (SzikszF.), 1643: bujár (Com:Jan. 1643), 1702: buár (Miskolczi), 1793: buvár (Grossinger), 1801: búvár (Földi). Alakváltozata a nyelvjárásokban a R. 1838: buár (Tsz.) | Nyr. 9 és 17: bujár, vizi-bujár | uo. 5: búvó.

A madár neve onnan ered, hogy víz alá bukással szerzi halakból álló táplálékát. Áldozatát víz alatt kapja el, igen mélyre is lemerül. Édesvízben csukára, sügérre, pisztrángra és tokfélékre, sós vízben lepényhalra, tengeri pisztrángra és heringre vadászik. Más nyelvekben is hasonló neve van; vö. lat. szaknyelvi mergus (se mergo ’merül, bukik’), ném. Taucher (< tauchen ’merül’), fr. plongeon (< plonger ’merül’) (KissMad.), ném. Seetaucher, Tauchente (Nyr. 1911).

A fehércsőrű búvár ’Gavia adamsii’ lat. szaknyelvi faji neve Edward Adamshajóorvos nevét őrzi. A sarki búvár ’Gavia arctica’terminus a lat. szaknyelvi Colymbus arcticus és a ném. Polartaucher (KissMad.) fordítása, hasonlóidegen nyelvi neve az ang. arctic diver, fr. plongeon arctique, sp. colimbo arctico (EL.). A sarki búvár északi jelzőt kapott: 1801: északi karakatna (Földi), 1841: északi bukdár (Vajda). Ugyancsak fordítással, a lat. szaknyelvi Colymbus borealis, Gavia septentrionalis ’ua.’ névből való az északi búvár (Madh.) ’Gavia stellata’ elnevezés. Mivel e madár Magyarországon télen fordul elő, a Velencei-tónál jeges bujár (uo.) volt a neve. A jégi búvár (uo.), jeges búvár (uo.) ’Gavia immer’ a ném. Eistaucher ’ua.’ (Brehm) terminus fordítása, alapja az, hogy az örök hó és jég birodalmában honos madár. A szaknyelvi lat. Colymbus Adamsi ’ua.’ alapján alkotta Herman Ottó első magyar nevét fordítással: Adams-búvár.

A búvárfélék (Gaviidae) a madarak osztályának a búváralakúak (Gaviiformes) rendjébe tartozó egyetlen család. A búvárok az északi félteke hideg vidékein honosak, de vándorolnak, így ősszel és télen hazánkban sem idegenek. Kitűnő úszók, lábaik a farokhoz közel helyezkednek el, ami az úszást könnyíti, de a szárazföldi mozgást esetlenné teszi. Az északi búvár ’Gavia stellata’ Európában, Ázsiában és Kanada sarki területein költ. Nagyobb kiterjedésű tengerpartokon és nagy tavakon telel, például az Atlanti-óceán, a Földközi-tenger, a Fekete-tenger környékén. Magyarországon a Dunán és a Balatonon lehet látni néhány párt.

A jeges búvár ’Gavia immer’ Kanadában, az Amerikai Egyesült Államok egyes területein, Grönlandon és Alaszkában költ. A párok életük végéig együtt maradnak, és ugyanabban a fészekben költenek. Magyarországon ritka átvonuló. Kanada egydolláros érméjén a jeges búvár látható. A sarki búvár ’Gavia arctica’ főként Európában és Ázsiában nagy és tiszta vizű tavak környékén költ. Leggyakrabban a Fekete-, Földközi- és Balti-tenger környékén telel. Magyarországon a Balatonon kis számban rendszeresen előfordul. Két percig is képes a víz alatt maradni. A fehércsőrű búvárt ’Gavia adamsii’ a jeges búvártól egyedül szalmasárga csőre különbözteti meg, amely egy kicsit felfelé hajlik.

§ Nagy bukó (Mergus merganser) – Bukó: csn

A récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj.

Izlandon, a Brit-szigeteken, Európa és Ázsia északi részén, Kamcsatkáig költ. Szigetszerűen előfordul Európa más tájain is. Észak-Amerika középső részén is megtalálható.

Természetes élőhelyei a tűlevelű erdők, mérsékelt övi erdők, tengerpartok, tavak, folyók és patakok környékén.

Magyarországon rendszeres átvonuló és téli vendég, október és április között észlelhető. Kisebb csapatokban halban gazdag tavaknál és folyóknál tűnik fel. A

Dunakanyarnál már fészkelését is észlelték.

Testhossza 58-72 centiméter, a szárnyfesztávolsága 82-97 centiméter, a hím testtömege 1300-2100 gramm, a tojóé kisebb, 900-1700 gramm.

A hím feje és háta fekete, fejhez simuló tollüstökkel. A tojó feje vörösesbarna, háta kékesszürke. Hegyes, a csúszós halak megfogására alkalmas csőre van.

Nyáron általában rovarokkal és rákokkal táplálkozik, télen szinte kizárólag kisebb halakat fog a víz alá merülve.

Fészkét korhadt fák üregébe rakja, és pehelytollal béleli ki. A fészekalj 7-14

Tojásból áll, melyeken 32 napig kotlik. A fiókák kikelésük után 24-36 órával már elhagyják a fészket, és 8-10 nap múlva már kis halakat is fognak. A költésben és a fiókák felnevelésében csak a tojó vesz részt.

Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma viszont ismeretlen.

§ Bundásbogár (Epicometis hirtaPoda) – Bundás: csn

Szipolyok – Anisoplia spp.

Az ide tartozó fajok gyakoriak, de erdészeti jelentőségük nincs. Közös jellemzőjük, hogy a nemzők fejpajzsa hosszan megnyúlt, csúcsa előtt befűzött és felhajló. A Kárpát-medencében 14 faj fordul elő (Endrődi 1956). Gabonafélék kártevői. Gyakoribb fajok:

Vetési szipoly – Anisoplia segetumHerbst

Osztrák szipoly – Anisoplia austriacaHerbst

Keresztes szipoly – Anisoplia agricolaPoda

Gabonaszipoly Anisoplia tempestiva Erichson

Széles szipoly – Anisoplia lataErichson

Orrszarvú bogár - Oryctes nasicornis Linné

24–45 mm-es, nagytestű, igen dekoratív bogár. Fényes vörösbarna, a hím fején felfelé álló, hátrahajló nagy szarv, az előtoron pedig széles keresztirányú taraj található. A nőstény fején kis bütyök, előtorán elől kis bemélyedés. Korhadékban, odvas fákban, komposztban, fűrészporban él. Fürésztelepek környékén gyakori. Kifejlődése több évig tart.

Bundásbogár – Epicometis hirtaPoda

Társnevei: gubás bogár, szőrös szipoly, szőrös virágbogár, szik bogár

Syn: Cetonia hirtellaLinné, Tropinota hirtaPoda, T. hirtellaLinné, T. nigrinaMulsant, T. subfasciata Mulsant

A 8–13 mm nagyságú bogár hosszú, felálló sárga szőrökkel fedett. A szárnyfedőkön apró fehér foltok, nyakpajzsán hosszanti barázda. Mindenütt nagyon gyakori. Májusban jelenik meg, tömeges a keresztes- és fészkes virágzatúak virágain, nagyon szereti a pitypang virágát.

§ Bunkó – tudományos neve: magyar bucó – (Zingel zingel) – Bunkó: csn

Sügérféle kis ragadozó hal.

A magyar bucó ’Zingel zingel’ fajnak szintén számos társneve ismert, pl. furkó, bunkó, barátbunkó, orsósügér neveken is említhetik.

A bucó (magyar bucó) szócikkben részletesebben olvasható róla.

§ Sáfrányszínű bunkógomba (Clavulinopsis helvola) – Bunkó: csn

Syn.: Sáfrány gyep-korallgomba 

Termőteste 3-7 cm magas, 2-4 mm széles, bunkó alakú, hosszanti barázdákkal, kívül egységesen világossárga, arany-, viasz- vagy narancssárga. Nagyon változatos megjelenésű. Egyszerű, gyengén görbülő, vagy csavarodó pálcika éppúgy lehet, mint nyúlánk bunkó, vagy kissé elágazó korall. Csúcsa tompa, néha ellaposodik, máskor kissé hegyesebb.

Termőrétege a gomba felületén található. Húsa halványsárga, rugalmas, rostos, később kissé vizenyős, törékeny, illata, íze nincs, vagy kissé kesernyés. 

Szeptembertől novemberig, egyenként vagy kis csoportokban nő, mohás réteken, öreg gyepekben és ritkásabb erdők talajában. Agyagos vagy homokos talajokat jelez, melyek nitrogénben szegények. Az erősen legeltetett vagy trágyázott területeket, szennyezett talajokat messze elkerüli. Hazánkban ritka gombafaj. Nem ehető. 

§ Színeslevelű bunkóliliom (Cordyline fruticosa) – Bunkó: csn

A bunkóliliomok, sárkányfák és jukkák egymás közeli rokonai, mindhárom csoport egy-egy nemzetséget jelent, amelyek ugyanabba a családba, az agavéfélék közé tartoznak. Ezek a növények népszerűek. A sárkányfákat és a bunkóliliomokat a gyökerük alapján lehet egymástól megkülönböztetni: a sárkányfák gyökere sárga, míg a bunkóliliomoké fehér. A három csoport felépítése hasonló: levélrozettájuk sűrű, tömötten áll, aminek a közepéből hajtanak ki a friss levelek, egyúttal az alsók elpusztulnak. Idővel hosszú, a pálmatörzshöz hasonló törzsük alakul ki.

Néhány fajuk:

Színeslevelű bunkóliliom (Cordyline fruticosa)

Vörös bunkóliliom (Cordyline rubra)

Sávos sárkányfa (Dracaena deremensis)

Kanári sárkányfa (Dracaena draco)

Illatos sárkányfa (Dracaena fragrans)

Húsoslevelű sárkányfa (Dracaena godseffiana)

Tarka sárkányfa (Dracaena marginata)

Kónya sárkányfa (Dracaena reflexa)

Guatemalai pálmaliliom (Yucca gigantea)

Pompás pálmaliliom (Yucca gloriosa)

§ Burbola – tudományos neve: sóskaborbolya – (Berberis vulgaris) – Burbola: csn

Sárga virágú, hosszúkás levelű, piros, ehető bogyójú erdei cserje; Berberis vulgaris.

A magyar írásbeliségben a fai sóska elnevezés már a XVI. századtól adatolható: Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájában (1570 k.: Ars Medica)

és Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) bukkan fel, majd szerepel Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690). Benkő Józsefnél (1783: NclB.)

sóska-fa, sóska-tövis, fái sóska. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrdF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában sóskafa.

A sóskaborbolya, sóskafa összetételek a borbolyatermésnek a sóskáéhoz hasonló íze alapján jöttek létre.

Helyenként fái sóska, leánysóska, leánysom, leánysóskafa, pöszme, sóskabokor, sóskatövis, borbolyabokor, ürömborbolya, veresegres vagy nyúlsom a neve,

ami elterjedtségét és ismertségét bizonyítja. Utóbbi nyúlsom neve régi etnobotanikai terminus, Kitaibel Pál jegyezte fel először Sümegen 1799-ben, majd Pethe Ferenc ismerteti ilyen néven 1805-ben. Ma is használatos a Balaton mellékén (FöldrKözl. 22: Balaton melléke | NéprÉrt. 33: Cserszegtomaj). Levelét, sőt édes ízű bogyóját is megeszik a gyerekek. Ez utóbbi miatt kapta nevének -som utótagját. A nyúl- előtag az összetételben pedig az erdei termőhelyre utal. A nyelvjárásokban nyúlsóskafa néven is ismerik a Berberis vulgarist [Péntek–Szabó: fáji sózsnya (Vista), nyúlsóskafa (Szucság)].

A ma is használatos tudományos név, a Berberis arra utal, hogy az arabok, régi nevükön a berberek voltak a cserje elterjesztői. Ma már tudjuk, hogy a sóskaborbolya őshonos Európában, és ősi, közép-európai gyümölcstermő növény. A XVI. század füvészei ezen a néven ismertették, sőt Matthiolus 1563-ban megjelent, Dioszkuridész növényeit tárgyaló füveskönyvében a cserje nevét magyarul akarta kifejezni, és így írt: „Irom barbara, id est vinum barbarum”.

Nyilván azt akarta írni, hogy üröm borbolya, de úgy értelmezte, hogy idegen, vagyis barbár bor az, amit a növény gyümölcséből készítenek. A belga Clusius

pannóniai flóraművében megjegyezte, hogy a „berberis frequentissimus per has provincias”, vagyis a borbolya igen gyakori a tartományban. Clusius 1574 és

1583 között járt a dunántúli tájakon, a cserje tehát akkoriban közönséges volt ott.

Lippay János szerint „a fájisóska, vadsom, deákul berberis egy bokor inkább, hogysem valami derekas fa… szeptemberben-októberben szép, piros, hosszúkás

szőlőcskéje olyan, mint a som, de közelről nem olyan nagy. Mikor megcsípi a dér, akkor meglágyul és édesecske, de nem igen.” Azt is leírta, hogy egyes

helyeken bort készítenek belőle, amely évekig is eláll, és igen hasznos hasfájás esetén. A „tüzes és dögletes hideglelés” ellen használták a sóskaborbolyából

készült bort, de azok is éltek vele, „akiknek émelygett a gyomruk, és nem emésztették meg az ételt”.

Mátyus István Ó és Új Diaetetica című művében a borbolyáról azt jegyezte meg, hogy „magostól a mézbe bécsinálják vagy egybeteszik és liktáriumnak [lekvárnak] megfőzve csemege gyanánt eszik vagy pedig ennek levével nádmézzel táblácskákat csinálnak és azokat szomjúság és forróság ellen rágogatják”. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében azt írja, hogy „A’ sóska Borbojának érett gyümöltse, kedves savanyú ízű, hivesítő, senyvedésnek ellent álló erővel bír, tzitrom savanyúság helyett lehet vele élni, és vele Puntsot is készíteni … A’ Patikákbann készítenek belőle kedves ízű szirupot, és pogátsákat; ezek is igen jók a’ rothasztó hideglelésekbenn.” Gyógyászati haszna mellett ír egyéb felhasználásáról is abban az időben: „Gyökerének héjja a’ fát, gyapjút, szattyánt szép sárgára festi. Tserjéje eleven sövénynek igen jó.”

A sóskafa gyümölcsét a legutóbbi időkig is még sok helyen felhasználták, cukorral befőttet készítettek belőle. Az érett bogyók kifacsart levét befőzték, és szikvízzel üdítőitalként fogyasztották. A kifacsart bogyók maradékából ecetet állítottak elő. A cserje vesszőiből kötőtűket, cipószegeket, fogvájókat,

pipaszárakat, sétabotokat készítettek. A cserje francia vinette neve is arra utal, hogy a bogyó erjesztett leve közel áll a borhoz. „Nincs a berberisnek

olyan része, amelyet ne lehetne valamire felhasználni” – írta F. P. Chaumeton Flore medical című könyvében. A Csallóközben nedves sárga háncsát megfőzve

sárga festék készítésére használták még a múlt században is. A szűcsök és csizmadiák a fehér irhabőrt ezzel festették sárgára. A Szigetközben leánysom, burbola néven ismerik, régen a birkabőr festésére használták. A Berberis amurensis termését Kínában fogyasztják.

A közönséges sóskaborbolyának néhány változatát tetszetős lángoló piros vagy skarlátvörös lombozata és csillogó, színes bogyói miatt kerti dísznövényként

is ültetik. Az őszi kert szép díszei. Legedzettebb örökzöld cserjénk a babérborbolya, szépek tüskés, fodros, bőrszerű, fényes, sötétzöld levelei. Érdekesek tavasszal nyíló sárga, nagy virágbugái, ősszel pedig sötét bíborszínű bogyói. A téli hónapokban is gyönyörködtetnek a hóból kitülekedő színes levélzetükkel.

§ Burecs vagy kerti borágó (Borago officinalis L) – Burecs: csn

A borágó (Borago officinalis L.) a borágófélék (Boraginaceae) családjába tartozó fűszernövény; a magyar népnyelv uborkaszagú fűnek is nevezi.

További népies nevei: borrach, borrágó, borvirág, báránynyelv, hegyes útifű, kerti ökörnyelv, pirítófű, ürömfű, ökörnyelv, tetűvirág.

Afrikában, Kis-Ázsiában és Dél-Európában őshonos. 30–160 cm-re növő, egynyári növény. Főgyökere répaszerű, erősen elágazó oldalgyökerekkel. Szára üreges, bokrosodó. Levelei szórt állásúak, tojásdad alakúak, az alsóknak hosszú nyelük van. Könnyen szaporodik, a házikertekben magról állandóan felújul. Az idősebb növényeket fele hosszukra visszavágva új hajtásokat hoznak. Szárait, Leveleit és a virágok csészéjét serteszőrök borítják. Virágzata kevés virágú forgó. Virága égszínkék, néha rózsaszín vagy fehér színű. Az ötszirmú, csillag alakú pártából kilógnak a fekete porzók. A magház négy részre tagolódik, mindegyikben 1-1 résztermés fejlődik. Ezek kb. 4–6 mm hosszúak, ovális alakúak, sötétbarna színűek, 2-3 évig csíraképesek.

Csillag alakú virágait akkor hullatja el, amikor azok ehetővé válnak. Használhatjuk őket salátákba, savanyúság eltevésénél, de köretek és sütemények díszítésére, a legtöbb esetben szárítva is. Kellemes, enyhén sárgadinnyére emlékeztető illata jól illik a limonádéhoz.

Fiatal, zsenge levele apróra vágva gyenge ízű levesekhez, hideg italokhoz, krémsajtba, szendvicsek ízesítésére, mártásokhoz, salátákhoz alkalmas, azonban kis mennyiségű pirrolizidin-alkaloid tartalma miatt májproblémák esetén ajánlatosabb kerülni a fogyasztását.

Zöldségként való felhasználása hasonló a spenóthoz. Németországban nagyon kedvelt zöldség. A "zöld szósz" összetevője, amely Frankfurt am Mainban (frankfurti zöld szószként ismert), Közép-Hessenben és a kasseli térségben különböző receptek alapján elkészítve a hesseni nemzeti konyha jellegzetes étele.

A kb. 3 mm-es sötét magjaiból borágómagolajat nyernek ki.

Kitűnő tulajdonságai főleg kalcium- kálium- és egyéb ásványi só -tartalmának köszönhetők.

Flavonoidokat, alkaloidokat és némi illóolajat tartalmaz. Magjában sok a gamma-linolénsav: ez az értékes Zsírsav csökkenti a vér zsír- és koleszterin-szintjét, gyógyszerek alkotórésze.

Virágát fűszerként salátákba, köretek és sütemények díszítésére használják, akár szárítva is. Teának főzve jó vizelethajtó; főleg vese- és hólyagbántalmak

esetén ajánlott. A borágó leveleinek forrázata serkenti a stresszre reagáló mellékvesék működését, tehát alkalmazható például pánikbetegség esetén szorongás oldására.

Borogatásként: Gyulladt bőrfelületre, toroköblítésre, naponta többször alkalmazható.

Borágó olaj: A gyulladt és száraz bőr ápolására alkalmas.

§ Vaktetű burján – tudományos neve: libapimpó – (Potentilla anserina) – Burján: csn

1. ötszirmú, sárga vagy fehér virágú, szárnyalt vagy összetett levelű növény; Potentilla.

2. fűzfa barkája. libapimpó J: sárga virágú, kúszó szárú, gyakori gyomnövény; Potentilla anserina.

A vaktetű burján (N. Zelnik: Pusztina | NépismDolg. 4) ’Potentilla argentea’ moldvai csángó és gyimesi neve. A névadás miértjére vö.: vaktetű, mely a lábfej

viszkető hólyagocskáinak neve Gyimesbükkön, és ezeknek ellenszere a növény főzete. A burján utótag ’dudva, gaz, gyom’ jelentésű szláv jövevényszó a magyarban.

A növény a falusi udvarok, libalegelők és libaúsztatók környékének libatrágyában gazdag, nitrogéndús talaját kedveli. Hasonneve a pipefű és a

§ Busa (Hypophthalmichthys) – Busa: csn, rfk

A pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó nem.

Eredeti élőhelye Kína, a Kárpát-medencében nem őshonos. A 60-as évektől végzett rendszeres telepítések miatt a magyarországi folyókban és néhol tavakban két faj, a pettyes busa és a fehér busa is gyakran előfordul. Természetes körülmények között a fehér busa már hazánkban is szaporodik, sajnálatosan a klímaváltozás kedvez ívásának. A balatoni halászatban jelentős szerepe van (a fogás közel 20%-a busa), ezért ott mesterségesen szaporítják. A busa külső megjelenése rendkívül jellegzetes, nagy testű, feje testéhez képes nagy, széles, szemei az állcsúcs vonala alatt helyezkednek el. Szája felső állású, úszói jól fejlettek, farokúszója mélyen bemetszett. Speciális szivacsos szűrőkészülékével kiszűri a víz baktérium- és planktontartalmát.

Húsa szálkás, közepes minőségű. Orvosbiológiai kísérletek szerint húsának rendszeres fogyasztása csökkenti a vér koleszterinszintjét, ezért húsát az érelmeszesedést megelőző élelmiszerek közé sorolják.

Fito- és zooplanktonnal táplálkozik.

§ Butabogár (Pentodon idiota) – Buta: csn

Sas-hegy, 1969.V.14., 1971.X.1., 1971.X.2., Szalóki D.

A butabogár (Pentodon idiota) a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a ganajtúrófélék (Scarabaeidae) családjába tartozó faj.

Az óriásbogárformák alcsaládjának kisebbik magyarországi képviselője, az orrszarvúbogár egyetlen hazai rokona.

Pontusi elterjedésű faj. A laza talajokat kedveli, így megtalálható lösz, homok, szikes és csernozjom talajú száraz, fátlan területeken, illetve folyó- és tengerpartokon. Elterjedési területe magában foglalja a Fekete- és az Azovi-tenger partját, Oroszország és Ukrajna alföldi jellegű területeit, a Kaukázus szárazabb régióit, Európa nyílt, csapadékszegény területeit Kelet-Ausztriától a Balkánon át Törökországig.

A törzsalaktól (Pentodon idiota idiota) földrajzilag erősen elkülönülten, Dél-Európa és Észak-Afrika nyugati részén a Pentodon idiota memnon nevű alfaja él.

Magyarországon a síkvidékeken, laza- és középkötött talajon szórványosan sokfelé előfordul. Nagyvárosokban (Debrecen, Budapest: Óbuda, Csepel-sziget) is élnek jelentős populációi.

Gyűjtési adatai áprilistól júliusig vannak.

A butabogár 17–24 mm nagyságú, zömök, ovális testű rovar. Színe egynemű fekete. A két ivar közt nincs olyan szembeötlő eltérés, mint az orrszarvúbogár esetén. Az alcsaládban sokszor előforduló szarv ezen fajnál nem található meg, helyette mindkét ivarnál a fej homlokvarratán egy kis méretű, hegyes bütyök

van. Feje sűrűn pontozott.

Csápja 10 ízű, három utolsó íze elkülönült legyezőt alkot. Előtora egyenletesen boltosodó, csak a tövén nem szegélyezett. Szárnyfedői hátrafelé kissé kiszélesednek, finoman pontozottak, rajtuk 4, kettős pontsor húzódik. Hátulsó lábszárának vége lemetszett, ujjszerű nyúlványok nincsenek rajta.

Míg az óriásbogárformák nagy részének lárvái elhalt fában élnek, a butabogár - és a fajokban igen gazdag Pentodontini nemzetség valamennyi tagja - talajlakó. A nőstények nyár elején a földbe rakják le tojásaikat 3-4-es csoportokban. A tojásokból egy hónap múltán kelnek ki a lárvák (pajorok), melyek a talajban található növényi maradványokkal, gyökerekkel táplálkoznak. A 40–62 mm-esre is megnövő lárvák kétszer telelnek át, a második nyár végén bebábozódáshoz 15 cm mélyen bábkamrát készítenek. A bábállapot általában 2 hétig tart, az imágók már augusztusban kikelnek, de következő tavaszig még a bábbölcsőben maradnak.

Az imágók rajzása májusban kezdődik, és a párzás után a többségük hamarosan el is pusztul. A bogarak főleg nappal aktívak, de éjszaka lámpára is repülnek.

A butabogarat Ukrajnában és Oroszországban a gabona- és kukoricavetések kártevőjének tekintik. Kártételét régebben Magyarországon is megfigyelték, főleg a Tiszántúlon, ahol alkalmanként ma is tömegesen fordul elő.

§ Hosszúlevelű buvákfű (Bupleurum longifolium) – Buvák: csn

A zellerfélék családjába tartozó védett növény.

Júniusban–júliusban virágzik. Sziklás, mezofil erdőkben fordul elő. Franciaországban, Svájcban, Közép- és Délkelet-Európában, valamint Oroszországban található meg.

Magyarországon az Északi-középhegységben, a Bükkben, a Mátrában, a Dunántúli-középhegységben, a Pilisben, a Budai-hegységben, a Vértesben és a Bakonyban él. Magyarországon 2001 óta védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

Szára hengeres, vékony, felső részén dúsan elágazik, magassága általában 20 és 60 cm között van. Tojásdad alakú, ülő elhelyezkedésű alsó levelei szélesebbek, szélük ép, felületük enyhén viaszos, szárlevelei viszont keskenyebbek és szárölelőek vagy átnőttek. Közülük a felsők többé-kevésbé hegyes, tojásdad vagy hosszúkás–tojásdad alakúak, mélyen szíves vállal szárölelők, az alsók elkeskenyedő vállal ülnek, míg a tőlevelek hosszú nyélbe keskenyednek. Laza összetett ernyővirágzatában az ernyőcskék hosszú kocsánnyal rendelkeznek, a virágok színe halvány zöldessárga. Gallérja és gallérkalevelei kerekdedek, nagyok, épek. A növény termése sima.

§ Északi búvár (Gavia stellata) – Búvár: csn

Európában, Ázsiában és Kanada sarki területein költ. Telelni délre vonul, például az Atlanti-óceán, a Földközi-tenger, a Fekete-tenger környékére. Természetes élőhelyei a tavak, mocsarak és tengerpartok.

Magyarországon ritka kóborló, téli időszakban észlelhető. A Dunán és a Balatonon lehet látni néhány párt.

Testhossza 69-91 centiméter, Szárnyfesztávolsága 127-147 centiméter, testtömege 3600-4480 gramm.

Csőre enyhén kifelé hajlik. A tojó kisebb, mint a hím. Nászruhában a

Nyakán található rozsdavörös folt miatt lehetetlen összetéveszteni más búvárokkal. Nyugalmi ruhában hátoldala világosan pettyezett

Főleg halakkal táplálkozik, de ebihalakat, rovarokat, rákokat és férgeket is fogyaszt. A párok életük végéig együtt maradnak és ugyanazon a fészkelőterületen élnek. A többi búvárhoz hasonlóan vízinövényekből álló fészküket néhány évenként váltják. A tojó és a hím is kotlik, körülbelül 8 óránként váltják egymást. A fiókák 25 nap alatt kelnek ki, ilyenkor piheruhájuk egyszínű fekete vagy feketés barna.

Előfordulási területe rendkívül nagy, egyedszáma ugyan csökken, de nem éri el a kritikus szintet. Magyarországon védett, eszmei értéke 25 ezer forint.

§ Őszi fekete búzalégy (Phorbia fumigata) – Búza: csn

A kalászosok kártevői: A gabonák növényvédelme évszázadok óta elsőrendű fontosságú az emberiség számára. Ez a feladat ma még nagyobb odafigyelést igényel, mint évtizedekkel korábban. Az intenzív növénytermesztés olyan kártevők megjelenését segítette elő, melyek évtizedekkel ezelőtt kevesebb gondot okoztak. Az alábbiakban a gabonák legfontosabb rovarkártevőiről lesz szó, egy – egy faj rövid bemutatásával.

Már a terület kiválasztásakor törekednünk kell arra, hogy a talajlakó kártevőktől mentes legyen. A rosszul vetett szemeket (nem megfelelő mélység) a madarak és a mezei pocok fogyaszthatják. A csírázó magokat a drótférgek, áldrótférgek, a tavaszi vetéseket a mezei pocok és a bagolylepke hernyók károsítják.

A fiatal, még nem bokrosodott növényeket a gabonalegyek lárvái (Diptera) károsítják számos esetben a levelek sárgulását okozva. Ezek az őszi fekete búzalégy (Phorbia fumigata) és a csíkoshátú búzalégy (Chlorops pumilionis). Ez utóbbi faj első nemzedéke a tavaszi gabonákat, a második nemzedéke az őszi gabonákat károsítja, különösen a túl korai vetést. A tavaszi légykártevők közül a tavaszi fekete búzalegyet (Phorbia haberlandti) és az ugarlegyet (Delia coarctata) érdemes megemlíteni. A bogarak közül ősszel károsít a csócsárló (Zabrus tenebrioides), foltszerű károsítás jellemző a fajra. Tavasszal, ha száraz idő van, akkor a gabonapoloskák (Aelia spp., Eurygaster spp.) érési táplálkozásával, szívogatással okoznak kárt, aminek a következtében csak lassan következik be a szárbaindulás. Kártevőként jelentkezhetnek még a levéltetvek. A virágok és a szemek rágásával, kitúrásával vagy ezek fogyasztásával okoznak kárt a közönséges pejbogár imágói (Omophlus proteus), a gabonaszipolyok (Anisoplia spp.) és a mezei gabonamoly (Sitotroga cerealella) hernyói. Alkalmi kártevőként léphet még fel a közönséges fülbemászó (Forficula auricularia) is

§ Búza-kőüszög „2” (Tilletia tritici) – Búza: csn

Az üszöggombák rendje (Ustilaginales) 37 nemzetség mintegy 1000 faját öleli fel. Fajai veszedelmes növényi kórokozók, amelyek gazdanövényeikre erősen specializálódtak.

Túlnyomórészt egyszikűeken – rendszerint perjeféléken, Sásféléken vagy liliomféléken – élnek. A kétszikűek közül a szegfűfélék és a fészkesvirágzatúak családjait részesítik előnyben. Az üszögfertőzés jellegzetes tünete a fekete színű kitartó (áttelelő) spórák – klamidospórák – óriási tömegének megjelenése a gazdanövény egyes szervein (a szárakon, a leveleken, a virágokban és a terméseken). Ezektől a növényi részek égetteknek, elüszkösödötteknek tűnnek. Az üszöggombák kitartó spórái diploidok.

A rend a dérgombákkal (Taphrinales) mutat rokonságot. Fajai ugyanis életciklusuk haploid szakaszában élesztőszerűek és szaprotróf módon táplálkoznak, dikariotikus életszakaszukban pedig gazdaszervezethez kötődnek és parazitaként viselkednek.

A KUKORICAGOMBA, név szerint a huitlacoche vagy golyvásüszög, édes, kicsit füstre emlékeztető ízét már ősidők óta kedvelik Mexikóban. Más országokban ínyencfalatnak számít; van, ahol mexikói szarvasgombaként utalnak rá.

A huitlacoche kialakulását az Ustilago maydis nevű gomba idézi elő, mely a Zea mayst, azaz a kukoricát támadja meg kisebb vagy nagyobb mértékben. Majdnem

minden betakarításkor találnak ilyen termést, különösképpen a meleg, közepesen száraz területeken. A kutatók feltárták, hogy „az umami* ízhez kötődő négy aminosav közül három” megtalálható a huitlacochéból vett mintákban (Journal of Agricultural and Food Chemistry). A huitlacoche enyhén édeskés ízét a többi

ehető gombáénál nagyobb szénhidráttartalma adja. Aromaanyagot is szép számmal találtak ebben a csemegében, köztük például vaníliát is. Bár a huitlacochénak az íze a legcsábítóbb, a tápértéke sem elhanyagolandó — egyéb tápanyagok mellett C-vitamint, foszfort és kalciumot is tartalmaz.

Nem meglepő hát, hogy az aztékok értékesnek tartották a huitlacochét. Ők a cuitlacochin nevet adták neki, melynek a jelentése ’szunnyadó kinövés [kóros képződmény]’. A gomba később kapta a napjainkban használatos nevét. Mexikóban a huitlacochét úgynevezett quesadillában, azaz összehajtogatott, házi készítésű tortillába töltve szokás fogyasztani, de gyakran használják ennél valamelyest bonyolultabb ételekhez is, úgymint palacsintákhoz, levesekhez, illetve mártásokhoz.

Mostanában a gomba a génkutatók laboratóriumába is bejutott, ahol azt próbálják kikísérletezni, hogy miként lehetne kereskedelmi célokkal még több ilyen gomba kifejlődését előidézni.

Üszöggombák által okozott betegségek. Gazdaságilag fontosak a gabonafélék károsítói, például a búza-kőüszög (Tilletia tritici), a búza-porüszög (Ustilago tritici), a kukorica-

vagy golyvásüszög (Ustilago maydis) és az árpa-fedettüszög (Ustilago hordei).

§ Búza – Búza: csn

A búza (Triticum) a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó növénynemzetség, mely a búzafajok és fajták változatos éghajlati igénye és jó alkalmazkodóképessége miatt széles körben elterjedt.

A Föld egyik legnagyobb területen előforduló gabonája, a sivatagok és a sarkvidékek kivételével szinte mindenütt termesztik. A népélelmezésben elfoglalt szerepével kiemelkedik a többiek közül. Kenyérgabona szerepén túl sokrétű felhasználás jellemzi, hiszen gazdag abraktakarmány, szalmája értékes alomanyag, és különböző részei ipari alapanyagként is felhasználhatóak.

A nemzetség egyedei a legrégibb termesztett növények közé tartoznak. A termesztés első ismert előfordulási helye a civilizáció bölcsőjének tekinthető termékeny félhold területére esik. A régészeti kutatások Egyiptom legrégibb emlékei között említik a búzát. A genetikai kapcsolat a természetes vad alakor (Triticum boeoticum) és a domesztikálódott alakor (Triticum monococcum, egyszemű búza) és a tönke búza (Triticum dicoccum) egyedei között azt mutatja, hogy i. e. 6000-5000-ben Törökország mai területén lévő Diyarbakır város környékéről terjedhetett el.

A hagyományosan legnagyobb búzatermelő Kínában az i. e. 2700-ban már termesztették és az ókori világ szinte, minden vidékéről találhatunk említést termeléséről vagy használatáról.

A nomád életmódot folytató magyarság honfoglalását követően a Halimba és Kovácsi területén feltárt sírok régészeti leletei alapján, bizonyítottan használták a honfoglalók a búzát. Az Árpád-kori Endrőd, Nagyfarkasdomb, Ártánd temetők feltárása alapján további számos búza lelet került elő. Az akkori fajták a kétsoros tönke búza (Triticum dicoccon), majd a közönséges búza (vagy kenyérbúza, Triticum aestivum) volt, de ismerték ennek alfajait a csupasz vetési búzát (Triticum aestivum subsp. vulgare), illetve a csupasz törpebúzát (Triticum aestivum subsp. compactum) és a tönkölyt vagy tönkölybúzát (Triticum aestivum subsp. spelta).

Magyarországon az évszázados múltra visszatekintő magyar búzafajtákat, köztük a legnevesebbet, a „tiszavidéki”-t, az 1863. évi szörnyű aszály elpusztította és helyére lengyelországi búzafajták kerültek. A katasztrófának is köszönhetően az 1870-es években elkezdődött a mai napig tartó nagyobb hozamú magyar fajták sikeres nemesítése.

§ Inka búza – tudományos neve: csüngő amaránt – (Amaranthus tricolor) – Búza: csn

A falusi kertekben gyakori dísznövény a csüngő amaránt. Egyik alfaját inka búzának is nevezik, minthogy magjából az őslakosok lisztet őrölnek, és kenyeret

sütnek.

Kevésbé ismerős az Amaranthus tricolor, mely Dél-Kínában és Indiában gyakori főzeléknövény; leveleit és fiatal hajtásait főzik, s az említett vidékeken

évszázadok óta termesztik.

Kevesen tudják, hogy ezek a nálunk oly népszerű dísznövények a Föld legrégebbi kultúrnövényei közé tartoznak, és amerikai őshazájukban, Közép-Amerikában és a dél-amerikai Andok-hegységben az indiánok első, szántóföldi termesztésbe vont növényei voltak.

A csüngő amaránt a Himalája vidékén szemestermény, keményítő-, olaj- és fehérjetartalmú magvaiért termesztik. A szemes amarántok magvait az említett területeken sokféleképpen hasznosítják emberi tápláléknak.

Őrölve kása, lepény és tésztaféle készül belőlük. Többnyire a szemeket a pattogatott kukoricához hasonlóan megpörkölik. A pirított magvak jó ízűek,

mézzel vagy sziruppal összedolgozva kalácsot készítenek belőlük, de felhasználják üdítő italok nyersanyagaként is.

A mai Latin-Amerikának a spanyolok általi elfoglalása idején az egykori azték birodalomban már jelentős gazdasági szerepe volt a csüngő amarántnak. Erről azok az adólisták is tanúskodnak, amelyekben meghatározták a tartományok beszolgáltatásait az uralkodó számára. Majdnem minden tartomány köteles volt évente 70000 hektoliter amaranthus-magvat is beadni.

Gazdasági jelentőségén túl a növény az azték vallási szertartásokban is jelentős szerephez jutott. A konkvisztádorok idejének krónikásai arról tudósítanak, hogy az aztékok legfontosabb ünnepi ceremóniái alkalmával az amarántot hadi istenüknek áldozták. Az ünnepség központjában állt egy óriási istenképmás,

amelyet amaránt- és kukoricalisztből, valamint mézből vagy az agávé levéből készítettek. Az ünnepségek végeztével a papok széttördelték, és mint az istenek

csontját és húsát – szétosztották a hívek tömegének, akik mély hódolattal elfogyasztották. Más táplálékot nem is volt szabad enni ilyen ünnepnapokon.

§ Kék búzavirág (Centaurea cyanus) – Búzavirág: lk

Dél-Európából származik, az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó egyéves gyomnövény.

Egyéb nevei: dődike, égi virág, gabonavirág, kék búzavirág, kékvirág, sukolat, vadpézsma, vetési csüküllő, imolya, kék konkoly, zsukollat.

Mint a gabona gyomnövénye, megművelt területeken fordul elő, különösen a búza- és rozsvetésekben. Dél-Európai származású növény, ma már csaknem az egész földkerekségen elterjedt.

Vastag orsógyökerű. 20–100 cm magas, felálló. Bokrosan ágas szárú, a pókhálós szőrzettől szürke színű növény. Levelei változó állásúak, keskeny-lándzsásak, részben szárnyaltak. Virágfészkei magányosan ülnek a hajtások csúcsán. A szélső virágok „búzavirágkékek”, kétszer-háromszor olyan hosszúak, mint a belső, ibolyás színű, csöves virágok. Kaszattermésén fehér, narancsos vagy vöröses színű, finoman fogacskás szőrökből álló bóbita van. Magvai évekig megőrizhetik csírázóképességüket a talajban. Májustól júniusig virágzik, a később kelt növények még késő ősszel is nyílnak.

A növény kék virágait gyűjtik, amely annál értékesebb, minél jobban sikerül megőrizni eredeti színét. A gömbös fészkes virágzatot letörik, és kosárba szedve szállítják, majd kitépik a „sziromleveleket”, melyeket árnyékos helyen szárítanak. A sziromleveleket napfényen nem szabad szárítani, mert a virágok elveszítik eredeti kék színüket, kifakulnak.

Forrázatát külsőleg szemgyulladás borogatására, toroköblögetésre használják. Teáját magában nem fogyasztják, adalékként a drogját étvágyjavító, görcsoldó, erősítő teakeverékekhez adják. A Remény jelképeként is tekintenek rá. Ilyen értelemben szerepel Szabó Pál A falu bolondja című novellájában is, amelynek végén Pista, a falu árva bolondja a korábbi szalmavirág és papszakáll helyett búzavirágot tűz a kalapjába.

Észtország nemzeti virága és egyik szimbóluma a búzavirág (rukkilill)

§ Buzder – tudományos neve: keresztes galaj – (Galium Cruciata) – Buzder: csn

További nevei: Buzder, keresztes kásafű, keresztfű, keresztgyökér, mezei jázmin, ragadványfű, sérves fű, valaj. – Term. r.: Galajfélék. Rubiaceae.)

Évelő. 15–45. Töve terjedő. Levelei 4-ével örvben állanak, 3-erűek, sárgászöldek és szárastól szőrösek. Virágai a levelek hónaljában kurta ágú bogernyőben fejlődnek; az utolsó elágazás középső virágai porzósak és termősek, a két szélső pedig csak porzós. Pártája csöves és négymetszetű, sárga, mézillatú; terméskocsánykák hátragörbülők, az ugyanakkor lehajló levelek közé rejtőzők. Termése kopasz. Terem füves, cserjés helyeken, kivált a hegyvidéken,

az egész országban. Néha őszszel újra virit.

§ Buzgány – tudományos neve: patkány – (Epimys) – Buzgány: csn

Arasznyi nagyságú, hosszú farkú, barnás szőrű, hulladékon élő, kártevő rágcsáló; Epimys.

A patkány állatnév első latin–magyar szójegyzékünkben már szerepel, 1395 k.: „ſorax: patkan” (BesztSzj.). 1519-ben pathkan (JordK.), 1595-ben patkany

(Ver.). A nyelvjárásokban MTsz.: pockán | ÚMTsz.: petkány, potykán, potykány | Nyr. 5: buzgány,patkán | uo. 18: pockány | uo. 23: potkány.

Vándorszó az újgörög pondikosz ’pontuszi egér’ nyomán. Vagy az ol. N. pantegána, pantekána ’patkány’, vagy a szln. podgána (TESz.), podgan ’ua.’ (Nyr. 88) alak révén jutott a magyarba, ahol a szóvégi -a elmaradt (mint a beszéd, lapát, tömlöc stb. esetében is), s a szóvég palatalizálódott. A szlovákba

és onnan a csehbe a magyarból került; vö. szlk. potkan (W.).

A Székelyföldön malom-féreg (MNy. 6) a patkány egyik neve. A patkány nevet a vakondra is alkalmazzák az Ormánságban; vö. R. 1838: patkán, patkány, pockány ’vakandok’ (Tsz.).

A lat. mus terminus folytatója afszorb.wulka myš, aszorb.weliky myš, szárd mus (W.). A patkány ném. Ratte, ófn. ratta, rato (DWb.) származása a szótár

szerint ismeretlen. Nyilvánvalóan összefügg azonban az óang. ræt, ang., fr. rat, aszorb. rata, dán, norv. rotte, sp. rata ’ua.’ (W.) stb. elnevezéssel.

A patkány a rágcsálók (Rodentia) rendjében az egérfélék (Muridae) családjához tartozik. A köznyelvben patkány alatt leggyakrabban a vándorpatkányt vagy a házipatkányt értik. A nembe 69 faj tartozik.

A patkányok az egerektől testük nagyságában és farkuk hosszúságában különböznek. Lábaik sokkal zömökebbek, és farkuk számos pikkelygyűrűvel fedett. A vándorpatkány ’Mus decumanus’ nálunk a múlt század első felében jelentkezett. Nemcsak a házak körül, hanem a csendes folyók partjain s barlangokban is felüti tanyáját. A ház körül megtámadja a csirkéket, galambokat, házinyúlfiókákat, sőt néha a tyúkokat is. Beás a hízódisznók és kotlópulykák testébe, sőt még a kis gyermekeket is megtámadja.

A házipatkányt ’Mus rattus’ legelőször Albertus Magnus említi „német állat”

gyanánt.

§ Békabuzogány (Sparganium) – Buzogány: csn

Gömbös virágú, 30–60 cm magas vízinövény; Sparganium.

Benkő József révén került a magyar botanikai szaknyelvbe (R. 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1835: Kassai, 1862: CzF., 1893: Pallas, 1925: MF.).

Idegen nyelvi nevei szintén ilyen névadási szemléletűek: orosz ezsegolovnyik, bolgár ezsowa glavica, lengyel jezoglowka, román buzdugan.

Előfordulási helyéről (békák élőhelye) nevezték el ezt a mocsári növényt. Az összetett szó buzogány utótagjának pedig az a magyarázata, hogy a „vízi tövisses disznó” termése „gömbölyű szúrós sulymos gyümőlts vagy buzgány” (MFűvK.). Az utótag találóan fejezi ki a termés régi buzogányra emlékeztető formáját.

Az érett termés fordított gúla, vagy gömb alakú. Terméskötéskor a virágfejecskék megnagyobbodnak, és élesen tüskés, rövid, hegyes csőrű terméssé alakulnak át. Egyszerűen buzogánynak is nevezikbunkós végéről,a régiségben kákabot (Szenczi 1604, Pápai 1708), botikós sás, vizi buzogányka (NclB.) volt a neve. A székelyeknél botikó, nádbotikó, nádbutikó, nádibutikó néven ismerik.

A németben is Kolbe, azaz ’buzogány’ a Typha, illetve összetételekben Sumpfkolbe, Teichkolbe, Wasserkolbe, azaz ’mocsári,

tavi, illetve vízi buzogány’.

A Sparganium erectum társneve a békasás (R. 1833: Kassai; N. Kassai: Hegyalja), szintén a vízinövény élőhelyére utaló név.

Vízi tövises disznó (R. 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1833: Kassai, 1874: CzF., 1925: MF.; N. KertLap. 17) az ágas békabuzogány társneve, morotvák, patakok,

mocsarak partján tenyészik. A növény különös termése a névadás szemléleti alapja. A tövises disznó kifejezés a sündisznó társneve [R. 1590: sl dizno vagy

tvisses dizno (Szikszai), majd Szenczi (1604) és Pápai (1708) szótárában]. Sok nyelvjárás megőrizte, így a N. tövisdisznó, töviskes disznó szó használatára van adat egyaránt Erdélyből (Torda, Fogaras, Kalotaszeg, Szalonta, Zilah), Kárpátaljáról (Beregszász) és az Alföldről (Hódmezővásárhely, Debrecen), valamint a Hegyaljáról is.

§ Varratos bükkszú (Xyloterus domesticus Linné) – Bükk: csn

Társneve: nagy bükkszú

3–3,5 mm nagyságú szúfaj. Előtora rendszerint fekete, a szárnyfedők vörösbarnák, de a szárnyfedők széle és varrata keskenyen fekete. A varrat fekete színe a szárnyfedők végén gyakran kiszélesedik. A szárnyfedők végén hosszú szőrök vannak.

A Kárpát-medencében gyakori faj. Tápnövényei a Quercus, Fagus, Betula,Acer, Alnus, Tilia, Robinia, Sorbus és Prunus fajok. Rágásképe tipikus ún. „létrajárat”: A merőleges befurakodási járat nemsokára 2–5 felé elágazik és ezek a menetek az évgyűrűket követik. Ezekből lefelé és felfelé indulnak ki a nagyon rövid, néhány mm hosszú álcamenetek.

A varratos bükkszú is Ambrosia gombákat telepít meg járataiban. Gyakran együtt fordul elő a Xyleborus dispar fajjal.

§ Bükk-koronggomba (Neobulgaria pura) – Bükk: csn

Syn.: Peziza pura, Bulgaria pura, vörösbarna kocsonyás-koronggomba 

A termőtest korong formájú, zselés állagú, színe halvány rózsaszín, húsrózsás, világosbarna, világosabb éllel. Egy-egy korong átmérője legfeljebb 20 mm.

A korong pereme kiemelkedik a termőtestből. A termőréteg a korong tetejét borítja. A steril külső felület azonos színű vagy alig sötétebb, mint a termékeny felszín, olykor szemcsézett is lehet. A termőtestek kúposan tapadnak az aljzathoz, csoportosan nőnek, gyakran kisebb csomókban. 

Húsa vastag, szürkésfehér, áttetsző; szaga jelentéktelen, íze semleges, enyhe. 

Ősz - kora tél; elhalt, általában nem túl korhadt, kérgét még megtartó bükkfa rönkökön, gallyakon található. Korhadékbontó. Ritka faj. Nem ehető. 

Hasonló fajok:

Az Ascotremella faginea agyvelőszerűen tekervényes és mikroszkopikus jellemzőkben is eltér; Ascocoryne sarcoides, Ascocoryne cyliychnium, a Bulgaria inquinans nem bükkön él és fekete vagy sötétbarna. 

§ bükk vagy bükkfa (Fagus) – Bükk: csn

A bükkfafélék (Fagaceae) család névadó nemzetsége, 8-10 fajjal.

Régies nevei: bikk, bikkfa.

Alapvetően holarktikus, az északi mérsékelt öv lombhullató erdeiben elterjedt nemzetség; a közönséges bükk (Fagus sylvatica) a Magyar-középhegységben 600 m fölött zonális bükkös erdőtársulások meghatározó fája.

Koronája szétterülő; magányosan szabályos gömb alakúvá fejlődik, erdőben hengeres. Törzse sima, szürke. Fényes, zöld levelei kétoldalt szórtan állnak. A fiatal leveleknek édes, káposztaíze van és salátákban lehet használni.

Jelentéktelen külsejű, egyivarú virágai barkákba állnak össze; a porzós virágzat fejecskeszerű, a termősek párosával fejlődnek. Rügyei hegyesek, elállóak, orsó alakúak, 2 cm körüli hosszúságúak, színük fahéjbarna.

Termése fásodott, tüskés, háromélű, kupacsba zárt, négy kopáccsal nyíló makk; mivel a tölgy makkjánál kisebb, ezért gyakorta makkocskának nevezik. A bükkmakk ehető, és elég magas zsírtartalmának köszönhetően étolaj préselhető belőle. Fogyasztása nagy mennyiségben nem ajánlott a mérgező fagin tartalma miatt.

Lombhullató, 35-40 m magasra növő fa. Az elegyetlen bükkösök lombkoronája rendkívül zárt, emiatt cserje- és gyepszintjük is fejletlen. Virágait a szél porozza be.

Sokféleképpen hasznosítható, jól alakítható keményfa. Az egyenes szálú, nagy átmérőjű rönkökből sokféle félkésztermék állítható elő. Minden szerszámmal jól megmunkálható: késeléssel, hámozással furnér készíthető belőle. Gőzöléssel jól hajlítható, a hajlított (például thonet) bútorok gyártásának legfontosabb alapanyaga. Gőzölés nélkül könnyen vetemedik. Nem időjárásálló; külső térben gombák és rovarok is károsíthatják. Rajzolata jellegtelen, ezért felületét gyakran páccal, színezéssel, festéssel kezelik. Papír, farost, faszén és berimbau gyártására/készítésére is kiválóan alkalmas. Magas hőmérsékleten ég, a régi fazekasság kedvenc tüzelőanyaga volt.

§ Foltos bürök vagy egyszerűen bürök (Conium maculatum) – Bürök: csn

A zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó egy- vagy kétnyári növényfaj. Erősen mérgező, szervezetbe kerülése bénulásos halálhoz vezet.

Magassága 50–200 cm. Erőteljes, felálló, dúsan elágazó szárú növény. Levele kettő-négyszeresen szárnyalt, háromszög alakú, a levélkék hosszúkás, tojásdad-hosszúkás formájúak, puhák, lágyak. Elmorzsolva kellemetlen illatúak. Szára hengeres, gyengén barázdált, kopasz, deresen hamvas színű, alsó részén halvány vörösbarna foltok láthatók. Virágzata 8–20 cm sugarú összetett ernyő. Az egyes virágok 2 mm-esek, fehérek, ötszirmúak, a szirmok enyhén kicsípett csúcsúak. Az ernyő alatti gallérlevelek szálasak, hasogatott csúcsúak. A virág alól a gallérkalevelek hiányoznak. Termése két részre tagolt ikerkaszat, magjai barnák.

A foltos bürök a Mediterráneumból származik, de ma már a világon mindenütt előfordul mint mezei gyomnövény. Nedves, tápanyagdús talajt kedvel. Elterjedése Európa nagy része, észak kivételével. Magyarországon erdőszélek, gyomtársulások, útszélek, árok- és patakpartok gyakori növénye.

Fő hatóanyaga a koniin, mely a növény minden részében megtalálható (friss termésben 2-3%, a mennyiség a száradás során csökken). Hatására először az alsó végtagok bénulnak meg, majd ez felfelé halad, végül teljes öntudat mellett légzésbénulás miatt beáll a halál. Kisebb mennyiségben más piridinvázas alkaloidokat is tartalmaz: konhidrint, pszeudokonhidrint, γ-koniceint és N-metilkoniint.

A foltos bürök nedvét az orvosi tisztesfű (Stachys officinalis) és az édeskömény (Foeniculum vulgare) magjaival keverték össze, s ezt alkalmazták például a sztrichnin és más mérgek ellenanyagaként.

A 15–16. században a gyökereket köszvényes fájdalmak csillapítására használták, az 1760-as évektől rákos daganatok kezelését is végezték bürökkel.

Az ókori athéni (görög) törvénykönyvekben a „bürökpohár” a kiszabható halálbüntetés egyik nemeként szerepelt. Szókratészt is ilyen módon végezték ki, azaz a foltos bürök mérgével teli poharat kellett kiinnia, miután istenkáromlásban, valamint az ifjúság tévútra vezetésében találták bűnösnek. Platón – elsőként – ekkor írta le a mérgezési tüneteket. Ezt a mérgező gyomnövényt napjainkban gyógyászati célra már nem alkalmazzák, mivel kicsi a hatásszélessége (a hatásos és a halálos dózisa nagyon közel van egymáshoz).

§ Bűzpille – Bűz: csn

A selyemkóró mérgező növény, de ez a méreg nem hat a bűzpillefélékre, ami miatt a hernyóinak ez az egyetlen tápnövénye. Mi több, a mérget mind a hernyók, mind az Imágók elraktározzák, és ettől maguk is mérgezővé, illetve íztelenné válnak, amire a potenciális ragadozókat feltűnő színeikkel és mintázatukkal figyelmeztetik.

A selyemkóró vagy tejelőkóró, illetve selyemfű (Asclepias syriaca) a meténgfélék (Apocynaceae) családjába tartozó selyemkóró (Asclepias) növénynemzetség Magyarországon előforduló egyetlen faja.

Észak-amerikai eredetű, eredetileg a textilipar számára hozták az országba, agresszíven terjeszkedő évelő gyomnövény. Az őshonos fajok kiszorításával hatalmas károkat okoz. Özönnövény, irtása törvény alapján kötelező.

Köznyelvi magyar elnevezései: selyemkóró, közönséges selyemkóró, selyemfű, pamutkrepin.

Főleg az alföldi homokos talajokon terjed. Virága kellemes illatú. Termése 8–11 cm hosszú, ívelten elkeskenyedő csúcsú tüskés toktermés, sok repítőszőrrel rendelkező maggal.

§ Bűzgomba – tudományos neve: büdös pereszke - (Tricholoma sulphureum) – Bűz: csn

Népi elnevezések: Bűzgomba.

Család: Pereszkefélék

Család (latin): Tricholomataceae

Ehetőség (étkezési érték): Enyhén mérgező, gyomor- és bélbántalmakat okoz.

Alapfokú gombaszakértői tanfolyam része

Kalapja 3-7 cm átmérőjű. kezdetben domború, majd ellaposodik, gyakran púpos, széle sokáig begöngyölt. Színe élénksárga, esetleg okkerba hajló, a közepe néha vöröses barnás. A felülete többnyire csupasz, de lehet selymes, nemezes vagy finoman pikkelyes, szemcsés is.

Tönkje 5-10 cm hosszú, 0,7-1 cm vastag. Alakja karcsú, hengeres vagy kissé elvékonyodó, az alján általában görbül. Kénsárga színű, felülete szálas, rostos.

Lemezek, tráma: A tönkre szélesen vagy foggal ránőnek, ritkák és vastagok. Kénsárgák, kalapszínűek.

Húsa vékony, sárga színű. Puha állagú. Gallérja, bocskora és tejnedvve Nincs. Illata Világítógázra, propán-bután gázra hasonlító szagú vagy "fingszagú". Undorító íze van

Szeptembertől novemberig, lomb- és fenyőerdőben növő, elég gyakori faj.

Legjellemzőbb tulajdonságai:

Erős, undorító szag és íz

Görbülő tönk

Vékony termet

Megjegyzés: Jellegzetes szaga és színe alapján könnyen felismerhető.

§ Óriás bűzvirág – tudományos neve: Kerr bűzvirága - (Rafflesia kerrii) – Bűz: csn

A Rafflesia (bűzvirág) nemzetség egyik faja; a világ egyik legnagyobb virága.

Thaiföldön Szuratthani tartomány szimbóluma. Fajnevét az országban növényeket gyűjtő Arthur Francis George Kerr (1877-1942) ír botanikusról kapta.

A Maláj-félszigeten és Dél-Thaiföldön honos. Leghíresebb populációja Thaiföldön, a Khao Sok Nemzeti Parkban díszlik. A nemzeti park kiadványa szerint ritka és veszélyeztetett faj; ennek oka, hogy a helyiek gyűjtik. A Vörös listán nem szerepel.

Gazdanövényéből csak a piros virág tör elő. Az 50–90 cm átmérőjű virág szaga a rothadó húséra emlékeztet.

Kétlaki növény, amely a Tetrastigma kúszónövény nemzetség T. leucostaphylum, T. papillosum, T. quadrangulum fajain élősködik. A száraz időszakban, januártól márciusig virágzik. Főleg döglegyek porozzák be; ezeket bűzével vonzza magához.

A bennszülöttek gyógynövénynek tartják. Tudományosan nem bizonyított, hogy bármilyen élettani hatása lenne.

C fejezet; 33

§ Cakó – tudományos neve: gólya – (Ciconia ci conia) – Cakó: csn

Fehér és fekete tollazatú, hosszú csőrű és lábú vonuló gázlómadár; Ciconia ciconia.

A gólya társneve a tájnyelvi cakó, 1565 óta adatolható: czakő, czákó, ciko ’gólya’. Ismeretlen eredetű szó, nem túl valószínű feltevés szerint a madár

kelepelését utánzó hangfestő szó. A keleti nyelvjárásokból adatolt. Összefügghet a cankó madárnévvel. A gólya társneve még a hangutánzó gagó (Madh.), N.

gagólya (MTsz.); R. 1833: gagó gólya (Kassai); N. Nyr. 20: ua. | TESz.: góga, gógó.A székely nyelvjárási koszta (uo.) első előfordulása 1708 (PP.), majd

1833: koszta gólya (Kassai), 1838: ua. (Tsz.); N. Nyr. 8 és 14 és 15, NyK. 3: ua. Összefügg vele a N. koztorat ’ua.’ (TESz.). A bárza társnév elterjedt

tájszó a moldvai csángóban, a ro. barză’ua.’ átvétele, ugyanitt használatos a kokosztirk, szintén jövevényszó, a ro. cocostîrc ’ua.’ (KissMad.) került

át a magyarba. A népnyelvben használatos még MTsz.: bockó | Nyr. 10: bockó gólya | uo. 4: bocog elnevezése.

A fehér gólya (R. fejérgólya) állattani szakszó, idegen nyelvi megfelelője többek közt azang. white stork, fr. cigogne blanche, ném. Weißstorch, ol. cicogna

bianca, or.белый аист(EL.). A fi. kattohaikara (NA.) ’háztetőgólya’ jelentésű. Herman Ottó közli tarka gólya és emeletesveréb nevét (Herman 1914), előbbi

színezetére utal, illetve az utóbbi „Azért, mert a kéményre rakott fészke oldalaiban a veréb fészkel – tehát földszint.” A népnyelvben használatos még

papmadara elnevezése (ÚMTsz.) is.

Tudományos latin nevében tautonímia fordul elő, a gólya lat. ciconia nevéből alkotott terminus. Idegen nyelvi elnevezései között közös etimológiai csoportba

tartozik ennek alapján a fr., fri. cicogne, port. cegonha, ol. cicogna, sp. cigüeña (W.).

A gólyák a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjén belül a gólyafélék (Ciconiidae) családjába tartozó egyes fajok elnevezése. Hosszú és egyenes csőrű, hosszú lábú gázlómadarak, amelyek többnyire édesvizek és mocsarak közelében költenek. Több fajuk hatalmas távolságot bejáró vándormadár. Miskolczi Gáspár 1702-ben megjelent művének kilencedik fejezetében írt a gólyáról: „I. A Gólya az ő gyenge fiait felette igen szereti és mindenek felett azon vagyon, hogy azoknak rendes eledeleket fogyatkozás nélkül kiszolgáltathassa. II. Mikor a Gólya fiak jól megtollasodnak, akkor az annyaik az ő repüléseket megpróbálják, és magok kalauzképpen előttök mennek, gyengeségekben őket segétik, mikor elsőben magokat repülésre adják. III. Ellenben a Gólya fiak is az ő apjokat s annyokat, minekutánna megvénhednek, csudálatos kegyességgel segétik, szorgalmatoson táplálják, könnyen meg sem engedik nékiek, hogy eledelt keresni fészkekből kifáradjanak, hanem ők járnak-kelnek és valamelly megöregedett szüléiknek szükséges, magok béhordják … V. Ez a Madár igen tiszta életben gyönyörködő. Amelly nősténnyel a hím közösködött, soha azt el nem bocsátja, ha pedig a nőstény más hímmel közösül, az ő párja több hímeket vévén maga mellé, azok előtt hegyes orrával keményen megbünteti és magától elűzi.”

§ Piroslábú cankó (Tringa totanus) – Cankó: csn

A szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozó faj.

Eurázsiában fészkel, telelni délebbre húzódik; eljut Afrikába is. Átlagos testhossza 27-29 centiméter, szárnyfesztávolsága 60-66 centiméter, testtömege 85-150 gramm. Rovarokból és azok lárváiból, valamint rákokból és férgekből álló táplálékát a sekély vízben keresgéli. Hosszú lábai piros színűek. Tavak, mocsarak partján az alacsony fűbe rakja fészkét. Fészekalja 4 tojásból áll, melyen 23 napig kotlik. A kikelt fiókák rövid idő múlva elhagyják a

fészket, 25-35 nap múlva válnak önállóvá. Márciustól októberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. Hazánkban fokozottan védett, eszmei értéke 250 ezer forint.

§ Carka – tudományos neve: szarka – (Pica pica) – Carka: csn

Fekete-fehér tollú, hosszú farkú madár; Pica pica.

A szarka már a XIII. századtól adatolható helynévben (TESz.), köznévként 1395 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „Píca: зarka”(BesztSzj.), 1570 k.: sarka

madar,зarkalab fw (ArsMed.); a népnyelvben ÚMTsz.: carka.

Szláv jövevényszó, valószínűleg valamely déli szláv nyelvből; vö. szbhv., bosny., blg. svraka,szlk., szln. sraka, cs. straka, szorb,le. sroka, mac. Strá ka, or., ukr.сорока’szarka’ (W.). Átadója elsősorban a szlovák vagy a szlovén lehetett, mert a korai adatok szaraka formájúak, amely a srakából vezethető

le a legkönnyebben, a szó eleji mássalhangzó-torlódást feloldó járulékhanggal, a szarka a két nyílt szótagos tendencia alapján jött létre. A szláv szó

indoeurópai eredetre vezethető vissza. Átvette a litván is: šarka (uo.). A magyar szarka név átkerült a románba, érdekes, hogy ezt a ro. ţarcăszót (RKsz.)

használják – viszontkölcsönzéssel – erdélyi nyelvjárásokban: carka (Nyatl.). (A szarka főnévnek nyelvünkben átvitt értelemben ’ragadós kezű ember, alkalmi

tolvaj’ jelentése is van.)

A szarka érkező vendéget jósol csörgésével a háznak.

Hangja miatt kapta csörgőszarka (R. 1898: Nom.) nevét, hangutánzó ném. Tschocke, Schackelster, Schacker, Schackschack elnevezése (VNAE.) is. Hosszú farkáról kapta rudas (R. 1793: Grossinger), N. ÚMTsz.: durungfarku-szarka, Chernel: rúdas madár nevét. Más nyelvekben is hasonlóan hívják; vö.ang. long-tailed mag, ném. Langschwanz (VNAE.), észt pikksaba (KissMad.) elnevezéseit. Népnyelvi tarkaszarka, tarkajézus, cifraszarka nevei (uo.) tollazatára utalnak. A csángó kocofána (RKsz.) a románból való; vö. ro. coţofană’ua.’ (W.). A Székelyföldön R. 1838: bába-szarka ’havasi szarka’ (Tsz.).

Tautonímiával alkották a latin szaknyelvi elnevezést a szarka lat. pica nevéből.

Szólásban: Csörög, mint a szarka. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.

A szarka a verébalakúak rendjébe és a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozó faj. Európában, Ázsiában, Északnyugat-Afrikában

és Észak-Amerika nyugati részén szinte mindenütt honos. Bokros és fás tájak, facsoportok és bozótosok, parkok lakója. Fekete-fehér tollazata és hosszú,

ék alakú szárnya van. A szarka mindenevő, a magoktól és rovaroktól kezdve tojásokig, madárfiókákig, dögökig mindent megeszik, néha nagyobb emlősöket tisztít meg a parazitáktól. A szarkapár tartós házasságban él, és nem túl szigorú teleken kitart a költőterületén. A fészket magasan a fák koronájában helyezik

el, vagy csupán néhány méter magasságban bokrokban, de mindig ujjnyi vastag, sokszor tüskés ágak sűrű szövevényében. Egyes párok háborítatlanul költenek az autópályák melletti bokrokban, mások a városok területén. A tojásokat egyedül a tojó költi ki, de a hím eközben eteti a tojót. Előszeretettel gyűjti

össze fészkébe a fényes, csillogó tárgyakat, ezért a folklórban mint „tolvaj szarka” él. A papagájhoz hasonlóan megtanítható az emberi beszéd utánzására.

Az egyetlen madár, amelyről tudott, hogy képes felismerni magát a tükörben. A szarka szívesen megtelepszik az ember közelében és ott, ahol kíméletet tapasztal, rendkívül bizalmas, vagy helyesebben tolakodó. Skandináviában, ahol bizonyos tekintetben szent madárnak tartották, nem is a kertekben, hanem az udvarokban tanyázott.

§ Célia – fukszia – (Celia Smedley) – Célia: lk

A Fukszia 'Celia Smedley'-nek gyönyörű, vöröseslila virágai és feltűnő, fehér bibéi vannak. Így együtt igazán vad összhatást mutat. Ez a fajta közepesen

télálló, jól mutat a kertben vagy a teraszon egyaránt. Igazi látványosság a virágzás idején!

Virágzása Június – Október.

§ Kúszó celler – Celler: csn

Familia: Umbelliferae.

Család: Ernyősök.

Kis termetű, kúszó szárú, csomókon gyökerező, évelő növény. A levelek egyszer szárnyaltak, a levélkék széles-tojásdadok, fogas szélűek. A

virágernyő hosszú kocsányú, galléros, néhány oldalsó ernyő ülő. A szirom hegyes, nem kicsípett, szétterülő. A termésháti bordái kiállók.

Virágzás: Június-augusztus.

Méret: 5-15cm

Patak menti növényzetben, iszaptársulásokban fordul elő. Ritka faj.

§ Cérnagiliszta (Enterobius vermicularis) – Cérna: csn

Törzs: Nematoda – fonálférgek. Közel 25 000 fajuk szabadonélő vagy parazita. Méretük 200 μm és kb. 50 cm közé esik. A Földön legnagyobb tömegben előforduló állatok. Fonálszerű testük sima, kutikulájuk alatt a bőrizomtömlő csak hosszanti lefutású izomrostokat tartalmaz, ez eredményezi szinuszoid, kígyózó mozgásukat. A nőstény valamivel nagyobb a hímnél.

Külsejük nem mutat feltünő morfológiai változatosságot, tanulmányozásuk és faji szintű azonosításuk szakembert igényel.

Enterobius vermicularis – cérnagiliszta vagy hegyesfarkú bélgiliszta. 5–13 mm hosszú, fehér endoparazita fonálféreg.

A peték a táplálékkal a vékonybélbe jutnak, ahol a lárvák kikelnek, kifejlődnek. Az ivarérett férgek a vakbélben tartózkodnak, párosodnak, majd a nőstények a végbélnyíláshoz mennek és petéiket annak redőibe rakják. A peték

irritálják a bőrt, viszketést okoznak. A petékkel szennyezett kézzel bevitt táplálékkal a gazda újrafertőzheti magát.

A peték oválisak, 50–60 μm méretűek. A cérnagiliszta mérsékelt övben elterjedt, elsősorban a gyermek népességben jellemző, napjainkban is rendszeresen előfordul.

Rend: Chromadorida

Család: Chromadoridae

Főként tengeriek, néhány édesvízi és talajlakó fajjal. A tengerieknél gyakrabban előfordul páros pigmentkehely szem.

Chromadorina bioculata. A nőstény 560–630 μm hosszú, Két kehelyszeme van. Algákkal gazdagon benőtt felületeken él. A testén található közel 130 apró serte rögzíti testét az algák között.

Rend: Rhabditida

Család: Bunonematidae

Bunonema reticulatum. Hossza 220–360 μm, aszimmetrikus felépítésű kutikuláján öt hosszanti, lécszerű bemélyedés látható, a jobb oldalon 24–42 szemölcsszerű duzzanat fut végig gyöngysorszerűen a test teljes hosszában. Mikroszervezeteket, törmeléket fogyaszt, mohapárnákban, humuszos talajban gyakori.

Család: Rhabditidae

Caenorhabditis elegans. Mérete 1000 μm körül van, áttetsző. Jellemzően hímnős és önmegtermékenyítéssel szaporodik. Előfordulnak azonban ivarérett hímek is amelyek a hermafrodita nőstényeket termékenyítik meg. Fejlődése gyors, a megtermékenyített petéből három nap alatt ivarérett állat lesz. Talajlakó, a mérsékelt övben fordul elő, baktériumokat fogyaszt. A genetika és a fejlődésbiológia első és egyik legfontosabb modellszervezete.

Rend: Tylenchida

Család: Anguinidae

Anguina tritici – búza fonálféreg. Testhossza 3–5 mm. Növényparazita, a legfontosabb gazdanövényei a búza és a rozs. A fiatal lárva kezdetben a hajtás külső részén tartózkodik, majd az éretlen búzaszemen gubacs növekedését idézi elő és sokadmagával annak belsejében tartózkodik. A fertőzött búzaszem színe sötét, keményebb a többinél. A búza fonálféreg ivarérett lesz, szaporodik, majd a földre lehulló termésben a második lárvastádium áttelel. Tavasszal a vízborítás hatására a talajban kibújik a következő nemzedék és egy folyadékfilm mentén felkúszik a növényre. Mára Európából ugyan sikerült kiirtani, de Afrikában és Ázsiában helyenként a gabonatermés jelentős hányadát veszélyezteti.

Osztály: Enoplea

Rend: Mermithida

Család: Mermithidae

A közel 600 faj ízeltlábúak és puhatestűek és gyűrűsférgek belső élősködői, a gazdát elpusztítják (parazitoidok). Az ízeltlábúak között főként rovarokban élnek, de pókszabásúakban, rákokban és soklábúakban is előfordulnak. Gazdaspecifikusak, a rovarparaziták között egyes fajok a gazdaszervezet lárvájában élnek, míg mások a kifejlett rovarban. A lárvában élő fajok kevésbé kötődnek egy adott gazdához, mint a kifejlett állatok élősködői. A kifejlett

fonálféreg nem tartózkodik a gazdában. Az utolsó lárvaalak (posztparazita forma) egy pengeszerű fog segítségével keresztülvágja magát a gazda kutikuláján. A nyílás olyan nagy, hogy a gazda többnyire elpusztul a jelentős

testfolyadék–veszteség miatt. A parazita gyakran hirtelen szabadul ki, például a kifejlett árvaszúnyog peterakása során, amikor a rovar teste a vízhez ér. Az utolsó stádiumú lárva a talajban vedlik, majd a kifejlett állatok párzanak.

A hím ezután elpusztul, a nőstény lerakja petéit. Egy gazdában több egyed is élősködhet. Az ember számára ígéretes alanyok a mezőgazdasági kártevők elleni biológiai védekezésben történő felhasználásra.

Hexamermis albicans. 14–22 cm hosszú, 4–8 preanalis és 5–9 postanalis ivari szemölcse van. Kozmopolita faj. Gazdaspektruma széles. A rovarok között gazdái egyenesszárnyúak, bőrszárnyúak, bogarak, kétszárnyúak, lepkék és hártyásszárnyúak lehetnek. Az erdőkárosító gyapjaslepke valamint a burgonyabogár mellett csigákból is kimutatták. Magyarországon a borostyánkőcsigából ismert.

Mermis nigrescens. Hossza 10–20 cm körüli, sáskákban fejlődik. A nősténynek egy páratlan kehelyszeme van. A megtermékenyített nőstény, eső után vagy erős harmatban felkúszik a növényekre és a levelekre rakja többszáz petéjét. A nőstény ezután visszatér a talajba. A petéket sugárirányban kígyózó lefutású nyúlványok övezik. A levélre rászáradó petéket a növénnyel együtt fogyasztják el a sáskák, így kerül az élősködő a gazdába.

§ Cérnagomba – tudományos neve: süngomba – (Hericium erinaceus) – Cérna: csn

Syn.: Közönséges süngomba, cérnagomba, szakállas süngomba

Termőteste 10-25 cm nagyságú, gumószerű, húsos, legtöbbször nyeletlen, fehéres színű. Felülete szálasan felszakadozó, sűrűn lecsüngő, hajlott, 2-5 cm hosszú, deres tüskékkel (csapokkal) fedett. Húsa fehéres, fiatalon puha, kissé rostos, később szívós. Szaga és íze nem jellemző. 

Szeptembertől novemberig háborítatlan, üde bükk- és tölgyerdőkben terem. Parazita és szaprobionta faj, az élő vagy fekvő, öreg fatörzsek repedéseiben, üregeiben és tuskókon nő. Szubsztrátumai elsősorban bükk és tölgyek. Veszélyeztetettség oka hazai és nemzetközi szinten: Az öreg erdők európai szintű ritkulása miatt indokolt a védettsége. A termőhely megőrzésével, a holt faanyag megtartásával biztosítható a faj fennmaradása. A tüskés sörénygombához (Hericium cirrhatum) hasonló helyzetű faj, az erdészeti gazdálkodás miatt csak a természetvédelmi területek nyújtanak számukra fennmaradási lehetőséget.

Különleges megjelenése, ehetősége és gyógyhatása miatt hazánkban valószínűleg gyűjtik. Szerepel a gombák védelmére alakult európai tanács (European Council for Conservation of Fungi) európai védelméről szóló javaslatában is. Természetvédelmi értéke: 5 000 Ft

§ Cérnakürt (Tracheliam caeruleum) – Cérna: csn

Évek óta igazságtalanul elfeledett növény. Pedig kompakt, tartós virágai, könnyű tartása miatt megérdemli a figyelmet. Falusi hangulatú kertekbe passzol a legjobban. 60-90 cm-es virágszárán fejlődő nagyfejű tömött virágai a kék minden árnyalatában pompáznak. Napos, jó vízgazdálkodású helyet kíván.

§ Mezei cickány – Cickány: csn

A cickányfélék (Soricidae) az emlősök (Mammalia) osztályának és az Eulipotyphla rendjének egyik családja. A családba ma 410 recens faj tartozik, de ezekből 5 faj nemrég kihalt. Az élő és nemrég kihalt fajok mellett számos fosszilis faj is létezik.

Kis termetűek, a legtöbbjük nem nagyobb egy egérnél. A legnagyobb faj a távol-keleti pézsmacickány (Suncus murinus) a trópusi Ázsiából, hossza 15 cm, testtömege 100 g. Az etruszk cickány (Suncus etruscus) 3,5 cm hosszú, és 2 g tömegű, és ezzel ez a faj a legkisebb ma élő szárazföldi emlős.

Általában a szárazföldön élnek, és ásnak, magvak, rovarok, férgek és más táplálék után kutatva. Egyes fajok kaptárba is behatolnak télire méhet enni. Ellenük is véd a 7 mm-es rács. Vannak fára mászó, föld alatt, hó alatt élő, vagy vízben vadászó fajok is.

Szemük kicsi, és nem látnak jól, viszont hallásuk és szaglásuk kiváló.

Mozgásuk gyors, anyagcseréjük élénk. Naponta legalább a testsúlyuk 90%-ának megfelelő mennyiségű táplálékot kell elfogyasztaniuk. A fogságban élő cickányok napi élelemigénye a testsúlyuk 50 és 200%-a között változik.

Orruk hosszú, megnyúlt, ormányszerű. Hangjuk a madarak csiripelésére emlékeztet.

A mezei cickány és az erdei cickány mindenütt előfordul. Éjjel és nappal egyaránt tevékenykednek.

A cickányoknak van egy mirigyük a testük mindkét felén, ami Pézsmát választ ki, amit a legtöbb ragadozó nem kedvel. Azért lehet mégis találni a természetben megölt cickányt, mert valamilyen ragadozó, általában róka, ragadozó madár vagy Bagoly egérnek nézte és tévedésből ölte meg. Néhány állat azonban megeszi a cickányt, egyikük a gyöngybagoly, amely gyakran éppen a cickányokra specializálja magát.

Télen nem hibernálódnak, de anyagcseréjük lelassul. Testtömegük 30-50%-át is elveszítik, ami a csontok, a koponya és a belső szervek méretének csökkenésével jár.

A cickányoknak nem nő a foguk úgy, mint a rágcsálóknak, sőt, már születésük előtt elveszítik tejfogaikat. A fogak elhasználódása az idősebb cickányok problémája. Metszőfogaik hosszúak és élesek, rágófogaik a száj hátsó részében találhatók.

Jellemzően magányos életmódúak, a hím és a nőstény csak a párzás idején van együtt. Egyes fajok üreget ásnak maguknak. Egy nőstény cickány akár évi 10

almot is felnevelhet, különösen a trópusokon, ahol egész évben tudnak szaporodni. A szoptatás ideje 17–32 nap. A nőstény gyakran közvetlenül szülés után párzik, és miután elválasztott egy almot, már meg is szüli a következőt. Várható élettartamuk 12-30 hónap.

A cickányok más szempontból is különlegesek. Néhány fajuk mérgező, ami szokatlan az emlősök körében. A mérget a fog vájata vezeti a zsákmányba. A méreg több vegyületet tartalmaz, a rövidfarkúcickányok (Blarina fajok) méregmirigyeinek tartalma akár 200 egér életének kioltására is elegendő. Az egyik vegyülettel magas vérnyomást, egy másikkal migrént és izomidegrendszeri betegségeket kezelnek.

A Blarina brevicauda faj nyála soricidint tartalmaz, ami egy lehetséges jelölt a petefészekrák ellen.

A denevérekhez és a fogascetekhez hasonlóan néhány faj képes echolokációra. Ezek a Sorex és a Blarina nemekbe tartoznak. Ide tartozik az erdei cickány, a Sorex vagrans, és a Blarina brevicauda. A madagaszkári tanrekfélék és a Patkányvakondfélék is rendelkeznek ezzel a képességgel. Ultrahangok rövid sorozatát adják ki. A denevérekkel szemben ezek kis amplitudójúak, széles sávúak, multiharmonikusak, és frekvenciamoduláltak. A közeli tájékozódásra használják, és nem a zsákmány felkutatására.

§ Cifrarák (Orconectes limosus) – Cifra: csn

A cifrarák és a jelzőrák a rákpestis kórokozójának hordozói, az őshonos fajokat megfertőzik, kipusztítják. Környezethez jól alkalmazkodnak, vízszennyezést tűrik. Invazív jellegüket szűznemzéses szaporodásuk is elősegíti (Weiperth et al., 2015).

A kaliforniai vörösrák mindenevő, agresszív területvédő (Weiperth et al., 2015). A virginiai márványrákra partenogenetikus szaporodás, nagy reprodukciós potenciál a jellemző (Weiperth et al., 2015; Puky, 2012). E két utóbbi faj egyelőre kis területen, csendes hódítóként van jelen.

A kínai gyapjasollós rák katadróm faj, nálunk nem szaporodik széles elterjedése nem várható. Ahol megjelenik, a töltések eróziójával az őshonos állatfajok élőhelyét csökkenti. Lárvája az embert és emlősöket megbetegítő tüdőmételykór parazita hordozója. Szerepel az IUCN 100 veszélyes betolakodó faj listáján (Lowe et al., 2000).

A cifrarák teste csupán 110–120 mm körüli. Feje felülnézetben kerekded, a nyaki barázda előtt és mögött a hátpajzs külső szélénél apró tüskék láthatók. A potroh hátlemezein barnásvörös foltok láthatók, erről kapta a magyar nevét. Az ollók a testmérethez viszonyítva kisebbek, mint az őshonos fajoknál. Az ollók carpus ízének belső oldala egy tüskébe fut ki. Idegenhonos faj, Észak-Amerikából telepítették be Németországba a 19. század végén, amikor a rákpestis a folyamirák-populációkon az első komoly pusztításokat végezte. Onnan került át Észak- és Nyugat-Európába, majd délkelet felé húzódva hazánkba, ahol lassan már országszerte elterjedt. Folyók csendesebb öbleiben, állóvizekben, alföldi csatornákban él.

§ Cigánybogár vagy fekete olajosbogár (Galeruca tanaceti Linné) – Cigány: csn

Kovábbi gyakori két polifág olajosbogár faj, melyek teste hátrafelé kiszélesedik, felületük durván pontozott, bordákkal:

Fekete olajosbogár vagy cigánybogár Galeruca tanaceti Linné

Barna olajosbogár Galeruca pomonae Scopoli

Feketebarna erdeifenyő levelész Luperus pinicola Duftscmid

Az előtor háta barnásvörös, combjainak vége és lábai, valamint a csápok töve sárga. Feje és előtora fényes, szárnyfedői ráncolva pontozottak.

Észak- és Közép-Európában fordul elő, Magyarországon is elterjedt. Hajlamos a tömegszaporodásra, időnként nagy tömegekben jelenhet meg. Követi fő tápnövényeit a fenyőféléket, mindenekelőtt a Pinus-féléket, de más fenyőkről is kimutatták. Különösen az erdeifenyőn gyakori. A bogarak a tűk alsó felét alulról felfelé végigrágják de a májusi friss hajtások kérgét is megrágják. Az elsőéves tűket szeretik. A peterakás helyéül Schwenke (1974) a talajtakarót és különböző lágyszárúakat jelöli meg, Győrfi (1957) a fűzeket említi. A 90-es években egyre több helyről érkezett jelentés fellépéséről. A vízháztartási zavarokal küszködő, l0–30 éves erdeifenyő ültetvényekben számítani kell megjelenésére.

Kék égerlevelész – Agelastica alniLinné

Teste tojásdad alakú, felül fémkék, vagy sötét ibolyaszínű. Csápjai és a lábak feketék. Szárnyfedői hátrafelé szélesedők. Felülete egyenletesen és sűrűn pontozott. 6–7 mm hosszú. Álcája fekete, szőrös.

Az egész palearktikus régióban előfordul. Tápnövényei az Alnus-fajok, de olykor előfordul Populus, Salix és Betula fajokon is. A bogár áprilistól augusztusig található. Mind a bogár, mind az álca a levelek, hajtások megrágásával erdészetileg káros lehet. Szereti a nedves, hűvös, árnyékos biotópokat. 25 °C felett álca és bogár a levelek aljára menekülve nyugalomban marad. Megrághatja a fiatal hajtást is. Nemző alakban telel át. Hosszú ideig tartó petézése során 6–900 petét is lerakhat (Győrfi 1957). Különböző fejlettségű imágók és álcák együtt fordulnak elő.

§ Cigánygomba – tudományos neve: ráncos fenyőgomba - (Cortinarius caperatus) – Cigány: csn

Az osztatlan bazídiumú gombák közé tartozó kalaposgomba. Nevezik még gyűrűs ráncosgombának vagy helyenként cigánygombának is.

Közepes termetű gomba, amely főleg magas hegységekben terem. Az Áfonya-zóna jellegzetes gombája, csak ott található, ahol áfonya is terem. Neve ellenére nem csak fenyőerdőkben, hanem lomberdőkben is előjöhet. A talajon terem, rendszerint egyesével, júliustól októberig.

Kalapja sárgásbarna, fakóbarna, fiatalon ráncosan, gömb alakban borul a tönkre, a tetejét pedig szürkés, pókhálószerű boholy borítja, amely idővel eltűnik. Habár a kalap idővel szétnyílik, a széle továbbra is ráncos marad. Jellemző átmérője 4 – 8 cm.

Lemezei sárgák, majd barnák lesznek, sűrűn állnak, felkanyarodók, fűrészesek.

Tönkje bőrszínű, galléros, a gallér barnás. Húsa fehéres-bőrszínű, törékeny, szaga nem jellemző, íze kellemes.

Néhány ártalmas pókhálósgomba fajjal lehet összetéveszteni, ezektől azonban megkülönbözteti jellegzetes ráncos kalapja, piszkosbarna gallérja és fűrészes lemezei.

§ Cigánymeggy 7 – Cigány: csn

Feltehetően magyar eredetű a Cigánymeggy fajtakör. Elsősorban ipari alapanyagként tartják számon (szesz és édesipar, valamint légyártás), de a Pándy klónok kiváló porzója is az ültetvényekben. A C. 7 klón gyenge növekedésű. Gyümölcse kicsi, sötét bordóra színeződő, puha húsú, erősen festőlevű. Sav és szárazanyagtartalma magas. Igénytelen és nagyon alkalmazkodó képes fajtakör. Öntermékeny, jó pollenadója a Pándy 279-nek és a Pándy Bb. 119-nek. Virágzása középkései. Érése június 15-18 körüli. Szárazon válik a kocsánytól ezért jól rázható. Téli fagyokkal szemben ellenálló. Koronája jellemzően gömb, kusza ágrendszerrel.

Cigánymeggy 404

A Pándy 48 klónkiváló porzója is az ültetvényekben. Virágzása középkorai. A C. 404 klón középerős növekedésű. Gyümölcse kicsi, sötétbordóra szineződő, puha húsú, erősen festőlevű. Sav és szárazanyagtartalma magas. Igénytelen és nagyon alkalmazkodó képes fajtakör. Öntermékeny, a Cigánymeggy klónok közül a legkisebb gyümölcsű. A C7-tel egyidőben szüretelhető.

Cigánymeggy 59

Gyenge növekedési erelyű, a Pándy 279 kiváló pollenadója ez az öntermékeny Cigánymeggy. Virágzása középkései, mint a C7. Érése későbbi a többi Cigánymeggynél, június 20-23-ra tehető. Megfelelő termesztéstechnikával a legnagyobb gyümölcsű Cigánymeggy.

§ Erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) – Ciklámen: lk

Neve az ógörög cyclos (kerek) szóból ered, népies nevei (kanrépa, disznórépa) arra utalnak, hogy egykor a makkoltatott kondák fontos tápláléka volt. A nemzetség 20 faja főleg Európa Mediterrán részein, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában elterjedt.

Szép és illatos virágaikért gyakran tartják szobanövényként a szobaciklámen (C. persicum) fajtákat. Az egyetlen

Magyarországon őshonos faj, az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) főleg az Alpokalján terem.

Szabálytalanul gömbös gumóik a föld alatt, vagy annak felszínén helyezkednek el. A levelek széles szíves, vagy vese alakúak, gyakran foltosak, általában tél végén jelennek meg, a száraz nyári időszakban elpusztulnak. A Virág csúcsálló, a szirmok száma 4 vagy 5, általában 180°-os szögben visszahajlók (ez a jellegzetesség már a bimbóban is megfigyelhető), színük rózsaszínű, ritkábban fehér. Apró terméseiket hangyák terjesztik. A valódi kétszikűek nagy részével ellentétben a csíranövényen csak egy sziklevél látható, mert a másik elcsökevényesedett.

A laza, tőzeges, sok tápanyagot tartalmazó talajt kedveli. A szárazságot nem bírja, ezért lakásban célszerű 2-3 naponta, bőségesen öntözni. A félárnyékot

kedveli; hő- és fényigénye egyaránt közepes. Magról szaporítható.

§ Cinderella-asztrild vagy hamuszürke asztrild (Estrilda thomensis) – Cinderella: lk

A díszpintyfélék (Estrildidae) családjába tartozó faj.

A fajt Jose Augusto de Sousa írta le 1888-ban.

Dél-Afrika nyugati részén, Angola és Namíbia területén honos. Természetes élőhelyei a Szubtrópusi vagy trópusi cserjések és szavannák. Állandó, nem vonuló faj.

Átlagos testhossza 11 centiméter, a nemek hasonlóak. A vörösfarkú asztrildhoz hasonló. Ennél a fajnál a fekete szín, a vörös színnel együtt, faroktollakon túl az oldalak alsó részére is kiterjed.

Az elterjedési területe nagy, egyedszáma viszont csökken, de még nem éri el a kritikus szintet.

§ Kék cinege (Cyanistes caeruleus) – Cinege: csn

A cinegefélék (Paridae) családjába tartozó apró termetű, közismert és közkedvelt madárfaj, az európai régió egyetlen sárga-kék cinegefaja. Nevezik még kékcinkének is.

A kék cinege alapvetően európai madárfaj. Gyakorlatilag az egész kontinens területén találkozhatunk vele, de Észak-Afrika Mediterrán területein és a Közel-Kelet kevésbé száraz vidékein is megél. Egyedül a különösen hideg övezeteket kerüli, de az ember közelségéhez jól alkalmazkodott.

A színpompás kis madár nevét kék fejtetőjéről és kékes szárny- és farokvégéről kapta. Csőre, torka, valamint fehér arcfoltjait közrefogó szem- és nyakszalagja fekete, hasa sárga, háta és szárnyai zöldes színűek. A számos alfaj közül az Észak-Afrikában és a Kanári-szigeteken élők élénkebb színűek, de hátuk és fejtetejük sötétebb, míg a perzsa alfaj fakóbb színezetű. Az európai alfajoknál megfigyelhető fehér szárnyfoltok sokszor hiányozhatnak.

A nemek egyformák. A kék cinege átlagos testtömege 9-13 gramm, hossza 11-12 centiméteres, szárnyfesztávolsága 17-20 centiméter körül mozog.

A faj hasznos kis rovarpusztító, kedvelt táplálékát lepke hernyók, pókok, poloskalárvák, lószúnyogok, bársonylegyek képezik. Állandó madár, telente kényszerűségből magvakat fogyaszt; ilyenkor rendszeresen felkeresi a madáretetőket, akár más madárfajok társaságában is. Szűkös kínálat esetén kóborolhat is.

Énekhangja vidám trilla, egyébként sokféle hangadása közül a legismertebb a „tszí-tszí-tszí-tszit”.

A kék cinege szaporodása különféle természetes és mesterséges erdőkhöz kötődik, mivel fészkét faodvakban rendezi be. Gyakori vendég a kihelyezett

fészekodvakban.

Az elfoglalt odvakban gyökerekből és fűszálakból építi fel fiókái jövendő lakhelyét, amit mohával és szőrszálakkal puhán kibélel. Évente kétszer költ. A költés ideje április–július között van.

Egy fészekalj kb. 12 tojásból áll, amelyeken a szülők felváltva kotlanak két hétig. A kikelő csupasz és vak fiókák fészeklakók, de alig 18-22 napon belül

kitollasodnak és kirepülnek. Addig gondos szüleik különféle

ízeltlábúakkal, különös szeretettel lárvákkal táplálják őket.

A magyarországi állomány az Északi-középhegységben, a Bakonyban, a Mecsekben és a Dél-Dunántúlon a legsűrűbb, és az Alföld délkeleti részén a legritkásabb. Becslések szerint Magyarországon 170–270 ezer fészkelő pár élhet.

Eszmei értéke 25 ezer forint.

§ Cinka – tudományos neve: méreggyilok – (Alexitoxicum vincetoxicum) – Cinka: csn, rlk

Méreggyilok, száraz erdőkben élő, fehér virágú mérgező növény; Alexitoxicum vincetoxicum.

Vadpaprika, méreggyilok.

Társneve a cinka, méreggyőző, méregölő, Szent Lőrinc füve. Az egész növény mérges.

Ebfojtófű (R. 1833: Dankovszky, 1868: Ballagi, 1893: Pallas) neve is

a növény súlyosan mérgező voltára utal. Ballagi Mór szótára szerint ’az ebekre mérges hatást gyakorló növény’. Csapó József (1775) azt írja a növényről,

hogy „dühös eb, kit megmart, igya gyakran e fű gyökerének főtt vizét”. Minden bizonnyal Dankovszky Gergely vette át – tükörfordítással – a németből; vö.

Hundswürger, mely a latin cynanchum (&lt; görög kyon, kynosz ’kutya’; anchein ’fojtani’) szó folytatója.

További társneve a fecskegyökér (R. XVIII. század: Nyr. 85, 1807:MFűvK., 1843: Bugát, 1864: CzF., 1869: Math. és TermTudKözl., 1872: FKézK., 1894: Pallas), mely németből való tükörszó, fordítással került a magyarba; vö. német R. 1745: Schwalben-wurtzel, mai Schwalbenwurtz. Átvette a román is: rînduniţă’Cynanchum vincetoxicum’. A névadás szemléleti háttere az, hogy a növény hüvelyes termésében gyapjas, széles magvacskák vannak, amelyek, ha megérnek, a füsti fecskéhez hasonlítanak.

Vincetoxicum, azaz ’méregölő fű’ neve onnan származik, hogy a növényt korábban pestis ellen használták. Az összetétel a ’győzz!’ jelentésű latin vince

és a toxicum ’méreg’ szavakból alkotott.

Fehér, kissé sárgás virágai, átellenes levelei, de még zöld termései is a hegyes paprikára emlékeztetnek, ezért vadpaprikának is nevezték.

A virág érdekes tulajdonsága, hogy a nektárkereső rovarok szipókájukkal egy szűk résbe jutnak, amelyből csak akkor tudnak kiszabadulni, ha a virágporcsomókat magukkal húzzák. Némelyikük úgy becsípődik, hogy a szabadulási kísérleteknél halálosan megsérül.

§ Cinke – tudományos neve: széncinege – (Parus caeruleus) – Cinke: csn, rlk

cinege J. széncinege | kék cinege: ilyenféle, de kisebb hasznos madár;.

Talán idetartozó a korai szószedeteink következő adata: 1395 k.: cheínger (BesztSzj.), 1405 k. czenegete (SchlSzj.). Köznévként 1512 k. bukkan fel biztosan nyelvünkben: „siuem lolköm Viragom czinigem” (Nyelveml.). 1533-ban czinge madar (Murm.), 1560 k. chyneghe (GyöngySzt.). A további szótörténeti adatok szerint tsinege, czinége, zenege, czinege, tzínegő madár, czénége, cinöge, cönöge, csenége (KissMad.). A nyelvjárásokban MTsz.: cinöge, 1841: csincsebebe (uo.)| ÚMTsz.: cinigë, cinyëge, cönöge, csenege | Nyatl.: cënige | Nyr. 12: cince.

Hangutánzó eredetű cinege szavunk, a cincog-féle igék családjába tartozik. A madár vékony, csipegő hangja a névadás háttere. A TESz. szerint valószínűleg igenévi származéka egy cineg igének; vö. R. 1787: „a’ bokrok köztt a’ gáborkák, ökör-szem madárkák és egyebek tzinegtek”. Szintén hangutánzó a cinke alak, ez 1787-től adatolható: tzinke.Ezután czinkő, tsinke, tzintze, cinke (uo.).

A nyelvjárási csincsere, csincserere ugyancsak hangutánzó eredetű; vö. csincsereg, csincserget; a Székelyföldön ’szól a cinege’ (EtSz., MTsz.). A szikora, szikorka (Nyatl.) jövevényszó a szlovákból; vö. cs. és szlk. sýkora,sýkorka, szorb sykora, sykorka, le. sikora (W.).

A cinegelat. szaknyelvi Parus genusneve a lat. parus ’cinege’ madárnév folytatója. A lat. caeruleus fajnév pedig a ’kék, feketés’ jelentésű lat. caeruleus szóból való. A kék cinege terminus szó szerinti német megfelelője a madár Blaumeise (WbZ.) neve. A színpompás kis madár,kedves nevén kék cinke elnevezését kék fejtetőjéről és kékes szárny- és farokvégéről kapta. A Panurus biarmicus russicus tudományos magyar neve a forrásokban általában szakállas cinege, de szerepel barkós cinege néven is, mivel kétoldali barkója van. Egyéb népnyelvi neve a nádi cinege, sárgacsőrű cinege (KissMad.). A bajszos-,barkós-, szakállas cinege a ném. Bartmeise ’ua.’ (Brehm) mintájára keletkezett a madár hegyes, széles barkója, azaz oldalszakálla alapján. A kormosfejű cinege neve pedig onnan ered, hogy feje tetején fekete sapka és torkán ugyanilyen színű sáv látható, amelyek világos arcfoltjait keretezik.

A barátcinege ’Parus palustris’ fekete fejtetőjéről és torkáról kapta nevét; R. 1793: barát-tzinege (Grossinger), 1799: barát czinke (Fábián), feketefejű cinege, barátfejű cinege (KissMad.). Ugyanez a névadási szemlélet háttere a pap-fejü cinege ’búbos cinege’ (MTsz.) név esetében. Szintén a színére utal a ném. Schwarzmeise, szbhv. sjenica crnoglava (uo.). A közönséges barátcinege (Chernel) a R. lat. szaknyelvi Parus communis ’ua.’ nyomán alkotott név, a faj gyakoriságára utal. A mocsári cinege társnév az élőhelyre utaló lat. Parus palustris és a ném. Sumpfmeise ’ua.’ tükörfordításával keletkezett. A tollazat színe az alapja szürke cinege, hamvas cinege nevének; vö. ném. N. grawmeise ’szürke cinege’, Aschmeise ’hamu-cinege’, Mehlmeise ’liszt-cinege’ (Brehm). A kormosfejű barátcinege (Chernel) ’Parus montanus’ neve fénytelen fekete sapkájára utal. Korábbi neve hegyi barátcinege volt (uo.), a német Bergmeise ’ua.’ mintájára alkotott terminus, a madár tartózkodási helye volt a névadás alapja; a szaknyelvi lat. Parus montanus is erre utal (’hegyi cinege’).

A búbos cinege ’Parus cristatus’ (R. bobitás-tzinege /Grossinger/; 1799: búbos czinke /Fábián/; N. Erdély: bóbás cinege, bóbitás cinke, kontyos cinege /Nom./; kontyos cinke /VNAE./) neveit hegyes bóbitájáról kapta. A barnásfekete fejtetejéről és nagy torokfoltjáról elnevezett füstös cinege ’Parus lugubris’ korábbi neve gyászcinke, gyászos cinke volt (uo.), amely tükörszó, a ném. Trauermeise ’ua.’ (KissMad.) fordítása. A fenyvescinege ’Parus ater’ arról kapta szaknyelvi, továbbá fenyőcinke nevét, hogy élőhelye kizárólag fenyves erdő. A németben is Tannenmeise ’fenyőcinege’, Hatzmeise ’gyantacinege’, a R. lat. szaknyelvi Parus pinetorum ’fenyvesek cinegéje’, fi. kuusitiainen, észt kuusetihane (KissMad.) a madár neve. A lappföldi cinege ’Parus cinctus’ első nevét, az örvös-cinkét Herman Ottó alkotta (Madh.). A lappföldi barátcinege a ném. Lapplandmeise ’ua.’ (NA.) mintájára jött létre. Korai fajnév a R. 1840: bába-cinege (MTsz.). A cinegének volt Borsodban R. 1835: sárga gerlice (Kassai) elnevezése is.

Szólásaink gyakori szereplője, pl. A cinege is örül a tökmagnak. Cinegének kóró a nyársa.

A cinegefélék népes családja 23 nemet és 162 fajt foglal magába, melyek közül 42 fajt 146 alfajra bontottak. A verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a cinegefélék (Paridae) családjába tartozó apró termetű, közismert és közkedvelt madárfaj. A cinege a Csendes-óceán szigeteinek kivételével az egész Földön elterjedt, legtöbbje mégis Európa és Ázsia mérsékelt égövében honos. A Kárpát-medencében gyakori. Eleven és mozgékony madár. Naphosszat egyik fáról a másikra röpköd, s szünet nélkül mászkál az ágakon; tulajdonképpen egész életük szakadatlan élelemkeresés. A nálunk élő madarak közül a cinegék a legeredményesebb rovarirtók. Énekhangja vidám trilla, egyébként sokféle hangadása közül a legismertebb a „tszí-tszí-tszí-tszit”.

A kormosfejű cinege ’Parus montanus’ alapvetően eurázsiai faj. Állandó madarunk, telente kényszerűségből magvakat és bogyókat eszik. Magyarországon a szakállas cinege szinte kizárólag csak a nagy, összefüggő nádrengetegek és mocsarak lakója. Nálunk a barátcinegék zömét a fényesfejűek adják. Három alfaj fordul elő, a közép-európai, a délnyugati és a retyezáti. A kék cinege télen-nyáron előfordul, hasznos. Téli etetéssel és mesterséges fészekodvakkal a kertekbe telepíthető.

§ Cinnia (Zinnia elegans) – Cinnia: lk

cinnia J: rézvirág.

Nemzetközi szó, a latinból származik. Noha van rézvirág társneve, melyet Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály adtak (1807: MFűvK.), a Zinnia elegans nevet nem egy fém, a cin motiválta, hanem J. G. Zinn botanikus, göttingeni orvostanár nevét őrzi. Cínea hasonneve is létezik a magyarban, de még számos társnevét ismerjük: ilyen a havanna, katonarózsa, kisasszonykonty, legényrózsa, pendelrózsa, ördögszem, szalmavirág, tűzvirág és a vasrózsa.

1796-ban került Európába. Mivel igénytelen, hálás növény, csakhamar elterjedt a kertekben.

§ Cirokmuslica (Stenodiplosis sorghicola) – Cirok: csn

A déli államokban gyakori. Korábban ellehetetlenítette a terület ciroktermesztését, de később az általa okozott kár mérséklődött. Ennek oka, hogy a cirok hozama nagyobb és a muslica természetes ellenségeinek száma megnőtt.

A muslica kis méretű, vörös testű légy. Petéit a virágzás időszakában rakja a toklász alá. A petékből kis fehér lárvák kelnek ki, melyek a magház nedvét szívogatják és megakadályozzák a mag kifejlődését. Kedvező körülmények között 14-20 naponta új generációjuk kel ki. A lárva a fejlődő magot károsítja.

Tavasszal a muslica a Johnson-füvet károsítja, és bugahányáskor telepszik át a cirokra, melynek minden fajtáját károsítják. A rovar a cirok bugában, a Johnson-füvön vagy a tarlómaradványon telel át lárvaalakban.

Egyik védekezési mód ellenük a nagyon korai vetés, ezáltal a virágzás még a cirokmuslica tömeges megjelenése előtt megtörténik. Rovarölőszeres kezelésnél több alkalmazás is szükséges.

további cirok-rovarkártevők

Az USA-ban a cirok állományokban legnagyobb veszteséget okozó kártevők a zöld levéltetű, a „Blissus leucopterus”, a cirokmuslica, a kukorica-levéltetű, a gyapottok bagolylepke hernyója, és az amerikai szövőlepke hernyója.

A zöld levéltetű (Schizaphis graminum) teste világoszöld, háta közepén sötétzöld csíkkal. A lábak vége, a szívócső és a csápok nagy része fekete. A szárnyas formák sötétebbek, mint a szárny nélküliek. A zöld levéltetű leggyakrabban a ciroklevelek alsó részein táplálkozik, de megtalálhatók az örvös hajtásokon is. Kansas állam déli régiójától északra ritkán telel át, itt azonban az őszi búza jelentős kártevője, elsősorban akkor, ha az enyhe tél lehetővé teszi az áttelelést. A kora tavaszi déli szelekkel a szárnyas alakok északabbra is eljutnak, és a búzát és egyéb kalászos gabonát fertőzik. A kis szemű növényekben kevés kárt tesznek. Nyár elején támadják meg a cirkot. Nebraskában és más államokban végzett kísérletek azt mutatják, hogy a szárnyas levéltetvek nagyobb valószínűséggel támadják meg a kopár táblákat, mint azokat, amelyeken a tarlómaradványok mennyisége nagyobb.

Néhány más gabona levéltetűvel ellentétben a zöld levéltetű által kiválasztott nyál toxikus a növényre. A toxin elpusztítja a növényi sejteket, melynek következtében a leveleken vöröses foltokkal tarkított sárga elszíneződés figyelhető meg. A vörös elszíneződés a fogékony fajtáknál még szembetűnőbb. Az eredmény állományveszteség, csökkent életképesség, rosszul telítődött buga, alacsony hektolitertömeg és végül alacsonyabb hozam.

Genetikai rezisztenciát is kialakítottak a zöld levéltetű ellen, de a kártevő biotípusai folyamatosan legyőzik a fajta rezisztenciáját. Az Integrált Kártevőirtás (IPM) rendszerét alkalmazva a biológiai védekezés esetenként eredményes lehet.

A poloskákhoz tartozó Blissus leucopterus a cirok levelein és a levélnyelein szívogató bodobács. A rovar a kalászos gabonákról kerül betakarítás után a cirokra. Kansas államban és tőle északra általában másznak, de később szárnyakat növesztenek és átrepülnek a cirokra, párzanak, majd petéket raknak. A petékből kikelt második generáció tovább károsítja a cirkot. A déli államokban ősszel egy harmadik generáció is kikel. A legnagyobb kárt száraz években okozzák; a hűvös, csapadékos időben elpusztulnak. A kalászos gabonák és a cirok táblái között végzett rovarölőszeres permetezés hasznos lehet, amíg a rovarok szárnyai ki nem nőttek. Kansas középső részétől délre a rovarok szárnyai már kifejlődnek, mire a kalászos gabonatáblákat learatják. Ilyenkor a táblák közötti mezsgyék permetezése hatástalan, de korai vetéssel, ellenálló fajták alkalmazásával vagy rovarölőszerek kijuttatásával a kár csökkenthető. Az imágó a füvek gyökércsomóiban vagy a tarlómaradványban telel át.

A cirok különböző fajtái és hibridjei különböző mértékben érzékenyek a Blissus leucopterus kártételére.

Egyéb kártevők. Egyes években a zöld kukorica-levéltetű (Rhopalosiphum maidis) komoly károkat okoz, ilyenkor nagy számban találhatók a begöndörödött levélben. Megakadályozza, hogy a buga kinőjön a hüvelyből. A levéltetvek által kiválasztott mézharmat ragacsos masszát alkot a bugán, és penészesedést okozhat, lehetetlenné téve a jó minőségű mag előállítását.

A cirok molylepke (Nola sorghiella) időszakosan okozhat károkat; elsősorban kései vetésű állományokban elpusztítja a fejlődő szemeket. Az Oligonychus pratensis atka toleránssá vált a peszticidekkel szemben és főként Texas államban károsítja a cirkot.

A kabócák kis kárt okoznak a cirokban még akkor is, ha a kukoricát teljesen elpusztítják. Ugyanakkor egyes cirokfajták leveleit szívesen fogyasztják. A kabócák megrághatják a fejlődő szemeket, de rovarölőszerekkel védekezhetünk ellenük. Afrikában és Ázsiában további kártevők is előfordulnak.

A cirok kártevői ellen alkalmazott biológiai védekezés módszerei:

A cirok kártevőinek számos természetes ellensége ismert, melyekkel hatékony az Integrált Kártevőirtás (IPM) rendszerén belül védelem érhető el. A sikeres biológiai védekezés alkalmazásakor a peszticidek alkalmazása csak akkor megengedett, ha a többi módszer kudarcot vallott.

A cirok kártevőinek természetes és bevált ellenségei a különböző katicabogárfajok. A katicabogár a levéltetvek ellen is hatékony. Leggyakoribb fajai a tizenkétpettyes katicabogár (Coleomegilla maculata) és a hétpettyes katicabogár (Coccinella septempunctata). A közönséges fályolka (Chrysoperla carnea) szintén levéltetvekkel és más puhatestű rovarokkal táplálkozik. A cirok kártevőinek parazitái közé tartoznak a zengőlégy és a kéksávos légivadász.

Egy parazita életmódot folytató darázs, a Lysiphlebus testaciepes a zöld levéltetvek közé rakja petéit és lárvája ezekkel táplálkozik. A Blissus leucopterus ellen a Beauveria bassiana gombával lehet védekezni.

Magyarországon a cirok betegségei és fontosabb kártevői az alábbiak:

A vírusos betegségek közül a kukorica csíkos mozaikvírusa, baktériumos betegsége a vöröscsíkosság, levélfoltosság. A gombás betegségek közül csírakori fertőzést okozhat a Fusarium, az Aspergillus és Pythium fajok. A gombás fertőzések okozta csírapusztulás fokozottan jelentkezhet hideg talajba történő vetésnél. Ellenük csávázással lehet védekezni. Előfordul még a levélpettyesedés, cerkospóra Shorgi gomba okozza.

A kártevők közül a talajlakó drótférgek, cserebogár pajorok, ellenük talajfertőtlenítéssel védekezhetünk, ha szükséges.

Tenyészidőben a levéltetvek, poloskák, takácsatkák és a kukoricamoly okozhat kárt.

§ Tarka cirok (Sorghum bicolor) – Cirok: csn

A cirok más néven cil, csil vagy cirköles, Erdélyben tatárka (Sorghum), a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó növénynemzetség mintegy kétszáz fajjal. Mivel ezek közül több keresztezhető, a nemzetség rendszertani felosztása messze nem egyértelmű: amit egyes szerzők önálló fajnak tekintenek, az másoknál csak változat stb. Különböző célokra több faját termesztik.

A nemzetség Etiópia és Szudán sztyepp-Szavanna területein őshonos, de ma már a meleg mérsékelt égövig mindenfelé termesztik. Hazánk a cirok termesztésére alkalmas övezet északi határán található; a Magyarországon termesztett fajokat Olaszországból hozták be.

Európában – így hazánkban is – először csak a seprőcirkot

honosították meg; a takarmánycirkokat Európában csak később kezdték nagyobb területen termeszteni.

A cirok magas, széles levelű pázsitkóró. A cirok a meleg tartományok növénye.

Fontosabb, termesztett fajok, illetve gyomnövények:

Seprőcirok (Sorghum vulgare Pers.),

Cukorcirok (Sorghum saccharatum),

Fenyércirok (Sorghum halapense)

Durra (Sorghum durah, Sorghum durra),

tarka cirok (Sorghum bicolor),

szudáni fű (Sorghum sudanese).

A seprőcirok erőteljes talajt kíván, gazdag talajon azonban durva szakállt nevel. Művelése megegyezik a tengeriével. Érés idején, október elején a cirokszárat tőből levágják, kévékbe kötik, behordás után pedig a cirokszakállt a nyak alatt 20–25 cm-re levágják, és nagyüzemi termelésnél mesterségesen, különben pedig csak szellős helyre felaggatva megszárítják, végül fakardokkal lesimítják róla a magot.

Magyarországon kicsinyben hagyományosan a kukoricaföldek

Szélén művelték. Nagyban, egész táblákon viszont csak Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében, a 19. század végén termesztették. Katasztrális holdanként általában 4–10 mázsa cirokszakáll és 7–15 mázsa mag termett.

A fenyércirok évelő növény, amit ha egyszer sikerrel vetnek valamely területen, onnan nehezen irtható, mert gyöktörzsei minden irányban átnövik a talajt. A 19. században egy ideig nálunk is nagyon ajánlották a termesztését, de később felhagytak vele.

A seprőcirkot virágboga, a cirokszakáll végett termelik, hogy abból seprőt és egyéb ipari cikkeket készítsenek. A cukorcirkot és a seprőcirkot többször ajánlották takarmánynak, mivel kedvező időjárásnál kétszer is kaszálható, de igen gyorsan megkeményedik, így nem ér annyit, mint a tengeri-csalamádé (vágott, erjesztett kukoricaszár).

A cukorcirokból már a 19. században többször is megpróbáltak cukrot előállítani (különösen Amerikában), de sokáig nem tudták kikristályosítani a

cukrot, így az eljárás Magyarországon csak 1936 után, Surányi János

kezdeményezésére terjedt el. A második világháború után nagy táblákban, főleg Békés és Csongrád megyében termesztették.

A tarka cirok termése és hajtása nemcsak takarmány, de sokfelé élelmiszernövény. Fogyasztásával azonban vigyázni kell, mert fajtájától és a korától függően mérgező. Ciánglikozidot tartalmazhat. Hasonlóképpen (lisztté őrölve) a seprőcirkot is használják élelmezésre.

Kínában és más ázsiai országokban cirokmagból égetett szeszes italokat készítenek, mint például a kínai baijiu és a tajvani kaoliang.

Hazánkban az 1920–1930-as években kezdtek takarmánycirkokat termeszteni, de nagyobb területen csak a második világháború után. Vetésterületük azóta is változó.

§ Citromlepke (Gonepteryx rhamni) – Citrom: csn

A fehérlepkék (Pieridae) családjába tartozó faj. 2013-ban Magyarországon az év rovarának választották.

A citromlepke szinte egész Európában előfordul, északra Dél-Skandináviáig, valamint a mérsékelt övi ázsiai területeken az Usszuriig. Északnyugat-Afrikában is megtalálható.

Az első tavaszi lepkék egyike. Élőhelyének pusztítása veszélyezteti a fajt. A citromlepke szárnyának fesztávolsága legfeljebb 57 milliméter. A Hím szárnyának felső oldala ragyogó élénksárga. Az első szárnyon jellegzetes bemélyedések vannak, a hátsó szárnya enyhén cakkozott. A Nőstény szárnyának felső oldala sárgásfehér, ezért röptében gyakran összetévesztik a káposztalepkével. Mindkét nem szárnyának közepén narancsszínű folt található. A kifejlett rovar szájszerve szívó, a Hernyóé rágó. A hernyó zöld, középen kissé megvastagodott, oldalán fehér csíkkal.

A citromlepke elsősorban a napfényes erdők lakója, de mivel jól repül, ligetekben, réteken, fenyéreken, kertekben és más kultúrterületeken is találkozhatunk vele, a hegységekben 2000 méterig.

A lepke többnyire egyedül repül szép időben. Az Imágó nektárt

és szerves anyagok nedvét fogyasztja, a hernyó varjútövis (Rhamnus cathartica), kutyabenge (Frangula alnus) és madárberkenye (Sorbus aucuparia)

levelével táplálkozik. A lepke a kankalin (Primula sp.) virágába mélyeszti a szívókáját, hogy hozzájusson a nektárhoz. Ezzel virágport is felvesz, amit egy másik virágra juttatva segíti tápláléknövényének terjedését. Gyakran a borostyánban telel át, ahol jól elrejti világos sárgászöld alja és szárnyának kidomborodó erezete.

A párzási időszak északon kora tavasszal van, délen később. Északon két generációja fejlődik ki, délen három – az utolsó generációk csak a következő évben párzanak. A Petéből 7-14 nap alatt fejlődik ki. A hernyóállapot 3-7 hétig, a bábállapot 12-15 napig tart. Az imágó 9 hónapig él; eközben áttelel. Az áttelelt egyedek már március elején megjelennek, sőt néha enyhe februári napokon is láthatók, és májusig repülnek. Az új nemzedék júniustól októberig repül.

Legközelebbi rokona a dél-európai kleopátralepke (Gonepteryx cleopatra).

§ Citromgalóca ( Amanita citrina) – Citrom: csn

A galócafélék családjába tartozó, fenyő- és lomberdőkben előforduló, enyhén mérgező gombafaj.

Kalapjának átmérője 3–10 cm. A fiatal gomba kalapja domború, de idővel kilaposodik. Színe halvány citromsárga, esetleg fehér. Felülete lehet

a burokmaradványoktól krémszínűen foltos, de sima is. Széle nem bordázott, rajta csipkeszerű burokmaradványok lehetnek. A kalap bőre lehúzható, fénylő,

nedvesen kissé tapadós. Húsa puha, vizenyős, színe fehéres. Szaga a csírázó burgonyához hasonlít, íze kellemetlen.

Sűrűn álló lemezei szabadok, nem nőttek a tönkhöz. Színük fehér, idővel sárgásfehér; élük kissé csipkézett. Spórapora fehér. Spórái majdnem gömb alakúak, méretük 8-10 x 7-9 mikrométer.

Karcsú tönkje 7–12 cm magas, 1-1,5 cm vastag. Fehér vagy halvány citromsárga, belül üregesedik. Nagy, lelógó, bordázatlan gallérja szintén sárgás árnyalatú.

Bocskora nincs, csak egy jól fejlett, peremes gumó a tönk alján.

Eurázsiában, Észak-Amerikában, Észak- és Dél-Afrikában, valamint Ausztráliában egyaránt előfordul. Magyarországon gyakori. Tápanyagokban szegény, savanyú vagy enyhén savanyú talajú tűlevelű vagy lombos erdőkben él, ahol a fákkal (lucfenyővel, bükkel, tölggyel stb.) gyökérkapcsoltságot alakít ki. 500–1100 m tengerszint fölötti magasságon jellemző. A kemény, hosszan tartó fagyos időszakokat nem bírja. Augusztustól novemberig terem.

A citromgalóca elvileg ehető. Méreganyagokat tartalmaz, de a hallucinogén Bufotenin sütés-főzés hatására lebomlik, a galócák mérgező hatásáért leginkább felelős alfa-amanitin pedig nagyon kis mennyiségben található benne. Könnyen

Hasonlít hozzá a gyilkos galóca, de összetéveszthető az ehető akácpereszkével vagy gumós csiperkével is.

§ Citrom (Citrus × limon) – Citrom: csn

A citrom, más néven közönséges citrom, valódi citrom vagy európai citrom (Citrus × limon) a citrusformák (Citroideae) alcsaládjába tartozó Citrus

nemzetség egyik növény faja. Termése, melyet szintén citromnak hívnak, déli gyümölcs és egyben fűszer is.

Indiában fedezték fel, de ma már Európa déli részein, Ausztráliában valamint

Kaliforniában és Floridában is termesztik. A 3-5 méteres fa gyümölcse (citri fructus) egész évben terem.

Kis termetű, egész évben termő fa. Ágai tövisesek, fehér virágai illatosak. Narancstermése gerezdekből áll, a világos sárgászöld, rostos, lédús gyümölcshúsban a termés közepéhez közel ülnek a hosszúkás, kb. 1 cm hosszú, egyik végükön kihegyesedő magvak.

A perzsák már az időszámításunk kezdete előtt is termesztettek citromot. Arab kereskedők hozták be Európába, ahol csak nyolcszáz éve honosodott meg. Ma

is fogyasztott fajtáit a XVI–XVII. század óta ismerik. Hosszú pályafutása során alkalmazták a mérgezés ellenszereként, hatásosnak vélték kígyómarás ellen, ajánlották szívbetegeknek is. Hatásos vizelethajtónak, izzasztónak, vérzést elállító, sebösszehúzó szernek tartották, használták csuklás elállítására, gyógyították vele a gyulladt torkot, a reneszánsz kor elején pedig a levét a pestis gyógyszerének hitték.

Az 1600-as évek elején az orvosok fölvetették, hogy a citromlé gyógyítja, illetve megelőzi a skorbutot. Ezt a feltételezést igazolta James Lind hajósebész kísérlete: a skorbutos betegek egyik csoportjával citromot és narancsot etetett, a másik csoport almabort kapott, a harmadikat pedig gyógyszerrel kezelte. A citromot, narancsot fogyasztók állapota javult, szemmel látható volt a gyógyulásuk. A szenzációs eset után negyven évvel a brit Admiralitás kötelezte a Brit Királyi Haditengerészetet, hogy valamennyi tagja igyon meg naponta egy adag citrom- vagy narancslevet. A késlekedés miatt a négy évtized során hadseregnyi angol tengerész halt meg skorbutban.

A citrom serkenti az emésztést és erősíti a gyomrot. Mivel sok benne a C-vitamin, segíti a megfázásos betegségek megelőzését. A közkedvelt aromájú

Fűszert a külső héjából nyerjük. Az érett citrom a legértékesebb oldó és méregtelenítő gyümölcs – sajnos, nálunk nemigen kapható. A bolti citromot éretlenül szüretelik és utóérlelő vegyszerekkel permetezik, ezért héjának minősége gyengébb.

Bioflavon-tartalma vértisztító hatású, és regenerálja is a véredényeket.

Bélféreghajtó és puffadásgátló hatása is van. A citromlé fokozza a nyálelválasztást, csillapítja a szomjúságot, mivel oldja és eltávolítja a szervetlen sókat.

A citromlé hígítva is elpusztítja a kolera-, a diftéria- és a tífuszbaktériumokat.

Szinte nincs olyan betegség vagy gyengeségi állapot, amin a citrom ne segítene. A bőrnek is elsőrendű fiatalítója és regenerálója; megelőzi a kopaszságot, erősíti a fejbőrt, a hajhagymákat. Mandula- vagy avokádóolajjal

elegyítve jó bőrápolószer. Ha ezt erősen a fejbőrbe dörzsöljük, hamarosan megszünteti a haj korpásodását, megakadályozza a hajhullást.

§ Citromfű (Melissa officinalis) – Citrom: csn

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó, kellemes, citromra emlékeztető illatú, fehér virágú, évelő növény.

Népies nevei: orvosi citromfű, citromszagú melissza, méhfű, mézfű, igaz nádrafű, macskaméz, mézelke.

A Közel-Keletről származik, a mediterrán éghajlatot kedveli. Vadon csak szórványosan fordul elő, de kertekben sokfelé megtalálható. Drogként hajtásait (Melissae herba) és levelét (Melissae folium) szedik, a leveleket virágzása kezdetén, július-augusztus hónapokban.

Dél-Európában a görögök terjesztették el, a méhcsaládok kirajzásának megakadályozására használták. Nyugat-európai kolostorkertjeikbe a Benedek-rendi szerzetesek vitték át, miután a 9. században áthozták az Alpokon. Nagy Károly császár 810 táján rendeletben (Capitulare de villis) írta elő termesztését. Nyugat-Európában csak az ültetvényeken található; Magyarországon

és Észak-Amerika egyes részein meg is honosodott.

Magassága elérheti a 150 cm-t. Levelei tojásdad alakúak, enyhén csipkézettek, fűrészesek, citromillatúak. A levelek a négyélű száron keresztben átellenesen állnak. Apró, fehér vagy enyhén pirosas virágai tízesével-húszasával a levélhónaljakban nyílnak, július-augusztusban. A növényre jellemző a pelyhesség és a kissé bozontosan szőrös szár is.

Meleg, napos helyen érzi jól magát. Április elején magról vetik vagy májusban palántázzák. Cserépben, balkonládában is nevelhetjük, akár a konyhaablakban

is. Magról zölddugványról vagy tőosztással szaporítják.

A citromfű leveleinek hatóanyagai az illóolajok (citronellál, citrál), a cseranyagok, a flavonoidok, a kávésav, a gyanta és a szaponin.

Vírusölő tulajdonsága miatt a belőle készített krém jól alkalmazható az

Ajakherpesz (Herpes simplex) helyi kezelésére. Teája és illóolaja is ideg- és szívnyugtató, görcsoldó. Serkenti az emésztést, és gyakran alkalmazzák fejfájás, álmatlanság, alvászavarok esetén is. Enyhíti az idegességet, így idegerősítőként kiváló gyógynövény. Szerepe van a depresszió oldásában is. Gyomorhurut, gyomorsavtúltengés, hányinger, puffadások idején különösen jó a citromfű. Izzasztó, szélhajtó, epeműködést serkentő hatása is ismert. Emellett javítja az emésztést, csökkenti a vérnyomást és a fejfájást és általános görcsoldó szer.

A bencés szerzetesek a kolostorokban a „szellemi”, azaz rövid italokba gyakran tettek citromfüvet. 1826-ban a „karmelita szellemből” aztán Marie Clementine

Martin karmelita nővér állította elő a Klosterfrau Melissengeist nevű gyógynövényszeszt. A Karmelitavíz néven ismert „csodaszernek”, amit a svájci

Paracelsus készített el elsőként, egyik fő hatóanyaga volt.

Virágaiból citromfűolajat (Aetheroleum melissae) desztillálnak, amit az illatszeripar is felhasznál különböző parfümök alkotórészeként. A rándulások gyógyítására használt ún. lóbalzsamnak is alkotóeleme.

Mivel távol tartja a szúnyogokat, nyári estéken érdemes virágcserépben az ablakba helyezni.

a növény latin neve, Melissa görög eredetű női név, jelentése: „mézelő méh”. A növény virágaiban ugyanis különösen sok a nektár, ezért a méhek fölöttébb kedvelik, amint erről már idősebb Plinius római író-polihisztor is beszámol.

A citromfű összetett névalak első írásos említése 1775-re datálható, amikor Csapó József debreceni főorvos elsősorban gyógyászati célokat szolgáló füveskönyvében, az Új füves és virágos magyar kertben czitrom-fü alakban szerepel. Az összetett szó előtagja a latin citrum (citromfa, tujafa, életfa), vagy a középkori latin citrum (citromfa, ennek gyümölcse) átvétele. A fű utótag magyarázó szerepűnek tekinthető.

A névadás alapját Barra István Növénytan című művében említik először: „nyers füve [...] czitrom szagu, melly szag száraz állapotban erőssebb”

§ Compó (Tinca tinca) – Compó: csn

Egyéb nevei: doktorhal, cigányhal. 2016-ban elnyerte az "Év hala" címet.

Európában, Szibéria egy részén és Anatóliában lévő síkvidéki, lassú áramlású, iszapos medrű folyók, állóvizek és mocsarak lakója. Magyarország állóvizeiben is gyakori.

A compó hosszúsága átlagosan 20-30 centiméter, legfeljebb 70 centiméter (7,5 

Kilogramm tömeggel). A compó teste zömök, erőteljes felépítésű, magas faroknyéllel. Szája kicsi, csúcsba nyíló, mindkét szájzugon egy-egy rövid bajuszszál lóg. Szemei kicsinyek. Garatfogai egysorosak: 4,(5)-5. Pikkelyei aranysárgák és nagyon aprók (az oldalvonal mentén 95-100 található), a vastag, nyálkás bőrbe mélyen beágyazódtak. A hátúszót 12-13, a farok alatti úszót 9-11 sugár támasztja, valamennyi úszó lekerekített.

A hím hasúszói megnyúltak, rajtuk a 2. sugár megvastagodott. A farokúszó gyengén öblösen bemélyedő szélű. Háta többnyire sötétzöld vagy sötétbarna, oldala világosabb, sárgarézfényű, hasoldala pedig sárgásfehér. 39-41 

csigolyája van.

A compó túlnyomórészt lassan folyó vizekben, valamint sűrű növényállományokkal benőtt, iszapos fenékű, sekély, melegebb vizű

Tavakban él. Óvatos, a fényt kerülő halfaj, napközben rendszerint a fenékre húzódik, és csak szürkületkor élénkül meg. Az iszapban keresgéli szúnyoglárvákból, férgekből és csigákból álló táplálékát, de növényeket is fogyaszt. A telet az iszapba ásva tölti. Fekete, sárga és piros színváltozata is előfordul.

2-3 évesen válnak ivaréretté. Május-júniusban ívik. 200-300 ezer darab, nagyjából 1 milliméter átmérőjű ikrát rak, ezek rátapadnak a vízinövényekre. A kelési idő 20 C-os vízhőmérséklet mellett körülbelül 3 napba telik. A frissen kelt, 4-5 milliméteres lárvák fején ragadós mirigy van, ezzel tapadnak meg a vízinövényeken, amíg szikzacskójukat felélik.

§ Észak-amerikai cukorbogár (Odontotaenius disjunctus) – Cukor: csn

A cukorbogár-félék a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család. Közel 500, általában nagytestű fajuk zöme a trópusokon honos, de mintegy 90 fajuk a nearktikus faunatartományban (Kanadától Mexikóig) él.

Megnyúlt testük jellemzően 20–43 mm hosszú, általában egyöntetű vörös, barna vagy fekete színű. Fejük keskenyebb az előtornál, sok fajnál szarvacskát figyelhetünk meg rajta. 10 ízű csápjuk van, amely egy 3 ízből álló legyezőben végződik. Szárnyfedőjük szélei párhuzamosak, felületük gyakran bordázott.

Észak-amerikai cukorbogár (Odontotaenius disjunctus)

A cukorbogarak (Passalidae) nem azért kapták a nevüket, mert édes ízűek vagy mert szeretik a cukrot – hanem a Negró cukorkára emlékeztetnek. A palearktikus faunabirodalomban (tehát Eurázsia mérsékelt övében) csupán 4 fajuk honos (Kínában, Japánban és Koreában). Észak-Amerikában csak 3 fajuk él bizonyítottan; Európában pedig egy sem. A trópusi-szubtrópusi vidékeken azonban annál gyakoribbak.

Nagytestűek, és mindig csapatosan fordulnak elő, így aztán vezető szerepet játszanak az elhalt fatörzsek lebontásában.

Bárhová megyünk a világban, a cukorbogarak mindenütt meglehetősen hasonlóan néznek ki: testük megnyúlt, hengeres vagy félhengeres, szárnyfedőik hosszanti barázdásak – valóban negróra hasonlítanak. Az egyes fajokat leginkább a fejük szerkezete alapján lehet elkülöníteni.

A cukorbogarak sajátos családi élete szinte egyedülálló a bogarak körében. A kifejlett egyedek (az imágók) nagy mennyiségű korhadt fát fogyasztanak, de az emésztésük igen kevéssé hatékony: a táplálékuk nagy részét szinte emésztetlenül ürítik ki. A bélcsatornájukban azonban a felaprított fához mikroorganizmusok társulnak, melyek odakint folytatják a lebontást. Ezt az anyagot a lárvák és az imágók is újra megeszik (a jelenség hasonló a nyulaknál vagy a tengerimalacoknál ismert "álkérődzéshez"), így végül hozzájutnak a felszívható tápanyagokhoz.

A lárvák (melyek a rokon szarvasbogarak, cserebogarak C-alakú pajorjaihoz képest sokkal mozgékonyabbak és egyenesebb testűek) így szerzik be a szükséges mikroflórát.

Ám ez még nem minden. A felnőtt cukorbogarak elő is készítik a táplálékot a lárváknak, és a bábozódáshoz szükséges kamrájuk kialakításában is segédkeznek. Ezt elsősorban a fiatal bogarak végzik, melyek a mélyfekete idősebbekkel ellentétben még hetekig vöröses színűek. Ráadásul "beszélgetnek" is a lárvákkal: 14 különböző hang kibocsátására képesek, amivel számos gerinces állatot is felülmúlnak!

§ Cukorgomba – tudományos neve: gyapjas tintagomba - (Coprinus comatus) – Cukor: csn

A kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a csiperkefélék (Agaricaceae) családjába tartozó faj. A faj 2009-ben az év gombája volt.

A gyűjtő a fiatal, fehér gombát jellegzetes, csaknem hengeres alakjáról már messziről felismeri. Az 5-10 centiméter magas kalap nemsokára felnyílik, és keskeny harang alakúvá változik. Átmérője 3-16 centiméter. Felülete csaknem a csúcsáig üstökszerűen gyapjas, pelyhes, pikkelyes, eleinte fehér, később rózsaszínű, barnás, majd fekete. A lemezek sűrűn állnak és különböző hosszúak. A fehér, karcsú tönk 5-16 centiméter hosszú és 6-15 milliméter vastag, finoman szálas, rajta mozgatható gallér van, töve gumósan megvastagodott. A kezdetben annyira mutatós tintagomba végül kenőcsös, tinta fekete tömeggé folyik szét.

A gyapjas tintagombának tavasztól őszig egyre-másra jelennek meg termőtestei, egyenként vagy csoportosan, mindenekelőtt utak szélén, parkokban, kertekben, réteken, világos erdőkben, elsősorban trágyázott helyeken. A síkságoktól a középhegységekig széles körben elterjedt.

A gyapjas tintagomba fiatalon ehető gomba. Addig fogyasztható, amíg lemezei fehérek. Főzés során jellegzetes illata van, íze azonban kellemes; a fiatal

példányok elsőosztályú csemegegombák.

Sokáig úgy tartották, hogy ez a faj egy Koprin nevű anyagot tartalmaz, ami Alkohollal együtt fogyasztva mérgezéses tüneteket okoz. Ez a téves információ több szakkönyvben is előfordul. Más fajok, például a ráncos tintagomba, valóban tartalmazzák ezt a vegyületet, viszont a gyapjas tintagombából egyáltalán nem sikerült kimutatni, ezért az alkoholfogyasztástól nem kell tartózkodni.

A népi gyógyászatból ismert viszont a gomba vércukorszint-csökkentő hatása. A hatást azóta állatkísérletekkel is igazolták: eredményesen csökkentette a II típusú diabéteszben szenvedő egerek vércukor - és triglicerid szintjét. Egy vizsgálat igazolta, hogy a Gyapjas tintagomba por beadását követő 90 perc

után a glükóz mennyisége a vérben 41%-al csökkent és még 6 óra elteltével is 20% -os csökkentést mutatott.

§ Cukorrépa (Beta vulgaris subsp. vulgaris var. altissima) – Cukor: csn

A cukornád és a cukorcirok mellett a világon a legjelentősebb termesztett, Cukortartalmú ipari növény.

A cukorrépa a mérsékelt éghajlati övezetre jellemző, hő- és csapadékigénye a cukornádhoz viszonyítva csekély. A cukorrépa mélyen gyökerező tulajdonsága miatt az alsóbb (1–2 méter közötti) talajrétegek vízkészletéből is sokat képes felhasználni.

A cukorrépa a mérsékelt éghajlati öv növénye. Sokan a „leg”-ek növényeként is emlegetik, hiszen a termesztés során a legjobb tudást, a legjobb termőföldet és a legmodernebb agrotechnikát követeli meg.

Hosszúnappalos növény; évi hőösszeg-igénye 2500-2600 °C. Vízigénye nagy (550–600 mm), de az időjárás is nagymértékben befolyásolja a termesztés eredményességét.

A talajjal szemben igényes: a kötött, szikes talaj kedvezőtlen, ám a mély termőréteggel rendelkező, semleges kémhatású talajon viszont eredményesen lehet művelni. Igényes az előveteménnyel szemben is, hiszen a cukorrépa nagy mennyiségű tápanyagot és vizet vesz fel a fejlődése során. Legkedvezőbb elővetemény számára az őszi búza vagy az őszi árpa, melyek nyáron már betakarításra kerülnek.

A cukorrépa átlagosan 75% vizet és 25% szárazanyagot tartalmaz; cukortartalma (digessziója) 13-19% között változik. A Magyarországon megtermelt cukorrépa átlagos cukortartalma 16% körüli értéket mutat.

Vetése. A növényállomány megfelelő fejlődésének érdekében a cukorrépa laza és nyirkos magágyat, valamint helyes vetési mélységet (3-3,5 cm) igényel. A magok Magyarországon március végén, április elején kerülnek a talajba.

§ Czigányfű – tudományos neve: vízi peszérce - (Lycopus europaeus) – Czigány: csn

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó gyógynövény.

20–120 cm magasra nő meg. A színén közép- vagy sötétzöld, fonákján szürkészöld lomblevelei keskeny tojásdad alakúak, 2–8 cm hosszúak, max. 4 cm szélesek, ülők vagy rövid nyelűek, kihegyezettek, durván és mélyen fogasak, a fogak többnyire előreirányulók. A nedves élőhelyen előforduló példányok alsó levelei inkább szárnyasan osztottak. Virágai: az 5 összenőtt csészelevél 2–4 mm hosszú, 5 merev és hosszasan kihegyesedő foggal. A 2 porzólevél szabad, kiáll a pártából, a 4 sziromlevél csővé nőtt össze, a pártacimpák 3–6 mm hosszúak, fehérek, a három alsóra piros pontos mintázat jellemző. A magház felső állású, a virágot legyek porozzák be. Termése 4 makkocska, részterméskére esik szét, amit a víz és a vízimadarak terjesztenek.

Dombvidéki és hegyvidéki részeken a feliszapolódó mocsarakban, nádasokban, égeres bozótokban és árkokban fordul elő. A lápokon, láperdőkben, azaz a nedves, időszakosan elárasztott, tápanyagban és bázisokban gazdag, sóderes humuszos, homokos vagy tiszta agyag- vagy tőzegtalajokon él.

§ Föveny czimbor (Elymus arenarius L.) – Cimbor: csn

További nevei: Hajfű, hajperje, lengyel zab, őzárpa, szálkapázsit.

Évelő. 100–175. Taraczkja messze kúszik. Az egész növény hamvaszöld. Kalásza 30 cm-nél is hosszabb; halászkái 3-virágúak, pelyvái lándsásak, puhaszőrűek. Északeurópai tengerparti növény s mint kitünő homokkötő növényt ültetik. Temesi homokpuszta, Szt.-Endrei sziget.

§ Czinegefű – tudományos neve: Szurkos mécsvirág – (Viscaria viscosa) – Czinege: csn

További nevei: Czinegefű, czinegeszegfű, szunyogfogó, enyves szegfű, enyvecske, szurokszegfű.

Évelő. 30–80 cm. Szára csupasz, felső részében azonban a csomók alatt enyves. Az alsó levelei lándsásak, nyélbe keskenyedők, a felsők keskenyek, mind, kivált töve felé, göndör szőröktől borzas. Virágai csomós fürtökben fejlődnek. Csészéje hengeres, buzogányalakú, 10 bordájú. Szirmai pirosak, ritkán fehérek, közepük kissé kicsipett. Tojásalakú toktermése a csészét éréskor széttépi.

Terem sziklás lejtőkön, réteken, cserjés helyeken, hazánk minden hegyvidékén.

§ Czinka – tudományos neve: Orvosi méregölő – (Cynanchum Vincetoxicum) – Czinka: csn

További nevei: Aesculapius fűve, czinka, ebfojtó fű, fecskefű, fecskegyökér, selymesmagú méreggyilok, Szt-Lőrinczfű, vad paprika.

Évelő. 30–70 cm. Töve terjedő. Levelei rövidnyelűek, kihegyezett tojásalakúak és átellenesek. Virágai a levelek hónaljában fejlődnek és laza, hosszúnyelű, fürtös bogernyőben állanak; édes illatúak. Pártája fehér, karéjai kerülékesek. 5–7 cm, hosszú termése duzzadt tőből kikúposodik. Magvainak hosszú, fehér

szőrüstökük van. Terem napos dombokon, cserjésekben, szikár erdőkben, az egész országban, 5–6, szálanként 7–9.

Minden része erősen mérges és hánytató hatású.

Hazánkban gyakori a megnyúlt, kigyódzó szárú, keskenyebb levelű alakja, a Cynanchum laxum Bartl. Rokona a pamutkrepin (Asclepias syriaca L. – Selyemkóró), melyet kertbe ültetnek.

Cs fejezet; 104

§ Csabafű – tudományos neve: Csabaíre vérfű - (Sangiusorba minor) – Csaba: csn, fk

A vérfű (Sangiusorba) nemzetség faja, ehető, évelő gyógynövény.

Európában, Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában honos. Magyarországon és Erdélyben is gyakori, főleg a száraz gyepekben, domboldalakon, általában meszes talajokon nő. Szárazságtűrő.

A 16. században feljegyzett monda szerint Csaba Hun királyfi a katonáit a „Csaba íre” nevű csodás fűvel gyógyította. A csabaíre a mindenféle vérzést elállító tulajdonságáról a Germán és szláv néphit is tud. Korábban egyes tájakon a hasznos földitömjént (Pimpinella saxifraga) is nevezték csabaírének.

30–70 cm magasra nő. Szára kopasz. Levele 9—17 levélkével szárnyas. Virágzata gombos vagy hengeres, zöldes, napos törzse oldalán bíborral befuttatva. Felső virágai termők; a középsők gyakran kétcsúcsúak, az alsók porcosak. A porcos virágok sok porzójuk, sárga portokjaik hosszan kilógnak. A termő virágnak két bibeszála van, bibéje ecsetszerű. Termése 4–5 mm. átmérőjű: négy hártyás éle van, lapjai erősen ráncoltak. Terem napos, szikár helyeken, főleg hazánk déli felében.

A fűnek levelei, gyökere a legrégibb idők óta vérhasnál, véres vizeletnél, hasmenésnél, vérhányásnál, külső vérzéseknél hatásosan és eredményesen használnak. Vérhasnál a fűnek leveleit vörös borban főzik. (2 gr. levél egy deci borban.) Ugyanígy használandó hasmenésnél. Reggel, este kortyonként! egy csészével.

Vérhányásnál a gyökér porát mézzel vegyítve használják. Négy kávés kanállal a mézes porból, egy napra elegendő. Külső vérzéseknél vagy a leveleket rakjuk, vagy a gyökér porát hintjük rá, a sebes helyre. Borok ízesítéséhez is felhasználják. Az állatgyógyászatban is hasznosítják.

§ Vaskos csabak vagy csabakkeszeg (Telestes souffia) – Csabak: csn

A pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj.

A Duna-medence bennszülött faja, ezért nagy természeti értéket képvisel. Veszélyeztetett és ezért megóvása élőhelyein, kiemelt fontosságú feladat. Magyarországon csak elvétve átsodródó példányokkal lehet találkozni.

A vaskos csabak a Duna és a Rajna középső és felső szakaszának gyors folyású vizeiben él, ritkábban tavakban is előfordul, például megtalálható a

Boden-tóban és az Alpokban 850 méterig.

Magyarországon a Felső-Tiszán és ennek mellékvizein, a Mura hazai szakaszán lehet elviekben találkozni vele, hiszen nagyon ritka. Egyetlen bizonyított előfordulását 2004-ben a Tiszán Tiszacsécsénél jelentették. Legközelebbi, de határainkon kívül eső populációi a Mura szlovéniai szakaszán, illetve kelet felé a Felső-Tiszában, valamint a Tisza romániai mellékfolyóiban és azok patakjaiban élnek.

A hal teste erősen nyújtott, oldalról lapított. Testéhez viszonyítva aránylag kisméretű a feje és a szemnagysága közepes. Kissé előrenyúló szája félig

alsó állású. Orra tompa és az orrnyílás vonalán túlér egy kissé a szájszöglete. 48-56 nagyméretű pikkelye van az oldalvonal mentén. Oldalvonala narancsszínű és fölötte az orrtól a farokúszóig egy kékesszürke sáv húzódik. Kistermetű hal testhossza 12-17 centiméter, ritkán haladja meg a 25 centimétert. 42 csigolyája

van.

A kavicsos szakaszokon fenéken tartózkodó rajhal. Tápláléka a vízfenéken előforduló plankton és apró gerinctelen szervezetek. Elfogyasztja a kisebb csigákat, bolharákokat, rovarlárvákat, de alkalomadtán algákat és a vízre hulló hernyókat is.

Március és május között csapatosan ívik, ilyenkor vízfolyások felső szakaszaira vonul és a sebesen áramló vízben, a kavicsos fenéken rakja le ikráit. Nászidőszakban megfigyelhető, hogy az oldalvonal színe kifejezettebb, emellett az uszonyok tövén, valamint a kopoltyúfedőn is halvány narancsos elszíneződést ölt magára. Az ivarérett hímek zömmel 10-12 centiméter hosszúak, az ikrások jellemzően ennél nagyobbak.

§ Csacska – tudományos neve: pásztormadár – (Pastor roseus) - Csacska: csn

A seregéllyel rokon, rózsaszín és fekete színű, időnként nálunk is fészkelő madár; Pastor roseus.

A név tükörszó, a ném. Hirtenvogel ’ua.’ (Brehm) fordítása. A névadási szemlélet háttere az volt, hogy a madár a legelésző gulya környékén is futkos tápláléka után. Angol neve is pastor-bird (VNAE.). A tudományos latin névben a Pastor genusnév megfelelője a magyar összetétel előtagja.

A latin faji elnevezés pedig a madár rózsaszínű testére utal, akár a szaknyelvi rózsaseregély (Sturnus roseus), N. rózsaszínű seregély, apró piros szarka,

rózsarigó (Petényi: Erdély), rózsaszínű seregélyrigó, rózsaszínű sáskaőr, rózsaszínű sáskamadár (KissMad.). Idegen nyelvi nevei között is számos rózsaszínre utaló terminus használatos, pl. ang. rosy starling, cs. špa

ek r ů žový, holl. roze spreeuw, fr. martin roselin, ném. Rosenstar, ol. storno roseo, sp. estornino rosado (EL.) stb.

1801-ben tsátsogó tsatskamadár néven említi Földi, 1904-ben csacska Petényinél, 1914-ben csacsogórigó Herman Ottónál. Csicsergő énekéről nevezték hangutánzó eredetű szóval. Szintén 1801-ben említi Földi bogarász tsatskamadár (< ném. Raupentöter ’hernyóölő’) és kukoriczakár (< ném. Maisdieb ’kukoricatolvaj’)

elnevezéseit, ezek a pásztormadár német neveinek tudatos magyarításai. Sáskamadár, sáskafaló rigó, rózsaszínű sáskaőr, rózsaszínű sáskamadár (KissMad.)

elnevezése kedvelt táplálékára utal, egyik német neve ugyancsak Heuschreckenvogel (Brehm), azaz ’sáskamadár’. A németben adatolható még Viehvogel, Viehstar, Viehamsel neve (Brehm) is, azaz ’szarvasmarha-madár’, ’szarvasmarha-seregély’, illetve ’szarvasmarha-rigó’.

A madár rendszertelenül jelenik meg, vannak évek, hogy nagy tömegekben jön Magyarországra. Vándorló természetére utal a ném. Zigeunervogel (uo.) és a mi

jöttment-madár és vándor serege (Petényi) nyelvjárási nevünk.

Kelet-Európa és Ázsia mérsékelt övi száraz sztyeppéin, félsivatagos területein él. Télen délre vonulva eljut Indiába és Észak-Afrikába is. Nagy

sáskapusztító, követi a rovarokat, így új területekre is elvetődik. Sziklás helyeken telepesen költ. Fészkét fűcsomókból, szalmából és levelekből építi,

szőrrel és tollal béleli ki. A Kárpát-medencében inváziós faj, egyes években meg sem jelenik, máskor hatalmas rajokban, május környékén érkezik.

§ Tavaszvégi csaja vagy áprilisi cserebogár (Rhizotrogus aestivus Olivier) – Csaja: csn

Társnevei: csaja, vörhenyes cserebogár, tavaszi cserebogár

Syn: Miltotrogus aequinoctialis Herbst, R. grandicornis Ballon

13–20 mm hosszú, egyszínű sárgásvörös. Csáplegyezője 3 ízből áll. A fejtor és a szárnyfedők válla és a test alsó fele is hosszú szőrökkel borított.

A Kárpát-medencében elterjedt faj. Jermy és Balázs (1990) a kötöttebb talajokról, Győrfi (1957) az alföldi homokokról említi. Fejlődési idejére vonatkozóan a szakirodalmi adatok eltérőek (2–3 év). A nemző nem táplálkozik. Nagyon korán, sokszor március végén már megjelenik, a fő rajzásidő április.

Tavaszvégi csaja (Rhizotrogus aestivus Olivier)

Társnevei: tavaszvégi vörhenyes cserebogár, nyári gyökérrágó

Syn: R. bimaculatus Herbst,R.gracilis Frölich,R.inanis Brahm

Kisebb termetű Rhizotrogus faj, csak 12–14 mm. Sárga, sárgásvörös színű, az előtor középen és a szárnyfedők a varrat mentén sötétebbek. Elsősorban a homokos talajokat kedveli, tömegesen gyűjthető a Kiskunságban, a Tengelici homokon, a Nyírségben és Budapest környékén. Rajzása májusban várható.

§ Borzas csajkavirág (Oxytropis pilosa) – Csajka: csn

A pillangósvirágúak családjába tartozó, sztyeppeken, sziklagyepeken előforduló eurázsiai növény.

A borzas csajkavirág 15–50 cm (ritkán 80 cm) magas, lágyszárú, évelő növény. Szára, levelei, virágai erősen szőrözött, bozontos. Felálló, erőteljes, sűrűn leveles szára többnyire tőből elágazó, sokszor pirosas színű. Összetett levelei páratlanul szárnyaltak, az egyes levélkék keskenyek, hosszúkásak, hegyes végűek. A levelek tövén két pálhalevél található.

Május közepétől júliusig virágzik. 1-1,5 cm-es halványsárga pillangós virágai tojásdad vagy megnyúlt, tömött füzérekbe csoportosulnak. A virág alsó csónakrésze szálkaszerű csúcsban végződik. Termése 1,5 cm hosszú, bársonyosan szőrös hüvelytermés. Kromoszómaszáma 2n=16.

Hasonlítanak hozzá egyes csüdfű-fajok, pl. a virágzó hólyagos csüdfű (Astragalus cicer); virágcsónakja tompa végű. Az eurázsiai sztyeppek növénye, innen terjedt Európába. Elterjedési területe nyugaton Franciaországtól Közép-Európán és Dél-Oroszországon keresztül egészen a Bajkálig, illetve Mongóliáig és Kína Hszincsiang tartományáig terjed.

Magyarországon a Zemplénben, a Gödöllői-dombvidéken, a Visegrádi-hegységben, a Pilisben, a Budai-hegységben, a Gerecsében, a Bakonyban, a Villányi-hegységben, a Kisalföldön, Mezőföldön, a Pesti-síkon, a Turján-vidéken, a Duna–Tisza közén, a Hajdúságban, a Nyírségben és a Tiszántúlon találhatók állományai.

Sztyeppek, homokos sztyepprétek, sziklagyepek, pusztafüves lejtők, löszpuszták, irtásrétek növénye. Jól viseli a bolygatott gyepi környezetet. Sziklagyepekben akár 4300 m magasságig megtalálható.

Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 50 000 Ft.

§ Nagyfejű csajkó (Lethrus apterus) – Csajkó: csn

A hatodik hazai álganéjtúró, a röpképtelen nagyfejű csajkó (Lethrus apterus) pedig feltűnően nagy feje és előtora, fénytelen fekete színe, illetve a többi fajtól merőben eltérő viselkedése miatt nem téveszthető össze a tavaszi álganéjtúróval.

A tavaszi álganéjtúró rokonsági köre:

Az álganéjtúrófélék eddig leírt fajainak száma nem éri el a 300-at. A Geotrupinae alcsalád 150 faja az északi mérsékelt övben honos (Eurázsiában és Észak-Amerikában egyaránt); néhány fajuk a Himalája déli és keleti előterében is előfordul, illetve egy fajt betelepítettek Ausztráliába.

A Lethrinae alcsalád (a csajkóformák) 80–120 faja (a fajok önállósága sok esetben kétséges, ezért a bizonytalanság a fajszámot illetően) zömmel Közép-Ázsiában él, néhány faj eléri Kelet-Európát.

A Taurocerastinae alcsalád 3 faja Dél-Amerika déli részéről ismert.

A ganajtúró bogarak rokonságába tartoznak a csajkók, melyek hazája Közép-Ázsia, egyik képviselőjük azonban hazánk jól ismert szőlőkárosítója, a nagyfejű csajkó (Lethrus apterus Laxm.). Csápbunkójának utolsó két íze bemélyed a harmadik ízbe, akárcsak a hagyma levelei egymásba. Felsőállkapcsai nagyok és alul a nőstényeken apró, a hímeken nagy sarlóalakú foggal bírnak. A bogár fekete, tora széles, szárnyfedői rövidek és gömbölyödők. Hazánkon kívül a Balkán-félszigeten keresztül Dél-Oroszországig és Kis-Ázsiáig fordul elő.

A csajkó rokonaitól eltérően nem elégszik meg a trágya behordásával, hanem fiatal növényi hajtásokat szállít ivadéka ellátására és így elsősorban a szőlő levelét kedveli, amiért hazánkban és Oroszországban a szőlők károsítójaként ismerik. Ezt a tulajdonságát hazánkban a budai hegyek szőlőiben Koy Tóbiás már 1802-ben állapította meg. A szőlőn kívül mindenféle más fű és növény is tartozik éléstárához, így Erichson fűféléket és gyujtoványt, Mocsáry fűféléket, Horváth kendert, Tarnani repcét, lent, lucernát, takarmányrépát, kendert, búzát, fiatal gyümölcscsemetét, kerti és mezei virágokat látott behordani.

Életmódját nálunk Emich és Oroszországban Tarnani tanulmányozta. A hím erős rágójával lemetszi a szőlő vagy más növény zsenge hajtását és zsákmányával megrakottan, hátrálva behúzza azt földi lakásába, ahol a nőstény azt begyömöszöli. Küzdelmes harccal szerzi meg a hím párját, majd a párosodás után hozzálátnak földi lakásuk építéséhez. Először a kötött talajba mintegy 25–30 cm hosszú rézsutos folyosót fúrnak, mely azután hirtelen függőlegessé válik és 50–60 cm-nyire mélyed a földbe. A függőleges akna végén 6–8 galambtojásnagyságú kamra ágazik el, amelyekbe a behordott növényi részeket gyömöszölik be. A bevermelt anyag hamarosan elhervad és megfülled. Ennek tetejére rakja a nőstény petéjét, minden kamrába egyet-egyet. A hím ezalatt a bejáratnál őrködik, távoltartja a közeledő bogárságot és bemerészkedő társaival heves, ádáz harcot vív. Minden kamarában egy-egy lárva kel ki, amely a rothadt növényi táplálékot fogyasztja és körülbelül három hónap alatt eléri teljes kifejlődését, majd bábbá alakul és rövid elfekvés után már kész a bogár, amely csak a jövő tavasszal mutatkozik.

§ Havasi magcsákó (Dryas octopetala) – Csákó: csn

Mintegy másfél millió éve, a Duna-glaciális időszak több ismert növényeinek egyike. A kainozoikumi eljegesedés fázisainak jellegzetes éghajlatjelző növénye, a hideg éghajlatot kísérő növénytársulást Dryas-flórának nevezik.

A havasi magcsákó az Alpok, a Pireneusok, a Kárpátok, az Appenninek és a Balkán-félsziget hegyvidékein él, de az északi félgömb más magashegységeiben is előfordul, például a Skandináv-hegységben, Észak-Amerikában és Ázsiában is.

A havasi magcsákó örökzöld növény, kúszó-gyepes növekedésű, gazdagon elágazó szárú rácscserje; szárai csak 5–10 centiméter magasra emelkednek a talaj felszíne fölé, mirigyes szőrűek. A heverő részeken a levelek két sorba rendeződnek, a felemelkedő hajtásokon szórt állásúak. Rövid nyelű levelei hosszúkás elliptikusak, csipkés szélűek, szív vállak, mind végükön tompák, 0,5–1,5 centiméter hosszúak és 0,3–1 centiméter szélesek. Színük felül fényes zöld, fonákjuk ezüstfehéren molyhos. Virágai nagyok, nyolc, tejfehér , fordított tojás alakú szirommal, számos aranysárga porzóval.

A havasi magcsákó üde mészkő-törmeléklejtőkön, sziklán, napfényes erdeifenyvesekben, gyakran lemosódva, kavicsos folyópartokon nő. Leggyakrabban 1200–2500 méter közötti magasságban. A virágzási ideje június – augusztus között van.

§ Csalán-cickányormányos (Taeniapion urticarium) – Csalán: csn

Rovargyűjtés: Sas-hegy, 1883., Pável J.; Sas-hegy, 1916.IV., Diener H.

A cickányormányos-félék (Apionidae) az ormányosalkatú bogarak (Curculionidea) közé tartozó, számos fajt számláló bogárcsalád.

A család fajai között számos mezőgazdasági kártevő található. Magyarországon egyetlen fajuk sem védett.

Nevüket keskeny, gyakran elhegyesedő végű, Cickányokéhoz hasonló ormányukról kapták.

A család fajai az egész Földön elterjedtek, legtöbb képviselőjük a trópusi területek lakója. Világszerte mintegy 1900 leírt fajuk él, melyből Európában 308, Magyarországon 130 fordul elő.

A család tagjai apró termetű bogarak, a magyarországi fajok csak kivételes esetben haladják meg a 4 mm-es testhosszt. Testük körte alakú, hátrafelé kiszélesedő, előrefelé elkarcsúsodó. Ormányuk általában a fej hosszával megegyező hosszúságú, előfordulnak azonban lényegesen hosszabb ormányú fajok is. Bunkós csápjuk nem térdes, a csápbunkó 3 ízű. Testüket általában lesimuló szőrzet vagy pikkelyszőrzet fedi, színezetük általában fémes fényű vagy fekete, esetleg vöröses, vagy barna. Lárváik kukac típusúak, lábatlanok, erősen görbültek.

Mindegyik fajuk növényi táplálkozású, a legtöbb faj Pillangósvirágúakon (Fabaceae) vagy fészkesvirágú növényeken (Asteraceae) él. Fás szárú növényeken csak kevés fajuk táplálkozik. Tojásaikat a nőstények a tápnövénybe rakják, a lárvák a növény szöveteiben fejlődnek, legtöbbjük ott is

bábozódik. A legtöbb fajnál az imágók, másoknál a kifejlett lárvák telelnek át.

§ Nagy csalán (Urtica dioica) – Csalán: csn

Az egyik legismertebb gyom- és gyógynövény.

A „csalán” (csolyán) elnevezést valójában több faj gyűjtőneveként használjuk. Ezek azonban az ajakos virágú árvacsalánoktól virágszerkezetükben alapvetően különböznek. A növény pollenszórása június elejétől október végéig tart.

Egész Európában elterjedt, Magyarországon mindenütt közönséges.

Üde, nedves erdők, vágások, szurdokerdők, gyomtársulások, mocsarak növénye. Talajigénye nitrogéngazdag, ideális számára például az ültetett akácos. A talaj nitrogéntartalmának indikátora. Kedveli a nitrogénben gazdag romtalajokat is.

Magas termetű (kb. 50–150 cm magas), csalánszőrökkel borított, szögletes hajtású, indás évelő növény. Minden szervén megtalálható csalánszőrök, érintése fájdalmas, égető, viszkető érzést okoz, apró kiütésekkel. Ennek oka, hogy a csalánszőrök hangyasavat tartalmaznak. A csalánszőrrel a bőrszövet alá kerül a hangyasav, mely maró hatású, szúrós szagú, színtelen folyadék. Függőleges gyöktörzse szerteágazó gyökérben folytatódik, melyhez oldalra messze kúszó tarackokat is hajt. A levelek szíves-tojásdadok vagy lándzsásak, hosszan hegyesedők, durván fűrészes szélűek. A szár csoportosan nő, felálló vagy felemelkedő, üreges, négyszögletű.

A porzós virágok lecsüngő füzéreket, a termősek kis csomókat alkotnak. A növény kétlaki, a porzós és a termős virágok külön-külön egyedeken fejlődnek. Termése a makkocska, mely fénytelen szürke színű tojásdad és oldalról lapított alakú.

Kúszó gyöktörzzsel és maggal szaporodik. A bimbóban ívben meghajlott porzók kinyílásakor rugalmasan felpattannak, és kis felhőként szórják szét Allergén pollenjét.

Fontos gyógynövény, de számos hazai lepkefaj tápnövénye is. Régebben a növény friss hajtásával ütögették a reumásokat. Teáját évszázadok óta fogyasztják ízületi betegségek ellen. Erősítő, vizelethajtó, vértisztító, tejelválasztást serkentő teakeverékek alkotórésze.

Gyökerének alkoholos kivonatát samponokba, tonikokba, egyéb hajápoló termékekbe teszik hajhullást csökkentő, hajerősítő hatása miatt.

A konyhában is használatos gyógynövény: leveleit főzelékként, zsenge hajtásait tavaszi levesekben és salátákban fogyasztják, sőt néha sörhöz is használják fűszerként. Gyökere és levelei vizelethajtó és gyulladáscsökkentő hatásúak. Leveleit gyakran alkalmazzák epe- és májbántalmakra is. Az egész növényből kisajtolt nedv kitűnő tavaszi tisztítókúrákhoz, az egész kiválasztó szervrendszert felpezsdíti.

A Középkorban háborús időkben a kendert helyettesítették vele, belőle készítettek fonalat és szövetet. Levelének gyűjtési ideje március-április, gyökérzetét pedig ősszel vagy tavasszal szokás gyűjteni.

§ Holt csalány – tudományos neve: bársonyos árvacsalán – (Lamium amplexicaule L.) – Csalány: csn

További nevei: Bársony csalányka, holt csalány, kanafáj, szárölelő tátkanaf.

Egyéves. Áttelelő egyéves. 10–30 cm. Szára rendszerint lecsepült felegyenesedő ágakkal. Alsó levelei tojásdad kerekdedek, hosszúnyelűek, a felsők nyeletlenek, szárölelők. Egy-egy levél hónaljában 6–10 biborszínű virág fejlődik. A párta csöve vékony, egyenes és hosszú; belsejében szőrsor nincsen. Portokjai szakállasok. Terem mívelt talajon az egész országban.

§ Csaliféreg (Arenicola marina) – Csali: csn

A soksertéjűek (Polychaeta) osztályának a Capitellida rendjébe, ezen belül az Arenicolidae családjába tartozó faj.

A csaliféreg védett öblök vagy folyótorkolatok sötét, iszapos homokjában fordul elő a legnagyobb számban. Az Atlanti-óceán nyugat- és észak-Európai partjainál és a Földközi-tengerben él. A csaliférget használják ugyan horgászcsalinak, de az ember közvetlenül mégsem fenyegeti, a tengerbe kerülő olaj és vegyszerek viszont veszélyeztetik a létét.

A csaliféreg hossza 10-20, néha 25 centiméter, vastagsága 1-1,5 centiméter. Az állat zöldessárga vagy barnás színű, teste kör keresztmetszetű. A kopoltyúk

a csaliféreg testén hosszában, középtájt helyezkednek el. Finoman elágazóak és dúsan erezettek, hogy a lehető legtöbb oxigént tudják felvenni. Az állatnak 13 vörös kopoltyúpárja van. Az ásást kis serték könnyítik meg.

A csaliféreg magányosan, lakócsőben él. A lakócsőnek két járata van. Az elülső járatrésznél az árapály friss homokot sodor a csőbe, amit a csaliféreg elfogyaszt, és a benne található szerves anyagokkal táplálkozik. Minden felhasználható tápanyagot hasznosít. A hátulsó járatrésznél a csaliféreg nyálkát termel, ami a homokszemcsékkel összetapadva megkeményíti a járat falát, s így a járat nem omlik be. Az állat féregmozgásokkal friss vizet szivattyúz a csőbe. A tengervíz friss vizével minden dagály oxigént hoz, eltávolítja a felesleges szén-dioxidot, és táplálékrészecskéket is tartalmaz. A csaliféreg ürüléke főként homokból áll. Ezt akkor üríti, amikor a táplálékrészeket kivonta belőle, azaz mintegy háromnegyed óránként. A kivetett homokot elmossa a következő ár.

A váltivarú állatok október közepén lakócsöveikből Petéket és spermákat bocsátanak a tengerbe. A szaporodási időszak két hétig tart. A Lárva a tengerfenéken fejlődik felnőtt állattá.

§ Csalogány – tudományos neve: fülemüle – (Luscinia) – Csalogány: csn

Szürke vagy barna tollazatú, szép hangú kis énekesmadár; Luscinia.

Ez a madárnevünk 1395 k. bukkan fel először: „dulcíſſona: filemÿle”(BesztSzj.), majd a szótörténet szerint fölemile, phwlemyle, filomele, filemwle, fÿlomela, fűlemüle, fil’mile, fülmile, fülemöle, fülmüje (KissMad.); a népnyelvben filemile, filumile, fülemina, fülyemülye (ÚMTsz.).

Latin eredetű fülemüle szavunkat labializáció, hangrendi illeszkedés, valamint az ikerszó-szerű könnyed hangzás igénye együtt hozta létre. Az első két

szótagra hathatott a madár szép hangja miatt beleértett fül szó is. A fülemüle név a görög Philoméla, egy ókori mitológiai személy nevéből származik, Pandion athéni király lánya nevéből köznevesült. Ennek az a magyarázata, hogy a monda szerint az üldözője elől menekülő királylányt az istenek fülemülévé változtatták.

A lat. philomela szó görög előzménye a gör. philosz ’barát’ és a mélé ’ének szavak összetételéből áll, tehát ’az ének kedvelője’. Meglehet, hogy nem az

ő neve köznevesült madárnévvé, hanem a madárnév vált személynévvé a mondában. A latin szó több európai nyelvbe is bekerült; vö. ang. philomel, sp. filomela, fr. philomèle, ol. filomela ’ua.’ (TESz.).

A madár társneve a bülbül és a csalogat szóból való csalogány. A fülemüle meg-megszakadó hangon énekel, a csattan, csattog igéből alakult a régi csattogány neve. 1841-ben Vajda dalabáj zenér néven írja le. Ez az elnevezés a dala bájos szó összerántásával és a zene -ér képzős származékából alkotott. A „fülemüle

álmú ember” szólást Grossinger idézi (1793), arra vonatkozik, hogy a fülemüle éjjel is szól.

A latin szaknyelvi Luscinia lusciniabinómen alapja a fülemüle lat. luscínia (WbZ.)neve.

A légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. Európában, Kelet-

és Közép-Ázsiában költ. A Kárpát-medencébe áprilisban jön, és szeptember közepéig marad, a telet Nyugat- vagy Közép-Afrikában tölti.

A földön vagy bokrok tövén található rovarokkal, férgekkel, pondrókkal táplálkozik, így a kert- és termőföld-tulajdonosok hasznos segítője. A legszebben daloló énekesmadár, a dal királyának is nevezik, az udvarló hímek hangja májusi éjszakákon zeng. Gégéje négy hangot képes egyidejűleg kiadni, zeneileg tökéletes akkordokat is énekel. Éjjeli éneke miatt a szerelem és a vágy jelképének is tartják. Mária-képeken és a mennyország ábrázolásain a lélek örök boldogság utáni vágyának megtestesítője. Ha a fülemüle fiatalkorában nem hallja társai énekét, akkor más fajok dallamát sajátítja el.

A fülemüle énekét Beethoven Pastoral-szimfóniájában komponálta meg. A horvát egy kunás érmének a fejoldalán ennek az énekesmadárnak a képe található.

§ Csapfű – tudományos neve: nyelves csodabogyó – (Ruscus Hypoglossum L.) – Csap: csn

További nevei: Csapfű, diadalmas fű, földi borostyánfű, lónyelvű fű, nyakcsapja, nyelves fű.

Cserje. 50–80 cm. Levélszerű ágacskái bőrneműek, nagyobbak, mindkét végükön kihegyezettek, de nem szúrósak. A hártyás fűnemű zöld és nagyobb murva hónaljában, több virága fejlődik. Tenyészik erdőkben túl a Dunán, Pozsony-, Temes- és Krassó-Szörény vármegyékben. 4–5.

§ Csapka – tudományos neve: pásztortáska - (Capsella bursa-pastoris) – Csapka: csn

A káposztafélék (Brassicaceae) családjába, a Capsella nemzetségbe tartozó egy- vagy kétnyári, fehér virágú, gyom- és gyógynövény.

Becőketermése táskaformájú, erről kapta nevét is.

Európában őshonos, de a világon sokfelé elterjedt. Kertekben, mezőkön, városi területeken útszélen, töltések mentén is megterem, mindössze nem túl száraz Talajra és elegendő napsütésre van szüksége. Egész nyáron virágzik, de legnagyobb tömegben áprilisban és májusban.

6–20 cm magasra nő meg, A szár elágazó, a Kocsányok a fő szár mellett terjednek szét. Tőlevélrózsás, alapi levelei lándzsásak és (kacúrosan) fogazottak, a felső levelek ép szélűek. A fehér virágok laza fürtökben nőnek, sugaras szimmetriájúak, négy szirommal. A magház és a becőketermések háromszögűek, ék alakútól a szív alakúig változnak („táska formájúak”), a lapos, felfelé álló termés a vékonyabb, csúcsos részével csatlakozik a kocsányhoz.

Magvai nedves környezetben viszkózus anyagot bocsátanak ki, amihez a vízhez kötődő életciklusú rovarok hozzáragadnak és végül elpusztulnak. Ez felhasználható a szúnyogok irtására, mivel a növény elpusztítja a szúnyog lárváit, így egyfajta proto-húsevő növénynek is tekinthető.

Parazitája: fehér sömör (Albugo candida)

Egyéb elnevezései: Palackfű, csapka, pásztorerszény, paptarsoly, pásztortarsoly, szűkésfű vagy szívkésfű, paperszény, békatarsoly, békalencse, büdös szaporafű, pásztor ostora

(Meliusnál), vérállatófű, porcogófű, vadmustár, élekhalok, gezemice, istentáskája, libazsázs.

Vidéken szokták gólyahírnek nevezni annak ellenére, hogy nem rokona a gólyahíreknek (Caltha spp.).

Ismert vérzéscsillapító hatása, gyulladáscsökkentő és vizelethajtó tulajdonsága is. Flavonoidokat, egy vérzéscsillapító peptidet, kálium- és kalciumsókat, kolint, tiramint tartalmaz.

Magvai, levelei és gyökere ehetőek. Kínában élelmezési céllal termesztik.

A „hirtelensütött pásztortáska-levelek” (Sudden-fried Shepherd's Purse leaves) helyi ínyencségnek számítanak.

§ Csapósügér (Perca fluviatilis) – Csapó: csn

Népies nevei Herman Ottó összeállításában a következők: bules, dibbancs, dóber, dubár, dúber, dúbér, fésűshal, kandró, körmöshal, parcs, persli, rappihóhér, rétidurbincs, sígér, síngér, súdér, süget, sürge, süger, szolgabíró, möshal, paris, dübér, barsling.

Eurázsiában a gyors folyású hegyi patakok kivételével, szinte minden folyó- és állóvízben megtalálható. Mivel kedvelt horgászhal, eredeti elterjedési területén kívül betelepítették a Dél-afrikai Köztársaság, Új-Zéland és Ausztrália folyóiba is, ahol főképp Ausztráliában kifejezetten káros, invazív fajnak számít.

Legszívesebben a növényzet között tartózkodik. A fiatalok kisebb csapatokat alkotnak, az idősebbek egyedül élnek. A 30 cm hosszú és fél kg-os példányok ritkák. Tápláléka vegyes összetételű, elsősorban apró halakból áll. Éjjel nem táplálkozik.

3-4 éves korában ivarérett. Március-áprilisban 10-12 C hőmérsékletű vízben ívik. Páros ívó. Az ikraszemek kocsonyás anyagban csipkeszerű szalagot alkotnak, amelyet kemény aljzatra vagy vízinövényekre ragaszt. Egy-egy kifejlett nőstény 200 ezer ikrát is lerakhat. Ezután a szülők elhagyják az ívóhelyet. Az ivadék 2-3 hét alatt kel ki.

Legjobban gilisztával csalizott horogra kap. De pergetve is lehet fogni. Elkapja a kis gumihalat vagy a twister-t is.

Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) adatai szerint 2013-ban 28 920 tonna csapósügért fogtak ki; a legtöbbet Oroszország (15 242 t), Finnország (7666 t), Észtország (2144 t), Lengyelország (1121 t) és Kazahsztán (1103 t).

A csapósügér Finnország nemzeti hala.

§ császárpingvin (Aptenodytes forsteri) – Császár: csn

A tojó és a hím tollazata és testméretei megegyeznek egymással. Magasságuk eléri a 122 centimétert, míg testtömegük 22 és 45 kilogramm között mozog. Szárnyaik, hátuk és fejük fekete színű, mely élesen elválik testük alsó részétől, amelyet fehér színű tollazat borít. Mellkasi részük felső része halványsárga, nyakuk és fejük oldalsó része sötét, élénk sárga színű. Akárcsak a többi pingvinfaj, a császárpingvin is repülésre képtelen madár. Teste ugyanakkor áramvonalas, valamint szárnyaik lekerekítettek és inkább evezőlapátként funkcionálnak, mivel e madarak a tengeri életmódhoz alkalmazkodtak.

A császárpingvinek táplálékát túlnyomórészt halak alkotják, ám rákokat, krilleket, fejlábúakat és Kalmárokat is fogyasztanak. Vadászat közben e pingvinfaj egyedei akár több mint 18 percig is képesek egy légvétellel a víz alatt maradni, miközben elérhetik az 500 méteres mélységet. Több tulajdonságuk is rendkívüli módon alkalmazkodott a víz alatti életmódhoz, ilyen például a megerősödött hemoglobinjuk, amely lehetővé teszi az oxigénfelvételt nagyobb mélységekben is, valamint tömör csontjaik megakadályozzák, hogy a mélyben a tengervíz okozta nyomás összeroppantsa csontjaikat. A pingvinek képesek lecsökkenteni a metabolizmust, valamint a nem létszükségletű testfunkcióikat.

A császárpingvin az egyetlen olyan pingvinfaj, amely az Antarktiszon költ a téli időszakban. E madárfaj egyedei akár 50-120 kilométert is megtesznek táplálkozóhelyeik és költőhelyük között a csupasz jégen. Költőhelyeik

kolóniákat alkotnak, melyek akár a több ezres nagyságrendet is elérhetik. A tojó mindössze egyetlen tojást rak le, melyet a hím tart melegen, amíg a tojó elmegy táplálékért.

A vadon élő császárpingvinek jellemzően a húsz évet is megérhetik, ám egyes megfigyelések alapján vannak olyan egyedeik is, melyek elérik az ötvenéves kort, vagy még idősebbek is ennél.

Az Antarktiszon költenek, akkor, amikor javában tombol a tél, (Ez −40 °C hideget jelent, és 130 km/h-s viharokat.) A többi pingvinfaj a tél elől ilyenkor északabbra húzódik. Az Antarktiszt óriási kiterjedésű jég veszi körül, mivel befagy az óceán.

A császárpingvin elterjedési területe a Déli-sark körül a déli szélesség 66°-a és a déli szélesség 77.°-a közti területre terjed ki. Közel minden alkalommal

olyan helyet választ magának költés céljából, amely nem a mozgó jégtáblákon helyezkedik el. A tengerparttól nem távolodik el 18 kilométernél messzebbre,

mikor költőhelyét kialakítja. A költőkolóniák gyakran olyan helyen fordulnak elő, ahol sziklák, vagy jégfalak, jéghegyek védelmet nyújtanak a metsző antarktiszi szél heves lökései elől. Három állandósult költőkolóniáját ismerjük, melyek az Antarktiszi-félsziget és a Dion-szigetek közt (jelenleg nem használják), az Ausztrál Antarktiszi Területen a Taylor-gleccser végén, illetve leggyakrabban az Amundsen-öbölben helyezkednek el. 2009 óta a kolóniák elsősorban a selfjégen települnek, nem pedig a tengeren úszó jégmezőkön, főleg, ha a tengeri jég túl későn jelenik meg.

A legészakabbi területen elhelyezkedő költő populáció a Snow-szigeten található. Kóborló példányok megjelenését jegyezték fel a Heard-sziget, Dél-Georgia és Új-Zéland egyes pontjain.

2009-ben a császárpingvinek populációját 595 000 felnőtt egyedre becsülték, melyek 46 ismert kolóniát alkottak. A déli sarkkörön kívüli vidéken él a császárpingvinek 35 százaléka. Főbb költőkolóniák élnek a Washington-fok, a Coulman-sziget területén a Viktória-földön, a Halley kutatóállomás közelében a Colbeck-foknál és a Dibbie-gleccsernél.

A kolóniák létszáma állandóan változik, gyakran szomszédos külső fészkelőterületeket is kialakítva, melyek egy-egy partneri csoportból váltak ki.

A kifejlett császárpingvinek állva 110-130 centiméter magasságúak. Testtömegük 22,7 és 45,4 kilogramm közt változik. A két nem közül a hímek nehezebbek a nőstényeknél. E madárfaj az ötödik legnehezebb testtömegű madárfaj a világon a repülésre képtelen madarak közül.

E madarak súlya évszakonként változik, mivel a költési időszak során mindkét szülő sokat veszít testsúlyából, mire kikel és önállóvá válik a fióka.

A hím császárpingvinnek több mint két hónapot kell kibírnia a pár egyetlen utódjának tojását melengetve, mire a tojó ismét visszatér hozzá táplálékszerző

útjáról. E két hónapos időszak alatt a hím semmilyen táplálékot nem fogyaszt. A legtöbb hím császárpingvin mintegy 12 kilogrammot veszít testsúlyából, mire a fióka kikel a tojásból.

A költési időszak kezdetén a hím súlya 38 kilogrammot nyom, míg a tojók 29,5 kilogrammosak. A költési időszakot követően mindkét nem súlya 23 kilogrammra csökken.

Akárcsak más pingvinfajok, a császárpingvinek teste is áramvonalas, hogy ezáltal is csökkenteni tudják a víz ellenállását úszás közben és a szárnyaik is

inkább úszólábakra emlékeztetnek. A nyelvük befelé dőlő redőkkel bordázott, hogy megakadályozza a pingvinek által elejtett zsákmányok megszökését. A hímek és a tojók hasonló tömegűek és tollazatuk színe is közel azonos. A felnőtt egyedek háta, szárnyainak felső része, tarkója és fejük teteje és farkuk fekete

színű. Hasi részük és szárnyaik alja fehér tollazattal borított, mely a mellkasi rész felső részein halvány sárga színű, amely a nyaknál és a füleknél élénk sárga színbe megy át. Nyolc centiméteres csőrük felső része fekete, míg alsó csőrük lehet rózsaszínű, narancssárga, vagy lilás árnyalatú is. A fiatal egyedeknél a füleket borító tollazat, álluk és torkuk fehér színű, míg a csőrük fekete. A császárpingvinek többi testtájékát finom, szürke színű pehelytollak borítják, kivéve fekete fejüket és fejük fehér elülső részét. 2001-ben találtak egy teljesen fehér tollazattal borított fiókát, amely azonban nem bizonyult albínónak, mivel nem rózsaszínű szemei voltak.

A tojásból kikelés után átlagosan 315 gramm súlyúak, míg tollazatuk kifejlődésének idején már elérik a felnőtt egyedek testsúlyának a felét. A császárpingvinek sötét tollai barnás árnyalatúvá fakulnak az antarktiszi nyár novembertől februárig tartó időszaka során, majd ezt követően megy végbe a vedlés január és február közt. A vedlés mindössze 34 nap alatt végbe megy, amely más madárfajokhoz viszonyítva viszonylag rövid ideig tart. A régi tollak csak azt követően kezdenek el kihullani, miután az új tollazat eléri végleges hosszának az egyharmadát, ezáltal is csökkentve az okozott hőveszteséget. A régi tollazatot az új tollak tolják ki, míg nem elválik a bőrtől.

A császárpingvinek átlagos éves túlélési esélye 95,1 százalék, miközben e madarak átlagosan várható élettartama 19,9 év. Kutatások bizonyították, hogy

e madarak egy százaléka megérheti akár az 50 éves kort is. Ugyanakkor csak mintegy 19 százaléka éli túl a fiókák közül az egyéves kort. A császárpingvinek

állományának 80 százaléka idősebb, mint 5 év.

Mivel a császárpingvinek nem építenek fészket, amely egy biztos pontot jelentene számukra, amikor párjukat, vagy éppen fiókájukat kell megkeresniük, ezért kénytelenek voltak kialakítani egyedi hangjelzéseiket egymás helyének könnyebb beazonosítására.

Összetett hangjelzéseket alakítottak ki, melyek lehetnek gyanakvó hangvételűek is, mikor például nem teljesen biztosak benne, hogy a saját fiókájukról van szó, mely a legváltozatosabb hangjelzés-tartomány a pingvinek között. A hangokat kiadó egyedek két frekvenciasávot használnak váltogatva. A fiókák

szintén egy meghatározott frekvenciájú hangjelzéssel közlik szüleik felé, ha épp éhesek, vagy csak keresik őket.

A császárpingvinek költenek a világ madárfajai közül a legzordabb helyeken. A hőmérséklet elérheti akár a -60 °C-ot is, míg a széllökések sebessége akár

144 km/h is lehet. A jeges tengervíz hőmérséklete -1,8 fok körül alakul, amely jóval alacsonyabb, mint a császárpingvinek 39 °C-os testhőmérséklete. E

madárfaj azonban számos módon alkalmazkodott a jeges időjárási körülményekhez.

Tollazatuk biztosítja testük 80-90 százalékának hőszigetelését, amely alatt egy bőr alatti zsírréteg is védi őket a kihűléstől, amely a költési időszak

előtt akár három centiméteresre is vastagodhat. A zsírréteg azonban gátolja a pingvinek szárazföldön való mozgását, legalábbis a Magellán-pingvinekkel

összevetve, melyeknek kevesebb zsírréteg borítja testét.

Hallal, krillel, planktonokkal, tintahallal táplálkoznak, élelmüket a Tengerből szerzik. Akár 535 méter mélyre is képes lemerülni.

Tócsákból, tavakból isznak, vagy egyszerűen megeszik a havat. Ám ez legtöbbször nem fedezi vízszükségletüket, így a tengervizet kell meginniuk.

A pingvinek veséje az emberéhez hasonlóan nem képes arra, hogy megfelelő mennyiségű sót válasszon ki, ezért náluk is kifejlődtek azok a sómirigyek, amelyek sok más tengeri madárnál is megtalálhatók. A sómirigyek a

csőrükben, a szemük felett találhatóak, melyekkel kiszűrik a tengervíz sómennyiségének nagy részét. A só később a csőrükben elhelyezkedő orrnyílásokon kiürül. A pingvinek sómirigyei kifejezetten hatékonyak, mert 1 l tengervízből 3 dl édesvizet nyernek. A pingvinek emiatt takarékoskodnak a vízzel, ami abból látható, hogy Húgysavat ürítenek, ami anyagcseréjük pépes, kevés vizű, fehér, koncentrált végterméke, valamint nem izzadnak. Amikor Melegük van (például a galápagosi pingvinnek), tátott csőrrel párologtatnak, ilyenkor vesztenek jelentősebb vízmennyiséget.

Természetes ellenségeik a leopárdfókák, és elefántfókák, valamint a kardszárnyú delfin. Az emberek már évtizedek óta vadásszák őket zsírjukért, és mivel elrepülni nem tudnak előlük, könnyű prédák lehetnek.

Az ivarérettséget 3–6 éves korban éri el. A tojó az udvarlást követően egy szem tojást rak – ezen a hím kotlik, mert a tojók a vízhez indulnak táplálékért át a jégmezőkön, olyan helyre, ahol nincs befagyva az óceán. Az ott maradt hímek a kb. félkilós tojást a lábukon egyensúlyozzák az ott található bőrredőbe burkolva, ami védi a tojást a jeges hideg ellen. A hímek két hónapig – május és június ideje alatt (ez az Antarktiszon a tél ideje) – nem vesznek magukhoz

táplálékot, esetleg néha egy kis havat csipegetnek fel. A vastag zsírrétegnek kettős szerepe van: a melegítés, és a táplálék tartalékolása.

Ha nagy hóvihar tombol, a pingvinek szoros csoportba tömörülnek. Fekete hátukat a nap felé fordítják (már ha van nap), az jobban felveszi a meleget. A csoportban sokszor több ezer hím összebújva védekezik a hideg ellen. A pingvinek mozgásban vannak, cserélgetik a szélen állókat, így mindig más kerül a hideghez legközelebb, a kör szélére, és más a melegbe, a széltől, hidegtől védett közepébe. Ott a meleg a 26–35 °C-ot is elérheti.

Két hónap alatt a hímek testsúlya a felére csökken. A jelentős lesoványodást csak akkor venni észre, amikor a tojó visszatér: látszik, mennyivel „karcsúbb”

a hím. A visszatérő tojó átveszi a tojást, amelyből nemsokára kikel a fióka. Amikor átveszik a tojásokat, mindkét félnek ügyesnek kell lennie: ha a tojás

túl sokat kint marad a szabad levegőn, hamar lehűl, a héja megreped, és a benne lévő fióka elpusztul.

A hímek a tojás átadása után elindulnak a vízhez, hogy táplálkozzanak, de a leromlott állapota miatt nem mindegyik ér oda. Ekkorra a jégmező megolvad. Ez után közösen etetik és vigyáznak a fiókákra – nyolc hétig. A szülők hangja alapján találják meg a kis pingvint, ugyanis azok szorosan összebújnak, ha a szülők távol vannak. A fiókák közben lassanként levedlik pihetollukat, és a kifejlett példányokra jellemző vízlepergető tollazat jelenik meg rajtuk. A fiókáknak ekkor már nem kell sokat vándorolniuk a jégmezőn a tengerig.

§ Császárgomba, császárgalóca (Amanita caesarea) – Császár: csn

A kalaposgombák rendjén belül a galócafélék családjába tartozó Amanita nemzetség egyik ehető, Európa déli felében – így Magyarországon – is előforduló gombája.

Kalapja narancsvörös, tűzvörös vagy sárgásvörös, félgömb alakú, később kiterül; tetején néha fehér burokmaradványok vannak; széle finoman bordás; a kalapbőr lehúzható; átmérője 5‑20 cm. Lemezei halványsárgák, majd élénk citromsárgák lesznek, sűrűn állnak, nem lefutók és viszonylag szélesek. Tönkje citrom- vagy aranysárga, hengeres, tömör, alul gumósan megvastagszik, 8‑15 cm hosszú; a gallér is sárga, lelógó, felül enyhén bordázott; bocskora vastag, elálló, a tönkkel ellentétben fehér színű.

A fiatal gomba kacsatojás nagyságú is lehet, felül szélesebb, teljesen zárt, vastag fehér burokban van. A kifejlett gomba húsa sárgásfehér, a kalapbőr alatt sárgáspiros, a tönk közepétől lefelé fehér; illata kellemes, jóízű.

Spórapora fehér; a spórák gömbölyűek vagy tojásdadok, méretük 9‑12 × 6‑7 μm.

Mikorrhizás gombafaj, leginkább tölgyesben, szelídgesztenyésben található, de mindig csak a fák közvetlen közelében. Előfordul Fenyvesben és mogyoró alatt is. A melegebb vidékek gombája, a száraz, agyagos talajt kedveli. Melegebb nyárutókon néhol tömegesen is terem, de általában nem mondható gyakorinak. Júniustól októberig terem.

Közép-Európában egyre ritkább faj, délebbre jóval inkább elterjedt. Mediterrán faj, mely a Földközi-tengertől Észak-Franciaországig, Belgiumig, Németországban Pfalzig, Észak-Bajorországig, Szlovákiáig, valamint a Kaukázusig fordul elő. Néhol ettől a területtől északra is megtalálták már, így 1925-ben és 1941-ben Jénánál. Európán kívül elterjedt még Észak-Afrikában, Kelet-Ázsiában, Japánban és Észak-Amerika déli részén.

Jóízű gomba, már a rómaiak is nagyra becsülték íze miatt („fungorum princeps”), 2013 óta védett gombafaj, természetvédelmi értéke: 5 ezer Ft/példány.

§ Illatos császárfa vagy császárfa (Paulownia tomentosa) – Császár: csn

A Paulowniaceae családba tartozó lombhullató növényfaj. Régebben a tátogatófélék családjába sorolták.

Közép- és Nyugat-Kínából származik, Európa melegebb, kevésbé fagyos területein kedvelt díszfa.

A latin tomentosa jelentése ‘molyhos’, mely a levelek finom szőrözöttségére utal.

A PaulA császárfa általában 10-15 m magasra növő, közepes termetű fa, de elérheti akár a 25 m-es magasságot is. Nagy koronája szétterülő, laza, gyakran emeletes. Gyakran a korona alsó és középső ágai oldalirányban fejlődnek, s csak a felső ágakra jellemző a fölfelé törés. Törzse vaskos, és vagy egyenes, vagy már alacsonyan elágazó. Kérge szürke, barnásszürke színű, idős korban is sima marad, de nagy paraszemölcsök figyelhetők meg rajta.

Levelei csak a virágzást követően fejlődnek ki, nagy méretűek, 15-40 cm hosszúak és szélesek, szíves vállúak, hegyes csúcsúak, többnyire szív alakúak, de lehetnek enyhén karéjosak is (három- illetve ötkaréjúak); keresztben átellenesen állnak a hajtáson. A fiatal fákon hármas örvökben is állhatnak, és jóval nagyobbak, mint a kifejlett példányokon. Levelei a szívlevelű szivarfa leveleire emlékeztetnek, de nagyobbak annál.

Virágai 30-40 cm hosszú, hajtásvégi Bugákban állnak, Dél-Európában már március-április folyamán, Magyarországon áprilisban-májusban, Angliában júniusban nyílnak. A bugák oldalágai 5-15 cm hosszúak, a virágnyelek a csészéhez hasonlóan nemezesen szőrösek. A virágok nagyon illatosak, egyenként 4-6 cm hosszúak; csészéjük halványbarna színű, szőrös; pártájuk

lila, liláskék vagy világoskék színű, trombita alakú pártacső, melynek karimája ötkaréjú, torkában pedig két sárga csík húzódik a cső hossza mentén; négy porzót tartalmaznak. A lehajló fürtökben csoportosuló, tojás alakú, de hegyes csúcsú, 3-4 cm hosszú toktermések eleinte zöld színűek, kissé ragadósak, őszre megérve barnára színeződnek és két kopáccsal nyílnak fel. A toktermés rengeteg apró, lapos, több hártyával körben szárnyas magot tartalmaz, melyek szél és víz segítségével terjednek. A vörösesbarna, nemezesen szőrös, zárt csészék takarják a mintegy 1 cm-es új virágrügyeket, melyek már ősszel – a terméséréssel egy időben – rövid, leveles hajtásokon kifejlődnek és áttelelnek, a hideg teleken azonban fagykárt szenvedhetnek. Ugyancsak könnyen elfagynak a fiatal példányok gyorsan növekvő, erőteljes hajtásai, mivel még az őszt követően is növekednek.

A gyökere 3 év alatt hatol kb. 2 méter mélyre, ami után a növény a felszíni hatásoktól nagymértékben függetleníti magát – szárazság-, fagy- és erdőtűz-tűrő

lesz. Károsodás esetén gyökérsarjról gyorsan újra fejlődik. Jól tűri a szennyezett levegőt és talajban sem válogat, pionír növény. Ha a talaj tápanyagban és vízben dús, akkor növekedése erőteljes, a talajt képes gyorsan kimeríteni. Fény- és melegigényes, a fagykárok elkerülése érdekében érdemes szélvédett, melegebb fekvésű helyekre, zárt udvarba ültetni.

Nagy, virágzó fa csak a mérsékelt öv melegebb területein válik belőle. A hűvösebb, hidegebb éghajlatú területeken vagy alacsony termetű fa, vagy a rendszeres visszafagyások miatt minden évben új tőhajtásokat fejlesztő bokor, s ez utóbbi esetben virágok ugyan nem jelennek meg rajta, levelei azonban akár félméteresek is lehetnek.

Levelei felhasználhatók takarmánynak, és gyökerei megakadályozzák a talajeróziót.

Díszfaként széles körben ültetik Európában parkokba, utcákba szép virágaiért és leveleiért. Európában először a 19. század végén egy franciaországi parkban volt látható. Magyarországon a 20. század elején gyakran ültettték, ezek közül a ma is élő példányok termetes fák. A hajtások visszavágásakor gyorsan növekedésnek indul és hatalmas levelei fejlődnek. Sarjról vagy gyökérdugványról, üvegházban magvetéssel szaporítják.

Kínában régi szokás, hogy lánygyermek születésekor ültetnek egy császárfát, és amikor a gyermek felnő és férjhez megy, kivágják a fát és abból készítik el az új pár bútorait. A császárfa-faragás egy művészeti ág Japánban és Kínában.

A könnyű, szárnyas magokat a polisztirol megjelenése előtt gyakran alkalmazták a 19. században a kínai porcelán szállításakor csomagolóanyagként.

Az Amerikai Egyesült Államokban inváziós faj.

§ Indás csatavirág (Polemonium reptans) – Csata: csn

A csatavirágfélék (Polemoniaceae) családjának névadó nemzetségébe tartozó, Észak-Amerika keleti részén őshonos növényfaj.

A nedves talajt kedveli. Dísznövényként is termesztik, több termesztett változata létezik. Európában a nemzetségből a kék csatavirág (Polemonium caeruleum) ismert.

Lágy szárú, évelő növény. 50 cm magasra nő, szárnyasan összetett, 5-13 levélkéből álló levelei 20 cm hosszúak is lehetnek. Április-májusban virágzik. A kékeslilás, hímnős virágok 1,3 cm hosszúak, ötszirmúak. Méhek porozzák be.

A szárított gyökerek kesernyés, csípős ízűek, egykor köhögés, megfázás, bronchitis, laryngitis, tuberkulózis, lázas és gyulladásos megbetegedések, mérges harapások, bőrproblémák kezelésére is használták. Ősszel kell begyűjteni őket, majd szárítva eltenni.

§ Csavarpálma (Pandanus) - Csavar: csn

A csavarpálmafélék családjába tartozó, Polinézia területén őshonos növény. A kertészetek kínálatában leggyakrabb a Pandanus veitchi és a Pandanus sanderi fordul elő.

Bár a nevében szerepel, hogy pálma, a csavarpálma valójában nem tartozik a pálmák közé. A kissé megtévesztő névadás oka, hogy keskeny, hosszú spirálisan növekvő levelei, a pálmák levélkoszorújára emlékeztetnek.

A csavarpálma jellegzetessége, hogy erős és hosszú léggyökérzetet fejleszt. Ez a növény eredeti élőhelyének és életmódjának következménye. Az erős gyökerek segítik a megkapaszkodásban, ha élőhelyét elárasztja a víz.

A csavarpálma legjobban világos, de nem tűző napos, kellemesen meleg, szobahőmérsékletű helyen érzi magát. Az átlagos szobahőmérséklet épp megfelelő a számára, ami fontos, hogy a helyiség, ahol tartjuk, ne legyen 18 foknál hűvösebb.

A csavarpálma vízigényes növény. Rendszeres öntözést igényel, az öntözéshez lehetőleg szobahőmérsékletű, lágy vizet használjunk. Túlöntözni azért nem kell. Ősszel és télen kevesebb vizet kapjon.

A növény érdekessége, hogy a levél sárga csíkozása, annál erőteljesebb, minél kevesebb a tápanyagtartalom. Tavasszal és nyáron elég kéthetente tápoldatozni, ősszel és télen elhagyhatjuk a tápoldatozást.

A csavarpálma szereti a párás környezetet, ezért érdemes a leveleit vízzel permeteznünk. Jó megoldás a közvetett párásítás is, azaz ha egy tálcára helyezzük, amit megtöltünk kaviccsal és vízzel.

A fiatal növényeket évente, tavasszal ültessük át B típusú virágföldbe. A nagy, idős példányokat elég csak nagyon ritkán átültetni. Utóbbiak esetében elég lehet a talaj felső rétegének cseréje, friss virágföldre.

A csavarpálma sarjakat hoz, ezeket leválasztva lehet szaporítani a legegyszerűbben. A kb. 20cm-es sarjakat vízben is meg lehet gyökereztetni nagyjából 1 hónap alatt.

Kártevők megjelenése nem jellemző a csavarpálma esetében. Problémát a szárazság, túlöntözés és a hideg (megfázás) okozhat.

§ Csekeszőlő – tudományos neve: sárfehér – Cseke: csn, fk

Sárgásfehér, illatos borszőlő.

Már a XIX. század elejétől adatolható szőlőnevünk (R. 1805: Gombás, 1812: Patay, 1821:Nagyváthy,1829:Görög), melynek a nyelvjárásokban különböző alakváltozatai használatosak [Feyér: sárfehér (Abaúj-miskolci borvidék) | Nyr. 4: sárfejér (Ádánd, Somogy megye) | Csoma: fejér sár (Somló) | Németh: öreg sárfehér, szagos sárfehér, zöld sárfehér].

Találó neve a fehér bogyóját és nagy fürtjét – mely nehéz, mint a sár – írja le egyes vélemények szerint. Igaza lehet azonban Gombocz Zoltánnak (MNy. 2)

abban, hogy a „sár előtag természetesen = sárga”; vö. sártök, sárvirág, sárfű, sárhajú, sárkörmű, sárlábú (madár), sárfűz, sárlevelű stb. Ez így van igen

nagyszámú – elsősorban korábbi – növénynévnél is a magyarban.

Társneve az izsáki sárfehér, fehér kadarka, huszár dinka és német dinka. Az izsáki elnevezést a híres ampelográfus, Németh Márton vezette be, a fajtacsoporton belül piros izsáki és fehér izsáki fajtát különböztet meg. Az izsáki (R. 1970:Feyér) helynévi eredetű szőlőnév, Izsákon a sárfehér a századfordulón teljes egyeduralomra jutott. Az eredetileg összetett szóban a jelzői szerepű előtag – jelentéstapadással – később vált önmagában szőlőnévvé. Buda, Bicske, Etyek környékén német dinka néven terjedt el, míg az Alföldön, Izsák környékén az izsáki sárfehér nevet kapta, az ottani határban 4000 kh-on termesztik. Kosztka László, a híres szőlészkedő izsáki gyógyszerész szorgalmazta a fajta széles körű termesztését.

Bátai a sárfehér társneve Borsodban már régóta (R. 1791: Balassa, 1798: Szirmay, 1803: Balassa, 1821: Nagyváthy, 1828: AgrTörtSzeml. 1981, 1858: G., 1896: Feyér, 1970: Németh).

Az észak-magyarországi nyelvjárásokból adatolt alakváltozatai Útm.: Borsod megye | Feyér: Miskolc | Németh: batai, bátyai.

Földrajzi név az alapja, az Arad megyei Báta helynévből való ez a fajtanév. A hasonló nevek (mint például pataki R. 1791: Balassa; mely nyilván Sárospatakról való szőlőt jelent) valamelyik fajta származására utalnak, de korántsem a végleges származásra, a fajta eredetére adnak választ. Egy-egy szűkebb vidék tájnyelvi nevei, melyek csak annyit árulnak el megbízhatóan, hogy az adott névadó közösséghez honnan jutott az illető fajta. Hasonló a névadási szemlélet háttere a sárfehér alFöldi nevének is (R. 1798: Szirmay, 1833: Kassai, 1856: Gyürky, 1857: SzőlFüz., 1861: FG., 1887: Goethe), mely a nyelvjárásokból is adatolt [BorFüz. 1869: alFöldi (Érmellék) | Útm.: alFöldi szőlő (Bihar) | Németh: alfödi, alföldy]. A fajta származási területére utaló név; más vidékeken az Alföldről odakerült fajtát egyszerűen a tájegység nevével jelölik, vö. például már Szirmay Antal (1810): „gatsai, batai, bakator és több All-Földi szőllőnek a’ nemei … a Hegyaljára a Tiszántúlról került”. Vö. még a tramini, beregi, tagyoni, budai, verseci stb. neveket.

Más a helyzet már a burgundi, csabagyöngye, zalagyöngye, cserszegi, Vértes csillaga, úrréti stb. szőlőnevekkel, melyek újabb, mesterséges névadás eredményei, és a névadás indoka ismert, helynévi utalásuk egyértelmű. Ismert fügér néven (R. 1844: Legrády, 1846: Jankó J.: A szőlőműv., 1857: SzőlFüz., 1858: FG., 1868: Entz, 1885:BorGazdLap., 1886: Hamm, 1909: BL. EmlFüz., 1935:Révai) is a sárfehér.

A népnyelvből a déli országrészből adatolt (MNy. 2: Dráva melléke, Baranya). Olasz eredetű gyümölcsnévből alakított szőlőnév, melynek minden bizonnyal a szőlőfajta édes íze az alapja. Születtek jócskán elfogadhatatlan

etimológiák, néhányan például a Fugger lengyel borkereskedőcég nevéből vélik leszármaztathatónak. A sárfehér csekeszőlő társneve még korábbról ismert [1805: tseke szőlő (Chaptal), 1856: czekeszőlő (Gyürky), 1870: cseke (CzF.)]. A nyelvjárásokból is adatolt [ÚMTsz.: cseke-szőllő (Sümeg vidéke) | BorFüz. 1869:

cseki (Rohonc)]. Az EtSz. szerint ismeretlen eredetű. De alighanem a cseke ’disznó’ szóval függ össze, a sárfehér szőlőfajta és a disznó dagonyázása a

sárban lehet a névadás szemléleti háttere. Szólás borközi állapotban: „cseke ne taszigál, kadarka ne taszigál”.

A sárfehér eredeti magyar szőlőfajta, mely a bálinttal és juhfarkúval a híres neszmélyi, a juhfarkkal és furminttal a híres somlai bort adta. Külföldön

csak a déli határunkkal szomszédos területeken ismert; csak Magyarországon és itt is csak néhány területen, elsősorban Izsák, Ágasegyháza, Kecskemét környékén termesztett fajta. Hosszú tenyészidejű, nagyon későn érő a sárfehér. A borszőlőfajták közül ennek a termésében van a legtöbb és legdurvább sav. Termőképessége nagy, fagyérzékeny, vízigényes fajta. Borából ma szinte kizárólag pezsgőt készítenek. Kozma Pál a sárfehérből nemesítette a mátrai muskotályt.

§ Fürge cselle (Phoxinus phoxinus) – Cselle: csn

A Phoxinus csontoshal-nem típusfaja.

Európai viszonylatban egyre jobban sebezhető fajnak tartják, hiszen érzékenyen reagál a környezeti változásokra. Hazai állománya is fogyatkozóban van emiatt.

Gazdasági jelentősége nincs, azonban élőhelyein bőséges táplálékot kínál a

pisztrángoknak, a péreknek és a domolykóknak. Társas életmódot folytató halfaj, még a patakok szűkös vízterében is rajokba tömörül.

A fürge cselle Európában majdnem mindenhol elterjedt délen a Pireneusokig és a Balkán-félszigetig bezárólag. Ezenkívül Ázsia

északi részén is honos a Bering-tengerig, az északi-sarkvidék régióiban nem fordul elő. A fürge cselle állománya elterjedési területének nagy részén stabil, a vízszennyeződés erősen veszélyezteti állományát.

Hazánkban főként hegy- és dombvidéki patakokban található meg. Az alföldi folyórészeken a vízszennyeződés miatt már nem fordul elő.

Az állat hossza 7–10, néha akár 14 centiméter is. A nőstény

nagyobb, mint a hím. Teste erősen nyújtott, csaknem kerekded, csak a faroknyél lapított oldalról. Szájrése kicsi, végállású.

Pikkelyei kicsinyek, 80–90 van egy hosszanti sorban; oldalvonala többnyire nem teljes, a test közepe után megszakad. Hátúszója és farok alatti úszója 10–10 sugarú.

Garatfogai kétsorosak, 2.5–5(4).2. Háta és oldala gyakran olajzöld, gyakran sötét keresztsávokkal, oldala bronzos-fémes csillogású, hasa halványsárga vagy fehéres színű.

A hím az ívási időszakban vörösesre színeződik, és fején fehér dudorok nőnek. Ezt nevezik dorozsmának vagy más néven nászkiütésnek. A nőstény az ívási időszakban könnyen felismerhető kemény, ikrákkal

teli hasáról. A fürge cselle két érzékszervvel: hallószervével és oldalvonal szervével érzékeli a rezgéseket. 38-40 csigolyája van.

A fürge cselle társas lény. Sekély, hideg vizek lakója. Kavicsos medrű,

Oxigéndús folyóvizeket és tavakat kedveli. Táplálékát csapatokban keresi, melyet vízben élő gerinctelenek, például férgek, rovarlárvák, rákok, vízre hullott repülő rovarok és egyes növényi anyagok, gyengébb növényi hajtások alkotják. Táplálkozáskor képes az állkapcsát előre tolni. Kedvelt étke a rablóhalaknak, de egyik nagy ellensége mégis a jégmadár.

Az ivarérettséget 1–2 éves korban éri el. Az ívási időszak áprilistól júliusig tart. Ekkor, a folyókban élő halak csapatosan felvonulnak a patakokban, míg a tavakban élők a partok közelébe húzódnak. A hímek oldala sötét zöldes-feketére, a hasuk vörösre színeződik. A nőstény kis csomókba akár ezer halványsárga, nyálkával bevont ikrát rak le a folyóágyba, ahol azok kövekre, kavicsokra vagy vízinövényekre tapadnak, és a hím megtermékenyíti őket. Az ikra átmérője 1–1,3 milliméter. A lárvák körülbelül egy hét múlva kelnek ki.

szakirodalom:

"Erich von Holst etológiai kísérletei során kioperálta egy fürge cselle elõagyát. Az ilyen hal ugyanúgy lát, táplálkozik és úszik, mint a normális egyed, kivételt csak egyetlen magatartásbeli jegy képez nála: nem törődik a rajjal. Bármilyen ok is készteti arra, hogy egyéni törekvéseit kövesse, nem habozik, nem mérlegel, nincs tekintettel senkire.

Az elõagy nélküli fürge cselle mindig arra úszik, amerre neki kell, és láss csodát, rövidesen az egész raj követni kezdi. A megoperált állatot épp fogyatékossága emeli a többiek fölé: vezér lesz.

§ Szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis) – Cselő: csn

Legnagyobb hazai pókfajunk, 20-40 mm. Faji bélyeg, hogy a térdek és lábszárak alja fekete. Életmódjában eltér a legtöbb farkaspóktól. Homokos, szikes síkvidéken ássa a talajba 30-40 cm mély, függőleges járatát. A nyitott szájú cső mélyén leselkedik elsősorban sáskákból, szöcskékből álló táplálékára. Az anyapók a hátán felhozza kicsinyeit a felszínre napozni. Marása igen fájdalmas, de nem mérgező.

Közeli rokonával, a nála jóval gyakoribb, szintén száraz gyepekben előforduló pokoli cselőpókkal (Lycosa vultuosa) együtt védett.

Család: Lycosidae – Farkaspókfélék

Erőteljes, hosszú lábú, dúsan szőrözött, gyors futásra képes pókok. Szemeik három sorba rendeződtek. Az első sor négy apró szemből áll, a második sor két szeme a legnagyobb, a harmadik sor két szeme kisebb és hátratolódott a fejtetőre, így fölülről nézve csak a hátsó négy szemből kialakult trapézformát látjuk; ez nagyon jellegzetes a családra. Elsősorban nappal aktívak, lerohanással vadásznak. Számos fajuk a nedvesebb élőhelyeket kedveli (vízpart, tisztások, erdőszélek). Tavasszal gyakran találkozhatunk a petecsomójukat (kokon) utótestükhöz erősítve magukkal cipelő nőstényeikkel. Kikelés után az apróságokat is még sokáig hRendzzák a nőstények.

§ Csengőmadár (Anthornis melanura) – Csengő: csn

A mézevőfélék (Meliphagidae) családjába tartozó faj. A nem másik faját, a Chatham-szigeteki mézevőt (Anthornis melanocephala) a 20. század elején irtották ki őshazájában, az Új-Zélandhoz tartozó Chatham-szigeteken. A faj neve az Új-Zélandon őshonos maorik nyelvén Korimako .

A csengőmadár Új-Zéland endemikus madárfaja. A szigetország több szigetén is honos, így költ az Északi-szigeten, a Déli-sziget nyugati és déli részén, a Stewart-szigeten. Ezen kívül előfordul az Auckland-szigeteken is, ahol az ott szintén előforduló tuival együtt a legdélebbi képviselője a mézevőféléknek.

Az erdők lakója. A gyümölcsültetvényeken és kertekben is megjelenik.

Testhossza 20 centiméter. A kisebb testű mézevő madarak közé tartozik. Karcsú teste és hosszú, kihegyesedő farka van. Színezete egyszínű olajbarna. Feje szürkés, a farka alatt egy világos színű folt található.

Többnyire csoportosan a fákon keresgéli Rovarokból és nektárból álló táplálékát. Megeszi a bokrokon és kerti fákon lévő gyümölcsöket is, mellyel károkat is okoz. A mézevők többségével ellentétben nem túl agresszív faj. Előszeretettel társul más madarakkal, így pápaszemes madarakkal, a rokon tuival és a szintén endemikus óriás gyümölcsgalambbal is.

Magas fák ágvillájába durva rostokból készíti csésze alakú fészkét, melyet finom fűszálakkal, mohával, zuzmóval, néha tollakkal bélel ki.

A tojó 2–4 Tojást rak, melyeket egymaga költ ki 14 nap alatt. Közben a hím egy közeli fán ül és hangosan énekel. A kikelés utáni első négy napban az anya eteti a fiókákat nektárral és apró rovarokkal. Később a hím is segít az etetésben. A fiatal madarak három hét múlva repülnek ki a fészekből.

Az európaiak megjelenése után a betelepített emlős ragadozók (macskák, hermelinek, menyétek, görények) és a szintén betelepített madárfajok miatt (melyek részben táplálék- részben fészekkonkurensei) a csengőmadár valamennyire megritkult. Később jól alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, így kivételes endemikus fajként ma sem fenyegeti semmilyen veszély. A külvárosi kertekben is megtalálta életfeltételeit.

A csengőmadár hangja jellegzetes, csengő hangú, melyről a faj a nevét is kapta.

§ Csengő – tudományos neve: kakascímer – (Rhinanthus) – Csengő: csn

Négyszögletes szárú, sárga virágú, füvek gyökerein élősködő gyomnövény; Rhinanthus.

Melius Juhász Péternél 1578-ban bukkan föl legelőször az elnevezés, majd számos más munkában szerepel (1706: Pápai, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK., 1813: OrvF., 1834: Kassai, 1865: CzF., 1895: Pallas, 1902: TermTudKözl. 34;

N. Nyárády: kakascimer Marosvásárhelyen). A név szlovák megfelelője a štrká kuhítik ’Rhinanthus alectorolophus’.

A Rhinantus grandiflorus csörgő kakascímer növényt száraz toktermésében zörgő magvai miatt csörgőfűnek, csengőnek, csengőkórónak is hívják.

Mint Kassai József írja 1834-ben: Hegyalján tsörgő fű, tsengő fű. „Midőn ez megtsördül, üdeje van a’ rét kaszállásnak.” A németben is Klappertopf, azaz zörgőfazéka neve. A növénynek Radványban csörgősfű, a Hegyközben csörgőszerű fű, sőt kaszaalámegérőfű a neve: „mikor csörög, akkor munkához lehet fogni”. Erdélyben csërgő, zörgővirág, a románban cingău, cincău, ceangău a neve: „zörög, amint kaszálják”, innen a neve.

A kakascímerek egész nemzetségére az erősen felfújt, oldalról összenyomott és csaknem csupasz csésze jellemző. 1833-ban farkas-fog (Noszvaj vidéke) a ’tsörgő-fű’ Kassai szótárában. A címer utótag a ’tollbokrétán’ [R. 1490: „Quedam corrigia ad cassides pertinentia in quibus ponuntur criste czimer” (OklSz.)] kívül több más jelentéssel is bírt.

Magyarázatánál a régi ’bugás vagy füzéres, porzós virágzat (nádé, kukoricáé, rizsé)’ jelentésből lehetne kiindulnunk (R. 1760: Molnár J.; N. MTsz.:

czimber, Nyatl.: kukorica-címer: cimbëre). Valószínűbb azonban, hogy ennél a növénynévnél is a kakas taréjára történik utalás, ugyanis a címer szónak volt

ilyen jelentése is a régiségben: 1533: tzimer ’madár bóbitája; taraj’ (Murmelius), mely a magyarban – külső hasonlóság alapján – az ófrancia eredetű címer

[R. 1326: „cristam inferius descriptam, que vulgo Cymer dicitur” ’megkülönböztető ábrás jelvény’, 1395 k.: ua. ’tollbokréta a sisakon’ (BesztSzj.)] vándorszóból fejlődött ki.

A Rhinanthus nemzetségnevet Linné adta, egyesek szerint az ’orr’ jelentésű görög rhisz, genitivus rhinosz, mások szerint a ’reszelő, ráspoly’ jelentésű görög rhine szó az összetétel előtagja. Mindenképpen metaforikus elnevezés; az utótag a görög anthosz, azaz ’virág’ szó.

§ Apró csepplen (Radiola linoides) – Csepp: csn

1–10 cm magas, Therophyta. Apró, dúsan elágazó szárú, kopasz növényke. A levelek átellenesek, elliptikusak vagy tojásdad-elliptikusak, 1–3 mm hosszúak. A szirom és a csésze kb. egyforma, 1 mm hosszú, a szirom fehér, tompás vagy kicsípett csúcsú. A tok gömbölyű, 1 mm. Pionír homoki gyepek,. időszakosan nedves szántók növénye.

Nyugat-Dunántúl, Őrség, Dél-Dunántúl növénye.

Természetvédelmi értéke 5000 Ft

§ Hegedülő csercincér – tudományos neve: csőszcincér – Cser: csn

Család: CINCÉREK – Cerambycidae

A bogarak, sőt az egész rovarvilág látványos, nagyon dekoratív képviselői. Legtöbb fajuk a fás növényekhez kötődik és ennek megfelelően tipikus erdei rovarok. A cincérek többnyire karcsú testű, hosszú csápú, élénk mozgású bogarak. Fejük rézsutosan előre áll (Prioninae és Cerambycinae alcsaládok), vagy függőlegesen lefelé irányul (Lamiinae alcsalád). Csápjaik hosszúak, nagyon gyakran a test hosszát is meghaladó méretűek, fonál alakúak, 11–12 ízűek, ritkán fűrészesek vagy fogasak. Petéiket tojókészülék segítségével a fák kérgére, kéreghasadékokba rakják. A legtöbb cincérálca xilofág, a fás növények kérge alatt él a fában. Tápnövényeikhez általában nem ragaszkodnak, sok fajuk polifág. Ugyanazon az élőhelyen a legkülönbözőbb növényfajok szolgálhatnak táplálékul. Álcáik háti-hasi irányban lapítottak, csontszínűek. Lábaik vagy nincsenek, vagy a 3 pár tori láb erősen csökevényes. Bábjaik szabad bábok A kibújási nyílás ovális, sok esetben a kifejlett álca készíti el a nemző számára. A legtöbb cincérfaj ciripelő hangot képes adni – innen a család magyar elnevezése. Az egész világon elterjedtek, közel 2000 fajuk ismert. Faunaterületünkön 257 faj fordul elő (Kaszab 1971).

Csőszcincér (Prionus coriarius Linné)

Társneve: Hegedülő csercincér

Feketésbarna, 24–40 mm nagyságú zömök bogár. A nyakpajzs oldalai élesek. Csápja fűrészes. Az előtor oldalain 3 éles fog található, a középső a legnagyobb. Lábai rövidek, erősek.

Egész Európában előfordul. Magyarországon főleg a hegy- és dombvidéki lomberdőkben gyakori. Soktápnövényű faj. Álcája a tölgy, bükk, fűz, kőris, nyír, szil, valamint a fenyők gyökerei között és öreg törzsek, rönkök fájában él. 3 évig fejlődik. Általában csak idős, beteg fákat támad meg. A bogár júliustól szeptemberig repül.

§ Kétalakú csertapló (Inonotus nidus-pici) – Cser: csn

Syn.: Xanthochrous nidus-pici.

A taplógombának ivartalan és ivaros termőteste ismert. Az ivartalan termőtestek a megtámadott cserfa törzsekben keletkező odú nyílása körül képződnek, gumósak, kezdetben sárgák, majd feketednek, repedeznek. Méretük 4-12 cm.

Az ivaros termőtest a cserfa üregeinek felső boltozatát rétegszerűen borítja be. 

A gomba által megtámadott törzsek az odú nyílása körül megjelenő ivartalan gumókról könnyen felismerhetők. Gyakran fekete nyálkafolyás is észlelhető.

A gomba a törzs faanyagának fehér korhadását okozza, jellegzetes a korhadt és az egészséges farészt elválasztó sötét határoló zóna. A támadás helyén a

törzs gyakran hordószerűen kiszélesedik. 

A törzsek fertőzése leggyakrabban ágcsonkokon, továbbá sebzéseken, fagyrepedéseken keresztül történik. Az ivartalan gumókon képződő klamidospórák vagy az ivaros bazidiospórák által. A megtámadott törzsekben korhadás, majd odú képződik. Az odú nyílása körül megjelennek az ivartalan termőtestek, amelyek fertőzőképes klamidospórákat termelnek. Az odú boltozatán fejlődő ivaros, csöves termőtest a bazidiospórák kiszórása után elhal és leválik, a következő tavasszal újraképződik. 

A csertölgy leggyakoribb törzskorhasztó taplója. Ritkábban egyéb tölgyeken és más lombos fafajokon is előfordul. 

A taplós törzsek eltávolítása az állományból, a sebzések kerülése a leghatásosabb védekezés ellene. Fontos a korai és jó ágfeltisztulás elősegítése. 

nem ehető faj. 

§ Csertölgy vagy cserfa (Quercus cerris) – Cser: csn

A bükkfavirágúak (Fagales) rendjébe, ezen belül a bükkfafélék (Fagaceae) családjába tartozó fa.

Az északi flórabirodalomban, ezen belül főleg a Mediterráneumban élő faj. Elterjedési területét két részre osztják: a déli Alpok, a nagyobbik rész súlypontja pedig a Balkán-félszigeten van; keleten Kis-Ázsia partvidékeiig, északon a Kárpát-medencéig terjed, és egy hosszú sávban behatol az Alpok hegyláncai közé. A kisebbik rész voltaképpen az Appennini-félsziget (a csizma sarka kivételével), délnyugat-Franciaország és Szicília északi csücske. Az egyik leggyakoribb magyarországi fafaj.

Koronája tömött. Kérge a mély bordák között vörösbarnán csíkos. Hajtásain, vesszőin megmaradnak a vékony, szálas levélalapi pálhák és pálhaképű rügypikkelyek. Fényes levelei a háromszögletű karéjoktól fűrészes élűek. Porzós barkái narancssárgák, a levelek hónaljában ülő termős virágainak külseje jelentéktelen. Nagy kupacsú, hosszú kupacspikkelyektől borzas, 2–4 cm hosszú, fényes makkjai két év alatt érnek be.

Fő tápnövénye a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus) lárvájának, amely a fa gyökerei közt él, és azokkal táplálkozik akár 5 éven keresztül is.

Melegkedvelő, szárazságtűrő, fényigényes, de a szélsőséges időjárási viszonyokat is elviseli. Hosszú életű, de viszonylag gyorsan gyarapodó fa; a hazai tölgyek közül ez a faj nő a leggyorsabban. 80–90 éves korában vágásérett.

Bőségesen terem; valaha a rideg sertéstartás nagy őszi makkforrása volt. Fája a többi Tölgyénél jóval kevesebb csersavat tartalmaz, ezért nem tartós, szabad téren hamar korhad. Ezért az erdészek nem sorolják az ún. „nemes” tölgyek közé. Ipari felhasználását akadályozhatja az is, hogy hidegben a törzse gyakran megrepedezik. Mivel gyakran és sokat terem, tőről jól sarjad, jelentős területeket foglal el a nemes tölgyek és a bükk kárára, ezért a 20. században az erdészek törekedtek visszaszorítására.

Felhasználhatósága a különféle tartósító eljárásokkal egyre bővül. Az egyik legjobb tűzifa.

§ Májusi cserebogár (Melolontha melolontha) – Csere: csn, rfk

egy viszonylag gyakori európai bogárfaj, egyben a Kárpát-medence legnagyobb mezőgazdasági jelentőségű cserebogárfaja. A Melolontha bogárnem típusfaja.

Főleg európai előfordulású cserebogár, azonban Törökországban és Nyugat-Oroszországban is vannak állományai.

Az imágó 23–30 milliméter hosszú. A fej, az előtor és a Potroh szürkésfekete, a Szárnyfedők barnák. A potrohszelvények oldalán háromszög alakú világos foltok láthatóak, a szárnyfedőket ritkás fehér szőrzet fedi. A farfedő hosszú nyúlványban végződik. Májusi cserebogarat májustól június végéig lehet látni.

A cserebogár lárvája, a 4–5 centiméteresre is megnövő Pajor piszkosfehér színű, hátsó része felé sötétedik és vastagszik. Lábai a test elején, a barna fej közelében vannak. Rágói erősek.

Életciklusa. A májusi cserebogár teljes átalakulással fejlődik ki – a Kárpát-medencében 3, hidegebb vidékeken 4 év alatt. Ennek megfelelően hazánkban háromévenként, április–májusban tömegesen rajzik.

A megtermékenyített nőstény kevésbé árnyékolt, növényekkel sűrűn benőtt, fagymentes helyekre tojik 2-3 alkalommal; egy-egy csomóba 20–30 tojást rak. A tojások a talajnedvesség hatására duzzadnak meg, fejlődnek ki. A lárvák 30–50 nap múlva kelnek ki, többnyire június végétől. Először a tojásrakás évében,

a nyár végén vedlenek, másodjára a következő nyár elején Meleg és szélcsendes estéken bogarak zümmögve rajzanak a fák körül ekkor van a párkeresés.

A lárvák talajban vízszintesen és függőlegesen is sokat mozognak: a fiatal lárvák humuszevők; az idősebbek Polifág gyökérkártevők.

A legkárosabb az idős lárva. A lárva fejlődésének üteme függ a hőmérséklettől, a humusztartalomtól és a talajnedvességtől. Két telet tölt lárva alakban; gyakran 1 m mélyen. A lárva kora a fejtok méretéből állapítható meg (első év: 2–3 mm; második év: 3,5–5 mm; harmadik év: 6-7,5 mm). A harmadik év nyarának

közepén bábozódik nagyjából egy ásónyomnyi mélyen. A bábbölcsőben kialakult szabad bábból őszre fejlődik ki az imágó – ez azonban nem jön a felszínre, hanem a talajban telel át. A nőstények száma a rajzás vége felé mind kisebb lesz, mert a petelerakás után kimerülvén, elpusztulnak a földben. Közben a fák körül is már csak egyes hímek röpködnek, mert ezek is vagy végelgyengülésben vagy számos ellenségüktől megdézsmálva pusztulnak el. A kifejlődött pajor többnyire a harmadik, melegebb vidékeken már a második évben kis üreget váj magának a földben, ezt szépen kisimítja és benne alakul át bábbá. Már néhány hét mulva, körülbelül novemberben, megtaláljuk az üregben a kész, friss bogarat, amely azonban a meleg napsugarak csábítására csak a jövő év április végén vagy májusában hagyja el téli pihenőhelyét. A rajzási év többnyire csak kis területre szorítkozik, már közelfekvő vidékeken más évekre eshetik. A rajzási évek megismétlődése sem örökös, mert éghajlati viszonyok vagy számos ellenségük fellépése megváltoztathatja azt; sokszor még utórajzások is iktatódnak közbe, vagyis akkor, ha a cserebogár fejlődésében késés áll be és így a rendes rajzási évben még nem tud megjelenni.

Nálunk Magyarországon hároméves a rajzás a síkságon és dombvidéken, kivéve a Nagy-Alföld nagy részét, ahol nem, vagy csak szórványosan fordul elő; ilyen rajzási évek voltak 1899-től számítva 1902, 1905, 1908, 1911, 1914, 1917, 1920, 1923, 1926 és 1929.

Az imágók lombos fák leveleit szabálytalan karéjozással rágják (ritkábban a friss hajtásokat is) Alig 5-7 hétig élnek. Elsődleges szerepük a párosodás, amire általában az első-második héten kerítenek sort. A nőstény 10–20 centiméter mélyen, egyesével helyezi el 60–80 tojását. A tavaszi cserebogár frissen kifejlődő hajtásokat eszik, megrágja például a szőlő hajtásait, de különösen szereti a parkok, temetők, kertek díszfáinak, gyümölcsfáinak lombjait is. Ennek megfelelően komoly és súlyos kárt okoz, főként ha korábban és nagy tömegben bújik ki a pajorlétből. Éjszaka, hajnalban a hidegtől megdermedt bogarak a levelek hátoldalára tapadva mozdulatlanul képesek meghúzódni, észrevétlenül maradni. Mozdulatlanságukat még nappal is gyakran megtartják. A talajból kibújó cserebogarak (Melolontha melolontha) megjelenését a talajfelszínen látható 6–10 mm-es átmérőjű lyukak jelzik. Megjelenésük után azonnal táplálkozni kezdenek, hogy erőre kapjanak, ezt követi a társkeresés, a párosodás. A hároméves mellett van egy nagy, 30 éves gyakorisági maximumuk is.

§ Cseregalagonya vagy kétbibés galagonya (Crataegus laevigata) – Csere: csn, rfk

A rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó Crataegus nemzetség Kárpát-medencében is őshonos faja.

Kis fa, vagy cserje, amely a 10 m magasságot is elérheti. Egész Európában elterjedt, sűrű bokor, amelyet gyakran használnak élősövény kialakítására. 1–6 cm hosszúságú Levelei fényeszöld színűek. Ötszirmú, fehér vagy rózsaszín Virágai áprilistól júniusig nyílnak. Áltermése (csontáralma) ősszel, amikor megérik, vörös színű lesz.

Alfajok, változatok:

C. laevigata subsp. Laevigata. A levél legfeljebb 3,5 cm hosszú, a levélfonák érzugai nem szőrösek. A csészelevél olyan széles, mint amilyen hosszú. A Termés többé-kevésbé gömb alakú.

C. laevigata subsp. Palmstrushii. A levél nagyobb, legfeljebb 5 cm hosszú, a levélfonák érzugai szőrösek. A csésze hosszabb a szélességénél, a termés megnyúlt gömb alakú.

C. laevigata 'Paul's Scarlet'. A pirosvirágú galagonyának is nevezett 'Paul's Scarlet' változatot kerti dísznövényként ültetik, májusban nyílnak fényes, telt, vörös virágai.

A cseregalagonyát a szív izgalmi állapotának (rohamokkal járó szapora szívverés, extraszisztolé stb.) kezelésére javasolják, olyan felnőtt betegeknek, akiknek egészséges a szíve. Szervi szívbaj esetén csak kiegészítő kezelésként használják. Enyhe szívelégtelenség esetén is ajánlott, például jóindulatú koszorúér-elégtelenség vagy az idős szív fáradtságának kezelésére. Végül a központi idegrendszerre gyakorolt nyugtató hatása miatt, sokszor az orvosi macskagyökérrel (Valeriana officinalis L.) együtt, felnőttek és gyerekek enyhe alvászavarainak tüneti kezelésére használatos.

A kutatások igazolták a cseregalagonya pozitív hatását a szív- és érrendszeri betegségek kezelésében. A szívizom káliumpumpájára hatva erősíti azt, és

szabályozza ritmusát. Növeli a koszorúerek véráramlását is. Simaizom -ellazító hatása csökkenti a feszültséget. Értágítóként mérsékli a hajszálerek ellenállását. Végül, mivel csillapítja az erős szívdobogást, a cseregalagonya nyugtató hatást fejt ki a központi idegrendszerre.

A szívre gyakorolt erős hatása miatt csak szakorvos (kardiológus) tanácsára alkalmazza! A növény kivonatait is kizárólag orvosi rendelvényre fogyassza!

§ Közönséges cserepesteknős (Eretmochelys imbricata) – Cserepes: csn

A tengeriteknős-félék (Cheloniidae) családjába tartozó Eretmochelys Nem egyetlen tagja.

A két térítő között, az Atlanti- és a Csendes-óceánban,valamint a hozzájuk tartozó tengerekben él két alfaja: az atlanti területek lakója az E. imbricata imbricata, az indo-csendes-óceáni térségé pedig az E. imbricata bissa.

Megjelenése nagyon hasonló a többi tengeri teknőséhez. Lapított, testét teknőspáncél védi, a mellső végtagja viszonylag nagy; egyaránt segít az úszásban és a szárazon haladásban. A többi tengeri teknőstől azért különböztethető meg könnyen, mert a felső állkapcsa horgos, és emiatt a nyakrejtésre is képes fejvégződése csőrszerű. Páncéljának színezete kissé változhat, mivel alkalmazkodik környezetéhez és a víz hőmérsékletéhez. Bár e teknős életének jelentős részét a nyílt óceánban tölti, előfordul a sekély Lagúnákban és a korallzátonyok környékén is.

A modern halászat, a megváltozott környezet, a Környezetszennyezés nagy veszélyt jelent számukra és ezek miatt mára már a kihalás szélére került. Értékes páncéljából különböző használati tárgyakat, például edényeket, szemüvegkeretet, gombot, gitárpengetőt stb. készítenek. Húsának fogyasztása nem javasolt, mert toxikus anyagokat tartalmazhat. Az európaiak étrendjén nem is szerepel, mert hasmenést, hányást okozhat.

Él egy olyan hiedelem is, hogy rendszeres fogyasztása keléseket vagy daganatokat idéz elő, bár mindezek ellenére egyes törzsekben mégis rendszeresen eszik.

Kínában egy időben az ínyencek kedvence volt, és egyes indián törzsek szerint húsának fogyasztása különböző betegségektől megóv. Fogyasztása azonban egyáltalán nem ajánlott: nemcsak azért mert halálos mérgezést is okozott

már, hanem azért, mert veszélyeztetettsége miatt – a washingtoni egyezmény

(CITES) alapján – befogása és a belőle előállított termékek forgalmazása tilos.

§ Cseresznyeilonca (Archips crataegana) – Cseresznye: csn, lk

A sodrólepkefélék (Tortricidae) családjának egyik, hazánkban is honos faja.

Ez a palearktikus faj egész Európában, Ázsia északi részén egészen Japánig és Észak-Afrikában terjedt el. Magyarországon mindenfelé megtalálható. Szárnyán világos és sötétebb barna foltok váltakoznak. A hímek szárnyának fesztávolsága 22–24 mm, a nőstényeké 24–28 mm. Egy évben egy nemzedéke kel ki úgy, hogy a peték telelnek át fatörzseken és vastag gallyakon. A hernyók rügyfakadáskor a korona felső részén berágnak a rügyekbe, majd a levelek fonákján táplálkoznak. Áprilisban bábozódnak és május második felében rajzanak.

Ez a polifág faj számos gyümölcsfán, erdei fán és cserjén megél. Többé-kevésbé állandó tagja a tavaszi molylepkeegyüttesnek, de gazdasági jelentősége nincs.

§ Cseresznye-mirigygomba (Craterocolla cerasi) – Cseresznye: csn, lk

Syn.: Ditangium cerasi 

A termőtest sokalakú, simától szabálytalanul göröngyös, agyvelőszerű, fodros vagy csészeformájú, rövid tönkkel, több ponton is szorosan rögzíti magát az

aljzathoz. Átmérője 10-40 (50) mm. Felülete sima, kocsonyás, puha. 

Ivartalan formája urna alakú, ugyanolyan színű és megjelenésű, mint a bükk-koronggomba (Neobulgaria pura). 

A spórák kolbász formájúak, simák, áttetszők, olajcseppeket tartalmaznak. Méretük: 8-11 x 3,5-4,5 µm. Osztott bazídiumos gomba. 

ősztől tavaszig, leggyakrabban vadcseresznye (Prunus avium) rönkön, lehullott ágakon vagy élő fa törzsén található. Irodalmi adatok szerint más rózsafélékhez tartozó fákon, valamint éger-, luc- és nyárfán, elszigetelten, de csoportosan is megjelenhet e ritka, nem ehető gomba.

§ Cseresznye (Prunus subg. Cerasus) – Cseresznye: csn, lk

Cseresznye néven leggyakrabban a vadcseresznyefát (Prunus avium), illetve annak valamely termesztett változatát, vagy annak csonthéjas gyümölcsét értik. Képviselőik az északi félgömb mérsékelt égövi területein őshonosak: két fajuk Amerikában, három Európában, a többi Ázsiában.

A cseresznyét elterjedt nézet szerint Anatólia északkeleti részéről vitték be a Római Birodalom Pontus régiójába, i. e. 72-ben. Először a római időkben exportálták Európába a gyümölcsöt.

A vadcseresznye (Prunus avium) volt az alapfaj, amiből a legtöbb termesztett cseresznyefajtát nemesítették. A meggyet (Prunus cerasus) inkább főzésre használják. Mindkét faj Európából vagy Nyugat-Ázsiából származik, nem képesek egymás beporzására. A többi fajt, bár termésük ehető, emberi fogyasztásra nem szokták ültetni, kivéve azokban az északi régiókban, ahol a két fő faj nem terem meg.

Vízigényük, munkaigényességük, az esővel és jéggel szembeni érzékenységük a cseresznyefajokat relatíve drága gyümölccsé teszik. Ennek ellenére keresettek.

Ma már több mint ezer nemesített fajtája ismeretes. Nemesített cseresznyéből éves szinten 2007-ben az egész világon mintegy 2 millió tonnát termesztettek. Ennek mindegy 40%-át az USA, kb. 13%-át Európa állítja elő. Törökország a világ legnagyobb cseresznyetermelője, az USA a második. A cseresznyefa Olaszországtól Norvégiáig egyaránt jól termeszthető. Ennek ellenére az ökológiai adottságok apróbb eltérései döntően befolyásolhatják a termesztés sikerét.

Kiemelkedő a gyökérzet levegőigénye, amelyet azok a mélyrétegű, közép kötött vályogtalajok elégítenek ki, ahol a vízzáró réteg legalább 2 méteres mélységben helyezkedik el. A cseresznyefa az összes gyümölcsfaj közül legjobban szenved a talaj levegőtlenségétől. Nagyon alacsony humusztartalmú talajokra nem érdemes cseresznyét telepíteni.

Ízletes termése mellett a cseresznyefa szemet gyönyörködtető Virágairól is ismert; gyakran kifejezetten a tavaszi virágzásukkor nyújtott látvány miatt ültetik őket, különösen az ázsiai fajokra jellemző a díszes virágzat.

A japán szakura (桜), azaz cseresznyevirág nemzeti szimbólum, amit az évente tartott hanami (virágnézés) fesztiválokon ünnepelnek. Sok cseresznyefajtának (ezeket díszcseresznyéknek nevezzük) porzói és bibéi helyett is sziromlevelek („dupla virágok”) nőnek, így sterilek, nem hoznak termést. Kizárólag virágaik miatt, illetve dísznek tartják őket. A leggyakoribb ilyen steril cseresznyeváltozat a 'Kanzan'.

A cseresznyefák számos lepkefaj hernyójának szolgálnak táplálékul (például cseresznyeilonca, meggyvirágmoly).

A cseresznye Magyarországon is az egyik legkedveltebb kora nyári gyümölcs. Leginkább nyersen fogyasztják, de süteményekbe is bele lehet dolgozni, levest, és mint szinte minden cukros gyümölcsből, bort és pálinkát is lehet belőle készíteni.

Hűtve két-három napig, ideális páratartalom mellett egy hétig tárolható, a szárával együtt. Jól bírja a mélyhűtést, az értékes vitaminjait is megőrzi, magozva természetesen kevesebb helyet foglal. Befőzéssel is tartósítható, de vitaminjainak nagy részét elveszti.

A többi bogyós gyümölcshöz hasonlóan, a cseresznyében is sok a kedvező élettani hatású antioxidáns és flavonoid. A sötétebb cseresznyének magasabb az antioxidáns-tartalma.

Sok cseresznye fogyasztása után a víz ivása puffadást okozhat, mert a héján található élesztőgombákat csak a tömény gyomorsav képes azonnal elpusztítani.

§ Négyfoltos cserjecincér – Cserje: csn

Tövisescincérek – Rhagium-fajok

Közös jellemzőjük a széles váll, a test félhosszát alig elérő rövid csáp, valamint az előtor két oldalán meredő, hátrafelé hajló nagy tövis – innen az elnevezés.

A bábozódás a kéreg alatt készített, 1–3 cm nagyságú, rágcsálékból készített ovális bábkamrában történik. Magyarországon négy fajuk ismert.

Tölgy tövisescincér (Rhagium sycophanta Schrank)

Syn: Harpium sycophantaSchrank

Csápjai rövidek és vastagok, a szárnyfedő tövét alig érik el. Szárnyfedői sárgásvörösen szőrözöttek, két széles vöröses harántcsíkkal. Előtorán oldalt nagy tüskék vannak. A szemek mögött a halánték erősen fejlett. Teste fekete, 15–26 mm.

Egész Európában elterjedt, melegkedvelő faj. Magyarországon a hegy- és dombvidéken gyakori. A bogár május végén, júniusban rajzik. Álcája a száradó, vagy levágott lombfa, elsősorban a tölgy kérge alatt él, de kifejlődhet nyír, éger és a gesztenye fájában is. Fészekszerű bábágyát a kéreg alatt készíti. Fejlődése két évig tart.

Cser tövisescincér (Rhagium mordaxde Geer)

Syn: Harpium mordaxde Geer

A nyakpajzs tövében két párhuzamos él látható. Egyenletes szőrözete szürkéssárga, a szárnyfedő haránt szalagokkal díszített. Nagysága 12–22 mm.

Egész Európában elterjedt. Magyarországon mindenütt gyakori, elsősorban a hegyvidéki lomberdőkben. Polifág faj. Az imágó áprilistól augusztusig repül. Álcája főleg bükk, tölgy, hárs, éger kérge alatt fejlődik. Generációja 2 éves.

Fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor Linné)

Syn: Harpium inquisitor Linné

Fekete, szürke rásímuló szőrözettel, csupasz fekete foltokkal és a szárnyfedőkön két haránt övvel. 10–21 mm.

Magyarországon a leggyakoribb Rhagium faj, mindenütt elterjedt, ahol elhalt, kéreghiányos fenyőtörzsek találhatók. Gazdanövényei az erdei-, fekete- és a lucfenyő. A bogár májustól szeptemberig repül. Álcája csak a kéreg alatt él, de a fatestbe mélyesztett bábágyaival műszakilag káros lehet. Finnországi adatok szerint az erdei tüzek után tömegesen elszaporodik.

Fűzcincér (Stenochorus meridianusLinné)

Karcsú, sárgásbarna szárnyfedői hátrafelé keskenyednek, lesímuló szőrözettel fedettek, sávokban más fényűek. Nagysága 12–25 mm.

Magyarországon a hegyvidéki bükkösökben több helyen előfordul, de nem gyakori. A bogár június–júliusban repül. Álcája száradó, beteg bükk, kőris, tölgy és kecskefűz törzsében és gyökereiben fejlődik. A bábozódás a talajban történik.

Tölgycincér (Stenocorus quercusGoeze)

11–21 mm nagyságú faj. Teste teljesen fekete, de szárnyfedői a nőstényeknél egyszínű vörösek, a hímeknél a vállak és a végek vörösbarnák.

Közép- és Dél-Európában, valamint a Kaukázusban elterjedt. Magyarországon a hegyvidéki tölgyesekben gyakori faj. A nemző áprilistól júliusig repül, előszeretettel tartózkodik a virágzó tölgyön, galagonyán. Melegkedvelő faj.

Négyfoltos cserjecincér (Cortodera humeralis Schaller)

Syn: Cortodera quadriguttataFabricius

Teste nyúlánk, párhuzamos szélű, fekete szinű, a szárnyfedőkön 1–1 folt a vállbütykön és a pajzsocska mellett sárga. 8–10 mm nagyságú.

Előfordul Közép- és Dél-Európában. Magyarországon mindenütt gyakori. A bogár május–júniusban repül. Álcája a tölgyekben él, de a talajban bábozódik. Hozzá hasonló és elterjedésű faj a C. holosericeaFabricius, melynek álcája a molyhostölgyben fejlődik.

§ Katcserje – Cserje: csn

A cserje vagy bokor inkább kertészeti, mintsem botanikai kategória. Olyan fás szárú növények tartoznak ide, melyek a fáknál alacsonyabbak (kevesebb mint 5–6 m magasak) vagy alacsonyan elágazó száruk van. Sok növényt cserjének vagy fának is be lehet sorolni, a fejlődésük során tapasztalt körülmények határozzák meg, melyikké fejlődnek. A két változatot a magyar nyelv meg is különbözteti, például bodzabokor, bodzafa.

A cserjék változatai (zárójelben néhány példa):

nyáron zöldellő, nagy levelű cserjék (mogyoró, bodza)

vesszős termetű cserjék (rekettye)

örökzöld keménylombú cserjék (babér, magyal)

tövises cserjék (borbolya, sünzanót, kökény)

tűlevelű cserjék (boróka)

törpecserjék (áfonya, különleges forma: kúszó rácscserjék)

félcserjék (szuhar, bodorrózsa, napvirág)

cserje alakú félparaziták (fagyöngy)

§ Cserjés- lágybogár (Rhagonycha lignosa) – Cserjés: csn

Rhagonycha lignosa (O. F. Müller, 1764) cserjés-lágybogár.

(A fotón közönséges lágybogár látható.)

A lágybogárfélék (Cantharidae) a rovarok (Insecta) osztályának a bogarak (Coleoptera) rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

110 nembe tartozó mintegy 3300 fajuk minden állatföldrajzi régióban megtalálható.

Megnyúlt, lapos testű, gyengén Kitinizált állatok (magyar elnevezésük is innen származik). Fejük nagy, szemeik kiugróak. Fejpajzsuk elöl a felső ajkat teljesen eltakarja. Hosszú, fonál alakú csápjuk a szemek közt ered.

Előtoruk harántos. Szárnyfedőik párhuzamosak, a potrohot rendszerint teljesen befedik. Hártyás szárnyuk lehet csökevényes, ekkor a szárnyfedő is rövidebb. Lábaik hosszúak és vékonyak, barázdák nélkül. A lábfej 4. íze karéjosan kimetszett, karmaik osztottak vagy a tövükön fogacska van.

Lárvájuk talajban, fűcsomók közt, korhadó növényi anyagokban fejlődik; ragadozó. A rövid életű imágók virágzó fákon, fűféléken találhatóak, ahol kisebb rovarokat zsákmányolnak. Egyes fajok virágokon nektárt fogyasztanak. Nappali állatok, de éjszaka fényre is repülnek.

§ Csermelyszitakötő (Onychogomphus forcipatus ) – Csermely: csn, lk

Európában és Nyugat-Ázsiában honos, kavicsos aljú patakoknál, folyóknál élő szitakötőfaj.

A csermelyszitakötő testhossza kb. 60 mm, szárnyfesztávolsága 55–75 mm közötti. Tora és potroha alapszíne a sárga, amelyen fekete mintázatok láthatóak. A többi, hasonló sárga-fekete szitakötőtől leginkább torának mintája alapján lehet elkülöníteni: felül egy-egy hosszanti csík látható rajta, oldalt pedig

három-három ferde, vastag, hullámos fekete csík (kb. olyan szélesek mint a közöttük lévő sárga régiók), amelyek közül az első kettő vége megérinti a felső

csíkot.

A hímeken jellemzően erősebb a fekete mintázat, potrohuk karcsú és a vége jól láthatóan kiszélesedik. Szemük élénkzöld, az O. forcipatus unguiculatus alfajnál azonban kék-zöldeskék. A nőstények habitusa sárgább, szemük kékesszürke, potrohuk egyenletesen hengeres. Nehezen elkülöníthető, hasonló faj a csak Nyugat-Európában honos Onychogomphus uncatus.

Közép- és Dél-Európában, Észak-Afrikában, Nyugat-Ázsiában honos. A mediterrán régióban gyakori, észak felé haladva egyre ritkább, de még Dél-Skandináviában is megtalálható. Magyarországon régen főleg a

Duna-kanyarban volt nagy populációja, de ez a 60-as, 70-es években eltűnt. Újabban több helyen is megtalálták, a Rábában, a Felső-Tiszán, a Bódván és a Kerkán, valamint kisebb patakoknál is, de a folyami szitakötők közül így is az egyik legritkább.

Lárvája a kavicsos, sóderes aljzatú, viszonylag gyors folyású, oxigénben gazdag, kis-közepes vagy nagyobb (Felső-Tisza) folyóvizeket kedveli. Többnyire

a kavicsokba kapaszkodva az aljzaton mozog, de szükség esetén úszik, vagy beássa magát. Gyakran együtt fordul elő az Aphelocheirus aestivalis fenékjáró poloskával. A lárva július elején alakul át imágóvá, amely többnyire a későbbiekben is a víz közelében marad. A hímek a vízfelszín és a partok

közelében röpködnek, míg a nőstények inkább rejtőzködőek. A nőstény a víz színe fölött lebegve potyogtatja le viszonylag nagy petéit.

Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 5 000 Ft.

§ Parlagi csermely – tudományos neve: mezei csormolya - (Melampyrum arvense L) – Csermely: csn, lk

Mezei csormolya. Melampyrum arvense L. – (Fekete búza, parlagi csermely, rókafarkfű. – Term. r.: Tátogatók. Scrophulariaceae.)

Egyéves. 15–30 cm. Levelei keskenyek. Virágzata lazább. Murvái tojásdad lándsásak, laposak, szélük szárnyasan hasogatott; a felsők halványbiborszínűek vagy fehérek, visszájuk feketén pontozott. A csésze fogai akkorák mint a párta csöve. A párta biborszínű; alsó ajka torka felé sárga foltú. Terem utak szélén, mívelt talajon az egész országban.

§ Csete – tudományos neve: fekete bodza vagy festőbodza - (Sambucus nigra) – Csete: csn, fk

Egész Európában előfordul. Gyakorisága annak köszönhető, hogy kitűnően alkalmazkodott az emberi beavatkozások peremein kialakuló másodlagos élőhelyek feltételeihez. Ma már csak találgathatjuk, mi is lehetett eredeti élőhelye: a Kárpát-medencében a degradált, nyirkos erdők és cserjések, a parlagok és útszélek növénye.

Kedveli a sok tápanyagot, főleg nitrogént tartalmazó talajokat, de gyengébb talajokon is megél a nyirkostól a mérsékelten száraz, a napfényestől a félárnyékosig változó viszonyok közt. Rendszeresen megtalálhatjuk az árokpartokon, útszéleken, az akácosokban, a bolygatott „romtalajokon”, az erdőszéleken és – mivel a szennyezett levegőt jól tűri – a városokban is.

Fontos ökológiai szerepe, hogy gyorsítja a szukcessziót: gyorsan bomló avarja és árnyaló hatása segíti a vegetáció felújulását.

A fekete bodza a Kárpát medencében mindenhol előfordul, főleg az erdőkben.

3–10 m magasra megnövő terebélyes Cserje vagy fa. Egyéves ágai zöldek, a többévesek szürke kérgűek, paraszemölcsösek. A terebélyes bokor vesszői ívesen lehajlóak, a vesszőket eltörve láthatóvá válik lágy, fehér belük. Levelei sötétzöldek, az ágakon egymással szemben helyezkednek el, páratlanul szárnyasan összetettek, szélük fogazott. Virágai aprók, krémfehérek, jellegzetesen illatosak, a virágzat bogernyő. A Termés fekete színű csonthéjas bogyó.

A fává növekvő példányok ritkák: hazánkban csak a legkedvezőbb termőhelyeken (hegylábi törmeléken, patakok mentén, mérsékelt klímájú, de napfényes helyeken, tápanyagdús talajon) fordulnak elő. A több méter magas bodzafák több évtizedesek; némelyik száz évnél is öregebb. Dugvánnyal és magról is könnyen szaporítható.

Fontos tudni a gyűjtés során, hogy közeli mérgező rokona a Gyalogbodza (S. ebulus), amely lágyszárú évelő, más habitusú, és virágai nem sárgásfehérek, hanem hófehérek, portokjuk pedig lila. Másik rokon faj a fürtös bodza (S. racemosa), amely kevéssé alkalmazkodóképes, virágzata sárgászöld, nem tányérszerű, bogyói korallpirosak, az ágak bélszövete nem fehér, hanem sárgásbarna. Enyhén mérgező.

Valaha felhasználták e növény minden részét a gyökerétől a kérgén át a leveléig. E hasznosítások többségét mára elfeledtük, ma leginkább csak táplálkozási

és gyógyászati szerepe ismert.

Fiatal hajtásai a vastag, szivacsos bélszövet miatt törékenyek. Ahogy az ágak idősödnek, a belső bélüreg nem tágul, és hosszú, rugalmas és szilárd rostokból

álló, egyenes szálfutású farész veszi körül. Ez az oka annak, hogy a legkiválóbb, szilárd és tartós, kellemes tapintású ásó- és lapátnyeleket a több éves,

egyenes bodzahajtásokból készítették. Hasonló okokból nagyon régóta fúvós hangszereket: furulyát, tilinkót, kavalt is készítenek a bodza ágaiból. A régi kovácsműhelyekben a bélszövetétől megszabadított bodzahajtást használták fújtató készítéséhez (a kivett bél pedig kiváló gyújtós volt). A halászok általában bodzából készítették a hálóvarró tűt.

A népi gyógyászatban a bodza volt „a szegényember patikája”: ennek főzetével kezelték a székrekedést, a szemgyulladást, a gümőkórt (TBC), de használták vértisztítónak, fájdalomcsillapítónak, hánytatónak, vizelethajtónak, köptetőnek, hámosítónak is.

A szintetikus festékek feltalálása előtt fontos festőnövény is volt: a bogyóból különböző adalékanyagokkal barna, kék, ibolya, bíbor és fakókék, a levelekből

pedig zöld festékanyagot készítettek.

Erős szagú levét a legyek, egerek távol tartására permetezték.

§ Csetri – tudományos neve: fürge cselle – (Phoxinus phoxinus) – Csetri: csn

Hengeres testű, apró pikkelyű, tompa orrú kis hal; Phoxinus.

A fürge cselle a Phoxinus phoxinus. A lat. szaknyelvi binómen egy közelebbről meg nem határozott folyami hal – már Arisztotelésznél olvasható – ókori görög phóxinosz, phoxínox nevéből alkotott.

A mi cselle nevünk (R. 1841 k.: ua. ’fehér hal neme’ Gáspár, 1862: ua. ’a székelyeknél fehérhal neve’ CzF.; népnyelvi MTsz., Unger, Gyurkó, SzT.: ua.) ismeretlen eredetű szó, a korábbi forrásokból hiányzik, erdélyi tájszóként bukkan föl először. Herman Ottó alkotott a nyelvjárási halnévből szaknyelvi terminust, lásd fürge cselle (HalK., VNAE.). Mint írja 1887-ben, az Erdővidéken csellé a Phoxinus levis (HalK.). Később a MTsz. is közli a nevet. Beke (Hal. 33) összevetése a csellő ’ingatag, könnyelmű’ szóval szintén ingatag nyelvi talajon áll. Csetri társneve (R. 1879: ’igen apró hal, kisebb, mint 3 centiméter’ /Nyr. 8: Zalából/, 1887: HalK.; N. Unger, EtSz.: Balaton melléke | ÚMTsz.:’egy fajta apró hal’ Tapolcán) összetartozik a csetri ’tömzsi, alacsony növésű ember’ és a csitri ’fiatal legényke, rövidre nyírt hajú kislány’ (uo.) tréfás elnevezéssel.

Bostyán (Halh.) társneve a ro. boisteán ’ua.’ (DA.); N. Gyurkó: boistean, boiste ’ua.’ átvétele, a román halnév a boiste ’ívás’ (DRM.) szóból képzett. Az EtSz. hibásan a szerb bostan ’dinnye’ szóval hozza összefüggésbe. Az egri(hal) (R. 1680: egrihal /SzT./, 1794: egri ’Elritze’ /Grossinger/, 1887: egri, egrihal, egri ponty /HalK./; N. MTsz.: ua.) halnév Toivonen szerint (NyK. 50) az osztj. agerna ’koncér’ és a vog. argeń ’ua.’ elnevezésekkel rokon. Ez az etimológia azonban nem állja meg a helyét. Már Grossinger kapcsolatba hozta a fürge cselle székely nevét az égerfával. Szintén az éger fanévvel veti össze Beke Ödön (Nyr. 62). A hal német neve is alátámasztja ezt a magyarázatot; vö. ném. Elritze (EL.) és alakváltozatai az égerfa Erle nevére vezethetők vissza; vö. még sv. elritsa, dán elritse (< eller ’égerfa’),holl. ellerling, elrits (uo.). És ugyancsak ilyen a lengyel N. olszanka, cseh N. olšovka ’ua.’ (ZfSlaw. 19) az olsza ’éger’ szóból. De idézhetünk finnugor nyelvi példát is: észt lepkalla ’kis hal’, lepikkala ’Leuciscus phoxinus’, lepa-maim ’ua.’ (lepp, genitivus lepa: égerfa), vagy zürj. bad’-kor-tšeri ’Cyprinus idus’ (tulajdonképpen fűzfa-levél-hal /uo./). Ez a kis hal ugyanis a parti égerfák alatt szeret tartózkodni, itt keresi a táplálékát. A pelehal (R. 1794: pelehal /Grossinger/, 1846: ua. /ÁM./) névvel a kis, mókushoz hasonlító rágcsáló állat után nevezték el. A pelle ’mindenféle apró hal összessége, amellyel a fenékhorgot fölcsalizzák’ (MTsz.), azaz a csalihal neve Komáromban. Beke (ÁK. 29) ezt a halnevet a német Pfelle, Pfrelle ’Phoxinus laevis’ halnévvel veti össze. Putri társneve (R. 1794: putra /Grossinger/, 1887: HalK.) a dudorú, nagy hasat jelentő potroh szóval függ össze, esetleg, mivel kis halakról van szó, a putri, vagy putra-hal apró halat jelent, hasonlóképpen, mint a putri ’kis ház’ szó. Tökhal (R. 1865: Hunfalvy, 1887: HalK.; N. MTsz.) társneve is van, a fürge cselle töksárga színéről kapta ezt a nevét.

Áramvonalas testű, legfeljebb 12 centiméter hosszú kis hal, szinte egész Európában elterjedt. Fő élőhelye a patakok és kisebb folyók vize. A tavi populáció jellegzetes példája a tapolcai Malomtó fürge cselleállománya. A fürge cselle „elvétve bekerül a Tapolcából és a tapolcai barlangból a Balatonba is” (Hankó 1945). Előfordulása a Balaton-környék vizeiből a XIX. század derekán vált ismertté Heckel kutatásai révén. Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben szintén a Tapolca-patakból és a Tapolcai-tóból ismertetik előfordulását. Újabb lelőhelyéről 1960-ban tudósítanak a Séd Veszprém megyei szakaszán. Rövid életű hal, legfeljebb az ötéves kort éri meg.

§ Tojásdad csibehúrormányos (Sibinia variata) – Csibe: csn

Rend: Bogarak - Coleoptera

Család: ormányosbogár-félék - Curculionidae

Alcsalád: Curculioninae

Nem: Sibinia

Védettség: nem védett

Él Magyarországon.

§ Csibehúr – tudományos neve: Tyúkhúr - (Stellaria media) – Csibe: csn

Népies neve: Tikhúr, csibehúr, tyúkbegy, galambbegy, lúdhúr.

Szántóföldeken, parlagok, útszélek gyomos száraz olykor kissé nyirkos gyepeiben, taposott települési zöldterületeken, kiskertekben, tanyákon rendszeresen előfordul.

A szegfűfélék családjába tartozó egyéves gyógynövény. Szára heverő vagy felemelkedő, elágazó. 1-3 cm hosszú, tojásdad, hegyes, ép szélű, húsos levelei keresztben átellenesen állnak, az alsók nyelesek, a felsők ülők, szíves vállúak. Virágai magányosan vagy 3-4-esével álernyőkben állnak a levele hónaljában. A sziromlevelek fehérek, számuk 5, majdnem tövükig kéthasábúak, így 10-szirmúnak tűnik a virág. Februártól novemberig virágzik, de enyhe teleken, akár egész télen nyílhat. Termése toktermés.

A növény föld feletti része virágzáskor gyűjtendő. Jól bemelegedő padláson, vékonyan kiterítve minél rövidebb idő alatt kell megszárítani, hogy eredeti zöld színét megőrizze. Frissen begyűjtve is felhasználható.

Vese-, és epeműködést serkentő, vese-, és epekőoldó hatása van. Reumára, aranyérre, daganatokra és belső vérzések ellen is használják. Egyike azon gyógynövényeknek, amelyek a vérben levő koleszterint-szintet csökkentik. Zsírégető hatása miatt fogyókúrázóknak előszeretettel ajánlott. A tyúkhúrból készült teával borogatott kiszáradt bőr jól felpuhul.

Teája vese-, és epeműködést serkentő, kőoldó hatású. Napi egy csésze tyúkhúr tea csökkenti a koleszterinszintet. Reggel, éhgyomorra fogyasszuk, de bőrlágyításra borogatásként is használhatjuk. Fiatal leveleit salátaként fogyaszthatjuk.

§ Közönséges óriás csibor (Hydrophilus piceus L.) – Csibor: csn

A födeles szárnyuak (Coleoptera) rendbe, az öttaguak (Pentamera) csoportba és a C.-félék (Hydrophilide) családba tartozó bogárfaj.

Álló vizeinkben gyakori. Elliptikus alaku teste domboru, szine fekete, csápjai rozsdaszinüek, szárnyfedői simák és fényesek. Hosszu lábai laposak és szőrösek, a hímnél az első pár láb első ize kiszélesedik és párzási tapadó korongul szolgál. Rövid csápja 9-izü s vége felé bunkósan vastagodik. Az

állkapcsi és az alsóajki tapogatók hosszuak, fonalalakuak. 4-5 cm. hosszu, 2 cm széles. A vízben eléggé ügyetlenül úszik, ha lélegzeni akar, akkor egész fejét kidugja a vízből, és úgy vesz lélegzetet.

Vízi növényekből él, de azért a dögöt sem veti meg. A nőstény április végén rakja le petéit egy kis hosszu tojásdad alakú zacskóba. A petékből az álcáik 16-18 nap mulva kelnek ki. Az álcák ragadozók. Hatalmas sarlóidomu állkapcsaikkal még a halakba is belekapaszkodnak. A falánk és 3 pár lábbal bíró álcák többször vedlenek és mintegy 2 hónap múlva, midőn már teljes nagyságukat elérték (5-6 cm.) parti lyukakban bábozzák be magukat. Az állat a bábból a nyár végén buvik ki és áttelel.

§ Csicseriborsó (Cicer arietinum) – Csicseri: csn

Népiesen bagolyborsónak is nevezik.

A csicseriborsó Kis-Ázsiában már nagyjából 8000 éve megtalálható volt, innen terjedt főleg a Földközi-tenger térségébe és Indiába. Valószínűleg a ma is vadon termő Cicer reticulatum ból fejlődött ki. Manapság már sok szubtrópusi vidéken termesztik a csicseriborsót, a származási helyén kívül még Dél-Amerikában is.

India nemcsak a legnagyobb termelő, de a legnagyobb importőr is. A törököknél is nagy becsben tartják értékes, szárazságot jól tűrő, sőt bizonyos

típusok csak ilyen viszonyokat elviselő fajtáit.

Világviszonylatban a csicseriborsót a legnagyobb területen Indiában, Pakisztánban, Iránban, Törökországban, Ausztráliában, valamint egyes afrikai

országokban termesztik mint fontos tömegélelmezési cikket.

Magyarországon csak szórványosan lelhető fel. Vetésterülete nem számottevő, és jelentősen csökkent a 2000-es évet követően. A jövőben a rosszabb talajadottságokkal rendelkező, kisebb gazdaságokban várható fellendülése a borsó- és lóbabtermesztés helyett. Előveteményre nem igényes, viszont jó előveteménye az őszi kalászosoknak, ezért könnyen vetésforgóba illeszthető.

Termőterülete 10 millió hektár, hozama szerény, 780 kg/hektár. A legmostohább, arid viszonyok között ennyire képes.

Két típusa ismert, Kabuli és desi. Az előbbi nagy-magú, igényesebb, a mediterrán országokban, Közel-Keleten, Mexikóban kedvelt, termesztése kockázatosabb, mint az apró-magvú, döntően Indiában termő másik típusé. A két változat aránya 10-90%.

Európában a törökök, spanyolok, franciák, portugálok, olaszok termesztik említésre méltó mennyiségben étkezési célra a kabulit. Intenzív viszonyok közötti termesztésére jó példa Jordánia, ahol is a hozam megközelíti a 2 t/ha-t, az öntözést is elbírja, sőt hozammal meg is hálálja a növény. Kezdetleges agrikultúrával jellemezhető vidékeken, ahol kézimunkaerőre alapozott a termesztés, ott a kisgazdaságok élelem- és piacos növénye, szeszélyes hozam- és jövedelemviszonyok mellett. Könnyű, mésszel jól ellátott lúgos talajok kedvezőek a termesztésére.

Egyéves, lágyszárú növény, egy teljesen kifejlett példány magassága 20 centitől körülbelül 1 méter is lehet. Gyökérzete mélyre hatoló. A növény négyélű, egyenesen felálló, elágazó szárú, mirigyszőrökkel sűrűn fedett lomblevelei

váltott állásúak, páratlanul szárnyaltak, összetettek, levélkéi tojásdad alakúak és fűrészesek, nagyjából 5–10 mm hosszúak. Virága apró, egyesével álló, pillangós, színe lila, violaszínű illetve fehér lehet, mérete 10-12 mm között változik.

Megtermékenyítése június-júliusban, többnyire önmegporzással történik. Termése egy nagyjából három centiméter hosszú, csüngő, ovális, kicsi és felfújt hüvely, mely 1-3 gömbölyű, ráncos, kis csőrben végződő magot tartalmaz. Ezek színe a bézs, barna és fekete színek között változhat. A termés ezermagtömege 110-380 g. Csírázóképessége 85-95%-os. Két-három évig használható, a vetéstől számítva 7-10 nap múlva kel. Tenyészideje 80-120 nap.

Vetési ideje április. A késői fagyokra nem olyan érzékeny, mint a bab. Magja nem pereg, ezért vetőmag és étkezési célra is teljesen éretten aratják és kévében szárítják. Cséplése megegyezik a bab és a Borsó cséplésével. Termése körülbelül 300–550 kg/ha mag és körülbelül 600–1000 kg/ha szalma. Magja nem zsizsikesedik.

Gyomokra főként a kelés és kezdeti fejlődés időszakában érzékeny, később gyomelnyomó. Betegségek közül az aszkohitás szár-, levél- és hüvelyfoltosság

okozhat veszteségeket. A betegségek ellen csávázással, állománykezeléssel védekezünk. A csicseriborsót újabban a gyapottok-bagolylepke támadja meg, más rovarok nem veszélyeztetik, mert a mirigyszőrök alma- és oxálsavtartalma megvédi a kártevőktől.

Étkezésre fehér virágú, sárga magvú változata (C. a. fuscum Al.), takarmányozásra a barna magvú (C. a. vulgare, Jaub. et Spach) változatai használatosak.

A csicseriborsó hőigényes növény (hőösszege 1700-2500 °C), ezért a termesztésének leginkább a Dunától keletre és a Cegléd-Debrecen vonaltól délre fekvő terület, illetve Dél-Baranya felel meg. A hüvelyesek közül nála csak a szegletes ledneknek kisebb a vízigénye. Ezért még a száraz meleg időjárást is elviseli a tenyészidő folyamán. Csupán a kelés és a kezdeti fejlődés időszakában fontos számára a csapadék, ha ekkor száraz a magágy, akkor a kelés elhúzódik a növények egyenlőtlen fejlődésűek lesznek. A könnyen felmelegedő, középkötött és lazább szerkezetű, jó tápanyag-szolgáltató képességű talajokon díszlik jól. Termeszthető barna erdőtalajokon, humuszos homoktalajokon és csernozjom típusú homoktalajokon is. Kerüljük a hideg, kötött, erodált és lejtős talajokat és a futóhomokot is.

A Cicer nemzetségbe egyéves és évelő fajok tartoznak, a rokonfajok jelentősége az ellenálló-képesség fokozásában jelentős. Legközelebbi rokona a Cicer

reticulatum. Igen formagazdag a Cicer pinnatifudum, C. judicum.

Tápértéke.

Tartalmaz nagyjából 20%-ban fehérjét, 40%-ban szénhidrátot, B1-

és B6-vitamint, valamint folsavat. Ásványi anyag tartalma is kedvező, sok

magnéziumot, vasat és cinket tartalmaz. Energiatartalma: 275 kcal (1152 kJ)/100 g.

Éretlen magjait a borsóhoz hasonlóan főzeléknek, levesnek, éretten főzeléknek, köretnek (saláta, püré) fogyasztják. Pörkölt csemegeként is igen kedvelt, mivel íze a dióéhoz hasonló. Magját hazánkban régebben a babhoz hasonlóan fogyasztották, pörkölve kávépótlónak használták. Egyes országokban, különösen a Közel- és Közép-Keleten valamint Indiában abraktakarmánynak is termesztik magas fehérjetartalma miatt. A csicseriborsó az egyik legelfogadottabb hüvelyes növény a biotermékek piacán. Egységnyi területről sokkal több fehérjét ad, mint az árpa, a zab, a kukorica, a köles vagy a bükköny. Jobb az emészthetősége és a biológiai értéke, mint a babé vagy a lencséé. Zöldtrágyanövényként is hasznosítható.

A csicseriborsó lisztje adalékként, helyettesítőként is hasznosítható. Így péksüteményekben is felhasználható lenne, általa a kenyér is ízletesebb, tovább

eltartható. Diabetikus és gyógyászati hatása is figyelmet érdemel.

§ Éticsiga (Helix pomatia) – Csiga: csn

A csigák (Gastropoda) osztályának tüdőscsigák (Pulmonata) rendjébe, ezen belül a főcsigák (Helicidae) családjába tartozó faj.

Őshonos a következő területeken: Ausztria, Belgium, Csehország, Kelet-Franciaország, Észak-Olaszország, Németország, Magyarország, Hollandia, Lengyelország, Nyugat-Oroszország, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna, Románia és a délkelet-európai országokban.

Betelepített faj a következő országokban: Svédország, Norvégia és Finnország középső és déli részei, ahová a középkorban a szerzetesek telepítették be ezt a csigát. Angliába a rómaiak vitték be, de csak a déli meszes vidékeken tudott megmaradni; manapság védett a szigetországban.

Sok ember fogyasztja ezt a csigafajt, emiatt farmokon is tenyésztik. Gyűjtés után kosárban éheztetik őket néhány napig, hogy a mérgező anyagoktól megtisztuljanak. A középkorban különösen kedvelték a Böjt időszak alatti fogyaszthatósága miatt - ugyanis nem húsnak, hanem halnak tekintették. Az éticsiga hazánkban védett állat.

Az éticsiga télen és a forró nyári napokon dermedt állapotba merül, ilyenkor meszes burkot von maga köré. A csiga hímnős, mégis párt kell keresnie a párzáshoz. Az egymásra talált csigák ondócsomagot adnak át egymásnak, s ez a peterakásig a párzótasakban tárolódik. A párzás közben mindkét állat megtermékenyül. Az ivarszervek a zsigerzacskó felső részében helyezkednek el, bonyolult felépítésűek és járulékos mirigyekkel állnak kapcsolatban. A párzás május - augusztus hónapokban megy végbe, melyet követően mindkét csiga a talajba ássa magát és lerakja petéit. Peterakáskor a spermiumok a petecsövön áthaladó petesejteket megtermékenyítik. A pete nagysága 8,6 × 7,2 milliméter.

Néhány hét alatt a kis csigák kikelnek, ezt követően 3-4 év elteltével válnak ivaréretté. Akár 6 éves korukig is élhetnek.

§ Olajszínű csigagomba (Hygrophorus persoonii) – Csiga: csn

A csigagombafélék családjába tartozó, Európában és Japánban honos, lombos erdőkben élő, ehető gombafaj.

Az olajszínű csigagomba kalapja 3-6 cm széles; alakja fiatalon félgömbszerű, később domború, majd púposan kiterül. Széle aláhajló, idősen bordázott lehet.

Felszíne sugarasan benőtten szálas, erősen nyálkás. Színe olívbarna, piszkosbarna, szürkésbarna, a közepén sötétebb. Húsa tömör, szálas, fehéres színű. Íze és szaga nem jellegzetes.

Ritkán álló lemezei kissé lefutók, féllemez előfordul. Színük fehér. Tönkje 5-10 cm magas és 0,5-1,5 cm vastag. Alakja hengeres vagy lefelé orsószerűen keskenyedő. Színe a csúcsán fehér, fehéren szemcsézett; a gallérzóna alatt vastagon nyálkás, a nyálka alatt kalapszínű, gyűrűszerű zónákkal. Fiatalon a kalap szélét a tönkkel nyálkás pókhálószerű szálak kötik össze, melyek rövidesen eltűnnek (illetve helyükön lesz a gallérzóna).

Spórapora fehér. Spórája elliptikus, sima, mérete 9-12 x 6,5-7,5 µm.

Európában és Japánban honos. Magyarországon gyakori. Lombos erdőkben él, főleg tölgy és bükk alatt. Szeptembertől novemberig terem. Ehető gomba.

§ Csigafű ( Crassula aquatica ) – Csiga: csn

Vernal medencevirágok, amelyekben a medence kiszáradásakor kialakult talajnedvesség és hőmérsékleti gradiensek függvényében különböző fajok fordulnak elő.

Sacramento nemzeti vadvédelmi menedékhely, Kalifornia.

A tavaszi medencékben a virágzás egyidejűleg történik a kedvező feltételek szezonalitása miatt. A tavaszi medence ökoszisztémái tartalmazhatnak mind kozmopolita fajokat, mind az egyedi környezeti feltételekhez igazított endemikus fajokat. Ide tartoznak a nedvességgradiensek, a sós gradiensek és a csökkentett versenyszint. A mikrotopográfiai gradiensek szintén hozzájárulnak a fajok elterjedéséhez a tavaszi medenceközösségekben, ahol a szezonban hamarabb virágzó növényeket valószínűleg valamivel magasabb magasságban találják meg, mint a későbbi virágzó fajokat.

Sok tavaszi medence növénye eltemette magjait, amelyek felhalmozódnak a talajban. A különböző fajok megfelelnek a különböző páratartalomnak, és mivel a víz elpárolog a medence széleinél, megfigyelhető a fajok jellegzetes övezete.

Sok hegyvidéki évelő növény nem képes ellenállni a tavaszi medence elárasztásának; míg sok vizes növény nem képes ellenállni a kiszáradásnak. A nedves növények tápanyag-tartalmát is korlátozhatják a kis vízelvezető medencékben. Amikor az oldott szén-dioxid nappali fotoszintézis útján kimerül, a tavaszi medencék olyan fajai, mint például a Howell tökvirág ( Isoetes howellii ) és a csigafű ( Crassula aquatica ), éjszakánként gyűjtik a szén-dioxidot a Crassulacean sav metabolizmusának felhasználásával . A Vernal medencében élőhelyek kedvelik az egyedülállóan adaptált évelő növényeket, amelyekben az éves szaporodáshoz hasonló kiterjedt halálozás tapasztalható. Az egynyári növények mintegy 80% -át teszik ki a tavaszi medenceflórának. Az alábbiakban felsoroljuk a körülbelül száz érrendszeri növényfaj néhány nemzetségét, amelyek a kaliforniai téli medence élőhelyeihez kapcsolódnak; bár egy tipikus medencében csak 15-25 faj található.

Kozmopolita vízi növényvilágnégyvirágúak (évelő)

víz lóhere (évelő)

pillworts (évelő)

vízfenyők

pozsgások

waterworts

mousetail

boglárka

spikerushes (évelő)

lilaea

A Vernal medence szakembereistickyseeds

calicoflowers

nyomógombokat (évelő)

snorkelwort

hamis Vénusz üveg

tűlevelű növények

popcornflowers

woollyheads

Colusa fű

Orcutt fű

Solano fű

A hegyvidéki növények gyakran megtalálható tavaszi medencék Kaliforniában közé sárga árvácskák több édes illatú lóhere , sárga és világos levendula monkeyflowers , csillag liliom , és cickafark .

A tavaszi medencéket gyakran ugyanúgy fenyegeti a fejlődés, mint a többi vizes élőhelyet . Ennek eredményeként a legtöbb medencét lakóövezetekké, utakká és ipari parkokká alakították át. Ez az oka annak, hogy a fennmaradó medencék védett vagy magánterületeken, például nemzeti parkokban és tanyákban fordulnak elő .

Nagyon sok ritka , veszélyeztetett és endemikus faj fordul elő a héjakon. Például a San Diego mesa menta , amely egy rendkívül veszélyeztetett növény, kizárólag a San Diego környéki téli medencékben található. Egy másik példa a vadvirágos Lasthenia konjugének , amelyeket a San Francisco-öböl térségének korlátozott részein találunk . Harmadik példa a Limnanthes vinculans gyógynövény, amely a kaliforniai Sonoma megyében endemikus .

§ Csigáspolip vagy pompás csigáspolip (Nautilus pompilius) – Csigás: csn

A Fejlábúak (Cephalopoda) osztályának csigaházas polipok (Nautiloidea) alosztályába, ezen belül a nautiluszok (Nautilida) Rendjébe és a Nautilidae családjába tartozó faj.

A Nautilus fejlábúnem típusfaja. A két alfajjal rendelkező csigáspolip az Indiai-óceán egyes részein és a Csendes-óceán nyugati vidékén, valamint az Ausztrália és Új-Kaledónia között elterülő tengerekben él. A csigáspolipok korábban elterjedtek voltak élőhelyükön, házuk azonban kedvelt árucikk, ezért számuk egyre csökken. Időközben szaporítási program is indult a megmentésük érdekében. Egyes emberek eszik a csigáspolipot.

A csigáspolip házának átmérője 20-25 centiméter, testtömege 6 kilogramm. Háza előre csavarodó spirál, amely egymást követő kamrákból áll. A csigáspolip háza oldalról lapított és több kamrából áll, amelyek folyadékot és gázkeveréket

tartalmaznak. A gáz és a folyadék arányának változtatásával a csigáspolip szabályozni tudja tartózkodási mélységét a tengerben. Az életkor előrehaladtával

nő a kamrák száma. A külső felszínen halványan felfedezhetők a növekedési vonalak. A „sapka” húsos, és négy tapogató

hüvelyének összenövésével jött létre. Amikor az állat visszahúzódik a házába, ez a „sapka” zárja le a nyílást. Éjszaka az állat kinyújtja házából a tapogatóit,

hogy táplálékot vegyen fel. A tapogatók csúcsán érzékelők találhatók, amelyek segítségével a csigáspolip megízleli a körülötte levő vizet, és „kiszimatolja”

a tengerfenéken a zsákmányt. A tapogatók abban is segítik a csigáspolipot, hogy megőrizze egyensúlyát, és a szájához vigye a táplálékot. Az állat szeme fejletlen, úgynevezett gödörszem; elsősorban a fény és a sötétség váltakozását érzékeli. A csigáspolip belső szervei házának legkülső kamrájában találhatók.

Az állatnak két pár kopoltyúja és Veséje van.

A csigáspolip társas lény, és csoportokban él. Éjszaka aktív és

ragadozó életmódot folytat. Tápláléka különböző rákok, élő halak és haltetemek. Az ivarérettséget 6 hónapos korban éri el. A párzási időszak valószínűleg egész évben tart. A csigáspolip legfeljebb 10 petét

rak, melyeknek hossza 4-5 centiméter. A nőstény két hét alatt rakja le a 10 darab petéjét. A szaporodásáról csak a fogságban élő példányok tanulmányozásából tudnak.

§ Réti csík (Misgurnus fossilis) – Csík: csn

A nagy folyószabályozások és a mocsarak lecsapolása miatt megfogyatkozott a Magyarországon található állománya, ezért védelmet élvez. Korábban tömegesen fordult elő, fontos böjti tápláléknak számított, és horgászatát, a csíkászatot a 19. századig mint a Halászat külön ágazatát tartották számon.

Európa és Ázsia különböző részein honos. Európa északi és keleti részében szinte mindenütt előfordul, megtalálható az Alpoktól északra, egészen Maasig. kelet felé a Néva vízrendszerében a Ladoga-tó, a Fekete-tenger északi medencéjének folyóiban a Dunában kelet felé a Kubányban, a Kaszpi-medence folyóiban a Volga és az Ural vízgyűjtő rendszerében elsősorban az iszapos fenekű tavak és folyók lakójaként. Nem őshonos az

Egyesült Királyság, Skandinávia és az Appenninek folyóiban az Ibériai-félszigeten, a Krímben, az Adriai-tenger és az Égei-tenger vízgyűjtő rendszerében.

Nagyságát tekintve 15-35 centiméteresre nő meg és súlya 80-150 gramm között mozog. Kisméretű száját 10 bajusz köríti, 4 a felső és 6 az alsó ajakán. A

testformája miatt kígyószerűnek tűnő halat a fenéken bajuszszálai segítik az érzékelésben. Teste hengeres, nagyon izmos, nyákos és apró pikkelyek

borítják, melyek alig fedik egymást. A szemei testméretéhez viszonyítva nagyon aprónak tűnnek. Hasa sárga, háta barna és oldalán a szemétől a farokúszóig jellegzetes sötétbarna csíkok húzódnak.

Éjjel aktív hal, napközben az iszapban rejtőzik el. Étrendjét tekintve

rovarokat, férgeket és ízeltlábúakat keresgél az iszapban, valamint a vízben lévő növényi törmelékeket is elfogyasztja. Nagyon szívós és igénytelen hal, a telet az iszapba rejtőzve tölti el.

A víz időleges kiszáradását is el tudja viselni. Élőhelye az árterek, mocsarak, lápok iszapos fenekű helyei, de megtalálható a folyóvizek lassú folyású, iszapos szakaszain is. Élőhelyspecifikus faj, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos élőhelytípushoz alkalmazkodott és ettől a környezettől nem tud elszakadni.

Az élőhelyének változásakor nem tudja követni a változásokat és emiatt eltűnik a faj az adott területről.

Szürkületkor kezd aktív lenni és a faj jellegzetessége, hogy kisegítő légzőszerve segítségével béllégzésre képes. Amikor kevés a vízben az oxigén

felúszik a felszínre, és ott levegőt szippant, amelyet vérerekkel dúsan átszőtt belébe présel. Az elhasznált levegőt a végbelén át engedi ki. Zivatar

előtt gyakran használ légköri oxigént, mivel ilyenkor az emelkedő hőmérséklet és a süllyedő légnyomás miatt csökken a víz oxigéntartalma. Régebben ezen

tulajdonsága miatt a csíkászok élő barométernek tartották, mert az időjárás változását nyugtalan mozgásukkal előre tudták jelezni.

A réti csík szaporodása szezonális, áprilistól júliusig tart, ivartermékeit jellegzetes táncot követően lövelli ki. A nőstény nagyobb és teltebb testű, mint a hím. Az ivarérettségüket 2-3 éves korukra érik el. Az ivarérett példányok párosan ívnak a sekély, vízinövényekkel dúsan benőtt vízterületeken, ahol

az ikrás egyed 2-3 részletben rakja le 1,7-1,9 mm átmérőjű és 10-150 ezer darabot számláló ikráját. A lerakott ikráiból 16-20

° C-os vízben 5-10 nap alatt kifejlődnek a 4-5 milliméter hosszú lárvák, melyek ezután gyorsan növekednek. A lárváknak külső kopoltyúbojtjai vannak, melyek, mint kisegítő légzőszervek lehetővé teszik, hogy akár szegényes oxigénviszonyok között is képesek fejlődni.

§ Zöld csík – tudományos neve: ernyős sárma, kígyóvirág vagy ernyős madártej - (Ornithogalum umbellatum) – Csík: csn

Nevezik még kakastejnek, úri madártejnek, zöld csíknak is.

Dél- és Közép-Európa nagy részén (északra Belgiumig), Északnyugat-Afrikában és Délnyugat-Ázsiában őshonos. Magyarországon is gyakori. Észak-Amerikában dísznövényként termesztik, de kikerült a kertekből és sokfelé megtalálható. Száraz erdőkben, utak mentén, száraz és félszáraz gyepeken, cserjésekben gyakori növény.

Évelő, hagymás növény; a fehér színű hagyma 15–25 mm hosszú, átmérője 18–32 mm. 6-10 hosszú, szálas, tőállású levele van, ezek max. 30 cm hosszúak, 8 mm (tipikusan 2–5 mm) szélesek, felső oldalukon fehér csíkot viselnek. A

magszár 10–30 cm-es. A csillag alakú, tejfehér, aktinomorf virágok

sátorozó fürtben nyílnak 6-20-asával, a kissé lehajló, 15–22 mm hosszú lepellevelek kívül zöld csíkosak.

Az április-májusban nyíló, 3–4 mm széles, 6 leplű virágok a 6 kiálló, sárga porzóval ernyőszerű megjelenésűek („ernyős” sárma). Rovarok porozzák be.

Termésük háromrekeszű toktermés, a terméskocsányok vízszintesen elállók.

Az ernyős sárma sok nedvességet igényel a téli és tavaszi időszakban, de jól tűri a nyári szárazabb időszakokat. A félárnyékot kedveli.

Mérgező növény. A szívre ható glikozidokat (kardenolidokat) tartalmaz, mint a konvallozid, a konvallotoxin, a rodexin A és a rodexozid. A felhalmozódott glikozidok miatt különösen a hagymája. A homeopátia gyomor-

és nyombélfekély ellen veti be.

§ csikasz – tudományos neve: farkas – Farkas: csn

A szó 1791-től adatolható: tsikaſz (TESz.) ’csenevész, sovány’ jelentéssel. Később a farkas társneve is lett: „Nagy csikasz vad ugrik fel…” (Arany: Toldi). Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó, Arany János tette ismertté az irodalmi nyelvben. Eredetileg melléknév volt, főnévi jelentése másodlagos. Ugyanilyen a farkas ordas társneve is.

Számuk Magyarországon nagyon megfogyatkozott, évtizedeken át nem is találkozhattunk velük a természetben. Az ország észak-keleti részében néhány éve pár család megtelepedett és szaporodik.

§ Csikóhal (Hippocampus) – Csikó: csn, fk

A pikóalakúak (Gasterosteiformes) rendjébe, ezen belül a tűhalfélék (Syngnathidae) családjába tartozó nem.

Régies nevükön, csikócák.

A tengeri csikók Indonézia partjai mentén egészen Ausztráliáig, Európa, Afrika és Észak-Amerika atlanti-óceáni partjainál megtalálhatók. Egyes fajok Amerika csendes-óceáni partvidékének vizeiben élnek. A tengeri csikóállományról keveset tudunk, de a rákászok teliholdnál ezrével fogják ki a párzásra összegyűlt példányokat. A rákászok sok kárt okoznak a tengerfenék vegetációjában, ahol a tengeri csikó fajok is élnek. Keresett akváriumhalak, bár fogságban keveset élnek, és ritkán szaporodnak.

Méretük változatos, a legkisebb csikóhal faj 17 milliméteres (Hippocampus denise), a legnagyobb 35 centiméteres. A tengeri csikók másodpercenként mintegy harmincötöt csapó hátuszonyuk segítségével lebegnek a vízben.

A barna és sárga összes árnyalatában előfordul, nem ritka foltos változata sem. Ha megrettennek, éheznek vagy fájdalmat éreznek, színük elhalványodik, bőséges táplálkozás mellett, a jóllét következtében színezetük élénkebbé válik, sőt nász idején, vagy pedig olyankor, amikor zsákmányoló kedvük támad, fémfény ömlik el rajtuk. Színváltoztató tulajdonságukat arra is felhasználják, hogy beleolvadjanak a környezet összhangjába, elrejtőzzenek ragadozóik elől.

Törzsük oldalt lapított, hasuk nagy, kidomborodó, nincsen farokúszójuk, hanem farkuk fogószervvé alakul át, ami aláhajló, pörgén csavarodó. Rájuk nézve jellemző a fej állása. Amíg a többi hal feje egyenes folytatása a törzs tengelyének, addig a csikóhalaké szöget alkot vele. Erősen görbülő nyakán ül és a lóéhoz hasonlít, innen kapta nevét is. Szemüket nagy látószögben tudják mozgatni, így testük mozgatása nélkül képesek szemmel követni a ragadozókat és kiszemelt áldozataikat. Bőrüknek pikkelyein többé-kevésbé kiemelkedő tüskék és dudorok vannak. Kopoltyúik bojt formájúak, hasi úszói hiányoznak.

A jelenleg ismert legapróbb csikóhal a Csendes-óceán nyugati, trópusi vizeiben él, a vízfelszín alatti 13-90 méteres mélységben. A latinul Hippocampus denise névre keresztelt faj átlagosan mindössze 16 milliméter hosszúságúra nő - kisebb, mint egy felnőtt ember körme -, de találtak csupán 13 milliméteres egyedeket is.

A csikóhalak hosszú farkukkal átkulcsolva az angolnafű vagy a hínár szárán naphosszat lengedeznek, és megvárják, amíg valamilyen táplálékállat kerül a közelükbe. A mozgásuk sajátos, többnyire függőleges helyzetben lebegnek. Mozgásuk iránya a csavar gyanánt működő úszó beállításától függ, s e szerint

függőlegesen emelkednek a felszín felé, vagy pedig hasoldalukkal előre vízszintesen haladnak. Úszáskor a hátuszonya – és nem a farka – segítségével jellegzetes hullámmozgást felvéve galoppozik tova. Amint zsákmányát kiszemeli, szájüregéből előbb minden vizet eltávolít – kopoltyúfödelét és száját is becsukva vákuumot képez –, végül szájába szippantja a betóduló vízzel együtt az áldozatot. Az így keletkező örvény olyan erős, hogy nagyobb termetű garnélákat is magával ragad, s ezek a szájon keresztbe akadva, kettétörnek. Az apró rákok és a különféle lárvák kiemelt helyet foglalnak el menüjében, de ínséges időkben az is elég, ha kiszemelt áldozat elég apró ahhoz, hogy lenyelhesse.

A legtöbb csikóhal monogámiában él párjával (de van ellenpélda is, például a Hippocampus abdominalis), rendszeresen udvarlással erősítik párkapcsolatukat.

A párzási időszak a trópusi vizekben egész évben, hidegebb vizekben tavasszal és nyáron van, és egybeesik a teliholddal.

A családban azonban nem a nőstény, hanem a hím hordja magában a petéket a farka tövén található zacskóban. A legújabb kutatások szerint a hím a környező vízbe ereszti ondóját a megtermékenyítés során, és nem közvetlenül a zacskóba, ahogy azt korábban gondolták. A párzás során a Nőstény a hím hasoldali költőerszényébe préseli az ikrákat.

Az utódok kikeléséhez a vízhőmérséklettől függően 14-28 nap kell. Az utódok száma fajtól függően változó, de körülbelül 50 lehet. A legtöbb csikóhal fajnál

két-három hetet vesz igénybe az ikrák fejlődése. A kikelő ivadékok kicsiben ugyanolyanok, mint a szülők, akik kikelés után már nem gondozzák őket. A költőtáska az ivadék kirajzása után visszafejlődik.

A nembe 57 faj tartozik, belőlük néhány:

nagyhasú csikóhal (Hippocampus abdominalis) Lesson, 1827

nyugat-ausztráliai csikóhal (Hippocampus angustus) Günther, 1870

törpe csikóhal (Hippocampus bargibanti) Whitley, 1970

Hippocampikóhal (Hippocampus breviceps) Peters, 1869

Zsiráfcsikóhal (Hippocampus camelopardalis) Bianconi, 1854

koronás csikóhal (Hippocampus coronatus) Temminck & Schlegel, 1850

Névrokonok. A szárnyas csikóhalak (Pegasidae) testét szintén csontpajzsok borítják, arc-orruk is megnyúlt, kis szájuk azonban fogatlan, és nem végső állású, hanem a hasoldalra nyílik. Erre a családra az ejtőernyőszerű, széles mellúszó a jellemző, amelyben – az összes többi halcsaládtól eltérően – 5 kemény sugár van. Kopoltyúik fésűsek; úszóhólyagjuk

nincs. Kevés számú, kis termetű faj tartozik ide, amelyek az Indiai- és Csendes-óceán melegégalji részeit lakják.

A repülő csikóhal, Pegasus volitans L., 10 cm-esre nő meg. Hátúszóját 5, mellúszóját 11, hasúszóját 3, az alsót pedig 5 sugár alkotja. Orra hosszú, lapos,

kard alakú nyúlvánnyá alakult át, amelyet oldalra irányuló fogak szegnek be. Farkát 12 páncélgyűrű vértezi fel. Testét barna pettyek tarkítják.

§ Csikófark (Ephedra distachya L.) – Csikó: csn, fk

10-20 cm magas, felálló vagy felemelkedő, erősen elágazó, zsúrlóhoz hasonló, lomblevél nélküli kicsiny cserje. Gyöktörzse fás, tarackszerű, hosszú, kúszó. Ágai egyenesek vagy hajlottak, szétterülő, 2-3 mm vastagok, ízeltek, hengeresek, szürkés-zöldek, finoman csíkoltak. Levelei pikkelyszerűek, keresztben átellenesek, 2 mm hosszúak, fehérek, hártyás szegélyűek, középen zöldek, tövükön rendszerint hüvelyszerűen összefüggnek. A hüvely fogai rövidek, háromszögletűek, tompák vagy kihegyezettek. Rendszerint kétlaki. A hímvirágzatok a levélhónaljban, esetleg az ágak végén 4-24 virágból állók, barkaszerű csomókat alkotnak. A virágtakaró kétlevelű hengeres képletté nőtt össze. A porzók messzire kiállók, számuk 2-8 egy virágban, tokjuk ferdén vagy harántul felhasad. A női virágzat kétvirágú. A virágokat pikkelyszerű fellevelek cserépfedélszerűen borítják. Virágtakarójuk csőszerű. Termése piros, húsos, 6-7 mm átmérőjű, gömbölyű tobozbogyó. Virágzása április-június. Homok- és löszpusztákon, dolomitsziklagyepekben fordul elő.

Közönséges csikófark –

A csikófarkot a hagyományos kínai orvoslás már több mint 5000 év óta használja, elsősorban az asztma kezelésére. Csak a szárat és az ágakat dolgozzák fel, nem a teljes növényt. A Ma Huang készítményt a kínai orvosok a hörghurut, szénanátha, közönséges meghűlés és egyéb megbetegedésekre is alkalmazták.

§ Szamár csikor – tudományos neve: takarmány baltaczim - (Onobrychis viciaefolia Scop.) – Csikor: csn

További nevei: Csacsi- v. szamáröröm, eszparzet; örökös, spanyol, svájczi vagy török lóhere; pujkafű, szamár csikor, szamár here, varjuborsó. – Onobrychis sativa Lam. – Term. r.: Hüvelyesek. Leguminosae.)

Évelő. 30–60 cm. Levele szárnyas; levélkéje hosszukás, lándsás. Virágzata

tömött, hengeres, rövid fűzér. A csésze fogai legalább kétszer olyan hoszszúak, mint a csésze csöve. Sziromlevelei rózsaszínűek, sötét csíkokkal. Termése kerekded, hátán hártyás, 6–7 fogu taraj huzódik végig. Takarmánynak termesztik, de vadon is tenyészik utak, főleg vasuti töltések mentén szórványosan az egész országban. 5–7.

§ Csikós – tudományos neve: karvaly – (Accipiter nisus) – Csikós: csn

A héjához hasonló, galamb nagyságú, palaszürke tollazatú ragadozó madár; Accipiter nisus.

Köznévként 1395 k. adatolható: „ſufus: karul”, „erodius: karo”(BesztSzj.). 1412-ben caruul (OklSz.). Későbbi változatai a szótörténetben: korwoly, karol, karuol, karuoly, karoly, Károly-madár, karaly, káróly, karuj, karvaj (KissMad.). A Székelyföldön Kriza János még följegyezhette régi karuj (Kriza:Vadr.)

nevét. A nyelvjárásokban MTsz.: karvaó | OrmSz.: karhó | ÚMTsz.: karaj, karjus, karoj, káruj | Nyr. 13: kara | uo. 19: kardajú | uo. 6: karaj | MTsz.:

karuj | Nyr. 21: karvó | Kriza:Vadr.: karujkám.

A TESz. szerint valószínűleg ótörök eredetű szavunk. A türk karguj, kazár kirgij ’héja’ nevek egy ’szürke’ jelentésű ótörök tőből erednek. A szóbelseji

-v- másodlagos elem a régi adatokban gyakori a karuul, karul, karol formák tanúsága szerint. A szóvégi j > l(y) változást nehéz magyarázni.

A karvaly elsősorban verebet zsákmányol, ezért nevezik veréb-ülü, verebésző ölyv, verebésző karvaly, madarász-ölyv, verebésző-héja, pintyrabló, verebész karvaly (TermtudKözl. 1887), verébölő (Herman 1914) néven; vö. ném. Sperlingsstösser, Schwalbenstösser, Vogelstösser ’ua.’ (Brehm), azaz ’veréb-, fecske-, madárölő’, Spatzengeier ’verébkeselyű’, fi. varpushaukka, észt varblasekull ’verebeskarvaly’ (KissMad.). Népnyelvi neve még a csikós, „mert tereli a madarakat”.

Az Accipiter trinotatus faj neve a farkára utaló ang. spot-tailed sparrowhawk, spot-tailed accipiter, fr. épervier à queue tachetée, ném. Fleckschwanzsperber

(uo.) elnevezés.

Egész Európában s Ázsia nagy részében honos, úgyszintén – főleg télen – Afrika északkeleti részein. Ahol apró madár bőven van s erdők, fás részletek

a közelben, karvalyt is láthatunk. Jól ismert ragadozó: „Örül a karvaly, ha csirkét lát” – tartja a szólás. A kisebb madaraknak valóságos réme. A régen

olyannyira kedvelt vadászatot, a solymászatot nemcsak sólymokkal űzték, hiszen madárfogásra, kisebb szőrmés vad levágására a legtöbb ragadozó madár betanítható, köztük a karvaly is. Zay Lőrinc 1583-ban panaszkodik bátyjának: „Az kegyelmed karolyát tanítom. Tudom, hogy kegyelmed neheztel rám az karolyért.” Ez a régiség karmadara, vagyis a karon hordott vadászó karvalya, melyet Belső-Ázsia népei, pl. a kirgizek, manapság is szárnyasok vadászatára használnak.

Rövid, kerek szárny és hosszú farok, sárga szem és láb jellemzi. A kifejlett példányok melle és hasa vörösesbarnával hullámos keresztsávos. Nagyon ügyes

vadász, de a hím csak pintyekkel, pacsirtákkal és sármány nagyságú madarakkal boldogul. A tojó le tudja ütni a galambokat is. Röpte nagyon jellegzetes:

néhány erőteljes szárnycsapás után hosszabban siklik. Nálunk április–május folyamán kotlik. Rendszerint fiatal erdők néhány méteres fái valamelyikének

koronájába rejtett fészkébe 4–6 kékeszöld vagy barna foltos tojást rak. Esetenként fészket is foglal a varjaktól. Állandó madarunk. Télen behúzódik a lakott területekre.

§ Szibériai csíkosmókus (Tamias sibiricus) – Csíkos: csn

A Magyarországon 2015. január 1-től hatályos 1143/2014. EU-rendelet szerint az alábbi emlősök tekintendőek veszélyt jelentő inváziós, idegenhonos fajoknak: muntyákszarvas, jávai mongúz, ormányosmedve, mosómedve, csinos tarkamókus, szürke mókus, fekete mókus, szibériai csíkosmókus, nutria.

A szibériai csíkosmókus vagy burunduk (Tamias sibiricus) az úgynevezett pofazacskós mókusok (Tamias fajok) közé tartozik. Összesen 25 fajukat ismeri a tudomány, bár más források 22 fajt említenek.

Invazív faj, a 2016. előtt beszerzett példányok kivételével tartása TILOS.

Ázsiában, Oroszország, Kína, Korea és Japán északi részén honos. Fogságból kiszabadult példányok elszaporodása miatt Európában szórványosan előfordul. Ellentétben a hazai mókusokkal ez a faj leginkább az erdők talajszintjén mozog szívesen, bár kiváló akrobatának bizonyulnak az ágakon is.

Míg az amerikainak három, a főleg Szibériában élőnek öt csíkja van. 12–20 cm hosszú, farka 10–14 cm, átlagos testsúlya 50-150 gramm alfajtól függően.

Átlagos élettartamuk a szabadban 2-5 év, míg fogságban 6-10 év is lehet.

Nagy szemei vannak, amivel ellát nagyon messzire is akár. Föld alatti járatokat ás, ott alussza téli álmát és oda halmozza fel a télire gyűjtögetett táplálékot. Egy-egy példány általában 1-7 kilogrammnyi táplálékkal biztosítja be magát télire.

§ Csíkospáfrány – tudományos neve: árvalányhaj – (Stippa pennata) – Csíkos: csn

A páfrányok népszerű szobanövények már a 19. század eleje óta, de a központi fűtéses lakások levegője túl száraz nekik, ezért előbb-utóbb tönkremennek. Másfajta fűtési módszereknél a lakás hőmérsékletének pár fokkal csökkentése már kedvezően hat a növényekre. A páfrányok nem megfelelő fejlődését többnyire a huzat, a száraz levegő, a tűző napfény, a cserépben pangó víz, a sok kalciumot tartalmazó vezetékes víz, és a tömény tápoldat okozza. Az öntözővíz lehetőleg legyen lágy és szobahőmérsékletű. Locsolni és permetezni rendszeresen kell, tápoldat csak nyáron szükséges.

Néhány páfrányfaj:

Pelyhes vénuszfodorka (Adiantum hispidulum)

Lilanyelű vénuszfodorka (Adiantum raddianum)

Merev fodorka (Asplenium antiquum)

Madárfészekpáfrány (Asplenium nidus)

Púpos bordapáfrány (Blechnum gibbum)

Püspökbotpáfrány (Cibotium)

Serlegpáfrány (Cyathea)

Sarlós babérpáfrány (Cyrtomium falcatum)

Azori nyúlmancs (Davallia bullata)

Kanári nyúlmancs (Davallia canariensis)

Páfrányfa (Dicksonia)

Görög bronzpáfrány (Didymochlanea truncatula)

Őszi pajzsika (Dryopteris erythrosora)

Struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris)

Barlangi pajzsospáfrány (Microlepia speluncae)

Szobapáfrány (Nephrolepis exaltata)

Királypáfrány (Osmunda regalis)

Kereklevelű pillepáfrány (Pellaea rotundifolia)

Gímpáfrány (Asplenium scolopendrium)

Kétágú szarvasagancspáfrány (Platycerium bifurcatum)

Nagy szarvasagancspáfrány (Platycerium grande)

Édesgyökerű páfrány (Polypodium)

Krétai szárnyaspáfrány (Pteris cretica)

Keskeny szárnyaspáfrány (Pteris ensiformis)

Díszes szárnyaspáfrány (Pteris tremula)

fodorka J: alacsony, apró levelű páfrány; Asplenium.

Bodros, kunkorodó levelű páfrányféle, nevét is csinos lombozatának alakjáról kapta.

1570 körül már előfordul Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (Ars Medica) különféle növények neveként. 1775-ben Csapó Józsefnél a fodorka a Teucrium. Az egyik nemzetség, az Adiantum Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály elnevezése szerint fodorka (MFűvK.). Alakváltozata a bodorka. Theophrasztosz és Dioszkuridész azért nevezték adiantonnak, mert a víz nem nedvesíti be a leveleket, hanem lepereg róluk. A fajt közelebbről megnevező capillus veneris szintén régibb keletű; az ókori népek, így a rómaiak is szerették az emberi hajhoz hasonló növényeket egy-egy istennő nevéről elnevezni. Így lett a görögök adiantonából ’Vénus haj’.[Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben árva leány haja a neve. Azóta a magyar füvészek ezt az elnevezést használták a páfrány jelölésére. Csapó József ezen a néven egy másik páfránynemzetség, az Asplenium egyik faját írja le. Diószegi Sámuel (OrvF.) az Adiantum capillus venerist nevezte el Vénus fodorkának. Ma az árvalányhaj a magyar növényszótárakban a kopár, köves helyek szép füve, a Stippa pennata.]

Csapó aranyos paprád néven ismertette 1775-ben, Diószegi 1813-ban a csipkés bordalap elnevezést adta neki, mert termése „a kerekded csipkés levél” alsó

lapján „hosszudad szálas vonásokban bordásan van”. De ismeretes kócsagtoll társnéven is, írott forrásban 1798 óta: kótsog-toll-fü ’Adianthum; ném. abthon,

wiedertodt, steinfeder’ (Veszelszki). 1881-ban kótsag toll ’bojtos fű’ (Nyr. 10), 1895-ben: kócsagtollfű ’árvalányhaj’ (Pallas), és 1911-ben kócsag toll

’Stipa pennata’ (Nsz.). A pusztai árvalányhaj hosszú, pihés szárát hasonlítja a név a kócsag tollaihoz. A növény szép kócsagtollra emlékeztető bokrétája

a magyar kalpag bokrétája. A kócsagtoll és az árvalányhaj lobogója között sajátságos hasonlóság van. Benkő Józsefnél tollúfű. Nevezik még csíkospáfrány

néven is.

Az Aspleniumot már a régi népek is ismerték. Ma is használatos tudományos neve először Dioszkuridész görög orvos gyógyító növényei között bukkan fel. Az ókorban azt tartották, hogy a növény kitűnő a megduzzadt lép apasztására. Görögös neve is erre utal. A mi füvészeink számos gyógyhatását ismertetik, főként a golyva ellen javasolták.

Egy másik faja, az Asplenium ruta muraria Csapónál kőfali ruta néven szerepel, mert szerinte régi kőfalak között terem, levelei pedig a rutáéhoz hasonlítanak. Veszelszki is megjegyezte, hogy sok termett a pécsi, budai és visegrádi régi kőfalak északi oldalán. Sziklakertekben jól érvényesülő, becses faj. Az ültetésnél kissé kényes, ám később szinte kipusztíthatatlan.

A vénuszfodorka az ’Adiantum pedatum’ neve; tudományos nemi elnevezésének régi növénynév az alapja: latin adiantum (Plinius), mely a görög adíanton átvétele.

A növény magyar társnevei, a vénuszhaj, vénuszhajpáfrány, asszonyhajfű, vénuszfürt, leányhajfű latin mintára keletkeztek; vö. középlatin capillus Veneris,

tulajdonképp ’vénuszhaj’. (Fennáll a német közvetítés lehetősége is.) A görögben nevezték a növényt trichomanész to mélannak és trichomanész to leukonnak (Theophrasztosz), azaz ’fekete vagy fehér nőhajnak’. Az Adiantum német nevei is antik mintára alakultak; vö. Frauenhaarfarn, Frauenhaar, Venushaar, azaz ’nőhaj, nőhajpáfrány, vénuszhaj’.

§ Kétlevelű csilla (Scilla bifolia L.) – Csilla: csn, lk

További nevei: Erdei jáczint, gyöngyjáczint, kétlevelű tengeri hagyma. – Term. r.: Liliomfélék. Liliaceae.)

Évelő. 6–25 cm. Hagymája mogyoró nagyságú. Szára hengeres. Két (ritkán 3) levele legfeljebb 1 cm. széles, vályús és tövén hosszan hüvelyező. Csillagos, azúrkék virágai laza fürtben fejlődnek. Kocsánykái egyvirágúak legalább az alsók jóval hosszabbak a virágnál. Portokja sötétkék. Magjának függeléke van. Terem ligetekben, erdőkben, kivált nyirkosabb helyeken az egész ország hegy- és dombvidékén. Az Alföldön ritkaság; inkább csak a szélére száll le.

§ Közönséges tengericsillag (Asterias rubens) – Csillag: csn, lk

A közönséges tengericsillag Észak- és Nyugat-Európa, valamint Északnyugat-Afrika összes tengerpartján előfordul, a parti sávtól egészen a 200

méteres mélységig. Észak-Amerika keleti partjainál is találkozhatunk vele, délen egészen Floridáig.

A közönséges tengericsillag átmérőjének hossza 45 centiméterig terjed, míg karhossza 20 centiméterig. A közönséges tengericsillag öt karú tengericsillag.

Színe vörösbarna, sárgás, szürkésfehér, barnás, ibolyás vagy zöldes. Az állat felső oldalát tüskék borítják. A szemölcsszerű tüskéken kívül kis ollócskák

(pedicelláriák) is találhatók rajta, amelyek testápolásra szolgálnak. A

Tapadólábak csőszerű lábak a karok alsó oldalán, végükön szívókoronggal; ezek helyváltoztatásra, valamint a zsákmány felnyitására szolgálnak, és Oxigént vesznek fel. Az izmos szívó-tapadó lábak folyadékkal töltöttek és hidraulikus szivattyúként működnek: megnyúlnak vagy visszahúzódnak a változó nyomás alatt álló folyadék hatására. Az ambulakrális lábacskák 4 sorban helyezkednek el. A külső réteg mozgékony; mindenekelőtt izomrostokból és megszilárdult támasztószövetből áll.

A tengericsillagok váltivarúak, de nem lehet megkülönböztetni a különböző nemeket. Az ivarszervek mindegyik karon megtalálhatók; spermiumot vagy petét löknek ki.

A közönséges tengericsillag a csöves karjaival kúszik a Tenger fenekén. Az állat sziklákon és köves-homokos aljzaton él. Tápláléka túlnyomórészt kagylók, de csigák, tengerisünök és rákok is. A fiatal példányok Tengerimakkokkal táplálkoznak. A táplálék a szájnyíláson át a Gyomorba kerül, a karokban lévő szervek termelik az emésztőnedveket és tárolják a tápanyagokat. Az emészthetetlen anyagok a végbélnyíláson át távoznak. A kifejlett állat naponta elfogyasztja testtömege háromszorosát, a fiatal állat akár tízszeresét is.

Élősködői a Pseudanthessius dubius Sars G.O., 1918 és a Scottomyzon gibberum (T. & A. Scott, 1894) nevű evezőlábú rákok élősködnek ezen a tengericsillagfajon.

Az ivarérettséget egy éves korban éri el. A szaporodási időszak tavasszal van. A tengericsillag mintegy 2,5 millió petét bocsát ki alkalmanként. A lárvaállapot körülbelül 2 hónapig tart.

§ Törékeny tengeri csillag (Ophioderma longicauda) – Csillag: csn, lk

A Földközi-tengertől az Atlanti-óceán szomszédos részéig, Bretagne-tól a Kongói Köztársaságig fordul elő.

2,5 centiméter átmérőjű testkorongján 15 centiméter hosszúságot elérő, vékony, mozgékony karok ülnek, amelyek minden irányban kígyószerűen mozgathatók. Felül feketés vagy világosbarna, hasi oldalán szürke vagy sárga, és gyakran világosabb vagy sötétebb barna, illetve vörös foltok és gyűrűk tarkítják. Tüskéi

rövidek, és olyan szorosan simulnak a bőréhez, hogy annak felülete simának tűnik.

A sziklás partokon gyakori 1-15 méter mélyen, de néha 70 méterig is lehatol. Leginkább moszatok között, kövek alatt, sziklahasadékokban, Posidonia- és Caulerpa-állományokban tartózkodik. Aktív és falánk ragadozó, de szívesen megeszi a dögöt is, amit nagyobb távolságról is képes megszimatolni.

A többi kígyókarúakhoz hasonlóan úszólárvákkal szaporodik.

§ Csészés csillaggomba (Geastrum fornicatum) – Csillag: csn, lk

Termőteste, mint a többi csillaggombáé, zárt gömbként kezd fejlődni az avar alatt. Ilyenkor még a többi pöfeteghez igen hasonlatos. Érése során a külső burok két rétegre különül. A külső burok külső rétege 4-5 karéjra hasad. A talajon vagy az avaron marad csészeszerűen. A külső burok belső rétege szintén 4-5 karéjra reped, az alsó karéjok hegyére állva boltozatosan kiemelik a gömb alakú belső burokkal körülvett termőtömeget. A belső burok csúcsán rövid, csőszerű nyílás keletkezik, melyen keresztül a spórákat kifújja a szél. 

júliustól szeptemberig, homokos talajú erdőkben, főleg akácosokban él. Nem ehető faj. Érdekessége, hogy távol áll az átlagos gomba alaktól. 

§ Csillagfű – tudományos neve: csillag gerepcsin – (Aster Amellus L.) – Csillag: csn, lk

További nevei: Békaterjék, kék csillagfű, csillagvirág, mellaparti gerebcsény, ősz csillaga, szik-csillag. Virgilius aszter. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.)

Évelő. 30–50 cm. Az egész növény apró merev szőröktől érdes. Alsó levelei visszástojásalakúak, kissé csipkések, a felsők hosszúkás lándsásak és épszélűek. Kevés és nagyfészkű. Fészekpikkelyei lekerekítettek, kissé elállók. Nyelves virágai liláskékek, a csövesek sárgák. Terem napos

köves helyeken, szőlők körül, az északi Kárpátok déli lejtőitől szórványosan a dombvidéken. 8–10.

§ Fakó csillagoskolibri (Coeligena orina) – Csillagos: csn

A sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjéhez és a kolibrifélék (Trochilidae) családjához tartozó faj.

A Nyugati-Kordillerák hegyei közt, Kolumbia területén honos. A természetes élőhelye szubtrópusi és trópusi hegyi Esőerdők és bokrosok. Testhossza 11 centiméter, testtömege 7 gramm.

§ Csillagvirág (Scilla) – Csillagvirág: lk

A spárgafélék (Asparagaceae) családjába és a csillagvirágformák (Scilloideae) alcsaládba tartozó nemzetség. Nagyjából 90 faj tartozik a nemzetséghez.

Hagymás, évelő növények. Virágaik általában kék színűek, de fehér, lila és rózsaszín virágú fajok, alfajok és változatok is léteznek. A legtöbb faj kora tavasszal virágzik, néhány viszont őszi virágzású.

A nemzetség képviselői Eurázsia és Afrika területén honosak.

§ Csille – tudományos neve: küszvágó csér – (Sterna hirundo) – Csille: csn

Sirályhoz hasonló, víz mellett élő, villás farkú madár; Sterna hirundo.

A küszvágó csér elnevezés eredetileg nyelvjárási név volt, Herman Ottó jóvoltából vált szaknyelvi terminussá. A név előtagjában a küsz halnevet (lásd

ott) találjuk, ez a kis hal a madár egyik fontos tápláléka. A táplálékszerzés módjára utal az elnevezés. A vízben élő állatokat lecsapva, bukás útján szerzi

meg, hasonneve is halász csér, küszvágó, kiszvágó, halkapó, folyami halászka (Nom.), halászka, halászfecske (Chernel). Idegen nyelvi megfelelők a sv.

fisktërna, fi. kalatiira ’halcsér’, cs. rybák obecnỳ’közönséges halász’ (KissMad.). Mint Chernel írja, „ha a víz színéhez közel jutott halacskát, keszeget, küszt pillantanak meg, hirtelen összecsapják szárnyukat s mint a kő esnek alá, belevágnak a vízbe annyira, hogy félig meg is fürödnek s úgy ragadják ki csőrükkel prédájukat … Kisebb halak, mint a keszeg, sügér, s különösen a küsz … legjobban kielégíti ízlésüket.”

További társneve a csélla, csille, csilling, csérja és a czerkó. Bálint Sándor, a szegedi nagytáj néprajzi leírója szerint „A halász hűséges kísérője, mindig a falatért kunyorál. Innen kúdúska neve.”

Széles körben elterjedt Eurázsiában, Észak-Afrikában, Észak-Amerika keleti felén és a Karib-tenger mentén. Afrika déli és nyugati partjain, Dél- és Délkelet-Ázsiában, Ausztrália keleti részein, Közép- és Dél-Amerikában telel. Hosszú, villás farkának köszönhetően röpte elegáns. Vonuló madár, telepesen fészkel. Áprilistól októberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. Fészkelés céljából az Alföld és a Dunántúl halas vizei mentén szokott megtelepedni, főleg az állóvizeken, de a folyók zátonyain is. Teste rigó nagyságú, de hosszú szárnyaival és farkával nagyobbnak látszik. A fejtető és tarkó fekete, egyébként főszíne felül halvány kékesszürke, alul fehér. Nyáron melle ezüstszürke, különben az egész alsó test fehér. A küszvágó csér évenként csak egyszer költ. Nincsen ideje másodszor is fiókákat nevelni. Élelmüket a vizek szélén, a folyók fölött lebegve, lassú, egyenletes szárnycsapásokkal, csőrüket egyenesen lehorgasztva kémlelik. Kisebb halak, mint a keszeg, a sügér s különösen a küsz, valamint egyéb halivadékok, ezek mellett azonban némely vízi és mocsári rovar, szöcskék is alkotják táplálékukat.

§ Közönséges csipeszcsőrű (Xenops minutus) – Csipesz: csn

A fazekasmadár-félék (Furnariidae) családjába tartozó faj.

Mexikó, Costa Rica, Honduras, Nicaragua, Panama, Argentína, Belize, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guatemala, Guyana, Paraguay, Peru, Suriname és Venezuela területén honos. A természetes élőhelye

Szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki- és hegyi esőerdők, valamint lombhullató erdők és mocsári erdők.

Átlagos testhossza 12 centiméter, testtömege 9-13 gramm.

§ Ákác csipke – tudományos neve: fehér akác – (Robinia pseudoacacia) - Csipke: csn

Az Egyesült Államok délkeleti részein őshonos fafaj, melyet szerte a világon meghonosítottak, így megtalálható Európában, Ázsiában és Afrikában is, Új-Zélandon és Ausztráliában nem telepedett meg.

Szívós fafaj, amely számos élőhelyi sajátosságot tolerál, ezért olyan helyekre is betelepítették, ahol más fafaj nem maradna életben. Magyarországon elsősorban az alföldi homok megkötésére használták, valamint fáját az építőipar, a mezőgazdaság hasznosítja, valamint tüzelőnek használják. Május végén, június elején nyíló virágai kiváló alapanyagot biztosítanak a méhek számára. Faállománya sok helyen a helyi erdők helyét átveszi, ezért a védett területeken a szakemberek az akác irtásával védekeznek ellene.

Az Európai Unió idegenhonos inváziós fajok betelepítésének vagy behurcolásának és terjedésének megelőzéséről és kezeléséről szóló rendelete kapcsán 2014-ben a fehér akácot (magyar akác néven), valamint az akácmézet hungarikummá nyilvánították Magyarországon, így nem foganatosíthatók ellene az EU más tagállamaiban érvényes intézkedések. Megjegyzendő, hogy a rendelet szövegéből kiderül, hogy a fehér akác egyébként sem került volna a kiirtandó fajok közé, mivel a döntés meghozatalánál költség-haszon elemzést alkalmaztak, és az akác kiirtása rendkívül költséges, emellett a fa gazdasági haszna nagyon jelentős az okozott károkhoz képest.

Európába 1601 és 1635 között került át. Jean Robin vagy fia ültette először a Pennsylvaniából hozott csemetét a párizsi királyi füvészkertbe, Linné utána adta latin nevét is (Robinia). Angliába 1636-ban került.

Magyarországon elsőnek az Erdődy család pozsonyi birtokán ültettek akácot a 18. század első évtizedében, majd 1710-ben Bábolnán a Szapáryak kertjében -

az ő fájuk máig is áll és él.

1789 körül Tessedik Sámuel fedezte fel, hogy az akác alkalmas az alföldi sós, futóhomokos, szikes talaj újrafásítására, gazdaságba való bevonására. Az ő nyomán kezdődött meg az Alföld hatékony fásítása. Azelőtt Mária Terézia magyar királynő rendelete nyomán az arra teljesen alkalmatlan fűzfát ültették az Alföldön.

Térhódítása hazánkban 1865 és 1895 között kezdődött, amikor is rövid idő alatt számos helyre betelepítették.

Nagy termetű fa (12–25–35 m). Törzse térgörbe, zömök, állományban jól feltisztul; mérgező kérge szürkésbarna, hálózatosan repedezett. Zárt facsoportban törzse nyúlánk, hengeres, koronája fordított kúp formájú.

Természetes kártevője Európában az akáclevél-sátorosmoly és az akáclevél-hólyagosmoly, a fomopsziszos rák, az akác gubacsatka, a levéltetvek, az akác pajzstetű,

a kőristapló,

a vastagtapló,

a gévagomba és az akác mozaikvírus.

§ Platánfa-csipkéspoloska (Corythucha ciliata) – Csipkés: csn

Ez a fehéres áttetsző alapon a toron és az első szárnyakon két-két kisebb sötét foltot viselő 3-5 mm-es csipkéspoloska-faj Észak-Amerikából került át Európába az 1960-as években, mára pedig elterjedt a kontinens középső és déli részén. A platánfajok kártevője.

A telet imágóként a kéreg repedései között vészeli át, majd a lombfakadástól őszig a levelek fonákán található. Évente több nemzedéke fejlődhet ki, nyár végére sokszor tömeges, ilyenkor a fertőzött fák a szokásosnál jóval hamarabb lehullatják a lombjukat.

§ Egyiptomi csípőszúnyog (Aedes aegypti) – Csípő: csn

Egyiptomból származik. Jellemzően a trópusi és szubtrópusi régiókban található meg. 1940 és 1970 között a világon nagy összefogással próbálták meg kiirtani. 1962-re 18 ország és több Karib-térségű ország jelentette be, hogy DDT permetezéssel és költőhelyeinek felszámolásával sikeresen eltüntették az egyiptomi csípőszúnyogokat. Sajnos nem minden ország volt hajlandó részt venni a felszámolási programban, főleg finanszírozási gondok miatt, ezért idővel ezek az országok a visszafertőződés forrásaivá váltak, így 1997-re gyakorlatilag minden olyan ország, ahol korábban felszámolták, újra fertőzött területté vált.

Európában az 1600-as években főleg Spanyolországban és Franciaországban, az 1700-as, 1800-as években a Földközi-tenger mentén volt gyakori, ez utóbbi helyen dengue-járványt is regisztráltak, mint az 1889–90-es években Nápolyban is. Olaszországban 1972-ben, a Fekete-tengernél és Madeirán 2004–2008 körül is találtak egyiptomi csípőszúnyogot. Madeirán 2012-ben komoly járvány volt, a fertőzött emberek száma 2050 volt, amiből 121-en kórházba is kerültek.

Kezdetben erdős területeken éltek, majd az emberek megjelenésével egyre nagyobb populációi keresték az emberek közelségét. Manapság már szinte csak ilyen területeken találhatóak meg.

Jól alkalmazkodtak és kiválóan érzik magukat a szemetes, a szaporodáshoz feltétlenül szükséges, sokféle módon megmaradó pangó vizekkel teli mesterséges tárgyak, például medencék, vázák, víztartályok, gumiabroncsok, esővízgyűjtő hordók, ereszek stb. között, közel a nőstények számára, az emberek nyújtotta táplálékforráshoz.

Pár száz méternél nem is távolodik el jobban az ember közelségétől. Ez különösen igaz a hím szúnyogokra. Rendszeresen húzódik be házakba, ott több mint 80%-uk a padló 1,5 méteres körzetében található meg.

A többi szúnyogfajhoz képest kisebb méretű, körülbelül 4-7 milliméteres, színe fekete, a hasi része sötétbarna, vagy fekete, fehér színű lantmintával. Fekete lábai jellegzetesen fehéren csíkozottak. Szárnyaik áttetszőek, a velük keltett zaj, ellentétben a többi szúnyoggal, alig hallható. A nőstények nagyobbak, mint a hímek.

Fő aktivitási ideje napfelkelte és napnyugta, de más napszakokban sem kizárt táplálékszerzése, ami átlagosan 3-4 naponta, időnként ennél gyakrabban is

történik. Nehéz észrevenni, mert általában talajszint közelében tartózkodik és csíp, szárnyainak rezgése is sokkal halkabb, mint a közönséges szúnyogoké, valamint sokkal gyorsabbak is, ami nemcsak a mozgásukra, hanem a helyváltoztatásukra is igaz. Csípése viszonylag fájdalommentes.

Az emberek a kilélegzett szén-dioxid és az izzadság szaga által vonzzák magukhoz őket. A felnőtt szúnyog élettartama körülbelül 4-6 hét.

A trópusokon érzik jól magukat, az európai éghajlaton megbetegednek, rövidebb ideig élnek (ez igaz a fertőzött szúnyogokra is) és kevesebb petét is raknak,

a hideg teleket pedig nem tudják túlélni.

Legoptimálisabb környezete az ember közelsége, ahol táplálékot, árnyékos menedéket talál, valamint a peterakó helyei is biztosítottak. 36 °C az optimális hőmérséklet számukra, de 5 °C és 42 °C között még aktívak tudnak maradni. Mozgásterük általában 100-200 méter, de szükség esetén képes hosszabb távokra, akár 850 méterre is repülni.

A szúnyog az emberek közelségében mindent megtalál, amire a szaporodásához szüksége van. Az ember biztosítja a nőstényszúnyogok peterakásához nélkülözhetetlen táplálék vért, az otthonaik a ragadozók elleni menedéket, a környezet pedig a különböző helyeken összegyűlt pangó vizeket tartalmazó vízgyűjtő tárgyakat, így már az esőzésektől sem függ a peterakása. A hím szúnyogok a nőstény szúnyogokat, a saját fajuk szárnyai által kibocsátott zümmögése alapján találják meg.

Az egyiptomi csípőszúnyog előnyben részesíti táplálék szempontjából is az embert más emlősfajoknál.

A felnőtt nőstény szúnyog élete során akár ötször is petézhet, alkalmanként 100-200 petét is rakva (ezek száma attól is függ, a szúnyog mennyi vért tudott

szívni), melyeket 30-50 db-onként, órák, vagy több nap alatt, több helyre rak le, valamilyen állóvizet tartalmazó tárgyba, mely lehet, medence, csatorna, árok, konténer, gumiabroncs, stb., de akár egy virágváza is.

A petéket nem a vízbe helyezik, hanem a vízfelszín fölé pár milliméterrel. Ha a peték vizes környezete 3 napon belül megszűnik, kiszáradnak és elpusztulnak. Ha 3 napon túljutnak, akkor elég a bejutó nedvesség ahhoz, hogy 6, vagy akár 12 hónapig is életképesek maradjanak. Később, ha víz éri őket egy nap alatt, de akár pár perc alatt is átalakulhatnak.

A peték ovális alakúak, sima felületűek, kb. 1 mm hosszúságúak. Lerakás után közvetlenül fehér színűek, majd néhány perc elteltével fényes fekete színűvé

válnak.

A lárvák körülbelül 8 milliméter hosszúak. Fejlődésük hőmérsékletfüggő. Ha hűvösebb lesz, képesek hónapokig lárvaállapotban maradni. A hímek gyorsabban fejlődnek, mint a nőstények. Oxigént lélegeznek be testük hátsó részén lévő légzőcsőszerű szifonon keresztül, melyet függőlegesen lógva a vízfelszín fölött tartanak. Idejük legnagyobb részét a vízfelszínén töltik, csak táplálékért, vagy veszély esetén úsznak a víz aljára. A petékből kikelt lárvák körülbelül négy napig eszik a vízben lévő algákat, növényeket, majd bebábozódnak.

Ez az állapot körülbelül két napot vesz igénybe. A bábok mérete 2 mm körüli. Az állat nem táplálkozik, az átalakulás végén, levegő nyelésével nyitják szét

összehajlott testüket, majd a kifejlődött szúnyog elhagyja a vizet. Optimális esetben 7-10 napig tart, amíg a petéből lárva, báb és kifejlett rovar lesz, a trópusokon viszont akár két nap alatt is kifejlődhetnek.

A washingtoni egyetem tudósai kísérletekkel bebizonyították, hogy az egyiptomi csípőszúnyog képes tanulni, képes megjegyezni a veszélyt. Kísérletükben az emberekhez táplálkozni érkező szúnyogokat, az emberi kéz csapásához hasonló rezgésekkel zavarták, amire az állatok körülbelül 20 perc alatt megtanulták, hogy veszély fenyegeti őket és 24 óráig nem tértek arra a helyre vissza. A tanulási folyamat a dopamin vegyülettel van kapcsolatban, melyek csatornáit ha a tudósok elkötötték a szúnyogok agyában, már nem tudták az ingert és a veszélyt összekapcsolni. Ezt a felfedezést a jövőben még hatásosabb szúnyogriasztó szerek kikísérletezésében fogják hasznosítani.

§ Csira – tudományos neve: szarvasmarha – (Bos taurus) – Csira: csn

Háziállatként tartott, nagy testű, párosujjú kérődző emlős; Bos taurus.

Az összetett szó előtagja a hímek szarvára utal. A marha utótag személynévben már 1358-ban felbukkan: „Ladislaus dictus Marhas” (MNy. 63). Köznévként

1372-ben „bÿzon marchaual зegenek de yſtenuel kazdagok” (JókK.). Ekkoriban (és még később is, 1508: MNy. 9; 1533: Murm.) ’vagyon, kincs, ingóság, áru’

jelentése volt, csak később kapta (pl. 1585: Calepinus) ’jószág, háziállat’, 1587-től (MNy. 59) ’szarvasmarha; Rindvieh’ jelentését. (1799-től átvitt értelemben

a marhának már ’nagyon buta ember’ értelmezése is olvasható.)

Az utótag bajor-osztrák eredetű szavunk; vö. ófn., baj. markat, marchat ’kereskedelem, piac’ (TESz.) a lat. mercatus ’vétel, piac’ szóból. Kereskedéssel

szerzett vagyonról van tehát szó.

A latin szaknyelvi Bos nemi terminus a szarvasmarha lat. bos bovis nevéből származik. A fajnév, a lat. taurus ’bika’ jelentésű.

A nőstény állatot tehénnek, a még nem ellett nőstényt üszőnek, a nem ivarérett fiatal állatot borjúnak hívják. A tenyésztésbe vett, kifejlett hím állat

neve a bika (R. 1193: hn., 1395 k.: kn. /BesztSzj./; 1570 k.: bÿka /ArsMed./). Ótörök jövevényszavunk; vö. türk, kirg. buqa, kun boga, oszm. boga. A nyelvünkbe került szó első szótagjában veláris i lehetett, amely szabályosan fejlődött i-vé. A herélt hímet fiatalon tinónak nevezik. A Székelyföldön a kedveskedő tinó-binó az apró marha neve (Kriza:Vadr.).

A herélt bika neve az ökör (R. 1214: hn., 1395 k.: kn. /BesztSzj./; N. öker, ötyer), ugyancsak honfoglalás előtti török-tatár jövevényszavunk, akár a borjú

(R. 1211: hn.; 1395 k.: kn. /BesztSzj./; N. bornyu, borgyu, bargyu, végső fokon a bárgyú melléknév is). A borjú egyik neve a Székelyföldön pücsi (Kriza:Vadr.).

Az üsző jelentése ’fiatal, még nem borjazott tehén’. Talán ugor kori örökségünkhöz tartozik; vö. osztj. asz ’anya, anyaállat, jávorszarvastehén’. A feltehető ugor *isze alapformából labializációval és -ő kicsinyítő képzővel alakult ki az üsző. Más vélekedés szerint az üzekedik szó feltételezett régi és tájnyelvi *üzik, üszik alakjainak az üsző folyamatos melléknévi igeneve, s egy üszőtehénféle szókapcsolatból önállósult főnévvé. Ez a nézet azonban a szó- és jelentéstörténet szempontjából ingatag alapon áll.

A szarvasmarha egyik társneve Tolnában pára: „a párákat itatnyi” (Nyr. 6). A szarvasmarhát illetően további fontos kifejezés a barom, házitulok, hízómarha,

söre, csira. A hízott szarvasmarha neve göböly (R. 1402: szn., a XVI. századtól kn.), honfoglalás előtti török jövevényszavunk. A hajszás, hojcás a jobb

felől befogott jármos marha (MTsz.). A szarvasmarhának használatos a nyelvjárásokban Szent Péter agara neve is.

A szarvasmarha ’Bos primigenius’ vagy ’Bos taurus’ párosujjú patás állat, kérődző. Háziasított alakja a házi-szarvasmarha vagy házi-marha, amely a ma

már kihalt őstuloktól ’Bos primigenius primigenius’ és ’Bos primigenius namadicus’ származik. A szarvasmarha két ma élő alaptípusa a közönséges szarvasmarha és a zebu. A zebu főleg Dél- és Kelet-Ázsiában terjedt el. Ugyan a szarvasmarhát leginkább tej- és hústermelésre használják, a gépesítés előtt jelentős volt az aránya az igavonásban is, ezenkívül felhasználják a tülkét, valamint a bőrét is.

A szarvasmarhát Çatal Hüyükben, az egyik legkorábbi újkőkori városban háziasították először. A feltárások tanúsága alapján a városlakók hússzükségletének közel 90%-át adta a marhaállomány, ezen kívül tejéért és igaerejéért is nagy becsben tartották. Segítségével nehezebb ekét lehetett használni s így az addig megművelhetetlen területeket is művelés alá tudták vonni. Ezért vált igen fontossá a szarvasmarha: önmagában egyesítette mindazon gazdasági előnyöket, amelyek más állatok esetében csak részben vannak meg.

A bika vált az egyik legfontosabb kultikus állattá. A bikakultusz az őskori-ókori Közel-Kelet legtartósabb és legerőteljesebb hatású vallási jelensége. Még az olyan kései antik vallásokban is, mint a római vallás vagy a zoroasztrianizmus, legalább nyomokban jelen volt. Çatal Hüyükben számos szentélyt tártak föl, ahol eredeti őstulokkoponyákat vagy agyagból készült másolataikat fedezték föl, és sok freskót is találtak, szintén bikafejekkel, vagy ahol a Nagy Istennő éppen megszüli a bikát – a Fiúistent. A falakon ábrázolt bikák közös tulajdonsága, hogy a városból is látható Taurus-hegy felé néznek. A bika a férfiasság szimbóluma; ő a megtermékenyítő társisten. Már Krétán a bika szarvát szentelő szarvaknak nevezték el, és a minószi kor (kb. Kr. e. 2700–2000)

palotáit szép számmal díszítették. A bikaugrás ünnepe eleven hagyomány volt Krétán, és a bika kitüntetett kultikus szerepét bizonyítja. A görögség a krétai

vallást átértelmezve alkotta meg a Minótaurosz mítoszát, Europé elrablásának történetét, Zeusz és a bikaisten alakja valószínűleg krétai hatásra olvadt

össze. Mezopotámiában már a Kr. e. VI. évezredben megvolt a Nagy Istennő, a termékenységistenségek tisztelete. A fellelt bikafej-amulettek, valamint a

Tell Aswad-i ökörkoponya a bika kultikus tiszteletét bizonyítják. A sumer és akkád civilizációban bukkannak fel az első írásos emlékek, amelyekben az isteneket „vad bika”, „mennyei bika” és hasonló epitheton ornansokkal jellemzik. Babilóniában Marduk (illetve Asszíriában Asszur) védelmező lénye lett az emberfejű, szárnyas vagy szárny nélküli bika, amelyet számos szakrális művészeti alkotásban is megörökítettek.

§ Sziki csire – tudományos neve: székicsér – (Glareola pratincola) – Csire: csn

Szikes pusztákon fészkelő, rigó nagyságú, barnás színű, rovarevő madár; Glareola pratincola.

A madárnév 1898-ban már szaknyelvi szó (Chernel). Nevében a széki, sziki jelző tartózkodási helyére mutat. A szikesekre utal N. szíki csire, szíki csirke,

sziki csire, széki csirke hasonneve és székisirály, szikisirály társneve (KissMad.) is. A csire a csér változata, a csirke pedig a csire népetimológia

eredménye. A sirály utótag hasonlóság alapján keletkezett.

Örvös székicsér nevét (Nom.) a nyakán lévő rajzolatról kapta. A népnyelvi Chernel: pirpió | SzegSz.: piripió már a régiségben is megvolt: 1793: pirpio,

piripjó (Grossinger), hangutánzó eredetű terminus. A földön táplálkozik, gyors lehajlásokkal kapkodja a bogarakat, ezen alapul N. földibaszika neve (KissMad.).

A SzegSz. adata rácpap elnevezése, amely a madár tollazata és a szerb papok viselete közötti hasonlóság alapján jött létre.

A latin szaknyelvi nemi név a lat. glareolus ’apró kavics’ szóból származik. A székicsér idegen nyelvi nevei között szárnya színére utal az ang. redwinged

pratincole, ném. Rotflügelbrachschwalbe, sv. rödvingad vadarsvala (EL.).

Európa, Délnyugat-Ázsia és Afrika területén honos. Telelni Afrika tropikus részére vonul. Nagy szeme, hegyes szárnya és villás farka mind a levegőben való vadászatot szolgálja.

Torkán jellegzetes folt van, fekete kerettel. Fecske módjára a levegőben kapkodja el, vagy a földön keresgéli ízeltlábúakból és egyéb rovarokból álló táplálékát.

Áprilistól szeptemberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. A Hortobágyon, a Nagykunságban és ritkábban a Duna–Tisza közén fordul elő.

§ Cankócsirke – tudományos neve: parti lile – (Charadrius hiaticula) - Csirke: csn

Mocsaras vagy szikes helyen élő, rövid csőrű kisebb madár; Charadrius.

1786-tól adatolható a magyarban: lilli (Nyr. 44). 1800-ban „lile: Charadrius, der Regenpfeifer”. A nyelvjárásokban ÚMTsz.: lili. 1801-ben Földinél már

nemi névként szerepel.

Ugyancsak hangutánzó eredetű madárnév, a madár hangját utánzó hangsor vált főnévvé. A latin szaknyelvi Charadrius genusnév ókori eredetű, egy ’sárga, éjjeli

vízimadár’ jelentésű gör. charadriósz név folytatója.

Élőhelyéről kapta a parti lile ’Charadrius hiaticula’ nevét, ahogy R. 1801: vízi lile (Földi), 1904: homoki lile (Petényi), 1898: N. sármadár (Nom.), 1899:

gyöpi madár, fövényfutó (Chernel) társneveit is; vö. ném. Strandpfeiffer (Brehm) ’parti fütyülő’, Sandregenpfeifer ’homoki esőfütyülő’, Seeregenpfeifer,

azaz ’tavi esőfütyülő’, észt randtill, sp. pluvial de las costas ’parti lile’ (KissMad.), afr. ringnekstrandkiewiet, sv. större strandpipare (EL.). Dallamos

hangjáról, igen gyakori fütyüléséről nevezték így el, továbbá csöröcsirr, juhászka lile, nagy juhászka, juhászkamadár nevén (KissMad.) is. Mivel hasonlít

a cankóra, de annál jóval kisebb, hívták a Kunságban cankócsirke néven (Chernel) is.

Szintén a madár előfordulási helyére utal a havasilile ’Eudromias morinellus’ és a széki lile ’Charadrius alexandrinus’ faj szaknyelvi, valamint az utóbbi R. 1793: gyöpi-tsirke (Grossinger), 1898: mocsári lile (Nom.), 1904: N. gyepi csirke, gyöpi madár, úti sneff (Petényi), sármadár (VNAE.) társneve is. A

széki lile jelzője a ’szikes talajú föld, mocsaras hely’ jelentésű szik, szék főnév. aláló guruló neve arra utal, hogy „futtában lába sokszor nem is látszik;

olyan mintha gurulna” (EM.). A széki lile (ang. kentish plover) társneve a népnyelvben – az előbbieken kívül – a fütyülő, a németben is Regenpfeiffer (WbZ.), azaz ’esőfütyülő’ a neve.

Nagy, sárga szélű szeme volt a névadási szemlélet háttere N. bagolysneff elnevezése (Petényi), fehér hasa és melle molnársneff (uo.) neve esetében. A feketelábú lile, feketelábú juhászka (Nom.) terminus a láb színére utal; vö. sv. svartbent strandpipare, fi. mustajalkatylli ’ua.’ (NA.). Vízi egér tréfás társneve

(VNAE.) víz közeli élőhelye és kis termete miatt született. Ugyancsak színre utaló nevet kapott az aranylile ’Pluvialis aprcicaria’ (R. 1841: ua. és fr.

pluvier doré, ném. Goldregenpfeifer /Vajda/) és az ezüstlile ’Plivialis squatarola’ (R. 1899: Chernel) faj. A vörösfejű lile nevének idegen nyelvi megfelelője

az ang. red-capped plover, holl. roodkopplevier, fr. pluvier à tête rousse, ném. Rotkopf-regenpfeifer (EL.). A kis lile ’Charadrius dubius’ társneve a

sármadár, juhászka, csöröcsir.

A parti lile az Atlanti-óceán északi partjain, a Keleti-tenger mellékén és az eurázsiai tundrákon él. Kanadában egyes helyeken együtt fészkel a vele

rokon örvös lilével. Afrikában telel, s már ott, áprilisban megkezdi a nászrepülését. Májusban és szeptember–október hónapokban fordul elő az alföldi szikeseken.

A kis lile kavicsos partrészeken költő, 15–16 centiméter nagyságú lileféle, a nyakörves lilék csoportjában. Egész Eurázsiában előfordul, sőt felbukkan

az Atlasz-hegységben és Új-Guineában is. Nagyon hasonlít a parti lilére. Nálunk is vannak kisebb fészektelepei. Vonuló madár.

A széki lile a lilefélék családjának fekete csőrű és lábú faja, a mi szikeseinken viszonylag gyakori. Előfordul az USA sós pusztaságain, az Északi-tenger homokos partjainál, sőt a melegebb tengerpartokon is. Az aranylile teste felül, a nyak hátulsó éle, a tarkó és a fej egészen a homlokig (a szárnyat is beleértve) pettyezett aranysárga. Az aranysárga területeket az altest barnájától a szemöldöksávban és a homlokban folytatódó fehér csík választja el.

§ Csirkegomba – tudományos neve: mezei szegfűgomba – (Marasmius oreades) – Csirke: csn

Syn.: Csirkegomba, illatos szegfűgomba, közönséges szegfűgomba 

Kalapja 2-5 cm, félgömb vagy kúp alakúból kiterülő, középen púpos; széle bordázott; felszíne sima, bőrszerű; színe nedvesen narancsokker, szárazon bőrszínű, higrofán. 

Lemezei ritkák, felkanyarodók, világos kalapszínűek, sok féllemezzel. 

Tönkje 4-8 (10) x max 0,5 cm, hengeres, karcsú, erősen szíjas, felül kalapszínű, lefelé sötétedik, bázisa fehéresen molyhos. 

Húsa fehéres, vékony, szíjas, jellegzetesen, erősen aromás szagú és ízű. 

Mindenféle gyepen, réten, kertben májustól októberig, az alföldtől a hegyvidékig, helyenként seregesen fordul elő. Ízletes csemegegomba.

Összetéveszthető más, erdőben élő szegfűgomba fajokkal. Elkülönítő bélyegei: szíjas tönk, termőhely, ritka lemezek sok féllemezzel.

§ Egyenes csirkefű (Moenchia erecta) – Csirke: csn

Albert Mill a Chew folyó szélén fekszik, növényzetben gazdag savas füves flórában, az Avon területen.

A helyszín egy déli fekvésű lejtőn található, amely a Bristol – Bath vasútvonal mellett halad . Nyílt gyepfoltokból és csupasz kőzetből áll, cserjés tömbökkel tarkítva . Ez az egyetlen hely Avonban , ahol a Moenchia erecta egyenes csirkefű fordul elő.

Egyéb helyi nevezetes növényfajok közül itt az éves knawel Scleranthus annuus , homok spurrey budavirág rubra , föld alatti lóhere Trifolium Subterraneus és tüskés sás Carex murica ssp. lamprocarpa .

A területnek nincs törvényben előírt védettségi állapota, és nem kezelik biodiverzitás szempontjából.

§ Csita – vadászgepárd – Csita: csn

A gepárd Ázsia és Afrika pusztaságain élő, hosszú lábú, foltos prémű macskaféle ragadozó; Acinonyx.

A magyar gepárd név, akárcsak a dán, hv., blg., cs.,ném., norv., or., le., szerb, szlk., sv. gepard, sp. guepardo, fr. guépard (EL.),ol. ghepardo (W.)

stb.,a lat. gattus pardus (< gör.γατόπαρδος’ua.’)kifejezésből származik, azaz a ’macska-leopárd’ összetétel rövidített formája. Az olaszból vált a francián

keresztül nemzetközi szóvá.

Egyes magyarázatok szerint nemének latin tudományos neve, az Acinonyx görög eredetű, ’nem mozgó karom’ a jelentése. Arra utal, hogy karmai akkor is láthatóak maradnak, ha az állat visszahúzza őket. Meglehet azonban, hogy a pettyes bundájára utaló lat. acinus ’szőlőbogyó’ és a gör. nyx ’éjszaka’ szó összetétele, ez utóbbival a gepárd éjjeli vadászatára utalva. A latin szaknyelvi jubatus fajnév jelentése pedig ’sörényes’. Az angolban a gepárd neve cheetah, az azonos jelentésű hindi ítá szó átvétele, amely valószínűleg a ’pettyezett’ jelentésű szanszkrit itraka elnevezésből magyarázható. Más nyelvekbe is átkerült; vö. ar. shita, tör. çita (W.),sp. chita (EL.).

A gepárdot vadászatra idomítják (lásd alább), a vadász gepárd német neve Jagdleopard (DWb.), azaz ’vadászleopárd’, szó szerinti megfelelője az ang. Hunting leopard, afr. jagluiperd (EL.) és a holl. jachtluipaard (W.).

Az Acynonix a ragadozók rendjébe, azon belül a macskafélék családjába tartozó nem. Egyetlen élő képviselője a gepárd. A nemet a macskafélék (Felidae) családján belül a macskaformák (Felinae) alcsaládjába sorolják. A gepárd, habár nagy kiterjedésű területe egyezik a leopárdéval, könnyen megkülönböztethető tőle. A gepárd sokkal gyorsabban fut, mint a leopárd. A gepárdnak sötét, könnycseppszerű minta húzódik lefelé a szemétől a szája sarkáig, mely a leopárdnak nem. A gepárdok inkább nappal, míg a leopárdok éjszaka aktívabbak; a gepárdok földhöz kötöttek (kivéve fiatal korban), míg a leopárdok gyakran másznak fára.

A gepárd ravaszsága és vadásztudománya hazájának lakóit arra csábította, hogy képességeit a maguk hasznára fordítsák. A vadász gepárd igen egyszerű idomítással kiváló vadűző állattá válik. Egész Kelet-Indiában úgy tekintik, mint a vadász leghasznosabb segítőtársát. A perzsa sah Arábiából hozta, és külön épületben tartotta. Barbaro József 1474-ben az örmény fejedelemnél 100 vadász gepárdot látott. Európában is használták a gepárdot a vadászatoknál. Egy Konrad Gessner idejéből (XVI. század) fennmaradt feljegyzés ugyanis arra utal, hogy a francia királynak volt egy vadász gepárdja, s ezt valóban használta is vadászatai alkalmával. I. Lipót német császár két idomított gepárdot kapott a török szultántól, amelyekkel gyakran vadászott. A mongol fejedelmek vadászataik alkalmával gyakran nagy számban vittek magukkal vadász gepárdot. Indiai fejedelmek udvartartásában tetemes költséget okoztak a „kutya-macskák” falkái. Idomításukat külön hozzáértők végezték, s a vadászatok alkalmával is nagyon gyakorlott vadászoknak kellett a gepárdokat kezelniük. Ennek a személyzetnek a helyzete hasonló volt, mint annak idején nálunk a solymászoknak. Úgy vitték vadászatra a gepárdot, hogy sapkát húztak a fejére, vékony pórázra kötötték, és kétkerekű kordén szállították. Még a legfélénkebb vad is sokkal közelebb engedi magához a kocsit, mint a gyalogost. Ezért a gepárddal 200–300 lépésnyire meg lehet közelíteni a legelő csordát. Ott a gepárd nesztelenül lesurran a kordéról, s közel siklik a zsákmányhoz. Rohammal elfogja áldozatát, nyakánál fogva a földhöz szorítja. Az idomító odasietve elvágja az áldozat nyakát; a kiömlő vért faedényben fölfogja, s odaadja a csitának.

A híres Alfred Brehm írta, hogy „Volt egy szép gepárdom, amely oly szelíd volt, hogy pórázon vezethettem s még az utcán is bátran sétálhattam vele. Ameddig

csak emberekkel találkoztunk, mindaddig nyugodtan lépkedett oldalam mellett, de nyomban másként viselkedett, ha kutya jött velünk szembe.”

Más. A Tarzan filmekben a majom neve, Csita volt; a csimpánz 2011. december 24-én Floridában nyolcvanéves korában elhunyt.

§ Mohos csitri (Moehringia muscosa) – Csitri: csn

A Bakony árnyas völgyeinek dolomit és mészkőszikláin élő, párnaszerű sziklabevonatot alkotó növény. Növényünk a bemohásodott sziklafalakat szereti, mivel itt apró magjával sikeresen meg tud telepedni a mohapárnák nedvesebb málladékában. Apró fehér virágai általában május hónapban nyílnak, ilyenkor a mohás és zöld sziklafalak kisebb-nagyobb párnákban fehérlenek virágözönétől. Megporzói általában kistermetű legyek. Virágzási időn kívül nem feltűnő növény. Szálas-fonalas levelei alig nőnek túl a sziklafalak mohapárnáin, ezért szinte mohaszerű benyomást keltenek.

§ Csókfű – tudományos neve: nyíllevelű nyílfű – (Sagittaria sagittifolia L.) – Csók: csn

– További nevei: Csókfű, vízi nyíl. – Term. r.: Hídőrfélék. Alismaceae.)

Évelő. 30–125 cm. Minden levele tőlevél, melyek hosszúnyelűek, dárdásak és hosszan nyilasak; a vízbeliek keskeny lándsásak. A tőkocsány végén több virágörv fejlődik. Virágai fehérek, kissé pirosasak. Porzói számosak, sárgák; a kisebb, jelentéktelen külsejű termő virágok rövidebb kocsányokon a porzós virágok alatt állanak. Terem álló vizekben, folyók holt ágaiban, kiöntéseiben szórványosan az egész országban, kivált a lapályon.

§ Havasi csóka vagy sárgacsőrű csóka (Pyrrhocorax graculus) – Csóka: csn

Két alfaja a magashegységekben költ Spanyolország keleti részeitől kezdve, Dél-Európán át, Észak-Afrikáig, Közép-Ázsiáig, egészen Kína és India magashegységeiig. Képes nagyobb magasságokban költeni, mint más madárfajok.

Tojása is alkalmazkodott a ritkás levegőjű környezeti viszonyokhoz. Ez abban mutatkozik meg, hogy nagyobb az oxigénfelvétele és kevesebb vizet

veszít.

Tollazata fényes, fekete színű, csőre sárga, lába vörös, hangja jellegzetes. Könnyed, akrobatikus röpte van, mely során teljesen kitárja szárnytollait. Egy életre együtt marad párjával és fészkelőhelyéhez is ragaszkodik, ami gyakran egy üreg, vagy nagyobb repedés a meredek sziklafalakon. Fészkét gallyakkal béleli, melybe a tojó három-öt fehéres alapszínű, barna pöttyös tojást rak le.

Többnyire csapatban jár táplálékért a lelegeltetett füves rétekre, ahol nyaranta főleg gerinctelen állatokat, míg télen növényi eredetű táplálékot fogyaszt. Szívesen megjelenik a turisták által látogatott helyeken, ahol

akár további élelemforráshoz is juthat.

Ragadozónak és élősködőnek tartott faj. A Mezőgazdasági technológiák változása egyes populációinak csökkenését eredményezte, de mindazonáltal kiterjedt élőhelye és jelentős állománya miatt globális szinten

nem veszélyeztetett. A klímaváltozás azonban veszélyt jelenthet a havasi csókákra, mivel felfelé tolódik a számára szükséges alpesi élőhelyek határa.

Élőhelyét tekintve a magasabb hegyvidékek lakója. Általában 1200-3000 méter tengerszint feletti magasságokban költ Európában, 2900-3900 méteres magasságban fészkel Marokkóban és 3500-5000 méteres magasságokban fészkel a Himalája vidékén. Fészkét feljegyezték már 6500 méteres tengerszint feletti magasságon is, magasabban, mint bármely más madárfajét, amellyel még a havasi varjút is lekörözi, amelynek étrendje kevésbé alkalmazkodott a magaslati körülményekhez. A Csomolungma közelében is megfigyelték hegymászók mintegy 8200 méteres magasságban.

Sziklaüregekben, repedésekben, hasadékokban fészkel olyan sziklafalakon, melyek javarészt megközelíthetetlenek, bár egyes helyeken előfordulhat, hogy mezőkön, a föld üregeiben ver tanyát.

Nyílt terepeken szeret táplálkozni, mint amilyenek például az alpesi rétek, a köves vízfolyások, egészen az erdősültség határáig, vagy lejjebb és telente

gyakran emberi településeknél.

A havasi csóka felnőtt egyedének fényes, fekete tollazata, írisze sötétbarna, rövid sárga csőre és vörös színű lába van. Némileg kisebb, mint a havasi varjak, testhossza 37-39 cm-es, ebből 12-14 cm hosszúságú a farktolla, szárnyfesztávolsága 75-85 cm. A havasi varjúnál hosszabb farka van, ugyanakkor szárnya rövidebb, de hozzá hasonlóan lendületes és könnyed röptű madár.

A hímek és a tojók megjelenése hasonló, ám a hímek egy kicsivel nagyobb testűek. A fiatal példányok tollazata fakóbb, csőrük halványsárga, lábuk barnás

színezetű.

A havasi csókák röpte gyors és akrobatikus, ritkább, de erőteljesebb szárnycsapásokkal nagyobb manőverezőképességet érnek el farktollaik kitárásával és szárnyaik behajlításával, valamint kihasználják a sziklafalak közelében felfelé áramló légáramlatokat. Repülés közben is megkülönböztethető a havasi varjaktól, mivel kevésbé szögletesek szárnyai, és hosszabb farktollai kevésbé négyszögletűek.

Rovarokkal, pókokkal és apró gerincesekkel táplálkozik, de megeszi a magvakat és gyümölcsöket is. Állandó, nem vonuló madár, de élelemhiány vagy nagy hideg esetén lehúzódik az alacsonyabb részekre és a lakott helyeket sem kerüli el. Turisták által gyakran látogatott helyeken az emberrel barátságos és akár kézből is elfogadja a táplálékot.

Nyáron a havasi csókák főleg gerinctelen állatokkal táplálkoznak, melyeket az alpesi réteken, legelőkön gyűjtenek. Ilyenek például a Selatosomus aeneus

nevű és az Otiorhynchus morio bogárfaj tagjai, melyeket a csókák köpeteiből sikerült kimutatni. Ezen kívül a havasi csókák csigákat, szöcskéket, hernyókat és legyek lárváit fogyasztják.

Étrendjük ősszel, télen és tavasszal főleg gyümölcsökből áll, mint amilyen a déli ostorfa (Celtis australis) termése és a homoktövisfélék, valamint a csipkebogyó.

Szívesen fogyasztják az ember által termesztett gyümölcsfák terméseit is, ahol az elérhető, mint amilyen például az alma, a szőlő, vagy a körte. Megfigyelték, hogy havasi varjak fogyasztották a kárpáti sáfrány porzóit, feltehetően a benne található kartenoidok miatt.

Hasonlóan a többi csókához és egyéb varjúfélékhez, a havasi csóka is elrejt ennivalót hasadékokban és repedések mélyén, hogy később ezen élelemraktárából tudjon táplálkozni.

E madárfaj mindig csapatokban táplálkozik, melyek nagyobb létszámúak télen, mint nyaranta, és mindig állandó összetételűek. Azokon a helyeken, ahol az

élelem forrásai korlátozottak, ott a felnőttek dominálnak a fiatal egyedek felett és a hímek jutnak előbb élelemhez a nőstények előtt.

A táplálkozási területek magassága az év folyamán állandóan változik, melyet éghajlati tényezők, valamint a táplálék mennyisége és minősége befolyásol. A költési időszak alatt e madárfaj egyedei inkább a fahatár fölött maradnak, ugyanakkor igénybe veszik azon élelem forrásokat, melyeket a turisták hagytak

hátra táborhelyeiken alacsonyabb szinteken, vagy szemétlerakókban.

Az alsóbb részekre való ereszkedés az első havazásokat követően következik be és a hóvastagság növekedésével egyre inkább a völgytalpak felé húzódnak, jóllehet éjszakára visszatérnek fészkeikre. Márciusban és április során a havasi csókák gyakori látogatók a falvakban, vagy a nagyobb hómentes területeken, mielőtt visszatérnének a magasabban fekvő alpesi rétekre.

A havasi csókák táplálékszerző körútjai átlagosan 20 kilométert tesznek ki és eközben mintegy 1600 méteres szintkülönbséget érintenek e madarak. Az Alpokban a 3000 méter feletti síelés egyre nagyobb elterjedése miatt vannak olyan egyedek, melyek télire is fenn maradnak nagyobb magasságokban.

Ahol az élőhelyeknek átfedései vannak, ott a havasi csókák gyakran a havasi varjakkal együtt táplálkoznak, bár a két faj között csak korlátozott verseny van az élelemért. Egy olasz tanulmány kimutatta, hogy a havasi varjak téli étrendje

főleg a tyúktaréj (Gagea) növénynemzetség hagymáinak föld alóli kiásására és elfogyasztására épül, míg a havasi csókák csipkebogyót és más bogyókat is fogyasztanak. Júniusban a havasi varjak főleg hernyókkal táplálkoznak, míg a havasi csókák a lószúnyogok bábjait is elfogyasztják. Később a nyár folyamán a havasi csókák jelentős mennyiségű szöcskét fogyasztanak, míg a havasi varjak ekkor térnek rá a lószúnyogok bábjaira, valamint egyéb bogarak fogyasztására.

A Himalája keleti részén a havasi csókák novemberben megjelennek a Borókaerdőkben és a borókák bogyóival táplálkoznak, mellyel eltérnek az ugyanazon vidéken élő és ugyanabban az időszakban mással táplálkozó havasi varjaktól, melyek a falvak körüli teraszos legelőket túrják fel élelem után kutatva.

A havasi csókákra vándorsolymok, szirti sasok, és uhuk vadásznak, míg a fiókákat hollók ejtik el. Az a viselkedése, amely szerint több madár csapatokba verődik, vélhetően amiatt alakult ki, mert így jobban képesek megvédeni a tojásokat és a fiókáikat.

A havasi csókákat számos Bolhaféle választhatja gazdaállatnak, mint például a Ceratophyllus vagabunda és a Frontopsylla frontalis, valamint a F. laetus is.

Galandférgek is megtelepedhetnek bélrendszerükben, mint például a Choanotaenia pirinica, valamint Rágótetvek is élősködhetnek a havasi csókákon, például Brueelia, Menacanthus, vagy Philopterus.

A havasi csóka monogám típus, párjához hűségesen ragaszkodik és évről évre együtt maradnak. A költési időszak általában május elején kezdődik. A havasi csóka nem kolóniákban fészkel, de, amennyiben a környezeti sajátosságok lehetővé teszik, akkor egymás közelében építenek fészket.

Nagy méretű fészkét sziklapárkányokon, üregekben, sziklák repedéseiben, mélyedéseiben, vagy elhagyatott épületeken készíti el, gyökerekből, ágakból és

elszáradt növényi részekből építi, és fűvel, apró gallyakkal, vagy szőrrel béleli. A fészekalj 3-5 fényes, piszkosfehér vagy krémszínű, zöld és

barnás pettyekkel tarkított tojásból áll, melyek 3,4 cm hosszúak és 2,5 cm átmérőjűek. A tojó 14-21 napig kotlik a tojásokon, mielőtt a fiókák kikelnének. A frissen kikelt fiókáknak sűrű pelyhes tollazatuk van, ellentétben a havasi varjak fiókáival, melyek csaknem csupaszon kelnek ki. A fiókáknak a kikeléstől számított 29-31 nap alatt fejlődik ki tollazatuk. A fiókákat mindkét szülő táplálja, ám ebben segíthetnek nekik olyan fiatal, már kiröpült egyedek is, melyek csatlakoznak hozzájuk.

A magasabb területeken azért tudnak költeni a havasi csókák, mert tojásaik héja kevesebb pórust tartalmaz, mint az alacsonyabb térségekben élő madárfajok tojásai és a kisebb párolgás miatt így kevesebb vizet veszítenek az alacsony nyomású környezetben. Az embriók vérében már ilyenkor is megtalálható a

hemoglobin, amely elősegíti az oxigénfelvételt.

Az olasz Alpok nyugati részén a havasi csókák többféle helyen fészkelnek, mint a havasi varjak, mert a sziklapárkányokon, hasadékokon és üregeken kívül

igénybe veszik az elhagyatott épületeket is, míg az ezen a területen élő havasi varjak kizárólag természetes eredetű fészkelőhelyeken költenek, jóllehet

elterjedési területének más részein viszont a havasi varjak is fészket raknak az elhagyatott épületeken.

A havasi csókák mintegy egy hónappal később rakják le tojásaikat, mint a havasi varjak, bár a költés sikere és a párosodási viselkedés hasonló mindkét

fajnál. A hasonlóságok e két madárfaj közt feltehetően onnan erednek, hogy ugyanazon környezeti korlátok között kénytelenek párosodni.

Egy tanulmány azt vizsgálta, hogy az Európa különböző pontjain élő állománya a havasi csókáknak fészekaljak tekintetében milyen téren tér el, és megállapították, hogy az átlagos fészekalj 3,6 tojásból áll, melyből átlagosan 2,6 fióka kel ki és csak 1,9 egyed éli meg tollazata teljes kifejlődését. A felnőtt egyedek túlélési arányai 82 és 92 százalék közt mozognak, melynél nem mutatkozik különbség a nemek között. Az első éves fiatal egyedek túlélési aránya 77 százalék, ami alacsonyabb, mint a kifejlett példányoké. A turisták által és az emberi közreműködésből származó élelmiszertöbblet nem befolyásolja érdemben a költés sikerét.

§ Csokrosinda (Chlorophytum comosum) – Csokros: csn

Csüngő- és kúszónövények

A szobanövények egy része a természetes élőhelyén kúszónövényként él, vagy a fákról lecsüngő életmódot folytat. Mások viszont, melyek az erdőben aljnövényként vagy talajtakaró növényként ismertek, a szobában csüngő módra viselkednek. Az ilyen növények jól fejlődnek árnyékban és levelek takarásában.

Néhány csüngő-, kúszó növényfaj:

Szégyenvirág (Aeschynanthus)

Mexikói borsópohánka (Antigonon leptopus)

Amerikai gumósbükköny (Apios tuberosa)

Csüngő korbácskaktusz (Aporocactus flagelliformis)

Tömött klárisfű (Asparagus densiflorus)

Kanári klárisfű (Asparagus umbellatus)

Bakopa (Bacopa)

Piros bazella (Basella rubra)

Csokrosinda (Chlorophytum comosum)

Kúszóka (Cissus)

Szunda csiklandóvirág (Clitoria ternatea)

Szőrös szájvirág (Columnea hirta)

Szájvirág (Columnea)

Kislevelű szájvirág (Columnea microphylla)

Afrikai szulák (Convolvulus sabatius)

Háromszínű szulák (Convolvulus tricolor)

Hegyescsúcsú futóka (Epipremnum aureum)

Rojtos árnyékcsuporka (Episcia dianthiflora)

Koronás liliom (Gloriosa)

Kerti hajnalka (Ipomoea purpurea)

Szárnyalt hajnalka (Ipomoea quamoclit)

Kék hajnalka (Ipomoea tricolor)

Törpe lobélia (Lobelia erinus)

Meténggyökér (Mandevilla)

Bolíviai meténggyökér (Mandevilla boliviensis)

Illatos meténggyökér (Mandevilla laxa)

Háromkaréjú szobaborostyán (Mikania ternata)

Golgotavirág (Passiflora)

Halvány golgotavirág (Passiflora alato-caerulea)

Csöves golgotavirág (Passiflora antiouqensis)

Kék golgotavirág (Passiflora caerulea)

Maracuja (Passiflora edulis)

Büdös golgotavirág (Passiflora foetida)

Rózsaszín golgotavirág (Passiflora mollissima)

Fehér golgotavirág (Passiflora subpeltata)

Pénzlevelű törpebors (Peperomia rotundifolia)

Kúszó filodendron (Philodendron scandens)

Kakassarkantyú (Plectranthus)

Díszes aranyzuhatag (Pyrostegia venusta)

Húsvéti kaktusz (Rhipsalidpsis gaertneri)

Bogyós vesszőkaktusz (Rhipsalis cassutha)

Vérvörös rózsalepel (Rhodochiton atrosanguineus)

Indás kőtörőfű (Saxifraga stolonifera)

Ezüstös szobafutóka (Scindapsus pictus)

Viaszos káka (Isolepis cernua)

Duzzadt varjúháj (Sedum morganianum)

Éjkirálynő-kaktusz (Selenicereus grandiflorus)

Bolyhos napfénykóró (Streptocarpus saxorum)

Futópetúnia (Surfinea)

Szárnyas feketeszem (Thunbergia alata)

Felálló feketeszem (Thunbergia erecta)

Nagyvirágú feketeszem (Thunbergia grandiflora)

Narancsvörös feketeszem (Thunbergia gregorii)

Bókoló oromvirág (Tolmiea menziesii)

Pletyka (Tradescantia)

Sarkantyúka (Tropaeolum majus)

Csüngő zebrapletyka (Zebrina pendula)

Karácsonyi kaktusz (Schlumbergera és Hatiora)

Csokrosinda - Chlorophytum comosum

A hosszú, keskeny leveleket némely fajta esetében hosszanti zöld-fehér csíkok tarkítják. A fehér virágok nyáron, hosszú, merev hajtásokon fejlődnek, és amikor elvirágoznak, a hajtáscsúcsokon levélsarjak jelennek meg. A cserepet emelvényre, ablakpárkányra helyezve vagy felfüggesztve az indák szabadon fejlődhetnek. A fiatal egyedek szélesebb levelei később elkeskenyednek.

Nem csak dekoratív formája, hanem alkalmazkodó képessége is vonzóbbá teszi. A jól ápolt csokrosinda egymás után hozza a kis sarj növényeket, amelyeket leválasztva nagyon könnyen meg lehet gyökereztetni, de ha rajta hagyjuk a növényen, még szebb és különlegesebb lesz szobanövényünk. Ahogy ezek megnagyobbodnak, fejlődnek a következők. Párásabb környezetben még gyökeret is ereszthetnek a levegőben. Felszaporodva akár az egész cserepet eltakarhatják, körös-körül. Nyáron a szabadban napos helyen is tartható.

§ Csollán – tudományos neve: csalán – (Urtica) – Csollán: csn

szőreivel csípős fájdalmat okozó, fűrésSes levelű gyomnövény; Urtica.

Növénynévként 1395 körül már felbukkan a magyar írásbeliségben: „vrtica: chalan” (BesztSzj.), majd 1560 körül chalany (GyöngySzt.). Melius Juhász Péternél 1578-ban szintén szerepel: „A Caliyphe, id est, Vrtica, Égetö czalán, az eggyic nagy, az másic kiczin. Az harmadic Holt czalan meg nem eget.” Verancsics Faustus Dictionariumában 1595-ben: chalan ’Urtica’. 1651-ben Zrínyi Miklós Fantasia poetica című művében chalán. Benkő Józsefnél 1783-ban tsalyán, tsalán, tsilyán (NclB.), Diószegi Sámuelnél 1813-ban tsalán (OrvF.).

Alakváltozatai a népnyelvben: csalány, csanál, csollán, csihány, csuján. Az erdélyi Magyarózdon az apró csalán neve árvacsuján.

Ótörök eredetű, csagatáj, altáji megfelelői a al- ’csap’ ige származékai. A tatár ke etkan ’csalán’ szó a ’viszketést okoz, csíp’ jelentésű ke et- igéből jött létre. A csalánfélék, az Urticaceae nemzetség tudományos nevét égeő (lurere) csalánszőreiről kapta. A héber srp és chr szótő szintén ’éget, csíp’ jelentésű, így a csalán charul, illetve sirpád sir neve ilyen növényt jelöl.

A disznócsalán (R. 1893: Pallas) elnevezésnél a disznó előtag könnyen érthető. A csalánszőrök csípése Magyarországon kellemetlen, de ártalmatlan, a trópusi fajoké azonban életveszélyesen mérgező is lehet. Legveszedelmesebb a Timor szigetén élő Urtica urentissima, mert marása évekig, sőt élethossziglan is tarthat. Nedves időben szörnyű fájdalmakat okoz, ezért a bennszülöttek ördöglevélnek nevezik.

A csalán kovásodott falú mirigyszőrének csúcsa oldalra hajló fejecskében végződik, amely érintésre ferde fallal könnyen letörik, így a kovaberakódástól

merev falú csalánszőr injekciós tűként hatol a bőrbe, miközben a benne felhalmozott acetil-kolin, hisztamin és szerotomin, valamint szerves savak a sebbe áramolva égő érzést okoznak. Égető csípéséről a németben is Brennessel a neve. A tudományos Urtica elnevezés a latin uro, azaz ’égni’ szóból származik.

A hiedelemvilágban is jelentős helyet kapott a csalán bőrégést okozó hatásáról. Az a hit, hogy „csalánba nem üt a ménkű”, Tirolban is elterjedt, ahol égiháború alkalmával csalánt tesznek a tűzbe, hogy a háztól a villámot elhárítsák.

Népi szólásokban is előfordul, például a „csalánra peselt” azt jelenti, hogy az illető rosszkedvű. A sövények tövében gyakorta növő „átokverte gaz” a megszólás, rágalmazás jelképe lett. A másikat becsületében megsebezni olyan, mint a csalán csípése: kellemetlen és hosszantartó fájdalmat okoz.

A csalánszőrökben lévő ingerlő mérget az ókor óta nemi serkentőszerként használták. Addig verik a szexuális partner szeméremtájékát friss csalánnal, amíg be nem áll az erekció, illetve a vulva vagy a végbél környékén a kéjes érzés.

A csalán kellemetlen csípése közismert, ezzel szemben sokrétű gyógyhatása csak alig. Pedig számos betegség ellen javallható. Már az ókori görögök fölismerték jó hatását, és a középkori füveskönyvek is dicsérik. Rendszerint kesztyűvel gyűjtik fiatal állapotban.

A spenótéhoz hasonló főzeléket készítenek belőle. Később, amikor már megöregedett, az ún. véncsihányt sertésnek és baromfinak forrázva adják. Darával vagy korpával hintik meg.

Az erdélyi Szováta-Szakadáton „a csihámból teját főzünk, ami jó az aszma ellen, mekkönyitti a lélegzést”. Gyógyító hatást tulajdonítanak a növénynek, a reumás végtagokat csapkodják vele. Német vizsgálatok kimutatták, hogy a csalánlé és a csalántea enyhíti a köszvényes fájdalmakat. Drogot szolgáltat a levele, a növény föld feletti része, amely kora tavasztól késő őszig gyűjthető, továbbá a gyökere is. Vizelethajtó, hashajtó hatással bír. Teája roboráló, reumaellenes, vér- és vesetisztító hatású.

A gyökérdrog több gyógyszer alkotórésze, csökkenti a vér koleszterinszintjét és a prosztatatúltengés okozta panaszokat. Fiatal hajtásai salátaként és főzelékként fogyaszthatók; hajszeszt és sampont is állítanak elő belőle.

§ Csombor – tudományos neve: borsikafű - (Satureja hortensis Clinopodium vulgare) – Csombor: csn, fk

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó fűszernövény. Népies nevei: borsfű, bécsi rozmaring, csombor, csombord, csombort, csomborbors, hurkafű, kerti izsópfű, kerti méhfű, pereszlén. Az erdélyi konyha elterjedt fűszere.

Már a 16. századi füvészkönyvek is említik mint fűszer-, és gyógynövényt. Jellegzetes, borsra emlékeztető, fűszeres illatú és ízű növény. Kedvelt aromája miatt általánosan elterjedt. A bazsalikomhoz és a majoránnához hasonlóan morzsolt állapotban (Satureiae herba) kerül forgalomba, de zölden is használják.

20–50 cm magas, erősen elágazó, fényigényes, szárazságot is tűrő, egyéves növény. Talaj- és termőhely- (-edény) -igénye a majoránnáéval egyező, de annál kevesebb öntözéssel is beéri.

Magját március végén, április elején trágyázás után, 1–2 cm mélyen, 25–30 cm sortávolságra vetjük közép kötött talajba. Sűrű kelés után 8–10 cm-re ritkítjuk, virágzás idején az alsó elágazásnál vágjuk, szárítás után lemorzsoljuk, rostáljuk. A bazsalikomhoz hasonlóan többször is vágható. Szárításhoz többnyire csokrokba kötik és tövével lefelé felakasztják.

Illóolajat (főként karvakrol), cseranyagot, nyálkát, keserű anyagot tartalmaz. A borsnál kevésbé erős, de érdekes aromája miatt kedvelt fűszer. Íze, illata a borsra emlékeztet, ezért diétás ételek, saláták, fűszerezésére kiváló. Felhasználható burgonya-, káposzta-, gombás ételek, kolbászáruk, vadpácok, mártások, majonéz, ecetes és vizes uborka készítésekor. Mivel csökkenti a felfúvódást, előszeretettel ízesítenek vele babos ételeket.

Használatával vigyázni kell, mert erős aromája keserűvé teheti az ételt. Csak a főzés végén kell az ételhez keverni. A diétás főzésnél nagyon hasznos a feketebors pótlékaként. Gyomorerősítő, görcsoldó, étvágygerjesztő, bélféregirtó, felfúvódást gátló hatása van.

§ Csomósbab – tudományos neve: guárbab - (Cyamopsis tetragonoloba) – Csomós: csn

Egy trópusi, főleg Indiában és Pakisztánban termesztett egyéves zöldségnövény.

A guarbab fő termőterülete Északnyugat-India és Pakisztán, de Amerikában és Afrikában is termesztik. A magjaiból élelmiszeripari felhasználásra alkalmas guargumit állítanak elő. Nem teljesen érett termése ehető, a növényt állati takarmányként is hasznosítják.

§ Csontkukac – Csont: csn

Más néven: csonti, pinki, báb. A csonti és a pinki a különböző fajtájú legyek lárvái. A halak rajonganak a nyüvekért és a horgász kihasználja a halak ez irányú rajongását. A csonti és a pinki között csak annyi a különbség, hogy a pinki jóval kisebb méretű.

Ennek a két nyűnek a bebábozódott fejlettebb

állapotát nevezzük bábnak. A nyüvek természetes színe fehér, de szokták mindenféle porral, folyadékkal különböző színre festegetni (létezik kék színben

is)

A párzási időszak az éghajlattól függ. A Nőstény légy már 3 napos korában képes Petéket rakni. A nőstény legfeljebb 9000 petét tud lerakni, 120-150 petét tartalmazó csomókban. A petecsomókat olyan rothadó anyagokba rakja, amelyek a lárva számára táplálékul szolgálnak. Egy pete körülbelül 1 milliméter hosszú. A peték 12-24 óra alatt fejlődnek ki. Ekkor kikelnek a hernyók, és falánkan rávetik magukat a táplálékra. A kikelés után 3-4 nappal a hernyók bebábozódnak, ahol cseppfolyósak lesznek, aztán meg keményedő, hordó formájú hüvely képződik. A fiatal légy, amikor kiszabadul a tokból, még nem teljesen kifejlett.

§ Füzéres díszcsorba (Liatris spicata) – Csorba: csn

Az USA prérijein őshonos füzéres díszcsorba tagadhatatlanul egyike a legszínpompásabb, egyben legkönnyebben gondozható kerti dísznövényeknek.

Lágyszárú, rizómás évelő, amelynek magassága 30 cm-től akár 150 cm-ig terjedhet. Nagyobb csoportokban ültetve lélegzetelállító látványt nyújt.

Az egyenes, merev szárak végén nyíló kócos-bozontos füzéres virágzat alacsony, fűszerű, bokros lombból tör a magasba. A nyár derekától nyíló virágok színe rendszerint lila vagy mályvaszínű, ritkábban rózsaszín vagy fehér.

Nem csupán dekoratív virága miatt érdemes a kertbe ültetnünk: levele gyakorlatilag a teljes vegetációs időszak alatt tetszetős zöld marad, mielőtt ősszel ragyogó bronzbarnába fordul.

A füzéres díszcsorba gondozása nem bonyolult, ráadásul többféleképpen is beilleszthetjük a már meglévő kerti növényeink közé, hogy vele váljon teljessé az összkép. Évelőágyásban ugyanolyan jól érvényesül, mint térhatárolóként, de edényes növényként a teraszt, erkélyt is remekül díszíti. Vágott virágnak frissen és szárítva egyaránt kiváló. Vonzza a méheket és a pillangókat, ezzel pedig a kert többi virágos növényének is kedvez. Viszonylag jól ellenáll a különböző növénybetegségeknek.

Alapvetően a napos fekvést kedveli, bár léteznek fajták, amelyek a félárnyékot is elviselik. A száraz, aszályos, kánikulai időjárást is jól tolerálja. Meghálálja, ha télen a tövét mulccsal takarjuk. Talajban nem túl válogatós, még sziklás terepen is megél.

A füzéres díszcsorba tavasszal, rizómákból hajt ki, hogy aztán a nyár második felében pompás virágaival kápráztasson el bennünket. Ültetésére a legideálisabb

időpont a kora tavasz. A rizómás tövek közötti ültetőtávolság 30-40 cm legyen, hogy elegendő hely álljon rendelkezésre a növények fejlődéséhez. Általában már az ültetés évében virágot hoz. Az ültetéstől számított 70-90 napon belül számíthatunk a virágok megjelenésére.

A füzéres díszcsorbát magról is ültethetjük, bár ez esetben számítsunk arra, hogy a növény csak a második évben fog megörvendeztetni bennünket a virágaival. A magokat beltérben vessük el, de a helybenvetés is szóba jöhet. A csíráztatás időtartama rendszerint 20-45 nap, ha a magokat ezt megelőzően körülbelül 6 hétig előkezeltük, azaz betesszük a hűtőbe. Eredménnyel kecsegtet az a megoldás is, ha a magokat késő ősszel a kertben vetjük el.

Az ültetés utáni első néhány hétben a füzéres díszcsorba rendszeres öntözést igényel. Miután jól meggyökeresedett, csökkenthetjük az öntözővíz mennyiségét: két öntözés között hagyjuk a földjét kiszáradni.

A tápdús talajba ültetett füzéres díszcsorba nem igényel külön tápanyag-utánpótlást, de természetesen nem árt, ha tavasszal, a vegetációs időszak elején biztosítunk számára egy kevés univerzális műtrágyát.

Néhány évente tőosztással szaporíthatjuk, amelyre ősszel kerítsünk sort, miután a növény lombja már elszáradt. Szükség esetén tavasszal is sikeresen elvégezhetjük a tőosztást.

§ Csótárvirág – tudományos neve: kerti tollbuga - (Astilbe) – Csótár: csn

Kelet-Ázsiából származó, a fajtától függően közepes vagy magas termetű hagymás évelő növény.

Érdekességét a piros, fehér és rózsaszín árnyalataiban játszó, picike virágok alkotta fürtös virágzata adja, melyekkel nyáron díszíti kertünk árnyékosabb szegletét. A mutatós virágok hátteréül, a fogazott szélű, hosszúkás levelek alkotta világoszöld levélzet szolgál.

A kerti tollbuga igazi vízimádó növény, ezért ha olyan virágot keres ágyásába, ami csak kevés törődést, és öntözést igényel, inkább ne válassza. Rendszeresen kell öntözni, különösen a tartósan száraz időszakokban kell erre figyelni, emellett rendszeres tápanyag utánpótlás is szükséges.

Ha az öntözés nem okoz problémát, és egy kifejezetten árnyékkedvelő növényt keres, akkor szeretni fogja a kerti tollbugát. Nem nevezhető kifejezetten érzékeny virágnak, de a betegségek közül a lisztharmat, kártevők közül pedig a takácsatkák okozhatnak kellemetlenséget. Más teendőnk nem igazán akad vele, az előző évi hajtások tavaszi visszametszésén, valamint a téli talajtakaráson túl. Szaporítani ősszel lehet a tövek szétosztásával.

§ Csömörgomba – tudományos neve: ízletes kucsmagomba - (Morchella esculenta) – Csömör: csn, rfk

Süvege tojásdad, a lép sejtjeihez hasonlóan barázdált, színe fehéres-szürkésbarna, őzbarnának is mondják. Felszíne nem különül el élesen a tönktől. A süveg és a tönk is belül üreges (együregű). Spórái fehérek, vagy halvány sárgák. Magassága elérheti a 20 cm-t is. Finom, fűszeres

illatú gomba.

Egész Európában elterjedt faj, Magyarországon az erdőkben, erdőszéleken, füves területeken, de kertekben és főleg trágyadombokon, ill. újabban a hipermarketek parkolóiba telepített sövények alatti mulcson is nő. A kucsmagombafélék jellemzően tavasszal teremnek, amikor kevés más gombafaj szedhető.

Ezt a fűszeres illatú, finom ízű gombát, a tisztítás és előfőzés után, akár egészben megtöltve, darabolva, vagy szeletelve, Vajon pároljuk, sültekhez, levesekhez, mártásokhoz használhatjuk. Szárítva, majd porrá őrölve tartósítják, és levesek, szószok, húsok fűszerezésére használják.

Fontos! Túlérzékeny embereknél allergiás tüneteket okozhat!

Vigyázni kell arra is, hogy ne tévesszük össze a mérgező redős, vörösbarna, ill. nagy papsapkagombával (Gyromitra esculenta, Gyromitra fastigiata, Gyromitra gigas), amely hasonló színű, méretű és megjelenésű, ráadásul a kucsmagombákkal egy időben (bár főleg savanyú talajú fenyvesekben) terem, de belül általában többüregű süvegét agytekervényekre emlékeztető, szabálytalanul gyűrött redők alkotják, nem pedig méhsejt-szerűen válaszfalakkal elválasztott bemélyedések.

§ Tasmán tüskecsőr (Acanthornis magna) – Csőr: csn

Az ausztrálposzáta-félék (Acanthizidae) családjába tartozó Acanthornis nem egyetlen faja.

A fajt John Gould angol ornitológus írta le 1855-ben, az Acanthiza nembe Acanthiza magna néven.

Ausztráliához tartozó Tasmania szigetén honos. A természetes élőhelye mérsékelt övi erdők és cserjések. Nem vonuló faj. Testhossza 11–12 centiméter, testtömege 10 gramm. Főleg rovarokkal táplálkozik.

§ Zöld csörgőkígyó (Trimeresurus gumprechti) – Csörgő: csn

Egyedülálló a csörgőkígyók között, mivel ázsiai faj. Ragyogó zöld színe jellegzetes külsőt kölcsönöz neki.

Miután egy mekong-deltai kutatás során rájuk találtak, egy rózsaszín százlábú, egy csíkos nyúl, valamint egy 11 millió éve kihaltnak hitt sziklapatkány

társaságában, a felfedezés pontos helyét titokban tartották, nehogy gyűjtők s vadorzók özönljék el. Fontos óvni az ökoszisztémát, különben ez az állat

és még sok élőlény kihalhat. A kutatáson 279 új halfaj, 88 pók, 88 béka, 22 kígyó (többek közt ez is) valamint 15 új emlős került elő.

Mint minden rokonának, ennek a fajnak is erős a mérge. Kína, Laosz, Mianmar, Thaiföld és Vietnám területén honos. A zöld csörgőkígyó általában békés állat. Támadni csak élelemszerzés céljából, illetve olyankor szokott, amikor valaki fizikailag zaklatja. A csörgőkígyófélékre jellemző csörgő hangot is ilyenkor szokta hallatni. A zöld csörgőkígyó életének nagyobbik részét a sziklák között rejtőzködve tölti.

Nagy fejű, viszonylag vastag állat. Hasonló a guatemalai pálmaviperához.

2002-ben fedezték fel. Evolúciós értelemben véve fejlett faj. A faj szerepel az IUCN Vörös Listáján.

Az első csörgőkígyók akkor kezdtek kifejlődni, amikor még virágzott a megafauna, vagyis hatalmas állatok (mamutok, óriáslajhárok, kardfogú tigrisek, stb.) csatangoltak bolygónkon.

§ Bugás csörgőfa vagy egyszerűen csörgőfa (Koelreuteria paniculata) – Csörgő: csn

A szappanfavirágúak (Sapindales) rendjébe, a szappanfafélék (Sapindaceae) családjába tartozó fás szárú, lombhullató növényfaj.

Kelet-Ázsiában, Kína és Korea területén őshonos, Európába a 16. században török közvetítéssel került, díszfaként termesztik. Japán tengerpartjain és Dél-Európában betelepült fajként vadon is él. Az USA keleti részén, főként Floridában inváziós fajnak tekintik.

Két változata ismert:

Koelreuteria paniculata var. paniculata. Észak-Kínában és Koreában terjedt el. A levelek egyszeresen szeldeltek.

Koelreuteria paniculata var. apiculata (Rehder & E.H.Wilson) Rehder (syn. K. apiculata). Nyugat-Kínában (Szecsuan) terjedt el, lépcsőzetesen átmenve a közép-kínai var. paniculata változattal. A nagyobb levélkéjű levelek gyakran kétszeresen szeldeltek.

5-10 méter magas, kerek koronájú fa. Kérge repedezett, világosbarna. Fiatal Hajtásai vastagok, narancsos barnák. Levelei szárnyasan összetettek, 20–40 cm hosszúak, 11-13 erősen fűrészes szélű, csúcsos levélkéből állnak. A nagyobb levélkék a levél középpontján maguk is szeldeltek, de nem minden levél kétszer szeldelt, mint a Koelreuteria bipinnata fajnál. A levéllemez fényes zöld színű, fonákján kékes árnyalatú. Ősszel a levelek aranyos sárga, majd barna színt kapnak. A nyár második felében virágzik, az apró, illatos sárga, négy szirmú Virágok látványos végálló bugavirágzatot alkotnak. Hímnős virágait Méhek porozzák. Három élű toktermése 3–6 cm hosszú, 2–4 cm széles, felfújt hólyagra emlékeztet. Színe éretlenül zöld, éretten narancssárgás, ősszel sötétbarna. Egész télen díszíti a fát. A termés sötétbarna vagy fekete, 5–8 mm átmérőjű Magokat tartalmaz, melyek sütve ehetők, de fogyasztásuk nem terjedt el.

Fény- és melegkedvelő, szárazságtűrő, a talajra és a városi levegőre nem érzékeny növény, ezért utcafának is kiváló, de parkokban is szép látványt nyújt. Az erős szelet jól viseli, ám a tengervíznek való kitettségre érzékeny.

§ Hosszútestű csőszbogár – tudományos neve: fekete szúfarkas – (Tillus elongatus Linné) - Csősz: csn

család: SZÚFARKASOK – Fam: Cleridae

Megnyúlt testű fajok, szárnyfedőiken tarka rajzolattal. Fejük széles, előtoruk hengeres és hátrafelé szűkülő. Általában hosszú bozontos szőrözettel fedettek. Álcáik húspiros színűek. Az álcák és a nemzők is ragadozó életmódot folytatnak (innen az elnevezés), nagyon hasznos bogarak.

Fekete szúfarkas – Tillus elongatus Linné

Társnév: Hosszútestű csőszbogár

A hímek fényes feketék, a nőstények előtora vörös. Szemei nagyok. A csápok a 4. íztől kezdve fogazottak. Szárnyfedőin pontsorok, egyébként felálló, fekete szőrözettel fedett. Hátrafelé kissé szélesedő, mérete: 6–10 mm.

A nemzők és az álcák is a farontó bogarakat (Buprestidae, Cerambycidae, Anobiidae, Scolytidae) fogyasztják. Száradó, kidőlt törzseken futkároznak és a zsákmányt két első lábukkal megragadják, felemelik, leharapják a fejét és kiszívják a testnedvet. Az álcák különösen a bükk és tölgy kérge alatt gyakoriak.

Továbbá:

Házi facsősz – Opilo domesticus Sturm

Karcsú, 7,5–12,5 mm nagyságú bogár. Feje széles, szemei nagyok, csápjai hoszszúak, a vége felé vastagodók. Szárnyfedőin erőteljes pontsorok. Színe barna, de egy széles harántsáv a szárnyfedők tövén, egy a közepén és a szárnyfedők vége sárga. Lábai is sárgák. Egész teste felálló szőrözettel fedett.

Egész Európában a Kaukázusban és Észak-Amerikában is elterjedt. Rejtett éjszakai életmódot folytat. Előszeretettel vadászik a házicincérre (Hylotrupes bajulus) és az álszúkra (Anobiidae). Kísérletek is folytak a házi facsősz tömegtenyésztésére és a biológiai faanyagvédelemben történő felhasználására vonatkozóan, csekély eredménnyel.

Közönséges facsősz – Opilo mollis Linné

8–12 mm nagyságú bogár. Alapszíne barna, szárnyfedői sárga foltokkal. Lábai is sárgák, felálló szőrözete szintén sárga. Hegy- és dombvidéken száradó keménylombos fafajokon, faházakban gyakori.

Győrfi (1957) megfigyelése szerint az O. mollis imágója gyakran a Pissodes notatus bábbölcsőiben is megtalálható.

§ Csipkés csúcsvirág (Ardisia crenata) – Csúcs: csn

Bokros növekedésű örökzöld cserje, amelyet hazánkban szobanövényként tartanak.

Laza lombozatát sötétzöld színű, kissé hosszúkás, enyhén recés szélű levelek alkotják. A növény kicsike fehér virágokat, valamint élénkpiros bogyótermést is hoz. Nyár elejétől kezdve érdemes a szabadban nevelni félárnyékos, vagy árnyékos helyen.

Elhelyezéséhez világos, de nem tűző napos, kellemesen meleg, de nem túl meleg helyet keressünk. A huzatot nem szereti.

Földjét rendszeres öntözéssel tartsuk nyirkosan, de ne öntözzük túl, télen ritkábban öntözzük. Párás környezetet igényel, melyet közvetlen és közvetett párásítással biztosíthatunk számára. Növekedési időszakában meghálálja, ha tápoldatozzuk.

Ültető közegként a laza szerkezetű, tőzeges virágföld a legmegfelelőbb számára. Szaporítani tavasszal magról, tavasszal és nyáron dugványozással lehet.

§ Csudafű – tudományos neve: maszlag vagy csattanó maszlag - (Datura stramonium) – Csuda: csn

A burgonyafélék (Solanaceae) családjába tartozó növényfaj.

Közép-amerikai származású gyomnövény, de szinte az egész világ melegebb vidékein elterjedt, nitrogéndús talajok gyomos társulásaiban. Nemzetségének egyetlen magyarországi képviselője. Manapság dísznövényként is tartják, akár cserépben is, gyakran közintézmények bejáratát díszíti.

Terebélyes növény. Levelei oválisak, öblösen fogazottak. Virága 2,5–4 cm hosszú, tölcsér formájú, fehér színű hegyes pártacimpákkal. Toktermése 4 kopáccsal nyílik, felálló, erősen tüskés. Apró (3–4 mm hosszú, 2 mm

széles), vese alakú magvai sötétszürkések/feketék.

T4-es gyomnövény, tehát a téli fagyokra érzékeny, a hideg időszakot mag formájában vészeli át és csak tavasz végén, 20-30 °C körüli hőmérsékleten csírázik. Nyár végére, ősz elejére hoz magot.

Hatóanyagai tropánalkaloidok, köztük a hioszciamin és az atropin, továbbá szkopolamin, vitanolidok, hidroxi-kumarinok, flavonoidok.

Erősen mérgező. A gyógyászati, illetve halálos adag között sokszor alig van különbség; gyermekek számára akár 15 szem mag elfogyasztása is halálos lehet.

Emiatt napjainkban az orvostudomány a leveleiből és terméseiből készült kivonatokat alig használja, csak pár alkalmazása maradt, például a Parkinson-kór, köhögés és asztma ellenszereként. Régóta ismert Hallucinogén hatása miatt kábítószerként is használják (főleg tapasztalatlan, kockázatkereső fiatalok, ez többnyire egy 4-24 óráig tartó, öntudatlan, delíriumszerű kellemetlen állapotot okoz, amely sok esetben kórházban végződik. A kipróbálók többsége soha többé nem fogyaszt belőle, mivel élvezeti értéke csekély (az élmény gyakran kellemetlen), és emellett nagy a halálos túladagolás veszélye.

A VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben két formája hivatalos:

Csattanó maszlag levél (Stramonii folium),

Sztramónium levélpor, standardizált (Stramonii pulvis normatus).

§ Csuhi – tudományos neve: szittyó – (Juncus) – Csuhi: csn

1. nedves réteken gyakori, levéltelen vagy hengeres levelű, egyszikű növény; Juncus.

2. (táj) káka.

Első előfordulása a TESz. szerint 1495 előtti ’nedves, szikes réteken tenyésző, hengeres levelű , egyszikű növény; Binse’ jelentéssel. Clusius–Beythe névjegyzékében (1583: NomPann.) zittyo ’Juncus’, Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.) zithio ’Juncus palustris et aquaticus’. A Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között (1703) szittyo. Tájszólásainkban szittyü, sütyő alakban is hallható.

Nyelvünkben a szláv jövevényszavak sorába tartozik. Szerbhorvát, szlovén, szlovák, cseh, lengyel stb. megfelelői egy ’köt’ jelentésű ige származékai.

A nemzetség Juncus neve antik eredetű, a szittyó már Vergiliusnál, Pliniusnál szereplő latin iuncus neveaz alapja. A latin szó pedig a régi ír aoin, ain

’ua.’ névvel rokonítható.

A Juncus társneve a csirikló, csuhi, kancsuka, kaszitkó, semők, sisák, sörkefű, szövőke. Több növényt is jelöl a fülemülefű, itt most csak ’szittyó’ jelentésével

foglalkozunk: R. 1706: Pápai, 1775: Csapó, 1894: Pallas, 1911: Nsz. A németben is megvan a fülemüle nevével alkotott botanikai szakszó; vö. Nachtigall, Nachtigallholz, Nachtigällchen. A fülemüleszittyó már egyértelműen a Juncus articulatus. Dús virágú, igen változatos növény a nedves réteken és mocsarakban. Az összetett szó szittyó utótagja utal is a növény élőhelyére.

Szintén a szittyó vízinövény voltára utal békakosár neve, mely az erdélyi Nádasdarócon használatos nyelvjárási társneve. Békaszittyó a neve a Juncus effusus fajnak (R. 1780: Molnár J., 1783: NclB., 1833: Kassai, 1843: Bugát, 1862: CzF.; a nyelvjárásokban ÚMTsz.: Magyarókerék | Péntek–Szabó: Erdély). Hasonló névadási párhuzamok a növényre: német Kröten-binse, román iarba broastei, cseh sítina žabí, szlovák sitina žabia, orosz szitnik zsabij. A békaszittyó tudományos fajneve, a latin effusus ’szabadon szálló, lobogó’ jelentésű, mely a laza virágállásra vonatkozik. A varangyszittyó a Juncus bufonius (R. 1869: Math. És TermTudKözl. 6, 1872: FKézK.). A latin bufonius fajnév maga is ’békaszerű’ jelentésű.

A nagy szittyó ’Juncus subnodulus’ elsősorban a Dunántúlon láprétek, mocsaras területek jellegzetes társulásalkotó szittyója. A sziklai szittyó társneve

a zergeszakáll. A Juncus trifidus szittyófajt a serteszerű ecsetvirágzata alatt fejlődő, két-három meglehetősen hosszú lomblevélszerű fellevél miatt nevezik

zergeszakállnak.

§ Rozsdás csuk (Saxicola rubetra) – Csuk: csn

A légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a rigófélék (Turdidae) családjába sorolja be.

Költőterülete Európa és a mérsékelt égövi Ázsia nyugati része, keleten nagyjából az Ob folyóig terjed. Telelni Afrikába vonul. Fűzfás, bokros, nedves rétek lakója.

Testhossza 12 centiméter, szárnyfesztávolsága 21-24 centiméter. Testtömege 14-19 gramm. A hím torka és begye rozsdaszínű, fehér szemöldöksávja van. A tojó halványabb színű. Rovarokkal, pókokkal és bogyókkal táplálkozik.

A költési időszak májustól júniusig tart. Egy fészekalj 5-6 Tojásból áll, melyen 12-13 napig kotlik. A fiatal madarak 17-19 nap múlva repülnek ki. Egy évben egy fészekaljat nevel fel, de elpusztulásuk esetén újra fészkel.

Magyarországon rendszeres fészkelő, áprilistól szeptemberig tartózkodik a térségben.

A rozsdás csuk a cigánycsukkal (Saxicola torquata) áll közeli rokonságban.

§ Csuka (Esox lucius) – Csuka: csn

A Föld északi féltekéjének hideg és mérsékelt éghajlati övében

minden kontinensen megtalálható, jelentős gazdasági értéket képviselő halfaj. Természetes vizekben télen a jég alól is fogható, ezért egész évben friss halként fogyasztható. Nemének a típusfaja.

Európában, Oroszországban és Észak-Amerikában honos. Az Alpokban 1500 Méterig felhatol. A Balti-tenger brakkvizeiben is él. Magyarország vizeiben is honos, gyakori ragadozóhal.

Teste hosszúkás, erőteljes, színe halvány ezüst-aranyostól az olajzöld alapon arany foltos változatokig terjedhet, finoman pikkelyezett, halványan csíkozott, erős hátúszója teste hátsó részén van. Feje testéhez képest igen nagy és szája kacsacsőrre emlékeztet. Nagy szájának kemény alsó állkapcsa túlér a felsőn, formája lapított és mélyen vágott. Szájában éles, erős és kúpos

fogak helyezkednek el, több sorban, melyek elölről hátrafelé haladva egyre nagyobbak. A farok alatti úszójának hossza és magassága hasonló a hátúszójához. A testoldal alapszíne ezüstösen barna, olajzöld, sávokban rendezett, esetleg márványos, változó élénkségű sárgás foltokkal.

A két ivar növekedésében jelentős eltérés tapasztalható a Teljes testhossza maximum 100 centiméter, az Ikrásé maximum 150 centiméter. Magyarországi rekordja 20,47 kilogramm. Növekedési ütemük eltér és vízterülettől függően 8-9 éves korukra az ikrások 30–40 mm-rel nagyobbra nőnek a tejeseknél.

Télen nem vermel, így a csuka lékből is horgászható. Jól alkalmazkodik a környezetéhez. Mozdulatlanul beleolvad a környezetbe, és így várja áldozatát. A

környezetével szemben meglehetősen igénytelen, a hegyvidéki patakok kivételével szinte minden víztípusban megél. Nagyobb állományai a dús növényzetű, de nyílt vízzel is rendelkező tavakban, holtágakban alakulnak ki. A frissen feltöltött csatornák tavak benépesítésében úttörő szerepet játszik.

Kiválóan lát a vízben, hiszen a szeme rendkívül érzékeny. Tápláléka vegyes, szinte mindent megeszik, ami a vízben él és mozog. Főként a pontyfélék

(Cyprinidae) halfajok lárváit fogyasztják válogatás nélkül, de növekedésével összhangban megeszi az apróhalat, majd a nálánál kisebb méretű halakat. Ezeken kívül a fiatal vízi szárnyasokat, valamint rákot, békát, sőt nagyobb korában a kígyót és a vízbe merészkedő apróbb emlősállatokat is elkapja. Kedvence a szélhajtó küsz, amelyből jelentős mennyiséget képes elfogyasztani. Saját faját sem kíméli; a nagyobb csukák felfalják a kisebbeket, a szülők saját ivadékaikat, az egyívású kis csukák között pedig a növésben elmaradtak hamar az erőteljesebben fejlődő testvéreik étlapjára kerülnek. Ha úgy hozza a helyzet, a vízből kiugorva még a nagyobb rovarokra, például szitakötőkre, kérészekre is rárabol.

A felmelegedett vizekben nyáron bőséges táplálékhoz jut, az apróhalakat szívesen fogyasztja kedvére és növekedése ilyenkor gyors, ötnyaras korára elérheti az 5-8 kilogramm méretet is. Falánk

ragadozó, áldozatára lesből, takarásból támad, a táplálékállat elragadása rendkívül gyors. Nem üldözi áldozatát, ha lesből az első mozdulatra elvétette azt, hagyja elmenni. A megragadott áldozatának a szájából, kissé hátra, befelé hajló fogai közül már gyakorlatilag nincs menekvés. A zsákmányhalat a farkánál kapja el, majd megforgatja a szájában és fej felől nyeli el. Gyomornedve olyan erős, hogy a lenyelt acélhorgot is képes lebontani, megemészteni.

Érdekesség, hogy a törpeharcsa nagyobb példányait - azok úszóin lévő szúrós tüskéi miatt - nem tudja elejteni, mert az akár fel is sebezheti a száját.

Ívása február–március közé esik, amikor is a sekély partmenti, növényekkel, gyökerekkel sűrűn benőtt helyeken rakja le ikráit. Ívásának idejét tekintve egyik legkorábban ívó hal Magyarországon. Ilyenkor a hímeknek nincs meghatározott területük. Amikor a hímek összetalálkoznak az ívóhelyen, fenyegető tartást öltenek, meggörbített háttal, de ritkán kerül sor verekedésre. Ha egy nőstény fogadja a hím udvarlását, előreúszik. A hím melléúszik úgy, hogy a szemük egy magasságba kerül. A parthoz úsznak, a sűrű fűbe, ami felizgatja őket. A hím a nősténynek odacsap a farkúszójával, ez a "párzási ütés". Ekkor a nőstény kibocsátja az ikráját, a hím pedig kifecskendezi a tejét. A farkúszó újabb csapása segít az ivarsejtek keveredésében.

Az ikra körülbelül 3 milliméter átmérőjű és ragadós. A nőstények testkilogrammonként 40-45 ezer ikrát raknak. Az ezt követő 10-30 nap múlva a kikelő lárvák életük első szakaszát itt a sekélyben töltik, ahol először zooplanktonokra, majd kisebb vízibolhákra és egyéb ízeltlábúakra

vadásznak. 3-5 centiméteres korukban kezdenek el a mélyebb, de növényekkel sűrűn benőtt részekre húzódni, majd átállnak a főként apróhalakból, lárvákból

álló táplálkozásra.

A fiatal csukák szája óriási, saját testhosszuk 80 százalékát elérő zsákmányt is lenyelnek. Egy 15 centiméteres kis csuka majdnem ugyanilyen hosszú testvérét is le tudja nyelni. De rengeteg csukaivadékot esznek meg más rablóhalak is.

§ Csukár (Alectoris chukar) – Csukár: csn

A fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj.

Európa déli részétől Ázsiában Kínáig terjedt el. Irak és Pakisztán nemzeti madara. Általános elterjedt neve, a csukár is urdu (pakisztáni nyelv) eredetű. Betelepítették Spanyolország, Portugália, Norvégia, az Egyesült Királyság, Kanada, az Amerikai Egyesült Államok, Hawaii, Mexikó, Új-Zéland, a Dél-afrikai Köztársaság és Szent Ilona területére is.

Testhossza 35 centiméter. Csőre, szemgyűrűje és lába piros. Homlokán, szemén és nyakán körbefutó fekete gallért visel. Rövid, lekerekített Szárnya van. Tollazata szürkés színű.

Kopár sziklafalak, völgyek és füves hegyoldalak lakója. Tápláléka nagyobb részben magvakból, kisebb részben zöld növényi részekből és rovarokból áll. Költési időn kívül 30-40 fős csapatokban élnek.

Talajmélyedésbe kapart, fűvel bélelt fészkét többnyire mezőkön a fű közé készíti. A fészekalj általában 8-20 tojásból áll.

§ Csupák – lepényfa termése – Csupák: csn

Sövénynek ültetett, pillangós virágú, tövises fa; Gleditsia triacanthos. gledícsia lepényfa. koronaakácfa J: krisztustövis, gledícsia.

Szembetűnőek 20-40 centiméteres hüvelytermései, a tévesen szentjánoskenyérnek tartott termések. Ezek a jellegzetes lepények motiválták a növény lepényfa elnevezését. Szeged vidékén – a latin terminus alapján – glédicsnek, glédicsfának hívják. A gledícsia nemzetközi szó, Johann Gottlieb Gleditsch német botanikus nevéből való. Alakváltozata a magyarban a gelicsán. A lepényfa népnyelvi társneve a lócsipafa [R. 1881: N. lúcsipa fa (Nyr. 10)] Vas és Sopron megyében, illetve Zalaszegváron. Az etnobotanikai terminus a csupák [Csanád megye Kunágota ’Gleditschia triacanthos (’lepényfa’) termése’] elnevezéssel hozható összefüggésbe.

A mag körül édes nedv van, melyet a gyerekek szívesen szopogatnak, és néhol a növényt édesfának, édeskének is nevezik [vö. NyF. 34: idësfa (Veszprém megye

Lovászpatona)]. A gledícsiának zsidócsipa neve is van a népnyelvben, ezért joggal feltehető, hogy a csupák a csipa szó származéka, melynek a régi nyelvben csopa alakja volt. Zöldessárga, gennyszerű belső magtakarója miatt a nyelvjárásokban cigánytakony (Baja), zsidótakony (Győrszentmárton), fika (Csanádpalota) és macskaméz (Komárom megy, Esztergom), valamint pujkatakon (Nagyszalonta) a ’Gleditschia triacanthosz termése’.

A tövises lepényfa az egyik legismertebb „nadrágfogó” sövénybokor. A legenda szerint ennek a növénynek a gallyaiból készült Jézus tövises koronája; erre

utal a gledícsia Jézus Krisztus koronája, koronatövis, koronaakác, koronafa, krisztusakác, krisztusfa, krisztustövis, hajtűs lepényfa, krisztuskoszorú, istenátkozta tüske elnevezése. Mint a Szigetközben magyarázzák: „…mer Krisztusnak ebbű csinátak koszorút”. Szintén a Szigetközben a termését a gyerekek szentjánoskenyér helyett ették. Termésének ezért vadszentjánoskenyér, Szatmár megyében szentjánoskenyér a neve. További társneve még a kajla, vadszentjánosfa és tüsökfa. Békésben kankónak hívják.

§ Csuporgömb (Streptocarpus) – Csupor: csn

A virágos növények kifejezetten díszes, feltűnő virágaik miatt kedveltek. Ezek között vannak olyanok is, amik bár levéldísznövények, de azért virágaik is mutatósak. A virágos növények többsége sok fényt és meleget kíván, de a perzselő napot nem szeretik.

Néhány virágos növény:

Selyemmályva (Abutilon)

Csengettyűs selyemmályva (Abutilon megapotamicum)

Kerti selyemmályva (Abutilon stritum)

Érdes kutyacsalán (Acalypha hispida)

Mesevirág (Achimenes)

Sárga dzsungelharang (Allamanda cathartica)

Amarillisz (Amaryillis)

Kengurumancs (Anigozanthos)

Flamingóvirágok (Anthurium)

Ráncos sárkányfüzér (Aphelandra squarrosa)

Begónia (Begonia)

Apróvirágú begónia (Begonia minor)

Narancsvörös begónia (Begonia sutherlandii)

Könnyező szobakomló (Beloperone guttata)

Pompás viszályvirág (Browallia speciosa)

Papucsvirág (Calceolaria spp.)

Csüngő harangvirág (Campanula isophylla)

Spanyol paprika (Capiscum annuum)

Rózsás meténg (Catharanthus roseus)

Ezüst celózia (Celosia argentea)

Cserepes krizantémok (Chrysanthemum sp.)

Csinos aranycsupor (Chrysothemis pulchella)

Bugás végzetcserje (Clerodendrum paniculatum)

Thomson-végzetcserje (Clerodendrum thomsoniae)

Szobai klívia (Clivia miniata)

Nemes klívia (Clivia nobilis)

Kurkuma (Curcuma longa)

Pompás kurkuma (Curcuma zedoaria)

Szobaciklámen (Cyclamen persicum)

Szegfű (Dianthus)

Hegyi tárnicsfű (Eustoma grandiflorum)

Kecses keserűlevélke (Exacum affine)

Frézia (Freesia)

Mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris)

Gardénia (Gardenia jasminoides)

(Gerbera jamesonii)

Széleslevelű gloxínia (Gloxinia latifolia)

Skarlát vérvirág (Haemanthus coccineus)

Sokvirágú vérvirág (Haemanthus multuflorus)

Kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla)

Foltos nenyúljhozzám (Impatiens hawkeri)

Rózsaszín nenyúljhozzám (Impatiens walleriana)

Bugás mügefű (Ixora coccinea)

Húsos jakabvirág (Jacobinia carnea)

Csodás peremvirág (Kohleria amabilis)

Óriás medinilla (Medinilla magnifica)

nárcisz (Narcissus)

Korallbogyó (Nertera granadensis)

Lila csikócsillag (Nierembergia hippomanica)

Mirigyes madársóska (Oxalis adenophylla)

Háromszögletű madársóska (Oxalis triangularis)

Vérvörös őrségvirág (Pachystachys coccinea)

Lándzsás tenyérvirág (Pentas lanceolata)

Fokföldi ólomvirág (Plumbago auricualata)

Rózsás ólomvirág (Plumbago indica)

Mirtuszlevelű pacsirtafű (Polygala myrtifolia)

Szobai kankalin (Primula obconica)

Havasszépe (Rhododendron)

rózsa (Rosa)

Lilavégzetcserje, Kék pillangóbokor (Rotheca myricoides subsp. myricoides), (Clerodendrum ugandense)

Afrikaiibolya (Saintpaulia)

Narancsvörös csukóka (Scutellaria costaricana)

Pericallis cruenta

Brazíliai csuporka (Sinninga speciosa)

Korallbokor (Solanum pseudocapsicum)

Jakabliliom (Sprekelia formosissima)

Ékes koszorúfutóka (Stephanotis floribunda)

Csuporgömb (Streptocarpus)

Alacsony bársonycsupor (Torenia fournieri)

Sokvirágú bíbormályva (Triplochlamys multiflora)

Tölcsérvirágok (Zantedeschia)

§ Csúri – tudományos neve: veréb – (Passer) – Csúri: csn

Emberlakta helyeken tömegesen élő, apró, szürkésbarna (káros) madár; Passer.

A veréb madárnév korai felbukkanású, 1395 k.: „paſſer: vereb”(BesztSzj.), majd 1466: vèrèbec (MünchK.), 1493 k.: wereeb (FestK.), 1533: verebb (Murm.), 1570 k.: vereb (ArsMed.); a nyelvjárásokban ÚMTsz.: bereb, beréb | Nyatl. verep, verép.

Szláv eredetű jövevényszavunk; vö. bosny., szbhv., cs., mac., szlk., szln. vrabec, le. wróbel, or. воробей’ua.’ (W.). A szláv név kicsinyítő képzős forma egy feltehető *varb vagy *verb tőből, a mi szavunk korábbi vereb alakja is egy ilyesféle szóból eredeztethető.

Kiss Lajos megállapítása szerint biztosan szlovák eredetű a veréb felvidéki skodār, skodrinc neve (Nyatl.); vö. szlk. škodár ’kártevő’, škodnica ’kártékony

nő’ (Nyr. 1975). Ugyancsak a szlovákból való a N. rabec (Herman 1914) átvétel.

A latin szaknyelvi nemi terminus a veréb lat. passer neve. Ennek folytatója az ok. passerat, ol. passero ’ua.’ (W.).

Minden bizonnyal hangutánzó eredetű a csuli, csuri, csúri, csüri, csuriz, csuhësz (EtSz.), csuti (KissMad.), csurisz (Nyatl.), csuhész,csulé’sz (MTsz.).

Akárcsak a csirib (uo.), pirip (Nom.), ném. Tschirp, Scherphans (KissMad.). A csuri csüri népetimológiás alakulata a csűrimadár (Nyatl.), Kiss Jenő megállapítása szerint tárgyi oka az volt, hogy a verebek gyakori vendégek a csűrökben. A N. csórësz (EtSz.) ugyancsak a csurival függ össze, a N. csulësz, csuhësz (MTsz.) pedig a csuliból jött létre ugyanazzal a képzővel.

Gyakorisága miatt sokfelé csak madár a veréb neve (Nyr. 18). A háziveréb nemzetségének legelterjedtebb, legismertebb faja; ez a magyarázata annak is, hogy a legtöbb népnél sokféle néven szerepel.

A háziveréb ’Passer domesticus’ Olaszország kivételével egész Európában elterjedt, Észak-Afrikában és Ázsiában több alfaja van. Mára egyike lett a legnagyobb elterjedési területű madárfajoknak.

Évenként háromszor is költ. Kétségtelenül hazánk legközönségesebb madara. Nincs emberlakta hely, ahol elő ne fordulna. Mihelyt a pusztában megépül az első tanya, az erdőben a vadőri vagy erdőőri lak, már odatelepül a veréb is, hiszen a baromfinak szórt eledelből neki is jut, az istállók, ólak pedig valóságos

éléstárai.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a mezei verebet választotta az év madarának 2007-ben. A mezei veréb állománya az utóbbi 3-4 évtizedben drasztikusan csökkent Nyugat-Európában az intenzív, ipari jellegű gazdálkodás, a fokozott vegyszerhasználat, a veszteségmentes terménybetakarítás miatt.

Települések házainál, kertekben, faodvakban fészkel, évenként háromszor is költ. Magyarországon rendszeres fészkelő, gyakorinak számít. Ősszel és télen gyommagvakkal táplálkozik. Tavasszal és nyáron hernyók és levéltetvek teszik ki az étrendjét. Nem vonuló, állandó madár. Régebben kártevőnek minősítették

és irtották is, mert megdézsmálta a gabonaföldeket.

§ Csuszka (Sitta europaea) – Csuszka: csn

A verébalakúak rendjébe tartozó kis termetű madárfaj, mely megtalálható Ázsia és Európa mérsékelt éghajlatú területein.

Akárcsak a csuszkafélék többi tagja, a csuszka is rövid farkú madár, hosszú csőrrel, testének felső részét szürkéskék tollazat borítja és fekete csík húzódik csőrétől a szeme körül elhaladva az állat szárnyáig. Az európai alfaj felnőtt hím egyedeinek átlagos testhossza 14 cm, míg szárnyfesztávolságuk 22,5 és 27 cm közt változik. Testsúlyuk 17-28 gramm.

A csuszkák rövid ugrásokkal közlekednek a fatörzseken és nem használják faroktollaikat, hogy megtámasszák magukat mozgás közben. Röptük gyors, szárnyaikat bezárják két szárnycsapás közt és rövid ideig röpülnek.

Énekesmadár, amely jellegzetes hangos és többször ismételt dvip hanggal rendelkezik. Számos hangja ismert. Hívójelei a „cir” és a „tylű-tylű-tylű” hangsorral írhatóak le, míg éneke hangos, ismétlődő „tjúi”, „csú” vagy „pí” füttyökből tevődik össze.

Három főcsoportjában összesen mintegy 20 alfaja létezik, melyek közül a nyugatabbra eső területeken élő madaraknak narancsos színezetű testük alsó része, fehér torokkal, míg az Oroszországban élő egyedek testén az alsó tollazat fehéres színű, viszont a Távol-Keleten élők tollazata szintén inkább az európai társaik narancsos tollazatához hasonló, ám hiányzik róluk a nyaki tollazat fehér színe.

A csuszkák monogám típusúak és a párok fészkelési és táplálkozási területet foglalnak el, ahol rendszerint télen is maradnak. Ennek mérete akár a harminc hektárt is meghaladhatja. A hímek mind a területük védelmét, mind pedig a párzási, udvarlási szándékukat különböző hangjelekkel jelzik. Mindkét nem rendelkezik párzási rituáléval, amely során van, hogy egy helyben lebegnek a levegőben, vagy hullámvonalszerűen repülnek, a hím köröz a nőstény körül, széttárt faroktollakkal és megemelt fejjel. Az udvarlás során a hím táplálékot visz a nősténynek. Annak ellenére, hogy a csuszkák ragaszkodnak párjukhoz, mégis genetikai kutatásoknak sikerült bebizonyítaniuk, hogy a Németországban költő populáció fiókái közt mintegy 10 százaléknyi nem a nőstény állandó párjától, hanem valamely szomszédos terület hímjétől származik.

Előnyben részesítik a lombhullató növények alkotta erdőségeket, terebélyes, idős fákkal, elsősorban a tölgyeseket. A párok állandó területeken élnek és fák odvaiban, általában fakopáncsok elhagyott fészkében fészkelnek, néha azonban természetes üregekben. Amikor az odú bejárata túl nagynak bizonyul a nőstények betapasztják sárral, hogy csökkentsék méretét és gyakran bevonják sárral az üregek belső falait is. Az általában 6-9 vörös pettyekkel pettyezett fehér színű tojásaik fenyőtűkön, vagy fakéregdarabokon fekszenek.

A csuszkák elsősorban rovarokat fogyasztanak, főleg hernyókat és bogarakat. Táplálékukat ősszel és telente bükkmakkal és más magvakkal egészítik ki. A fiókákat főleg rovarokkal táplálják szüleik, de magvakkal is kiegészítik, melyeket a fák kérgein és az ágakon találnak. A csuszkák képesek fejjel lefelé is táplálkozni, ahogy haladnak lefelé a fatörzseken, ugyanúgy, mint, amikor épp felfelé kúsznak a törzsön. Gyakori vendégei a kihelyezett madáretetőknek is, ahol könnyedén zsíros falatokhoz és magvakhoz juthatnak. Megrögzötten rejti el élelmiszer tartalékait az erdőben. Természetes ellensége főleg a karvaly és a törpe kuvik.

Az összefüggő erdőségek megritkulása hozzájárulhat ugyan a csuszkák helyi populációinak csökkenéséhez, ugyanakkor e madárfaj elterjedési területe folyamatosan növekszik. Mivel nagy egyedszámmal bír és jelentős kiterjedésű területeken fészkel, ezért a nem veszélyeztetett madárfajok közé sorolták.

§ Havas csuvik – tudományos neve: hóbagoly – (Nyctea scandiaca) – Csuvik: csn

Nagy, fehér sarkvidéki bagoly; Nyctea scandiaca.

A hóbagoly terminus először Herman Ottónál fordul elő (Madh.). 1841-ben Vajda Havi (havas) éjbagoly, hóbag néven írja le. A hóbagoly esetében a hó, havas, havi jelzős összetétel a ném. Schnee-Eule ’ua.’ (WbZ.), vagyis ’hóbagoly’ fordításával jött létre. A névadási szemlélet háttere a faj túlnyomóan fehér tollazata.

Az éjbagoly előtagja a R. lat. szaknyelvi Strix nyctea jelzőjének a fordítása; vö. gör. nyx, nyktósz ’éjszaka’. A hóbag utótagja a bagoly csonkításával

keletkezett. 1887-ben Lovassy felsorolja havas bagoly, havas csuvik, hó csuvik, havasi bagoly, nagy hóbagoly neveit (TermtudKözl.). Társneve az azonos

szemléletű fehér bagoly, illetve az élőhelyére vonatkozó északi hóbagoly (Madh.).

Az északi sarkkör területén költ, Izlandtól és Skandináviától keletre Kelet-Szibériáig, valamint Alaszkában, Kanadában és Grönlandon is. Gyér növényzetű, nyílt területeken, tundrán, füves, lápos területeken fordul elő, az erdős élőhelyeket többnyire elkerüli. Télen gyakran délebbre vándorol, ilyenkor lakott területek közelében is feltűnik, és ritka kóborlóként alkalmanként Magyarországon is felbukkan. Ragadozó, táplálékát elsősorban kis termetű rágcsálók (pl. lemmingek, egerek, patkányok,

mókusok) alkotják, de elkapja a nagyobb termetű nyulakat is. A nála kisebb termetű madarak sincsenek biztonságban tőle, hiszen a fácánokat, havasi hófajdokat, récéket, ludakat, sirályokat és énekesmadarakat is elfogyasztja. Alkalmanként halat is zsákmányol, de nem veti meg a dögöt sem.

§ Verebi csuvik – tudományos neve: füleskuvik – (Athene noctua) – Csuvik: csn

A galambnál kisebb, szürkésbarna tollú, a baglyok rendjébe tartozó madár; Athene noctua.

A szótörténeti adatok: 1793: tsuvik (Grossinger), 1799: tsuvikbagoly (Fábián), 1801: kúvik (MNy. 40), 1834: kivik (Kassai), 1841: kú-vikk (KissMad.).

A nyelvjárásokban ÚMTsz.: csubik, kujikmadár, kuvikk.

Hangutánzó szóból alakult madárnév. A madár kiáltásának éles hangját utánzó hangsor vált más nyelvekben is e bagolyféle nevévé; vö. cs. N. kuvík, szlk.

kuvik, ol. civetta (TESz.), ném. N. Kiwitt-Huhn, ro. ciuvica (KissMad.).

1841-ben közönséges éjbagoly nevét használták (Vajda). 1887-ben a veréb bagoly és a verebi csuvik (TermtudKözl.) a R. lat. szaknyelvi Strix passerina ’ua.’ (Földi) fordítása. A kuvikot így kis termetéről nevezték el. A régiségben volt 1533-ban Iyel iaro madar (Murm.), 1577-ben eiel Jaro madar (KolGl.) elnevezése.

A népnyelvi gurgulya bagó nevet (Chernel) Kiss Jenő szerint (KissMad.) valószínűleg hullámvonalú, alacsony repüléséről kapta. A gurgul ’gurul’ (MTsz.) ige melléknévi igeneve. A füleskuvik ’Otus scops’ nevében a jelző fölmereszthető tollfülére utal, akár ném. Ohrkauz (Brehm) elnevezésében. A törpekuvik ’Glaucidium passerinum’ népi nevei Chernel: törpe bagoly; kis csuvik; kanakúc.

Latin szaknyelvi Athene noctua elnevezésében a genusnevet Pallasz Athéné tiszteletére kapta. A bagoly volt ugyanis Athéné szent madara. A kuvik francia

neve is chevêche d’athéna (W.). Az ókori görög istennő apja, Zeusz fejéből pattant ki, és a bölcsesség és tudomány istennőjeként tisztelték. Pedig a kuvik, de általában a baglyok nem tartoznak a legértelmesebb madarak közé, képességeik e téren legfeljebb közepesek. A lat. noctua (< lat. noctuus, -um ’éjjeli’) fajnév pedig a kuvik éjszakai életmódjára utal.

A valódi baglyok közül a kuvik kötődik legszorosabban az emberi lakóhelyekhez. Európában, Ázsiában és Afrika északi részén honos, a sivatagoktól az északi tűlevelű övezetig előfordul.

Rovarokkal az alkonyati órákban táplálkozik, besötétedés után kis emlősökre és madarakra vadászik. Magyarországon rendszeresen fészkel, állandó, nem vonuló

állomány. Közismert madár, vén, odvas fákban tanyázik. Szeret régi épületek padlásain, várromokban, templomokban, pajtákban is megtelepedni. Fiókáinak rengeteg egeret, rovart hord. A törpekuvik Észak- és Közép-Európa hegyvidékeit lakja, előszeretettel él fenyvesekben.

Háborút, betegséget is jósolnak a kuvik megjelenéséből.

D fejezet; 50

§ Nagy dajkapoloska vagy nagy címerespoloska (Acanthosoma haemorrhoidale) – Dajka: csn

A nagy dajkapoloska a palearktikus faunatartomány eurázsiai részében honos, ahol rendszeresen előforduló faj.

A nagy dajkapoloska 1,5-1,7 centiméter hosszú, a hazai dajkapoloskák közt messze a legnagyobb, takaros rajzolatú rovar, az előtor hasoldalán hosszú, magas tarajjal. Feje fekete-sárga, szárnyfedői és az előhát szegélye vérvörös, sárgászöld, finom sötét foltokkal. A hátsó szárnyak széle világos.

A nagy dajkapoloska lomberdők tisztásain, erdőszéli bozótosokban legszívesebben a madárberkenyén (Sorbus aucuparia) és a galagonyán (Crataegus) él. Kizárólag növényi nedvekkel táplálkozik. Több más dajkapoloskával ellentétben a nőstény ivadékgondozása nem a kikelt lárvák őrzésében fejeződik ki, hanem abban, hogy különleges mirigyei váladékával védi a tojásait.

§ Dália (Dahlia) – Dália: lk

Az őszirózsafélék családjának őszirózsaformák alcsaládjába tartozó virágos évelő növények nemzetsége. Nevét Andreas Dahl svéd botanikusról kapta.

Észak-Amerikában az Amerikai Egyesült Államoktól délre, Közép-Amerikán keresztül, egészen Dél-Amerika északi részéig őshonos növénynemzetség. Európába a spanyolok hozták át Mexikóból, és Katalóniából terjedt el szerte Európában; bár egyes források szerint az egykori Jugoszlávia területén is őshonos volt; azonban az is meglehet, hogy az itteni állományok, ma már feledésbe merült betelepítéseknek a következményei.

Gumós, lágyszárú növény. A nagyobb termetű fajták majd' két méter magasra nőnek; sokszor gyermekfej nagyságú virágaikat a felálló hajtások végén hozzák,

a törpe növésű változatok virágai kisebbek, de sokszor számosabbak.

Melegkedvelő növény, az árnyékot nem kedveli, tehát célszerű a fáktól távol, lehetőleg délre néző oldalra ültetni. Júniusban már virágzik, és egészen a

fagyok beálltáig, november elejéig díszlik. Vízigényes, ezért gyakran kell locsolni – főleg kiültetés után. A fagyoktól levelei megfeketednek, virágai

lehullanak – ilyenkor gumójukat (a krumplit) fel kell szedni, és tavaszig vermelni kell, mert fagyérzékeny.

A krumplikat ásóvillával, a szár húzása nélkül szedjük fel, majd szellős, de fagymentes helyen hagyjuk leszáradni róluk a sáros földet. A sérült gumókat

távolítsuk el, a szárakat kb. 10–15 cm-esre vágjuk vissza. Télen szellős, kissé nedves, de fagymentes helyen kell tárolni. A penészedés megelőzésére célszerű a krumplikat fahamuval megszórni.

Néhány nemes dália fajta tövein nincsenek gumók, csak a gyökerük vastagodik meg. Ezeket télen ládában, homokban kell tárolni úgy, hogy a nyak alatt valamivel már kiálljanak a homokból. Ha nagyon száraz a homok, két ezrelékes

Rézgálic-oldattal kissé nyirkosítsuk meg; ez a rothadást is megelőzi.

A fagyosszentek (május közepe) után ültethetjük ki újra, két-három héttel a kiültetés előtt trágyázott földbe – ha korábban ültetjük ki, a növényt éjszakára védeni kell. Ilyenkor oszthatjuk darabokra a krumplikat úgy, hogy minden darabon maradjon szárrész – a szárrész nélküli krumplik nem hajtanak ki. A kiültetés előtt tőzegben vagy földben, meleg, védett helyen hajtatott gumók jóval korábban kezdenek virágozni, mint azok, amelyek nem kaptak előkezelést.

Kimondottan tápanyagigényes: a humuszos, jó vízgazdálkodású kerti földet kedveli. Nehéz, nedves talajban kevésbé fejlődik. Két-három hetenként célszerű

tápsóval locsolni.

A betegségeknek ellenáll, és rovarok sem károsítják, viszont a gubacsképző fonálféreg (gyökérgubacs-fonálféreg, Meloidogine incognita) megtámadhatja gyökereit – a fonálféreggel fertőzött növények gyakorlatilag menthetetlenek.

Szép virága miatt kedvelt dísznövény. Számtalan kertészeti változatát nemesítették ki, tömérdek hibridjét árusítják rendkívül változatos formájú virágokkal – a tűszirmútól a pompon formájúig, a margarétavirágútól az óriás fejűig. A leggyakrabban kapható faj a kerti dália.

Mivel hosszan virágzik, gyakran ültetik temetőkbe.

Nagy inulintartalmú gumóját az aztékok rendszeresen ették.

§ Nagy daliáscincér (Acanthocinus aedilis) – Daliás: csn

A kifejlett daliáscincérek 12–24 mm hosszúak, színük szürkésbarna, testük széles és lapos. Toruk felső oldalán négy sárgás folt látható egy sorban, az állat hossztengelyére keresztben. Szárnyfedői nem fedik a potroh teljes hosszát, rajtuk keresztben két bizonytalan határvonalú sötétebb sáv húzódik. A hím csápjai 3-5-ször is hosszabbak lehetnek a

testénél, míg a nőstény esetében csak 1,5-2-szer olyan hosszúak. Csápjai és lábai feketén sávozottak. A nőstények potroha végén jól látható, hosszú tojócső található. Petéi hosszúkásak, fehérek, méretük 3x0,75 mm. Lárvája lábatlan, sárgásfehér, kissé ellapuló, 4 cm hosszú. A lárva feje mögött két sárga folt

található. Bábja sárgásfehér, 20 mm (hímek) vagy 24 mm (nőstények) hosszú.

A faj majdnem egész Eurázsia északi felének tűlevelű és vegyes erdeiben honos, az Ibériai-félszigettől a Kaukázuson és Szibérián keresztül egészen Észak-Kínáig. Izolált populációi Skóciában és Írországban is előfordulnak. Európai elterjedésének déli határa az Észak-Balkán.

Elsősorban az erdeifenyőt kedveli, de más fenyőfajokon is megél. A kifejlett cincérek a kéreg alatt vagy az avarban telelnek át. Március végétől kora júniusig párosodnak. A nőstények petéiket egyesével rakják a kéreg repedéseibe vagy a saját maguk rágta lyukakba. A kikelő lárvák a kéreg alatt táplálkoznak. Járataik szabálytalan formájúak, a fa szálirányában haladnak, néhány cm hosszúak és max. 3 cm szélesek. Négy hónapnyi növekedés után a kéregben (ha elég vastag) vagy a faanyagban (ha a kéreg vékony) rágott kamrában bebábozódnak. Az imágók 15-20 nappal később kelnek ki a bábokból.

A nagy daliáscincér elsősorban a beteg és meggyengült fákat vagy kidőlt fatörzseket, rönköket károsítja. Kéreg alatt rágó lárvái a fa pusztulását okozhatják, bábkamrája kirágásával pedig csökkenti a faanyag értékét.

Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 5000 Ft.

Továbbá:

Daliás cincér (Acanthocinus aedilis Linné)

Feltűnő cincérfaj, ugyanis csápjai nagyon hosszúak. A hím csápjai a testhossz 5-szörösét is elérhetik, de a nőstényeké is jóval túléri a testet. Maga a bogár 13–20 mm nagyságú. Világos szürkésbarna színű, szürke molyhos szőrözettel, elmosódó harántszalagokkal. A nősténynek feltűnő tojócsöve van. A hosszú csápokról a bábok is felismerhetők.

Európában és Észak-Ázsiában él. Magyarországon elterjedt és gyakori faj. Tápnövényei különböző fenyőfajok. Korán megjelenő cincér. Kifejlődéséhez fél év általában elegendő, de az új nemzedék imágói a bábkamrában maradnak és csak a következő év tavaszán bújnak ki.

§ Dalmátvirág - tudományos neve: dalmát csenkesz – (Festuca dalmatica) - Dalmát: csn

Magyar név: dalmát csenkesz

Latin név: Festuca dalmatica

Tágabb kategória, magyar: Zárvatermők (törzs)

Szűkebb kategória, magyar: Pázsitfűfélék (család)

Természetvédelmi érték: 5 000 Ft

Védetté nyilvánítás éve: 1988

Tömött gyepcsomókban növő 30–40 (-60) cm magas csenkeszfaj. 0,5–0,9 mm széles levelei a főér mentén összehajlóan-árkoltak, felállók, merev tapintásúak. A szár és a levelek színe szürkés- vagy kékeszöld. A levélhüvelyek rövidek, vaskosak. Virágzata keskeny (6–8 cm hosszú), laza buga. A füzérkék viszonylag nagyok: 8–9,5 mm hosszúak. A toklász 4–4,5 mm-es, nem pillás, szálkája 3 mm-nél nem hosszabb. május – június között virágzik.

Mészkedvelő; száraz, déli kitettségű sziklagyepek faja.

A balkáni flóraelem tagja. Hazánkban a Mecsek, és a Villányi-hegység növénye.

Az eddigi kutatások alapján nálunk a var. pannonica SIMON él. A hasonló termőhelyeken előforduló csenkeszfajoktól biztosan elkülöníteni levélkeresztmetszet alapján, mikroszkópos vizsgálattal lehet.

 Veszélyeztetettsége: V: 5; H: 2.

§ Fuvolázó dalosseregély (Onychognathus tristramii) – Dalos: csn

Egyiptom, Izrael, Jordánia, Omán, Palesztina, Szaúd-Arábia és Jemen sziklás területein honos.

Testhossza 25 centiméter (beleértve a 9 cm-s farkat), szárnyfesztávolsága 44-45 centiméter, testtömege 100–140 gramm. A hímek tollazata irizáló fekete,

narancssárga kézevezőkkel, míg a tojók és a fiatal madarak feje szürkés, tollazatuk nem fényes.

§ Európai dámvad vagy európai dámszarvas (Dama dama) – Dám: csn

Korábban két alfaját különböztették meg: az európai dámvadat (Dama dama dama) és a mezopotámiai dámvadat (Dama dama mesopotamica). Mára a legtöbb kutató elfogadja ezeket két külön fajnak.

Mára közeli rokonával, a mezopotámiai dámvaddal együtt egyedüli élő képviselői a Dama nemnek. A Dama nem a felső Pliocén korban alakult ki Ázsiában, és Európába először a Pleisztocén korban jelent meg. Észak-Afrikában szintén a pleisztocén korban találták meg először nyomait a nemnek. A pleisztocén kor melegebb időszakaiban több faja is élt a nemnek Közép-Európában és egy fajuk (Dama nesti) a Brit-szigeten is előfordult. A hidegebb időszakokban e fajok a Földközi-tenger medencéjében található enyhébb éghajlatú területekre húzódtak vissza. Az utolsó interglaciális időszakban a Dama clactoniana fajból alakult ki a mai dámvad. Ekkor a Földközi-tenger szigetei közül Szicílián és Málta szigetén egy törpe dámszarvas faj is élt, a Dama carburangelensis.

Az európai dámszarvas 130 ezer évvel ezelőtt majdnem egész Közép-Európában elterjedt volt. A Würm-glaciális után a kis-ázsiai területektől már nem követte annyira északra az ismét előrenyomuló erdőket. A Földközi-tenger térségében (Elő-Ázsiában és Észak-Afrikában) az ókorban még gyakoriak voltak a dámszarvasok, de a vadászat fokozatosan visszaszorította őket. Később a rómaiak akkori elterjedési területükön kívülre is áttelepítették. Meghonosították Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban is. Közép-Európába, elsősorban Németországba telepítették be és a római megszállás során vitték be Nagy-Britanniába. Európában a dámszarvas lett a legelterjedtebb „parkvad”. Később világszerte sokfelé meghonosították mint kedvelt vadászzsákmányt. Így mára vadon élnek dámszarvasok Új-Zélandon, Ausztráliában, Tasmaniában, az Egyesült Államokban, Peruban, Chilében, Argentínában, a Dél-afrikai Köztársaságban, Madagaszkáron és Japánban is.

A dámszarvas a fokozódó vadászat miatt eredeti elterjedési területén egyre ritkábbá vált. A 19. század során kihalt Észak-Afrikában. 1900-ra eltűnt Görögországból és az 1950-es években kihalt Szardínián is. Eredeti elterjedési területének ázsiai részén is egyre ritkább fajjá válik. Korábban Etiópiában is élt, amiről egy több mint 1000 éves barlangfestmény tanúskodik, de onnan már régen kihalt.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár eredeti elterjedési területének java részéről kihalt vagy nagyon megritkult, mégsem számít veszélyeztetett fajnak, mert betelepített állományai világszerte nagyok. Hazánkban Somogy, Baranya, Tolna, Pest, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Békés megye egyes erdeiben található meg. Hazánkban vadászható. A nyitott, parkos területeken találja meg a megfelelő életkörülményeket, a melegebb vidékeket és a lombos erdőket kedveli.

Testhossza 130–165 cm, farokhossza 16–19 cm, marmagassága 75–110 cm, testtömege 60–125 kg (bika) és 30–50 kg (tehén). A dámszarvas hosszúra nyúlt, lapátszerű agancsa jelentősen különbözik minden más szarvasétól. Mindkét nem felnőttkori bundáján vörösesbarna alapon sorokba rendezett fehér pöttyöket találunk. A világos formáktól kezdve a teljesen fehér alakokig sokféle változat fordul elő. De sötétbarna állatok is vannak, főleg a vadasparkokban tartott dámszarvasok között.

Nyáron a szőrzet vékony és sima. Télen a fejtető, a nyak és a fülek barnásszürkék lesznek; a hát és az oldalak feketések; a szőrzet vastag és durva. A fehér állatok egy évszakban sem változtatják meg színüket, és télen csak hosszabb szőrzetükkel tűnnek ki. Néhány szarvas már fiatal korában is sárgás bundát visel, ritkán fekete példányok is előfordulnak. A fartükör fehérrel és feketével keretezett. A dámszarvas 12-16 évig is élhet. Más szarvasokkal szemben feltűnő a hosszabb farok. A nőstény állatokat könnyű összetéveszteni a Pettyes vagy a szikaszarvasokkal.

A dámszarvasok társadalmi rendje alapjaiban hasonlít a gímszarvaséhoz. A csapat családokra tagozódik, és az üzekedési időszakon (a vadászati szaknyelven barcogás) kívül a bikák csak lazán kapcsolódnak a csoporthoz. Általában legénycsapatokban találjuk őket, melyek az üzekedés kezdetekor oszlanak fel. Legelés közben elég könnyű megzavarni őket. Napközben az állatok rejtekhelyükön pihennek. Télen erősen korlátozzák a tevékenységüket. Mivel a csapatok egész évben együtt maradnak, ezért főként többé-kevésbé rokon állatokból állnak. A csapatok között a bikák cserélődnek. Tápláléka füvekből és lágyszárúakból, fák és cserjék fiatal hajtásaiból, rügyeikből és a leveleikből áll; rostokban kevésbé gazdag, mint a gímszarvas tápláléka. A vadasparkban tartott állatok - ha létszámuk és így legelésük, illetve taposásuk meghaladja a gyep tűrőképességét - gyorsan tönkreteszik a gyepet.

A dámszarvasok üzekedése (barcogás) október eleje - november közepe között zajlik, egy hónappal később, mint a gímszarvasoknál. A bikák csoportjai kora

ősszel bomlanak fel, amikor az agancsaikról a barkát, (más néven háncs) már letisztították. A dámszarvasok barcogása a gímszarvasétől jelentősen eltér, mivel a dámok lekben üzekednek, míg a gímszarvasbikák háremeket foglalnak, illetve védenek a konkurens bikákkal szemben. A dámbikák között szintén folynak párharcok, de nem olyan súlyosak, mint a gímszarvasoknál. A dámbikák a barcogó helyeken úgynevezett barcogó teknőket kaparnak, amelyeket egyfajta üzekedési mikroterritóriumnak lehet tekinteni. A barcogó helyen a tehenek keresik fel a bikákat és közülük különböző, sikerességre utaló jegyeik alapján választanak.

A dámbika szaporodási sikerét testnagysága, hangja, agancsának nagysága és barcogó teknőjének helye határozza meg. A párzási hang, a barcogás, gurgulázó

torokhang.

Május végén, június elején ellik meg a nőstények borjaikat, amelyeket a gímszarvashoz hasonlóan gondoznak. Az első napokban a rejtekhelyen hagyja őket az anyjuk. Többhetes szoptatás után áll át a borjú a növényi táplálékra. A borjak pettyes szőrzete többnyire egész életükön át megmarad. A fiatal állat hamarosan csak a méretében különbözik a nőstényektől. A fiatal bikákat többnyire kétéves korukban zavarják el a csapatból, a tehenek azonban általában a szülőcsoportjukban élik le egész életüket.

§ Damiána (Turnera diffusa) – Damiána: lk

A golgotavirág-félék (Passifloraceae) családjába tartozó növényfaj.

Közép-Amerikában a trópusi és szubtrópusi területeken őshonos (pl. Mexikóban, a Karib-tenger szigetein). Texas déli részén is megtalálható, de ott ritka: a száraz, bozótos (chaparrallal fedett) domboldalakon fordul elő a Rio Grande Plains nyugati részén (rendszerint a Rio Grande folyó mentén).

Illatos, kis termetű cserje, ami akár a 2 m-es magasságot is elérheti, de rendszerint ennél sokkal alacsonyabb. Levelei egyszerűek, a száron váltakozó állásúak vagy csomókban csoportosulnak; a levéllemezek alakja hosszúkás-elliptikus vagy elliptikus-visszás lándzsás, a levélszél durván fogas. A levéllemez a színén kopasz és világos olajzöld színű, a fonákán apró szőröktől molyhos és fehéres árnyalatú. A trópusokon és a szubtrópusokon egész évben virágzik; virágai sárgák. Termése kis méretű, háromrekeszű toktermés, magvai íveltek.

Drogja a levele (Damianae folium = Turnerae diffusae folium) és leveles szára Turnerae diffusae herba).

Szárított levelét és leveles szárát használják fel mexikói likőrök, mint a közel 150 éves Agavero, és az újabb Guaycura Liqueur de Damiana ízesítéséhez.

§ Dankasirály (Larus ridibundus) – Danka: csn, lk

Nyáron feje fekete (télen fehér), csőre és lába vörös. Reptében a szárny éle fehér. 37 cm nagyságú. A legészakabbi és a legdélebbi területek kivételével egész Európában megtalálható.

Hazánkban természetes és mesterséges állóvizek mentén telepesen fészkel. Fészkét általában talajra építi sás, nád, valamint egyéb növények leveleiből. 2-4 tojást rak. Mindkét szülő kotlik. Ízeltlábúakkal, főleg rovarokkal (poloskák,

cserebogarak, szipolyok, talajban élő bogárlárvák stb.) eteti fiókáit. Fogyaszthat magvakat, gyümölcsöket, kisebb gerinceseket (halakat, pockokat) és szeméttelepen hulladékot is. A hazai fészkelők egy része a Földközi-tenger környékére vonul. Télen és a vonulási időszakban nagy termetű (40-70 cm-esek) sirályokat is megfigyelhetünk folyó- és állóvizeink környékén, pl. a viharsirályt (L. canus), a heringsirályt (L. fuscus), a sárgalábú sirályt (L. michahellis) és ritkábban az ezüstsirályt (L. argentatus).

§ Kövér daravirág (Draba lasiocarpa) – Dara: csn

A káposztafélék családjába tartozó, sziklás-hegyes élőhelyeken megtelepedő, kárpáti-balkáni növény.

A kövér daravirág 5–15 cm magas, örökzöld, lágyszárú, Évelő növény. Félgömb alakú tőlevélrózsát alkotó szürkészöld levelei merevek, 20 mm hosszúak, 1,5-3,5 mm szélesek, szálas-lándzsás alakúak, ritkásan szőrösek.

Márciustól május elejéig virágzik. Hosszú, levéltelen száron fejlődő virágzata eleinte fejecskeszerű, majd fürtöt alkot. A virágokon 4 db aranysárga, 4–6 mm hosszú szirom található.

Termése 7 mm hosszú, 3 mm széles, serteszőrös becőketermés. Az 1 mm hosszú bibeszál rajta marad a termésen.

A szintén tömött tőlevélrózsát fejlesztő, hasonló élőhelyű kövirózsákról (kövirózsa(Sempervivum) és a fürtös kőtörőfűtől (Saxifraga paniculata) abban különbözik, hogy levelei kevéssé pozsgásak és hosszú, merev szőrei vannak; ezen kívül virága sárga és négytagú.

A Kárpátokban és a Balkán-félszigeten honos. Magyarországon a Bükk, Pilis, Budai-hegység, Gerecse, Vértes, Bakony, Balaton-felvidék és Keszthelyi-hegység térségeiben vannak állományai. Sziklagyepek, pusztafüves lejtők, karsztbokorerdők, karszterdők növénye. Mészkedvelő.

Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

§ Daragics – tudományos neve: varádics – (Chrysanthemum vulgare) – Daragics: csn

A margitvirággal rokon, sárga fészkes virágzatú, magas gyógynövény; Chrysanthemum vulgare.

A magyar írásbeliségben a varadích ’dantena’ a Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) már felbukkan. Az 1517-ben napvilágot látott

Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „daucus – waradych”. Ezután szerepel Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.), Frankovith Gergelynél (1588), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) és Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.). Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: varadik. A XVII. században Kájoni János orvoskönyvében (1656) és Dioszkuridész művébe tett magyar nyelvű bejegyzések között olvasható a varadczikoro, valamint a Herbolarium Vincentiae (1491) glosszái között szerepel:

vradicz koro. Pápai Páriz Ferenc szótárában (1708) és Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) varádits.

A varádics szláv eredetű; vö. szerbhorvát vràti, szlovén vratì, cseh vrati, szlovák vrati, lengyel wrotycz ’ua.’ Ezek egy *vort- &gt; *vrat- ’fordít, visszaad’ jelentésű igető származékai. A névadás alapja az a hiedelem volt, hogy a jelölt

növény visszaadja a szüzességet. Valaha ugyancsak keresett gyógynövény (vagy inkább csodanövény) lehetett ezek szerint a varádics, bár csodatévő hatásában

valószínűleg előbb-utóbb kételkedni kezdtek. (A gilisztaűző, kukachajtó varádics előtagja nem ezzel a hiedelemmel függ össze.)

Számos társneve és hangalakváltozata van. Egyes vidékeinken mezeimimóza, daragics, vradicskóró, virádics, a szókezdő mássalhangzó lekopásával radicskóró. Népetimológiai alakítás, „értelmesítés” eredménye a garádicskóró név, irodalmi előfordulása többek között Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című elbeszélésében van: „A legmagasabb az útszéli garádicskóró volt a mezei bokrok közt”. Már Pápai Páriz Ferenc 1706-ból származó följegyzéseiben (garadics koro) és Kassai szókönyvében (1834) szerepel, a Szamosháti tájszótár, a Magyar Tájszótár is bemutatja nyelvjárási alakváltozatait (grádicskóuróu, gerádicskóró stb.).

Régebbi latin elnevezése, a Tanacetum vulgare előtagjának az az alapja, hogy egykor úgy hitték, a gilisztaűző varádics meggátolja a test lebomlását; neve

a görög athanatoszból származik, ami halhatatlanságot jelent. Az ősi kultúrák egynémelyikében – erős fertőtlenítő hatása miatt – a halottak konzerválására

használták, s egy ókori monda szerint a szép ifjút, Ganümédészt ebből a növényből készült ital tette halhatatlanná.

A növény gyógyhatására utal a magyarban a patikai varádicskóró, fájdalomfű, gilisztahajtófű, gilisztavirág és gilisztaűző varádics társneve. Ez utóbbi

XIX. századi terminus (1841: NövTan., 1845:Kováts, 1864:CzF.). A növény fűszeres, kámforos illatú főzetét a belekben élősködők ellen, féregűző készítmények alapanyagául alkalmazták, innen a magyar neve. A középkorban rovarölő és fertőtlenítőszerként széles körben használták egész Európában. Innen ered gilisztavirág neve is [R. XVIII. század: N. gelesztavirág ’Santalina’ (Nyr. 85), 1783: gelezta (ellen való) virág (NclB.), 1835: Kováts, 1925: HGy.]. A nyelvjárásokban és a régebbi szaknyelvben több növény neve is (ÚMTsz.: Nyitra vm. ’varádics’). Arra, hogy a giliszta hogyan kerül növénynevekbe, ismét csak a növények ókori és középkori elnevezéseit és felhasználásának történetét kell segítségül hívni. Mint a szótörténetből látjuk, a magyar gilisztavirág eredetileg a ciprusfű, a Santolina neve volt, csak később névátvitellel más növényeket jelöltek vele. A görög szantónion (Dioszkuridész) és a latin absinthium Santonicum ’ua.’ (Plinius) a vermut neve volt. A latin herba Santonica ’Nyugat-Franciaországban, Saintonge partjainál termő növény aromatikus hatóanyagokkal’, francia R. (XIV. század) centonique, később santonicque, majd santoline ’ciprusfű’ volt az alapanyaga a mérgező szantoninolajnak (francia santonin), melyet sikerrel használtak férgek, bélgiliszták ellen, hatékony anthelminthicum. Régi magyar nevét már a gyógyászatban betöltött szerepe után kapta (ma cipruska, szantolína).

Már 1835-ben utal Kováts Mihály a német Wurmkraut ’ua.’ tükörszóra (mai Wurmgras, Wurmfarn, Wurmkraut). A gilisztafű társneve a galandvirág, melyben az előtag a tapadással létrejött galandgiliszta, galandféreg (1794: ’Bandwurm’) rövid alakja.

§ Szöcskeölő darázs – (Sphex ruficinctus) Darázs: csn

Rend: Hártyásszárnyúak – Hymenoptera.

Család: kaparódarazsak – Sphecidae.

Nem: Sphex.

Védettség: Védett.

Természetvédelmi érték: 5000 Ft.

Él Magyarországon.

Ismertebb magyarországi fajok:

piroslábú hernyóölő (Ammophila heydeni)

homoki hernyóölő (közönséges homoki darázs, Ammophila sabulosa),

gyakori lopódarázs (Sceliphron destillatorium)

nagy szöcskeölő darázs (Sphex maxillosus)

szöcskeölő darázs (Sphex ruficinctus)

Továbbá:

Nagy szöcskeölő darázs (Sphex maxillosus)

1,5-2,5 cm hosszú, a nektárkereső imágókat a meleg nyári napokon a déli órákban lehet látni a kakukkfű virágain.

Fészküket az erdő közelében találjuk, csak néhány centiméter mélyen van a talajban. A fő járatból mellékágak vezetnek az ivadékkamrába, ahol lárváikat szúrásukkal

megbénított sáska-, tücsök-, és szöcskefélékkel táplálják.

§ Darázsvirág – tudományos neve: pettyegetett gálna – (Pulmonaria officinalis L.) – Darázsvirág: csn – (Darázs- v. dongóvirág, emberképű fű, méhvirág, További nevei: orvosi vagy patikai tüdőfű, tüdőir.

Évelő. 10–30. Tőlevelei hosszú tojásdadok, a nyári hajtásokéi hosszúkás-szívesek, keskeny szegélyű hosszú nyéllel, gyakran foltosak. Szárlevelei ülők, a legfelsők kissé lefutók, színükön egyforma hosszú, merev sertékkel, apró tüskékkel és ritkásan álló mirigyszőrökkel megrakva. A virágok csomós, vagy villás kunkorvirágzatban állanak. Virága kétféle: rövid v. hosszabb bibeszálú. Csészéje fölfúvódott: fogai a csőnek legfeljebb egy harmadát teszik ki. Pártája előbb rózsaszínű, később sötétkék, ritkán fehér, torokpikkelye nincs. Terem erdőkben, az Alföld mélyen fekvő lapályait kivéve, az egész országban.

§ Daru, közönséges daru vagy szürke daru (Grus grus) – Daru: csn

Telelni Afrika északi és Ázsia déli részére vonul. Csapatban repülnek és jellegzetes V-alakú formációt vesznek fel. Az elől repülő madár hamarabb elfárad, ezért időnként változtatják helyüket a csoportban.

Testhossza 110-120 centiméter, szárnyfesztávolsága 190-220 centiméter, testtömege 4500-6000 gramm. Alapszíne palaszürke. Közelről a fejtető piros színe is látható.

Költőterületén füvet, növényi hajtásokat, rovarokat, néha halakat, kisebb emlősöket és madárfiókákat eszik. Vonulásakor kultúrnövények termésével és magvakkal táplálkozik, tavasszal és nyáron inkább rovarokat fogyaszt. Télen nagy csapatokba verődik. Várható élettartama 20 év.

Költőhelyként zavartalan helyet keres nádasokban, mocsarakban, vizes erdei tájakon, vagy lakatlan pusztákon. A kakas jellegzetes tánccal és hangokkal udvarol a tojónak. Sikeres nász esetén a fészküket növényi anyagokból, lehetőleg víz által védett helyre készítik. Fészekaljuk két

Tojásból áll, amelyeken mindkét szülő felváltva 28-30 napig kotlik. A fiókák néhány nap múlva elhagyják a fészket, de a vonulás idejéig a szülők még gondoskodnak róluk. A fiatal madarak hároméves korukra válnak ivaréretté.

Magyarországon rendszeres átvonuló, nagyobb számban jelenik meg Hortobágyon, Kardoskúton és Montág-pusztán. Időszaki fészkelése előfordul, de nem jelentős, illetve kétes.

Hazai fészkelését, majd fiókanevelését hosszú idő után 2015. nyarán a Marcal-medencében, Adorjánháza és Nagypirit térségében észlelték először, igazolt, dokumentált módon. 2019-ben ismét látható egy pár két fiókával.

Európában sebezhető fajként tartják nyilván, Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 Ft.

A daru a magyarság egyik megbecsült ősi vadmadara. A "daru" eredete valószínűleg a finnugor korból származó hangutánzó szó.

Ott találjuk a Tiszaeszlár-Bashalomban talált 10. századi

ezüst karperecen ötosztatú tulipánt őrizve.

A koronázási palást szegélyén pártás daruk vannak egy központi ötosztatú tulipán két oldalán, a korongok közti mezőben. Ilyen formában találjuk IV. Béla XIII. századi címerében.

Párosával, őrmadárként, hosszú nyakú formában ott látjuk a XIII. és XIV. századi magyar pénzeken, Károly Róbert dénárján egy

Életfa két oldalán, bár rövidített lábakkal.

A daru a hűség heraldikai madara. Kedvelt ábrázolásmódja kővel a kezében, melynek jelentése, hogy a repülő darucsapat vezérmadara mindig egy követ tart, hogyha véletlen elalszik, a zajra felriadjon. Egy ilyen ábrázolás látható a

Zirci apátság templomhomlokzatán.

§ Darudinnye – Daru: csn

1920-ban Oliver Crane, Richard Crane fia kifejlesztette a Hero dinnye címerét. Több dinnyefajt keresztezett, köztük egy japán dinnye, egy perzsa dinnye, egy ambrosia dinnye és egy fehér dinnye. A Crane Melon nem található az élelmiszerboltokban, a Crane Melon pajtában tenyésztik, szőlő érlelődik és nincs eltarthatósági ideje a szállításhoz. „

A Daru dinnye aromája terroirjának köszönhető. A dinnye úgy lett kifejlesztve, hogy ... egy adott talajban, egy meghatározott éghajlati övezetben, meghatározott stílusban termesztik. "

(A WIKIPÉDIÁBAN „darudinnye” helyesírás formában szerepel.)

§ Dávid-niltava (Niltava davidi) – Dávid: csn, fk

A Niltava a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a légykapófélék (Muscicapidae) családjába tartozó nem.

Fajok.

vöröshasú légykapó (Niltava sundara),

Niltava macgrigoriae,

Niltava sumatrana,

Niltava vivida,

Dávid-niltava (Niltava davidi),

Niltava grandis.

Dél- és Délkelet-Ázsia területén honosak. Természetes élőhelyeik a szubtrópusi vagy trópusi esőerdők, füves puszták és cserjések. Állandó, nem vonuló fajok.

Testhosszuk 11–22 centiméter közötti. Általában gerinctelenekkel táplálkoznak, de gyümölcsöket és bogyókat is fogyasztanak.

§ Dérgombák (Taphrinomycetes) – Dér: csn

A tömlősgombák (Ascomycota) törzsébe tartozó osztály, amelynek egyetlen rendje a Taphrinales rend. A mintegy 100 idetartozó

Faj erősen kötődik gazdanövényéhez.

Elsősorban edényes növények, főként a Rosaceae család, kisebb részben pedig a Páfrányok parazitái.

Egyes rendszertanokban a tömlősgombák nem törzsként, hanem osztályként, a dérgombák pedig ezen belül vagy önálló alosztályként (Taphrinomycetidae), vagy az élesztőszerű tömlősgombák (Protoascomycetidae) alosztályának Taphrinales rendjeként szerepelnek.

A gazdanövényt nem ölik meg, élősködésükkel csupán jellegzetes tüneteket – például levélfodrosodást, „boszorkányseprű-képzést” (oldalelágazás-megsokszorozódást) vagy gyümölcsdeformációt okoznak. Fajaik több alapvető tulajdonságban különböznek a többi tömlősgombától.

Sohasem képeznek termőtestet. Aszkuszaik a gazdanövény felszínének

epidermiszsejtjei közül törnek elő csoportosan, amitől a növény felszíne finoman deres, viaszos lesz. Haploid életszakaszukban a gazdanövény levelének felszínén az élesztőgombákéhoz hasonló, szaprotróf módon élő sarjmicéliumot fejlesztenek. Dikariofázisukban viszont sejtek közötti (intercelluláris) hifákat

képeznek. Ezek a magpáros, parazita hifák táplálkozásuk tekintetében függetlenek a haploid sarjmicéliumtól, ami rokonsági kapcsolatukra utal a

bazídiumos gombák (Basidiomycetes) egyik rendjével, az üszöggombákéval

(Ustilaginales). Feltételezések szerint az üszöggombák a dérgombák őseiből alakulhattak ki. A haploid fázis élesztőszerű sarjmicéliuma ugyanakkor az Élesztőgombákból való származásukra utal.

Dérgomba által okozott betegségek. Egyetlen nemzetségük fajait gazdanövényük és az okozott tünetek alapján különítik el. A Bábaszilva (Taphrina pruni) a szilvafák termését torzítja el. Az Őszibarack és a mandula levélfodrosodását a T. deformans okozza. A T. carpini gyertyánfajokon „boszorkányseprűt” képez.

§ Japán dérbabér (Skimmia japonica) – Dér: csn

Mediterrán kertek növényei

A térségre a kemény lomblevelű erdők jellemzőek, így a díszcserjék és -fák közül is ezeket ültetik. Az ott ültetett növények között találjuk többek között a mirtuszt (Myrtus communis), a pisztáciákat (Pistatia), a rózsákat, a golgotavirágokat (Passiflora), és a haszonnövények közül a fűszernövényeket (pl. levendula és rozmaring), a gránátalmát, a fügét, az olajfát (Olea europeum), a szőlőt és a kivit. Sok az illatos, szárazságtűrő növény.

Cserjék és fák. Természetesen a Magyarországtól sokkal délebbre lévő mediterrán térségben melegebb van télen és a csapadékviszonyok is mások, ezért nem minden növény télálló hazánkban. A cserjék és fák közül biztosan télálló a szőlő (Vitis vinifera), a különböző rózsafajták (Rosa), a levendula (Lavandula angustifolia). A téli hideg szelektől, és a téli erős fagyoktól, valamint az erősen ingadozó hőmérséklettől védett helyeken kitelelhet és nagyméretű növénnyé fejlődhet a füge (Ficus carica), a gránátalma (Punica granatum) és a kivi (Actinidia fajok). A rozmaringnak egyes típusai télállóak az ország északi részén a nagyobb városok belső részein, illetve a kedvező mikroklímájú kertekben, ezen kívül a mediterrán éghajlathoz hasonló időjárású Budai hegyekben és a Mecsekben. Magyarországon a fák közül a tölgyek (Quercus), a selyemakác (Albizia julibrissin), a különböző hamisciprus- (Chamaecyparis) és tujafélék (Thuja) erősíthetik a mediterrán kert jellegét. A ciprusok (Cupressus sempervirens és C. arizonica) nem minden tájegységben télállóak.

Virágszínek és szárazságtűrő növények. A virágos lágyszárú és fásszárú növények közül elsősorban az élénk virágszínű fajtákat részesítik előnyben. Erre kiváló példa a sok rózsatípus és fajta. Hazánkban a vidám színű nyáriorgonák szépen fejlődnek (Buddleja). A mediterrán térségben a szárazságtűrő növények kisebb része pozsgás, vizet raktározó növény. Ezek közül a dísznövények a betelepített télálló kaktuszok, illetve a kövirózsák (Sempervivum) és a délvirágok (Delosperma). Sok szárazságtűrő növény teste szőrözött vagy kékes, szürke, fehér színű. Ezek közül a nyuszifül (Stachys byzantina) a legismertebb. Kékes színe van a deres csenkesznek (Festuca glauca) és a deres fényperjének (Koeleria glauca).

Illatos növények. Az illatos növények között találjuk a fűszernövények egy részét. Hazánkban erre a célra alkalmas az egynyári bazsalikom (Ocuimum basilicum) és kapor (Anethum graveolens), az évelő növények közül a levendula, az izsóp (Hyssopus officinalis), az édeskömény (Foeniculum vulgare) és a szurokfű (Origanum vulgare). Virágával is díszít a metélőhagyma (Allium schoenoprasum). Ezeket jól kiegészíti a barátcserje (Vitex agnus-castus), a szálkamenta (Elsholtzia stauntonii) és a kékszakáll (Caryopteris).

Lomblevelű örökzöldek. A lomblevelű örökzöld növények is jellemzőek a mediterrán kertekben. Magyarországon jól alkalmazható a balkáni babérmeggy (Laurocerasus officinalis), a japán kecskerágó (Euonymus japonicus), és egyes helyeken a japán babérsom (Aucuba japonica) és a japán dérbabér (Skimmia japonica). Kitűnő télizöld talajtakaró növény a kis meténg (Vinca minor), a kerítéseket és támrendszereket jól befutja a borostyán (Hedera) és a japán lonc (Lonicera japonica).

Téltűrő növények. Magyarországon nem minden mediterrán növény telel ki biztonsággal. Ha egy növény télállóságával nem vagyunk tisztában, érdemes utánanézni a télállósági térképen. A Magyarországon ültethető növények többsége az amerikai besorolás alapján az 5a-7b zónák közé esik.

Épületek és kerti elemek

Épületek. Az épületek többnyire fehérek és a cseréppel fedett tető terrakotta színű. Sok a balkon és terasz. Ez utóbbiak nyílásai íveltek, a korlát fal-szerű vagy szépen, de egyszerűen munkált korlát. Ezeken a helyeken mázas és máztalan agyagedényekben fűszernövényeket és dézsás növényeket nevelnek. A dézsás növényeket teleltetni kell, mert nem télállóak Magyarországon. Hazánkban közkedvelt a leander (Nerium oleander), de valódi babért (Laurus nobilis), mirtuszt, rozmaringot, sétányrózsát (Lantana camara), citromverbenát (Aloysia triphylla), citrusféléket és szerelemvirágot (Agapanthus) is nevelhetünk a dézsákban. A nagy edényekben nevelt növények alját virágos növényekkel is beültethetjük, pl. muskátlikkal (Pelargonium), és porcsinrózsával (Portulaca). Az ablakokban és a teraszon nagyobb cserépedényekben fűszernövényeket ültethetünk. Minden felsorolt növényt teleltetni kell, mert a téli fagyokban elpusztulnak.

Létesítmények a kertben. A kerti utak burkoltak, elsősorban természetes kőzeteket használják. A leggyakoribbak ezek közül a terméskövek. Ezek mellett égetett agyagtéglákat is alkalmaznak. Magyarországon az utak kialakítására alkalmas még a különböző kőzetekből darált murvával való szórás. A kertben sok a lugas és pergola. Ezek a berendezések nem csak árnyékot adnak alattuk pihenőhelyekkel, hanem többnyire hasznosak is: szőlőt, kivit futtatnak rájuk. Természetesen dísznövényekkel is megoldható az árnyékolás: az iszalagok (elsősorban a Clematis vitalba és a Cl. alpina), a kúszó loncok (Lonicera), a vadszőlő (Parthenocissus) és a lilaakác (Wisteria sinensis) is kiválóan alkalmazható. A mediterrán kertekben elterjedtek a klasszikus jellegű szobrok és szökőkutak.

§ Közönséges dercevirág (Cardaminopsis arenosa (L.) HAY) – Derce: csn

Familia: Brassicaceae

Család: Keresztesvirágúak

A tőlevelek lantosak vagy szárnyasan szeldeltek, a szárlevelek karéjosak, az alsók nyelesek. A szirom fehér vagy vöröslő. Termése rövid kocsányú becő.

Virágzása március-augusztus. Mérete 5-60cm. Szikla- és száraz gyepekben fordul elő.

§ Deres réce – tudományos neve: kis bukó – Deres: csn

Nálunk csak télen előforduló réceféle északi vízimadár; Mergus.

A szaknyelvi Mergus genusnév a régi lat. mergus madárnévből való, ez olyan halevő madarat jelölt, amely a víz alá merülve zsákmányol (< lat. mergere ’merül’). A víz alá merülő madár magatartására utal a m. bukó név is. Minden bizonnyal a bukómadárösszetételből keletkezett jelentéstapadással. Ismeretes a bukógalamb név is, ennek jelentése ’bukdácsolva repülő, keringő galamb’. A bukik ige melléknévi igenevéből főnevesült.

A kis bukó terminus a nagy bukó korrelatív párja, azt jelöli, hogy ez kisebb termetű. A bukó megfelelője a lat. Mergus merganser ’bukólúd’, a bukó, búvár utótag megvan a ném. Ganstaucher, Tauchergans (Brehm), ném. Taucher ’ua.’ (Nyr. 1911) terminusban is.

Társneve az apró búvár (R. 1841: Vajda) a fr. petit harle ’ua.’ mintájára. A lat. szaknyelvi Mergus albellus megfelelője a fehérke búvár, fehérke bukó (uo.). Jegesruca, jegeskácsa társnevét is említi Vajda. A kis kacagó, kis búvárréce, kis búvárkacsa, törpebukó idegen neve az észt väikekoskel, ro. ferestraş mic, ném. Zwergsäger (KissMad.). A nyelvjárásokban használatos fehér buvárréce, apáca buvárréce, fehér buvár, kis deres, deres réce (uo.)neve a tollazat színe alapján keletkezett; vö. ang. white nun ’fehér apáca’, ném. N. wysse Tuchent ’fehér búvár’ (uo.). A nagy bukó nagyobb, mint a másik két bukófaj, innen nagy búvár, nagy jeges kácsa, nagy buvárkacsa (Nom.) neveiben is a nagy jelző. Idegen nyelvi megfelelője a ném. grosser Säger, fr. grand harle (VNAE.).

A madár fűrészes csőrére utal fűrészorrú réce neve; vö. ném. Sägegans (KissMad.), Gänsesäger, Zwergsäger (WbZ.). A gácsér csillogó zöldesfekete fejéről kapta zöldfejű búvár (Chernel) nevét. Az örvös bukó ’Mergus serrator’ neve a madár széles, fehér nyakörvére utal. Hosszúorrú búvár, csőrös búvárréce társnevét viszonylag hosszabb csőréről kapta; vö. ném. Langschnabel ’hosszúcsőr’, langschnäbliger Säger ’hosszúcsőrű fűrészelő’ (VNAE.). A madár táplálékszerző módjára vonatkozik Herman Ottó vágó kacagó (Madh.) elnevezése, „halakat vág ki a vízből”; vö. ném. Fischtreiber ’ua.’ (Brehm), tkp. ’halűző’.

A nagy bukó ’Mergus merganser’ a madarak osztályának a lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe, ezen belül a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj, mely Izlandon, a Brit-szigeteken, Európa és Ázsia északi részén, Kamcsatkáig költ. Szigetszerűen előfordul Európa más tájain is. Észak-Amerika középső részén is megtalálható.

Tavak vagy folyók közelében él. Hegyes, a csúszós halak megfogására alkalmas csőre van.

A kis bukó ’Mergellus albellus’ Skandináviában és Szibérián keresztül Kamcsatkáig költ. Tókörnyéki erdőkben található. Telelni délre húzódik. Csőre alsó káváján apró, hegyes fogak vannak, a felső pedig enyhén kampós, ez lehetővé teszi a síkos halak megragadását. Halastavaknál komoly károkat okoz. Magyarországon rendszeres vendég novembertől áprilisig.

§ Diána-cerkóf (Cercopithecus diana) – Diána: lk

A Cercopithecus nemen belül a róla elnevezett Diana csoportba tartozik, legközelebbi rokon faja a korábban csak alfajának vélt Roloway-cerkóf (Cercopithecus roloway). Távolabbi rokona a kevéssé ismert kis cerkóf (Cercopithecus dryas).

A hímek testhossza 50–57 cm, a Nőstényeké 40–48 cm, farokhossza 55–80 cm, a hímek testtömege 3,5-7,5 kg,a nőstényeké 2,2-3,5 kg. Színpompás állat, melynek alapszíne fényes fekete, torka, alkarja és szakálla fehér, hátulsó végtagjai rozsdavörösek, combjának elülső oldalán fehér sávok láthatók.

Nyugat-Afrikában egy viszonylag kis területen él. Guinea, Sierra Leone, Libéria, Elefántcsontpart és Ghána erdeiben honos. Elsődleges esőerdők fáinak csúcsán él.

Ez a nappal aktív faj kis – általában egy öreg hím által vezetett – csoportban él. Életmódja messzemenőkig hasonlít más cerkófokéhoz, különösen pedig az apácacerkóf rokonságáéhoz. Szociális szerveződésében testtartása nagyobb jelentőséggel bír, mint arckifejezései. Élénk színű hátsó testfelét gyakran használja jelzésre.

Táplálékát gyümölcsök és rovarok alkotják, de a leveleket, virágokat, hajtásokat, rügyeket, ritkán pedig fák nedveit is fogyasztja.

Nászviselkedéséről és ivari magatartásáról csak keveset tudni. A nőstényen ivarzáskor látható duzzanat nem figyelhető meg. Öt hónapi vemhesség után egy kölyök születik, amely kb. féléves koráig szopik, ivaréretté hároméves korában válik.

A faj csak viszonylag kis területen honos, az erdőirtások és a húscélú vadászat miatt pedig állományai többfelé nagyon lecsökkentek. A Természetvédelmi Világszövetség ezért Vörös Listáján a „veszélyeztetett” kategóriába sorolja a fajt.

§ Dingó (Canis lupus dingo) – Dingó: csn

A kutyafélék (Canidae) családjába tartozó szürke farkas (Canis lupus) alfaja.

Feltehetően a házikutyából visszavadult fajta, mely a kutatók feltételezése szerint valamikor az emberek révén érkezett e földrészre, évezredek óta vadon él Ausztrália területén, de előfordul Délkelet-Ázsiában is.

Teste 40-65 centiméter magasságú, 81-111 centiméter hosszú, a nőstények súlya 11-17, a hímeké 12-22 kilogramm körül van, de akadnak ennél nagyobb példányok is. Bundája rozsdásvörös vagy szürke színű. Új-Guineában egy kisebb, szürkés színű változatát találjuk. Hallása és szaglása jó.

Főleg erszényes emlősökre vadászik, de elfogyaszt madarakat, hüllőket, rovarokat és dögöt is. Lesből támad. Nehezen szelídül, az ember társaságát nem kedveli. A dingók családi kötelékben élnek egy „központi telepen”, melyet megvédenek a behatolóktól. Vadászterületük azonban nagyobb ennél. A fiatal dingókanok egyedül vadásznak egy nagyobb területen. Ha gazdag a táplálékkínálat, olykor csatlakozhatnak egy falkához; ha viszont szűkös, elzavarják az idegent. A juhnyájak "„hóhéra” és ezért a farmerek kíméletlenül pusztítják, ahol érik.

Életmódja a farkaséhoz hasonló. A fiatal dingó nagyon kedves jószág, ám felnőve bizalmatlanná, harapóssá, rendkívül önállóvá válik, ragadozó természete minduntalan kitör belőle, ezért kutyakénti tartása semmiképpen

nem ajánlott. Az idős és gyenge állatokat távol tartják a táplálékforrástól és a víztől, ezek rövid időn belül kiéheznek és elpusztulnak.

Falkában a dingók problémamegoldási stratégiája a farkashoz hasonló, azonban ha egy ember valamire rámutat a dingó a kutyához hasonlóan megérti a mozdulatot.

Ausztrál kutatók megfigyelése szerint a fogságban tartott dingók képesek eszközhasználatra. Egy megfigyelés szerint magasan levő tárgyat úgy értek el, hogy a kennelben található állványt odahúzták és arra felmásztak.

A házi kutyával – ha kölyökkoruk óta együtt nevelődnek – könnyen kereszteződik.

2 éves kortól ivarérett. Júniustól augusztusig tart a párzási időszaka. Vemhességi ideje 63 nap. Maximum 8 kölyök az utódok száma. A dingószuka ősszel

vagy a tél elején tüzel. Ilyenkor egy körülbelül tizenkét kanból álló falka követi, ezek a közelében maradnak. A szuka végül kiválaszt egyet; gyakran előző

almai apját.

A kölykök kilenc hét múlva születnek. A szuka minden évben ugyanazon a rejtett búvóhelyen fial, ha azt az emberek időközben nem bolygatják fel. Néhány

nappal később a szuka elvonul a társával néhány száz méterrel arrébb; szélirányban, hogy észlelhessék, ha valami zavar támad, anélkül, hogy felhívná a figyelmet a kölykei rejtekhelyére. Ha veszély fenyeget, egyenként elcipeli őket egy új, biztos fedezékbe. Egyébként csak szoptatni és a visszaöklendezett

táplálék kis falatkáival etetni tér vissza a kicsikhez. A kölykök gyorsan növekednek, és hamarosan mindkét szülőnek gondoskodnia kell ellátásukról és táplálásukról.

A szülők később egyre gyakrabban eltávolodnak a fészektől, de érintetlenül leteszik az elejtett zsákmányt a közelben, hogy később a kölykök maguk vadásszanak rá.

Mivel legtöbb táplálékállatuk éjjel aktív, a dingó is túlnyomórészt éjjel vadászik. A magányos dingónak könnyű zsákmányt jelent az üregi nyúl és a különböző gyík fajok, ha azonban párosával, vagy nagyobb csoportokban vadásznak, képesek megölni akár a szürke óriáskengurut is. Ha a falka több zsákmányt ejt, mint amennyi a pillanatnyi jóllakáshoz szükséges, a maradékot elkaparják és később visszatérnek, hogy elfogyasszák.

Ha szűkös a táplálékellátás, a dingó megeszi a madártojásokat, a lárvákat és a vízimadarakat is. Ha nagyobb állatra (kengurura) vadásznak, előbb csak követik, majd támadnak és megragadják, de a rúgás elől rögtön hátra is ugranak, mivel az halálos lehet számukra. Mióta Ausztráliában birkát tenyésztenek, a dingó könnyen megszerezhető zsákmányává vált.

§ Huszár dinka – tudományos neve: sárfehér – Dinka: csn

Sárgásfehér, illatos borszőlő.

Már a XIX. század elejétől adatolható szőlőnevünk (R. 1805: Gombás, 1812: Patay, 1821:Nagyváthy,1829:Görög), melynek a nyelvjárásokban különböző alakváltozatai használatosak [Feyér: sárfehér (Abaúj-miskolci borvidék) | Nyr. 4: sárfejér (Ádánd, Somogy megye) | Csoma: fejér sár (Somló) | Németh: öreg sárfehér, szagos sárfehér, zöld sárfehér].

Találó neve a fehér bogyóját és nagy fürtjét – mely nehéz, mint a sár – írja le egyes vélemények szerint. Igaza lehet azonban Gombocz Zoltánnak (MNy. 2)

abban, hogy a „sár előtag természetesen = sárga”; vö. sártök, sárvirág, sárfű, sárhajú, sárkörmű, sárlábú (madár), sárfűz, sárlevelű stb. Ez így van igen

nagyszámú – elsősorban korábbi – növénynévnél is a magyarban.

Társneve az izsáki sárfehér, fehér kadarka, huszár dinka és német dinka. Az izsáki elnevezést a híres ampelográfus, Németh Márton vezette be, a fajtacsoporton belül piros izsáki és fehér izsáki fajtát különböztet meg. Az izsáki (R. 1970:Feyér) helynévi eredetű szőlőnév, Izsákon a sárfehér a századfordulón teljes egyeduralomra jutott. Az eredetileg összetett szóban a jelzői szerepű előtag – jelentéstapadással – később vált önmagában szőlőnévvé. Buda, Bicske, Etyek környékén német dinka néven terjedt el, míg az Alföldön, Izsák környékén az izsáki sárfehér nevet kapta, az ottani határban 4000 kh-on termesztik. Kosztka László, a híres szőlészkedő izsáki gyógyszerész szorgalmazta a fajta széles körű termesztését.

Bátai a sárfehér társneve Borsodban már régóta (R. 1791: Balassa, 1798: Szirmay, 1803: Balassa, 1821: Nagyváthy, 1828: AgrTörtSzeml. 1981, 1858: G., 1896: Feyér, 1970: Németh).

Az észak-magyarországi nyelvjárásokból adatolt alakváltozatai Útm.: Borsod megye | Feyér: Miskolc | Németh: batai, bátyai.

Földrajzi név az alapja, az Arad megyei Báta helynévből való ez a fajtanév. A hasonló nevek (mint például pataki R. 1791: Balassa; mely nyilván Sárospatakról való szőlőt jelent) valamelyik fajta származására utalnak, de korántsem a végleges származásra, a fajta eredetére adnak választ. Egy-egy szűkebb vidék tájnyelvi nevei, melyek csak annyit árulnak el megbízhatóan, hogy az adott névadó közösséghez honnan jutott az illető fajta. Hasonló a névadási szemlélet háttere a sárfehér alFöldi nevének is (R. 1798: Szirmay, 1833: Kassai, 1856: Gyürky, 1857: SzőlFüz., 1861: FG., 1887: Goethe), mely a nyelvjárásokból is adatolt [BorFüz. 1869: alFöldi (Érmellék) | Útm.: alFöldi szőlő (Bihar) | Németh: alfödi, alföldy]. A fajta származási területére utaló név; más vidékeken az Alföldről odakerült fajtát egyszerűen a tájegység nevével jelölik, vö. például már Szirmay Antal (1810): „gatsai, batai, bakator és több All-Földi szőllőnek a’ nemei … a Hegyaljára a Tiszántúlról került”. Vö. még a tramini, beregi, tagyoni, budai, verseci stb. neveket.

Más a helyzet már a burgundi, csabagyöngye, zalagyöngye, cserszegi, Vértes csillaga, úrréti stb. szőlőnevekkel, melyek újabb, mesterséges névadás eredményei, és a névadás indoka ismert, helynévi utalásuk egyértelmű. Ismert fügér néven (R. 1844: Legrády, 1846: Jankó J.: A szőlőműv., 1857: SzőlFüz., 1858: FG., 1868: Entz, 1885:BorGazdLap., 1886: Hamm, 1909: BL. EmlFüz., 1935:Révai) is a sárfehér.

A népnyelvből a déli országrészből adatolt (MNy. 2: Dráva melléke, Baranya). Olasz eredetű gyümölcsnévből alakított szőlőnév, melynek minden bizonnyal a szőlőfajta édes íze az alapja. Születtek jócskán elfogadhatatlan

etimológiák, néhányan például a Fugger lengyel borkereskedőcég nevéből vélik leszármaztathatónak. A sárfehér csekeszőlő társneve még korábbról ismert [1805: tseke szőlő (Chaptal), 1856: czekeszőlő (Gyürky), 1870: cseke (CzF.)]. A nyelvjárásokból is adatolt [ÚMTsz.: cseke-szőllő (Sümeg vidéke) | BorFüz. 1869:

cseki (Rohonc)]. Az EtSz. szerint ismeretlen eredetű. De alighanem a cseke ’disznó’ szóval függ össze, a sárfehér szőlőfajta és a disznó dagonyázása a

sárban lehet a névadás szemléleti háttere. Szólás borközi állapotban: „cseke ne taszigál, kadarka ne taszigál”.

A sárfehér eredeti magyar szőlőfajta, mely a bálinttal és juhfarkúval a híres neszmélyi, a juhfarkkal és furminttal a híres somlai bort adta. Külföldön

csak a déli határunkkal szomszédos területeken ismert; csak Magyarországon és itt is csak néhány területen, elsősorban Izsák, Ágasegyháza, Kecskemét környékén termesztett fajta. Hosszú tenyészidejű, nagyon későn érő a sárfehér. A borszőlőfajták közül ennek a termésében van a legtöbb és legdurvább sav. Termőképessége nagy, fagyérzékeny, vízigényes fajta. Borából ma szinte kizárólag pezsgőt készítenek. Kozma Pál a sárfehérből nemesítette a mátrai muskotályt.

§ Dinka – tudományos neve: tök – (Cucurbita) – Dinka: csn

Kúszó indájú, tölcséres sárga virágú, kobaktermésű mezőgazdasági növény; Cucurbita.

1. főzőtök; Cucurbita pepo. főzőtök J: főznivaló hosszúkás,

fehéres termésű tök; Cucurbita pepo.

takarmánytök J: takarmánynak használatos tök. úritök J: 1. főzőtök, spárgatök. 2. N. sütőtök.

Tök szavunk a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) már felbukkan: „cucurbita: thwk”. 1490-ben thewk, 1520 körül thek (MNy. 11). Tartalmazza Murmelius szótára (1533) és a Gyöngyösi Szótártöredék (1560 k.) is. Ezután Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében [1583: bryonia földi tök hoc est terra cucurbita (NomPann.)], Calepinus szótárában (1585), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) olvasható. A XVII. században Lippay János (1664) egész sor tökfajt és fajtát ír le. Nadányi János könyvében (1669) és Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában szerepel, majd botanikai és mezőgazdasági íróink mind megemlékeznek a hazai töktermesztésről. A nyelvjárásokban tëk, tik, työk alakváltozata is használatos.

A magyar tök szláv, közelebbről valószínűleg déli szláv eredetű, míg a kobak elnevezésben kun szómaradvány mutatható ki. Már a tök szláv megfelelőinek

is volt ’fej’, illetve ’buta ember’ jelentése, a magyarban szintén megvannak összetételekben az ilyen jelentések: tökfej, tökfilkó, tökkelütött, töksi

stb. Egyéb összetételek a tök- ’teljesen’ jelentésű előtaggal a régtől, 1847-től adatolható tökrészeg, azaz ’olyan részeg, mint a tök’ szóláshasonlat analógiájára

jöttek létre. Ilyen a tökjózan, tökhülye, tökmindegy, tökutolsó, töksötét, tökrossz stb.

Benkő József 1783-ban megjelent Nomenclatura Botanica című összeállításában (NclB.) a földi tök, lopó-tök, szivó-tök, nyakas-tök, illetve a vizi-tök név

is szerepel. Szikszai szójegyzéke Cucurbita indica, azaz Török tök néven említi, ami a távolból származó elsősorban amerikai eredetű, újonnan behozott

és megismert kultúrnövények jelzője volt. Kassai József szókönyvében (1833) szerepel a trombita-tök ’Cucurbita oblonga’, mely a lopótökhöz hasonlít, a

lopó-, nyakas-, segges, trombitás-, sár-tök, azaz sárga tök, úri tök, tsíkos, szömöltsös, koronás, földi tök. A disznótök a Cucurbita pepo neveként már

a XVI. század második felétől adatolható: dizno tek ’hasonló az Acanthus verához’ (NépNyelv. 1935, majd 1698–1703: MedBorb., 1752: Pápai, 1807:MFűvK., 1831: Kresznerics, 1833: Kassai, 1862:CzF., 1893: Pallas). A nyelvjárásokban máig ismert (ÚMTsz.: Őrség, Nagykanizsa, Cegléd, Viss, Újfehértó, Erdővidék, Nagykunság, Debrecen, Nagyléta, Kolozsvár, Verpelét, Sümeg, Szalafő, Ricse, Vetés | SzegSz. | KkSz. | SzékNySz.:Háromszék, Zágon, Kézdiszentlélek, Barátos, Nagybacon, Udvarhelyszék, Rava, Szentlászló, Bögöz, Újszékely, Nagymedesér, Pálfalva, Gagy, Derzs, Szederjes, Ábrámfalva, Miklósfalva, Csíkszentdomokos, Lázárfalva, Tusnád, Csíkszentmárton, Karcfalva, Kilyénfalva, Gyergyóújfalu, Vasláb | SzamSz. | Nyr. 10: Zemplén megye, Szürnyeg | Nyr. 30: Vas megye).

Az összetétel disznó előtagja részben a növény kevéssé értékes voltát jelzi, részben pedig azt, hogy mint takarmánynövényt elsősorban a disznókkal etetik. Hasonneve a disznódinnye (R. 1780: Molnár J., 1783: NclB., 1825: LexBud.; N. ÚMTsz.: Nagyenyed, Lapusnyak). Erdélyi etnobotanikai terminus kerülhetett – Benkő József révén – a növénytan magyar szaknyelvébe. Benkő utal a francia melon pourceau megfelelőre(NclB.). Az összetétel a disznók számára jó takarmánynövényt, dinnyéhez hasonló alakú tököt jelöl. Kassai Józsefnél szerepel a segges-tök, mely népnyelvi elnevezés a Hegyalján: „seggen ülő, fel nem folyó tök”.

Laoszban a teremtéstörténet kulcsnövénye a tök. Az elpusztult bivaly orrlikából egy kúszó, hosszú növény nőtt, hamar megjelentek rajta a kabaktermések is. A csodás növény leírása más történetben is megtalálható: az első tökből származtak a khák (szolganép), a másodikból a Laoszban ma is élő lakók, a harmadikból pedig a mandarinok és a fehérek. Az indián szertartásokban egyrészt víztartó edényt készítettek belőle, másrészt áldás közben az áhítatot a varázslók tökcsörgővel fokozták.

A tök ősi típusait részben az ókori Egyiptomból maradt emlékekből, részben Plinius írásaiból ismerjük. Rómában gyakori gazdasági növény lehetett, a nagy

római természetíró azt írta Naturalis historiae libri című művének 19. könyvében, hogy a növény „szereti, ha öntözik, és ha trágyázzák. Támaszték nélkül nem tud megállni. Igen gyorsan nő, a boltozatokat és a lugasokat betakarja könnyű árnyékával. A töknek két fő alakját különböztetjük meg: a felfutót és a közönséges tököt, amely a földön nő.” Bár Európában a cucurbita szót Walahfried reichenaui apát (809–849) már a középkorban említi, és megtaláljuk Nagy Károly gazdasági utasításaiban is (VII. század), a takarmánytök-változatok csak a XVI. században tűnnek föl. (A latin cucurbita szóból származik a tök német Kürbis neve.) Régóta ismert és népszerű növény Magyarországon is a tök. Történeti eredetű az a szólásunk, hogy „fénylik, mint a Salamon töke”. Egykori királyunk visegrádi fogságában (1082–1083) a hagyomány szerint kivájt tökkabaklámpással nyugtalanul járt-kelt éjszaka fogsága sötét folyosóin, sőt a róla elnevezett Salamon-toronynak Dunára néző ablakaiba is töklámpákat tett, amelyek messzire világítottak. Ez a fény a halászok és hajósok körében közmondássá

vált.

Pethe Ferenc 1805-ben megjelent munkájában „egész sor” nálunk termesztett tökfajtáról ír külön megemlítve a Nyírséget, mint egyik fő termőhelyét.

Olyan óriásira nőttekről is olvashatunk nála, hogy betakarításuk nem lehetett könnyű a korabeli szállítóeszközökkel: „lehet találni Szabólts vármegyében

egy egész másásokat, úgy, hogy 4-5 megteli a közönséges paraszt szekeret könnyen: rendszerént 50-60 fontos szokott lenni”.

A marhabosztán ’takarmánytök’ (N. Nyr. 83: Gyimesbükk) erdélyi tájszó. Az összetétel bosztán utótagja (R. 1880: ua. ’konyhakert, veteményeskert’ Nyr. 9)

szerbhorvát és román eredetű, kétszeres átvételű jövevényszó. Végső forrása a perzsa bostan ’gyümölcsöskert, dinnyeföld, konyhakert’. Mivel a marhabosztán

erdélyi nyelvjárási szó, a románból kell kiindulnunk; vö. román bostán ’tök’; így tehát a név a marhatökkel függ össze. Az összetett szó bosztán utótagja

kétszeres átvételű jövevényszavunk, szerbhorvát és román eredetű. A perzsa bostan az oszmán-törökön keresztül került a keleti szláv és a balkáni nyelvekbe;

vö. oszmán bostan ’konyhakert, dinnyeföld’, bolgár bosztán ’ua.’, macedón bosztan ’konyhakert, dinnyeföld; zöldség- és főzelékféle, dinnye’, szerbhorvát

bòstan ’ua.’, albán bostán ’dinnye; dinnyeföld’, román bostán ’tök’, N. bostánă ’dinnyeföld’. Az oszmán bostan szó származéka az oszmán bostanci ’kertész;

R. török palotaőr’ &gt; magyar bosztandzsi és a szerbhorvát közvetítésű magyar R. bosztandzsia ’török palotaőr’.

Ugyanakkor a marhatök jelentése egyrészt ’főznivaló tök’ (Nyr. 30), másrészt Szegeden ’takarmánytök’ (Bálint). De megvan a népnyelvben Biharban (ÚMTsz.) és Vetésen, Szatmár megyében, Zemplén megyében Szürnyegen (Nyr. 30), valamint a közeli Kárpátalján, Ráton (Kótyuk) is. A nyelvjárási szavakat összefoglaló források adatain túl is – gyaníthatóan – széles elterjedtségű elnevezés lehet.

A tök társneve számos vidékünkön a dinka, melynek alapszava a szláv dinja, ami valószínűleg a dy-ti ’felfújni’ igével van kapcsolatban, azaz ’felfújt gyümölcsöt’ jelent. Ide tartozik a linka ’úri tök’ (Nyr. 12), dinka ’sütőtök, úri tök’ (MTsz.) és persze a dinogál ’iddogál, borozgatva mulat’ ige a Kunságból. A dinka szőlőnév ennek a dinja (’dinnye’) szónak a kicsinyítő alakja. A magyar szőlőnév forrása a szerbhorvát dinka, mely tulajdonképpen ’dinnyeízű szőlőt’ jelent.

Érdekes összefüggést vet föl Kiss Lajos (NyK. 70) a szerbhorvát plovdinka és a bolgár Plovdiv helynév között.

A monda szerint a Szatmár megyei város, Béltek nevében is a növénynév van. Amikor 1086-ban Salamon a trónja visszaszerzéséért kunokat hívott az országba, Szent László harcolt ellenük. Egyszer szomjúságát csillapítandó egyéb edény nem lévén katonái kivájt tökhéjban hoztak bort. Jóízűt ivott belőle László,

és azt mondta tréfásan: „De édes bélű ez a tök!” Ennek emlékére az odatelepített falu, később mezőváros a Béltek nevet kapta.

A télitök ’Cucurbita melanosperma’ társneve rostos húsa miatt istengyalulta tök. Pápa vidékén az úritök sütőtök, sültök. A tök, uborka, dinnyefélék gyümölcsének kabak neve (R. 1807: MFűvK.) ma botanikai műszó. A török qabaq ’tök’ szó átvétele. Számos egyéb jelentése (pl. tökpalack, szaruból készült ivóeszköz, kivájt fa, fej vagy a kalap, főkötő kiemelkedő része stb.) mellett a szónak az eredeti jelentése ’Lagenarius vulgaris’, azaz a lopótök volt.

Napjainkban egyre népszerűbb a magyar konyhában is a velőtök, olasz tök vagy cukkini. A Cucurbita pepo fajnak ez a termesztett változata Közép-Amerikában

őshonos. Termése henger alakú, sima héjú, zöldessárga színű. Fiatal, biológiailag éretlen termése igen jó ízű, sütve, párolva, rántva köretként vagy nyersen salátaként fogyasztják. Jelentős C-vitamin- és karotintartalma. Vetése után 45–55 nappal már szedhető, hozama is kedvező, 3–5 kilogramm tövenként.

A lótök a takarmánytök Szeged környékén használatos neve; ezt a tökfajtát a jószág etetésére termesztik. A többi tökfélénél nagyobb termésű tök megkülönböztető elnevezése.

A lósütő(tök) szintén etnobotanikai terminus: lousűtöü ’marhatök’; Szlavóniában, Kórógyon használatos.

Némely vidékünkön cicatök a sütőtök (ÚMTsz., Nyatl.) neve. A süntök az Echinocystis lobata. Ez a növény ültetésből kivadult és sokfelé meghonosodott, elágazó kacsokkal kapaszkodótökféle. Észak-Amerikából származik. Latin echinocystis (&lt; görög echinosz ’sündisznó’; kysztisz ’hólyag’)nevéből való a magyar süntök. A név a növény nagy, gömb alakú termésére utal, melyet éretten kívül száraz, lágy tüskék borítanak. Szintén erre utal a növény tüskés vaduborka társneve. Ez a német Igelgurke, azaz ’sünuborka’ megfelelője. A sün állatnév szerepel a növény szlovák nevében is, vö. ježatec lalo natý.

A patisszon kalóriaszegény zöldségnövény, termése savanyúságnak és számos önálló ételnek kiváló alapanyaga, jól fűszerezhető. A legtöbb tökféléhez hasonlóan a patisszont is amerikai származású növénynek tartják. Az indián lakosság körében régóta ismert, elsősorban Kalifornia vidékein. Napfényes, meleg talajokon díszlik a legjobban. Erőteljes növényzete miatt csapadékban szegény vidékeken is termeszthető. Minimális növényvédelmi munkát igényel. A konyhán nagy előnye, hogy a kisebb átmérőjű terméseket nem kell meghámozni, sem kimagozni. Elég a kocsány és száraz virágszirom eltávolítása után alaposan megmosni. Nincs jellegzetes íze, ezért bármilyen fűszerezéssel elkészíthető. Legjobb talán bő fokhagymával, kevés petrezselyemmel. Diabetikus és kalóriaszegény étrend összeállításánál komoly szerepe lehet. Elkészíthetjük sütve, rántva, töltve, rakottan, pörköltként, párolva. Az egészen kis terméseket uborka módjára egészben savanyúságként

lehet eltenni. A hagyományos lébe kissé több ecetet tehetünk, mert a patisszon enyhén édeskés ízű. Kovászolni is lehet napos, meleg helyen, akár az uborkát.

§ Dinó – tudományos neve: dinoszaurusz – (Dinosaurus) - Dinó: csn

1. az őshüllőknek hatalmas testű állatokat magában foglaló rendje.

2. ennek egy egyede.

A dinoszauruszokat Richard Owen nevezte el 1842-ben. A dinoszaurusz latin eredetű tudományos szakszó (< dinosaurus). A kifejezés két görög szóból alkotott, a deinósz ’rettenetes’ és a szaurosz ’gyík’ összevonásából. A név ma nemzetközi szó; vö. többek közt bosny., mac., szerb, cs., észt, fi., holl., szlk. dinosaurus, ang. dinosaur, fr. dinosaure, ném. Dinosaurier, or.динозавр, ol. dinosauro, sp. dinosaurio (W.).

A Tyrannosauroidea kifejezés először 1964-ben jelent meg, Alick Walker brit paleontológus használta, az ebbe az alcsaládba tartozó Tyrannosauridae családot Henry Fairfield Osborn írta le 1905-ben. A magyarban – tükörfordítással – nevezik zsarnokgyík családnak is. A lat. tyrannus ’zsarnoki uralkodó, fojtogató’ szóból alkották a Tyrannosaurus terminust. A Ceratosaurus nasicornis jellegzetessége az orrcsonton ülő kis szarv, amiről latin faji nevét is kapta (< lat. nasus ’orr’ és cornu ’szarv’). Ugyancsak erre a sajátosságra utal a latin genusnév, a gör. kérasz ’szarv’ és a gör. szaurosz ’gyík’ szavakkal alkotott nemi terminus.

A dinoszauruszok a földtörténeti középkorban (mezozoikum) élt hüllők egy csoportja. A mezozoikum három korszakra osztható: a triászra (240–200 millió éve), a jurára (200–146 millió éve) és a krétára (146–64 millió évvel ezelőtt). Változatos méretű (csirke nagyságútól a 30 méteresig terjedő) szárazföldi állatok voltak, amelyek 165 millió éven át uralták az egyes ökoszisztémákat. A triász időszakban, 230 millió éve jelentek meg, és a kréta időszak végén, 65 millió éve pusztultak ki. A hüllők az első igazi szárazföldi gerincesek. Szaporodásuk teljesen független a víztől. Tojásokat raktak, amelyeket magzatburok védett a kiszáradástól. A hüllők osztálya a mezozoikumban gazdag volt. Legismertebb alosztályuk a Dinosauria volt, amelyeknek egyes fajai a valaha élt legnagyobb állatokat jelentették. Ugyanakkor tyúk nagyságú egyedei is voltak. A szárazföldi dinoszauruszok részben növényevők, részben ragadozók voltak. A leghatalmasabb példányok a mezozoikumban elterjedt nyitvatermő fák leveleivel táplálkoztak, mint pl. a 18 méteres Brontosaurus (más néven Apatosaurus), vagy a 23 méter hosszú Brachiosaurus, amely 12 méter magasan hordta a fejét. Más növényevők, mint a 10 méteres, a mai orrszarvúkra emlékeztető Triceratops, legelésző életmódot folytattak. A legkülönösebb dinoszauruszok közé tartozott a Stegosaurus, amelynek hátán különös lemezek helyezkedtek el, valószínűleg hőcseréjének biztosítása céljából. A 6 méter hosszú, 2 tonna súlyú állat agyveleje mindössze 7 deka volt, amely testéhez képest negatív rekordnak számít. A ragadozók mellső lábai elcsökevényesedtek, hátsó lábaikon azonban gyorsan futottak. A legfélelmetesebb közülük a 14–15 méteres Tyrannosaurus volt, amelynek testsúlya elérte a 8 tonnát. Jóval kisebb, de nem kevésbé veszélyes volt a Velociraptor, amely nevét gyors futásának köszönheti.

§ Diólégy – tudományos neve: Dióburok fúrólégy - (Rhagoletis completa Cresson) – Dió: csn, lk

Az elmúlt években több, hazánkban nem őshonos fúrólégy is megjelent. Közülük két újabb faj a cseresznyét veszélyezteti, illetve a diólégy a diótermésben okozhat jelentős károkat.

A diólégy, a foltosszárnyú gyümölcsmuslica és az amerikai szőlőkabóca is csak néhány éve települt be hazánkba, éppen ezért a védekezés sem könnyű ellenük.

A diólégy (melyet dióhéjlégy, dióburoklégy, nyugati dióburok fúrólégy, stb. nevekkel is illetnek) nyugatról érkezett, 2012-ben találták meg Kőszegen. Már átlépte a Dunát, és 2017-ben Dabason, Ceglédbercelen, Budapesten a XIX. és a XII. kerületben is csapdázták. A jól ismert két cseresznyelégyfajunk édes testvére, hasonlóan követhető a rajzása a sárgalappal. A dió kemény csonthéja és a zöld burok között táplálkozik, itt találhatóak a nyüvek. Szinte egész nyáron rajzik.

Amit biztosan meg kell tennünk: folyamatosan szedjük össze és semmisítsük meg a lehullott szemeket. Ezekből a talajba vándorolhatnak és báb alakban áttelelhetnek a legyek. (Hasonlóan a cseresznyelegyekhez.) Még most is érdemes összegyűjteni a megfeketedett, étkezésre már biztosan nem alkalmas termést.

Foltosszárnyú muslica (Drosophila suzukii)

2012-ben érkezett meg hozzánk a foltosszárnyú gyümölcsmuslica. 2014-ben már az ország minden pontján fogták az almaecetes csapdák. Gyakorlatilag az összes gyümölcsünket félthetjük, hiszen a bogyósok mellett a csonthéjasok, de az almatermésűek is a tápnövényei közé tartoznak. A beérett termés héját is fel tudja vágni a fűrészes tojócsövével, ellentétben a jól ismert hazai muslica fajainkkal, melyek csak a sérült bőrszövetű – pl. a cefrének zúzott – termések körül jelennek meg. Tavaly néhol „elfolyt a szeder”, a kártétele nyomán jelentkező gombás, baktériumos fertőzésektől.

Sajnos az amerikai szőlőkabóca által terjesztett a szőlő aranyszínű sárgaságát okozó fitoplazma is tovább terjedt 2017-ben. Manapság talán ez okozza a legnagyobb fejtörést a növényvédősöknek. Néhányan második filoxérajárványnak titulálják! Ez talán túlzás hiszen már egy viszonylag jól kidolgozott technológiával védekezhetünk a terjesztő kabóca ellen.

§ közönséges dió (Juglans regia) – Dió: csn, lk

Közepes vagy nagy termetű fa! A nemzetség tagjai közül ezt termesztik a legszélesebb körben ízletes terméséért.

A binomiális név szó szerint „királyi diót” jelent. Délkeletre a Balkántól

Délnyugat- és Közép-Ázsiáig, a Himalájában és Délnyugat-Kínában is honos. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) szerint az iráni Shahmirzad ültetvény a legnagyobb a világon 700-750 hektáros nagyságával.

Kirgizisztán területén 230 700 hektár dióerdő található, ahol a J. regia a domináns fa a felső koronaszinten (Hemery and Popov, 1998). Sokfelé előfordul, gyümölcsfaként vagy utcai sorfaként telepítik. A mészben gazdag, humuszos, egyenletes vízellátottságú talajokat szereti.

Metszését a többi gyümölcsfával ellentétben tilos tavasszal végezni, mert ilyenkor a nagy gyökérnyomás miatt túl sok nedvességet veszít a fa, a sebek nehezen száradnak be, és ez rothadást indít.

Lombhullató, egylakifa. Magassága tipikusan 15-25 méter, egyes példányok a 30 métert is meghaladhatják. 150-160 Évig elél, de magassági növekedése 70-80 éves korában abbamarad. Koronája széles, sűrű, szabályos alakú. Törzse ívelten fölfelé tartó, közel egyforma erős ágra oszlik már kevéssel a

Talaj fölött, ezek több, gyakran meggörbülő vagy könyökszerűen elforduló kisebb ágban folytatódnak. A fiatal fák kérge

ezüstösszürke színű, sima; később jellegzetesen repedezett, barázdált és világos barnásszürke színű lesz. A fiatal ágak csillogó világosszürkék. A fiatal

hajtások vastagak, fényes olajzöld színűek, kopaszak. A vessző metszete rekeszes. A csúcsi rügyek sötétbarnák vagy majdnem feketék, nagyok, gömbölyűek.

A későn megjelenő levelek 20–40 cm hosszúra nőnek, szórt

levélállásúak, páratlanul szárnyaltak, az egyes levélkék hosszúkás-oválisak, nyelesek, legfeljebb 15 cm hosszúak, számuk 7-9. A sárgászöld levélkék bőrneműek, ép szélűek vagy csak kissé fogazottak (a fekete diótól

eltérően), szétdörzsölve kellemes illatúak, mely szárítás után elvész. A

levélripacsok szív alakúak.

Április-május táján virágzik, a porzós virágok akár 4 héttel a termős virágok előtt nyílnak (proterandria). A fiatal fákon kezdetben csak porzós, majd

néhány évig felváltva vagy csak porzós vagy csak termős virágok képződnek.

Porzós virágai 3–10 cm hosszú, lefelé görbülő majd lecsüngő, sárga vagy sárgászöld, vastag barkában fejlődnek. Termős virágai 2-5-ös csomókban, alig észrevehetően helyezkednek el az ágvégeken (egyes termesztett változatokban az oldalrügyeken is), bibéik sárga színűek. A virágok

szélbeporzásúak. Az apomixis is előfordul.

Termőtája cönokarp, termése csonthéjashoz hasonló, 4–5 cm hosszú, gömbölyű, világosbarna, zárt kupacsú makk, amit diótermésnek is neveznek. Külső burka zöld vagy sárgás színű, kopasz, íze fanyar, a csonthéjról érés után könnyen leválik, szabálytalanul felhasadozik. A csonthéjban ráncos, húsos, kétfelé váló, dús olajtartalmú magot találunk, ezt szokás fogyasztani.

Termését élelmezési célra hasznosítják. Szürkésbarna gesztű fája

jó minőségű, bútorfaként hasznosítják.

§ Repülő dioméd – tudományos neve: albatrosz – Dioméd: fk

Hatalmas fekete szárnyú, fehér tollazatú óceáni viharmadár.

Az albatrosz madárnév 1854-től adatolható nyelvünkben: albatros, majd 1859-ben albatrosz (Kiss 1985).

A magyarban a ném. Albatros ’ua.’ (EL.) átvétele. Nemzetközi szó. A név portugál és francia közvetítéssel terjedt el az európai nyelvekben. Végső forrása a névelős arab al-gattas ’búvár (vízimadár is)’. Az albatroszban az alb- kezdet Kiss Jenő szerint a lat. albus ’fehér’ hatására keletkezett, a madár fehér tollazatára utal. A Diomedeidae ’Albatroszok’ család a legtöbb nyelvben ezzel a szóval jelölt; vö. ang. albatrosses, fr. albatros, ném. Albatrosse, or. aльбатросовые, sp. albatros stb. (EL.).

Korábban 1801: repülő dioméd (Földi) volt az albatrosz neve, ez a lat. Diomedea szóvégelhagyásos átvétele. A szaknyelvi latin Diomedea terminus a görög Diomédes nevét őrzi, akinek a barátai a legenda szerint halálát gyászolva madarakká változtak. A kormos albatrosz ’Phoebetria fuliginosa’ onnan kapta a nevét, hogy barna és szürke tollazata bekormozott papírosra emlékeztet. A Diomedea exulans a vándor albatrosz faj neve, idegen nyelvi nevei közül az ang. wandering albatross, ném. Wanderalbatros, sp. albatros viajero, or. cтранствующий альбатрос(uo.) és sok továbbimegfelelőjemind ’utazó-, vándorló albatrosz’ jelentésű. A madár szaknyelvi lat. exulans fajneve is ’elűzött, kivándorolt’ jelentésű (< lat. exulare ’száműz, számkivet’).

Óriás termetű, erős testű, rövid, vastag nyakú, nagy, hosszú, erős, oldalt lapított, horgas, éles csőrű madarak. Az albatrosz fekete evezői kivételével hófehér. Kiterjesztett szárnymérete 3–4,25 méter közötti lehet. Tulajdonképpeni hazája a déli félteke óceánja. Csodás repülő, szárnya alig mozdul meg; úgy emelkedik a magasba és ereszkedik a mélybe. Büszkén, függetlenül lebeg a hajó közvetlen szomszédságában. A kormos albatrosz az Antarktisz körüli szigeteken, déli kontinensek partjain költ. A kisebb termetű faj tollruhája sötét- és világosbarna, háta hamuszürke és a farka ék alakú. A dolmányos albatrosz ’Thalassarche melanophris’ általában magányos, de kolóniákban költ.

§ Dittó – tudományos neve: disznó, vaddisznó – (Sus scrofa domestica) - Dittó: csn

Helynévként már az első szórványemlékünkben, 1055-ben, a Tihanyi alapítólevélben előfordul: „Aliuſ locuſ qui gíſnav dicitur”. Köznévként 1283-ban bukkan fel írásban: dyznopaztor (TESz.), 1330-ban geznopastor (MNy. 10), 1510 k.: kewergeysno (OklSz.), 1570 k.: dÿзno (ArsMed.), 1833: disztaja (Kassai), 1838: gyisznyó (Tsz.), 1862: dicznó (CzF.), 1885: disznu (Nyr. 14). Alakváltozatai a nyelvjárásokbanMTsz.: desztó, dittó | ÚMTsz.: desznyó, diszdó, gyisztó | Nyr. 4: desznu | uo. 7: desznyu | uo. 2: desztó | uo. 5: diszna | uo. 6: disznu | uo. 1 és 2: disztu | uo. 20: dittó | MNy. 5: gyesznő | Nyr. 7: gyisznaó.

Honfoglalás előtti szókölcsönzés, ótörök jövevényszavunk egy csuvasos török nyelvből; vö. csuv. sïsna, ócsuvas *jïsnaγ, a köztörökben *γasnaγ’ua.’ lehetett. A (feltételezett) ősi csuvas alak szabályosan gyisznó lett nyelvünkben, ez a XV. század előtti írásbeli adatokkal és sok nyelvjárási alakkal (gyesznó, gyisztó stb.) bizonyítható. A szókezdő hang depalatalizálódott, akárcsak a dió esetében. Disznó szavunk átvitt értelemmel ’gyalázatos, mocskos, gusztustalan ember’ jelentésű, melléknévként ’trágár’, illetve ’nagyon nagy’. Származékai: disznóság, disznótor, disznóól, igei származéka a disznólkodik.

A kettős szókészletben a szópárok sok esetben nem válthatják ki egymást. Így pl. disznóól van, nem sertésól. Azonban a vendéglőben sertéspörkölt, és nem disznópörkölt rendelhető. Még véletlenül sem hallja a részegen hazatérő férj, hogy: te sertés!

A disznótartás szaknyelvének kifejezése a kan disznó, kancsi, kani, göbe, koca, poca, emse, eme, magló, siska, hízó, mangalica, mankus, ártány, malac, süldő, poci. A disznó nősténye, az anyadisznó, koca a göje, gönye; R. 1833: gönye (Kassai); N. MTsz.: göje | Nyr. 20: gője-malac ’nőstény malac’ | Nyr. 6 és 9: gönne ’nőstény disznó, koca’ (Székelyföld). A palócoknál emics a nőstény malac (Nyr. 10) neve, ez nyilván az emse ’nőstény’ szó; vö. még eme, emse, emcse,emicse ’ua.’ (Nyr. 5). Van emse szamár, emse madár (Nyr. 6), encse nyúl (Nyr. 5) és természetesen emse ’nőstény disznó, koca’ (MTsz.) is.

A hízó disznó a nyelvjárásokban hizó, hizaó (Nyr. 16, 10 és 5). Vas megyében a malac neve régen 1838: poci (Tsz.) volt. A süldő R. 1838: süjdó (Tsz.), 1840: süldelék (MTsz.); a nyelvjárásokban Nyr. 4: südé,südü. 1840-ben volt sűdő nyúl, sűdő bika is Heves megyében (MTsz.). Szólásokban a Székelyföldön Disznyó keringette; Disznó veszett [káromkodás] (Nyr. 4).

A latin szaknyelvi Sus genusnév a lat. sus, suis ’disznó’ szóból való, a lat. scrofa fajnév ’vaddisznó’ jelentésű. A disznó igen régi neve adatolható a legtöbb európai nyelvben. A kfn. swîn (WbZ.), ófn. (aln., ófríz, angolszász) swin ’disznó’ (DWb.) terminus a germ. *swina ’ua.’ névre, ez pedig a régi indogermán *s/u/wino- ’disznóhoz tartozó’ jelentésű szóra vezethető vissza (uo.). Ennek előzménye a lat. suinus, a végső forrás pedig a ’disznólkodni’ jelentésű gör. hyinosz (uo.) kifejezés. A disznó lat. porcus nevének folytatója a fr., ro. porc, ol.,port. porco (EL.).

A házisertés, sertés vagy disznó (Sus scrofa domestica) a disznófélék családjába tartozó vaddisznó (Sus scrofa) háziasított formája. Eurázsiából származik. Gyakran falánk és piszkos állatként említik, ám magas intelligenciával rendelkezik. Magyarországon a disznóval kapcsolatos hiedelmek és mágikus eljárások elsősorban az állat egészségére, szaporaságára, hasznára vonatkoznak, másrészt az állatok egyes megnyilvánulásaiból az emberi élet fordulóira vagy az időjárásra következtetnek. A disznó egészségének biztosítására pl. vízkeresztkor a malacnak záptojást adnak. Disznóvész és rovarok ellen tüzet gyújtottak, és ezen hajtották át az állatokat. Rontás megelőzésére a disznóólra piros szalagot kötöttek. A praktikus gyógyszerek mellett gyógyították a disznót ráolvasással (pl. a nyüvet „kiolvasták” belőle), vagy nyálfolyás ellen a kihajtás előtt a disznóólban meghempergették az állatot. Hogy a disznó ne dögöljön meg, Szent György napja előtt fogott kígyó fejét tették a disznóvályúba.

§ Dóber – tudományos neve: sügér – (Perca fluviatilis) – Dóber: csn

Folyó-, állóvízben gyakori, kisebb, zömök, ízletes hal; Perca fluviatilis.

Első írásos említése 1435 k.: siger (SchlSzj.), majd 1500 k.: sigher (TemGl.), 1544: swger, siger (OklSz.), 1605: syger (OklSz.), 1735: sűgér (SzT.),

1794: súgár, sügér (Grossinger); nyelvjárásainkban Édes: ua. | MTsz.: sigér,sígér, súdér | NéprKözl. 4: singér | Gyurkó: süger, sügre.

Ismeretlen eredetű halnevünk. Származásának finnugor magyarázata (NyK. 2, Ethn. 4) nem állja meg a helyét. Beke (Nyr. 61) csuvas eredetet föltételez, illetve

a kalmük sörgö ’ua.’ halnévvel veti össze (Hal. 33). A magyar halnevet átvette a kárpátukrán(singig, süger ’ua.’ Vladykov), a román (sugăr Gyurkó) és a

szlovák is (šiger Sipos, šuder Fe.) hasonló jelentéssel.

Társneve a fésűshal (N. MTsz.), hegyes, tüskés és szúrós uszonyai miatt nevezik így, különösen fölmeredő hátuszonya hasonlít fésűre. Rappi hóhér nevének

(N. uo.) magyarázata az, hogy „Egy rappi ember ezt ette, szálkája a torkán akadt, megfulladt” (Moháry Gyula varbói plébános tudósítása /HalK./). Bules nevét (R. 1863: Heckel, 1910: budres, bulhes /Nyr. 39/; N. ÚMTsz.: bulhes, budrihal, bujhes, butres | HalK.: bules | OrmSz.: bures | MNy. 40: budres) Kniezsa (SzlJsz.) és Beke (Hal. 33) az EtSz. nyomán egyaránt szerbhorvátból származó jövevényszónak tartja; vö. szbhv. buljes (RszK.), bul, bulezs ’sügér’ (Medic).

Ennek eredete ismeretlen. Munkácsi előtte (Ethn. 4) még fordítva magyarázta, azaz a szerb halnév volna a magyarból. Viszonylag korai fölbukkanása nyelvünkben azonban amellett szól, hogy magyar fejlemény lehet. Mivel egyetlen más szláv nyelvben sem mutatható ki, inkább a szerbhorvát halnév lehet átvétel a magyarból.

Dibbancs népnyelvi neve (HalK.: Eger) a – más jelentésű – dobáncs (MoH.) halnévvel függ össze. Dóber társnevének (R. 1801: dúbír /F./, 1884: dúbér /Nyr.

13/; N. ÚMTsz.: dobír, dúbir, dúbé hal | HalK.: dóber,dúbár, dúbér, dúber | Ecsedi: dúbír | Halh.: dübér) németből való származtatása (Melich és Beke:

DLw., Hal. 33) kevéssé meggyőző. Ez a halnév a dobár ’telt, domború, kövér, nagy hasú’ (ÚMTsz.) szóval függ össze, a testformára utalva. Esetleg a magyarból átvett az ukr. bobir, bubir ’Gymnocephalus acerina’ (FU.) halnév. Kándró (N. HalK.: ’tóban élő hal, talán sügér’ a Székelyföldön) halnevünk a szerb kodro ’sügér’ (Medic 1) átvétele. A nyelvjárásokban körmöshal neve is van (R. 1794:Grossinger, 1876: Kreszn., 1887:HalK.; N. ÚMTsz.: kőrmös-csuka, körmös), tüskés uszonyairól nevezték így el. Szolgabíró (N. Gyurkó) nevére azzal szolgált rá a sügér, ez a falánk kis ragadozó, hogy elfogyaszt mindent a planktonoktól a halivadékig. Ráadásul gazdasági értéke sincs, éppoly kevéssé kedvelhették a halászok, mint a szolgabírót.

A tudományos Perca nemzetségnév a latin perca ’sügér’ halnévből való, az ógörög πέρκη (pérkē) ’ua’ folytatója. A végső forrás az óindoeurópai *perk- /

*prek- ’foltos, pettyes’ szó lehetett. Az ókori halnév a ’változatos, sötét színű, színes’ gör. περκνός, a ’sötétül’ jelentésű perkazein szócsaládhoz tartozik.

A sügér a halak többségénél valóban jóval sötétebb színezetű. Az ógörög halnév folytatói az európai nyelvekben a sügér következő nevei: gör. πέρκα, ang. perch (R. XIV. század perche),ófr. perche, fr. perchat, perche, sp. és port. perca (EL.), ol. perca, persico (PI. 108). A magyarban is megvolt a perca, R. 1500 k.: „…silicet nomine dergecze, vel siger vel perca” (TemGl.), 1533: „Perca:eyn persich: Perca hal” (Murm.). Ennek az érdekes kéttagú magyar halnévnek az első tagja latin név a sügér helyett. A sügérfélék lat. perca nemzetségnevéből „magyarított”. Mivel annyi régi, saját név van a magyarban a sügérfélék képviselőire, ez a szerencsétlen névadási kísérlet nem járt eredménnyel.

A Gymnocephalus cernuus magyar varsinta társneve a Barsch nyelvjárási Waschinger ’sügér’ (baj. Wärsch, Wärschinger, Wärschling ’ua.’) alakváltozatából való; R. 1715 k.: varsinta (MNy. 46), 1730: ua. (BélTractatus), 1887: ua. (HalK.); N. MTsz., Ti., Jankó: Balaton. Lukács Károly írta (MNy. i. h.), hogy e halnévvel az altenbergi bencéseknek átadott tihanyi apátságtól Örvényes halászfaluba telepített sváb halászok ajándékozták meg a szomszéd tihanyi őshalász népet, és ennek révén az egész Balaton halászságát. Szintén német eredetű, a Barsch halnévből való a következő néhány terminus. R 1730: persling (BélTractatus), 1838: barsóka (Tsz.), 1887: persli (HalK.), 1893: parcs, persli (NéprFüz. 25), 1895: persli-hal (Nyr. 24), 1902: barsóka (Jankó), 1904: ua. (Vutskits), 1914: ua. (EtSz.); népnyelvi MTsz.: persli ’sügér’ | HalK.: barsóka ’durbincs’ | Ti.: borsóka | Jankó: borzsóka ’ua.’ | Gyurkó: parcs ’sügér’, persli, persling, barsling. A ’sügér’ jelentésű német halnév az aln. *base ’éles, hegyes’, kfn. bars ’sügér’ jelentésű szóval tartozik össze; vö. még ném. Bart

’szakáll’, Bürste ’kefe’, barsch ’durva, barátságtalan’ (BWDWb.). A sügér tehát nevét hegyes, szúrós hátuszonyáról kapta. Ez a neve átkerült néhány más

nyelvbe is; vö. ang. bass, barse (R. XV. század óang. bærs), holl. baars (FB., középholl. baerse), szlk. peršla, szln. peršelj (DLw.), szbhv. pers ’ua.’

(Medic).

A sügér számos elnevezése között testének színezete alapján keletkezett a ném. Buntbarsch, azaz ’színessügér’vagy a Graubarsch, vagyis ’szürkesügér’ elnevezés.

Csíkozottságára utal Streifbarsch, azaz ’csíkossügér’ neve. A Jagebarsch, azaz ’vadászsügér’ a szabad vizek lakója, ezért világosabb színű. A Tiefenbarsch,

azaz ’mélysügér’ akár 50 méter mélységű vízben él, ennek megfelelően jóval sötétebb. Szintén élőhelyére utal a Krautbarsch, azaz ’fűsügér’, a hal elsősorban

növényzettel gazdagon benőtt vizekben tartózkodik. A Seebarsch pedig ’tavisügér’ jelentésű.

Az állóvizek és a lassúbb folyóvizek lakója, a víz tisztaságára érzékeny. Fiatal egyedei kisebb csapatokba verődnek, a nagyobbak magányosan vadásznak az apró halakra. Ikra és halivadék fogyasztásával nagy károkat tud okozni. A Balatonban nagyon megritkult az állománya, halászati jelentősége nincs. Külföldön a horgászok kedvelt zsákmánya, sokfelé telepítik is. Nálunk a félkilós sügér már ritkaság. Pedig kiváló a húsa, és alig szálkás.

§ Doboló – tudományos neve: bölömbika – (Botaurus stellaris) – Doboló: csn

Sűrű nádasokban élő, jellegzetesen bömbölő hangú, varjú nagyságú madár; Botaurus stellaris.

Már a XIV. század végétől adatolható a név (belem bíka), majd a további szótörténet szerint bölöm-bika, bölön-bika, bölöny-bika, bőn-bika, bömbölő-bika, bömbika, bömbölbika, bämbäl bika, böm-böm bika alakváltozatain tárgyalták.

A bölömbika nevét a hím bömbölésszerű párzási hívóhangjáról kapta, amely gyakran igen messze elhallatszik. Amikor megszólal, azt mondják: „Bőg a láp bikája”. Először a csőrét többször összeveri, majd halk, de erőteljes belégzés után következik a bömbölés. A hangot a felfújt tápcsatorna erősíti fel, s 2–3 kilométer távolságra is jól elhallatszik. Az ember könnyen utánozhatja az egyszerű hangokat, s ha szerencséje van, jön rá a válasz, sőt a hím kíváncsian megindul felé.

Az összetétel előtagja a bölény állatnév alakváltozata. A bika utótag a madár mély, buffogó hangjára utal, a lat. botaurus (< lat. bos, taurus ’ökörbika’), az ang. bull-of-the-bog (mocsári bika) és a sp. avetoro (madárbika) jelzi, hogy más népek is így hallják ezt a madárhangot. A bölöm előtag valószínűleg ugyancsak a bölény alakváltozata, a tájnyelvi bőbika, bömbölő bika, bőrömbika formák népetimológia eredményei. A népnyelvben nádibika, vízibika és dobosgém (ÚMTsz.), muszkagém, doboló (KissMad.).

Erről a hangról kapta ökörbika (R. 1590: SzikszF.) nevét is, amely pontos megfelelője a madár tudományos lat. Botaurus nemi terminusának. Ugyancsak hangjáról kapta ordítóbika (R. 1793: Grossinger) és dobosgém (1799: Fábián) nevét. Földi 1801-ben így jellemzi: „zordon erős szava vagyon. A’ nád között lakik, és az orrát a’ vízbe dugván, úgy ejti ezen dobszóhoz, vagy bika bőgéshez hasonló hangját.” Fábián szerint „iszonyúképpen tud bőgni, és majd olly formán ordítani mint az ökör.” Hangjára utal az ang. N. bumble, bogdrum, bottlebump, butterbump, ol. trombone, észt hüüp, hüüpel, hüüpri, ném. Rohrdommel (EL.) elnevezés is.

A gémfélék (Ardeidae) családjába tartozó halevő madár. Eurázsia mérsékelt égövi területein költ. Megtelepedett Dél-Afrikában is. A fekete kontinens trópusi területein telel. Hossza mintegy 70–80 centiméter, a valóságban azonban jóval kisebbnek látszik, mivel rendszerint gubbasztó testtartásban látható. Érdekes megfigyelni, amikor veszélyben érzi magát. Ilyenkor csőrét égnek emeli, és szoborrá merevedik. A hímek többnejűségben élnek, s nem vesznek részt a költésben, sem az ivadékgondozásban. A Kárpát-medencében mocsarakban, nádasokban mindenfelé előfordul, de nem túl gyakori. Vonuló madár, általában március elején érkezik, és október közepén távozik. Meleg vizű kifolyók, egyéb, be nem fagyó vizek mellett egyes példányai – gyakran kisebb csoportokban – áttelelnek.

§ Dobosdaru (Psophia viridis) – Dobos: csn

Brazíliában és Bolíviában, az Amazonas medencéjében honos. Erdők talaján él. Testhossza 50 centiméter, testtömege 1100 gramm. Feje, nyaka és hasi része fekete. Szárnya lekerekített és zöld színű, háta púpos és vörösesbarna. Nevét dobolásszerű hangjáról kapta. Kis csapatokban az erdő talaján viszonylag gyorsan futkározva keresgéli lehullott gyümölcsökből, magvakból és rovarokból álló táplálékát. Rossz repülő, inkább az erős lábain közlekedik. Fák odvaiba, vagy ágvilláira rakja gallyakból és szintekből készült fészkét.

§ Dodó (Mauritius szigeti dodó, mauritiusi dodó, remetegalamb, dodógalamb, ritkábban dronte-madár) - (Raphus cucullatus) – Dodó: csn

A galambalakúak (Columbiformes) rendjébe és a dodófélék (Raphidae) családjába tartozó röpképtelen kihalt faj.

Az ember által kipusztított állatfajok jelképe.

Az Indiai-óceán területén lévő Mauritius szigetén élt.

A dodók viszonylag nagyméretű, röpképtelen galambfélék voltak: a magasságuk kb. 1 méter, a tömegük pedig 10,6–17,5 kg körül lehetett.

Nagy fejük, erőteljes csőrük, csökevényes szárnyaik, vaskos lábuk és zsíros fartájékuk volt.

A dodók életmódjáról viszonylag keveset tudunk, mivel csontmaradványok és hiteles feljegyzések alig maradtak fenn róluk. Annyi biztos, hogy Mauritius szigetének őserdeiben talajlakó életmódot folytattak, ahol különféle növényi termésekkel, illetve kisebb gerinctelen állatokkal táplálkoztak. Egy, ritkán két tojást költöttek ki a földön elkészített fészkeikben. A tojók talán kétévente költöttek. A mai galambok életmódjából egyesek arra következtetnek, hogy a hímek territóriumokat tartottak fenn.

A maradványokban fellelt mitokondriális DNS cytochrome b és 12S rRNS szakaszainak vizsgálata szerint a dodók ősei nem a közelebbi Afrikából, hanem a távolabbi Délkelet-Ázsiából érkeztek. A molekuláris elemzés kimutatta, hogy a dodó és legközelebbi rokona, a szintén kihalt Rodriguez-szigeti galamb vagy remetegalamb egy közös, galambszerű ősből fejlődött ki. Legközelebbi rokonaik ma a Délkelet-Ázsiában élő sörényes galamb (Caloenas nicobarica), az új-guineai koronásgalambok (Goura spp.) és Szamoa szigetvilágának fogasgalambja (Didunculus strigrirostris).

Korábban dodónak vélték az úgynevezett „réunioni remetegalambot” is, melyet portugál tengerészek fedeztek fel 1613-ban Réunion szigetén. Erről a madárról kevés információval rendelkezünk, azt leszámítva, hogy többnyire fehéres színű volt. A madár csontjait csak a 20. században találták meg, és ekkor kiderült, hogy valójában egy íbiszféle volt. Ekkor a Borbonibis latipes nevet kapta. Később átértékelték rendszertani helyét, és az íbiszek (Threskiornis) nembe sorolták át Threskiornis solitarius néven. A fehér színű „réunioni dodó” tehát valójában sohasem létezett.

A dodó tehát nem rokona más röpképtelen madaraknak, mint például az Afrikai struccféléknek, a dél-amerikai nanduféléknek, az ausztráliai emuféléknek, az új-guineai kazuárféléknek, az új-zélandi kiviféléknek, valamint a már kihalt moa- (Új-Zéland) és elefántmadár-féléknek (Madagaszkár).

Mauritius szigetét feltehetően már a 10. századi arab és maláj hajósok is ismerték, és 1505-ben portugál hajósok is kikötöttek a szigeten. Ám mindezek még nem voltak nagy hatással a sziget faunájára. A nagy változások akkor kezdődtek, amikor holland telepesek költöztek az addig lakatlan szigetre 1638-ban, mivel azt támaszpontként használták a Távol-Keletre vezető kereskedelmi hajózásban: ettől számítva a dodók kevesebb mint száz éven belül, 1690-re kipusztultak. Annak ellenére, hogy húsuk zsíros és rágós, szinte élvezhetetlen volt, a szigeteket felkereső utazók néha vadásztak rájuk. Az emberrel szemben bizalmas madarak nem futottak el a partra szálló hajósok elől. Szórványos híradások szerint a fűszerkereskedõ hajók matrózai sokszor furkósbottal öldösték le őket, hogy élelemhez jussanak. Kihalásukat a félénkség teljes hiánya, de legfőképpen a telepesek által behurcolt és később elvadult háziállatok (például disznók, kutyák, makákók) és Patkányok okozták, amelyek felfalták a földön fészkelő madarak tojásait. Hozzájárulhatott kihalásukhoz élőhelyük, az őserdők tönkretétele: a fákat kivágták, és az erdők területén ültetvényes gazdálkodásba kezdtek.

A különös formájú állat felkeltette a korabeli Európaiak érdeklődését, ezért sok példányt Nyugat-Európába szállítottak, ahol főleg vásári látványosságként mutogatták őket, illetve múzeumokba kerültek.

§ Dohánybogár (Lasioderma serricorne) – Dohány: csn

Az álszúfélék (Anobiidae) családjába tartozó faj.

Ez a bogárfaj eredetileg Amerika trópusi részein fordult elő. Azonban manapság az ember akaratlan segítségével Világszerte elterjedt.

A felnőtt dohánybogár 2-4 milliméter hosszú. Félgömb alakú, és vörösbarna színű.

Ez a bogárfaj főleg a nyers vagy a feldolgozott Dohányban fordul elő; valószínűleg ezért kapta a nevét. A dohányon kívül, más szárított növényi anyagokban is megtalálható, például:

gyümölcsben, zöldségben, orvosi székfűben (Matricaria recutita), földimogyoróban (Arachis hypogaea), aszalt déligyümölcsben (füge - Ficus) és datolyában (Phoenix), sőt a kókuszdió (Cocos nucifera) reszelékében és a szárított gombákban (Fungi) is. A dohánybogárnak, csak a lárvája károsít.

A lárva jelenlétét az általa rágott apró, kis kerek lyukakról és az azokból kitúrt ürülékről ismerhetjük fel. Az általa megrágott anyag, emberi fogyasztásra, alkalmatlanná válik. A lakásba fertőzött élelmiszerekkel kerül be, s a kirajzó dohánybogarak más élelmiszereket is megfertőznek.

A nőstény a táplálékul szolgáló anyagokra helyezi petéit, s a belőlük kikelő lárvák behatolnak a tápanyagba, és abban rövidebb-hosszabb járatokat készítenek. A lárva a táplálékból gubót, készít magának, amelyben bebábozódik. Kifejlődésének ideje a táplálék mennyiségétől, minőségétől, nedvességtartalmától és a hőmérséklettől függ.

Ha fertőzésre utaló jeleket észlelünk, az első teendőnk az, hogy gondosan takarítsuk ki az élelmiszer tároló helyet. A dohánybogár táplálékául szolgáló

összes élelmiszert tüzetesen vizsgáljuk át. A kifejlett bogarakat és a lárvákat egyaránt könnyen fölfedezhetjük. A fertőzött anyagokat jól záródó zacskóban gyűjtve dobjuk ki a szemétbe vagy égessük el. Rovarirtó szert fölösleges használni.

§ Dohány – Dohány: csn

Régies nevén tabak vagy tubák) a növények egy nemzetsége (Nicotiana), a burgonyafélékhez tartozik. Szárított leveléből készülnek a dohánytermékek (bagó, cigaretta, szivar, szivarka, pipadohány, burnót).

Fogyasztható, használható szerves növényvédő szerként vagy nikotin-tartalma formájában, bizonyos gyógyszerek előállítására. Fogyasztás esetén leggyakrabban füst formájában történő szívásra, rágásra, szippantásra vagy tubákolásra alkalmas dohányként vagy Snüssz formájában jelenik meg.

Növénygenetikusok megállapítása szerint a dohány az Andok vidékéről származik, a mai Peru és Ecuador területéről. Az első dohányültetvényeket időszámításunk előtt 3-5 ezer évvel kezdték művelni. Amerika felfedezésekor, 1492-ben a dohány már az egész amerikai

kontinensen elterjedt volt.

A dohányzás (a dohány füstjének be- és kilélegzése), egy volt a dohány fogyasztásának számos módja közül. A dohányszíváson kívül a dohányt az orrukba tették, rágták, ették, itták, testükre kenték, golyócskák formájában a szemükbe tették és végbélkúpként használták. A rítusokban a harcosok arcába lehelték a harc előtt, vetés előtt a szántóföldre szórták, az isteneknek áldoztak vele, szexuális aktus előtt a nőkre fröcskölték, valamint férfiak és nők egyaránt narkotikumként használták.

Az európaiak a majákon keresztül ismerkedtek meg a dohánnyal, akik Rituális és vallási ünnepeiken használták. Egyes tudósok szerint a dohányt (tabaco) arról a területről nevezték el, ahol először találkoztak vele a spanyolok, ez lehet Tobago szigete az Antillákon, vagy a mexikói helység, Tobasco. Azonban valószínűbb, hogy a tabaco szó az arab tabaqq szóból ered, mely számos gyógynövény elnevezése volt a XV. századi Európában.

A dohány felhasználásának maják által Cikar (füstölés) néven ismert módja

Rodrigo de Jerez és Luis de la Torre ( Kolumbusz társai)révén terjedt el Európában, akik először tudtak annak létezéséről. Rodrigó de Jerezt az Inkvizíció boszorkányság vádjával bebörtönözte, mivel szerintük csak az ördög adhatta a képességet az embernek, hogy szájából füstöt eresszen ki.

II. Fülöp parancsára, Hernán de Boncalo (az Indiák krónikása és történetírója) hozta az első dohánymagvakat Európába 1559-ben. Ezeket a magvakat először a Toledo környéki Cigarrales (Kabócás) földeken ültették el, mely nevét onnan kapta, hogy a kabócák gyakran özönlötték el. Innen indult az európai dohánytermesztés, ezért egyes történészek szerint innen ered a cigaretta szó.

A sodrott dohány meggyújtása utáni elszívását leíró első mű, az "Apologética Historia de las Indias" 1527-ből Bartolomé de las Casas-tól. Később Gonzalo

de Oviedo y Velázquez "Historia general de las Indias" című művében 1535-ben leírja a növényt és annak használatát.

A dohány európai elterjedése a portugáliai francia nagykövetnek, Jean Nicot de Villemain-nak (1530-1600) köszönhető, akinek tiszteletére

Linné, a nagy botanikus, bevezeti a nicotin elnevezést botanikai osztályozásában. Nicot de Villemain tette népszerűvé a dohányfüst beszívását, mikor Medici Katalin (II. Henrik felesége) migrénjét ezzel gyógyította. A növény innen kapta a királynőfű, Catalinaria Nuduca és a nagykövetfű elnevezéseit.

A cigaretta eredete nem tisztázott, léteznek különböző verziók és legendák. Az egyik legenda szerint 1832-ben a török-egyiptomi háború során, egy török katona pipáját lövés érte, aki erre a pipában lévő dohány papírba tekerte és ez lett az első modern cigaretta.

Egy másik legenda szerint, az első modern cigaretta akkor született, mikor egy katona 1833-ban idegességében szénát tekert egy keze ügyébe eső papírdarabba

és azt szívta.

Az első gyártott és csomagolt cigaretták 1825 körül érkeztek Spanyolországba. 1833-ban megjelentek az első cigarettásdobozok is. Brazil kereskedők elterjesztették Portugáliában is, és később egész Európában.

A krími háború során vált népszerűvé a cigaretta a francia katonák körében, akik a pipázó törököket utánozták így. 1830-ban különösen a nők körében vált népszerűvé a cigarettázás, és a spanyol cigarettapapír, melyet likőrrel ízesítettek, egész Európában ismertté vált.

A cigaretta igazi elterjedését az amerikai James Albert Bonsack által feltalált gőzgépnek köszönheti, mely több millió cigaretta elkészítésére volt képes. A gép szabadalmi jogát 1885-ben James Buchanan Duke 1885-ben megvásárolta.

Párizs 1870-es ostroma során a cigaretta még népszerűbbé vált. A francia Gauloises márka nem sokkal az első világháború előtt jelent meg, míg a Gitanes 1927-ben. A XX. században háborúk és krízishelyzetek során a cigaretta mindig nagy értéket képviselt.

A II. világháború alatt Franciaországban 400 frankot is megadtak egy doboz cigarettáért, míg az 1989-es romániai forradalom

előtt fizetőeszközként is szolgált.

A dohányzás európai megjelenése előtt az amerikai kontinensen az őslakosok már régóta hódoltak ennek a szenvedélynek. Mivel nagy adagban a dohány hallucinogén hatást válthat ki, a bennszülött amerikaiak soha nem használták a szert rekreációs célra. Ehelyett inkább fogyasztották pszichedelikus szerként; bizonyos törzsekben csak a tapasztalt sámánok és a varázslók használhatták. Egyes észak-amerikai törzsek tagjai erszénybe kötve nagy mennyiségű dohányt hordtak magukkal, mivel a dohány általánosan elfogadott kereskedelmi árunak számított. Mások bizonyos, szentnek tartott szertartások keretében, vagy egy alku megpecsételéseként pipában szívták el a dohányt.

Életük minden szakaszában, még a gyermekkorban is, pipát szívtak rituális eseményeken. Ezek a népek úgy hitték, hogy a dohány a Teremtő ajándéka és a kifújt dohányfüst felemeli az egekbe az ember gondolatait, imáit .

§ Doktorhal (Zebrasoma velifer) – Doktor: csn

A doktorhalfélék (Acanthuridae) családjába tartozó faj.

A doktorhal előfordulási területe az Indiai-óceán nyugati része, Mozambik partjai mentén, valamint a Csendes-óceán nyugati fele, Indonéziától kezdve, északra Japánig és Hawaiig, keletre a Húsvét-szigetig és délre a Nagy-korallzátonyig terjed. Az Indiai-óceán többi részén ezt a halat a rokon, Zebrasoma desjardinii helyettesíti.

Ez a hal legfeljebb 40 centiméter hosszú. A fiatal példány testén függőleges és váltakozó sárga és fekete sávok vannak. A hátúszó magas. A többi Zebrasoma-fajtól eltérően a doktorhalnak kevesebb, de nagyobb méretű Fogai vannak.

Trópusi, tengeri hal, amely a korallzátonyokon él 1-30 méteres mélységekben. A 24-28 Celsius-fokos vízhőmérsékletet kedveli. A lagúnák és tengerparti korallzátonyok lakója.

Az ivadék magányosan él és az élőhelyén található repedésekbe bújik el. A nagyobb, elágazó alga-fajokkal táplálkozik.

Ezt a halfajt kisebb mértékben halásszák. A városi és magántulajdonban levő akváriumokban szívesen tartott hal.

§ Dominólepke vagy déli folyófűbagoly (Aedia leucomelas) – Dominó: csn

Európától Közép- és Kelet-Ázsián át egészen Ausztráliáig

bárhol előfordulhat.

Szárnyfesztávolsága 38–40 mm. Jellegzetes, fehér szárnytövű, fehérfoltos szárnyrojtú hátsó szárnya alapján könnyen felismerhető faj. A sötétbarna elülső szárnyak mintázottak lehetnek. A hernyók legfeljebb 55 mm hosszúak, alapszínük zöld, zöldes szürke, fekete pöttyökkel.

Európában két, egymást átfedő generációja van május és október között. Éjszaka repül, és a fényforrások vonzzák. A hernyók különböző Calystegia, Convolvulus, Ipomoea, Limonia, Lycopersicon, Merremia, Solanum fajokon táplálkoznak.

Hazánkban tápnövényei az édesburgonya (Ipomoea batatas) és a Condrilla juncea. A lárva gubóban telel át.

§ Dongóméh – tudományos neve: poszméh - (Bombus) – Dongó: csn

A fullánkosdarázs-alkatúak (Apocrita) alrendjébe és a méhfélék (Apidae) családjába tartozó nem. A poszméhek (Bombini) nemzetségének ez az egyetlen élő neme.

A poszméheket másképpen dongóméheknek is nevezik, ami hangos, zümmögő-döngő repülésükre utal. Fenyegető külsejük ellenére nem veszélyesek, erős fullánkjukat csak ritkán használják.

A poszméhek a legnagyobb termetű méhek közé tartoznak. Vaskos és tömött testüket rendszerint tarka szőrbunda fedi. A poszméhek fészke legtöbbször a föld felszínén helyezkedik el.

Óriás poszméh (Bombus fragrans)

Nagyon mutatós dongófaj. Zömök, sűrű sárga szőrbundával fedett testű, fullánkos, ízeltlábú rovar, szárnya áttetsző, feje nagy. Túlnyomó részben aranyszínű.

Fekete a clipeus, a toron húzódó csík és a potroh hatodik ízülete, továbbá a fej nagy része és a hasának nagy része. Erős rágója van, az alsó ajak és az

állkapocs jelentősen megnyúlt szívószervvé alakult, ami hosszan kinyújtva lehetővé teszi a mélyebb kelyhű virágokból való nektárgyűjtést is. Nyugodt,

békés rovarok, de veszély esetén, erős, méregmiriggyel ellátott fullánkjukkal védelmezik magukat, vagy a fészekben lévő társaikat. Szúráskor a fullánkjuk

nem szakad ki a testükből, hanem sérülés nélkül visszahúzható. Az óriás poszméh, a Magyarországon előforduló 34 poszméhfaj közül a legnagyobb termetű.

A dolgozók testhosszát 18–21 mm-ként tartják számon. Európai adatok szerint az anya testhossza 46–48 mm, testszélessége 18–21 mm, szárnyfesztávolsága

38–48 mm, szárnyhosszúsága pedig 19–32 mm, így Európának is a legnagyobb poszméhfaja.

Mozaikos alföldi gyepek rovara (turjános, homokgyep). Sokféle növényről gyűjti a nektárt, legjobban ott érzi jól magát, ahol mindig van éppen virágzó növény.

A többi poszméhhez hasonlóan nektárral és virágporral táplálkozik. Virágporral főként a lárvákat eteti. A sűrű, szőrös bunda, nem csak a hőszigetelésben,

hanem a nektárgyűjtésben is jelentős szerepet játszik. Szabálytalan, érdes felületének és elektrosztatikus vonzásának köszönhetően, a virágokról jelentős

mennyiségű pollen (virágpor) tapad rá. A módosult harmadik pár lábukkal, mely kissé kivájt, oldalról pedig durva szőrök veszik körül, a szőrbundáról lefésülve, a láb mélyedésébe terelik a virágport.

A télen sikeresen áttelelt nőstény poszméh már kora tavasszal megjelenik. Egy-két hétig táplálkozik, majd megerősödve fészkelő helyet keres. Sosem ás fészket, elhagyott kisemlős járatokat takarít ki. A fészek építőanyaga viasz, amit speciális mirigyeiből választ ki a potrohlemezeik közül. Viaszsejtjei, szabálytalan hordó alakúak, melyek rendezetlenül állnak. Mivel a királynő kezdetben egyedül van, pár lerakott petéjét saját testével melengeti. Pár hét múlva viszont kikelnek az első dolgozók és ezután a királynőnek már csak a peterakás lesz a feladata. A család csúcslétszáma 50-100. A dolgozók május végétől repülnek, az új ivaros nemzedék augusztus közepétől jelenik meg. Őszre a királynő és a kolónia többi lakója is elpusztul, a telet csak a megtermékenyített nőstények egy része éli túl.

Nevezetes pontusi elterjedésű sztyepfajunk. Magyarországon érte el elterjedésének legnyugatibb pontját. Legismertebb élőhelye a kiskunsági Apaj-puszta volt, ahol az 1950-es évek elején még számos példányát gyűjtötték és az akkori megfigyelések szerint a nyári hónapokban elég gyakran lehetett látni az

aszat és a bókoló bogáncs virágzatain. Utolsó, biztosan regisztrált előfordulása, Kunpeszér és Kunadacs térségében már több mint harmincéves. A Kiskunsági Nemzeti Parkban 4 éven át 1977 és 1980 folyamán végzett rendszeres kutatások ellenére sem került elő egyetlen óriásposzméh-példány sem. Így inkább csak

feltételezhető, hogy a faj még él Magyarországon, egyelőre eltűntnek kell tekinteni.

Bizonytalan adatok állnak rendelkezésre, de jelenleg, vagy valaha az alábbi országokban fordult még elő : Szlovákia, Ukrajna, Oroszországban Dél-Szibéria, Kelet-Törökország, Kazahsztán, Kaukázus, Kína és Mongólia. Elterjedt Kelet-Európában, Törökországtól Iránon át egészen Nyugat-Kínáig. Törökországban csak az anatóliai sztyeppén lelhető fel, ahol is a szikes területekről jelentették.

Ukrajnában az utóbbi évtizedben nem került elő a Krím-félszigeten kívül.

Egész elterjedési területén ritka. Sok élőhelyet veszített a sztyepp felszántása miatt. Az IUCN kritériumai alapján a sebezhető kategóriába tartozik.

§ Dongóvirág – tudományos neve: pettyegetett gálna – (Pulmonaria officinalis L.) – Dongó: csn

További nevei: Darázs- v. dongóvirág, emberképű fű, méhvirág, orvosi v. patikai tüdőfű, tüdőir.

Évelő. 10–30. Tőlevelei hosszú tojásdadok, a nyári hajtásokéi hosszúkás-szívesek, keskeny szegélyű hosszú nyéllel, gyakran foltosak. Szárlevelei ülők, a legfelsők kissé lefutók, színükön egyforma hosszú, merev sertékkel, apró tüskékkel és ritkásan álló mirigyszőrökkel megrakva. A virágok csomós, vagy villás kunkorvirágzatban állanak. Virága kétféle: rövid v. hosszabb bibeszálú. Csészéje fölfúvódott: fogai a csőnek legfeljebb egy harmadát teszik. Pártája előbb rózsaszínű, később sötétkék, ritkán fehér, torokpikkelye nincs. Terem erdőkben, az Alföld mélyen fekvő lapályait kivéve, az egész országban.

§ Dorkászgazella (Gazella dorcas) – Dorkász: lk

Neve az ógörög dorkasz, azaz „zerge” szóból származik.

Észak-Afrikában, az Arab-félszigeten és a Közel-Keleten egész Izraelig, Szíriáig és Jordániáig kisebb állományai vannak. A vadászat miatt állománya sok helyen kipusztult, de azért manapság Izraelben, Szomáliában és Tunéziában védett állat.

A dorkászgazella hossza 90-110 centiméter, magassága 55-65 centiméter és testtömege 15-20 kilogramm. Bundájának színe az elterjedési területtől függ: a

Nílustól nyugatra általában homokszínű, keletre vörösesebb, hasa világosabb, farka tövénél fehér tükör van. A hímet 25-28 centiméteres, S-alakban hátrahajló szarváról lehet felismerni, amelyen sok dudor található. A nőstény Szarva vékonyabb, mint a hímé és felfelé nyúlik. Ugyanolyan dudorok vannak rajta, de 15-20 centiméterével jóval kisebb mint a hímé. A borjú születésekor két

kilónál kevesebbet nyom, és szüleinél valamivel sötétebb színezetű. Bundája idővel kivilágosodik.

Ez a gazellafaj, mint minden gazella,társas lény, csordákban él. Tápláléka fű,levelek, hajtások, gyümölcsök és amikor nagy a szárazság még sáskákat is eszik. 10-12 Évig élhet.

A nőstény 9 hónaposan, a hím 18 hónaposan éri el az ivarérettséget. A párzási időszak április–június között van. A vemhesség 6 hónapig tart, ennek végén a nőstény egy utódot hoz a világra.

§ Dornik – tudományos neve: német dárdahere – (Dorycnium germanicum) – Dornik: csn

További nevei: Dornik, pofaszárny. – Dorycnium suffruticosum Aut. Hung. – Term. r.: Hüvelyesek. Leguminosae.)

Évelő. Cserje. 30–60 cm. Nyeletlen levele tenyeresen hármas, de a közeleső pálháktól ötösnek tetszik, levélkéi keskenyek, csúcsuk táján kissé szélesebbek és szárastul odasimuló szőröktől selymesek. Virágzata gömbölyű; a csésze fogai többnyire rövidebbek mint a csövük; szirmai fehérek, termése csaknem gömbös. Terem szikár dombokon, gyepük szélén hazánk nyugati felében és délen a határvidéken.

§ Égi dörgő – tudományos neve: kövirózsa - (Sempervivum) – Dörgő: csn

A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe, ezen belül a varjúhájfélék (Crassulaceae) családjába és a fáskövirózsa-formák (Sempervivoideae) alcsaládjába tartozó nemzetség. Magyarországon két fajuk honos, mindkettő védett.

Főleg Európában gyakori; jellegzetes levélrózsái többnyire a hegyvidékek sziklás, napos lejtőin tűnnek fel. A karszt sziklagyep egyik jellegzetes növénye. További elterjedési területei Marokkó, Törökország, Irán és a Himalája nyugati hegységei.

Pozsgás (levélszukkulens) évelő, sok sarjat nevelő, talajtakaró vagy párnás. Tőrózsában növő levelei változatos méretűek; csúcsuk a fajtól függően tompa vagy hegyes; a színük zöld, kékes vagy pirosas.

Kétivarú, aktinomorf virágai vastag, pozsgás levelekkel vagy pikkelylevelekkel borított száron a kifejlett tőlevélrózsák közepéből emelkednek ki, és annak csúcsán, bogernyővirágzatban nyílnak a nyári hónapokban. Színük fajonként más és más: többnyire fehér, sárga, rózsaszínű, piros, számtalan árnyalattal. Az elvirágzott tőrózsák elpusztulnak, de az addigra legyökerezett sarjak tovább élnek és áttelelnek. Erre utal a Sempervivum nemzetség – és vele az alcsalád – neve is (semper = mindig, állandóan; vivum = élő, eleven).

Szélsőségesen szárazságtűrő, igénytelen növény. A sok napsütést meghálálja: minél több a fény, annál jobban fejlődik. Csak a pangó vizet nem tűri: olyan

helyekről, ahol a víznek nincs lefolyása, könnyen kirothad. A legalkalmasabb számára a kevés humuszt tartalmazó, laza, jó vízáteresztő talaj.

Az ókorban azt hitték róla, hogy megvédi a házat a villámcsapástól – ezért Iuppiter növényének tartották. E hit utóhatásaként a termesztett kövirózsát mindmáig sokfelé a háztetőkre ültetik.

A sziklakertek elmaradhatatlan növényeiként számos fajt dísznövényként termesztenek. Sok kertészeti változat kapható különböző fantázianeveken. A szárazon hagyott támfalak réseibe is ültethetünk kövirózsákat.

A kövirózsa leveléből kinyert zöldes színű folyadék kiváló gyulladásgátló hatású. Huzat, fülfájás, fogfájás és nyaki nyirokmirigy duzzanatok kezelésére

is alkalmas, a levével átitatott vattával dugaszoljuk be a fület éjszakára.

§ Drill (Mandrillus leucophaeus) – Drill: csn

A cerkófmajomformák alcsaládjába (Cercopithecinae) tartozó faj.

A páviánok közeli rokona, de sok tulajdonsága eltér azoktól. Legközelebbi rokonával, a mandrillel együtt alkotja a Mandrillus nemet. Az emberszabású majmok után ez a legnagyobb ma élő majomfaj.

Nigéria délkeleti részén, Kamerunban és az Egyenlítői Guineához tartozó Bioko szigetén honos, az ottani esőerdők lakója. Elterjedési területe sehol sem fedi a mandrillét, a két faj között a Sanaga-folyó jelenti a határt Kamerunban.

Alfajai

Drill (Mandrillus leucophaeus leucophaeus) – ez az alfaj él az elterjedési terüle java részén, az afrikai szárazföldön

Bioko-drill (Mandrillus leucophaeus poensis) – ez az alfaj kizárólag Bioko szigetén fordul elő

Külsőre erősen emlékeztet legközelebbi rokonára, a mandrillra. A legszembeötlőbb különbség, hogy a drillhímen hiányoznak a mandrillra jellemző élénk arcszínek. Szőrtelen arca korom fekete, körülötte a szőrzet fehér, ami még inkább kiemeli fekete arcát. Testének többi része sötétbarna színű. Ülepe a mandrillhoz hasonlóan is vörös, Bíbor és kék színű.

Valamivel kisebb a mandrillnál, a nőstények testhossza 50-65, a hímeké 65–75 cm, a farok pedig rendkívül rövid, mindössze 5–7 cm-es. A Hímek tömege 10–20 kg, a nőstényeknél az 5–6 kg-os tömeg a jellemző.

Általában 18-20 egyedből álló csoportokat alkotva él, s e csoportokban mindig csak egyetlen ivarérett hím él. Ez a csoportszerkezet különösen akkor jellemző, amikor a gyümölcsök beérése miatt aránylag sok időt töltenek az állatok a fákon. Máskor, amikor a talajszinten kutatnak táplálék után (ez a gyakoribb eset), a kisebb csoportok nagy, akár 200 egyedből álló hordává egyesülhetnek. Ezeken a hordákon belül a szűkebb csoportok továbbra is élnek, s az egyes csoportok között csak laza kapcsolat alakul ki. Úgy látszik, ilyen módon jobban tudnak védekezni a ragadozók ellen.

Étrendje változatos, gyökereket, gumókat, különféle gyomnövényeket éppoly szívesen fogyaszt, mint magvakat, vagy éppen apró gerincteleneket. A Gyümölcsöt is nagyon szereti, noha azért a fára kell mászni, a famászásban pedig ez az állat nem túlzottan ügyes. Különösen a nagy testű hímekre igaz, hogy ha fel is másznak a fára, a vékonyabb ágakra már nem merészkednek ki, így az ott növő gyümölcsökhöz csak akkor férhetnek hozzá, ha azok maguktól leesnek.

Szaporodása kevésbé ismert. 6-7 hónap vemhesség után egyetlen utód születik.

Az erdőirtás és a vadászat a drill állományait is veszélyezteti. Jelenleg kevesebb, mint 3000 egyede élhet szabadon, így egyike a legritkább afrikai majomfajoknak

§ Harangláblevelű dudamag (Physospermum cornubiense) – Duda: csn

Magas termetű (50–150 cm), évelő növény. Kétszeresen szárnyalt levelei háromszorosan összetettek; az alsók hosszú nyelűek. Az egyes levélkék tojásdad kerületűek, ékvállúak, karéjos szélűek. Ernyős virágzataiban a gallér- és a gallérkalevelek is megvannak. A virágok fehér szirmúak. Termései jellegzetesen felfújt, 3–4 mm hosszú, sima, fényes felületű, kerekded ikerkaszatok. Virágzása április – május.

A Kárpát-medencében melegkori reliktumként fennmaradt, mészkerülő, hegyvidéki faj. Cseres- és mészkerülő tölgyesekben fordul elő. Atlanti-mediterrán flóraelem. Börzsöny, Visegrádi-hegység.

Rokonaitól jellegzetes levelei és termései alapján viszonylag jól elkülöníthető.

Természetvédelmi értéke 50 000 Ft

§ Dunavirág (Ephoron virgo) – Duna: csn

A dunavirág (Ephoron virgo) a kérészek rendjébe tartozó rovar, akárcsak az ismertebb tiszavirág (Palingenia longicauda), amelynél azonban jóval kisebb méretű, mintegy három centiméteres. Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 10 000 forint.

Csak tiszta, oxigéndús vízben tud kifejlődni, emiatt a Dunán mintegy negyven évig nem rajzottak a vízszennyezés miatt, egészen 2012-ig, amikor újra tömegesen jelentek meg.

Augusztus végén, szeptemberben rajzanak, este fél kilenc és tíz óra között, hagyományosan a folyóról visszaverődő fényt követve. Nem szokatlan egy helyen a 10-11 rajzás sem, míg a tiszavirág kétszer-háromszor rajzik. A nőstények a folyó sodrásával ellentétes irányban úgynevezett „kompenzációs repülést” hajtanak végre, végkimerülésig repülnek, majd a folyóba petéznek és elpusztulnak. A hímek a párzás után a felszínen pusztulnak el.

A fényszennyezés a dunavirág millióinak petézés előtti pusztulását okozza, mivel a mesterséges fények a repülő nőstényeket magukhoz vonzzák, így azok a parton pusztulnak el. Alternatív megoldásként az ELTE TTK Biológiai és Fizikai Intézetének, valamint az MTA Ökológiai Duna-kutató Intézeténekmunkatársai egy olyan fénysorompó kialakításán dolgoznak, mely a kérészeket a víz felszíne fölött tartva megakadályozza, hogy a rovartömeg a folyót elhagyva a part menti, vagy a hídon lévő közlekedési lámpákhoz repüljön. A fénysorompó számos prototípusának tesztelése azt mutatja, hogy kisebb hidaknál eredményesen működik az elképzelés (2016-ban az Ipolyon és a Rábán is. .

Az első éles fénysorompó-rendszer kiépítése Tahitótfalu nál várható 2019-ben.

§ Törpe dundi vagy törpe zászpa (Hacquetia Epipactis) – Dundi: csn

5–20 cm. Levele mind tőlevél; tenyeresek, 3–5 levélkéjüek. Ernyője egyszerű; kocsánykái rövidek és 5–8, háromszor akkora murvalevél gallérozza őket. Pártája sárga. Termésén öt fonalszerű bordája van. Terem erdőkben és írtásokban. Hazánk keleti felében ritkaság, annál gyakoribb az észak-nyugati hegyvidéken.

§ Dunnalúd vagy dunnaréce (Somateriamollissima) – Dunna: csn

Értékes pehelytollú kacsaféle, tengeri madár.

A pehelyréce ’Somateria mollissima’ korábbi neve a dunnalúd. Éppen 1800-tól adatolható: „Duna-Lúd, vagy Aidár-Lud, Puha-lud, Anas molissima, der Eidervogel, die Eidergans” (Márton). 1801-ben Földinél Dunhalúd.

A TESz. szerint a nyelvújítási összetett szó előtagja a ’pehely’ jelentésű aln. dune kifejezés, a dunnalúd pelyhe alapján, e lúdféle pelyhével ágyneműt töltenek. A m. dunyha alakváltozatai is hatottak rá. 1841-ben Vajda lágy dunna néven tárgyalja, minden bizonnyal a ’leglágyabb, legpuhább’ jelentésű lat. mollissima fajnév alapján (a R. szaknyelvi lat. Anas mollissima binómen utótagja volt már akkor is). További neve a dunnakacsa, dunnaréce, pelyhes dunnaréce, tengeri dunna, ajder dunna (< ném. Aider ’dunna’) és pehelykacsa, pehelyréce (KissMad.).

Az aln. dune, felném. Daune szó az óskandináv dúnn ’pehely’ megfelelője, ezt a más eredetű dunyha tájnyelvi dunna alakjával helyettesítve illesztették a lúd elé. A többes számú ném. Daunen azonos düftin ’bársonyos, sűrű szövésű pamutszövet, ördögbőr’ szavunk tövének eredetijével. Nemzetközi szó a francia duvetine [düvtin] nyomán, amely a német közvetítésével jutott hozzánk. Ez a duvet ’pihe’ szóból való, amely régebben dumet volt, ennek forrása pedig az óskandináv dúnn ’pehely’.

A dunnalúd a lemezescsőrű úszók (Lamellirostres) Fuligulidae családjába tartozó madárfaj. Oldalt összenyomott, fejhosszúságú csőre és rövid, 14 kormánytollú farka van. Csőre hegye erős kampóban végződik. Északi vidékeken, Grönland, Izland, Skandinávia stb. körül él. Télen délre vonul, elvétve hazánkba is ellátogat. Az ember pehelytollait használja. Ezek többnyire barnák s oly könnyűek és ruganyosak, hogy 1-2 kilogrammot kitevő csomagok melegítésnél annyira felduzzadnak, hogy egy készlet ágynemű kitöltésére tökéletesen elégségesek.

§ Vizi durcza (Leersia oryzoides) – Durcza: csn

További nevei: Vad rizskásafű. – Oryza clandestina A. Br.

Évelő. 40–150. Taraczkot hajt. Levelei főleg szélükön érdesek. A buga kocsányai vékonyak, hajlítottak. Kalászkái 4–5 mm. hoszszúak, pelyvái sertések. Van 3 porzója. Terem folyók, vízerek, patakok mentén, ártereken, szórványosan az egész országban.

§ Tavi durdafű (Isoëtes lacustris L.) – Durda: csn

– További nevei: Örökegy, tavi örökzöld, ugarsza, ugarszák satika. – Term. r.: Durdafűfélék. Isoëtaceae.

Évelő. Kákaszerű, a víz alá merült növény. Gumós tőkéjén, illetőleg szárán hosszú rostos gyökerek fejlődnek. Levelei csomósak, árszerűek, félhengeresek, félig áttetszők, csövesek és rekeszekre osztottak.

A levelek hossza 5–30 cm. Spóratokja a levelek alsó hüvelyszerű részeinek gödrében fejlődik. Terem tavak köves, homokos iszapján. Hazánkban ugyan még nem ismeretes. Spóraérés: 6–9.

§ Durián (Durio zibethinus) – Durián: csn

A durián eredeti előfordulási területe Indonézia szigetvilága volt, azonban manapság sok más szigetre, valamint Ázsia déli és délkeleti részeire, valamint

Ausztrália északi és északkeleti részeire is betelepítették.

Nemzetségének a legismertebb és legtöbbet termesztett faja. Sok helyen fontos Gyümölcsnek számít. Arról lett nevezetes, hogy a gyümölcse egyesek számára visszataszító bűzű, míg másoknak kellemes illatú. A nemzetségéből csak a durián található meg a nemzetközi piacokon; több termesztett változatát is kialakították. Főleg a termesztett gyümölcsök a keresettebbek és több pénzt is érnek.

A faanyaga vörösesbarna. A durián a szabad természetben, azaz a sűrű alföldi

erdőkben, akár 45 méter magasra is megnőhet; a termesztett változatok nagyjából csak 10-15 méteresre nőnek meg. A kérge sötétvörösen barna, és alaktalan sávokban hámlik. A levele elliptikus vagy lándzsás, 10-15 centiméter hosszú és 3-4 centiméter széles; tapintásra papírszerű; a felső része sima, míg az alsón számos pikkelyke érezhető.

A nagy levélnek 15 levélér párja van. A levélnyelek 1-1,5 centiméteresek és derékszögben ülnek. A virágai virágzatokba tömörülnek; ezeknek a nyele 5-7 centiméteres. Fehér vagy krémszínű szirmai 5 centiméter hosszúak és 2 centiméter szélesek. A termésének az átmérője különböző méretű lehet, a 15 centimétertől a 25 centiméterig változhat. A gyümölcs színe a zöldtől a sárgásbarnáig változik; számos különböző

méretű és alakú tüske borítja. A magva gesztenyebarna; a termés vastag, de puha, fehér vagy sárga színű hús takarja be.

A virágzás délután kezdődik és estére teljesedik ki. A megporzást

a denevérek végzik. Reggelre a virágok szirmai elhullnak, csak a termőtájak maradnak meg.

Miért olyan büdös a durián gyümölcse?

A gyümölcsben lévő ritka aminosav, az etionin okozza az ázsiaiak körében közkedvelt durián büdös szagát – derítették ki a Müncheni Műszaki Egyetem kutatói.

A duriánt egész Délkelet-Ázsiában fogyasztják. A gyümölcs húsának magas a tápértéke, puha, krémes az állaga és íze kellemesen édes. Nemcsak népszerűségéről, hanem jellegzetes, romlott húsra, rothadó hagymára emlékeztető szagáról is híres, ezért számos ázsiai országban táblák jelzik, hogy fogyasztása tilos a közlekedési járműveken, a liftekben, a szállodákban és a repülőgépekről is kitiltották.

A müncheni egyetem Leibniz Élelmiszerbiológiai Intézetének tudósai egy korábbi kutatásukban már kimutatták, hogy a gyümölcs kellemetlen szaga az etántiol vegyület és származékaiból ered, de nem tudták, hogy miként termeli azt a növény.

Nadine Fischer és Martin Steinhaus legújabb kutatásukban először mutatták ki, hogy az etionin aminosav az előfutára ennek a nagyon kellemetlen szagú vegyületnek.

“Amikor a gyümölcs érik, egy növényspecifikus enzim kibocsátja a szagot etioninból. Megfigyeltük, hogy a gyümölcs érésekor nemcsak húsának etionin koncentrációja nő meg, de ugyanekkor nő az etántiol mennyisége is. Ez utóbbi ad magyarázatot arra, hogy az érett duriánnak miért olyan büdös a szaga”

– idézte az egyetem közleménye Nadine Fischert.

“Nem csak az erős kellemetlen szaga miatt érdekes pontosan tudni, hogy mennyi etionint tartalmaz a gyümölcs. Állatkísérletekben és sejtkultúrák tanulmányozásából az is kiderült, hogy ez az aminosav nem ártalmatlan. Májkárosodásban és májrákban szenvednek azok a patkányok, amelyeknek a szervezetébe nagy mennyiségű aminosav került be táplálékuk által “

– tette hozzá Martin Steinhaus.

Az új tanulmány azt is kimutatta, hogy az etionin alacsony koncentrációjának immunrendszer-módosító hatása van – magyarázta.

“Ez felveti a kérdést, hogy a gyümölcs fogyasztása káros-e az egészségre. További tanulmányokat kell folytatni ennek kiderítésére”

– mondta a kutató.

Hozzátette ugyanakkor, hogy egy 70 kilós embernek egy nap legalább 580 kilogramm etioninban gazdag gyümölcspépet kellene elfogyasztania ahhoz, hogy hatása ugyanolyan mérgező legyen, mint az állatkísérletekben.

§ Dürge – tudományos neve: durbincs – (Gymnocephalus cernuus) – Dürge: csn

Ízletes húsú sügérféle, apró ragadozó hal.

A durbincsfajok ma érvényes tudományos neve már nem Acerina, hanem Gymnocephalus cernuus, illetve Gymnocephalus schraetzer. Durbincs halnevünk 1801-ben durbants ’Perca cernua’ (Földi), 1867-ben ua. ’szúrós szárnyú kis hal’ (Ballagi), 1884: durbancs ’Perca fluviatilis’, durbincs ’Acerina cernua’ (Nyr. 13). A népnyelvben durbancs, durbincs, dirbincs,durbics alakváltozatai használatosak. Nyelvjárási és szaknyelvi szó, összefüggése a dürgencs halnévvel kétségtelen, egymásnak különböző hangtani változásokon átment palato-veláris megfelelői. A durbincs elnevezést átvette a szlovák nyelv; vö. szlk. durbanec, durbin Acerina cernua’ (Fe.).

A dörgencs, dirgincs korábbi felbukkanású a magyar írásbeliségben: R. 1500 k.: dergecz (TESz.), 1544: dörgecz (OklSz.). Nádasdy Tamásné írja férjének 1559-ben: „Főtt dörgecset is küldtem Kdnek…” (Hal. 1983: 11). 1622: dörgécse (HalK.), 1862: dörgicse ’apró hal, melynek hátgerincén éles szálkák emelkednek’ (CzF.), 1867: dörgécse, dörgicse, dörgőce ’szálkás gerincű kis hal’ (Ballagi), 1890: dörgencs, dirgencs ’sügér’ (Nyr. 19). A Szigetközben mondják róla, hogy „tüskís szárnyaivā, sörényivel odadörgüll a nagyobb halaknak, megszúrgya űket, így békíbe haggyák” (K.). Talán ezért hívják ott a dörgencs alakváltozattal. Népnyelvi neve a Balaton-melléken a dörgencs; ugyanakkor számos más alakváltozata használatos további vidékeken; vö. uo.: dörgécse, dörgics,dörgencs, dürgencs | HalK.: dörgicse, dörgőcse, dörgécse | Szilády: dirgecs | ÚMTsz.: dürge, görgécse, dirgincs, dörgincs, dörgöncs, dürgencs,dűrgencshal, dörgécs, dörgics, dörgőcs, mind ’Acerina cernua’.

Biztosan összefügg a durbancs ’kis kövér, tömzsi’, dörgécs ’vézna kisgyermek vagy állat’ (uo.), durbancsos ’erős, kövér’, dürgencs ’kicsi, csekély’ (Nyr. 16)kifejezésekkel. Tájszavakról lévén szó, lehetetlen megállapítani, hogy a felsorolt szavak vagy a halnév-e a régebbi. Mindenesetre nem szláv jövevényszó, mint Munkácsi állítja (Ethn. 4), és amire már Kniezsa (SzlJsz.) felhívta a figyelmet. Ugyanis csak a szerbhorvátból mutatható ki; vö. szerb grgac (Medic), horvát grge, grge ’sügér’ (RHJ.), így ott ez biztosan a magyarból való.

A Dörgicse (község Veszprém megyében) helynév ebből a halnévből származik, első említése1211, Kisdörgicse településé 1409 (FESz.). Dörgicse halászai sikeresek voltak, Oláh Miklós, Dörgicse kusztosa a XVI. század első felében feljegyezte, hogy „amint nékem vicariusom mondotta, a Balatonból gyakran egyetlen húzásra húsz kocsira való különféle fajta halat fognak ki a falu lakói”.

Széles körben, minden vízparton ismert gyakori faj a durbincs, erre mutat rengeteg népnyelvi neve is. A vaskó (R. 1887: HalK.; N. Ti.: ua. | Jankó: vaskota) társnév nyilván a vaskos szóhoz tartozik, és a testforma alapján alkotott alakleíró halnevek közé sorolhatjuk. A durbincs zömök, kemény kis testére utal. Taknyos maca (R. 1887: ua. és taknyos lezsér /HalK./; N. Jankó: taknyos maca | Ny.: ’tüskös nagyon, girince felálló, mirges’ | Gyurkó és Nyr. 62: maca) nevének jelzője onnan származik, hogy teste rendkívül nyálkás. Maca neve pedig macskát jelent (cicuska-macuska); a durbincs szúrós, erős, felálló tüskéivel valóban hasonlít a szőrét felborzoló macskára. Érdekes hasonlóság van a durbincs német Rotzwolf, Rotzkater tkp. ’taknyos farkas, taknyos kandúr’ (uo.) neveivel. Selyemhal (R. 1884: Nyr. 13, 1887: selyem hal, selymes durbincs /HalK./; N. MTsz.: selyem-hal | K.: selemhal | Szabó: selëmhal) nevének az a magyarázata, hogy ennek a pikkelyei kisebbek, mint a másik két durbincsfajé, innen ez a megkülönböztető elnevezés.

Német eredetű a serinc (R. 1549: szerencz /OklSz./, 1794: serintz /Grossinger/, 1884: sréczer, sráczhal /Nyr. 13/; N. HalK.: serincz | VNAE.: srác, srác-hal | Unger: schratz | Ecsedi: sirinc); vö. ném. N. baj. Schrätz, Schrätzen ’sügér’ (BWb.), osztrák Schratz ’ua.’(EL.). Megvan más nyelvekben is, pl. ang. schraetzer, le. szrecer (uo.). Ez a halnév a régi kfn. schraz ’szúrós, bökős’ szóval függ össze. A baj. Schrätz szónak a halnéven kívül van egy másik jelentése is, mely viszont szorosan kapcsolódik a halnévhez: ’a növésben visszamaradt ember tréfás elnevezése’. Ebből származhat értelemszerűen az apró sügér és a selymes durbincs neve, amely még a sügérnél is kisebb. Megvan a szerbhorvátban is: srac, sarac, strac ’ua.’ (Medic), és a szlovákban: šerinec, šrecr ’ua.’ (Fe.). Mivel a szlovákban e halnév elterjedtsége kicsi, csak a Bodrogtól a Dunáig terjed, valószínűleg a magyarból való.

A durbincsnak létezik baráthal társneve is, és ennek egyéb változatai a nyelvjárásokban: N. ÚMTsz., SzegSz.: barátkóc,baráthal | MNy. 40: barátfasz. Részben barna a hal színe, mint a barátok csuhája, részben tömör, ruganyos kis teste a névadás alapja ennél a névnél. A népi humor, tréfásság adatta az Aspro zingel baszdmeghal (K.) társnevét: „Aki kifogja, nem örül neki, mert szálkás, uszonyai szúrósak, a kezet megsebzik” (uo.). Ugyanígy titulálják a selymes durbincsot is (Acerina schraetzer), melynek kopoltyúszegélye éles. Nem hízelgő paptetű neve sem (R. 1794: pap-tetü /Grossinger/, 1884: paptetü /Nyr. 13/; N. Szilády: pap, pópa | K. és ÚMTsz.: paptető, paptetű: „paptetű, mer a bőribe rossfirgek furgyák be magukat, s ettű ojan feketín pöttögetett lesz”). Régről adatolható népi halnév, az a magyarázata, hogy bőrét a szívóférgek lárvái feketén pettyessé teszik. Hasonló a német Pfaffenlaus ’ua.’ is. Szintén ennek a kellemetlen kis halnak a népnyelvi neve a pinahal (N. ÚMTsz.: ua. és pinavágó Tiszaföldvár, pinavágóhal |MTsz.: penavágó). A picsavágó (Halh. 51; N. Jankó és MTsz.: picsavágóhal ’ua.’) terminus esetében a vágó jelzőt a kopoltyúfedő főlemezén található tüskékről kapta a hal. Számos további neve is keletkezett hasonló névadási szemlélettel, pl. pinafésű, -reszelő, -fedél stb. N. uo.: pinafésű, pinarágó, pinareszelő. Ezeknél az elnevezéseknél a szemléleti háttér a vágódurbincs úszóinak tüskés, hegyes, rendkívül szúrós volta, a népi humor találó elnevezései.

A jupiter balatoni tájszó, Jankó Siófokon, Tilesch pedig Tihanyban jegyezte föl. Másutt ilonahal (R. 1838: Ilonka keszég /Tsz./, 1884: Ilonahal, ilonkakeszeg /Nyr. 13/; N. ÚMTsz.: ua. | MTsz.: ilonahal, ilonkakeszég). A tövishal (N. uo. és Gyurkó; R. 1887: HalK.) és a tüskés hal (R. 1887: uo.) név esetében a durbincs uszonyaiban, különösen a hátuszonyában lévő kemény tüskék, sőt még a kopoltyúfedő főlemezén is megjelenő tüskék szolgálnak a névadás alapjául. Hasonló az elavult szakirodalmi tüskés pikó és a népi tüskés tok elnevezés is. Az érdesz (R. 1863: Heckel, 1884: Nyr. 13) mára kiveszett szaknyelvi szó. Mivel a magyar orvosok és természetvizsgálók nyolcadik nagygyűlésére (1847) készített és 1863-ban kiadott Heckel-fordításban bukkan föl először, minden bizonnyal Chyzer Kornél, a fordító adta ezt a „magyar” nevet a bucónak. Utána azután néhány szerző elfogadta és idézte, ám nagy pályafutása nem lett; már a század végén új néven emlegették ezt a halat. Chyzernek egyébként nem volt könnyű dolga a fordítással. Bár láthatóan ismeri az elterjedt népi halneveket, többször újjal kísérletezik. Herman Ottó szerint (HalK.) ez „a fordítás a rendszeresen űzött nyelvrontás tekintetében ritkítja párját”. Petényi agyonbírálása miatt Herman kifejti véleményét az érdesz megalkotásáról is Kriesch János ellen (Nyr. 13): „az a közönséges érdesz is föl van húzva a magyar nyelv szelleme ellenében s daczára annak, hogy a jó névhez való anyag megvolt.”

Népnyelvi disznóhal elnevezésénél a névadás szemléleti háttere az volt, hogy teste zömök, háta ívesen domborodó. A bozók (Term. 1898: 12) Szabolcsban följegyzett tájszó, ismeretlen eredetű. A kerékszeg (R. 1884: uo.) nyelvjárási név a hal hengeres testét írja le; vö. ÚMTsz.: kerékszeg ’a kerék tengelyén átütött, a kereket tartó fa- v. vasszeg’. Hasonló szemléleten alapul a cs. és szlk. kolek, kolok ’Aspro streber’ (Nyr. 13), kárpukr. kolok ’ua.’ (Vladykov) halnév is (lásd a kolcnál), vagy a ném. Spindelbarsch (tkp. orsós sügér). A merge (Chyzer) Zemplén megyében följegyzett, a forrásokat illetően hapax, eredete ismeretlen. A nemhal (R. 1887: HalK.) apró, értéktelen halfajta, ezért hívják a durbincsot így is. A pistahal (K.) szigetközi népi halnév a kispistával együtt, „csak ojjan pistahal” – mondják Kisbodakon, és visszadobják, vagy a macskáé lesz. Porhó (R. 1887: HalK.) neve a borholy halnévvel függ össze, népetimológiás változat: borholy (R. 1887: uo.; N. EtSz., ÚMTsz.). A fütyülőhal (uo.) szeghalomi név, érthetetlen, hogy a durbincsnak miért adták. A kűrágó (K.) szigetközi neve, mert a köves fenekű sekélyebb vizeket kedveli. Verébhalnak (MTsz.; R. 1694: FelvSchSal.; N. Nyr. 25: ua.) is hívják a kis testű durbincsot, az ugyancsak mindennapos, értéktelennek tartott, kicsi madár elnevezésével. Az apró termetű, szúrós, bökős, mohó kis vágódurbincsnak vízidarázs (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) tájnyelvi nevet is adtak.

Népnyelvi barsóka nevének a Balatonnál a következő alakváltozatait jegyezték föl, mind ’durbincs’ jelentéssel: Ti.: borsóka | Jankó: borzsóka, barsóka | HalK.: barsóka. Az ország más részeiben használatos még Gyurkó: parcs, persli, persling, barsling | Bálint: persling, persli. A terminus első felbukkanása R. 1730: persling (BélTractatus), majd 1838: barsóka (Tsz.), 1887: persli (HalK.), 1895: persli-hal (Nyr. 24), 1914: ua. (EtSz.). A magyarban a névadási szemlélet háttere csak akkor világos ennél a névnél, ha megvizsgáljuk a szó eredetét. A németből származik ez a nyelvjárási halnevünk, a ’sügér’ jelentésű ném. Barsch megfelelője. A ném. Barsch, kfn. bars (ang. barse) a germán bars ’hegyes’ jelentésű szóval tartozik ugyanis össze. Lásd még ném. Bart ’szakáll’, Bürste ’kefe’, barsch ’durva, barátságtalan’ ugyanebben az etimológiában. A sügér tehát nevét hegyes, szúrós hátuszonyáról kapta. Az elnevezés átkerült a környező szláv nyelvekbe is; vö. szlk. peršla, szln. peršelj és szbhv. pers ’ua.’.

Balatoni varsinta társneve (N. Ti.: varsinta | Jankó: vasinta, varsinta | Unger: vasinta) viszonylag korai jövevényszó nyelvünkben, R. 1715 k.: varsinta (MNy.), 1730: ua. (BélTractatus), 1868: ua. (Ke.). Német eredetű halnevünk; vö. ném. Waschinger ’sügér’, N. baj. Wärsch, Wärschinger ’ua.’ (uo.), a nyelvjárási szó a Barsch ’sügér’ halnév változata. Petényi Salamon szerint a vasinta vagy varsinta a Balaton-mellék népének nyelvén a tudományban a Phoxinus laevis (fürge cselle) néven ismert halat jelentette. Ő is megjegyezte azonban, hogy ezt a halat ott nem ismeri. Herman Ottó azonban kiderítette, hogy ezen a néven az itteniek – Petényi tudomásával ellentétben – a vágódurbincsot ismerik. Ezzel a német eredetű halnévvel egyébként az altenbergi bencéseknek átadott tihanyi apátságtól Örvényes halászfaluba telepített sváb halászok ajándékozták meg a szomszéd tihanyi halászokat, és ennek révén az egész Balaton halászságát. Németek laktak Aszófőn és Örvényesen, ezek a munkás svábok öltözködésükben magyarosodtak, de nyelvükben sokáig nem. (A Tudományos Gyűjteményben /TudGyűjt. 1817. III./ azt írják róluk: „Különös, hogy mindenben jobban boldogulnak a magyar embereknél. Nagyok és csinosak az épületeik. Pincéik nagyobbak, és még akkor is tele vannak óborokkal, amikor másoknak már az új is elfogyott.”)

A latin szaknyelvi Gymnocephalus jelentése tkp. ’meztelen fejű’ (< gör. gymnósz ’meztelen’ és gör. kephalé ’fej’), a pikkely nélküli fejre utal.

Tengeri halakat is jelölünk a durbincs névvel; vö. aranydurbincs (ném. Goldbrasse), vörös, rózsaszínű durbincs (ném. Meerbrasse).

Az édesvízi durbincsok teste oldalról lapított, megnyúlt, a selymes durbincsé lényegesen alacsonyabb, mint a vágó durbincsé. A hegyi patakok kivételével szinte minden vízben előfordul. A tavakban elsősorban a mélyebb, kemény talajú mederrészeket kedveli. A Balatonnál végzett vizsgálatok (Tölg és Bíró) szerint tápláléka eleinte lárva és ágascsápú rák, később a planktonszervezetek mellett az árvaszúnyogok lárvái, majd bolharákok és rovarfélék szerepelnek étrendjében. A durbincsot szívből utálták a halászok, részben azért, mert állítólag halszűkét jelent a hálóba kerülésük, másrészt, mert tüskés hátúszója könnyen ejt a kezükön gyulladásba jövő sebeket. Falánksága, szúróssága miatt a horgászok sem kedvelték. Olyan erőteljes a kapása, hogy a horgász szívdobogva vág be, majd dühösen rántja partra az apró halacskát, amely ráadásul mélyen lenyeli a horgot.

E fejezet; 47

§ Ébenpattanó (Ampedus nigrinus) - Ében: fk

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó, család. Mintegy 9000 fajukból Magyarországon körülbelül 170 él. Fajai (a sarkvidékek kivételével) az egész Földön megtalálhatók.

Testük karcsú. Mélyen a torba süllyedő, lefelé hajló fejüket a mell álladzója betakarja. A felső ajak jól fejlett, a 11 vagy 12 ízes Csápok a szemek előtt erednek.

Lábfejeik ötízűek. Az elülső és a középső lábpár csípői nyitottak, a hátulsókat lemezszerű combfedők takarják. Lábaik olyan rövidek, hogy a hátára eső

bogár, nem, illetve alig éri el velük a földet, ezért pattanókészülékével támaszkodik fel. Ez hirtelen lökéssel a magasba veti a bogár testét, és az megperdülve a talpára esik vissza. Ha ez elsőre nem sikerül, addig próbálkozik, amíg fáradozása sikerrel nem jár.

A pattanókészülék miatt a bogár teste meglehetősen különös. A hatalmas izomzat a párnaszerűen domborodó előtorban foglal helyet. Ez a has két oldalán hátul rövid, a mellközép elülső szélén lévő bemélyedésbe szorosan belefekvő tüskével végződik. A készülék működtetéséhez a bogár, torát és testvégét erősen az aljzathoz feszítve, felemeli hátát, a melltő tüskéjét erővel a mellközép gödröcskéjének tövéhez nyomja, majd abba hirtelen becsúsztatja. Eközben szárnyfedőinek tövét erősen odaüti az aljzathoz, hogy az ellenlökés a magasba vesse.

Népiesen drótféregnek nevezett, hosszúra nyúlt, hengeres vagy kissé lapított, erősen kitinizált lárváik kemény sárgás vagy barnás testéből hat rövid láb nő. Felépítésük némileg a lisztbogáréhoz hasonló, de a fejük alakja és állása egészen más: a drótféreg feje lapított, a fejtetőn többnyire homorú, elülső széle fogacskázott. Felső ajka nincsen, alsó állkapcsának külső karéja kétízes, a belső pedig egyszerű. Utolsó potrohgyűrűje vagy kihegyesedik, vagy két tüskével végződik; ez a fajok lárváinak fontos határozó jegye.

A drótférgek mindenevők, de az egyes fajok életmódja, táplálkozása erősen eltérő lehet. Többségük termőföldben vagy fakorhadékban él, és a legkülönbözőbb elhalt vagy élő növényi részekbe befurakodva eszi azokat. Többük a fák magvait, a kalapos gombákat, kerti növények húsos gyökerét vagy gumóját, fák és bokrok gyökérrügyét vagy gyökerét károsítja; a termesztett növényekben és a fiatal fenyőcsemetékben tetemes kárt okozhat. Némelyikük megeszik a tetemeket, felfalja más rovarok lárváit, sőt fajtársait is.

Lárvaállapotuk elég hosszú, némely fajé akár öt évig is eltart. Többnyire élénk bábjuk csak rövid ideig pihen.

A növényevő imágók főként fákon, virágokon élnek. Áttelelnek, és tavasszal rakják le petéiket. Egyes, a trópusi Amerikában élő pattanóbogarak a Szentjánosbogarakhoz hasonlóan világítanak a sötétben.

Ismertebb fajok:

fésűscsápú pattanóbogár (Corymbites pectinicornis) (Linnaeus)

piroshátú pattanóbogár (vérvörös pattanóbogár, Elater sanguineus) (Linnaeus)

zöld pattanóbogár (Corymbites virens) (Schrnk.)

egérszínű pattanóbogár(Brachylacon murinus) (Linnaeus)

vetési pattanóbogár (Agriotes lineatus) (Linnaeus)

mezei pattanóbogár (Agriotes ustulatus) (Linnaeus)

réti pattanóbogár (Agriotes sputator) (Linnaeus)

világító kukuzsó (kukujóbogár, Pyrophorus noctilucus, Pyrophorus noctiluca) szurkos pattanóbogár (Athous haemorhoidalis) (Fabricius)

szerecsen pattanóbogár (Athous niger ) (Linnaeus)

kék pattanóbogár (Limoniscus violaceus) (Müller, 1821)

Továbbá:

2012. Március 15-én bogarász barátaimmal Nyugat-Magyarországra utaztunk azzal a céllal, hogy megtaláljuk a környező országokból már ismert ébenpattanót (Ampedus nigrinus). Ez a hegyvidéki pattanóbogár nálunk eddig még nem került elő, noha a Kőszegi-hegység meglehetősen jól ismert a hazai gyűjtők között. A bogár apró mérete és speciális életmódja lehet az oka annak, hogy eddig elkerülte a bogarászok figyelmét.

Hajnali indulás után, már kora reggel a Velemhez közel eső Hörmann-forrásnál kezdtük a napot, és már a megérkezés utáni első órában, a sűrű és áthatolhatatlan lucos szélén a korhadt tönköket vizsgálva megtaláltuk, amiért jöttünk.

A lakkpattanófélék (Ampedini) centiméter körüli egyedei mind kifejlett bogár alakban telelnek korhadó farönkökben és fák üregeiben, így a vegetációs időszakon kívül fejlődésük színhelyén is megtalálhatók. Magyarországon 26 fajt sikerült eddig kimutatni, többségük fekete előtorú és piros szárnyfedelű, de akad

köztük foltokkal, sötét sávval díszített faj is. Az Ampedus genuszon belül eddig egyetlen teljesen fekete fajt ismertünk a magyar faunából, a most előkerült ébenpattanó nagytestvérét, a fekete pattanót (Ampedus nigerrimus). Hazai fajaik felismeréséhez segítséget nyújthat Németh et al (2009): A Mátra Múzeum

bogárgyűjteménye (Coleoptera: Elateridae).

A 6–8 milliméteres ébenpattanók a vörösen korhadó luctönkökben ültek bábkamrájukban, néhány más, szintén nem gyakori hegyvidéki pattanóbogárfaj társaságában.

Ez az apró bogár is jó példa arra, hogy igenis van még mit megtudnunk hazánk bogárfaunájáról. A faj első hazai adatát más faunánkra új bogarakkal együtt, előreláthatólag a Folia entomologica hungarica 2012-es kötetében közöljük.

§ Ébenfa (Dyospyros ebenum) – Ében: fk

Forró égövi, kelet-ázsiai fa; Dyospyros ebenum.

1551-ben már felbukkan a magyar írásbeliségben az ebeus fa. 1634-ben hebanum, 1645-ben ebenum fa. A XVIII. században ébán, ébénus, 1803-ban Márton József szótárában (Ebenholz alatt) már ebénfa.

A magyar ébán alakváltozat az olaszból, az -um, -us végűek a latinból kerültek át, az ebén, ében közvetlen átadója a német lehetett. Az ében vándorszó,

megvan az angolban (R. heben, ebony tree), németben (Eben-), franciában (ébene), olaszban (ebano) és oroszban (ebennovüj). A görög eredetű – már Pliniusnál, Vergiliusnál és Ovidiusnál is szereplő – latin ebenus, ebenum került át az európai nyelvek többségébe.

A Hérodotosz, Theophrasztosz, Dioszkuridész műveiben olvasható és szintén ’ébenfa’ jelentésű görög ébenosz, ébene forrása az ismeretlen vokalizmusú egyiptomi hbnj ’ua.’ volt, ezzel függ össze héber hovenah, hobnim neve is. Miután Hérodotosz járt Egyiptomban, s viszonylag hosszú időt töltött ott, az egyiptomi név valószínűleg az ő révén került a görögbe.

Az ébenfák trópusi ázsiai, afrikai eredetű, örökzöld növények. Sötét, színes, kemény, tömör szerkezetű, jól kikészíthető és polírozható fájuk a bútoripar

legdrágább nyersanyaga volt már az ókorban is. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 12. kötetében azt írta, hogy az ébenfa fája Fabius

szerint nem lángol, de tüze igen illatos. Kétfélét ismerünk belőle: a ritkább az értékesebb. Ez fává nő, hengeres törzsű, fája csomómentes, fénylő, fekete,

szemre már természetes állapotában is tetszetős. A másik cserjeszerű, mint a zanót, és egész Indiában megtalálható. Az ébenfa fiatalon lágy, világos farészének színeződését a benne lévő nagy mennyiségű naftokinon oxidálódása okozza. Sötét feketésbarna fájának értékét és szépségét elefántcsont intarziával is fokozzák. Hangszer, bútor, szerszám és dísztárgyak készülnek belőle.

Az egységesen sötét vagy fekete színű ébenfa mindenütt a gyász és a halál szimbóluma, mert fájának ismert tulajdonsága a folyamatos sötétedés. Először

barna, majd fekete színűre vált egészen addig, amíg csillogó, finoman megmunkálható, drága, kemény anyaggá nemesül.

A többi ébenfa (afrikai, zöld stb.) a valódi ébenfával nincs rokonságban.

§ Ecetmuslica (Drosophila melanogaster) – Ecet: csn

A kétszárnyúak rendjébe tartozó kistestű légy.

A genetika, az élettan, és az evolúcióbiológia klasszikus, máig leggyakoribb modellszervezete. Lárvái erjedő, bomló növényi anyagokban (pl. erjedő gyümölcsökben) fejlődnek, ahol mikroszkopikus gombákkal táplálkoznak. Más, közeli rokon fajokkal együtt. Magyarországon is gyakori, lakásokban is feltűnik, présházakban tömeges lehet.

Szinonim nevek: Közönséges muslica, Közönséges harmatlégy

Néhány Tephritidae családba tartozó rovart is neveznek muslicának, ami zavart okozhat.

§ Ecetfa, ecetszömörce vagy torzsás szömörce (Rhus typhina) – Ecet: csn

A szappanfavirágúak (Sapindales) rendjébe, a szömörcefélék (Anacardiaceae) családjába tartozó Rhus növénynemzetség faja.

Gyakran a bálványfát (Ailanthus altissima) is ecetfának nevezik jellegzetes szaga miatt, de a két fajnak nincs különösebb köze egymáshoz.

Észak-Amerika keleti részén őshonos, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok északkeleti és középnyugati részén, Ontario tartomány déli részén és az Appalache-hegység területén található meg.

A Rhus nemzetség mintegy 150 faja közül az ecetfa a Sumac szekcióba tartozik, virágainak terminális helyzete, sűrűn szőrözöttsége, vörös termése és páratlan, szőrözött levelei miatt.

Az ecetfának a kertészetben két termesztett változata ismert:

Rhus hirta 'Dissecta', a levélkék mélyen bemetszettek

Rhus hirta 'Lacinata', a virágok fellevelei csipkézettek

Lombhullató többtörzsű kis fa vagy ritka, sátoros ágrendszerű cserje, tipikusan 3-5, kedvező körülmények között 10 méteresre nő meg. A törzs maximális átmérője 35 cm. Gyökérzete a talaj felszíne alatt haladva nagy felületet hálóz be, a gyökérsarjakkal könnyen terjedhet, sugarasan terjedő kolóniákat létrehozva.

A 25–55 cm-es összetett levelek 9-31 lándzsás vagy keskeny, durván fogazott levélkéből állnak. A levélkék 6–11 cm hosszúak, kb. 5 cm szélesek, a középső levélkék a legnagyobbak; fonákuk bolyhos. Ősszel narancssárgára, tűzpirosra színeződnek. Vastag hajtásai sötétbarnák, rozsdabarna szőrrel sűrűn borítottak, érintésük (ahogy a termésé is) allergiás

tüneteket okozhat.

Kétlaki növény. A virágok kora nyáron, a levelek után nyílnak. Az egyes virágok ötszirmúak, mindegyiket 1,5 mm hosszú, 0,5 mm széles Fellevél védi. A szirmok fehéresek vagy sárgászöldek, 3,5 mm hosszúak, 1,5 mm szélesek, szőrösek. Az ágvégeken a kb. harmadával hosszabb porzós virágok lazább, a termősök tömött, szőrös, dekoratívabb bugavirágzatot alkotnak. A termős virágok általában a porzósok előtt egy héttel már megjelennek. A kúpos

bugák 10–20 cm hosszúak, alapjuknál 4–6 cm szélesek.

A nyár közepére kifejlődő sötétvörös, szőrös terméscsomók a tél végéig díszlenek, lencse nagyságú (4 mm hosszú, 4,5 mm széles, enyhén lapított) csonthéjas termések alkotják. A narancsos barna magvak 2,7 mm hosszúak, 2 mm szélesek, nem tartalmaznak endospermiumot, azaz táplálószövetet. A magok ezermagtömege 11 gramm. A magvakat gyakran Madarak terjesztik.

Fája könnyű, puha, törékeny. A Szíjács csaknem fehér, a Gesztje narancssárga, zöld csíkozással. A másodlagos növekedés során a használatból kikerült tracheák paratracheális parenchimasejtekkel záródnak (tyloses).

Felhasználása. Termését hideg vízben átmosva, megszűrve, megédesítve rózsaszín, limonádészerű ital nyerhető belőle. Leveleit és termését egyes indián törzsek dohánnyal és más levelekkel összekeverve szívták. Fájának nincs gazdasági jelentősége, bár Műasztalos célokra felhasználják.

Felhasználják azonban tanninforrásként, bőr cserzésére. Különösen magas a tannintartalom a gyökér kérgében és a levélkékben (csak a leveleket használják fel). Az őszi levélhullás előtt a levelek szárazanyagtartalmának akár 27-29%-a is tannin lehet. Az USA-ban és egyes európai országokban termesztett ecetfák akár a 42%-os tannintartalmat is elérhetik, 140 kg/hektár/év hozammal. Ez a hozam azonban a Rhus glabra és Rhus coppalina fajokkal érhető el. Míg korábban Csehország, Szlovákia, Magyarország és Németország területén termesztették, jelenleg Pakisztánban ültetik.

Európában gyakran ültetik díszfaként kertekben, füvesített területeken. A szárazságot jól viseli, laza talajra, sok fényre van szüksége. Kertbe magánosan ültetve érvényesül igazán szép formája, színe.

1620 körül érkezett Európába, de a 18. század végéig csak botanikus kertekben

fordult elő, a 20. század második felében terjedt igazán el mint kertekbe, parkokba ültetett díszfa.

§ Ecetesfű – tudományos neve: homoki utilapu – (Plantago arenaria) – Ecetes: csn

További nevei: Bolhamag, csillagfű, eczetesfű, holló- vagy varjúláb, kígyóharaptafű.

Egyéves. 10–40. Ágas és terebélyes, sokszor szélesebb mint magas; szára sűrűn leveles. Levelei 1–2 mm szélesek. 2–5 cm hosszúak; átellenesek. Az egész növény rövid és merev szőrökkel fedett. Virágfűzérei 2–5 cm hosszú ágakon, gombosak – tojásalakúak, 1–2 cm hosszúak. Toküregei 1-magvúak; magva fényes fekete. Terem homokos mezőkön, mívelt laza talajon hazánk déli felében.

Magja vízben földuzzad és nyálkás anyagánál fogva szövetfestésre, kalap stb. merevítésére alkalmazható. Érdemes volna gyűjteni.

§ Édesvíziatka – Édes: csn

Család: Hydrachnidae – Édesvíziatka–félék

Gömbölydedek, sokszor színesek. Bőrmirigyeik vannak, ellentétben a szárazföldi atkákkal. Az állóvíziek hosszú úszósertés lábaikkal jól úsznak, a gyorsfolyású vizekben élők csak mászkálni képesek. Ragadozók. Lárváik vízi

rovarokon, kagylókon paraziták. Petéik is színesek, pirosak. Több mint 200 fajuk él nálunk.

§ Édesvirág – tudományos neve: apácavirág - (Nonea) – Édes: csn

A borágófélék (Boraginaceae) családjába tartozó, kevés fajt számláló nemzetség. Népies elnevezései apácafű, édesvirág, szipóka, piszifüle, gyászoska, gyászolka, gyászoló nyakó.

Magyarországon egyetlen faj, a Nonea pulla fordul elő. Mirigyes szőröktől szürkés színű, 20–40 cm magas, kissé terebélyes egyéves vagy évelő növény. Nem védett. Löszpuszták, szárazabb legelők viszonylag gyakori növénye. Homoktalajon is megtelepszik. Virágai kicsik, nagyon sötét (már-már feketés) bíbor színűek, erről könnyen felismerhető. Áprilistól júliusig virágzik. (A ritka f. ochroleuca az alapfaj sárgás színű virágú változata)

A levelek hosszúkás lándzsásak, szélük és levéllemezük ép, a felsők félig szárölelők, az alsók tőrózsát alkotnak. A száron a levelek elszórtan helyezkednek el. Finom tapintású, selymes, fehér színű szőrök borítják, mint a hengeres szárát is. Termése horgas felületű makkocska. A magokon található kis kampók az állatok bundájába ragadnak, így tud terjedni a növény.

§ Erdei egér vagy közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus) – Egér: csn

Eurázsiában (Skandináviát kivéve) és Észak-Afrikában él. Ázsiában a Himalájáig húzódik elterjedési területe. Nevével ellentétben az erdőkön kívül megtalálható szántóföldeken, városi parkokban és kertekben is. Magasabb sziklás hegységekben ritkán fordul elő.

Az erdei egér a házi egérnél valamivel nagyobb rágcsáló. Hosszúkás testéhez viszonylag hosszú farok tartozik. Szőrzete hátán szürkésbarna, hasán fehér színű. Hátsó lábai hosszabbak mint a mellsők, ezért futás közben ugrálva halad. Gyakran szimatolnak felemelkedve, hátsó lábukon állva. Teste 7–12 centiméter, farka közel 10 centiméter. Súlya 18-35 gramm.

Bár elég gyakori rágcsáló, ritkán lehet megpillantani, mert nagyon félénk, éjszakai állat. A nappalt üregében tölti, csak alkonyatkor indul táplálékot keresni.

Föld alatti járatrendszerben lakik, melynek két kijárata van. Itt találhatók éléskamrái, melyekben nagy mennyiségű eleséget raktároz télire. Általában több állat él a föld alatti üregekben. Az utódok az alagútrendszer mélyén, jól kibélelt fészekkamrában jönnek világra.

Télire a fészekkamrát is éléskamrának használja, és magvakat halmoz fel benne. Az erdei egér elsősorban magvakkal, mogyoróval, makkal, bogyókkal, gyümölcsökkel és rügyekkel táplálkozik. Ezt kiegészíti kis mennyiségű rovartáplálékkal.

A szaporodási időszak az időjárástól függően áprilistól októberig-novemberig tart. Évente akár négyszer is szaporodik. A nőstény 22-26 napos vemhesség

után általában 4-9 kölyköt ellik. Az utódok 1-2 grammosan, csukott szemmel és csupaszon jönnek a világra. Szemük 12-14 naposan nyílik ki, ekkor már szőr

borítja testüket. Ivarérettségüket 8 hetes korban érik el.

Élettartamuk a természetben rövid, 3 hónap-1 év között mozog. Fogságban akár 4 évig is elélhetnek.

Az erdei egér sok ragadozó számára jelent fontos táplálékforrást. Fő ellenségei a rókák, a menyét, a nyest, a borz és a macska. Bagolyköpetekben is rendszeresen találnak erdei egér maradványokat.

§ Vízi egér – tudományos neve: kis lile – (Charadrius) – Egér: csn

mocsaras vagy szikes helyen élő, rövid csőrű kisebb madár; Charadrius.

1786-tól adatolható a magyarban: lilli (Nyr. 44). 1800-ban „lile: Charadrius, der Regenpfeifer”. A nyelvjárásokban ÚMTsz.: lili. 1801-ben Földinél már

nemi névként szerepel.

Ugyancsak hangutánzó eredetű madárnév, a madár hangját utánzó hangsor vált főnévvé. A latin szaknyelvi Charadrius genusnév ókori eredetű, egy ’sárga, éjjeli

vízimadár’ jelentésű gör. charadriósz név folytatója.

Élőhelyéről kapta a parti lile ’Charadrius hiaticula’ nevét, ahogy R. 1801: vízi lile (Földi), 1904: homoki lile (Petényi), 1898: N. sármadár (Nom.), 1899:

gyöpi madár, fövényfutó (Chernel) társneveit is; vö. ném. Strandpfeiffer (Brehm) ’parti fütyülő’, Sandregenpfeifer ’homoki esőfütyülő’, Seeregenpfeifer,

azaz ’tavi esőfütyülő’, észt randtill, sp. pluvial de las costas ’parti lile’ (KissMad.), afr. ringnekstrandkiewiet, sv. större strandpipare (EL.). Dallamos

hangjáról, igen gyakori fütyüléséről nevezték így el, továbbá csöröcsirr, juhászka lile, nagy juhászka, juhászkamadár nevén (KissMad.) is. Mivel hasonlít

a cankóra, de annál jóval kisebb, hívták a Kunságban cankócsirke néven (Chernel) is.

Szintén a madár előfordulási helyére utal a havasilile ’Eudromias morinellus’ és a széki lile ’Charadrius alexandrinus’ faj szaknyelvi, valamint az utóbbi R. 1793: gyöpi-tsirke (Grossinger), 1898: mocsári lile (Nom.), 1904: N. gyepi csirke, gyöpi madár, úti sneff (Petényi), sármadár (VNAE.) társneve is. A

széki lile jelzője a ’szikes talajú föld, mocsaras hely’ jelentésű szik, szék főnév. Találó guruló neve arra utal, hogy „futtában lába sokszor nem is látszik; olyan mintha gurulna” (EM.). A széki lile (ang. kentish plover) társneve a népnyelvben – az előbbieken kívül – a fütyülő, a németben is Regenpfeiffer (WbZ.), azaz ’esőfütyülő’ a neve.

Nagy, sárga szélű szeme volt a névadási szemlélet háttere N. bagolysneff elnevezése (Petényi), fehér hasa és melle molnársneff (uo.) neve esetében. A feketelábú lile, feketelábú juhászka (Nom.) terminus a láb színére utal; vö. sv. svartbent strandpipare, fi. mustajalkatylli ’ua.’ (NA.). Vízi egér tréfás társneve

(VNAE.) víz közeli élőhelye és kis termete miatt született. Ugyancsak színre utaló nevet kapott az aranylile ’Pluvialis aprcicaria’ (R. 1841: ua. és fr.

pluvier doré, ném. Goldregenpfeifer /Vajda/) és az ezüstlile ’Plivialis squatarola’ (R. 1899: Chernel) faj. A vörösfejű lile nevének idegen nyelvi megfelelője

az ang. red-capped plover, holl. roodkopplevier, fr. pluvier à tête rousse, ném. Rotkopf-regenpfeifer (EL.). A kis lile ’Charadrius dubius’ társneve a

sármadár, juhászka, csöröcsir.

A parti lile az Atlanti-óceán északi partjain, a Keleti-tenger mellékén és az eurázsiai tundrákon él. Kanadában egyes helyeken együtt fészkel a vele

rokon örvös lilével. Afrikában telel, s már ott, áprilisban megkezdi a nászrepülését. Májusban és szeptember–október hónapokban fordul elő az alföldi szikeseken.

A kis lile kavicsos partrészeken költő, 15–16 centiméter nagyságú lileféle, a nyakörves lilék csoportjában. Egész Eurázsiában előfordul, sőt felbukkan

az Atlasz-hegységben és Új-Guineában is. Nagyon hasonlít a parti lilére. Nálunk is vannak kisebb fészektelepei. Vonuló madár.

A széki lile a lilefélék családjának fekete csőrű és lábú faja, a mi szikeseinken viszonylag gyakori. Előfordul az USA sós pusztaságain, az Északi-tenger homokos partjainál, sőt a melegebb tengerpartokon is.

Az aranylile teste felül, a nyak hátulsó éle, a tarkó és a fej egészen a homlokig (a szárnyat is beleértve) pettyezett aranysárga. Az aranysárga területeket az altest barnájától a szemöldöksávban és a homlokban folytatódó fehér csík választja el.

§ Tarka égercincér – tudományos neve: létracincér – Éger: csn

Gyalogcincérek – Dorcadion és Neodorcadion fajok.

Mint nevük is mutatja, repülni nem tudnak, hártyás szárnyaik csökevényesek. Álcáik a talajban fejlődnek a fűgyökerek között, a nemzők a talajon mászkálnak. Elterjedésük – éppen azért, mert nem tudnak repülni – kis területekre korlátozódik. A gyalogcincérek legnagyobb faji gazdagságban a mediterráneumban, illetve sztyepp területeken, (pl. Kisázsiában), meleg élőhelyeken találhatók. Magyarországon 6 Dorcadion és 1 Neodorcadion fajt mutattak ki (Kaszab 1971).

Testük zömök, szárnyfedőik megnyúlt tojásdadok. Csápjaik rövidek, vastagok. Az előtor oldalán egy-egy hegyes fog. Lábaik erősek. Nagyságuk 15–20 mm. Említésre méltó fajok:

Létracincér Saperda scalaris Linné

Társnév: Tarka égercincér

A szárnyfedők feketék, fekete szőrözettel borítottak, rajtuk létraszerű hosszanti zöldessárga sávval és 6 folttal. Alul sárgán szőrös, 13–20 mm hosszú.

Közép- és Délkelet-Európai faj. Magyarországon elterjedt, de nem gyakori. A bogár májustól júliusig repül. Tápnövényei a bükk, tölgy, cseresznye, és megfigyeléseink szerint a nemesnyárak is (Szontagh 1982). Győrfi (1957) az égert is említi. Álcája csak száraz ágakban, törzsekben fejlődik.

§ Egérgomba – tudományos neve: szürke tölcsérgomba - (Clitocybe nebularis vagy Lepista nebularis) – Egér: csn

A pereszkefélék (Tricholomataceae) családjába sorolt tölcsérgomba (Clitocybe) nemzetség egyik faja.

Magyarországon is meglehetősen gyakori. Szeptembertől novemberig gyűjthető.

Lehet fehér is, fiatalon hamvas (ez letörölhető). Fiatalon domború, majd ellaposodik, kissé tölcséresedhet. A széle sokáig begöngyölt, gyakran hullámos. Sűrűn álló, fehéres, illetve krémsárga lemezei kissé lefutók, a kalap húsáról könnyen leválaszthatók.

Tönkje 4–12 cm hosszú, 1,5–4 cm vastag, felfelé vékonyodó, alul szélesebb, bunkó alakú, fehéres, világosszürke. Felülete szálas, rostos, belül idővel üregesedik. A tönk aljára gyakran avarmaradványok tapadnak.

Húsa szárazon fehér, nedvesen kissé szürkés. Vastag; eleinte kemény, majd megpuhul. Tönkje szivacsos, jellegzetes, fűszeres illatú és ízű.

Összetéveszthető a mérgező nagy döggombával, a viaszfehér tölcsérgombával és a kajsza lisztgombával.

Kiadós, de étkezési értéke csekély — ugyanis annyira fűszeres ízű, hogy önálló fogyasztásra nem ajánlják; leginkább fűszerként fogyasztható. Emellett csak

feltételesen ehető, ugyanis egyeseknek allergiát okozhat. Felhasználás előtt érdemes leforrázni. Íze kissé savanykás, ezért ételek savanyítására is alkalmas.

Lomb- és fenyőerdőben, gyakran folyásokban növő, gyakori faj. Vastag avartakarón tömegesen jelenhet meg, és egészen az első havazásokig kitart. Fagyálló. Ősszel szeptembertől november végéig terem, de enyhe teleken jóval tovább is. Nagyobb csoportokban, illetve (jellemzően) boszorkánykörökben nő.

§ Égertinoru (Gyrodon lividus) – Éger: csn

Nem túl ízletes, bár ehető gomba, gyűjtése nem ajánlott, mivel védett gombafaj Magyarországon.

A kalap átmérője 8–15 cm, alakja domborúból hamar kiterülő, fiatalon is szabálytalan, hullámos széle sokáig begöngyölt, majd hullámos felszíne bőrszerű, később fényes, nedvesen ragadós. Színe szalmasárgától okkerbarnásig változó, öregen piszkos szürkésbarna. Csöves termőrétegtartója keskeny, a tönkre mélyen lefutó, fiatalon szűk labirintusos, később kitáguló, szögletes pórusokból áll, a kalaphúsról nehezen fejthető le. Színe fiatalon sárgás majd olajbarnás, nyomásra piszkos zöldeskékre színeződik. A tönk 6–9 cm hosszú, 1,5–2 cm vastag, centrikus vagy excentrikus, mindig görbe, lefelé vastagodó, a kalap alatt a trámától sárga színű, lefelé vörösbarna szálas, molyhos felületű. A kalapban puha a gomba húsa, a tönkben szálas, fehéressárgás színű és vastag, vörösödik, tönkben és csövek felett kékül. Íze és szaga nem jellemző. Spórái barnászöldek, alakjuk ovális, sima felületűek, méretük 4–6 × 3–5

µm között vannak.

Egész Európában megtalálható a nyári-őszi időszakban, de mindenütt nagyon ritka. Európán kívül még nem bukkantak példányára. Hazánkban szintén ritka, visszaszorulóban lévő faj, mivel nedves helyeken, patakok partján, égerfák alatt terem, és ezen élőhelyek területcsökkenése, a természetközeli égeresek kiszáradása veszélyezteti a faj fennmaradását.

§ Megzgés eger – tudományos neve: mézgás éger – Eger: csn

A mézgás éger vagy enyves éger (Alnus glutinosa) a nyírfafélék (Betulaceae) családjába és az éger (Alnus) nemzetségébe tartozó növényfaj.

2009-ben az év fájává választották.

Szerte Európában nő a patakok mentén és a vízzel jól ellátott területeken – Észak-Európában zonális; attól délre reliktum jellegű erdőtársulások tagja. A Kárpát-medencében posztglaciális reliktum faj, a bükk kor emléke.

Kúpos formájú, 20 méternél alig magasabbra növő fa – mocsarakban, vízpartokon elterülő cserje is lehet. Törzse egyenes, ágai nagyobbrészt vízszintesen állnak. Kérge fiatalon sima, fényes, fehér pettyekkel, idősebb korában barnásszürke, táblásan felrepedezik. Hajtásai fiatalon ragadósak (mézgások), lilásbarnák, kopaszok, fehérpettyesek.

Rövid, nyeles rügyei tojásdadok, feketéslilák, ragadósak. 5–10 cm hosszú levelei visszás tojásdadok, kétszer fogazottak.

Váltivarú, egylaki fa: megnyúló és pirosból hirtelen sárgába váltó, végálló porzós barkái tavasszal jelennek meg. A kicsiny, vörösesbarna termős füzérek

a hajtások végén, az előző évi tobozkák mellett nőnek a még levéltelen ágakon.

Termése 1–1,5 cm hosszú kocsányon lógó és kb. ugyanilyen hosszú, éretten sötétbarna áltoboz. Magja apró, ötszögletű, fényes barna, szárnyatlan.

Gyorsan növő, viszonylag hosszú életű fa, sarjadásra hajlamos. Víz- és fényigényes, melegkedvelő, a szennyezett levegőt jól tűri. Folyók, patakok mentén, a síksági lápokon, oxigéndús termőhelyen gyorsan növekszik. Március-április között virágzik. Gyökerein a levegő nitrogénjét megkötő Sugárgombák (Actinomyces alni) élnek.

Narancssárga fája ipari fának túl puha. A nedvességnek ellenáll, különösen víz alatt tartós (hidak építésére kiváló volt). Jól faragható; kérgében sok

a csersav.

§ Egérfű – tudományos neve: libapimpó - (Potentilla anserina) – Egér: csn

Népies neve: Egérfű, létrafű, libavirág, lúdláb, pimponya, Isten abroszkája, lúdhizlalófű, lúdpázsit, dinnyeszagúfű, pipefű, pipehúr, récefű.

Legelterjedtebb üde réteken: kékperjés lápréteken, mocsárréteken, de állóvizek partján, ártéri erdőkben, kubikgödrökben, csatornákban, mezsgyéken is előfordul.

A rózsafélék családjába tartozó évelő növény földön kúszó, vékony indájú, a szárcsomóknál legyökeresedő és levélrózsát képző gyógynövény. Levelei páratlanul szárnyasan összetettek, szélük fűrészes, fonákjuk ezüstösen selymes-molyhos. Hosszú kocsányú virágai fénylő aranysárga színűek, 1 cm szélesek. Májustól-októberig virágzik.

A növény tőleveleit és virágzó, leveles szárát gyűjtik főleg nyáron (májustól őszig) vigyázva, hogy gyökere ne keveredjen a fenti növényi részek közé. Kerüljük az utak szélén való gyűjtést, vagy ha ez nem lehetséges, a portól mossuk le. Vékony rétegben szétterítve szárítsuk addig, amíg a vastagabb szárrészek is könnyen törhetőek lesznek.

A növény tartalmaz illóolajokat, nyálkát, ásványi anyagokat, flavonoidokat, tannint, keserű anyagokat. Simaizom-görcsoldó hatása van. Gyógyító hatását tapasztalták vérzésre (lásd gyomor-, illetve bélvérzés; külső és belső vérzések is), különböző emésztőszervi bántalmakra (gyomor és hasi fájdalmak, hasmenés, bélhurut, gyomorgörcs, gyomor-, és bélfekély, bélféreg, epebaj, vérhas, vastagbél-, vagy méhrák, aranyér), de alkalmas többféle nőgyógyászati probléma (lásd nagy mennyiségű menstruációs vérzés, fehérfolyás, rendszertelen vagy fájdalmas menstruáció, méh fájdalom, a hüvelynyálka-hurut), egyéb fájdalmak, vérszegénység, ízületi betegségek, bőrbetegségek (lásd bőrfekély), fogínygyulladás, ínygyulladás, szem könnyezés, csontritkulás, vesekő, égés vagy fagyás okozta sérülések, nehezen gyógyuló sebek, ekcéma, szívszorulás, ideges szívpanaszok, epilepszia kezelésére is.

§ Hamvas éger (Alnus incana) – Éger: csn

Az éger (Alnus) a nyírfafélék (Betulaceae) családjába tartozó növénynemzetség. Mintegy 30, ritkán nagyméretű egylaki fa- és Cserjefajt sorolnak ide.

A fajok többsége az északi mérsékelt égövben él, de az Újvilágban egyes fajok az Andok vonalán dél felé egészen Argentínáig lehatoltak. Európában főleg a kontinens északi részén fordul elő; az égeres láperdő Észak-Európában a folyóvölgyek, tóvidékek záró növénytársulása. A Kárpát-medencében két faja él:

mézgás éger (Alnus glutinosa),

hamvas éger (Alnus incana).

hullató fa. Levelei váltakozó állásúak, egyszerűek, fogazottak. Barkavirágzatában a porzós virágzatok megnyúltak, a termősök rövidebbek. A hímivarú barkában abarkapikkelyen 3 virág, virágonként 4-4 lepel és porzó van. A nőivarú füzérben a barkapikkelyen 2 virág nő, a lepel hiányzik.

Az alcsalád másik nemzetségétől, a nyírektől eltérően a hímivarú barkák és a nőivarú füzérek is szabadon telelnek, a füzér tengelye és a pikkelyek megfásodnak, „áltobozt” alkotnak.

Termése apró, szárnyas makkocska.

Virágai gyakran még a levelek előtt nyílnak. A virágokat jellemzően a szél porozza,de méhek is látogatják. Gyökérgümőikön a nitrogénfixáló szimbionta baktériumok (Frankia sps.) élnek. A gümők mérete az emberi ökölét is elérheti.

§ Egres (Ribes uva-crispa) – Egres: csn, lk

a kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe és a ribiszkefélék (Grossulariaceae) családjába tartozó faj.

Egyéb nevei: brüszke, büszke, piszke, püszke, pöszméte vagy köszméte.

Eurázsiai elterjedésű faj. Európában szinte az egész kontinensen megtalálható: nyugaton a Brit-szigeteken, északon Skandináviában, délen a Mediterráneumban is (itt inkább csak a hegyvidékeken), sőt innen átnyúlik Észak-Afrikában az Atlasz-hegységbe. Keleten a Kaukázuson át Mandzsúriáig, Észak-Kínáig terjed Az Alpokban1800, a Kárpátokban 1400 méteres tengerszint feletti magasságig nyomul fel. A termesztett egres sok helyen elvadult, így eredeti elterjedése ma már nem állapítható meg.

Magyarországon az Északi-középhegységben, valamint a Pilisben, a Vértesben

és a hozzájuk kapcsolódó dombságokon viszonylag gyakori. A Dunántúl hegy- és dombvidékein, a Kisalföldön elszórtan találhatók állományai; sok közülük valószínűleg kivadult.

Az egres 50-150 centiméter magas, a magasságánál többnyire szélesebb, sűrű ágrendszerű, lombhullató cserje. Tüskés vesszői kissé szőrösek vagy kopaszak, halvány szürkésbarna színűek, hosszában barázdáltak. Az 1-2 centiméter hosszú merev tövisek közvetlenül a levelek (szárcsomók) alatt erednek a száron kettesével vagy hármasával. Egyes változatoknál a szárközökön is találhatóak rövidebb tüskék. A levelek kerekded vagy szív alakúak, tompán 3 vagy 5 karéjosak, szélességük 2-5 centiméter. Éle a karéjok csúcsán mélyen, szabálytalanul csipkézett, oldalán ép. Felső felületük lehet kopasz vagy szőrös, fonákjuk az ereknél szőrözött. A levélnyél hossza nagyjából megegyezik a lemezével, elszórtan szőrös. Ősszel sárgásra színeződik.

Áprilisban virágzik. Az 1-3 virágból álló fürtök a szárcsomókból eredő rövidke hajtások csúcsán nőnek. A virágok kicsik, nem feltűnőek. A kocsány és a harang alakú vacok szőrös vagy mirigyszőrös. A csészelevelek visszahajlóak, kívül zöldek, belül piszkos bíborvörösek. A fehér, felálló szirmok csak fele-harmada olyan hosszúak, mint a csészelevelek. A világos-zöldes porzók kilógnak a csészecsőből. A bibe rövidebb, mint a porzók, kétkaréjú, éretten ragadós. Illata kellemetlen, a sóskaborbolyára emlékeztet. Az önmegporzást úgy kerüli el, hogy a bibék előbb érnek a porzóknál.

A termés 8-15 milliméter hosszú, gömbölyű vagy ovális, többé-kevésbé vörössel futtatott zöldes vagy sárgás, lédús álbogyó. Felülete lehet csupasz vagy szőrös-molyhos. Benne található a 40-50 darab 2-3,5 milliméteres, feketés-barna, szabálytalanul tojásdad mag. A vadon termő egres is ehető, héja savanyú lehet, de húsa édes-savanykás.

Bükkösök, gyertyános–tölgyesek, keményfás ártéri erdők, száraz tölgyesek, szurdokerdők, törmeléklejtő-erdők növénye. A sűrű aljnövényzetet nem kedveli, ezért inkább sekélyebb talajokon, erdőszéleken található. Az üde, tápanyagokban és bázisokbangazdag talajt kedveli; a humuszos és vályogos, illetve agyagos talajok a kedvezőek számára. Hidegtűrő, de a kései fagyokra érzékeny. A félárnyékot preferálja.

Áprilisban, esetleg május elején nyílik, virágai többségükben kétivarúak, de előfordulnak csak termősök is. Termése július végén-augusztus elején érik.

Vegetatívan is jól szaporodik, tőről vagy gyökérről sarjadhat. Élettartama nem haladja meg a 20 évet. A vad egres Magyarországon nem védett, bár visszaszorulóban van.

Az egyik fő kártevője a pöszmétearaszoló (Abraxas grossulariata).

Különböző fajtái az angol Gyümölcstermesztők kézikönyvében (1891)

Az egrest feltehetőleg már a rómaiak is fogyasztották, legalábbis erre utalhat Plinius egyik megjegyzése az éretlen szőlőbogyókról. A középkorban inkább gyógynövényként ismerték. Nemesítését a 16. század végén a hollandok kezdték el. A 18. században Angliában vált népszerűvé, 1740-ben kb. száz, 1810-ben már négyszáznál is több nemesített fajtát számoltak össze.

Magyarországon a 19. század második felében, a Filoxéra pusztítása után vált elterjedtté, amikor a kipusztult szőlőültetvények helyére telepítették, legalábbis, amíg 1908-meg nem érkezett Amerikából a köszmételisztharmat.

Mára számos nemesített változata elterjedt. Megkülönböztetnek európai és amerikai fajtákat, utóbbi az európai egres és az amerikai

Ribes hirtellum hibridje; ezek termésátlaga nagyobb, de ízben elmarad az európai fajtájtól. Magyarországon a legnépszerűbb fajták a Szentendrei fehér, a Zöld óriás, a Pallagi óriás és a Gyöngyösi piros. Élelmiszeripari, célra vagy befőzésre félig éretten szedik, friss fogyasztásához ajánlott megvárni a termés beérését. Május végén, június elején szüretelhető, érése hosszabb ideig elhúzódik.

Fogyasztása jó hatással van a belső elválasztású mirigyekre, a szívre, májra, vesére. Nagyobb mennyiségben fogyasztva hasmenést okozhat. Az

élelmiszeriparban magas pektintartalma miatt más gyümölcsdzsemekhez adagolják szilárdítóanyagként vagy befőzik.

Az egres első botanikai leírását Linné adta a Species Plantarum 201. oldalán. Fajneve a latin uva=szőlőfürt és crispus=fodros szavakból tevődik össze, utóbbi feltehetően leveleire vonatkozik.

A magyar egres kifejezés először az 1395 körüli Besztercei szójegyzékben bukkan fel először, valószínűleg a latin agrestum=éretlen szőlőbogyó szóból származik. A köszméte nevet írásban elsőként Szikszai Fabricius Balázs használta 1590-ben és a szláv koszmatka szóból ered.

§ Eker – ökör – Eker: csn

kifejlett, herélt szarvasmarha.

Helynévben már 1181-től, köznévként pedig 1395 k.: eker fark, oker, ekur paзtor (BesztSzj.), 1405 k.: wker (SchlSzj.) adatolható. Ezután 1448 k.: „el

mene az meзewre hollott az ewkrewkewt hattaula” (JókK.), 1570 k.: eokėr (ArsMed.). A nyelvjárásokban MTsz.: ötyer | ÚMTsz.: ëkër, ekër.

Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből; vö. ujg. ögüz, tat. ügez, üzb. hükiz, jakut oγuz, csuv. veger ’ökör’, mong. üker, hüker (TESz.), tör. öküz ’ua.’

(W.). Származéka az ökrös, ökörködik. Az ökör átvitt értelemben ’ostoba ember’ jelentésű.

Csak akkor nevezik ökörnek a heréitől megfosztott szarvasmarha bikát, ha már teljesen kifejlődött; előbb, ameddig növésben van, tinó a neve, ha pedig az

ökör megöregedik, és hízóba kerül, göbölynek (sőrének) hívják. A tinó jelentése ökörborjú; tájszóként idősebb, de még nem jármos bármely nemű borjú. Legkorábbi írásos említése 1528: „Thyno thawaly” (OklSz.). 1635-ben tinaját, 1818-ban tinu (TESz.). Ótörök eredetű szó, a csuv. tina ’kétéves tehén, tinó’ átvétele; vö. még. csag. tana, az. dana, türkm. tāna, tat., kirg., nogaj, üzb. tana ’ua.’, szalár tanê ’bika’ (uo.). A szóvégi a > ó változásra példa a kagyló. Háromszéken nagymonyú az ökör (MNy. 6); R. 1835: N. monyok ökör (Hegyalja /Kassai/).

Az ökör a NéprLex. szerint „igavonásra használt, négyévesnél idősebb herélt szarvasmarha. A bikaborjút tavasszal, első fűre menendő korában herélik ki,

neve hároméves koráig tinó, négyévesen, míg betanítják, ökörtinó; ha betanult, és rendszeresen jármolják, igás ökör.” Az igás ökröt általában istállóban

és takarmányon tartják, legelőre csak a nyári munkák nagyobb szünetében hajtják, és külön ökörcsordában legeltetik.

§ Afrikai elefánt (Loxodonta africana) – Elefánt: csn

Eredendően szavannákon él, ám kitűnően alkalmazkodik ahhoz, hogy Afrika más, különböző éghajlatú területein is megélhessen, azonban élőhelyének közelében mindenképpen ivóvízforrás kell hogy legyen.

Az afrikai elefántnak és az erdei elefántnak (Loxodonta cyclotis) a Nukleinsavas DNS-vizsgálata azt mutatta, hogy a két állatfaj fejlődése körülbelül 2,6-5,6 millió évvel ezelőtt vált ketté. Az ázsiai elefánt (Elephas maximus) és a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) közötti szétválás, csak 2,5-5,4 millió évre becsült; tehát az erdei elefántnak az afrikai elefántról való leválasztása helyénvaló.

A különböző erdei elefánt állományok közti genetikai változatosság magas, ami arra hagy következtetni, hogy a Pleisztocén korban a változó éghajlati körülményeknek köszönhetően a populációk elszigetelődtek egymástól.

A mitokondriális genetikai vizsgálatok azt mutatták, hogy egyes afrikai elefántok az erdeieknek a mitokondriumát hordozzák, ami pedig a fajok közti Hibridizációra utal.

Szintén a DNS tesztek az erdei elefántot közelebbi rokonságba hozzák az egykori eurázsiai erdei őselefánttal (Palaeoloxodon antiquus); ez pedig megkérdőjelezi a Loxodonta ormányosnem érvényességét.

1907-ben, Richard Lydekker angolzoológus, geológus és természetíró, a fülek méretének és alakjának változatosságából kiindulva 6 különböző alfaj megnevezését kezdeményezte, azonban manapság tudjuk, hogy az afrikai elefánt egy alfajjal sem rendelkezik.

Az afrikai elefánt korábban a Szaharától délre egész Afrikában elterjedt volt, manapság elterjedése elsősorban a nemzeti parkokra és egyéb védett területekre korlátozódik.

Az afrikai elefánt a legnagyobb szárazföldi állat. A farka hegyétől az ormányáig körülbelül 8 méter hosszú. Mindene hatalmas, a bele például 30–40 méter hosszú. Az afrikai elefánt Lábai (mellső és hátsó lábai egyaránt) alsó oldalukon párnázottak, így hatalmas tömege ellenére járása viszonylag halk. Az elefántbikák marmagassága átlagosan 3,4 méter, a tehenek jóval kisebbek, átlagosan 2,6 méteres marmagasságúak. Testtömeg alapján is a bikák rendelkeznek nagyobb mutatókkal, átlagosan 6 tonnát nyomnak, ezzel szemben a tehenek csupán 3 tonnásak átlagosan.

A legnagyobb ismert példányt 1974-ben lőtték ki Angolában: a hatalmas bika 3,96 méteres marmagasságú volt és 10,4 tonnát nyomott.

Az afrikai elefánt egyik szembetűnő – talán legjellegzetesebb – testrésze a 2 méter hosszú ormány. Az ormány a felső jak és az Orr összenövésének eredményeként jöhetett létre és 40000 izomcsomóból áll. Az afrikai elefánt ormányának végén alul-felül egy-egy fogóujj van. Ormányát leggyakrabban szaglásra, légzésre, ivásra használja, emellett amikor „fürdőt vesz”, szintén ormánya segít a víz testére juttatásában. A magasabban levő ágakat is ormányával éri el, így a táplálékszerzésben is van feladata.

Különbség az ormányosok rendjének egy másik képviselőjével, az ázsiai elefánttal, hogy az afrikai elefánt fülei jóval nagyobbak, mint indiai „társáé”. Ez annak köszönhető, hogy az afrikai szavannákon néhol mostohább körülmények uralkodnak, mint az Indiai dzsungelekben, ebből következően a nagyobb fülek nagyobb hőleadást biztosítanak, ill. az állat a füleivel legyezi, hűti testének többi részét is azáltal, hogy testekörül gyenge légáramlatokat kelt.

Felső metszőfoguk specializált, Fogzománcot nem, csak Dentint tartalmazó Agyarrá módosul, mely életük végéig növekszik, így akár 2 méternél hosszabbra is megnőhet. A táplálék kiásására, mozgatására és harcra használják. A legnagyobb agyar, amit valaha találtak, 349 cm hosszú volt.

Az afrikai elefántok szociális igényű, magukat családban jól érző állatok. Olyan összhang van jelen egy-egy családon belül, hogy ha az egyik elefánt elpusztul, először megpróbálják "felébreszteni". Kétségbeesetten próbálkoznak. Mikor ez nem sikerül, elkezdik "mesterségesen etetni" fűvel és más növényekkel, majd ágakkal és levelekkel „eltemetik" és gyászolják halottaikat, valamint órákon keresztül virrasztanak az elhunyt állat mellett. Furcsaság talán, hogy egy családot csupán a tehenek illetve csemetéik alkotják, mely családnak vezetőül egy olyan tehenet ismernek el, akit a család minden tagjához rokoni szál fűz. A fiatal bikákat rögtön az Ivaréretté válást követően kizárják a családból, így ők magányos életet élnek különféle csoportokba szegődve. Miután a fiatal bika felnőtt, kifejlett állattá fejlődik, egyedül él és vándorol a szavannákon, azonban ha egy családban a tehén épp megtermékenyítőképes állapotban van (üzekedik), rövid időre befogadják a családba a bikákat is. Az elefántcsordák ugyan képesek hatalmas távolságokat akár egyszerre is megtenni, vízközelből soha nem távolodnak el túl messzire, ugyanis higiénés és testhűtési okokból az ivás mellett fürdésre is felhasználják a környék kisebb tavacskáit, tavait. Fürdés után ormányuk segítségével poros földdel hintik be testüket, amely így az testre ragadva megvédi az elefántot a rovaroktól.

Viszonylag sokáig, átlagosan 60–70 évig élnek. Haláluknak gyakran egész prózai oka van: kihull a foguk és nem tudják többé megrágni az ételt.

Kommunikáció. Ha fás-füves szavannára téved az elefántcsorda, nehezen veszik észre egymást a magas bokrok között – különösen a csapadékos évszakban. Ezért mély morgó hangokat hallatva tudatják egymással, hol vannak. A hang az orr, a garat és az ormány mélyéről érkezik, itt jön létre (korábban gyomorkorgásnak hitték). A hang frekvenciáját tekintve infrahang, melyet egy másik elefánt több kilométeres távolságból is képes meghallani. Ha két vagy több elefánt között ellentmondás adódik, igyekeznek ezeket békés, „diplomáciai" úton elrendezni. Ha egy elefánt ideges, port kavar fel – ha van – és ormánya feltekerésével jelzi nemtetszését, valamint az elefántokra oly jellemző trombitaszerű hangokat is ekkor képzik. Ekkor, amennyiben a másik, a konfliktust kiváltó elefánt rangban alább helyezkedik el, normális körülmények között kitér.

Az afrikai elefántok kizárólag növényevők, ennek következtében redős felületű őrlőfogakkal rendelkeznek. Élőhely függvényében (fás, füves, fás-füves szavanna) fű, lomb, gyümölcs és kisebb ág is szolgálhat az állatok táplálékául. Az ágakat, gyümölcsöket ormányukkal tépik le , fogják kötegekbe, s így helyezik szájüregükbe a táplálékot. Amikor isznak, minden alkalommal 4-10 liter vizet szívnak fel és fecskendeznek a szájukba. Egy nap alatt 300 liter vizet fogyasztanak. Alig néhány Foggal rendelkeznek (összesen a két agyarral együtt 6 db.), ezeket őrlésre használják. Ha egy elefánt elveszíti valamely fogát, akkor cserélődik: 10-13 évesen dobja el a tejfogait, utána még hatszor cserélődik le az őrlőfog készlet (kb. 60-70 éves koráig, ritka a 7. cserélődés) utána elpusztulhat, a fogak hiánya okán is. Ez általában minden elefántnál bekövetkezik kb. a 70. életév körül.

Nagy testük ellátása miatt hatalmas az étvágyuk, s nagy mennyiségű táplálékot vesznek magukhoz naponta. Főként éjszaka, ill. a kora reggeli órákban, esténként fogyasztják élelmüket, olykor a csorda menetelése közben is táplálkoznak, az útjukban álló fűcsomókat ill. ágakat letépdesve.

Az afrikai elefántok elevenszülők, nemtől függetlenül születésüket követően kb. 14-15 évvel válnak ivaréretté. Az udvarláshoz tartozik, hogy a párzani

kívánó tehén és bika ormányával egymáshoz dörgölődzik, simogatja egymást. A várható vemhességi idő 22 hónap (majdnem két év), amelyet követően a tehén

csupán egy elefántborjút fial. Az újszülött marmagassága kb. 85 cm, és már ekkor 100 kg-ot nyom.

Mivel az elefántok köztudottan társasági élőlények, jellemző rájuk az ivadékgondozás még az egyedfejlődés posztembrionális

(a megszületés utáni) szakaszában is. Amikor az elefánttehén elleni készül, más tehenek azonnal körbeállják, falat alkotnak. Védik az anyát és az újszülöttet a ragadozóktól. Amikor az anya tisztára nyalta a borját, a többiek is segítenek neki lábra állítani. A borjú legalább két éven át szoptatásban részesül, s a következő utód megszületését követően is a családban marad (bika esetében egészen az ivaréretté válásig). Egy tehén átlagosan négyévente ellik egy-egy borjat, így gyakran több borjú is nyüzsög körülötte, egészen 8-10 éves korukig. Ha a borjat támadás éri, beindulnak az anyai reflexek és ösztönök, s az anya agresszíven viselkedik.

Egy afrikai elefánt naponta összesen 225 kg tömegű táplálékot vesz magához, és egyszerre akár 136 liter vizet is megiszik.

A legnagyobb elefántagyar, amelyről emberek beszámoltak, 3,1 m hosszú volt, és kb. 105 kg-ot nyomott.

Ha kevés a rendelkezésre álló víz – elsősorban a szavanna éghajlat száraz évszakában – az afrikai elefántok Homokos talajokban túrnak, vizet keresve. Lábaikat, ormányukat és agyaraikat használva többnyire sikeresen törnek utat a talajvíznek. Más állatok közül igen kevesen rendelkeznek ezzel a képességgel (ilyen például a méhészborz).

Az afrikai elefánt képes kitartóan 8-9 km/h iramban haladni anélkül, hogy kifáradna. Így egy vándorló elefántcsorda naponta akár 80 km-t is megtehet. Ez a távolság megközelítőleg megfelel a Budapest és Gyöngyös közötti távolságnak. A maximális sebessége ismeretlen.

Az elefántok nem képesek ugrani, azaz mind a négy lábukkal elemelkedni a föld felszínéről.

Egyes keleti hiedelmek (a mítosz, hogy ha valaki hét felálló ormányú elefántszobrocskát kap ajándékba különféle méretekben, örök életére boldog lesz) és az orvvadászat rendkívül súlyos helyzetbe hozta a mára már igen foghíjas faj- és egyedszámmal rendelkező Ormányosok rendjét is, s az afrikai elefánt már a kihalás fenyegette élőlények közé sorolható. Vadászatát törvény tiltja, ennek ellenére egyes gazdag emberek szép dolognak tartják ékszereiket, bútoraik díszeit elefántcsonttal díszíteni, s nem foglalkoznak azzal, milyen értékes állat is az afrikai elefánt. Csak Kenyában az elmúlt néhány évben 150 000-ről az elefántállomány mintegy 30 000-re csökkent. A vadorzók intenzív felkutatásának ellenére, a Vadőrök legtöbbször tehetetlenek a pénzéhes orvvadászokkal szemben. 1989 óta tiltott az elefántagyar és az abból készült tárgyak nemzetközi kereskedelme, melyet a CITES szabályoz.

Magyarországon egyedül a Nyíregyházi Állatparkban látható afrikai elefánt.

§ Elefántfű – tudományos neve: tollfű - (Saccharum ravennae) – Elefánt: csn

További nevei: ravennai szakállka, elefántfű vagy ekra.

a Perjefélék családjába tartozó, mediterrán eredetű, nagy termetű fűféle.

A cukornád közeli rokona. Dekoratív külseje miatt a kertek, parkok népszerű dísznövénye.

A tollfű évelő, fűnemű növény. Fészekbe, csomóba tömörülő, 1,5–2,5 cm szélességű levelei az egy méter hosszúságot is elérik, közepükön fehér csík húzódik végig az egész levél hosszában. 180–240 cm magasra megnövő lombozatát a szökőkútszerűen széthajló levelek alkotják. Ősszel narancsbarnára színeződik. Gyökérzete erős, Rizómákról is szaporodhat.

Lilás-bronzos, 25–70 cm-es tollszerű virágzatát akár 4 méteresre is megnövő szárakon hozza. Szeptember-októberben virágzik, télen is megmaradó virágzata kezdetben lilás, majd barnára, végül ezüstös színűre változik.

A Földközi-tenger környékén, Dél-Európában (Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Görögország, Bulgária) és Észak-Afrikában, Nyugat-Ázsiában őshonos. Behurcolták Észak-Amerikába is, ahol Kaliforniában, Utahban és Arizonában helyenként invazív fajként viselkedik és a folyópartokon, kanyonokban nagymértékben elszaporodhat, eltömheti a patakok medrét.

A száraz vagy közepes vízellátottságú talajt és a napsütötte helyeket kedveli, jól tűri a szárazságot és a fagyot. Nedves talajban támasztékra lehet szüksége. Elszáradt levélzete tavasszal levágandó. Jelentős kártevője vagy betegsége nem ismert.

A mérsékelt övi vagy szubtrópusi kertekben, parkokban egész évben dekoratív dísznövényként ültetik, vagy a talajerózió megakadályozására gyorsan növő,

igénytelen fajként alkalmazzák.

§ Eleonóra-sólyom (Falco eleonorae) – Eleonóra: lk

Nevét a Szardínia szigetén uralkodó I. Eleonóra arboreai királynőről kapta, aki 1340–1404 között élt.

A Földközi-tengernél, a Baleár-szigetektől Olaszországon keresztül Ciprusig fészkel. Nagy számban él a görög és török tengerpartoknál. Előfordul Algériában és Marokkóban is. Telelni leginkább Madagaszkárt választja. Tengerparti sziklák lakója.

Testhossza 36-42 centiméter, szárnyfesztávolsága 90-120 centiméter, a testtömege 350-450 gramm.

A levegőben kapja el madarakból és rovarokból álló táplálékát. A legnagyobb zsákmánya galamb nagyságú.

Nem épít fészket, sziklafalakon, üregekben kapar egy mélyedést és odarakja tojásait. Fészekalja 2-3 tojásból áll, melyeken 28 nap kotlik. A fiatal madarak

35-40 nap múlva repülnek ki.

Magyarországon nagyon ritka alkalmi kóborló. 3 bizonyított előfordulása ismert.

§ Élesmosófű (Chrysopogon gryllus) – Éles: csn

Súrolókefébe való erős gyökérszálú pázsitfű; Chrysopogon gryllus.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában szerepel az élesmosó. A növény fölhasználására utaló elnevezés, akár mosófű, sikárfű hasonneve. Faedényeket mosogattak vele. Az élesmosó az ÚMTsz. értelmezése szerint erős szálú növényből (pl. cirokból) készült, közepén összekötött mosogatóeszköz. Szintén gyökérszálaira utal a növény német Goldbartgras, azaz ’aranyszakállfű’ elnevezése, melynek mintája a tudományos Chrysopogon [&lt; görög chryszosz ’arany’ (&lt; asszír hurasu, héber haruz ’ua.’,arameus hara ’sárga’); pogon ’szakáll’].

Az élesmosófű társneve a csigavérfű, csigavérszínű Pollini-füve (R. 1893: Pallas), élesfű, imla, imolya és a rókahátúfű (R. 1911: Nsz.; N. Herman: Balaton-mellék). Egyik morfológiai bélyegén, színbéli hasonlóságon alapul ez utóbbi neve; a rókához vöröses virágzata miatt hasonlítják.

A pázsitfüvek családjába tartozó nemzetség egyetlen magyarországi faja. Elsősorban a Duna–Tisza közén gyakori. Erős, kissé fásodó gyökérzetű, magas, karcsú évelő növény. Levelei ritkás szőrűek. Igazi melegkedvelő sztyeppnövény, lösz- és homokpusztákon vagy száraz lejtőkön magas füvű gyepet alkot.

Debrecen környékén a szegény asszonyok és gyerekek a gyökereit kihúzták, s a héjától megtisztították. A sárga fás gyökereket csomóba kötözve árulták. Hosszú

gyökérszálai ugyanakkor fonásra, kötélnek, kefének is felhasználható.

§ Életke – dns-lánc - Életke: lk

Az élet keletkezése a földi élet kialakulásáról szól. Eredete napjainkban is bizonytalan. A legtöbb kutató elismeri, hogy nem tudják biztonsággal kijelenteni, hogyan alakult ki az élet a Földön.

Sokféle nézet és elképzelés is ismert, amelyek alapjában véve két fő kategória egyikébe sorolhatók:

a természet működései következtében spontán keletkezés elméletei,

a vallások és különböző kultúrák teremtéstörténetei.

A spontán keletkezés történetei az anyag önmozgásából és fejlődéséből kiinduló magyarázatok. Főleg a materialista, ateista világnézetű emberek elképzeléseit tükrözi. Ezeknek az elgondolásoknak is kétféle változatuk létezik:

az ősnemződés tana és

az önmagát szervező anyag tana.

A legtöbb vallás rendelkezik valamilyen teremtéstörténettel, amely egyben értelmezi is valamilyen módon az élet létrejöttét is: a valamiféle ősi állapotból feltételezett alkotó (teremtő) ( Isten vagy intelligens tervező)

hatására keletkeztek a világ dolgai, közöttük az élők is. Ez a teremtés az ember kreatív alkotó munkájának kivetítése egy vagy több természetfölöttinek (és többnyire szelleminek) gondolt erőre.

A teremtéstörténet a természetfölötti létét tételezi fel a teremtésben, úgy véli, hogy a természetet egy aktív értelem töltötte meg információval. Elfogadja a diszkontinuitás elméletét, miszerint a teremtés a folyamatosság megszakadásával jár. Ezeknek az elgondolásoknak is kétféle változatuk létezik:

egyedi teremtés a kozmoszon belüli teremtő által

egyedi teremtés a kozmoszon kívüli Teremtő által.

Teremtő által:

Az istenhívők többek közt a következő filozófiai okokkal magyarázzák, miért kell egy teremtőnek lennie

Azt tapasztaljuk, hogy semmi sincs magától, semmi sincs ok nélkül, minden mögött áll valami. Következésképpen maga az univerzum és a Föld se lehet magától, kell lenni egy teremtőnek, akit a keresztények Istennek neveznek. Túl egyszerű a Föld és a világegyetem létrejöttét megmagyarázni azzal, hogy az nem több, mint egy kozmikus baleset következménye.

Mindent mozgat valami, semmi se mozog mozgató nélkül, mely mozgatót megint valaminek mozgásba kell hozni, és így az utolsó mozgatót csak a teremtő hozhatja mozgásba.

Az univerzumban rend uralkodik; szabályosan, összefüggően működik. Márpedig rend magától nem lesz, azt valaminek el kell rendelni. A földi élet bonyolult formái nem jöhettek létre véletlenül. A logika azt mondatja, hogy minél bonyolultabb valami, annál kevésbé jöhetett létre véletlenszerűen.

Egyedi teremtés a kozmoszon belüli teremtő által:

Fred Hoyle és Wickramasinghe (wd) újszerű érvrendszert dolgoztak ki, miszerint túlságosan valószínűtlen, hogy az élet kémiai Evolúció révén az őslevesben keletkezett. Az élő sejt információtartalma túl hatalmas ahhoz, hogy kialakulását "természetes" folyamatok alapján feltételezhetnénk. Az adekvát eredetelméletnek alkalmas információs forrást kell megneveznie a kémiai összetettség létrehozására. Hoyle és Wickramasinghe amellett érvelt, hogy a rendelkezésre álló adatok döntő mértékben bizonyítják, hogy a szükséges információt biztosítva az életet külső értelem hozta létre; a biológiai világ információtartalmának megfelelő forrás az intelligencia lehetetlen.

Hoyle és Wickramasinghe az élet eredete mellett az egész biológiai világ működését az égből hulló géneknek tulajdonítja. Az ásványi leletekből ’’hiányzó

láncszem’’ valóságos: a hiányzó átmeneti formák sohasem léteztek, mivel a fajok közötti ugráshoz szükséges genetikai információ folyamatosan érkezett a

Földre a kozmoszból.

Az életeredet problémájának megoldásához Hoyle és Wickramasinghe az ind bölcseletig nyúltak vissza. Hasonló véleménynek adott hangot egykor a Neoplatonizmus atyja, Plotinosz is. A teremtő mindkét nézet szerint a világegyetem része, s egyben a végső realitás alárendeltje. Hoyle és Wickramasinghe azt is felteszik, hogy az értelem nem maradt egyszerűen a kozmosz külső köreiben, hanem megtestesült, mintegy "megszállva a Földet a világűrből".

Hoyle és Wickramasinghe teóriáját az égből hulló génekről kevesen találták elfogadhatónak, viszont a kémiai evolúcióval szemben támasztott kételyeik meggyőzőek voltak.

Egyedi teremtés a kozmoszon kívüli Teremtő által:

Ez az elképzelés azt feltételezi, hogy az anyag valaha egyszerű szerkezetű, semleges és élettelen volt. Egy későbbi állapotában viszont már az élet megszületéséhez és fennmaradásához megfelelő mértékű biológiai összetettség jellemezte. Úgy gondolja, hogy a forrás, amely az életet létrehozta, értelemmel bírt. Egy értelmes Teremtő ’’információval ruházta fel’’ az élettelen anyagot, úgy alakítva azt, ahogy a fazekas az agyagot formázza.

A Biblia szerint Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, férfivá és nővé. A föld porából formálta testét, és életet (ruach) lehelt belé. Így

lett az ember élő lélekké (nefes), akinek teste, lelke és szelleme van.

Az ősnemződés tana:

Az élet spontán létrejöttének még a tudományos magyarázatokat megelőző elképzelése volt az ősnemződés (generatio spontanea) tana,

ami szerint bizonyos élettelen (nedves, "piszkos", bomló, korhadó) anyagokból akár ma is képződhetnek élő szervezetek. Ez a tan már nem hív segítségül

természetfölötti teremtőt, hanem az anyagi változások bizonyos törvényszerűségei alapján véli lehetségesnek élőlények spontán létrejöttét. Ezek a magyarázatok még az ókorban keletkeztek és a középkoron át napjainkig is elterjedtek. Ezt a felfogást is sokszor próbálták hitelteleníteni (például

W. Harvey, 1651), kísérletesen cáfolni (például Francesco Redi, 1690 körül, Lazzaro Spallanzani,1770 táján), de mindig csak az adott élőlénycsoportra nézve ismerték el hamisnak, a többi élő szervezet létrejöttét élettelen anyagokból mégis lehetségesnek tartották. Végül csak Louis Pasteurnek sikerült (az 1860-as években) a baktériumokra is bizonyítania a lehetetlenségét, és ezzel az ősnemződés elképzelését végleg elvetni. A kísérletek és megfigyelések egyértelműen bizonyítják, hogy a mai élővilágban élő szervezet csak élő szervezettől képződhet, annak (vagy azoknak) élő szaporítósejtjei

útján. A mai élővilágban tehát az élet folytonosan tartódik fenn az előd-utód leszármazási sorokon keresztül.

Az önmagát szervező anyag tana:

Élet a Földön kívülről.

Az élő rendszereknek nem élő anyagokból (biológiai molekulákból) kialakulására legalább kétféle típusú elgondolás ismert: az egyik szerint itt a Földön keletkezett az élet a földi anyagi folyamatok részben véletlenszerű, részben determinisztikus történései következtében, míg a másik szerint viszont másutt alakulhatott ki az élet, és ide, a Földre csak valamilyen módon "importálódott". Persze ez esetben csak eltolódik a kérdés: akkor ott, ahol létrejöttek az első élő szervezetek, ott hogyan keletkeztek a nem élő biológiai molekulákból?

Az élő szervezetek Földön kívüli létrejöttének elképzelését klasszikusan Svante Arrhenius svéd fizikokémikus 1906-ban megjelent felvetettekre vezetik vissza. A pánspermia ("a világegyetemben mindenütt csírák") e tana szerint az élet 0,1-0,3 mikrométeres csíráit az elektromos sugárzás sugárnyomása hozta volna a Földre valahonnan a kozmoszból. Az ő számításai szerint a földi légkörbe belépő részecskék 1 mikrométer fölötti méret esetén elégtek volna. A kialakuló Föld szerinte életképes primitív szervezetek záporába került, és amint a felszíne eléggé lehűlt, azok megfertőzték bolygónkat. (Elmélete arra semmit nem mond, hogy mi védte meg ezeket az organizmusokat a kozmikus sugárzástól. Ma mindenesetre úgy gondolják, hogy baktériumszerű szervezetek valóban kibírják az űrutazást a Marsról a Földre, amint erről egy 1984-ben megtalált marsi eredetű meteorit is tanúskodik.)

Az élet szerveződése kémiai úton:

Akárhol történt is a biológiai molekulák élő organizmusokká szerveződése, a megszerveződés értelmezéséhez ismerni kell a biológiai (élő) rendszer

Szerveződési elveit, ill. az élet kritériumait, mert csak ezek ismeretében lehet megpróbálkozni ama folyamatok feltárásával és egységes rendszerbe szervezésével, ami feltehetőleg tükrözheti az élet keletkezésének

folyamatát. Ezekhez csak olyan folyamatokat szabad segítségül hívni, amelyek már tudományosan ismertek vagy tudományosan igazolt folyamatokkal összhangban vannak, de legalábbis nem mondanak azoknak ellent.

A legegyszerűbb feltételezés, hogy kezdetben az anyagcsere csakis Abiotikus jellegű kémiai reakciókból állt (mint azok a reakciók, amelyeket Stanley Miller és Harold Urey tanulmányozott tudományosan az 1950-es évek elején). Az ilyen abiotikus jellegű anyagátalakulások a kísérletek szerint képesek voltak létrehozni a biológiai molekulák építőköveit (monomerjeit), amelyekből szintetizálódhattak az első polimer makromolekulák is, köztük a nukleinsavak is. Ezek már képesek voltak valami módon másolatokat is előállítani saját magukról, vagyis replikátorok lehettek. Ez azonban feltehetőleg a replikátorok körül egy biokémiai reakcióhálózat létrejöttével közel egyidejűleg történhetett, mert a replikátorok felépítéséhez szükséges monomerek utánpótlását folyamatosan biztosítani kellett. A biokémiai reakcióhálózat egyes lépéseit talán szintén ezek a ribonukleinsavak katalizálták legalább olyan gyorsítást elérve, hogy az anyagáramlások nem szóródhattak szét túlságosan, hanem valamennyire biztosíthatták a megfelelő monomerek nagyjából megfelelő időben és nagyjából megfelelő mennyiségben rendelkezésre állását.

Amint azonban az anyagcsere folyamatai által a monomereket megbízható módon megszerző replikátorok képesek lettek valamilyen fokban hűen lemásoltatni saját magukat (vagyis megjelent az Önreprodukciós képességük), a fellépő természetes kiválogatódás folyamatai azokat a replikátorokat kezdték előnyben részesíteni a többiekkel szemben, amelyek a leghívebben és a leggyorsabban replikálódtak az általuk

még alig befolyásolt környezetben. Ez az élet keletkezésének "először a replikátorok" modellje. A replikátorok talán később egyre inkább szert tehettek arra a képességükre, hogy megváltoztassák a saját biokémiai környezetüket azáltal, hogy az anyagcsere reakcióit egyre inkább katalizálták. Ennek a modellnek alternatívája lehet egy olyan hipotézis, hogy az anyagcsere-reakciórendszer tett szert valahogyan öröklődési képességre. Bár az anyagcsere reakcióciklusai és a hozzájuk kapcsolt reakcióhálózatok rendszere rendelkezik ilyesfajta képességgel, ám leginkább csak a reakcióit nagy sebességgel katalizáló specifikus biokatalizátorok (enzimek) jelenlétében. Csakhogy az utóbbiak viszont a mai élővilágban már a replikátorok részét alkotó génektől függnek. Ezért a "metabolizmus előbb" modell kevésbé tűnik meggyőzőnek, mint az "először a replikátorok" modell; de a replikátorok sikeres fennmaradásához mégis valamelyest jól teljesítő metabolizmus szükséges. Ezért inkább az tűnik tudományosan is elfogadhatóbbnak, hogy az ősi replikátorok (az ősi gének) lehettek a biokémiai reakciókat katalizáló molekulák is (ezt támasztja alá az a viszonylag sok megfigyelés is 1981 óta, hogy léteznek katalitikus funkciójú RNS-ek még a mai élőlényekben is). Mindenesetre a replikátorokra koncentráló korai elméletek mellett Gánti Tibor magyar biokémikus javasolta a kemoton modellt mint a legegyszerűbb kémiai alrendszerek kölcsönhatását: ez az anyagcsere-ciklusok rendszerét, a replikálódó templátot, a határfelületet alkotó molekulák forgalma közötti sztöchiometriai kölcsönhatásokat tartalmazza.

Az élet kialakulásának (akár itt a Földön is) szigorú planetológiai (a Földön: geológiai) követelményei is voltak. Folyékony

víz, nem túlságosan nagy hőmérséklet-ingadozás nélkül nem jöttek volna létre és nem maradtak volna meg elég stabilisan hosszú ideig a nélkülözhetetlen biológiai molekulák. A létrejövő szerves vegyületek reakciói között körfolyamatok (reakcióciklusok) is megjelenhettek, amelyek reakcióit a biokatalizátorok tartották vissza a más irányú anyagelfolyástól. Lehet, hogy a primitív élet rendelkezett olyan mechanizmusokkal, amelyek a ma élőknél már nincsenek meg, de a működéseik legalapvetőbb elvei azonosak lehettek a ma élőkével. Az első élő rendszerek hatékonysága nagyon kicsiny lehetett, mert 200-400 génnel nem lehet sok katalizátort szintetizáltatni és így nem lehet bonyolult folyamatokat pontos hűséggel lefolytatni.

Az "először a replikátorok" modell esetében is magyarázatra szorul, hogy hogyan alakult ki olyan kémiai környezet, aminek a sokfélesége már elégséges lehetett

a replikátorok szükséges sokféleségének létrejöttéhez; vagyis meg kell magyarázni a templát-replikációra képes különféle molekulák (nukleinsavak) létrejöttét.

Első megjelenésükhöz lipidekre még nem volt szükség, de az evolúció továbbhaladása szempontjából majd ezek is fontossá váltak. A membránok kialakulásával létrejöttek az elősejtek (protocell-ek, progenoták), amelyek a természetes szelekcióknak már bonyolultabb egységei, mint a replikálódó molekulák, másrészt az elősejtek kialakulása lehetővé tette a replikátorok közötti együttműködések evolúcióját is. A mikrobiológia tudománya szerint a progenota (proto-sejt) volt az első olyan élőlény, amelyet membrán határolt, örökítőanyagot (DNS) tartalmazott és tulajdonságait átörökítette utódaira. Az első progenota kb. 4 milliárd éve képződhetett.

A jelenkori elképzelések a replikátorok sokféleségének létrejöttére nézve vagy a háromdimenziós vízteret (az úgynevezett "ősleves"-t), vagy pedig valamiféle határfelületekhez kötöttséget (az úgynevezett "felületi pizzá"-t) tételezik fel. Még replikátorok hiányában is a szomszédos és tartósabb kapcsolatban álló

autokatalitikus reakcióciklusok közötti kölcsönhatások könnyebben megvalósulhattak valamilyen felületekhez kötődve, mint az "ősleves"-ben oldott állapotban.

Ezért a "felületi pizza" körülményei és az elősejtek membránnal körülvett volta talán jobb alkalmat szolgáltatott a komplexebb szerveződési és egyben szelekciós egységek képződéséhez, mint az "ősleves" viszonyai.

§ Mindenkor élő – tudományos neve: házi kövirózsa - (Sempervivum) Élő: csn

a kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe, ezen belül a varjúhájfélék (Crassulaceae) családjába és a fáskövirózsa-formák (Sempervivoideae) alcsaládjába tartozó nemzetség.

Magyarországon két fajuk honos, mindkettő védett.

Főleg Európában gyakori; jellegzetes levélrózsái többnyire a hegyvidékek sziklás, napos lejtőin tűnnek fel. A karszt sziklagyep egyik jellegzetes növénye. További elterjedési területei Marokkó, Törökország, Irán és a Himalája nyugati hegységei.

Pozsgás (levélszukkulens) évelő, sok sarjat nevelő, talajtakaró vagy párnás. Tőrózsában növő levelei változatos méretűek; csúcsuk a fajtól függően tompa vagy hegyes; a színük zöld, kékes vagy pirosas.

Kétivarú, aktinomorf virágai vastag, pozsgás levelekkel vagy pikkelylevelekkel borított száron a kifejlett tőlevélrózsák közepéből emelkednek ki, és annak csúcsán, bogernyővirágzatban nyílnak a nyári hónapokban. Színük fajonként más és más: többnyire fehér, sárga, rózsaszínű, piros, számtalan árnyalattal. Az elvirágzott tőrózsák elpusztulnak, de az addigra legyökerezett sarjak tovább élnek és áttelelnek. Erre utal a Sempervivum nemzetség – és vele az alcsalád – neve is (semper = mindig, állandóan; vivum = élő, eleven).

Szélsőségesen szárazságtűrő, igénytelen növény. A sok napsütést meghálálja: minél több a fény, annál jobban fejlődik. Csak a pangó vizet nem tűri: olyan

helyekről, ahol a víznek nincs lefolyása, könnyen kirothad. A legalkalmasabb számára a kevés humuszt tartalmazó, laza, jó vízáteresztő talaj.

Az ókorban azt hitték róla, hogy megvédi a házat a villámcsapástól – ezért Iuppiter növényének tartották. E hit utóhatásaként a termesztett kövirózsát mindmáig sokfelé a háztetőkre ültetik.

A sziklakertek elmaradhatatlan növényeiként számos fajt dísznövényként termesztenek. Sok kertészeti változat kapható különböző fantázianeveken. A szárazon hagyott támfalak réseibe is ültethetünk kövirózsákat.

A kövirózsa leveléből kinyert zöldes színű folyadék kiváló gyulladásgátló hatású. Huzat, fülfájás, fogfájás és nyaki nyirokmirigy duzzanatok kezelésére

is alkalmas, a levével átitatott vattával dugaszoljuk be a fület éjszakára.

§ Elvira – Elvira: lk

Lugasra, falra stb. futtatva nevelt szőlő.

A legalkalmasabb lugasszőlők a direkt termő fajták (otelló, izabella, delavár stb.), ha azt szeretnénk, hogy a nagy levelekkel jó árnyékot adjon a lugas,

fagykártól, gombabetegségektől ne kelljen félni, a szőlő hamar befussa, és kevés munkát adjon.

Ha azonban igényesebb szőlőt ültetünk lugasnak a gyümölcséért

és persze a boráért, és gondosan elvégezzük a metszést, hajtásválogatást, kötözést, trágyázást, permetezést stb., hálásan terem a felfuttatott nemes fajta

is.

Arra vigyázzunk, hogy a lugas ne legyen túl magas, mert az esedékes munkákat nehéz ott fent végezni. A szétterjedő vesszőket ne hagyjuk sűrűre nőni, hiszen nagy területet befut egy-egy tőke, és túl sok szemre metszve túl sok levelet és apró szemű, kicsi fürtöket hoz. Ezek ráadásul többnyire árnyékban

kénytelenek fejlődni, a must cukorfoka alacsony lesz; a betegségekre, fertőzésekre is érzékenyebbek.

Amíg a tőkék fiatalok, kíméletesen engedjük csak futni. Vegyük figyelembe, hogy a szőlő alapjában véve kúszónövény, de futásának gátat kell szabni. A túlságosan hosszúra növő vesszőket nyáron vissza kell vágni, hiszen azoknak a végső szakasza úgyis elfagy télen. Idősebb tőkék már bátran terhelhetők, különösen, ha tápanyagokban gazdag talajban gyökereznek. Látni olyan öreg tőkéket, melyek egymagukban befutnak jókora lugasokat vagy házak tornácait. Ezek már szinte fához hasonlóan vastag törzsűek, termésük akár egy hordót is megtölt.

§ Ember(Homo sapiens) – Ember: csn

Az ember társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és Gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a Világ megismerésére és átalakítására.

Rendszertani szempontból az emberi nem az állatok országába, a Főemlősök rendjébe, a hominidák (Hominidae) közé tartozik.

Az ember biológiai neme szerint nő vagy férfi, ivarérettsége (illetve tenyészérettsége vagy életkora) szerint gyermek (lány és fiú) vagy felnőtt. A kultúrák különböznek abban, hogy mikortól számítják tagjaikat felnőttnek. Az emberek összessége az emberiség.

A ma élő emberek a Homo sapiens („értelmes ember”) faj, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.

A Homo sapiens másik alfaja a kihalt Homo sapiens idaltu volt. A körülbelül 28 000 évvel ezelőtt kihalt neandervölgyi embert (Homo sapiens neanderthaliensis) is a Homo nem egyik fajaként írták le, később alfajra módosították a besorolást. A neandervölgyi ember besorolása ma is élesen vitatott kérdés. Az emberi nem további kihalt fajai a

Homo habilis,

Homo erectus,

H. heidelbergensis,

H. gautengensis,

H. rhodesiensis,

H. antecessor,

H. naledi

és a vitatott

H. floresiensis.

A különböző csontmaradványok elemzése alapján ezek a fajok szerepet játszottak az emberré válásnak a mai ember kialakulásáig tartó hosszú folyamatában. Az ember legközelebbi, ma is élő rokona a csimpánz.

Ezek közül több faj használt tüzet, és megtelepedett Eurázsiában. Az anatómiailag modern ember 315 ezer évvel ezelőtt jelent meg Afrikában, és 50 ezer évvel ezelőttről találták meg a modern viselkedés első nyomait. Azóta több hullámban kivándorolt Afrikából, és benépesítette a legtöbb kontinenst.

A Homo sapiens jellegzetes tulajdonságai az egyenes testtartás és a két lábon járás. Jellemzi ezen felül a fejlett agykoponya (1300–1500 cm³), az ennek megfelelően megnagyobbodott és különösen fejlett agyvelő, számtalan feltételes reflex, valamint képesség az elvont fogalmak alkotására. Legjellegzetesebb tulajdonsága a gondolkodás és a másodlagos jelzőrendszer (beszéd és nyelv). Más fajokhoz képest jobb kézügyesség és kiterjedt eszközhasználat jellemzi. Emberen többnyire ezt a fajt értik; az azóta már kihalt hominidákra ritkábban hivatkoznak emberként.

Az emberi fajon belül különböző rasszokat lehet elkülöníteni. Az egyik osztályozás szerint jelenleg négy úgynevezett nagyrassz létezik: az europid, a mongolid, a negrid és a veddo-ausztralid.

Az ember elterjedése és népességrobbanása sok állat- és növényfaj kihalását okozta, míg néhány fajt (háziállatok, termesztett növények) maga terjesztett

el. Evolúciós sikerét fejlett agyának köszönheti, ami lehetővé teszi az elvont gondolkodást, nyelvhasználatot, problémamegoldást, nagy társadalmak és kultúrák felépítését, örökítését. A ma élő állatfajok közül egyedül az ember rak tüzet és főzi meg táplálékát, habár erre csimpánzok is megtaníthatók. Egyedülálló a technológiák használatában és abban, hogy ruhát készít és visel.

Többféle szimbolikus kommunikációs eszközt használ, mint nyelv és művészetek, hogy kifejezze magát, és közölje gondolatait, aminek segítségével különböző együttműködő és versengő társadalmi szerkezeteket hoz létre a családtól a nemzetközi szervezetekig. A társas érintkezések sokféle különböző formát öltenek, társadalmi normák és rituálék alkotják a társadalmak alapját. Kíváncsisága, környezete iránti érdeklődése és intuíciója vezetett a vallások, mítoszok, filozófia és tudomány kifejlődéséhez.

Létezésének nagy részét kőkori körülmények között, kis csapatokban vadászva, gyűjtögetve, vándorolva élte. Körülbelül 10 ezer évvel ezelőtt alakultak ki

első települései, ahol az általa termesztett növények és tenyésztett állatok váltak fő élelemforrásaivá. Ebből nőttek ki a különböző civilizációk, amelyek mindegyikének megvoltak a maga szokásai és vallása. A társadalmak kiterjedtek, különböző kormányformákat és kultúrákat hoztak létre, országokat és birodalmakat alakítottak ki. A 19. és 20. században felgyorsult a tudományos fejlődés, és a tudományok alkalmazása is elterjedt. A jobb orvosi ellátás miatt többen érték, érik meg a felnőttkort, így népességrobbanás következett. Az ENSZ a globális népességet 7,6 milliárdra becsli.

Emberek és állatok:

Az ember elsősorban abban különbözik az állatoktól, hogy nemcsak felhasználja a Természet erőforrásait, hanem a Termelés folyamatában a természetet a maga szükségletének megfelelően át is alakítja. A termelés, amely az ember létfeltétele, minden korban társadalmi, így az ember társadalmi lény. Ugyanakkor az ember hasonlít is az állatokhoz. Sokáig nevetségesnek tartották az ember állatvilágból való származását, és még ma is vannak, akik elutasítják ezt.

Az ember biológiai késztetésein túllépve képes befolyást gyakorolni saját érzelemvilágára is. Fejlődésre törekszik, mert tökéletlen, és tökéletlenségét érzi is.

Az ember története:

Az ember társadalmi fejlődésére elsődlegesen hatottak a termelés tényezői: a termelőerők és a termelési viszonyok. A tudósok az ember fejlődését kizárólag

biológiai alapon vizsgálják, a különböző vallásos elképzeléseket félretéve, mivel a vallásos elképzelések nem bizonyíthatók tudományos eszközökkel.

Az ember történetére vonatkozó ismeretek napjainkban rohamosan bővülnek. Ebben segít a régészet, de számos más forrásból is egyre jobban ismerjük múltunkat. A Történelem fogalmát is érdemes jobban kiterjeszteni, mint korábban szokták. A hagyományos értelemben vett történelem (az Írás feltalálásától eltelt időszak) előtti események, az emberré válás története is a tágabban értelmezett emberi történelem része. Az emberiség történetének

jobb ismerete hozzásegít, ahhoz, hogy kritikusabban szemléljük azt, amit az ember elért, és fontosnak tartsuk, hogy az ember békében éljen az állatokkal és az egész természettel.

Emberré válás:

Az ember és rokon fajainak családfája: emberek (genus Homo), csimpánzok és bonobók (genus Pan), gorillák (genus Gorilla), orangutánok (genus Pongo) és

gibbonok (a Hylobatidae család négy neme: Hylobates, Hoolock, Nomascus és Symphalangus). A gibbonokat kivéve hominidák.

A Homo nem Afrikában alakult ki, és vált el a többi hominától, miután az ember kládja elvált a hominidák csimpánz vonalától. A modern ember 125 000–60 000

évvel ezelőtt ért el Eurázsiába, 40 000 évvel ezelőtt Ausztráliába, 15 000 évvel ezelőtt Amerikába. Távoli szigetekre (Madagaszkár, Hawaii, Húsvét-sziget, Új-Zéland) 300 és 1280 között települt be.

Testalkata, szerveinek felépítése és működése, vércsoportja, géntérképe, csökevényes szervei és más tulajdonságai alapján az ember az emberszabású majmokhoz, leginkább a csimpánzokhoz hasonlít; fejlődési vonaluk mintegy 6 millió éve vált külön. Antropológiai kutatások szerint az emberré válás során a fán élő hominidák (Hominidae) egy csoportja addigi életterének elhagyására kényszerült, majd az úgynevezett vízimajom-elmélet szerint egy ideig vízi életmódot folytatott.

fejlődésük során két lábon kezdtek járni (Australopithecus, „déli majom”). Az Australopithecus név azonban félrevezető, mert azt jelenti, hogy „déli majom”, holott – mint később látható – fajaik már nem tekinthetők majomnak. Az elnevezés oka, hogy régebben az antropológusok kisebb agyméretük miatt (egy időben azt tekintették döntőnek) inkább az emberszabású majmok közé sorolták őket.

Az emberi nem (Homo) első képviselői a felszabadult kezüket lassanként szerszámok, eszközök készítésére, munkavégzésre kezdték használni (Homo habilis és Homo erectus, vagyis az előember).

A közösen végzett munka fontos szerepet játszott az emberré válás folyamatában, az állatvilágból való kiválásban, a nyelv és gondolkodás kialakulásában (Homo heidelbergensis, Homo rhodesiensis, és Homo neanderthalensis, vagyis az ősember). Ez utóbbi kb. 28 000 évvel ezelőtt halt ki, bár egyes vélemények szerint nem kihalt, hanem az europid rassz létrehozásában szerepet játszik.

Anatómiai változások:

Az ember evolúcióját számos morfológiai, fejlődési, fiziológiai és viselkedésbeli változás jellemezte a csimpánzok és az ember utolsó közös őse óta. A

legfontosabbak: a két lábon járás, az agyméret növekedése, hosszabb egyedfejlődés és az ivari kétalakúság csökkenése. Az ezek közötti kapcsolat vita tárgya.

Egy további jelentős változás a szembefordítható hüvelykujj, ami először a Homo erectusnál figyelhető meg.

A hominin vonal alapvető jellemzője a két lábon járás. Ezt tekintik az összes kétlábú hominin csontvázában megfigyelhető változások okának. Az első kétlábú a Sahelanthropus [36] vagy Orrorin volt. Az Ardipithecus már teljesen két lábon járt, nem volt szüksége arra, hogy kezével, csuklójával vagy könyökével megtámassza magát.

Ez idő tájt válhatott le a gorilla és a csimpánz; az emberrel való legkésőbbi közös ős a Sahelanthropus vagy Orrorin lehetett. A korai kétlábúak utódai az australopithecusok és a Hpmo nem. A kétlábúság okára csak találgatások vannak. A vízimajom-elmélet szerint így mélyebbre tudtak gázolni a vízben, a szavannaelmélet szerint jobban elérték a magasabban termő gyümölcsöket, felszabadultak a kezek az étel gyűjtésére és szállítására, energetikailag kedvezőbb volt, nagyobb távolságokra tudtak szaladni, vagy kevésbé melegedtek fel, mert csökkent a közvetlen napfénynek kitett felület.

Az ember nevezetes nagy méretű agyáról:

Átlagosan 1330 cm³, majdnem kétszer akkora, mint a csimpánzé vagy a gorilláé. Az agy növekedése a Homo habilissel kezdődött, a kiindulás átlag 600 cm³ volt. A Homo erectus agya 800–1100 cm³-t ért el, a neandervölgyié pedig 1200–1900 cm³-t. Ez nagyobb, mint a modern emberé, de kisebb agykéreggel. Az ember agyának születés utáni fejlődése különbözik a többi emberszabásúétól, ami kiterjeszti a társas tanulás idejét és a nyelvelsajátítást. Az agyszerkezet

különbségei fontosabbak, mint a méret.

Az agy és a kéreg növekedése nem érintette az összes agyterületet egyformán: leginkább a temporális és a prefrontális kéreg gyarapodott. A temporális

kéreg tartalmazza a nyelvi központokat, a prefrontális kéreg a társas viselkedés és a komplex döntéshozás helye.

A folyamatot a több hús fogyasztásának, illetve a főzés elterjedésének and it has been proposed tulajdonítják. Az intelligencia növekedését az egyre bonyolultabb társadalmi problémák megoldása váltotta ki.

Az ivari kétalakúság csökkenése leginkább a férfiak szemfogának méretén látható. Az összes majomfaj hímjének viszonylag nagyobbak a szemfogai, kivéve a gibbonokat.

Egy másik jelenség a fogamzóképesség rejtett mivolta, azaz nem mutatják külső jelek, hogy a nő éppen termékeny szakaszban van, és ettől függetlenül kész

a szexre. A nemek közötti külső különbségek nem tűntek el teljesen, különbözik a testméret (a férfiak átlagosan 25%-kal nagyobbak a nőknél). Ezt azzal

magyarázzák, hogy a gyerekkor meghosszabbodása miatt stabil párkapcsolatra volt szükség a gyerekek felneveléséhez.

A Homo sapiens megjelenése:

50 000 évvel ezelőtt megjelent a viselkedésében is modern ember, akinél már megvoltak a kultúra alapelemei: beszélt nyelv, zene és más kulturális univerzálék.

Afrikából kivándorolva találkozott más emberfajokkal (vagy alfajokkal), mint a neandervölgyi ember és a gyenyiszovai ember.

Kapcsolatuk vitatott. Egyiknek sincsenek megkérdőjelezhetetlen bizonyítékai, így nem tudjuk, hogy egyszerűen átvették-e a régi népesség helyét, vagy keveredtek is velük. Génelemzések szerint volt keveredés, legalábbis szórványosan, mivel ennek genetikai nyomai vannak. Mások szerint vírusok közvetítették a genetikai nyomokat. 2016 márciusában cikkek jelentek meg arról, hogy többször is keveredtek egymással.

A modern ember kivándorlása Afrikából mintegy 70 000 évvel ezelőtt kezdődött. Genetikai bizonyítékok szerint rövid idő alatt, egy alkalommal történt, és nem több, mint néhány száz egyeddel. Az emberek nagy többsége Afrikában maradt, és ott különböző környezetekhez alkalmazkodtak.

Ezután a modern ember részben keveredve a helyi őslakossággal, elterjedt majdnem az egész Földön. Eurázsiát 40 000 évvel ezelőtt, Amerikát legkésőbb 14 500 évvel ezelőtt hódította meg.

Kultúrák és civilizációk:

A neolit forradalom előtt, azaz 10 000 évvel ezelőttig a modern ember is elődeihez hasonlóan vándorló vadász-gyűjtögető életet élt. Kis csapatokban vándorolt, gyakran barlangokban húzta meg magát, habár épített más szállásokat is. A földművelés miatt az újkőkor emberének le kellett telepednie. A terményfölösleg és a földművelés, állattenyésztés munkaigénye miatt ez népességrobbanást váltott ki. A történelem kezdetét az első települések, az állatok háziasítása és a fémeszközök használata jelöli ki. Fellendült a kereskedelem, megjelentek az első városok is.

Az első civilizációk Mezopotámia, Egyiptom, India, Kína és a maja civilizáció

voltak.

A késő középkorban és a kora újkorban számos találmány született. A Középkort követő évszázadokban a felfedezéseket gyarmatosítás követte, így Európáé lett a világhatalom. Megváltozott az elképzelés a környező világról, ami rövid időn belül gyors változásokhoz vezetett. A tudomány fejlődésével olyan új elméleteket dolgoztak ki, mint az evolúció és a pszichoanalízis, amelyek megváltoztatták az emberek saját fajukról alkotott képét. Az ipari, a tudományos és a technológiai forradalmak új járművekkel fejlesztették a közlekedést és az energiatermelést.

Az orvostudomány fejlődésével a várható élettartam és a népesség is megnőtt, így a valaha élt emberek 10%-a a huszadik században született.

A gyarmatok fokozatosan szabadultak fel.

Az információs forradalom a 20. század végén kezdődött, így globális hálózatok alakultak ki. 2010-ben csaknem 2 milliárd ember tudott hozzáférni az

Internethez, és 3,3 milliárdnak volt mobiltelefon előfizetése.

A kommunikáció fejlődése támogatta a tudomány fejlődését és a művészeteket. Kiéleződtek a kultúrák közötti ellentétek, amelyek népirtásokhoz vezettek. A tudomány fejlődésével lehetővé vált újabb tömegpusztító fegyverek, például Atombomba gyártása. A nem őshonos állatok behurcolása, az élőhelyek pusztulása és a környezetszennyezés egy újabb kihalási hullámot indított el, amit majd a globális felmelegedés tovább súlyosbít.

§ Emberbolha (Pulex irritans) – Ember: csn

Csökevényes pofafésűje van, szeme nagy és jól látható. Kozmopolita faj, az ember leggyakoribb bolhája, de megtalálható különféle háziállatokon (kutya, macska stb.), sőt a baromfi- és sertéstenyésztő

telepeken is főként ez a faj él. Előfordul sokféle vadon élő állaton, mint például a róka, a borz, a görény és a sün.

Többféle betegséget terjeszthet, elhanyagolt, piszkos lakásban erősen elszaporodhat.

§ Embergyökér – tudományos neve: mandragóra – Ember: csn

Ősidők óta az összes növény közül a mandragóra volt a leghíresebb mágikus növény. Varázslatos tulajdonságai miatt az ókori kultúrák kedvelt növénye volt. Vajon mi tette ilyen ellenállhatatlanná?

A szerencsét hozó varázslatos gyökér

Az i.e. 1700-ból származó egyiptomi papiruszokon is említik, és a piramisokban is találtak gyökérdarabkákat. Az egyiptomiak elsőként használták a szerencsegyökért, mint altatószert.

Az i.e. 800-ból származó asszíriai agyagtáblákon is megtaláljuk e növény leírását. Az ókori görögök Afrodité szent növényének tartották. Szerelmi serkentőként ajánlották, és használták a sebészi beavatkozásoknál. A leírások szerint bort készítettek belőle és sikeresen használták az operációk során altatóként.

Az időszámításunk előtti 1. században az operáció előtt álló embereknek a mandragóra gyökerét kellett rágnia, ami fájdalomcsillapítóként és altatóként hatot. Egy arab orvos fejfájás ellen ajánlotta, valamint nyugtatóként és az epilepszia gyógyítására.

Besűrített levét hegekre, égési sebekre, zúzódásokra helyezték. Olajjal és mézzel keverve a kígyómarások ellen használták, árpaliszttel keverve pedig enyhítette a végtagok és az izmok fájdalmát. Ennek az igénytelen növénynek a tekeredett és elágazó gyökere az emberi testet formázza. Ez a kivételes hasonlóság adott okot a múltban különféle hiedelmek kialakulására, amelyek szerint a mandragóra képes befolyásolni az ember testét és gondolkodását. A mandragóra titokzatos sorsa a 17. században lassan a végéhez közeledik, amikor a botanikusok egyre gyakrabban hallatják a hangjukat, megkérdőjelezve a szerencsegyökérrel kapcsolatos hiedelmeket.

A szerencsegyökér (kutyaalma, földialma, varázsgyökér, ördögalma, embergyökér vagy álomfű) a burgonyafélék családjába tartozó, kétszikű növény, ami a Földközi-tenger partvidékén nő, Ázsiában pedig a Himalájáig megtalálhatjuk. Hat faja ismert, de ezek közül csak a Földközi-tenger mentén, főleg Közel-Keleten és Görögországban elterjedt tavaszi mandragóra vagy szerencsegyökér volt használatos a mágiában.

A mandragóra szár nélküli, évelő növény. Jellegzetes vastag, elágazó gyökere gyakran 90-100 cm mélyre is legyökerezik, ráncos, hosszú levelei közvetlenül a megvastagodott gyökérből nő ki. Fürtvirágzata a levélrózsából hajt ki. A virágok harang alakúak, lila, világoszöld vagy kék színűek. Húsos bogyótermése sok, apró magot tartalmaz, beérés után aranysárga, illata az ananászra emlékeztet.

Gyógyászati célokra ma már kevésbé használják, de sikeresen alkalmazzák a cukorbetegség és a magas vérnyomás gyógyítására. Megállapították, hogy egyes alkaloidjai lassítják a rosszindulatú daganatok kialakulását, főleg a leukémia esetében. A benne lévő alkaloidok olyan burgonyafélékben is megtalálhatók, mint a nadragulya, maszlag vagy a beléndek.

§ Emsemakákó (Macaca nemestrina) – Emse: rk

A cerkófmajomformák (Cercopithecinae) alcsaládjába tartozó faj.

Közeli rokona az oroszlánmakákó (Macaca leonina). Korábban a két fajt egy faj alfajainak vélték csupán. Az oroszlánmakákó az emsemakákótól északra, India északkeleti részén és Mianmárban él. A Mentawai-szigeteken élő Mentawai-szigeteki makákó (Macaca pagensis) szintén közeli rokona, korábban azt is csak az emsemakákó alfajának tartották.

Az emsemakákó Thaiföldön, Szumátrán, a Maláj-félszigeten és Borneón honos. Élőhelyük pusztulása és a vadászat miatt, számuk csökken. Állatkertekben gyakori, Magyarországon egyre ritkább. Csak két helyen, a Debreceni Állatkertben és az Abonyi Magán Zooban tartják.

A majom hossza 43-77 centiméter, testtömege 4,5–13,5 kilogramm, a Hímek nagyobbak a nőstényeknél.

Arca csupasz, körülötte fehér szőr található. Feje teteje és Farka sötét barna. Teste sárgásbarna.

Az állat társas lény, nappal aktív. Tápláléka gyümölcsök, rovarok, levelek, gyökerek és mezei termények. Körülbelül 26 évig élhet.

Az ivarérettséget 2,5–4 éves kortól éri el. A párzási időszak főként november és január között van. A vemhesség körülbelül 170 napig tart, ennek végén a nőstény általában 1 utódot hoz a világra. A fokozatos elválasztás hat hónaposan kezdődik. Többnyire kétévente ellik egy nőstény, a fogságban évente történik.

§ Óriás énekeskabóca (Tibicina haematodes) – Énekes: csn

Teste fekete, vöröses potrohgyűrűkkel. A legnagyobb kabócánk, hossza 26-38 mm. Közép-Európa déli részén, a Földközi- és a Fekete-tenger partvidékén fordul elő. Magyarországon főleg a meleg mezoklímájú területeken terjedt el, a hagyományos művelésű szőlőkben például kifejezetten gyakori volt. Az intenzív szőlő- és gyümölcstermesztés elterjedésével országosan jelentősen megritkult, de az utóbbi egy-két évtizedben, miután a nagyüzemi gyümölcstermesztést sok helyen magángazdaságok, hobbikertek váltották

fel a korábbi élőhelyein, állománya sokfelé (pl. a Budai-hegységben is) újra érezhetően erősödik. Hangja igen erős, folyamatos, köszörülésre emlékeztető zaj, ami az imágók tartózkodási helyéről, bokrok, fák lombkoronájából messzire hallatszik. Kifejezett gazdanövény-specificitása ugyan nincs, sokféle fás szárú növényen képes kifejlődni, de megfigyelések szerint nálunk gyakran, esetleg a termőhely mezoklímája miatt is, szőlőhöz, kökényhez, különböző gyümölcsfákhoz kötődik. Lárvája ezek gyökerén szívogatva több évig fejlődik. Védett.

Továbbá:

Család: Cicadidae – Énekeskabóca-félék

Erőteljes, nagy testű (10-40 mm) kabócák, sokszor nagykabócáknak is hívják őket. Egyesek két családként (Cicadidae és Tibicinidae) kezelik a csoportot. Ugrani nem képesek, viszont ciripelni tudnak, de csak a hímek. Az éneklés a potroh hasi oldalán lévő páros membránnal történik, amit a hím kabóca egy izom segítségével pattogtat, és a hangot a testében légcsövekből kialakult rezonátorszerv segítségével erősíti fel. Hártyás szárnyuk jóval túlér a potrohon. Három pontszemük háromszög alakban helyezkedik el.

Fejlődésmenetük hemimetamorfózis, a szárny csak az utolsó vedlés alkalmával alakul ki. Lárváik a talajban élnek, első pár lábuk erős ásólábbá módosult, és növények gyökereit szívogatják. Az imágók kibújása előtt a lárvák előjönnek, felmásznak valamilyen növényre, és a kifejlett kabóca elrepülése után ottmarad a jellegzetes lárvabőr.

Melegkedvelők. Nálunk kb. 5 fajuk él.

§ Eper-pajzstetű (Pseudaulacaspis pentagona) – Eper: csn, lk

Társnév: japán(i) pajzstetű

A nőstény pajzsa 2,0–2,5 mm átméröjű, fehéres színű, ovális alakú, excentrikus körökkel. A testének színe sárga. A hím pajzsa 1 mm hosszú, fehér, 3 hosszanti éllel. Az egész világon elterjedt. Hazánk nagy részén jelen van. Polifág faj, tápnövényei közül az eperfa, japánakác, dió, orgona és az őszibarack az, amelyek vastagabb ágain leggyakrabban előfordul, de gyakori a törzsön is. Évente 2 nemzedéke van, a kifejlett nőstény telel át. Hazánkban a betelepített Prospaltella berlesei Howard parazitoid időnként és helyenként jelentősen korlátozza az egyedsűrűségét. Újabban a városi parkok fáinak legjelentősebb kártevő pajzstetű faja lett.

Továbbá:

A ragadozók és a parazitoidok a pajzstetűfajok többségénél fontos egyedszám korlátozók. Behurcolt pajzstetvek ellen a természetes ellenségek betelepítésével több esetben eredményesen sikerült védekezni. Példa erre az eper-pajzstetű (Pseudaulacaspis pentagonaTargioni-Tozzetti) visszaszorítása hazánkban.

§ Fehér eper vagy fehér eperfa (Morus alba) – Eper: csn, lk

Az eperfák (Morus) nemzetségébe tartozó faj, a fekete eperfa rokona.

Zsenge leveleit régebben a selyemhernyó tenyésztéshez tápláléknövényként nagy mennyiségben gyűjtötték, gyümölcséből eperpálinkát főztek, fáját nagyon sok helyen ezért is telepítették.

Középmagas, elterebélyesedő koronát nevelő, erősen sarjadó, 10 méter magasra is növő formás fa. Sűrű lombozata miatt árnyékot adó díszfaként is ültetik. Kérge barnásvörös, vagy zöldesszürke, nagy levelei változatos formájúak, szíves vállúak, osztatlanok vagy karéjosan osztottak, felszínük kopasz, széleik fűrészesek. A levélnyél és a lemez fonákján a vastagabb erek szőrösek. A porzós virágzat világossárga színű lecsüngő barka, a termős virágzat felfelé álló

fejecske.

Áprilistól júniusig virágzik. Gyümölcsei (valójában áltermések) rövid kocsányon fehérek, néha halványan rózsásak. Folytonérő, az első és utolsó lehullott szemek között akár másfél hónap is eltelhet. Érése az időjárástól és faegyedtől függően júniusban és júliusban van. A teljesen beérett szemek maguktól lehullanak.

Felhasználása. „ S így lőn, hogy 1826-ban szederfa-kertet álliték Czenken Sopron vármegyei jószágomon s szederfák kiültetésével azóta úgy iparkodtam, mikép e pillanatban 16,096 szál részint fasorokba, részint dűlőkre, részint csoportosan kiültetett szederfáknak, 8,064 □ öl bokornak s 3,685 folyó öl gyepünek birtokában vagyok.

— Selymet több izben készítettünk, sőt három évre szederfáim egy részét bérbe is adám, úgy hogy körülbelül három húszasával fizeték meg mázsáját levelének;

de ezt — másoktúl rábírva — eredeti szándékom ellen cselekedtem, melly szerint csak akkor akartam a selyemtenyésztést megkezdeni, mikor azt nagyban űzhetném;

s ekkép nehogy fáimat csekély haszonért elrontsam, s azon mindennapi hibába essem, miszerint csak kevés tudja bevárni a gyümölcs tökéletes megérését, azzal

egy időre ismét felhagytam. ” –

Széchenyi István: Selyemrül, 1840

Termése kellemes ízű, nyersen is fogyasztható. Éretlenül kesernyés, megérve mézédes. Csak az érett szemeket érdemes leszedni akkor, amikor szinte már maguktól elválnak a fától. Az éretlen, ezért élvezhetetlen szemeket ezzel szemben erővel kell letépni. Másik lehetőség a szedésre a fa alá kiterített fólia,

melyre az érett szemek maguktól lepotyognak, ezt rázással lehet elősegíteni. Leszedés után rövid időn belül el kell fogyasztani, mert a szemek pár órán belül megpuhulnak és erjedni kezdenek. Befőtt, lekvár, szósz, gyümölcsleves, turmix, jégkrém és pálinka is készíthető belőle.

Sok kutya kifejezetten szereti, több marékkal is felesznek a földre lehullott szemekből. Nagy mennyiség evése emésztési zavarokat, hasmenést okozhat nekik, valamint a túl sok cukor is megterheli a szervezetüket.

Érdekes, hogy míg nálunk a fekete eperfa levele a szabadon forgalmazható drog, addig Ázsiában a fehér eperfa levele (Sang-Ye, Mori folium), az ágvég (Sang-Zhi, Mori ramulus), a gyökérkérge (Sang-Bai-Pi, Mori radicis cortex) és a termése (Sang-Shen, Mori fructus) szerepel a hivatalos gyógyszerkönyvben.

Levele vércukorszint csökkentő, antidiabetikus hatású, izomerő fokozó. A gyökérkéreg fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő. Gyümölcse rák ellenes, antivirális és antibakteriális hatású. A tradicionális

távol keleti gyógyászatban a leveléből készült teát megfázás, köhögés, szájüregi betegségek, szemgyulladás esetén, tejelválasztás fokozására; az ágak főzetét

reumára, a gyökérkéreg főzetét köhögés ellen, ödéma- és gyulladáscsökkentőként, lázcsillapításra, diabétesz kezelésére, hashajtóként, féreghajtóként; a termést székrekedés esetén alkalmazzák.

§ Közönséges ércesgyík (Chalcides chalcides) – Érces: csn

A vakondgyíkfélék (Scincidae) családjába tartozó faj.

A Földközi-tenger térségének lakója. Hossza mindössze 40 cm. Teste kígyószerű, lábai aprók. Étrendjében Rovarok szerepelnek. Elevenszülő.

§ Tojásdad erdei-sutabogár (Epierus comptus) – - Erdei: csn

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

A sutabogarak teste erősen kitinizált, felületük fényes és csupasz. A szárnyfedők vége egyenesen lemetszett, a potroh utolsó 1–2 hátszelvényét szabadon hagyják. A test általában kerekded, ovális alakú és domború. A fej az előtor kikanyarításába illik, legtöbbször kissé behúzott. Csápjaik az első íz után térdeltek, végükön bunkósak. Rágóik nagyok, erősek (ragadozó életmód). Az előtor háta trapéz alakú, a szárnyfedők szorosan kapcsolódnak. Pajzsocskájuk kicsiny, vagy nem is látható. A szárnyfedőkön gyakoriak a vékony, hosszanti barázdák.

A sutabogarak és lárváik ragadozó életmódot folytatnak. Korhadó anyagokban fejlődő egyéb rovarálcákra, nemzőkre vadásznak. Sok fajuk él a különböző szú-, cincér- és díszbogár járatokban. Kisebb emlősök és madarak fészkeiben is gyakran megtalálhatók. Egyes fajok kifejezetten a hangyákhoz kötöttek. Nagyon sok faj él dögön és trágyában, ahol sok légynyű fejlődik. Kifejezetten hasznos rovarok.

Magyarországon 104 faj él, és 17 további előfordulása várható (Slawomir-Kaszab, 1980).

Közönséges sutabogár (Hister quadrimaculatus Linné)

7–11 mm nagyságú, tojásdad alakú, fényes fekete bogár. Az előtor kétoldalt és elől is szegélyezett. Rágói nagyok, erőteljesek. A szárnyfedők finom hosszanti barázdákkal. A szabadon látható farfedő sűrűn pontozott. Sok változata ismert, vannak teljesen fekete példányok is, de a 4 vöröses folt is nagyon jellemző (innen az elnevezés). Főleg marhatrágyában.

Négyfoltos sutabogár (Hister quadrinotatus Scriba)

Az előző fajhoz nagyon hasonló, de kisebb: 5-8 mm. Szárnyfedőin 2–2 vörös folt van. Marhatrágyában él.

Dögjáró sutabogár (Margarinotus brunneus Fabricius)

elsősorban dögön és marhatrágyában található.

Lemez sutabogár (Hololepta plana Sulzer)

Mint a neve is mutatja, teste teljesen lapos. Fényes fekete, párhuzamos szélű faj. Szárnyfedői nagyon rövidek, még a farfedő előtti 2. szelvényt és a 3. szelvény szélét sem fedik be. Lábai rövidek. Nagysága 7–10 mm, de vastagsága csak mintegy 1 mm. Elsősorban a száradó nyárfák kérge alatt található.

Hangyász sutabogár (Hetaerius ferrugineus Olivier)

Egyik legapróbb fajunk, mindössze 1,3–1,6 mm. Myrmecophil-faj, azaz, kizárólag hangyabolyokban él. A hangyák ide-oda cipelgetik a bolyban, ami a hangyász sutabogarat egyáltalán nem zavarja. Színe rozsdabarna, ferdén álló vöröses szőrözettel.

Kéreglakó sutabogár (Platysoma frontale Paykull)

Lapos sutabogár (Platysoma compressum Herbst)

Hasonló, 3-5 mm nagyságú, gyakori fajok, lombosfák kérge alatt élnek.

§ Erdeifenyő (Pinus sylvestris) – Erdei: csn

A Pinus (fenyő, tűnyalábos fenyő vagy hosszútűs fenyő) nemzetség egyik faja, az egyik legellenállóbb és legigénytelenebb fenyő.

Nemzetségének többi tagjához hasonlóan az északi (Holarktikus) flórabirodalomban honos. Nemzetségének legelterjedtebb faja: Spanyolországtól Közép-Szibériáig több mint egymillió km²-en nő. Az eurázsiai–boreális flóraterület három domináns fenyőjének egyike (a Luc és a vörösfenyő mellett).

A feltehetően Kelet-Ázsiából származó faj már a földtörténeti Harmadidőszakban meghódította Európát.

Elterjedési területe a jégkorszakban. a felmelegedések és lehűlések hatására többször is jelentősen eltolódott északnak, illetve délnek. Déli határvidéke mára erősen feldarabolódott.

Magyarországon őshonos, Nyugat- és Dél-Dunántúlon Dél-Somogyig és Zselicig, a Dunántúli Középhegységben a Fenyőfő–Bakonyszentlászló vonaláig, továbbá aSátor-hegység határszélein.

Védett fajokban gazdag erdeifenyvesek nőnek a Délnyugat-Dunántúl (Praeilliricum flóravidék) savanyú talajain.

Kedvező körülmények között 20–35 m magasra nő (megfelelő erdőben a 40 m-t is elérheti). Törzse egyenes. Ágai örvökben nőnek, ezért a fiatal példányok kora az örvek számából könnyen megállapítható. Idősebb korában ágtisztán felkopaszodik. Kérge a talajhoz közel vastag, mélyen barázdált, szürkésbarna, a magasabb részeken vékonyabb, vöröses, esetenként narancsos. Az idős példányok kérge nagy lapos táblákra repedezik.

A koronája ritka: fiatalon kúpos, később ellaposodik, ernyőszerűvé válik.

6–12 mm hosszú rügyei tojásdadok, a felületük nem gyantás. Tavasszal a vegetatív rügyek megnyúlnak, és az így kialakuló, zsenge szárcsúcsokat fiatal levelek borítják.

Tűlevelei kettesével nőnek a törpehajtásokon, ezért sorolják a „kéttűs fenyők” informális csoportjába. A két levél tövét közös hártya burkolja. Sűrű, kemény

és merev, 5–7 centiméteres, a legtöbbször jól láthatóan csavarodott leveleinek keresztmetszete félhold alakú, kissé lapos. A sötét kékeszöld levelek csúcsa hegyes, a szélük fűrészes.

Porzós virágzata sárga, a termős toboz fiatalon zöld, majd ahogy a tobozpikkelyek elfásodnak, fokozatosan megbarnul. A tojásdad toboz 2,5–7 cm hosszú, 3,5 cm széles, a fás pikkelyek csúcsa rombusz alakban megvastagodik. Magvai szárnyasak.

Az eurázsiai–boreális flóraterületen klimaxfaj, attól délre alárendelt szerepet játszik. Vadon sovány, savanyú talajú, köves helyeken terem: sziklás hegyoldalakon, meredek folyópartokon, homokon, domb- és hegyvidéken, szélsőséges élőhelyeken. Tőzeglápokon helyettesítheti a lucfenyőt.

Erdészeti ültetvényeit gyakran a feketefenyővel együtt (egymás mellett, ritkábban vegyesen) alakítják ki.

A direkt napfényt vagy a félárnyékot kedveli. Fagytűrő, a szárazságot és a magas talajvizet, a közepes levegő- és/vagy talajszennyezést egyaránt elviseli. Magról szaporítható. Lassan bomló, gyantás tűlevelei vastag avarrétegben gyűlnek össze alatta. A levelek (törpehajtások) néhány évig az ágakon maradnak:

sík vidéken ez általában 3–6 esztendő,

a magashegységekben akár 13 év is lehet,

mostoha körülmények között (például Veszprém megyében) csak 2-3 év.

Magvai sok sziklevéllel csíráznak. Viszonylag gyorsan nő; a 100 éves egyedek törzse jó termőhelyen 30–35 méter, kivételes esetekben akár 48 méter magas is lehet, átmérője elérheti az 1,5 métert. Négyszáz–ötszáz éves koráig is elélhet.

Az utolsó eljegesedés idején hazánk nagy részét erdeifenyvesek borították, ám az azt követő felmelegedésben különböző lombos fajok (például bükk és tölgyek) lassan északra, illetve a magasabb hegyekre szorították őket.

Szinte bármilyen talajon megél; agyag-és homoktalajokon egyaránt előfordul. A talaj mésztartalmára sem érzékeny — olyannyira, hogy Magyarországon őshonosnak tekintett erdeifenyveseket csak meszes talajon, a Zalai-dombság északi részén, a Kőszegi-hegységben Velem környékén, valamint Fenyőfő és Bakonyszentlászló között találhatunk (homoki erdeifenyves

– Festuco vaginatae – Pinetum sylvestris). Ezek a társulások kis kiterjedésük és rossz megújuló képességük miatt veszélyeztetettek. Fentieknek megfelelően

Magyarországon egyaránt találhatók:

a mészkedvelő (Erico–Pinetea):

Kőszegi-hegység:

kelet-alpi erdeifenyves

(Chamaebuxo–Pinetum erdőtársulás),

zalai erdeifenyves

(Lino flavae – Pinetum erdőtársulás) és

a mészkerülő tű- és lomblevelű elegyes erdők

(Pino–Quercetalia) erdőtársulásai.

Pionír fafaj, amely kedvezőtlen körülmények között is megél. A jobb termőhelyekről más fás növények könnyen kiszorítják, ezért erdőalkotóvá csak a

más fák számára már túl kedvezőtlen területeken – jellemzően a tajgán – válik. Mivel a száraz, sekély talajú területeken is megél, ezért az akác és a feketefenyő mellett nagy szerepe volt a 19-20. század fordulóján kezdett alföldi homokfásításban azokon a területeken, ahol az erdőirtások és a mocsarak lecsapolása miatt a talaj elvékonyodott vagy teljesen eltűnt.

Klimax állapotú erdeiben a sűrű tűlevelek miatt alig jut fény a talajra, ezért aljnövényzete alig van (szinte már nincs is). Örökzöld fa lévén folyamatosan

hullajtja a leveleit, így egész évben zöldell.

A vizes termőhelyeken és a szikeseken nem nő (Józsa). Az erősen szennyezett levegőt rosszul tűri; az ipari körzetekben állományai pusztulnak. Ennek tünetei:

koronaritkulás, tőhullás, nekrotikus foltok a tűleveleken.

A 19. század vége óta értékes bútorfája miatt is ültetik. Mára Magyarország legelterjedtebb fenyőfajává vált: 2006-ban 131 000 hektáron nőtt – az a fenyőerdők 60%-, összes erdőterületünk 7%-a.

Legidősebb magyarországi példányai a Fenyőfőnél található, 220 éves „iszonyatos fák”. Legmagasabb nyilvántartott hazai példánya a Somogy megyei Kaposgyarmaton álló, 33 m magas „Balla-fenyő”. A legnagyobb törzskörmérettel (345 cm) egy, az alcsútdobozi arborétumban álló példány büszkélkedhet.

§ Ametiszt erdőcsillag (Calliphlox amethystina) – Erdő: csn, fk

A sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjéhez és a kolibrifélék (Trochilidae) családjához tartozó faj.

Argentína, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Suriname, Paraguay, Peru és Venezuela területén honos. Vonuló faj.

Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi lombhullató erdők, síkvidéki és hegyi esőerdők, száraz szavannák és cserjések, valamint vidéki kertek és városi környezet.

Testhossza 6-8,4 centiméter, testtömege 2,3-2,5 gramm. Elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma ugyan csökkenő, de még nem éri el a kritikus szintet.

§ Erika vagy hanga (Erica) – Erika: lk

A nemzetség mintegy ötszáz fajából nagyjából négyszázötven Afrika déli részén él; a legtöbb Fokföldön vagy annak közelében. Egy-egy termőhelyen akár tucatnyinál is több faj él együtt, alacsony cserjés bozótokat hozva létre a téli csapadékban bővelkedő tájakon. Több fajuk él még Afrika egyéb részein, a

Mediterráneumban és Nyugat-, illetve Észak-Európában – ez utóbbiak a

Fenyérek meghatározó növényei.

A 3–5 méter magasra növő cserjés hanga (fás hanga, Erica arborea) a macchia növényzet jellegzetes eleme. Több fajukat dísznövénynek termesztik; ezeknek számos kertészeti változatát nemesítették ki.

A hanga örökzöld, fás szárú növény, de csak nagyon kevés faja cseperedik kisebb fává: a nagy többség cserje, illetve félcserje. Levelei kicsik, tűlevélszerűek. Az ilyen típusú leveleket a hangáról „erikoid” típusúaknak nevezik.

Virágaik nagyok, fehérek, sárgák, pirosak vagy skarlátszínűek; a feltűnő virágzatra főleg azoknak a fajoknak van szüksége, amelyeket nem rovarok, hanem madarak poroznak be.

Az egyértelműen mészmentes, savanyú, lehetőleg sok szerves anyagot tartalmazó talajokat kedveli. Ezért kevés dísznövénnyel ültethető össze, de a megfelelő talajról – a többi hangaféle, mint például az

Áfonya és a hasonlóképp savanyú talajt kedvelő tűlevelűek kivételével – minden más növényt kiszorít. A vegetációs időszakban sok vizet igényel, de miután elvirágzott, már nem kell öntözni. Mivel a termesztett fajok többsége hidegkedvelő, ha magról akarjuk őket szaporítani, a magokat télen tegyük ki a fagyra. Vegetatívan dugványról vagy bujtással szaporítható.

§ Erősfű (Dictamnus albus) – Erős: csn, fk

boszorkányf ű jelentése:

1. varázslófű. 2. erősfű. erősfű J: halványpiros szirmú, erős szagú, magas erdei növény; Dictamnus albus.

A boszorkányfű Melius Juhász Péternél (1578) a holdruta, „az bábák babonás füve”. Csapó József igen kimerítő és a magyarban akkoriban (1775) meglévő szinte minden növénynevet előszámláló művében nem említi. Valószínűleg szerzője komolytalannak hitte a jelölt növényhez fűződő vélt varázserőt, és nem szerette a babonás elnevezéseket sem. Megvan viszont a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban 1786-ban a kürüslő fű. A XIX. század végén megjelent Pallas lexikonban a Mandragora officinalis, illetve a Valeriana officinalis neveként szerepel. Mindkét növényhez számos hiedelem fűződik és különleges, sokszor nem is veszélytelen mesterkedés eszközei voltak. A boszorkányfű minden bizonnyal a német Hexenkraut tükörfordítása.

Ma a boszorkányfű egyrészt a varázslófű társneve, melynek tudományos neve ’Circaea lutetiana’. A genusnév a varázslónő, Kirké nevéből keletkezett. A növény elnevezése, akár egyéb nevei, mint a Szent István virága, ördögűzőfű, a népi hiedelemvilágban betöltött szerepével kapcsolatos. Nevezték még szirompárnak és üvegfűnek.

Másrészt boszorkányfűnek hívnak egy másik növényt is, ez az erősfű, azaz a Dictamnus albus. Társnevei a kőrislevelű ezerjófű, nagy ezerjófű, továbbá a szarvasfű (R. 1570 k.: Ars Medica, XVI–XVII. század: Erlanger Herb., 1870: CzF., 1897: Pallas, 1911: Nsz.). Clusius úgy magyarázza az elnevezést, hogy „az nillal általlőttetett szarvas ezerjófűvel szokta magát orvosolni” (NomPann.). Az ezerjófű a növénynek a népi gyógyászatban betöltött fontos szerepére utal. A németben is a szarvas állatnévvel jelölt növény: Gemeine Hirschwurz neve arra utal, hogy a szarvasok szeretik ezt a füvet; akárcsak a lengyelben, vö. R. jelenj korzen ’ua.’ A szarvasfű hasonneve a szarvasgyökér (R. 1807: MFűvK.,1835: Kassai, 1843:Bugát, 1870: CzF., 1911: Nsz.). Megfelelője a német

Hirschwurz ’Peucedanum cerveria’. A középlatin herba cervaria ’különböző vadnövények’ elnevezés alapja az állatnév, a latin cervarius ’szarvas’, cervus

’szarvas’ szó. A motiváció az a megfigyelés lehetett, hogy a gyökeret a szarvasok kiássák és megeszik.

Másik jelentése ’erősfű’, ennek társneve a boszorkányfűn kívül a nagyezerjófű. Tudományos neve a Dictamnus albus. Nemzetségneve a Kréta szigetén lévő Dikté-hegy földrajzi névre vezethető vissza. A középkorban gyógynövényként használták, és termesztették kertekben is. Alkaloidokat, szaponinokat és illóolajakat tartalmaz.

Az illóolajok napsütésben, hőségben olyan bőségesen párolognak, hogy szélcsendben, a növény fölötti légtérben akár meg is gyújtható.

§ Gyűrűsfarkú erszényes (Pseudocheirus peregrinus) – Erszényes: csn

Az ausztrálok gyakran gyűrűs farkú oposszumnak (ring-tailed opossum) nevezik. A Pseudocheirus erszényesnem egyetlen faja.

A gyűrűsfarkú erszényes nagy számban elterjedt Ausztrália keleti és délnyugati partvidékén. Tasmania és Pápua Új-Guinea területén is megtalálható. Annak ellenére, hogy ez a faj összességében gyakori, egyedszáma Victoria egyes részein csökkent. Ma nagyon ritkán lehet vele találkozni Nyugat-Ausztráliában, ahol régebben nagy számban fordult elő.

Az állat fej-törzs-hossza 30-35 centiméter, farokhossza legfeljebb 35 centiméter, testtömege 700-1100 gramm. Bundája sűrű, puha és gyapjas; szőre rövidebb, mint sok más erszényesé. Különböző színű lehet, általában a hátán szürkésbarna, a hasoldalon világosabb. Farka hosszú, erős és elvékonyodó. Utolsó harmada fehér és gyér szőrzetű, az állat jól tud vele kapaszkodni. Lába alkalmazkodott a fáramászáshoz, talpa csupasz. Két ujja a többi hárommal szemben helyezkedik el, így az állat jól meg tudja fogni az ágakat. Nagy, kidomborodó szemével éjszaka nagyon jól lát.

A gyűrűsfarkú erszényes éjszaka aktív és párosával vagy családban él. Tápláléka eukaliptuszlevelek, virágok, rügyek és gyümölcsök. Az állat maximum 6 évig él.

Az ivarérettséget 1-2 évesen éri el. A párzási időszak május–november között van. Az alom 1-3, általában 2 utódból áll. A kicsiket, a nőstény 4 hónapig hordja az erszényében. Az elválasztás 6 hónap után következik be. Nagyon nehéz áttérniük az anyatejről a levelekből, illetve gyümölcsökből álló étrendre. Sok fiatal állat nem éli túl az átállást, mert emésztési zavarokban pusztul el.

§ Mézrablóerszényes vagy ormányos erszényes (Tarsipes rostratus) – Erszényes: csn

Az állat a családjának és nemének egyetlen képviselője.

A mézrablóerszényes Ausztrália délnyugati részén a füves pusztában, a bozótosban, illetve a ritkásabb, alacsony növésű fákból álló erdőkben

él.

A hím hossza 4-9,5 centiméter, farokhossza 5-11 centiméter; a nőstény hossza 6-8 centiméter, farokhossza 6-8 centiméter. A hím testtömege 8-12 

gramm, a nőstény testtömege 10-20 gramm. Teste apró és könnyű, így az állat a legvékonyabb ágakra is fel tud kapaszkodni a táplálék után. Elülső és hátulsó mancsain a talppárnák vége érdes felületű, így lába kiválóan alkalmas a mászásra. Farka hosszabb, mint az állat egész teste, és nagyon alkalmas az ágakon való kapaszkodásra; mászás és táplálkozás közben támaszként használja. Feje hosszú és hegyes; nyelve szintén hosszú, a vége kefeszerű, ezzel hatol be a mézrablóerszényes a virágok kelyhébe, hogy hozzáférjen a nektárhoz.

Éjjeli, társas állat; az egyes territóriumok átfedik egymást. A nőstények a betolakodókkal, különösen a hímekkel szemben agresszíven viselkednek. Tápláléka virágpor és nektár. A mézrablóerszényes 1-2 Évig él.

Az ivarérettséget 6-7 hónapos korban éri el. A párzási időszak kedvező feltételek esetén egész évben tart. A vemhesség 20-28 napig tart, ennek végén rendszerint 2-3, ritkábban 4 kölyök születik. A kölykök az első napokban az erszényben ülnek, aztán a nőstény kirakja őket egy fa odvába.

§ Sárgacsőrű esőkakukk (Coccyzus americanus) – Eső: csn

Kanadától Mexikóig költ. Telelni Közép-Amerikába és Dél-Amerikába, Argentína északi részéig vonul. Kóborló példányai előfordulnak Európa nyugati részén.

Testhossza 26–32 centiméter, szárnyfesztávolsága 43 centiméter. Csőre sárga színű. Tápláléka rovarokból, kis állatokból és gyümölcsökből

áll. Nem fészekparazita. Egy fészekaljban 7–9 tojás van, ezeken 14 napig kotlik.

A sárgacsőrű esőkakukk rokona a feketecsőrű esőkakukk (Coccyzus erythropthalmus).

§ Estifecske (Chordeiles minor) – Esti: csn

a lappantyúfélék (Caprimulgidae) családjába tartozó faj.

Költőterülete Észak- és Közép-Amerikában van, Alaszka és Kanada délkeleti részétől déli irányban Panamáig terjed. A téli időszakban Dél-Amerikába költözik. Ritka vendégként előfordul Izlandon, Feröeren, az Egyesült Királyságban és az Azori-szigeteken.

Természetes élőhelyei a szubtrópusi vagy Trópusi hegyi esőerdők, mérsékelt övi erdők, füves puszták, szavannák, tengerpartok és mocsarak, valamint városi régiók. Vonuló faj.

Testhossza 23-25 centiméter, testtömege 46–107 gramm, Szárnyfesztávolsága 59-68 centiméter. A tollazat alapszíne sötétszürke vagy sötétbarna, mintázata barna. A madár fehéres színű hasán keresztirányban barna csíkok helyezkednek el. A hím torka fehér, a tojóé sárgásbarna. A fiatal madarak tollazata még halvány, torkuk színe kevésbé feltűnő. Szárnyai vékonyak, végeik hegyesek és feketék, széles, fehér szalag található rajtuk. Csak a hím visel fehér sávot a farktollain. Közeli rokonához, a lappantyúhoz hasonlóan az estifecske is hosszában ül az ágon. A fakéreghez nagyon hasonlító tollrajzolata miatt szinte lehetetlen észrevenni. Csőre zárt állapotban kicsinek hat, de rovarfogáskor szélesre tudja nyitni a madár.

Költés idején párosan, költözéskor csapatokba verődve él. Tápláléka repülő rovarok, különféle kártevők: burgonyabogár, ormányos bogár, zsizsik és kabóca.

Az estifecske legfeljebb 6 Éves korig él.

Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A költési időszak május közepétől július közepéig tart. Évente egyszer költ, ha elvész a fészekalj, akkor még egyszer

költ. A fészekalj 2 szürkésfehér tojás, amelyen sűrű barna és lila pettyek vannak. A tojó a csupasz földre rakja a tojásokat, majd két hétig költ rajtuk, eközben a hím őrködik. A kotlás 14-16 napig tart. A fiatal madarak 18-22 napos korban repülnek ki.

Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma ugyan csökken, de még nem éri el a kritikus szintet.

§ Estike-ceutormányos (Ceutorhynchus inaffectatus Gyllenhal, 1837) – Estike: lk

Sas-hegy, 1924.V.24., Diener H.; Sas-hegy, 1935.V.8., Kaszab Z.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Vrabélyi-estike (Hesperis matronalis subsp. vrabelyiana) – Estike: lk

A Keresztesvirágúak (Brassicales) rendjébe tartozó fokozottan védett növényfajunknak, a Hölgyestikének (Hesperis matronalis) a Bükk-vidéki

endemikus alfaja.

Endemikus flóraelem, csak a Bükk-hegységben él. Mészkedvelő, hárs-kőris sziklaerdőkben, gyöngyvessző-cserjésekben, bükkösökben fordul elő.

A többi-szintén védett-alfajtól csak nehezen különíthető el. Virágai a subsp. candida-hoz hasonlóan fehérek, de levelei többé-kevésbé ülők, hosszúkásak vagy hosszúkás-tojásdadok, vállukon levágottak vagy szívesek, egyszerű és mirigyes szőrökkel dúsan borítottak. Június-júliusban virágzik. A határozást nehezíti hogy a Bükk-vidéken a subsp. candida-val egy időben és egy helyen virágzik. Alfaji elkülönítésének jogossága további kutatásokat igényel.

§ Evetke – tudományos neve: európai mókus - (Sciurus vulgaris) – Evetke: lk

Egyéb nevei: vörös mókus vagy közönséges erdeimókus; de a népi nyelvben nevezik cibókának, evetnek vagy kelempájsz madárnak is.

A Sciurus emlősnem típusfaja.

Élőhelye Európában és Ázsiában sávszerűen-délen a Földközi-tengerig, északon Észak-Skandináviáig, keleten pedig Kínáig és Koreáig terjed. Angliában a keleti szürkemókus kiszorította élőhelyéről. Csak Skóciában maradt egy kis európaimókus-kolónia, amely tulajdonképpen egy alfaj. Magyarországon közönséges.

Az európai mókus fej-törzs-hossza 21-30 centiméter, farokhossza 15-25 centiméter, testtömege 250-500 gramm, az évszaktól függően (nyáron kisebb). A téli bunda a nyárinál vastagabb, sötétebb és szürkébb; a Fülön levő szőrpamacs is sokkal hosszabb.

Bundájában a barna árnyalatai uralkodnak, bár színezete a mély feketés-barnától az egészen világos vörösesbarnáig terjedhet. Hasi oldala mindig világos; a színváltozatok előfordulása az élőhelytől függ. Lombos erdőkben és városi parkokban, ahol a tűlevelűek aránya kicsi, a vörösesbarna típus az uralkodó, míg a fenyőerdőkben szinte kizárólag csak feketés- vagy sötétbarna példányok találhatók. Színezetük mindig a környezetbe való beleolvadást segíti elő. A sötét fenyőerdőben a sötétbarna mókus sokkal kevésbé tűnik fel, mint a rókavörös, és fordítva. Úgy tűnik azonban, hogy a színkülönbségek a mikroklímával is összefüggésben állnak. Mivel a vörös és vörösesbarna mókus elsősorban a melegebb és szárazabb, míg a sötétbarna a hidegebb és nedvesebb élőhelyekre jellemző, így nem kizárólag a ragadozók miatt alakul ki az uralkodó színváltozat. A különböző típusok néha egymás mellett is előfordulnak. A tapintószőrök hosszúak és érzékenyek; a mókusnak ezenkívül még a mellső mancsán, hasán és faroktövénél is vannak érzékeny tapintó szőrszálai. A Farok az ágak közti ugráláskor és mászáskor egyensúlyozásra, éjjel „takaróként” szolgál; a farokmozgás tükrözi a mókus hangulatát. A látása nagyon fejlett; mivel a mókus elsősorban faágak között mozog, nagy látótérrel rendelkezik, színlátása is fejlett. Kis súlya lehetővé teszi, hogy a fa koronájának külső részein

és a vékony gallyakon is biztonságosan közlekedjen. Kiáltása: „csukk, csukk”.

Az európai mókus élőhelye a legkülönbözőbb erdőtípusok, a síkságtól egészen a hegyvidékig. Nagyobb kertekben és városi parkokban a mókus hamar barátkozik és könnyen etethető.

Fán élő állat; magasan, a fatörzs közelében, ágakból készített gömb alakú fészekben alszik és hozza világra kölykeit. Mivel túlnyomórészt nappal mozog, a mókust könnyű megfigyelni. Tápláléka lehet toboz, fakéreg, növényi nedvek, bükkmakk, mogyoró, bogyók, gombák, rovarok, tojások és madárfiókák. Ősszel több helyen raktárt hoz létre mogyoróból és bükkmakkból, hogy át tudja vészelni a telet. Valódi téli álomba (lecsökkent testhőmérséklettel) nem merül, csupán felváltva alszik és pihen. Ahogy kevesebbet mozog, tápanyagigénye is lecsökken. Az állat 2-3 évig él.

Fáról fára ugrásai oly hamar követik egymást, hogy szabad szemmel nehéz megítélni ugrásainak hosszát. Ágvégről ágvégre veti magát, lehetőleg a felső csúcsra, gyakran 4–5 méter távolságra és mindig felülről lefelé.

Ha a fa csúcsától indul, akkor még messzebbre is elugrik. Ha a földön ugrálva halad, akkor körülbelül 50 centiméteres ugrásokat tesz.

A mókus párzási időszakban a legaktívabb, ilyenkor a Hím valóságos vadászatot rendez a nőstény után. Az év többi részében azonban inkább „egyedülállóként” él. Csak a városi környezetben fordul elő többedmagával, még viszonylag kis területeken is, ha rendszeresen etetik. Parkokban például hosszú távon is meglehetősen nagy állománysűrűség tartható fenn. Az erdőkben azonban folyamatosan és nagymértékben ingadozik a létszáma. Azokban az években, amikor bő a makktermés, vagy sok a lucfenyőtoboz, a mókusok erősen elszaporodnak, hiszen dúskálnak a táplálékban. Ezeket az időszakokat azonban rendszerint olyan hosszabb periódusok követik, amikor a fákon kevés a termés. Ilyenkor összeomlik az állomány, mert bár az állatok megpróbálnak más táplálékra áttérni, nem találnak elegendő élelmet. A bőség éveiben

a mókus még megközelítőleg sem meríti ki a lehetőségeket, mivel ehhez nem tud elég gyorsan szaporodni. Ha a fákon évről évre ugyanannyi lenne a termés, a mókusállomány ahhoz igazodna. A rendszertelen, alkalmi termésbőséggel, amely egyébként területenként szabályosan, többéves időközönként léphet fel, a

mókus és egyéb állatok túlzott mértékű magfogyasztása ellen védekezik az erdő.

A mókus legfőbb ellensége a héja és a nyuszt. A héja villámgyors, meglepetésszerű támadással ragadja meg, ha a mókus túlságosan a fakorona külső részeire merészkedik. A nyuszt ezzel szemben ügyességbenfelveszi a versenyt a mókussal. A fák ágain üldözi, és bár a mókus könnyebb, és vékonyabb ágak is elbírják, a nyuszt távolabb tud ugrani.

Az ivarérettséget 11 hónaposan éri el. A párzási idő rendszerint december és július eleje között van. A vemhesség 38 napig tart, ennek végén a nőstény 1-6,

többnyire 4-5 utódot hoz a világra. Évente kétszer is ellik. A kölyökmókusok születésükkor csupaszok és zárt szeműek.

A kölykök 7 hetesen már szilárd ételt is esznek, és 10 hetesen van az elválasztás. Mivel a vemhes nőstény általában tartalék fészkeket rak, veszély esetén

gyorsan át tudja menekíteni kölykeit egy biztonságosabba. A mókusfészek bejárata rendszerint oldalt és alul látható, mert mindig alulról mászik bele. Ily

módon könnyen megkülönböztethető a madárfészektől. Különböző színű példányok párosodásakor az utódok között keverékek is lesznek. A színtípusok élőhely szerinti szétválása miatt ezek viszonylag ritkák.

Közeli rokona a keleti szürkemókus (Sciurus carolinensis).

Különösen a sötétbarna „fenyveslakó mókus” reagál nagyon a luctoboztermés évről évre számottevően eltérő mennyiségére. Jó tobozos évek csak hosszabb

időközönként vannak. Ekkor sok utód születik, és az állománysűrűség többszörösére nő, mivel ez a mag rendkívül tápláló eleség, és ráadásul könnyen el is tartható. A mókus nagyon ügyesen bánik a tobozzal. Naponta 10-15 luctobozt fogyaszt, erdeifenyő-tobozból pedig több mint százat. Speciális harapással nyitja fel a pikkelyt, míg az eléggé kihajlik, vagy le is esik. Így fér hozzá a magokhoz. Egy erdeifenyő-tobozzal 3 perc alatt végez. Ebben körülbelül 30 mag van, ami összesen mintegy 0,2 grammot nyom. 100-150 tobozból álló napi adagja tehát testtömegének körülbelül 5 százalékát teszi ki. A mag olyan tápláló, hogy ez a mennyiség még némi zsírtartalék képzéséhez is elegendő.

Tűlevélből a mókusnak testtömege mintegy 20 százalékát kellene elfogyasztania ahhoz, hogy ugyanannyi tápértékhez jusson. Ebből látható, milyen nagy előnyt jelentenek a mókusok számára a rágófogak, amelyek segítségével a tobozokat vagy a csonthéjas terméseket is képesek feldolgozni. Összehasonlíthatatlanul több tápenergiához jutnak így, mint ha egyéb növényi anyagot ennének, például tűleveleket, lombleveleket, hajtásokat vagy rügyeket.

A mókus húsát nemcsak régen, de még ma is fogyasztják az emberek. Az Egyesült Királyságban manapság is kapható egyes üzletekben.

§ Evetkefű – tudományos neve: mocsári nőszőfű - (Epipactis palustris) – Evetke: lk

A kosborfélék családjába tartozó, lápréteken, mocsarakban élő, Magyarországon védett növény.

A mocsári nőszőfű 33–67 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Vízszintesen kúszó gyöktörzse hosszú, elágazó. Szárának felső része, a virágok magháza és külső lepellevelei (szirmai) sűrűn pelyhes-szőrösek. A szár alsó részén 2-3 barna allevél található; felül 7-8 felső felén fényes lomblevél, amelyek hossza 7–12 cm, szélessége 1,5-3,5 cm. A levelek mérete, szélessége felfelé haladva csökken; alul inkább tojásdadok, felül már szálas-lándzsásak.

Június-augusztusban nyílik. 5-30 bókoló virága nagyjából egy irányba néző, laza Fürtöt alkot. A külső lepellevelek halványzöldek barnásvörös futtatással, alakjuk tojásdad-lándzsás, hosszuk 10–13 mm, szélességük 3,5-5,5 mm. A belső lepellevelek kisebbek, fehérek, erezetük lilásvörös. A mézajak két részre tagolódik, a fehér csúcsi rész (epichil) pajzs alakú, hullámos csipkés szélű, tövén két sárgás szélű dudorral. A hátsó rész (hypochil) fehéres alapon vörösesen csíkozott, itt történik a nektártermelés.

Termése bókoló, tojásdad alakú, 14,5-18,5 mm hosszú és 4-6,5 mm vastag toktermés, benne 1100-9700 apró, lisztfinomságú maggal.

Eurázsiai faj, elterjedésének déli határa Spanyolország- Szicília- Peloponnészosz- Kis-Ázsia- Irán vonalon húzódik. Kelet felé a Bajkál-tóig, északon Dél-Skandináviáig, nyugaton a Brit-szigetekig hatol. Magyarországon elsősorban a Duna-Tisza közén, a Dunántúli-középhegységben, a Kisalföldön és a Szigetközben található meg; szórványos állományai előfordulnak az Északi-középhegységben, a Tiszántúlon és a Beregi-síkon.

A mocsári nőszőfű üde láprétek, forráslápok, magassásosokban, nádasok szélén, ritkábban nedves, szikesedő réteken él, főleg síkvidéken (magyarországi előfordulásainak 66%-a). Pionír növény, gyakran telepszik meg homok- és kavicsbányákban, árkokban. Élőhelyein a talaj kémhatását pH 6,6-8,3 (átlagosan 7,5) közöttinek mérték. Fényigényes, legfeljebb az enyhe, időszakos árnyékolást tűri el.

Magvainak csírázása ősszel kezdődik és tavasszal indul meg gyöktörzsének növekedése. Ehhez a 2-3 évig tartó folyamathoz feltétlenül szüksége van (pl. a Rhizoctonia nemzetségbe tartozó) gombák jelenlétére és szimbiotikus kapcsolatára (mikorrhiza). A felnőtt növényekben a gomba jelenléte már opcionális. Ahol mégis megtalálható, a növény nitrogénforgalmának 30%-a származhat a gombafonalakból. Májusban hajt ki, majd június-augusztus között virágzik. Virágzásának átlagos középnapja július 4. A magvak augusztus-szeptemberre érnek be. Elsősorban rovarbeporzású, méhek, darazsak, legyek, lepkék, bogarak egyaránt látogatják. Virágjának alakja a magányos életmódú darazsak hímjeihez idomult leginkább, valószínűleg ők felelősek a megporzások többségéért. Rovarok híján önmegporzás történik. A virágok 48-84%-ban hoznak termést. A vegetatív szaporodás gyakori, a rizómákból egészen nagy sarjtelepek képződhetnek.

A mocsári nőszőfű nagy elterjedési területe és helyenkénti gyakorisága miatt a Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján nem fenyegetett státuszt kapott. A mocsarak, lápok visszaszorulása miatt egyedszáma csökkenőben van és rosszul viseli a növényzet záródását, a nád és a magas kórók árnyékolását is. Magyarországon összesen 222 flóratérképezési négyzetből került elő, ebből 179-ben 1990 után is megtalálható; visszaszorulása

19%-os. Egyedszáma (az egy egyedhez tartozó sarjtelepeket nem számítva) néhány tízezresre becsülhető. 1982 óta védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

§ Ezüstkárász (Carassius gibelio) – Ezüst: csn

Hasonlít a kárászhoz, de háta nem olyan magas, pikkelyei ezüstös fényűek, hátúszója egyenes vonalú vagy enyhén konkáv. Farokúszója valamivel mélyebben bemetszett. Leggyakoribb halaink egyike, holott nem őshonos fajunk. Gyomhal, amely a hegyi patakoktól eltekintve elvileg bármilyen víztestben megtalálható.

Délkelet-ázsiai eredetű halfaj, amely erőteljes inváziót mutatott a 20. század során. A hazai tógazdaságokba gazdasági céllal telepítették, abból a megfontolásból, hogy a pontynál igénytelenebb és ellenállóbb ezüstkárász a ponty pusztulása esetén is megmarad és hasznot hoz. A század közepére elérte Európát, ahol a féltett vízimadarak táplálására még telepíteni is kezdték a gyorsan szaporodó, igénytelen halat, amely azután már magától hódította meg a környező területeket.

Az elterjedési terület frontvonalában a faj ginogenetikusan szaporodik. Ez a partenogenezisnek egy olyan formája, ahol a rokon fajok (pl. más pontyfélék) tejeseivel együtt ívik a nőstény ezüstkárász, de az ikrákból nem hibridek, hanem ezüstkárász egyedek fejlődnek ki. A ginogenetikus populációk triploid nőstényekből álltak. A 20. század végefelé az invázió folyamata már egész Magyarországon lezárult, a meghonosodott hal egyre több helyen áttért a kétivaros szaporodásra diploid hímekkel és nőstényekkel.

Mára szinte egész Európában elterjedt, amely a hazai pontyfélék fontos kompetítora. Halgazdaságokban kifejezetten káros.

§ Nagyvirágú ezüstvirág (Paronychia argentea) – Ezüst: csn

A Paronychia argentea egy lágyszárú növény a Caryophyllaceae családból, homokos területeken, utakon, elhagyatott mezőkön és száraz terepen nő.

Egy éves faj, kialakult szokásokkal, eléri a 30 cm magasságot. Hasonló a Paronychia capitata-hoz, de szinte minden törékeny levélkel, merev és kiemelkedő kocával és átlátszó margókkal Borított csípővel.

A szár nemes vagy serdülő, ellentétes, elliptikus és mukronát levelekkel.

A virágok oldalirányú és terminális glomerulusban nőnek. Hermaphrodit,

Pentamerous és aktinomorf jellegűek , maguktól nagyobb méretű, pikkelyes ezüst fonalakkal együtt . A gyümölcs egy Achene.

Az egész Földközi-tenger környékén elhelyezhető . Elhagyott vagy száraz terepen, dűnékben és árokban nő , és télen és nyáron virágzik.

Pörköltként, vízhajtóként és vértisztítóként, valamint gipszként használják a sebek gyógyítására.

F fejezet; 113

§ Tűzpiros facincér (Pyrrhidium sanguineum) – Fa: csn

A tűzpiros facincér egész Európában elterjedt, de az északi területeken ritkább. Észak-Afrikában és a Közel-Keleten szintén megtalálható.

A tűzpiros facincér 7-12 milliméter hosszú, fekete vagy barna alapszínű, de a tort és a szárnyfedőket sűrű, bársonyos, téglavörös szőrzet borítja.

A tűzpiros facincér elsősorban tölgyerdők lakója. A Lárvák a fák kérge alatt rágnak, majd a farészben vonulnak bebábozódni. Az Imágó áprilistól májusig repül. A tüzifával a lakásokba is bekerülhet, ahol a meleg miatt az imágók akár már télen is kikelhetnek.

§ Ánizsszagú fagomba (Lentinellus cochleatus) – Fa: csn

Hazánkban is előforduló, élősködő gomba. Általában elhalt fákon, gyökereken és lehullott korhadt ágakon terem, de egészséges fatörzseken is előfordulhat.

Európában általános elterjedésű faj, a tengerparti régióktól az alpesi völgyekik megtalálható. Hazánkban nem gyakori faj. Lombos fák törzsén vagy tuskóján ősszel nő. Gyakran korhasztja a talajfelszínhez közel fekvő elhalt, vastagabb fagyökereket és ha ezeken kezd teremni, úgy tűnik mintha népes csoportja nem is a fán, hanem a talajon ülne.

Kalapja 2,5-7 (9) cm széles, tölcsér formájú, gyakran féloldalas, szabálytalanul lebenyes és hajlott. Színe többé-kevésbé fakóbarna, vörösesbarna vagy világos bőrsárga. A sűrűnálló lemezek a tönkre mélyen lefutók, keskenyek, és az élük fűrészesen cakkozottt. Először fehérek, később halvány hússzínűek. A bordás-ráncos tönkje 3–9 cm hosszú és kb. 0,5-1,5 cm vastag, lefelé elvékonyodó. Egy tőből rendszerint több termőtest fejlődik ki, csoportos növésű. A felülete többnyire kalapszínű, az alsó része sötétebb vörösbarna. Húsa vékony, fehéres vagy halványvöröses, bőrszerű, szívós, intenzív ánizsszagú, enyhe ízű. Spórapora fehér. Ehető gomba, de nagyon szívós húsú. Fűszerként is alkalmazható szárítás és őrlés után.

Néhány mikológus a Lentinellus cochleatus var. inolens változatot is megkülönbözteti. Ennek nincs ánizsszaga. Európa egyes részein ismert, így Franciaországban, Csehországban, Szlovákiában és Németországban.

A köldökös fagomba (L. Omphalodes) többnyire a földben levő fadarabokon, különösen égeren terem. Az (L. Vulpinus) is csoportos, többnyire nagyobb, de rövidebb tönkű, és nem ánizsszagú. Lombosfa- és fenyőtuskókon nő.

§ Fa - óriás mamutfenyő vagy hegyi mamutfenyő - (Sequoiadendron giganteum) – Fa: csn

Régebben a mocsárciprusfélék (Taxodiaceae), manapság inkább a ciprusfélék

(Cupressaceae) családjába sorolt Sequoiadendron nemzetség egyetlen élő faja.

A Földön élő legnagyobb testtömegű élőlények ennek a fajnak a képviselői. A legöregebb ismert példány 3200 éves; törzsének átmérője 8,85 méter, magassága 93,6 méter, becsült tömege mintegy 1000 tonna.

Tipikus holarktikus faj; természetes elterjedési területét

az atlanti-pacifikus flóraterületen, Kalifornia állam hegyvidékein találjuk 1400–2600 méterrel a tenger szintje fölött. Föltételezhetően a Sierra Nevada hegységből terjedt el. Minden vadon élő állománya védett. Legnagyobb és legsűrűbb populációja a Sequoia Nemzeti Parkban, a Kings Canyonban nő. Itt számos nyolcvan méternél magasabb, a hat méterhez közeli törzsátmérőjű példánya látható. A legnagyobb és legszebb példányok a Yosemite Nemzeti Parkban állnak.

Európába először a skót John D. Matthew hozta be a 19. század közepén. Az európai populáció alapját William Lobb vetette meg: az általa hozott magokból jóformán az egész kontinensre jutott. Északi elterjedésének a hideg telek szabnak határt.

Az óriás mamutfenyőt először J. K. Leonard írta le 1833-ban, de nem határozta meg pontosan, hogy hol is látta a növényt. Ezután John M. Wooster számolt be róla. Első tudományos leírása John Lindley műve. Ő Wellingtonia giganteának nevezte el a fát, mert nem tudta, hogy a Wellingtonia név már foglalt (az azóta átkeresztelt Wellingtonia arnottiana számára). A Wellingtonia név máig fennmaradt Angliában mint a növény köznapi neve. A következő évben Joseph Decaisne Sequoia giganteának keresztelte át ugyancsak helytelenül, mert eddigre már a parti mamutfenyő kapta a Sequoia nemzetségnevet. Mai nevét 1939-ben adta J. Buchholz.

Bár rokona, az örökzöld mamutfenyő magasabbra nő, az óriás mamutfenyő törzse rendszerint vastagabb, ezért ezt tekintjük a Föld legnagyobb (tömegű) élőlényének. Magassága általában 50–85 m, törzsének átmérője 5–7 m; kivételesen 10 m-nél is több lehet. Magyarországon a legnagyobb példányok 30–40 méter magasak.

Zárt állományokban koronája keskeny, kúpos; lombja sötétzöld, tömött. Az alsóbb ágak az árnyékolás miatt elhalnak, a kisebb ligetekben, erdőkben növő fák felkopaszodnak. A magányosan fejlődő növények koronája jóval szélesebb; alsó ágaik a fán maradnak.

Az idős fák vörösesbarna, barázdás, szálas szerkezetű, taplószerűen rugalmas, különlegesen puha kérge a törzs alapjánál akár 60 cm vastag is lehet. Ez

a kéreg védi meg a fát az erdőtüzektől. Fiatal hajtásai szürkészöldek, később vörösbarnára színeződnek. Kékes- vagy szürkészöld, rövid, ár alakú, pikkelyszerű levelei csavarvonalban, néha a hajtásra simulva nőnek. Toboza mintegy 4–8 cm hosszú, tojás alakú.

Mélyre nyúló gyökérzete miatt mély rétegű talajt kíván. Térigényes. Természetes élőhelyén évente 1150–1520 mm csapadék hullik, és ennek nagyobb része hó. Akár -30 °C hideget is képes elviselni, bár a fiatalabbak ilyen hidegben már károsodnak. Lengyelországban egy példány vastag hótakaró alatt -37 °C-ot is átvészelt.

Kivételesen sokáig él; átlagos élettartama kb. 3000 év. A simatűjű szálkásfenyő felfedezéséig ezt a fajt tartották a Föld leghosszabb életű nem telepes szárazföldi élőlényének. Nagy-Britanniában nagyon gyorsan nő: Skóciában a legnagyobb példány 150 éves, és már 54 m magas.

A fiatal növények 12 éves korukban érlelik első tobozaikat. A toboza 18–24 hónap alatt érik be, és akár húsz évig is a fán maradhat. A sötétbarna magok

3–6 mm-esek, 1 mm vastagok, mindkét szélükön 1 mm-es szárnnyal. Egy toboz átlagosan 230 magot tartalmaz. Néhány mag kihullik a forró nyári napokon, amikor a toboz kissé összetöpped, de a többségük csak akkor szabadul ki, ha a toboz erdőtűz vagy rovarkár miatt kiszárad. Egy-egy nagyobb példány akár 11 ezer tobozt is érlelhet 300–400 ezer maggal. A szárnyas magok az anyanövénytől akár 180 méterre is elröpülhetnek. A magvak kiszabadulását két állat: a Phymatodes nitidus nevű bogár és a Douglas-mókus

is segíti.

A bogár a fa tobozaiba rakja petéit, és a kifejlődő lárvák kacskaringós járatokat rágnak a tobozba. Ezzel felborítják annak vízháztartását, és a toboz

kiszárad. A mókus a fa húsos, zöld tobozait rágcsálja, és eközben ugyancsak kihullhat néhány mag.

Bár a magok a tűleveles, nedves humuszon is kikelnek, de ezek elpusztulnak nyáron, amikor az avar kiszárad. A magoncok csak sok ásványi anyagot tartalmazó termőtalajon, teljes napfényben fejlődnek rendesen. Az egyéb növényfajokkal eleinte kevéssé versenyképesek, ezért többnyire csak Erdőtűz után tudnak kifejlődni. A tűz után maradó hamu egyúttal az Ultraibolya sugarak káros hatásától is óvja a magokat.

Kedvelt díszfa a világ számos táján. Jól nevelhető Nyugat- és Dél-Európában, Chilében, Ausztrália délkeleti részén, Új-Zélandon és természetesen Észak-Amerika egyes részein.

Magyarországi arborétumokban: Legnagyobb, magyar arborétumokban nyilvántartott példányai:

Törzs körmérete: 712 cm (2007-ben), magassága: 38 m : Iharosberény

kiszáradt, 2018-ban kivágták

Törzs körmérete: 663 cm (2007-ben): Iharosberény

Törzs körmérete: 624 cm (2007-ben): Gencsapáti

Törzs körmérete: 550 cm (2013-ban): Szarvas

§ Fácán (Phasianus colchicus) – Fácán: csn

A Phasianus nem a grúziai Rioni (ókori görög nevén: Phászisz) folyóról nyerte elnevezését, a fajnévben szereplő colchicus jelző pedig Kolkhisz vidékére utal, amely szintén a Kaukázus környékén található, és amely a fácán eredeti elterjedési területének nyugati végpontja volt.

Eredeti hazája a Kaukázustól az Amurig húzódik. Európában a középkorban telepítették be és azóta nagy részén elterjedt. A görögök hozták be hazájukba a Kaukázus vidékéről, tőlük a rómaiak vették át udvaraik díszének, majd telepítették a megszállt területekre tovább, Nyugat- és Északnyugat-Európába, de még Angliába is. Később, mint az egyik legfontosabb vadászható fajt sokfelé meghonosították szerte a Földön.

Észak-Amerikában 1857-ben telepítették be és mára az USA középnyugati és nyugati területein közönséges fajnak számít. Ez a faj Dél-Dakota állam címermadara és egyben az egyetlen címermadár az Egyesült Államokban amelyik nem őshonos faj, csak betelepített.

Betelepítették továbbá Ausztrália, Tasmania, az Ausztrália partjai mentén található Rottnest-sziget, Új-Zéland, a Hawaii-szigetek, Chile és Szent Ilona területére is.

A ligetes erdőket kedveli, a cserjések környékét, ahol nádas, sásos terület és ivóvíz található.

Több alfaj keveredett a telepítés során, de itt-ott a faji bélyegek még szembetűnnek. Harminckét alfaját különböztetik meg.

Testhossza 53-89 centiméter, Szárnyfesztávolsága 70-90 centiméter, testtömege 750-1300 gramm. Nagy zajjal, de jól repül. A kakasok jellegzetessége a feltűnően hosszú, színes farok és a szem feletti fehér folt. A fácántyúkok színezete szerényebb a kakasokénál, tollazatuk fakó, nincs rikító színezetük.

Gyommagvakkal és ízeltlábúakkal táplálkozik. Az éjjelt – különösen a havas teleken – szereti a fán tölteni, mert ott biztonságban érzi magát. Vadászok körében nagy volt már a múlt század elején is a kereslet a fácán iránt. A természetes szaporulat pótlására idővel kialakultak a fácán-tenyésztelepek, ahol már mesterségesen, fény- és hőforrásokkal biztosították a szükséges feltételeket.

Erdőben vagy mezőgazdasági területeken, a talajra készíti fészkét. Fészekalja 12-18 tojásból áll, melyen 22-28 napig kotlik. A kikelt egyedek mintegy fele kilenchetes kora előtt elpusztul, a felnőttkorig pedig csupán a fácánok mintegy 30%-a jut el. A hároméves kort a fácánok alig 5%-a éri meg, teljes állománycsere ötévente következik be.

Magyarországra betelepítették, azóta rendszeres fészkelő, nem költöző madár.

§ Facsar-rózsa (Rosa facsarii) - Facsar: csn

A rózsa (Rosa) növénynemzetségbe tartozó faj, melyet 2010-ben írtak le Pomáz mellől, s Facsar Géza botanikusról neveztek el.

Magyarország bennszülött (endemikus) rózsafaja. Jelenlegi ismereteink alapján Pomáznál, Dunabogdánynál és Diósdnál vannak populációi.

Magas cserje (2–2,5 m körüli) kevés tő- és gyökérsarjjal (kevéssé tarackol). Ágain csak erős, széles alapú, oldalról lapított tüskék fejlődnek: az ívesen hajlítottól a horgasig (90˚-ban görbült). Lombozata tavasszal erősebben zöldalma illatú, míg nyár közepén a terpentin illat az erősebb.

Levelei többnyire 5 tagúak. Levélkéi aprók, oválisak (ritkábban kerekdedek), ék vagy lekerekített vállúak, csúcsuk hosszan kihegyezett. Levélkeszélük kétszeresen mirigyesen fűrészes. Levélkefonákuk dúsan mirigyes és kopasz, csak a főéren ritkásan szőrös. Sok levele a levélkeszínén is mirigyes, de nem mindegyik. Levélgerince tüskés és mirigyes, néha röviden-ritkásan szőrös. A Pálhák által közrefogott levélgerinc-része gazdagon tüskés és mirigyes. A pálha fonáka gazdagon mirigyes, a pálha csúcsa hosszan kihegyezett. Murvalevele nagy, takarja a kocsányokat, fonákának csúcsi része mirigyes.

Virága fehér, 4,5–5,5 cm átmérőjű. Kocsánya ritkásan nyeles-mirigyes vagy mirigytelen, rövid (a termés hosszát nem éri el). A vacok hosszúkás-tojásdad. A

Csészelevelei keskenyek, gazdagon mirigyesek és nyeles-mirigyesek, illetve sok sallangúak (sallangjai szintén mirigyesek). Csészelevelei visszahajlók és korán lehullók.

Termése közepesen nagy (14–20 mm hosszú, 9–12 mm széles), ovális (a középsők és a magánosak), a szélsők körte alakúak. Diszkusza kissé vagy erősebben domború.

Bibéi kissé kiemelkedők (0,5–1 mm hosszú oszlop), gyapjas. Aszmagjai az érett Csipkebogyóból kifejtve csak 1 évig elfekvők (átfekvők), már a következő évben közel 90 %-osan kicsíráznak.

§ Fagygomba – tudományos neve: téli fülőke - (Flammulina velutipes) – Fagy: csn

Az Európában négy fajt számláló Flammulina nemzetség leggyakoribb képviselője.

Kis méretű, sajátos ízű termőtesteit régóta fogyasztják Kelet-Ázsiában. Az egész északi mérsékelt és hideg övben elterjedt faj, Japántól Szibérián

és Európán keresztül az észak-amerikai kontinensig gyakori, de találták már Ausztráliában is példányait.

A gomba kalapja 1–5 cm átmérőjű, sárga-rozsdasárga, közepe gyakran sötétebb, gyengén bordázott, vékony húsú, nyirkos időben tapadós. A lemezek halvány

sárgásak, néha fehérek, viszonylag vastagok, kissé távol állók és foggal tönkhöz nőttek. Az alul sötétbarna, felfelé világosabb tönk főleg az alsó felén

bársonyos felületű, szívós húsú, 3–8 cm hosszú. Húsa a többi fülőkefajhoz hasonlóan rugalmas, sárgás-fehéres. Íze és illata jelentéktelen. Spórapora fakó

sárga, a spórák elliptikusak, méretük 7‑9 × 4‑6 μm.

Lombos fák tuskóin - leggyakrabban fűzön, nyárfán, Kőrisen és bodzán, de ritkábban élő fán is találhatjuk. Kivételes esetekben tűlevelű fa anyagán is megél. A téli hónapokban fordul elő októbertől márciusig.

A téli fülőkének különleges termőideje miatt nincs igazi hasonmása. Egyes esetekben azonban már szeptemberben is megjelenhet, de ilyenkor is csak akkor téveszthető össze más Collybia-fajokkal, ha a példány föld alatti faanyagon nő. Sötétbarna, bársonyos tönkje jellemző fajbélyeg.

A Flammulina nemzetség további fajai (Flammulina fennae, F. mediterranea, F. ononidis) nem télen fordulnak elő, illetve megjelenésük is eltérő.

Gasztronómiai jelentősége. A japán konyhában a második legfontosabb gomba a siitake után; ott a enokitake néven ismerik. A szigetország évente mintegy 100 ezer tonnát termel a téli fülőkéből, ezzel a gombafaj a hatodik a termesztett gombafajok világranglistáján.

Európai jelentősége abban nyilvánul meg, hogy a téli fülőke azon kevés gombáink egyike, amely még akár karácsonykor is gyűjthető. Termőteste nem érzékeny a fagyra, ha fejlődése közben tartósan hideg időjárású helyzet alakul ki, annak elmúltával újra tovább képes növekedni.

§ Fagyalszender (Sphinx ligustri) – Fagyal: csn

Nagy lepke (szárnyfesztávolság 85.80 mm). Szárnyai barnák, hátulsó pár szárnyukon rózsaszín rajzolat is van, s hasonló színű harántsávok találhatók potrohán. Évenként két nemzedéke van. Hernyója zöld, s az oldalán ferde lefutású fehér és ibolyás harántsávok vannak. Az orgona és a fagyal levelét eszi, kertekben nem ritka.

§ Fagyal (Ligustrum) – Fagyal: csn

az ajakosvirágúak (Lamiales) rendjébe és az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozó nemzetség.

Fő elterjedési területük Dél- és Kelet-Ázsiában és Ausztráliában van, Európában egyedül a közönséges fagyal honos.

Elsősorban a lombjukkal díszítő cserjék, egyszerű, ép szélű, keresztben átellenes levelekkel. Apró, fehér virágaik június-júliusban a hajtások csúcsán

nyílnak. Termésük többnyire fekete vagy kékesfekete bogyó. Fajok száma, negyven.

Magvetés ősszel, vagy rétegezés után tavasszal a szabadban. A Ligustrum fajok magja szeptember végétől érik. Ha ekkor megszedjük és a terméshúsból nagyjából kitisztítva azonnal elrétegezzük vagy elvetjük, a következő év tavaszán kikel. Ha a mag megszárad, kialakul benne az elfekvési hajlam. Az ilyen (például vásárlásból származó) magot egy teljes évig rétegezni kell, és csak következő év őszén (vagy a rákövetkező kora tavaszon) érdemes elvetni szabad földbe, 2–3 cm mélyen. A tavaszinál jobb az őszi vetés, októbertől a fagyok beálltáig. A magvetéskor számolni kell a fagyal tavaszi "dőlésével": kelés után 2-3 leveles korban a csemeték egy része elszárad, egy része pedig kidől, de néha még így is sok életben marad. A betegség a csemeték 20-50%-át károsítja, ezért vetéskor a kívánt 400-600 db növény/m2 eléréséhez szükséges maghoz 25-40%-ot hozzáadunk. A csemeték 1-2 (ritkán 3) évig maradnak a magágyban. Alávágásukra nincs szükség, mivel anélkül is dús, sűrűn elágazó, nem túl mélyre hatoló gyökérzetet nevelnek. Fajtákat fás dugványozással, zölddugványozással.

§ Ceyloni fahéjfa – Fahéj: lk

A fahéj valóban a “fa héja”. A ceyloni fahéjfa és/vagy a kasszia kérgéből készült fűszer, amely a trópusi fák ágainak lefejtett, sötétbarna kérgéből készül.

Már az ókorban is rendkívül keresett volt; Indiából és Srí Lankáról több mint 2000 éve exportálják. A fűszerkereskedők valóságos rémmeséket terjesztettek róla, hogy magasan tartsák az árát. Az efféle „hírek” alapján írta le Plinius, hogy csak szörnyű denevérektől védett, eldugott mocsarakban terem. A rómaiak elsősorban gyógyszerként alkalmazták, a lélek egyensúlyának visszaállítására.

Három fajtáját ismerjük: ceyloni, kínai És malabári fahéj.

A ceyloni fahéjfa Srí Lankán és a Szunda-szigeteken honos, a Kasszia Kínában. A vadon is termő, de termesztésbe is vont trópusi fák ágainak lefejtett, sötétbarna kérge a jellemző illatú, édeskés, csípős, kissé fanyar ízű fűszer (Cinnamomi cortex).

A két főbb variáns íze különböző. Az amerikai konyhában népszerű kínai (kasszia) fahéjban a csípős íz dominál, míg az Európában ismertebb ceyloni (zeylanicum) fajta enyhébb, pikánsabb ízű. Őrletlen állapotban kinézetük is könnyen megkülönböztethető: a ceyloni fahéj vékonyabb (papírszerű), a kínai 1 mm-nél vastagabb és fás.

Vágott darabokban vagy őrölve forgalmazzák. Illóolajat, csersavat, nyálkát, gyantát, cukrot, keményítőt és fahéjaldehidet tartalmaz.

Hazánkba a 15. században érkezett, és gyorsan beépült a nemesi konyha fűszerei közé. Mintegy 300 éven át harcoltak egymással a portugálok, franciák és angolok a fahéj kereskedelmi monopóliumának megszerzéséért. Ez a fűszerháború számos emberáldozatot követelt. 1522-ben Magellán hajóiból csak egy tért vissza a Fűszer-szigetekről, ám több száz mázsa fűszerrel megrakodva. A hajó kapitánya jutalmul magas rangot és címerhasználati jogot kapott. Címerét két fahéjrúd, három szerecsendió és tizenkét szegfűszeg díszítette.

A fahéjat a 18. század végén hatalmas mennyiségben hozták be Európába. A hollandok valóságos fahéjhegyeket égettek el, hogy megakadályozzák árának zuhanását, ám az hamarosan így is annyira mérséklődött, hogy már mindenki asztalára jutott belőle.

Mára a fahéj egyáltalán nem drága fűszer – még akkor sem, ha a régi magyar konyhához hűen nemcsak az édes alapú recepteknél, hanem a levesekhez és a sültekhez kínált mártásokba is teszünk belőle egy-egy csipetnyit.

Őrölt állapotban mézeskalács, almás lepény, rétes, zsírban sült fánk, rizsételek, tejes ételek, míg egész állapotban kompótok, befőttek, gyümölcslevesek, forralt borok és egyéb italok készítéséhez használatos. Kiválóan hangsúlyozza például a szilva ízét.

A gyógyászatban emésztésserkentő, étvágyjavító, gyomorerősítő hatása miatt használják. A fahéj serkenti az emésztést, és hurutok ellen is kiváló, legalábbis a régi korok orvosai szerint. Talán ezért szerepelt régen a nehezen emészthető ételek sora végén az illatozó fahéjas sütemény.

Indiában bizonyos curryk alkotóeleme, a Közel-Keleten egyes húsételeket ízesítenek vele, például a tadzsint. Délkelet-Ázsiában fűszerkeverékek alkotórésze, így például a kínai ötfűszer-keverék fahéjból, csillagánizsból, szegfűszegből, szecsuani borsból és édesköményből áll.

Egyre inkább ízesítenek vele sós ételeket, például a bárányhúst, de ilyenkor kevesebbet használnak belőle, mint a desszertekhez.

Kevésbé ismert, hogy a konyhaművészet kis mennyiségben ízfokozóként használja.

A leveleiből nyert illóolajat az illatszeriparban és szájápolószerek készítésére használják.

A fahéj az emésztőszervekre gyakorolt hatásai mellett a szív- és érrendszerre, valamint a vércukorszintre is jótékonyan hat. A Brit Diabétesz szövetség

lapjának októberi száma egy olyan, 12 hetes vizsgálatról számolt be, amelyben igazolták, hogy napi két gramm fahéj jelentősen csökkenti a vércukorszintet és a vérnyomást.

A londoni Imperial College kutatói abból a korábbi eredményből indultak ki, mely szerint napi fél teáskanál fahéj a II. típusú cukorbetegeknél jelentősen csökkenti a vércukorszintet, a triglicerid-szintet, az LDL (káros koleszterin) és a teljes koleszterin szintjét. Ezután megállapították, hogy három hónapig napi 2 g fahéj elfogyasztása csökkenti a rosszul kontrollált II. típusú cukorbetegek HbA1c szintjét és magas vérnyomását. Ezért a fahéj étrend-kiegészítőként való fogyasztása egy újabb lehetőség a vércukorszint és a vérnyomás szabályozására – természetesen a gyógyszeres kezelés mellett.

A fahéj bizonyos összetevői nagy mennyiségben mérgezőek, ugyanis az őrölt fahéjban található olajok (eugenol, kumarin) irritálhatják a száj, a gyomor és

a belek nyálkahártyáját vagy vérzékenységet okozhatnak. Így tehát a fahéj gyógyászati alkalmazása csak olyan speciális készítményekben engedélyezett, amelyekből ezeket az összetevőket már kivonták.

A fahéjat őrölt és egész állapotában is fénytől, idegen szagoktól védett, száraz, sötét helyen, jól zárható edényben kell tárolni.

§ Kék fajd (Dendragapus obscurus) – Fajd: csn

A fácánfélék családjába tartozó faj.

Elterjedési területébe beletartozik Alaszka délkeleti része, a kanadai Északnyugati Tartomány, innentől délre Kaliforniáig, Arizonáig, Coloradóig és Új-Mexikóig él. Elsősorban sárgafenyő- és duglászfenyő-erdőkben él. A költési időszak után a magashegyekbe vonul.

Hossza 40-55 centiméter. A hím színezete sötétszürke kékes árnyalattal, amiről nevét is kapta. Szemöldöke narancssárgás színű. Jellegzetes bélyege a nyakán

levő sárga színű, csupasz folt, mely körül tollazata fehér. Farka fekete, a vége szürke színű. A tojók és a fiatal madarak barnás színűek.

Magányos, de párzáskor több kakas és több tyúk összegyűlik. Tápláléka télen szinte kizárólag fenyőtűkből áll. Nyáron rovarokat, magvakat, hajtásokat fogyaszt.

A párzási időszakban a hím mély hangú, messze hangzó kiáltásokkal csalogatja magához a tojókat. Ilyenkor jellegzetes testtartást vesz fel. Farkát kitárja,

tollait felmereszti és pompásan csillogó nyakfoltját és szemöldökét mutogatja a tojóknak. A tojó a fészkét a talajra rakja valamilyen bozótos helyre vagy

sziklahasadékba, és fűvel meg fenyőtűkkel béleli ki. 5-10 krémszínű, barna foltos tojást rak.

§ Alpesi fajdbogyó (Gaultheria humifusa) – Fajd: csn

A hangafélék családjába, és a fajdbogyók nemzetségébe tartozó örökzöld törpecserje. Egyéb elnevezései például a havasi télizöld, illetve alpesi illatos télizöld.

Észak-Amerika nyugati részén, Brit-Kolumbiában, Kaliforniában és Kolorádóban őshonos. Elsősorban a nedves szubalpin hegyvidéki erdőkben él. Egészen kicsi, laposnak tűnő foltokban hajt a földön vagy a sziklák között, és az avarban. A szára 20 centiméternél nem hosszabb, és kis ovális alakú, 1-2 centiméter hosszú levelek ülnek rajta. Különálló harang alakú fehér virágaiban világos rózsaszínű a párta és arany színűek a portokok. Termése fényesből mattba hajló, vörös, bogyószerű kapszula.

§ Fáklyafű – tudományos neve: ökörfarkkóró - (Verbascum) – Fáklya: csn

Az ajakosvirágúak (Lamiales) rendjébe és a görvélyfűfélék (Scrophulariaceae) családjába tartozó nemzetség. A nemzetségbe tartozó fajok száma kb. 360.

Ökörfarkkóró (Verbascum) gyógynövény (Verbasci flos) Népies nevei: borjúfarkfű, fáklyafű, gyapjúfűz, királygyertya, királydárda, mezei gyertya, sárgásvirág.

Európában és Ázsiában őshonos, a legtöbb faj a Mediterráneumban található. Feltűnő, égbe nyúló, ökörfark alakjáról kapta nevét. Kétéves vagy évelő növények, virágos hajtásuk nagyméretű. Egész nyáron virágzik. Kumarintartalma jelentős, ettől illatos. Megtalálható réteken, mezőkön.

A nagy, sárga virágú fajok virágai – Magyarországon elsősorban a molyhos ökörfarkkóró (Verbascum thapsus) és a (Verbascum ihapsiforme) – szárítva, köhögés elleni teaként használhatók. Teája hígítja a vért, élénkíti a vese és a máj működését.

Réteken előforduló fajok:

Molyűző ökörfarkkóró (V. blattaria)

Lila ökörfarkkóró (V. phoeniceum)

Szöszös ökörfarkkóró (V. phlomoides)

Csilláros ökörfarkkóró (V. lychnitis)

Molyhos ökörfarkkóró (V. thapsus) (mocsár és kaszálóréteken)

Dúsvirágú ökörfarkkóró (V. densiflorum)

Pompás ökörfarkkóró (V. speciosum)

Pamutos ökörfarkkóró (V. pulverulentum)

Fekete ökörfarkkóró (V. nigrum)

Erdőkben előforduló fajok:

Osztrák ökörfarkkóró (V. austriacum)

§ Apró fakócsibor (Enochrus affinis) Fakó: csn, rfk

CSÍBORFÉLÉK – Fam: Hydrophilidae

A fajok legnagyobb része másodlagosan vízi életmódhoz alkalmazkodott. Úszóképességük ugyanakkor gyenge. Hasoldalukon a levegőbuborékok megtartására gyakran sűrű, bársonyszerű szőrzet látható. A csíborok időnként a felszínre jönnek levegőért. Sajátságos módon veszik fel a levegőt: A felszín alatt hanyatt úszva, egyik csápjukat kiemelik a vízből és a nyakpajzs szögleténél – mint valami kis csövön – levegőt vezetnek a hasi szőrzet alá. A manővert mindkét oldalukon elvégzik. Felületük nem nedvesedik, részben a szőrzet, részben a kiválasztott olajos váladék következtében. A kisebb fajok csak nehezen küzdik le víz alá merüléskor a felületi feszültséget. Lábaik úszólábak, rajtuk úszósertéket viselnek. Általában ragadozó életmódot folytatnak. A vízben élő fajok egy része a peték számára gubót készít, amely vagy szabadon úszik a vízben, vagy a nőstény a hasa alatt cipeli.

Továbbá:

Közönséges óriáscsíbor (Hydrophilus piceus Linné)

Mint neve is mutatja, nagytestű bogár, mérete 34–50 mm. Hosszúkás tojásdad alakú, egyszínű fényes fekete, esetleg enyhe zöldes árnyalattal. Hasa a haslemezek középvonalában tetőszerűen kiemelkedik. Az imágó jó repülő, gyakran láthatjuk vízparti lámpák körül és a fénycsapdákban is néha tömeges. Téves az a felfogás, hogy halastavakban az ivadék elfogyasztásával károkat okoz. Állóvizeinkben mindenütt közönséges, a Velencei-tóban gyakori.

Feketefejű fakócsíbor

A Körös-Maros Nemzeti Park gazdag rovarvilágából kiemeljük a feketefejű fakócsíbort, melynek egyik első hazai előfordulását itt regisztrálták. A környező mocsárréteken, a kiszáradó magassásos növényzetben sokfelé előfordul bennszülött növényünk a védett kisfészkű aszat. A legfontosabb kétéltű- és hüllőfajok a dunai tarajos gőte, a mocsári teknős, a mocsári béka és a vízisikló.

A tavasztól őszig terjedő időszakban a botanikai értékek mellett az itt fészkelő nyári ludak, üstökös gémek, cigányrécék és piroslábú cankók ragadják meg

az ember figyelmét. Késő ősztől tavaszig pedig a Biharugrai- és a Begécsi- halastavakon telelő több tízezer nagy liliktől hangos a táj.

A határ túloldaláról érkező vizek fontos szerepet játszanak a Kis-Sárrét élőhelyeinek kialakulásában, a természeti értékek megőrzésében. A partot kísérő kökény és egybibés galagonya cserjések mindig hozzátartoztak az alföldi puszták világához. A szúrós bokrokban kiváló költőhelyet talál a tövisszúró gébics, a kis őrgébics, a mezei poszáta és az örvös galamb.

Emlősök közül a vidra, menyét és a hermelin előfordulása jellemző a területen.

§ Retekszagú fakógomba (Hebeloma sinapizans) – Fakó: csn, rfk

A harmatgombafélék családjába tartozó mérgező gombafaj.

A retekszagú fakógomba kalapjának átmérője 4-8 (maximum 15) cm, kezdetben félgömb alakú, majd sokáig domború, idősen lapos. Közepe tompán púpos lehet.

Széle sokáig begöngyölt marad, később hullámos is lehet. Felszíne sima, nedvesen nyálkás-síkos, szárazon fénylő. Színe okkerbarna vagy sárgásbarna, széle gyakran világosabb. Húsa barnás árnyalatú fehéres; kesernyés retekízű és erősen retekszagú.

Sűrű, felkanyarodó vagy szabadon álló lemezeinek éle fehéresen pelyhes. Színük fiatalon bézs- vagy agyagsárga, majd a spórák érésével fahéjbarnára színeződnek.

Spórapora vörösesbarna. Spórái 10-13 x 7-8 mikrométeresek, mandula vagy citrom alakúak, finoman rücskös felszínűek.

Tönkje 5–7 cm magas és max. 2,5 cm vastag. Formája hengeres vagy kissé gumós. Színe fehéres, idősen okkerbarnás, felszíne fehéresen gyapjas- szálas.

Európában és Észak-Amerikában honos. Magyarországon helyenként gyakori lehet. Lombos és fenyőerdőkben található meg, olykor Boszorkánykörben vagy ívben nő. Júliustól októberig terem. Mérgező.

§ Falfű - tudományos neve: falgyom - (Parietaria) – Fal: csn

A csalánfélék (Urticaceae) családjába tartozó nemzetség. Falgyomfű és falfű néven is ismert.

Magyarországon őshonos faja a közönséges falgyom (Parietaria officinalis).

A nemzetség a mérsékelt és trópusi éghajlaton az egész Földön elterjedt. Az Európában őshonos P. judaica Amerikában, az Amerikában őshonos P. pensylvanica Európában meghonosodott, terjedő gyomnövény. Magyarországon a közönséges falgyom (Parietaria officinalis) az egyetlen őshonos faj.

20-80 centiméter magas egyéves vagy Évelő növények. A levélállás szórt, a Levelek nem összetettek, ép szélűek, ferde vállúak. A Virágok (3 vagy több) levélhónalji csomókban csoportosulnak.

§ Farksodró vagy kinkaju (Potos flavus) – Fark: csn

A mosómedvefélék (Procyonidae) családjába tartozó faj. Nemének az egyetlen faja.

A farksodró a trópusi erdők lombkoronájában él Dél-Mexikótól délre, a Brazíliai Mato Grossóig.

Testhossza 40-60 centiméter, farokhossza akár 55 centiméter hosszú is lehet, testtömege 2-3 kilogramm. Aranybarna színű, rövid szőrű bundája sűrű és puha. Bőre néha lazán lóg a testén. A fiatal állatnak puha, sötéten melírozott bundája van. Lábain öt ujj van, amelyek hosszú karomban végződnek. Ujjai a táplálékgyűjtésben játszanak fontos szerepet.

A farok nagyon hajlékony és gyakran ugyanolyan hosszú, mint az állat törzse. A farksodró az ág köré csavarja a farkát, így táplálkozás, illetve mászás közben biztonságosabb a tartása. Hátrafelé nyújtott farka az egyensúlyozást segíti. Nyelvével - amelynek hossza elérheti a 12 centimétert - lenyalja a virágok nektárját és kiszívja a puha erdei gyümölcsök édes levét. Ezenkívül bundája tisztogatására is használja. Ennek az állatnak 36 darab foga van.

Az állat éjjel aktív. Magányosan, párban vagy laza közösségekben él. Tápláléka gyümölcsök és nektár, méz, tojások, fiókák és kisemlősök. A szabad természetben körülbelül 19 évig él.

A hím 1-1,5 évesen, a Nőstény 2 éves kora után éri el az ivarérettséget. A párzási időszak egész évben tart. A vemhességi idő 112-118 napig tart, ennek végén általában egy utód jön a világra. Az elválasztásra 4 hónap után kerül sor.

§ Farkfű – tudományos neve: mezei zsurló - (Equisetum arvense) – Fark: csn

Évelő növény, amelynek gyöktörzse van (rizóma); az északi féltekén honos. Magyarországon a leggyakoribb zsurlófaj. Székelyföldön, Csík környékén fentőfűnek nevezik.

Gyöktörzse feketés, 2-3 méter hosszúságot is eléri, gömbölyded Gumók fejlődhetnek ki rajta. Két hajtása van: generatív és vegetatív. A generatív Hajtás tavasszal (március-április) jelenik meg, 15-30 cm hosszú, 3-5 mm vastag. Nem elágazó szárú, világos barnás-vöröses színű. A szár tagolt, lándzsa alakú

levelei harang alakú hüvelyekben 8-16-osával nőnek össze, hosszuk 2 cm. A hajtás csúcsán található a spóratermő kalász, melynek hossza 3 cm, átmérője 8 mm.

A spóraérés után a generatív hajtás eltűnik, helyét átveszi a vegetatív hajtás (május-június). Ez 20-50 cm magas, fotoszintetizáló zöld hajtás, melynek nóduszaiból több barázdált ág bontakozik ki, körkörösen. A nóduszt apró, 5–12 mm hosszú pikkelyszerű levelek veszik körül. Az internódiumok bordázottak. A generatív hajtás spóratartójából kiszóródó spórákból megfelelő körülmények között telepes szerveződésű, fotoszintetizáló, sallangos női és lemezes hím előtelepek fejlődnek, melyek ivarszerveiben termelődnek az ivarsejtek. A petesejt megtermékenyülése után kezdődik az új ivartalan nemzedék fejlődése.

Vízigényes növény. Nedves réteken, szántókon, erdőszéleken, árok- és patakpartokon él. Gyakran gyomként terjed a nedves, belvizesedésre hajlamos szántóföldi kultúrákban. Az egész északi féltekén gyakori faj: Észak-Amerika, Európa, India, Irán. Ritka, de a déli féltekén is jelen van: Argentina, Brazília, Chile, Madagaszkár, Indonézia, Ausztrália és Új-Zéland.

Begyűjtése májustól júliusig tart, szárát a talajtól 5-6 cm-re vágják le.

§ Farkas, szürke farkas vagy csak egyszerűen farkas (Canis lupus) – Farkas: csn, fk

A kutyafélék (Canidae) családjába tartozó faj. A kutya (Canis lupus familiaris) és a dingó (Canis lupus dingo) is ennek alfaja, bár önálló fajként is említik ezeket.

Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a Prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus). Emellett az aranysakál népies elnevezése, a nádi farkas a szürke farkassal való közeli rokonságára és összetéveszthetőségére utal.

Holarktikus faj; (az ember után) a legnagyobb területen elterjedt Emlősök egyike. Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek meghatározó csúcsragadozója, de megtalálhatjuk képviselőit Közép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is. Az egykor összefüggő, hatalmas területen a túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportjai maradtak fenn, így például Észak-Afrika szavanna övezetéből az ember teljesen kiszorította. Kihalt Japánban is; az Arab-félszigeten erősen veszélyeztetett, szinte el is tűnt. Természetes élőhelyét nehéz meghatározni, hiszen (az ember kivételével) a farkas a különböző biomokhoz leginkább alkalmazkodott emlős: a Félsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni. Jelenleg a legtöbb élőhelyén védett.

Európában csak szigetszerű populációi élnek: Skandináviában, Kelet-Európában, Olaszországban, az Ibériai-félszigeten és a Kárpátokban.

Szerencsére ma már Magyarországon is védett, azaz a délről és északról átkóborolt egyedeket nem lövik ki automatikusan. Hazánkban az I. világháború után pusztult ki és az 1980-as években jelent meg újra; Szlovákia, és Horvátország felől is elkezdett visszatelepülni.

Magyarországon az Aggteleki Nemzeti Parkban, és a Bükki Nemzeti Parkban tudunk állandó jelenlétükről, de alkalmanként megtalálható a Zempléni-hegységben, a Mátrában és a Gemencben is. Elkóborolt egyedeket többször megfigyeltek a Kiskunsági Nemzeti Parkban is. Hazánkban a kutatók szerint kb. 15 példány élhet.

1991-ben a Balaton-felvidéken ejtettek el egy példányt, és kitömött bundáját az Afrika Múzeumban állították ki Balatonedericsen. Magyarországon 1993 óta védett, 2001 óta fokozottan védett faj.

Alfajainak számát máig vitatják; a változatok megkülönböztetésében különösen az amerikai kutatók jeleskednek. A vélt és valós alfajok:

közönséges farkas vagy európai farkas (Canis lupus lupus) Linnaeus, 1758

tundrafarkas (Canis lupus albus) Kerr, 1792

kenai-félszigeti farkas (Canis lupus alces) Goldman, 1941 – kihalt

arab farkas (Canis lupus arabs) Pocock, 1934

sarki farkas (Canis lupus arctos) Pocock, 1935

mexikói farkas (Canis lupus baileyi) Nelson & Goldman, 1929 – vadon kihalt, visszatelepítése folyik

új-foundlandi farkas (Canis lupus beothucus) G. M. Allen & Barbour, 1937 – kihalt

banks-szigeti farkas (Canis lupus bernardi) Anderson, 1943

sztyeppei farkas (Canis lupus campestris) Dwigubski, 1804

Canis lupus chanco J. E. Gray, 1863

brit columbiai farkas (Canis lupus columbianus) Goldman, 1941

orosz farkas (Canis lupus communis) - azonos a közönséges farkassal

vancouver-szigeti farkas (Canis lupus crassodon) Hall, 1932

kaszpi farkas (Canis lupus cubanensis) - azonos a sztyeppei farkassal

spanyol farkas (Canis lupus deitanus) - nagy valószínűséggel azonos az ibériai farkassal

tibeti farkas (Canis lupus filchneri) Wozencraft, 2005 [2020. óta külön faj]

cascade-hegységi farkas (Canis lupus fuscus) Richardson, 1839

manitoba farkas (Canis lupus griseoalbus) Baird, 1858

japán farkas (Canis lupus hattai) Kishida, 1931 – kihalt

hondo japán farkas (Canis lupus hodophilax) Temminck, 1839 – kihalt 1905-ben

hudson-öböli farkas (Canis lupus hudsonicus) Goldman, 1941

észak-sziklás-hegységi farkas (Canis lupus irremotus) Goldman, 1937

olasz farkas (Canis lupus italicus) Altobello, 1921 - egyes rendszerező szerint azonos a közönséges farkassal

labradori farkas (Canis lupus labradorius) Goldman, 1937

alexander-szigeti farkas (Canis lupus ligoni) Goldman, 1937

keleti erdei farkas (Canis lupus lycaon) Schreber, 1775

Mackenzie tundrafarkas (Canis lupus mackenzii) Anderson, 1943

Baffin-szigeti tundrafarkas (Canis lupus manningi) Anderson, 1943

mogollon-hegyi farkas (Canis lupus mogollonensis) Goldman, 1937 – kihalt

texasi szürke farkas (Canis lupus monstrabilis) Goldman, 1937 – kihalt

buffalo farkas (Canis lupus nubilus) Say, 1823

mackenzie-völgyi farkas (Canis lupus occidentalis) Richardson, 1829

grönlandi farkas (Canis lupus orion) Pocock, 1935 – valószínűleg kihalt

indiai farkas (Canis lupus pallipes) Sykes, 1831

belső-alaszkai farkas (Canis lupus pambasileus) Elliot, 1905

ibériai farkas (Canis lupus signatus) Cabrera, 1907

alaszkai fehér farkas (Canis lupus tundrarum) Miller, 1912

dél-sziklás-hegységi farkas (Canis lupus youngi) Goldman, 1937 – kihalt

kutya (Canis lupus familiaris) Linnaeus, 1758

dingó (Canis lupus dingo) Meyer, 1793

A nőstények testtömege 12–55 kg (átlagosan mintegy 40 kg), a Hímeké 15–86 kg (átlagosan mintegy 50 kg); a legkisebbek a Közel-Keleten

élő a legnagyobbak az észak-amerikai és a kelet-európai farkasok. Testhossza 1,0–1,6 m, amihez hozzájön még a 29–50 cm-es farok.

Szőrzete élőhelyétől függően a fehértől a mélyfeketéig változik; Európában

általában szürkésbarna. Egy alomban előfordulhat akár minden színárnyalatból is kölyök.

Talpán és farka alatt a terület megjelölését segítő illatmirigyek vannak.

Izomzata, tüdeje és szíve kiválóan alkalmazkodott a zsákmány üldözéséhez: rövid távon sebessége eléri a 60–70 km/órát, és eközben akár 4–5 métereseket

is ugorhat. Valamivel lassabban futva (45–50 km/órával) mintegy 15–20 percig képes üldözni a prédát, de ilyen hosszú futás után legalább ennyit pihennie is kell.

Szaglása és hallása egyaránt kitűnő: ha megfelelő a szél iránya, akár 2–2,5 km-ről is megérzi a jávorszarvas szagát; szelíd farkasok 6 km-ről is válaszoltak egy ismerős ember farkasüvöltést utánzó hangjára – a valódi farkasüvöltést valószínűleg jóval messzebbről is meghallják. Látásuknak különösen a mozgást érzékelő funkciója kiváló.

A farkast túlzás nélkül tartják a legintelligensebb ragadozónak. Agytérfogata 150–170 cm³; különleges értelmi képességei a társas életmód eredményeként fejlődtek ki.

Vad alfajai a Rókánál jóval nagyobb, szürke, barnásszürke, sárgásbarna vagy fehér színű állatok. (Az alfaj színe élőhelyétől függ.)

Élettartama átlag 13 év, fogságban átlag 15 év. A vadon élő farkas születéskor várható élettartama 5–6 év; a halál leggyakoribb okai a vadászat és a dominancia-harcok közben szerzett sérülések.

A farkas főleg rendkívül szervezett szociális csoportokban, úgynevezett falkákban él. A falka kommunikációjának elhíresült módja az úgynevezett farkasüvöltés: a farkasok kórusban „énekelnek”: A Kutya (Canis lupus familiaris) az etológiai vizsgálatok szerint döntően eltérő pszichés tulajdonságokkal rendelkezik a farkashoz képest ezért már önálló fajként (Canis familiaris) kell tekinteni: összetartozásuk erősítése érdekében, aktivitásuk szinkronizálását segítendő és annak jelzésére, hogy a terület az övék. Testbeszédében nagy szerepet kap a hosszú, bozontos farok.

A falkák olyan önfenntartó szaporodó egységek, amelyben az egyedek együttműködve, közösen szerzik meg a táplálékot, és közösen nevelik a kölyköket – nemcsak a szülők, de a falka minden tagja, különösen a fiatalabbak. A falka létszáma az élőhely adottságaitól függően 2–36 lehet; általában 5–9. A falkák tulajdonképpen olyan nagycsaládok, amelyekben a vezető alfa-párhoz és utódaikhoz a szaporodási időszakban más farkasok is csatlakozhatnak – ezek később is a falka tagjai maradhatnak. A falkában szigorú a hierarchia: az abszolút úr az alfa-hím, őt követi az alfa-nőstény. A vezérhímet legyengülése (betegség, sérülés stb.) esetén a béta-hím váltja fel. A falkák időnként feloszlanak, majd (átmenetileg vagy véglegesen) újraalakulhatnak, illetve más falkákkal egyesülhetnek is. A régi falka feloszlásával létrejött új falkák egymással barátságosan viselkednek.

A falka együttműködésének két, ellentétesen motiváló alapja: az állandó rivalizálással kialakított rangsor és az egymást régóta ismerő tagok erős, kölcsönös kötődése.

Az együttműködés megköveteli: a fejlett szociális intelligenciát, a jó problémamegoldó képességet és a képlékeny, a körülményekhez alkalmazkodó viselkedést. Ezek együttes hatására a farkas élőhelyeinek csúcsragadozója volt, amíg alul nem maradt az emberrel vívott versengésében.

A farkasra a „letelepedett” és „nomád” életmód váltogatása jellemző. Tavasszal és nyáron kis területen marad, amíg a kölykök fel nem nőnek, ősszel és télen

azonban hatalmas távolságokat járhat be.

Territoriális viselkedése erős, de a terület határait más szociális fajoktól – például a hiénaféléktől (Hyaenidae) – eltérően nem ellenőrzi rendszeresen, mivel ezeket a határokat a szomszédos falkák kölcsönösen elismerik. A letelepedett időszakban a falka csak napi 5–6 km-t jár be; a teljes terület bejárásához ilyenkor mintegy három hét kell – ez a felségterület a falka létszámától és az élőhely adottságaitól függően többnyire 100–300 négyzetkilométer. A területen van az elléshez használt vacok, vannak rajta gyakran használt útvonalak és találkozópontok. A domináns egyedek a napi séta közben vizelettel, ürülékkel, kaparással jelölik az útvonalakat, amiken a talp illatmirigyeinek váladéka is nyomot hagy. Általában 250 méterenként van egy-egy szagjel; a területhatár közelében, a rendszeresen használt csapásokon, az elágazások közelében ennél jóval sűrűbben.

A szagjelekből és a térkép jellegzetes pontjaiból a fejükben kognitív térképet állítanak össze, aminek segítségével képesek átvágni az útvonal kanyarjait,

ha sietnek valamiért.

Területüket hevesen védik a betolakodóktól; azokat akár meg is ölhetik. A területet körülbelül 1 km széles határzóna veszi körül; ezt a sávot a szomszéd

falkával közösen használják, és általában itt portyáznak a falkából kivert példányok is.

Mint Más kutyafélék a farkasok is esznek növényeket, de húst és csontot is eszik. Falkában vadászva önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a Jávorszarvas és pézsmatulok ); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat – egyebek közt rovarokat és rákokat.

A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A

legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be

a préda populáció létszámának szabályozásában.

A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.

A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni. Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm² (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet.

A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a medvéket és a pumákat.

A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.

A hím sokáig, gyakran egy évnél is tovább udvarol a nősténynek, az ezután kialakuló kapcsolat azonban több évre szól; a két fél erősen kötődik egymáshoz.

A szaporodás a domináns alfa-pár előjoga, vagyis a farkasokra a monogámia jellemző úgy, hogy a kieső alfa-egyed helyét a rangsorban következő veszi át.

Az alfa-nőstény az alacsonyabb rangúak szaporodását agresszióval akadályozza; előfordulhat, hogy kölykeiket elpusztítja.

A szaporodási időszak január és április között van, az északi farkasoké később, mint a délebbre élőké. A nőstény évente egyszer ivarzik, az

Ösztrusz 5–14 napig tart. A párzás után a szuka egy odút ás, amelynek bejárata először lejt, majd emelkedik a vízbefolyás gátlására. Az átlagosan 63 napos vemhesség után vakon és siketen születő kölyköket 3 hétig csak az anya neveli. A számuk változatos, általában 7, de akár 14 is lehet. 5–10 nap alatt állnak talpra, a kezdetben kék szemük 10–15 nap múlva nyílik ki. 7–9 hétig szopnak.

A kölykök nevelésében a csapat összes tagja részt vesz, így visszahányt eledellel táplálják is őket – halandósági rátájuk ennek ellenére nagy. A szülőodút

8–10 hetes korukban hagyják el. Játékaikkal ekkor már elkezdik kialakítani saját hierarchiájukat. A gyorsan fejlődő fiatalok 10 hónapos korukban kezdenek

el a csapattal vadászni.

Ivaréretté a szukák 2 éves, a hímek 3 éves korukban válnak. Ekkor többnyire elhagyják a falkát, és megpróbálnak másikhoz csatlakozni, illetve újat alakítani.

A vadászat és a dominanciaharcok közben szerzett sérülések a leggyakoribb halálokok. Állatkertben közel 15 évig is élhetnek.

§ Réti farkas vagy aranysakál (Canis aureus) – Farkas: csn, fk

A Vadász és Versenylap harmadik évfolyamában (1859) Havas Sándor szerint „a német szakírók, különösen a régebbiek, a farkasnak két nemét, erdei vagy

hegyi (Wald-Wolf) és réti farkast (Sumpf oder Rohr-Wolf) különböztetik meg; minálunk is ezen kétféle elnevezés van szokásban, pedig természettanilag a

kettő közt semmi különbség nincsen”. Méhely Lajosnak a nádi farkasról írt kitűnő cikke 1898-ban jelent meg A Természet első évfolyamában: „A nádi farkas dolgában tehát a legsötétebb tájékozatlanságban vagyunk. Nem tudjuk, a farkasnak valamely határozott válfaját vagy csak színbeli eltérését lássuk-e benne, sőt még azt sem tudhatjuk, nem a sakál rejtőzik-e alatta?!”

A Kramer által Canis lupus minor tudományos névvel ellátott kutyafélét rendre feltüntetik a farkasalfajok között, de faji hovatartozása erősen vitatott. A vitát 1960-ban K. Bauer azzal zárta le, hogy a nádi farkast kivette az ausztriai állatok

listájáról azzal, hogy az nem más, mint a Délkelet-Európában is élő aranysakál (Canis aureus). Jelenleg ez a hivatalosan elfogadott nézet.

A réti farkas nevet Havas Sándor mellett Arany János említi a Toldi ötödik énekében. Az összetett névben a réti jelző élőhelyre utal. Akárcsak nádi farkas

(VNAE.) társneve esetében, mely a ném. Rohrwolf ’ua.’ (uo.) tükörfordítása. A név akkor bukkan fel az irodalomban, amikor a régebbi szakállas farkas (R. 1801: Földi, 1815: Pethe) elnevezés a mondák ködébe vész.

A régebbi természetrajzi, zoológiai szakirodalomban az állat rendszertani besorolását illetően nagy viták folytak. Ezek eredményeképpen számos különféle néven emlegették. Latin szaknyelvi aureus fajneve ’arany, aranysárga’ jelentésű. Ugyancsak színre utal a réti farkas aranysakál (VNAE.) társneve, szintén német eredetű; vö. ném. Goldschakal ’ua.’ (WbZ.). Megvan más nyelvekben is: ang. golden jackal, dán guldsjakal, le. szakal złocisty (EL.),fr. chakal doré (VNAE.). Aranyfarkas neve szintén valószínűleg tükörfordítás; vö. ném. Goldwolf, fr. loup doré ’ua.’ (uo.). Származásra utal ném. turkestanischer Schakal, ang. asiatic jackal, oriental jackal (uo.) elnevezése.

A réti farkasról először G. H. Kramer közöl tudományos leírást 1756-ban megjelent, Ausztria állatvilágáról szóló könyvében. Az osztrák–magyar határon,

a Fertő tó térségében akkor nagy számban éltek réti vagy nádi farkasok. Nálunk Gáti István 1795-ben, A természet históriája című könyvében sokat ír a farkasról, de a nádi farkast nem említi. Földi János Természeti história (1801) című kötetében a szakállas farkasokról is megemlékezik. Pethe Ferenc 1815-ben megjelent Természethistória és Mesterségtudomány című könyvében, a farkas leírásában sem a nádi farkast, sem a szakállas farkast nem említi. Annál figyelemre méltóbb, amit a sakálról ír: „ennek a nevétől támadt volna az a híres Szakállas farkasbeli szóbeszéd … miért is mondanák azt magyarul szakállasnak, és nem inkább ördög-farkasnak, ha nem a Sakál névtől lett volna a mese?” A szakállas farkas név Pethe Ferenc szerint eredetileg sakálos-farkas, vagyis sakál jelentésű lehetett. Arany Jánosnál olvashatjuk a következőket:

Réti farkas fészke volt épen alatta,

Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.

Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott,

Simogatta a két árva kis jószágot,

Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,

A komondor kölyköt végig simogatja.

§ Farkastinóru (Boletus calopus) – Farkas: csn, fk

Az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) osztályának a tinórugomba-alkatúak (Boletales) rendjéhez tartozó gomba faj.

Holarktikus elterjedésű. Hazánkban a savanyú talajú bükkösökben található, de elég ritka faj. Júliustól októberig fejleszt termőtestet.

Kalapja általában 5-10-(14) cm átmérőjű, de akár a 20 cm-t is elérheti, nagyon domború, később lapos, nagyon kemény, húsos széle aláhajló, a trámán túlnő,

berepedezhet, felszíne bársonyos, bőrszerű, színe agyagszínű barna, szürkés világosbarna.

Termőrétege vékony, sárga, majd olív, sértésre kékül vagy zöldeskékül, szűk pórusú, felkanyarodó.

Tönkje 6–8 cm hosszú, 2–5 cm széles, vaskos, néha már kezdettől fogva hengeres vagy hordó alakú, nagyon kemény, merev, csúcson sárga, lefelé kárminvörös árnyalatúvá válik, vörös apró szemű hálózatos, sokszor teljesen vörös. A vöröses hálózatok nem mindig állandóak.

Húsa merev, sárgásfehér, kemény, nyomásra erősen kékül, csövek fölött és tönk bázisában pirosodik, íze keserű, szag nem jellemző.

Intenzív keserű íze miatt fogyasztásra alkalmatlan. Nem halálosan mérgező gomba. (Magyarországon mérgezőként tartják számon!)

Hasonlít hozzá a Kesernyés tinóru, aminek nem vöröses színű a tönkje.

§ Farkasfű – tudományos neve: farkasölő sisakvirág - (Aconitum anthora) – Farkas: csn, fk

A boglárkafélék családjába tartozó, Európában honos, bükkösökben, sziklaerdőkben élő, mérgező növény. Egyes rendszerezők az északi sisakvirág (A. lycoctonum) alfajának tekintik.

A farkasölő sisakvirág 40–150 cm magas, évelő, lágyszárú

növény. A többi hazai sisakvirágtól eltérően nem gumója, hanem gyöktörzse van. Levelei tenyeresen 5–7 osztatúak, átmérőjük 7–15 cm, a csúcs felé egyre kisebbek. A levélszeletek széles ék vagy rombusz alakúak, hármasak, a cimpák

további 2–3 kihegyezett vagy tompa fogúak. A tőlevelek és az alsó szárlevelek nyele hosszú.

Június-augusztusban virágzik. Virágzata a szár csúcsán található, ívesen felálló, laza fürt, amely általában elágazó. A virágok zigomorfak. Csészelevelei

nagyok, sziromszerűek, halvány zöldessárgák, sisak formájúan összeborulnak. A sisak 2–3-szor magasabb, mint amilyen széles. Két sziromlevele a csúcsán

csavarodott sarkantyús nektáriummá módosult és magasan felnyúlik a sisakban.

Termései tüszők.

Hasonlít hozzá a szintén sárga virágú méregölő sisakvirág, melynek sisakja ugyanolyan magas, mint amilyen széles, levelei pedig szálasan szeldeltek.

Közép-európai faj. Magyarországi elterjedése: Cserehát, Aggteleki-karszt, Ózdi-dombvidék, Mátra, Börzsöny, Naszály, Visegrádi-hegység, Budai-hegység, Pilis, Gerecse, Vértes, Bakony, Keszthelyi-hegység, Villányi-hegység, Balfi-dombvidék, Kőszegi-hegység, Vasi-dombvidék, Vend-vidék, Göcsej, Zalai-dombság, Belső-Somogy, Zselic, Külső-Somogy, Geresdi-dombvidék, Szekszárdi-dombvidék, Tolnai-hegyhát, Völgység. Bükkösök, gyertyános-tölgyesek, szurdok- és sziklaerdők, törmeléklejtőerdők, néha karszterdők növénye. Jellegzetes szivárgó vizű oldalakban és nyirkos völgyaljakban. Alapkőzetre közömbös

Magyarországon 1993 óta védett, természetvédelmi értéke 5000 Ft.

Erősen mérgező. Levelei virágai és gyöktörzse elsősorban Akonitin A és C alkaloidát tartalmaznak, amelyek a nátriumcsatornák blokkolásával megbénítják az ideg- és izomsejtek működését. Kisebb mennyiségben megtalálható

benne napellin, akonin, pszeudoakonitin, atisin, likakonitin, mioktonin, jesakonitin és japakonitin is. A gyöktörzs hatóanyagtartalma 0,2-1,5%, a leveleké 0,1-1%.

A mérgezés tünetei: a száj zsibbadása, bizsergése, erős nyáladzás, hányás, hasmenés, kitágult pupillák, verejtékezés, izomgörcsök, általános gyengeség,

rossz mozgáskoordináció, lecsökkent testhőmérséklet és vérnyomás. A növény íze égetően csípős így többnyire csak legelő állatok fogyasztanak belőle annyit,

hogy súlyos tünetek lépjenek fel. Ilyenkor légzés- vagy szívbénulás következtében 6-8 órán belül beállhat a halál. A méreg bőrön keresztül is felszívódhat, ilyenkor az emésztőszervi tünetek elmaradnak, az érintett bőrfelületen bizsergés, zsibbadás tapasztalható, amely az idegek mentén továbbterjed és idővel fellépnek a szív- és idegrendszeri tünetek.

Kezelni csak a tünetek enyhítésével lehet. A fogyasztás után egy órán belül aktív szenet lehet adni, amely megköti a méreganyagok egy részét. Az alkaloidák

a szervezeten belül hamar lebomlanak, így egy nap után a beteg szinte biztosan felgyógyul.

§ farkosbéka (Ascaphus truei) – Farkos: csn

Az Amerikai Egyesült Államokhoz tartozó Washington állam területén honos. Hegyvidéki patakok, vagy azok közelében található.

Egyetlen rokonával a hegyi farkosbékával (Ascaphus montanus) együtt a Ascaphus nemhez tartozó faj, melynek teste meglett állapotában is farokban, helyesebben farokszerű függelékben végződik. Testhossza 2,5-5 centiméter. Tápláléka gerinctelen állatokból áll. Petéit kövek alá rakja, kocsonyás burokban.

§ Csípős fásgereben (Hydnellum peckii) – Fás: csn

Syn.: Csípős gereben

Kalapja 3-6 cm széles, először bunkós, majd teteje lecsapott, végül bemélyedő. Fiatalon fehéren nemezes, vérvörös cseppeket választ ki, később vörösesbarnás, felülete gödörkés, egyenetlen.

Termőrétege lefutó, tüskéi fehéres-szürkék, éretten barnásak, nyomásra vörösödők.

Húsa barnás, parafaszerű, zónás; kellemes fűszeres illatú; szárazon is égetően csípős ízű.

Spórái zápfogszerűen dudoros, 4,5-6 x 3,5-4,5 μm. Spórapora barna.

Augusztus-október; gyökérkapcsolt, fenyőerdőben luc és kéttűs fenyő alatt fordul elő. Elsősorban savanyú talajon nő, hegyvidéken. Hazánkban nagyon ritka gombafaj. Nem ehető, ritka faj, ha megtalálnánk, hagyjuk termőhelyén!

§ Faszka – tudományos neve: erdei szalonka - (Scolopax rusticola) – Faszka: csn

A lilealakúak (Charadriiiformes) rendjébe, ezen belül a szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozó faj.

Eurázsia mérsékelt övi részén fészkel, telelni délre vonul. Természetes élőhelyei a tűlevelű erdők, mérsékelt övi erdők és cserjések, valamint szántóföldek.

Magyarországon rendszeres fészkelő, de átvonuló példányokat is észlelnek március és április, valamint szeptember és október között. Sűrű és nedves aljnövényzetű elegyes erdők lakója.

Testhossza 30-35 centiméter, szárnyfesztávolsága 56-60 centiméteres, testtömege 130-420 gramm közötti.

Barnás, sárgás foltos tollruhája kiváló rejtőszínt biztosít környezetében. Az erdei szalonka szeme a fejlődés folyamán fokozatosan a feje tetejére és

oldalra került. Ezáltal nagy a látómezeje: 360 fok. A szalonka gyakorlatilag úgy is tud nézni, hogy a tarkóján van a szeme. Ezért nem könnyű meglepni a

földön tartózkodó szalonkát. Miközben járkál és kis rovarokat szed fel a földről, vagy csőrével a földet túrja férgek után, hátrafelé és előre egyaránt lát. Az erdei szalonka csőre alkalmas arra, hogy megfogja vele a férgeket a földben. A csőrében levő tapintótestecskék segítenek megtalálni a zsákmányt. Amikor a jelzés eljutott az agyba, kinyílik a csőr hegyi része, körbefogja a férget és bekapja anélkül, hogy kivenné a csőrét a földből.

Hosszú csőrével este kezdi el a talajon keresni gilisztákból, lárvákból és Rovarokból álló táplálékát, de ősszel és télen bogyókat is fogyaszt. Szeme magasan helyezkedik el, ezáltal lehajtott fejjel is viszonylag jól belátja környezetét.

Az erdei szalonka párosodási szertartása vagy az úgynevezett dürrögés alkonyatkor történik. A hímek körberöpködnek az erdő szélén, völgyekben, tisztásokon, s közben "pisszegnek" és "korrognak". Lenn a földön hallgatják őket a tojók. Amikor felizgulnak, halk hívó hangot hallatnak, és kiterítik farktollaikat. A farktollak fehér vége a sötétben úgy világít, mint egy jelzés. A hím meglátja és meghallja a tojót, és odarepül mellé. Gyakran több tojóval is sikerül párzania. Talajra, a sűrű aljnövényzet közé, kisebb mélyedésbe rejti el levelekkel bélelt fészkét. Fészekalja 4 tojásból

áll, melyen 22-24 napig kotlik. A kikelt fiókák szinte azonnal elhagyják a fészket és a környező növényzet közé bújnak. Csőrük még rövidebb, mint a felnőtt madaraké.

Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma pedig stabil. Magyarországon nem védett, vadászata vitákat kelt.

§ Faszkagomba – tudományos neve: ízletes kucsmagomba - (Morchella esculenta) – Faszka: csn

A tömlősgombák törzsébe tartozó csészegombák (Pezizales) rendjén belül a kucsmagombafélék (Morchellaceae) családjába sorolt gombafaj.

Süvege tojásdad, a lép sejtjeihez hasonlóan barázdált, színe fehéres-szürkésbarna, őzbarnának is mondják. Felszíne nem különül el élesen a tönktől. A süveg és a tönk is belül üreges (együregű). Spórái fehérek, vagy halvány sárgák. Magassága elérheti a 20 cm-t is. Finom, fűszeres

illatú gomba.

Egész Európában elterjedt faj, Magyarországon az erdőkben, erdőszéleken, füves területeken, de kertekben és főleg trágyadombokon, ill. újabban a hipermarketek parkolóiba telepített sövények alatti mulcson is nő. A kucsmagombafélék jellemzően tavasszal teremnek, amikor kevés más gombafaj szedhető.

Ezt a fűszeres illatú, finom ízű gombát, a tisztítás és előfőzés után, akár egészben megtöltve, darabolva, vagy szeletelve, Vajon pároljuk, sültekhez, levesekhez, mártásokhoz használhatjuk. Szárítva, majd porrá őrölve tartósítják, és levesek, szószok, húsok fűszerezésére használják.

Fontos! Túlérzékeny embereknél allergiás

tüneteket okozhat!

Vigyázni kell arra is, hogy ne tévesszük össze a mérgező redős, vörösbarna, ill. nagy papsapkagombával (Gyromitra esculenta, Gyromitra fastigiata, Gyromitra gigas) , amely hasonló színű, méretű és megjelenésű, ráadásul a kucsmagombákkal egy időben (bár főleg savanyú talajú fenyvesekben) terem, de belül általában többüregű süvegét agytekervényekre emlékeztető, szabálytalanul gyűrött redők alkotják, nem pedig méhsejt-szerűen válaszfalakkal elválasztott bemélyedések.

§ Buglyos fátyolvirág vagy egyszerűen csak fátyolvirág (Gypsophila paniculata) – Fátyol: csn

A szegfűfélék családjába tartozó növényfaj, melyet boglyas fátyolvirágnak, illetve magyar szappangyökérnek is neveznek. Népies nevei: szappanozófű, patikai tajtékozófű, ebmankóró, boglyas dercefű.

Laza homokos talajon, vasúti töltéseken, gátakon illetve a Bugac homokbuckáin élő évelő növény. Virágzása június - július között tart.

A Közép- és Kelet-Európában őshonos növény inváziós faj Észak-Amerika nagy részén. Szára 0,5-1 méter magasra is megnőhet, felfele dús elágazásokban folytatódik, ízelt. Levelei 3-6 centiméter hosszúak, keresztben átellenesek, lándzsa alakúak, ép szélűek. Virágai aprók, fehéres színűek összetett bogot alkotnak a szárak végein. Gyökere karó alakú, kívül világosbarna, belül húsos sárgásfehér színű, 2 méter hosszúságra is megnőhet, vastagsága elérheti a 15 centimétert.

Drogja a fehér magyar szappangyökér (Saponariae albae Hungaricae radix), amely nagy mennyiségű szaponint tartalmaz. Nyálkaoldó, köptető kanalas orvosság készül belőle.

Kultivált változata, a telt virágú Bristol Fairy a virágkötészet egyik legkedveltebb nyári díszítő virága („rezgő” népies néven is).

Korábban finom kelmék tisztítására használták, illetve az ipar a különböző tisztítószerek habzóképességének növelésére használja.

A gyökerét gyűjtik, amelynek a kérgét eltávolítják, megtisztítva, felszeletelve szárítják.

§ Bóbitás fazekasmadár (Furnarius cristatus) – Fazekas: csn

Argentína, Bolívia és Paraguay területén honos. Állandó, nem vonuló faj. Természetes élőhelye a szubtrópusi és trópusi nedves és száraz Szavannák, valamint cserjések és városi területek. Átlagos testhossza 15 centiméter, testtömege 26-29 gramm. Ízeltlábúakkal táplálkozik.

§ Partifecske (Riparia riparia) – Fecske: csn

Folyóvizek, nagyobb tavak mentén találkozhatunk Európa legkisebb termetű fecskefajával, a partifecskével. Valószínűleg nem egymagában fogjuk megpillantani, hiszen rendszerint csapatosan jár.

Európában, Ázsia és Amerika északi részén fészkel, a hideg időszak elől délre vándorol. Elterjedési területe követi a folyók vonalát. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, április-október hónapokban tartózkodik a területen.

A mintegy 10–12 centiméter hosszú madár hátoldala és szárnyai barnák, fehér alsóoldalát csak a mellén szakítja meg egy barna keresztszalag. Csőre rövid, fekete, széles alapú. Farka - mint minden fecskéé - enyhén villás.

Szárnyfesztávolsága 26-29 centiméter, testtömege 11-16 gramm, táplálkozási magassága 1–15 m, életkora 3–4 év (max. 10 év). Feje teteje, arcának két oldala, nyaka és hasa fehér. Szárnya hosszú és hegyes. Lába gyenge. A család legkisebb faja. A repülési módja, stílusa alapján is következtethetünk a fajra: kevesebbet siklik, ritkábban változtatja a magasságot, hiányzik belőle a

füsti- vagy a molnárfecske kecsessége, légiessége. A

füstifecskének röptében is jól kivehető mélyen villás farka, a molnárfecskének pedig fehér hasoldala és farktöve szembetűnő. Fecsketársaihoz hasonlóan a partifecske is ritkán száll földre, de a légtér magasabb régióba se igen emelkedik. Hangja száraz "csrip", riasztóhangja "pritt"-nek hallatszik, éneke pedig halk, dallamos csicsergés.

Kisméretű rovarokat, levéltetveket, hangyákat, vízi rovarokat és kérészeket zsákmányol. Vonuló madár. Főleg vizek környékén tartózkodik, a bő táplálékkínálat mellett ugyanis itt talál függőleges, omlásos partfalakat, ahová üreget vájhat. Nem kötődik szorosan a vizek közelségéhez, máshol is megtelepszik, ahol talál fészkelésre alkalmas agyagos, homokos, meredek falat. Így gyakoriak a partifecsketelepek az agyag- és homokbányák, kubikgödrök oldalán is. Néha egészen fura lakóhelyet is talál, mint például betonfalú árkok, patakok vékony vízlevezető csöveit. Ilyen csövek segítségével megtelepedésre is igyekeznek rávenni helyenként a partifecskét. A legmagasabb tengerszint feletti magasságban, 4500 méter körül, a Himaláján

jegyezték fel telepét.

A telepek nagysága változó, általában 100 körül van az elfoglalt üregek száma, de helyenként gyakoriak a több százas, sőt ezres nagyságrendű telepek. A

Tiszán, ahol meglehetősen gyakori fészkelő, az átlagos telepmérete 158 pár, a legnagyobb tiszai telepe pedig (Tiszatelken, amely egyben Európa legnagyobb ismert partifecsketelepe is) az 1980-2000-es években stabilan 1500-2500 pár közötti nagyságú volt.

A leghosszabb erdélyi folyón, a Maroson végzett felmérések szerint 18 év leforgása alatt, 650 km-es szakaszon, a fészkek száma 4500 és 11000 között ingadozott. Gyakori eset, hogy a telepen egyes lyukakat társbérlők foglalják el:

mezei- és házi veréb, gyurgyalag, jégmadár, seregély stb.

Az afrikai telelőterületekről hazai fecskéink közül legkésőbb, április derekán érkeznek.

Ragadozó madár (kabasólyom, karvaly, héja, gébics) közeledtekor a telep szinte minden tagja levegőbe emelkedik, rövid és éles "pritt" hanggal riasztva. A légi ragadozók közül jobbára csak a kabasólyom képes elfogni röptében egy gyengébben repülő vagy tapasztalatlan egyedet. Természetes ellenségei közé tartoznak a rókák, amelyek képesek fölülről kiásni a fészeküregeket – melyeket valószínűleg hang alapján lokalizálnak –, a településekről elkóborolt Macskák pedig a fészkek előtt lesben állva, áldozataikra az üregek kijáratánál lecsapva gyérítik az állományt, elsősorban a lakott területek közelében, homokbányákban kialakult fészkelőtelepeknél kígyók, patkányok és menyétfélék is pusztíthatják a fészkelő állományt, elsősorban olyan fészkelőtelepeken, ahol a partfal előtt sok a növényzet vagy fagyökér, amelyeken (illetve amelyek takarásában) a zsákmányleső ragadozók könnyűszerrel feljuthatnak a fészeküreg bejáratához.

Folyópartok oldalába, homokbányákba és löszfalakba, 0,5-1 méter hosszú költőüreget vájnak, telepesen fészkelnek. Az afrikai telelőterületről visszaérkezett fecskék közül a hímek új üregek ásásába kezdenek, de még a tojók nélkül. A párválasztás ugyanis szorosan összefügg az üregválasztással. Ha a hím az ásással már 10–15 cm mélyre haladt, a kijárathoz ülve várja az arra járó fecske-menyecskéket. Amint az egyikük a közelbe ér, elrugaszkodik a faltól és az üreg szája előtt kört leírva, csicsergésszerű énekkel csalogatja a tojót. Ez utóbbiak persze nem dőlnek be könnyen, több lyukat is szemrevételeznek az egész nyárra szóló nehéz választás előtt. Amennyiben elkötelezik magukat valamelyik üreg-tulajdonos mellett, segítenek neki az építésben. Az újdonsült asszonyság aztán elszántan fenyegetőzik minden esetlegesen pártában maradt csábító ellen, sőt olykor még saját férjurát is kitessékelné az odúból. Azok a hímek, amelyek pár nélkül maradtak, új üreg ásásába kezdenek a telep más részén, ezért van az, hogy mindig több odú található egy telepen, mint amennyi a költőpárok száma.

Amint a pár az üregépítéssel 60–70 cm mélyre halad, egy 10–15 cm átmérőjű végkamrát építenek a leendő fészeknek. A földet lábaik és csőrük segítségével

ássák–kaparják és háttal haladva söprik ki. Ebben segítségükre vannak a lábon található, keményebb tollak, az ún. "tollsarkantyú". Az ásás vége felé közeledve

a tojó egyre aktívabbá válik, a hím többnyire csak kísérgeti. A szakadatlan nyomonkövetés a tojásrakás előtt 3–5 nappal fokozódik, ebben az időszakban

kerül sor a párzásra. A párzást a földön, ágakon vagy esetleg villanydróton ejtik meg. A hím ilyenkor nem távolodik egy méternél messzebb a tojótól. Oka

is van rá, hiszen mindig akad egy-egy vetélytárs a közelben. Ekkor a párok már együtt éjszakáznak az új üregben.

Az első tojás lerakásakor még alig van fészekanyag (száraz fűszálak, tollak) a végkamrában, tojásrakás és költés közben azonban tovább bővítik azt. A 4–6

fehér tojáson többnyire a tojó ül, de a hím is kiveszi belőle a részét. A tojó hasán kihullanak a tollak, a bőr ráncosodik, vérellátása bővül, ún. "kotlófolt"

alakul ki. Az eleinte csupasz, csak néhány pihével borított csöppségek 2 hét múlva bújnak ki a tojásból. Csukott szemmel jönnek világra, élénksárga szegélyű csőrükkel eleséget követelve rögtön tátogatni kezdenek. Az élelmet mindkét szülő hordja: a legyekből, szúnyogokból, levéltetvekből, kérészekből álló ínyencfalatokat a levegőben fogdossák össze. Táplálékkeresés közben nem távolodnak el a fészektől 1–2 km-nél távolabb. Általában 4–5 alkalommal etetnek óránként.

Az új nemzedék átlagosan 22 nap múlva hagyja el az üreget, de kirepülés után egy hétig még a szülők etetik őket. Az önállóvá vált fiatalok ezután elhagyják

a telep környékét, a szülők egy része pedig nekikezd a második költésnek.

Vonulás előtt a partifecskék nagy csapatokban gyülekezve nádasokban éjszakáznak. Egy költőterület madarai rendszerint a vonulás során is együtt maradnak. Napközben repülnek dél felé, éjszaka pihennek. Az európai költőállomány az afrikai Szahel-övezetben, ill. attól délre tölti a telet. A régió csapadékviszonyai döntően befolyásolják az áttelelő fecskék túlélési arányát: száraz időszak után csak kis hányaduk tér vissza szülőföldjére. A halálozási arány normális feltételek között is magas, 50–70% között mozog, a fiatalok körében valamivel magasabb.

Gyűrűzött madarak közül a legidősebb 10 éves kort ért meg.

Magyarországon védett madár, eszmei értéke 50 ezer forint.

Homokkitermeléssel pusztítják a fészkelőhelyeiket, Afrikában a szárazság tizedeli meg az állományt.

§ vérehulló fecskefű vagy fecskefű (Chelidonium majus) – Fecske: csn

A mákfélék (Papaveraceae) családjába tartozó Chelidonium növénynemzetség egyetlen faja.

Évelő gyom-, de egyben gyógynövény is. Jellemző rá, hogy bárhol megsértve narancssárga színű tejnedvet ereszt.

Nevének eredete. Chelidonium a görög chelidón = fecske szóból ered, mert addig virágzik, míg a fecskék itt vannak. Majus latinul = nagy.

További magyar, népies nevei: aranyfű, arannyal versengő (fű), burján, cinadó, cinadónia,, cinadóniafű, cinadónia(-)gódirc, gerentfű, gódavére, gódirc, kecsketej, kutyatej, mennyeiajándék, méreggyőzőfű, minden zárt feltörő (fű), nagy fecskefű, nagyobbik fecskefű, rántófű, sárga kutyatej, tejes burján, vasfű, vérehullófecske, vérehullatófű, vérhullatófű, vérefolyófű, vérehullófű, vérejárófű, veresellőfű, vereslőfű, vérrelharmatozó, vérrel harmatozó fű, versellőfű.

Gyökerei rostszerűek, gyöktörzse húsos, hengeres, kissé elágazó, többfejű és több szárat fejleszt. Szára 30–100 cm magas, egyenes, tompán szögletes, csomós, felső részén villásan elágazó, törékeny, kékeszöld, gyéren puhaszőrű, tövén gyapjas, belül csöves.

Az első évben képződött tőlevélrózsa Levelei hosszú nyelűek, szárlevelei váltakozó állásúak, puhák, színükön világoszöldek, fonákukon kékeszöld színűek, szőrösek, rövid nyelűek vagy ülők. A levelek tövig szárnyasan szeldeltek, a szeletek részben nyelesek, ferde-tojásdadok, egyenlőtlenül durván csipkések.

Virágzata 3–8 virágú ernyős, az alsó virág alatt apró murvákkal. A

Virág bimbója és két csészelevele tojásdad, csónakszerű, zöldes, szőrös, már virágfakadáskor lehulló. A kinyílott virágnak 4 aranysárga színű, széles tojásdad, kb. 1–1,5 cm hosszú sziromlevele és sok porzója van. Termője húsos, hengeres; bibeszála rövid, bibéje elmosódottan kétlebenyű. Áprilistól októberig virágzik.

Termése hosszú, hengeres, kopasz, becőszerű tok, amelynek két kopácsa van. Nagyszámú magva ferdén tojásdad, fénylő fekete vagy sötét olajzöld, fehér, húsos dudorral.

Erdők szélein, akácosokban, parlagon, utak, folyók, kerítések mentén, szemetes, törmelékes helyeken, kertekben, lakások körül előforduló növény.

A vérehulló fecskefű erős hatású gyógynövény, nem megfelelő használata mérgezést okozhat.

§ Lombosfa-fehérmoly (Leucoptera malifoliella) – Fehér: csn, lk

Az ezüstös fehérmolyfélék (Lyonetiidae) családjának egyik, Magyarországon is ismert faja.

A Krím, a Közel-Kelet és Közép-Ázsia hegyvidékei felől terjeszkedik észak és nyugat felé; mostanra Közép- és Dél-Európában általános.

Kártétele Bulgáriában 1961 óta, Olaszországban 1955 óta, Jugoszláviában 1967 óta feltűnő. Magyarországon kártevőként először 1812-ben említették. Az 1950-es évek óta állandóan előfordul gyümölcsöseinkben, és kártétele a '80-as évektől folyamatos.

Rendkívül kis termetű lepke: szárnyának fesztávolsága mindössze 6–8 mm; szárnyai élénk mintázatú ólomszürkék.

Egy-egy évben változó nemzedékszámú moly fejlődik ki:

Dél-Olaszországban többnyire öt;

Dél-Európa többi részén három vagy négy;

Magyarországon általában három;

Angliában csak egy.

Báb állapotban, sűrű fehér gubóban telel át a fák törzsén, vastagabb ágain, esetleg a lehullott leveleken, az almatermésűek(Malus) csésze- és kocsánymélyedéseiben. A hernyó apránként 10–18 mm átmérőjűre bővíti foltaknáját a tápnövény levelében. Az akna alakja határozóbélyeg; a széle hólyagos, belsejében csigavonal formájában látható a hernyó ürüléke.

A polifág hernyó a lombkorona- és cserjeszinten él. Legkedveltebb tápnövénye az alma és a meggy, de a többi gyümölcsfán is megtelepszik.

Kedveli még az égert, a nyírt, a fanyarkát, a madárbirset, a galagonyát és a berkenyét is.

Kártétele időnként jelentős lehet, a hernyók a lombfelület nagy részét elpusztíthatják – ilyenkor egy-egy levélbe akár 20–40 foltaknát is rághatnak. A

magyarországi almások és meggyültetvények egyik jelentős kártevője.

§ Fenyves fehérlaska – tudományos neve: Hegyi laskagomba – (Pleurocybella porrigens) – Fehér: csn, lk

Syn.: Hegyi laskagombácska, fenyves fehérlaska

Kalapja 3-6 (8) cm széles, hófehér, idővel kissé sárguló. Tönkje nincs, oldaltülő, kagyló, lapát vagy fül formájú, felülete csupasz, csak a tövénél gyapjas, nemezes. 

Húsa vékony. 

A lemezek fehérek, idősen sárgulók, sűrűn állók. 

Előfordulása VII-X; elhalt fenyőfa anyagán, tuskókon, vastagabb ágakon, főleg lucon, hegyvidéken. Hazánkban még nem találták. Korhadékbontó. 

Étkezésre alkalmatlan, ha megtalálnánk, hagyjuk termőhelyén! 

Hasonló fajok: fehér áldücskőgomba, kacskagombák. 

Megjegyzés: a hegyi laskagomba színe és termőhelye alapján könnyen felismerhető. 

§ Pozsonyi fehér – Fehér: csn, lk

A pozsonyi fehér egy régi magyar fehérborszőlő-fajta.

Az olaszrizlinghez hasonló, a Czéthényi fajták közül való. Kétféle változatban fordul elő: az úgynevezett pöttyös és zöld bogyójú fajtája létezik. Október elején érik, vesszői fagyérzékenyek, bora könnyű, zamatos.

Hagyományos művelésű, ezért sok munkát ad termelőjének és viszonylag kis termésátlagú, ezért az utóbbi időben háttérbe szorult. Belőle nemesítették ki az Irsai Olivér fajtát.

§ Fejespenész (Mucor mucedo) - Fejes: csn, rfk

A fejespenészfélék rendje (Mucorales). A rend fajait a köznapi életben általában penészeknek nevezzük.

Mint szaprobionták a legkülönböző növényi (lekvár, kenyér stb.) és állati szubsztrátumokon előfordulnak. Spóráik mindenféle talajban megtalálhatók. A fajok telepe tagolatlan micélium. Gyakran rizoidákkal rögzülnek az aljzathoz. Máskor jellegzetes indákat fejlesztenek. Sporangiumaik egyszerű vagy elágazó sporangiumtartókon ülnek. A sporangiumtartó a gömbösen duzzadt sporangiumok belsejében is folytatódhat, amelyet központi oszlopnak vagy kolumellának neveznek. Néhány fajuk, mint hiperparazita, hasonló penészfajokon élősködik. Jelentős enzimtermelők: a Rhizopus és a Mucor nemzetség fajainak folyékony táptalajos kultúráival szerves savakat (pl. citromsavat, oxálsavat, ecetsavat, fumársavat), enzimkészítményeket (pl. fehérje- és zsírbontó enzimeket) és gyógyszeralapanyagokat (pl. kortizont) állítanak elő. A Rhizopus stolonifer a termesztett szamóca, az alma és az édesburgonya rothadását okozza. Egyes fajok állatokra vagy emberre veszélyes patogén szervezetek, amelyek bőrfelszíni vagy belső szervi mikózisokat okoznak. Az Absidia corymbifera, valamint több Mucor és Rhizopus faj például az ember központi idegrendszerét támadja meg. Az indáspenész (Rhizopus stolonifer) és a fejespenész (Mucor mucedo) gyakori raktári károsítók.

Fajai összeszedve:

Rhizopus stolonifer

Absidia corymbifera

Mucor mucedo

§ Fejesmoszat (Botydium granulatum) – Fejes: csn, rfk

Moszat; vízben tömegesen élő egyszerű telepes növény, ezeket magában foglaló törzs; Algae.

Kékmoszat; különböző, édesvizekben élő, egysejtű, sejtmag nélküli algák gyűjtőneve; Cyanophyta.

Zöldmoszat; vízben vagy nedves helyen élő, zöld színű alsórendű növények törzse; Chlorophyta.

Alga; moszat.

Moszat szavunkkal először egy 1818-ból való forrásban találkozunk, Márton József latin–magyar–német szótárában szerepel ’alga’ jelentéssel. 1838-ban ismét van tájnyelvi ’maszat’ jelentése. Manapság a moszat helyett inkább latin szaknyelvi megfelelőjével, az alga szóval találkozunk. Tévesen a moha névvel kapcsolták össze, noha moszat szavunk hangutánzó-hangfestő eredetű. A nyelvújítás kora óta botanikai szakkifejezés, a vízben vagy nyirkos helyen élő, alacsonyrendű, apró növény neve. Maga a szó a maszat változata, szóhasadás eredménye. Az elnevezés szemléleti alapja az, hogy az algák fonadéka miatt a moszatos víz szennyesnek, piszkosnak látszik.

Csak a XIX. században bukkan fel az alga szó. A Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) az alga tengeri lapos sas, illetve lapis uas

(’sás’). Nemzetközi szó vált a latin alga ’moszat, hínár’ szóból. A németben (Alge), franciában (algue), olaszban (alga), lengyelben (alga) szintén használatos botanikai műszó.

A moszatok egy- vagy többsejtű telepes, többnyire vízinövények. Köztük van a legkisebb és a legnagyobb növénye Földünknek. Amíg a szárazföld óriása, az eukaliptuszfa 150 méter magasra is megnő, az Atlanti-óceán melegebb részein élő Macrocystis a fenéktől 300 méter magas erdőkké növekedik.

Több moszat kártékony, édesvizeink felszínét időnként a „víz virága” lepi el. A Balaton nyári algásodása is komoly problémát jelent.

A kocsonyamoszat a szélsőségesen száraz, köves-homokos helyeket kedveli. Eső után rohamos növekedésnek indul, olajzöld telepei elég rossz ízűek, de ehetőek.

A széltől szállított kékalgatelepek tudományos nevüket a görög notisz, azaz ’nedvesség’ szóból kapták, mert az éjjeli párában megduzzadva hajnalra ehető

csomókat képeznek.

A csillárkamoszatok ’Chara fajok’ 15–30 centiméterre növő, zöld színű algák, halak búvó- és ikrázó helye. Mészraktározásuk révén a kemény vizet lágyítják.

A fejesmoszat ’Botydium granulatum’ neve onnan ered, hogy a nedves talajt 1-2 milliméteres, fénylő gömbök sokasága lepi el. Közelebbről megnézve azonban

ezek nem is gömbök, hanem kis gyökerező fejecskék.

A fecskemoszat a Cerastium hirundinella, a Balaton jellemző algája.

A barázdás moszatok ’Pyrrhophyta’ egysejtű, ostoros, mozgékony fajok. A sejt több, díszes lemezzel borított. A név szemléleti háttere az, hogy a lemezeket barázdák választják el egymástól.

A kovamoszatok ’Bacillariophyceae’ egysejtű növénykék, díszes, élesen rovátkolt kovapáncél védi őket. A színtestecskék színe szerint sárga, barna, sárgászöld, fűzöld, kék színűek a színes moszatok ’Chlorophyta’. Az ’Euglenophyta’ algák vegetatív állapotban egy, ritkán két ostorral mozgó ostoros moszatok.

§ Fekélyfű – tudományos neve: mezei varfű - (Knautia arvensis) – Fekély: csn

A mácsonyavirágúak (Dipsacales) rendjébe sorolt loncfélék(Caprifoliaceae) családjában a varfű(Knautia) nemzetség egyik faja.

Egyéb megnevezései: kelésfű, vargyógyítófű, koszfű, rühfű, fekélyfű; Apostein fű, gombos kóró, kuzupa, rühsikkantyú, sennyedékfű, sennyedék ellen való fű vagy seprőfű.

Kivonatával régen bőrbetegségeket gyógyítottak, innen ered magyar megnevezése is.

Európában, Közép-Ázsiában, Szibériában és a Kaukázusban honos, de sokfelé behurcolták. Löszpusztaréteken, félszáraz gyepeken, útszéleken, kaszálókon, hegyi réteken – többnyire meszes talajon – fordul elő; Magyarországon főleg a Dunántúlon található réteken.

40–120 cm magas, felálló, lágy szárú, évelő növény. A szár alsó részében serteszőrös, néha mirigyes, a felső rész kopasz vagy molyhos. A nagy méretű Levelek átellenesek, szürkészöldek. Az ép, hosszú nyelű, gyakran tagolatlan alsó levelek tőlevélrózsát alkotnak, visszás-tojásdadok. Az átellenes felső levelek szárnyasan hasogatottak, ép szélűek vagy fűrészesek, ritkán nyelesek. Általában kétlaki növény, de tisztán nőivarú virágokat tartalmazó példányok is előfordulnak (gynodioecia vagy günodiőcia).

A hosszú, vékony kocsányú, hímnős virágok 2–4 cm átmérőjű lapított félgömbös Virágzatba tömörülnek. A tölcsér alakú párta ibolyakék, 4 szirmú, alul forrt. A szélső virágok nagyobbak. A gallérszerű Murvalevelek a virágzat peremén túlnyúlnak. 2-4 porzó, és egy hosszú, rovátkolt bibeszál található a virágban. Május-október között virágzik.

Méhek, lepkék porozzák be.

A Magház alsó állású. Termése 5–6 mm-es, hengeres, szőrös kaszattermés, melyhez hozzákapcsolódik a tollas csésze. A magokat Hangyák terjesztik.

Elsősorban a föld feletti, virágzó Hajtásrészeket (régen a Gyökerét is) használják fel. A népi gyógyászatban krónikus bőrbetegségek (ekcéma, csalánkiütés, rühösség) kezelésére, továbbá köhögésre, torokgyulladásra, hólyaghurutra is adták. A homeopátia légúti megbetegedésekre, emésztési gyengeség kezelésére használja.

Nem túlságosan érzékeny a talajra, de a száraz, meszes talajt kedveli. Napfénykedvelő. A hideg teleket jól tűri, akár a −25 °C-ot is elviseli.

§ Díszes feketemoly (Ethmia pusiella) – Fekete: csn

Közép- és Dél-Európában, valamint Kis-Ázsiában honos faj, amely Magyarországon is mindenfelé megtalálható. Szárnyát fehér alapon fekete foltok díszítik, fesztávolsága 19–20 mm. Évente egy nemzedéke kel ki. A lepkék nyártól őszig éjszaka rajzanak. Nappal fatörzseken és a levelek árnyékos részein pihennek, ahonnan könnyen felzavarhatók. A rajzás csúcsa éjfél körül van. Hernyója májusban a fekete nadálytő (Symphytum officinale) levelein él.

§ Nagy fekete-kehelygomba – fekete kehelygomba - (Urnula craterium) – Fekete: csn

Syn.: Nagy fekete-kehelygomba 

Termőteste eleinte gömbölyded és zárt. Felnyílva pereme fogacskás, kissé hullámos. A kehely belseje sima, külseje kissé ráncos és feketésbarna rövid szöszök fedik. A kehely fokozatosan tönkbe keskenyedő. 

Tönkje rövid, kissé bordás vagy lapos, fekete szétterülő micéliumszálakkal rögzül az aljzathoz. Ennek a fajnak nemcsak a termőteste, de még a gombafonalai is feketék. Ezenkívül nagyon kevés gombafaj van, amely a fonalainak színével tűnik ki. 

Húsa kemény, bőrnemű, belseje fehér. 

Tavasszal kisebb csoportokban jelenik meg korhadó ágakon. Ha mohapárnában ülve találjuk, akkor egészen biztos, hogy alatta korhadó gyökér vagy ágdarab van a földben, amelyet átszőtt fekete micéliumával. nem ehető. 

§ Feketegyökér (Scorzonera hispanica) – Fekete: csn

Az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó, Magyarországon vadon is előforduló, kevéssé ismert zöldségnövény, tápanyagokban gazdag gyökerét fogyasztjuk. Gyökerének magas kb. 12% cukortartalma, 6 mg C-vitamin, B1-, B2-vitamint, de nikotinsavat, és ásványi sókat is bőven tartalmaz.

Leveles szárú, közel 1 méter magas évelő. Ép szélű levelei tojásdadok, hosszan elkeskenyedő, kihegyezett levélcsúccsal. A Fészekvirágzat 2–3 centiméter átmérőjű, a nyelves virágok sárgák, a termés 1,5 centiméter hosszú, 1,5 milliméter átmérőjű, hengeres formájú, világos színű. Májustól júliusig virágzik.

Bár évelő növény, egyévesként (márciusi, április eleji vetéssel), ritkábban Kétévesként (vetés: augusztus–szeptemberben) termesztik. Az első évben kifejleszti a gyökeret és a tőlevélrózsát, a második évben virágzik. Magja az első év után elveszíti csírázóképességét. Tápanyag- és (különösen a fejlődés korai szakaszában) vízigényes, a félárnyékot elviseli. A talajt mélyen fel kell lazítani,

mert a gyökerek törékenyek. Felszedni októbertől lehet, de a talaj állapotától függően egész télen szedhető, fagymentesen tárolni nem kell. Akár 40–50 cm hosszú kb. spárga-vastagságú fekete rudak, általában még némi földdel is a héjukon. Igazán akkor jók, ha szép egyenesek és nincsenek rajtuk rücskök, illetve akkor igazán frissek, ha feltörve ragadós lé folyik ki belőlük. Utóbbi tulajdonsága egy kicsit meg is nehezíti a kezelhetőségét, hisz hámozás közben is megszáradt ragasztó érzetét kelti a kezünkön. Épp ezért is ajánlott először a földet alaposan lemosni, majd gumikesztyűvel, folyóvíz alatt hámozni. A gyökér fekete héja alatt hófehér belső rejlik, ami nagyon könnyen és hamar megbarnul, ezért hámozás után azonnal citromos hideg vízbe kell áztatni. Elkészítését tekintve szinte minden megtehető vele, ami a spárgával is – azaz párolható, főzhető, süthető s Karamellizálható is. Itt is érdemes megemlíteni, hogy a főzés során is elég sok ragacsos folyadék fő ki a feketegyökérből, megnehezítve a felhasznált edények tisztítását.

Ízét tekintve spárgára és gyökérre (fehérrépa) emlékeztet.

§ Somaknázó fényesmoly (Antispila treitschkeella) – Fényes: csn

Közép- és Dél-Európában közönséges. A lepke csillogó fekete alapszíne és fehér, egymás felé forduló agyarakra emlékeztető mintázata feltűnő és jellegzetes. Egy évben két nemzedéke nő fel. Hernyója ennek megfelelően évente kétszer aknáz a húsos som (Cornus mas) leveleiben: először június–júliusban, majd szeptember–októberben. Az ovális aknából a hernyó kifejlődése után kifordul kisebb folt, és kihullik belőle a hernyó. A lepkék első generációja májusban rajzik, a második augusztusban. Fényes nappal repülnek.

§ Fényesfű – tudományos neve: ragadós galaj - (Galium aparine) – Fényes: csn

Népies neve: fényesfű, ragacs(osfű).

Akácosokban és azok szegélyén, árokpartokon, utak menti mezsgyéken, parlagokon, gyomos száraz gyepeken előforduló gyógynövény, amely akár a települések belterületén is megjelenik. Elhanyagolt kiskertekből is előkerülhet. A nitrogén dús talajokat kedveli.

A galajfélék családjába tartozó egyéves kúszónövény, amelynek szára elágazó, négyszögletes, élein horgas, ragadós tüskék vannak. Levelei visszás szálas-lándzsás alakúak, csúcsuk felé szélesedőek, szőrös élűek, s 6 8 tagú álörvekben csoportosulnak a száron. Virágai aprók, fehér színűek, csöves pártájúak, bogas virágzatot alkotnak. irágzása májustól júniusig tart, de szeptemberig is elhúzódhat.

Virágzó hajtását gyűjtik, eredeti színében megszárítva.

A népi gyógyászatban bőrpanaszokra (bőrbetegségek, pattanások) használták külsőleg és belsőleg. Idegnyugtató, altató, vérnyomáscsökkentő hatású, a vese, máj, hasnyálmirigy megbetegedéseit kezelik vele, ugyanis vértisztító hatása is ismert. Homeopátiában vesekőbántalmak és fekélyek (főleg nyelvfekély) gyógyítására alkalmazzák. Felhasználása: A hajtásokból teafőzetet készítenek, melyet külsőleg és belsőleg is használnak.

§ Komor fenyőcincér (Asemum striatumLinné) – Fenyő: csn

Család: CINCÉREK – Cerambycidae

A bogarak, sőt az egész rovarvilág látványos, nagyon dekoratív képviselői. Legtöbb fajuk a fás növényekhez kötődik és ennek megfelelően tipikus erdei rovarok. A cincérek többnyire karcsú testű, hosszú csápú, élénk mozgású bogarak. Fejük rézsutosan előre áll (Prioninae és Cerambycinae alcsaládok), vagy függőlegesen lefelé irányul (Lamiinae alcsalád). Csápjaik hosszúak, nagyon gyakran a test hosszát is meghaladó méretűek, fonál alakúak, 11–12 ízűek, ritkán fűrészesek vagy fogasak. Petéiket tojókészülék segítségével a fák kérgére, kéreghasadékokba rakják. A legtöbb cincérálca xilofág, a fás növények kérge alatt él a fában. Tápnövényeikhez általában nem ragaszkodnak, sok fajuk polifág. Ugyanazon az élőhelyen a legkülönbözőbb növényfajok szolgálhatnak táplálékul. Álcáik háti-hasi irányban lapítottak, csontszínűek. Lábaik vagy nincsenek, vagy a 3 pár tori láb erősen csökevényes. Bábjaik szabad bábok A kibújási nyílás ovális, sok esetben a kifejlett álca készíti el a nemző számára. A legtöbb cincérfaj ciripelő hangot képes adni – innen a család magyar elnevezése. Az egész világon elterjedtek, közel 2000 fajuk ismert. Faunaterületünkön 257 faj fordul elő (Kaszab 1971).

Komor fenyőcincér – Asemum striatumLinné

Egészen fekete, alul fénylő, felül fénytelen. Nyakpajzsán egy rövid középbarázda van. Szárnyfedői olykor barnák, 2–4 bordával. 10–18 mm nagyságú.

Európától Japánig előfordul. Magyarországon mindenütt gyakori. A bogár április végétől augusztusig repül. Álcája főleg erdeifenyő, ritkábban a luc száraz törzseiben fejlődik. Kifejlődése 2–3 évig tart, ezért gyakran a már beépített, vagy feldolgozott fából repül ki.

Romboló fenyőcincér (Tetropium castaneum Linné)

A nyakpajzs fénylő, finoman és szórványosan pontozott. Alapszíne fekete, erősen változó színű. Feje, szárnyfedője barna, csápja, lábai és a nyakpajzs szögletei vörössárgák. A szárnyfedők finom szőrökkel nagyon sűrűn fedettek. A combok feltűnő módon megvastagodottak. Nagysága 9–18 mm.

Európában előfordul. Magyarországon a hegyvidék fenyveseiben elterjedt, de ritka. Fő gazdanövénye a lucfenyő. Az imágó április végétől júliusig repül. A kéreg alatt rágó álca élettanilag és műszakilag is okozhat károkat. A szijácsban szabálytalan, különböző szélességű járatokat rág. A gesztbe nem nagyon hatol be, de bábozódáshoz 2–4 cm hosszú, horogalakú járatot rág a farészben. Peteprodukció: átlagosan 80 db. Tömegszaporodásra hajlamos, 1–2 éves fejlődésű faj. Általában a nem megfelelő termőhelyre telepített, betegeskedő állományokban lép fel. Hozzá hasonló faj még a T. fuscumFabricius, és a T. GabrieliWeise. Ez utóbbi fajból a Mátra hegységből származó vörösfenyőből nevelve jött elő több példány is.

§ Ráncos fenyőgomba (Cortinarius caperatus) – Fenyő: csn

Az osztatlan bazídiumú gombák közé tartozó kalaposgomba. Nevezik még gyűrűs ráncosgombának vagy helyenként cigánygombának is.

Közepes termetű gomba, amely főleg magas hegységekben terem. Az Áfonya-zóna jellegzetes gombája, csak ott található, ahol áfonya is terem. Neve ellenére nem csak fenyőerdőkben, hanem lomberdőkben is előjöhet. A talajon terem, rendszerint egyesével, júliustól októberig.

Kalapja sárgásbarna, fakóbarna, fiatalon ráncosan, gömb alakban borul a tönkre, a tetejét pedig szürkés, pókhálószerű boholy borítja, amely idővel eltűnik. Habár a kalap idővel szétnyílik, a széle továbbra is ráncos marad. Jellemző átmérője 4 – 8 cm.

Lemezei sárgák, majd barnák lesznek, sűrűn állnak, felkanyarodók, fűrészesek.

Tönkje bőrszínű, galléros, a gallér barnás. Húsa fehéres-bőrszínű, törékeny, szaga nem jellemző, íze kellemes.

Néhány ártalmas pókhálósgomba fajjal lehet összetéveszteni, ezektől azonban megkülönbözteti jellegzetes ráncos kalapja, piszkosbarna gallérja és fűrészes lemezei.

§ Egylevelű fenyő (Pinus monophylla) – Fenyő: csn

Észak- Mexikó, USA délnyugati része. Száraz sziklás hegyoldalak és hegygerincek növénye. Mexikói mandulafenyőnek is hívják.

Terebélyes, kúpos 15 méter magasra megnövő örökzöld fenyő. Kérge szürke, finoman bordázott. A levelei tűlevelek, merevek és íveltek, 5 cm hosszúak, kihegyezettek. Egyesével állnak a vaskos, narancsszínű hajtásokon. A fiatal hajtásokon a sárgás porzós virágzatok és a vörös termős tobozok a nyár elején nyílnak. A Toboz 5,5 cm hosszú, zöld amely szürkésbarnára érik. A tobozpikkelyek négyszögletűek.

§ Kis fenyvescincér (Monochamus sutorLinné) – Fenyves: csn

LAMIINAE alcsalád.

Az ezután következő fajok mind ebbe az alcsaládba tartoznak. Közös jellemzőjük, hogy fejük merőlegesen lefelé áll.

Kis fenyvescincér (Monochamus sutorLinné)

Fekete, ércfényű, szárnyfedőin kisebb-nagyobb sárgásfehér szőrfoltokkal, amelyek három határozatlan szalagot képeznek. Csápja a nőstényeknél csak kissé hosszabb a testnél, a hímek csápjai a kétszeres testhosszt is elérik. Csápjai fehéren gyűrűsek. Nagytestű, dekoratív faj, hossza 18–24 mm.

Európa hegyvidékein, Észak-Európában, Ázsiában egészen Japánig fordul elő. Június–júliusban rajzik. A bogár a beteg, vagy a frissen döntött törzseket támadja. Fő gazdanövénye a lucfenyő, de erdeifenyőben is gyakori. Az álca eleinte a kéreg alatt rág, majd a fa belsejébe furakodik és azt össze-vissza furkálja. Kirepülési nyílása – eltérően a cincéreknél megszokottól – majdnem szabályos kör alakú. A skandináv államokban erdőtüzek, hótörések után tömegesen elszaporodik, és pl. Finnországban a legkomolyabb műszaki károsítóként tartják nyilván. Generációja egy éves. Import lucfenyő hengeresfával nagyon gyakran behurcolják.

Nagy fenyvescincér (Monochamus sartor Fabricius)

Syn: M. mulsantiSeidlitz, M. hybridusPetri

Az előbbi fajhoz nagyon hasonló alakú és életmódú. Magyarországon ritkább mint a Kis fenyvescincér, de gyakran behurcolják az országba. 15–32 mm nagy.

§ Fenyvescsiperke vagy erdei csiperke (Agaricus silvaticus) – Fenyves: csn

Az Agaricomycetes osztályának kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a csiperkefélék (Agaricaceae) családjába tartozó faj.

Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában honos. Magyarországon gyakori.

Savanyú vagy meszes talajú lomb- és fenyőerdőkben található meg, főleg luc és bükk alatt. Júniustól októberig terem.

Az erdei csiperke kalapja általában 4-8 centiméter széles, de néha akár 10 centiméteres is lehet. A kalap alakja fiatalon félgömb alakú, majd kúpos boltozatosan egyre jobban szétterül, ritkán teljesen lapossá válik, és a közepén kissé bemélyed. Színe halványbarnás, felületét sűrűn, körkörösen okker- vagy sötétbarna, szálkás pikkelyek borítják. Kalapbőre lehúzható. Húsa vékony, merev. Fiatalon fehér, sérülésre gyorsan és erősen húsvörösre vagy borvörösre változik; idősen szürkésre, barnásfeketére változik. Szaga és íze nem jellegzetes, szagtalan is lehet. A sűrű, szabadon álló lemezek fiatalon szürkés-rózsaszínek, majd hamar sötétedve csokoládébarnák lesznek. Spórapora csokoládébarna. Spórája tojásdad, felszíne sima, mérete 4,5-6,5 x 3,2-4,2 µm. Tönkje 5-10 centiméter magas és 1-2 centiméter vastag. Rövidebb és megnyúltabb változata is létezik. Színe kezdetben fehéres, de gyorsan megszürkül, vagy barnul, márványosan feketedik. Felülete gyengén pelyhes, pikkelyes, nyomásra vörösesre színeződik. A tönk töve kissé gumósan megvastagodott. Belül üregesedik, csak alul tömör. Gallérja egyszerű, vékony, lelógó, gyakran aránylag mélyen álló, fehérből gyorsan szürkésbarnára sötétedik. Ehető, jóízű gomba, de húsa eléggé vékony és az idősebb példányok feketére festik az ételt.

Hasonlíthat hozzá a barnapikkelyű csiperke, az óriás csiperke, a szélespikkelyű csiperke, a ligeti csiperke vagy a csoportos csiperke.

Fiatal példányai összetéveszthetők a téglavörös susulykával, a piruló őzlábgombával vagy a piruló galócával.

§ Fenyvesbogyó - tudományos neve: áfonya – (Vaccinium. Kokojsza) – Fenyves: csn

hegyvidéki erdőkben tenyésző örökzöld levelű kis cserje, illetve ennek bogyója; Vaccinium. kokojsza J: (fekete) áfonya.

Szerepel a korai források sorában: Pápai Páriz Ferenc (1708: afonnya, afonya) és Baróti Szabó Dávid (1792) szótárában, Benkő Józsefnél (1781), Márton Józsefnél (1800), a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.), Kresznerics Ferencnél (1831) és Kassai Józsefnél (1833), továbbá a CzF. (1862) és a Ballagi-féle szótárban (1867). A nyelvjárásokban a következő alakokban fordul elő az ÚMTsz. szerint: áfinya (Magyarókereke), háfina (Felsővisó).

Ez a növénynevünk a román áfină, afin ’ua.’ szó átvétele, mely a ruménba is átkerült: jafyna, afena. Összefügg a szlovák N. hafera, hafira, lengyel N. afyna, ukrán N. afina ’áfonya’ jelentésű nevekkel. A magyar köznyelvbe az erdélyi nyelvjárásokból került, a növény termőhelye is főként a havasok vidéke Erdélyben. Székelyföldi neve, a kokojza (kakojza, kukujza)már 1816-ban olvasható Gyarmathi Sámuel szótárában, és közli az 1838-ban megjelent tájszótár (Tsz.), majd 1893-ban Szinnyei József tájszótára (MTsz.) is. A vörös áfonya bolgár kokazje, kokaz, román cocazănevének átvétele. A magashegyi (és a magyar nyelvterületnek a mai Magyarország határai közé eső részén csak a Kőszegi-hegységben élő) Vaccinium myrtillus, a fekete áfonya népi neve ritkábban a kokojza, viszont a jelenlegi magyar országhatárokon belül egyáltalán nem élő Vaccinium vitis-idaea, a vörös vagy piros áfonya neve gyakrabban a kokojza a székelyeknél. Régebben hívták a Pallas lexikon szerint fenyvesbogyónak, a népnyelvben használatos még a mohabogyó és havasi meggy, havasi eper, valamint az idegen nyelvekből átvett pozseborek, áfinya és borovnyica neve.

Tudományos nemzetségneve, a Vaccinium Linné óta érvényes, mégpedig auhinnak az 1650-ben megjelent Historia plantarum universalis című művében olvasható régi leírása alapján: „Oxycoccus sive Vaccinia palustris”. A latin Vaccinium nemzetségnév egyébként Vergilius szóalkotása a latin vacca ’tehén’ szóból.

A myrtillus faji név [és a növény olasz mirtillo neve (ME.)] a latin myrtus, illetve olasz mirto növénynév kicsinyítő képzős alakja.

A hangafélék családjának egyik nagy nemzetsége mintegy százötven fajjal. Számos faj gyümölcse fogyasztható. A vörös áfonya örökzöld cserje. A piros bogyójú lápi növény, a tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccos) nálunk ritkán, de előforduló, jégkori maradványfaj. A mai magyar országterületen csak a jégkorszak óta itt fennmaradt tőzeglápokban – tehát a közönséges lápoktól egészen eltérő vizes élőhelyeken – él. Nyugat-Európa országaiban a nagybogyójú fürtös áfonya fajtáit nagyobb mennyiségben termesztik, gyümölcséből savanykásan édes kompótot és lekvárt, bort, likőrt készítenek. A gasztronómiában elsősorban vadhúsok fontos ízesítőszere a kellemes ízű, savanykás áfonyalekvár.

Erdélyben nyáron kézzel, illetve áfonyafésűvelvagy kokojzaszedővelszedik, kosárban, vederben vagy kéregkászuban (vö. a fenyő szócikkben foglaltakkal) szállítják.

Nemcsak gyümölcsét, hanem levelét és szárát (kokojzakóró) is felhasználják.

A fekete áfonya vasat, növényi savakat és tápsót tartalmaz. Összehúzó és erjedést akadályozó hatású. Az áfonyalevél a cukorbaj értékes gyógyszere. A szárított gyümölcs lázcsökkentő, hasmenés, vérhas és belső vérzés esetén ajánlható. Torokgyulladás, fekélyes szájpenész és fogínygyulladás kezelésére a bogyók főzetét használják.) – Fenyves: csn

§ Festőkagyló (Unio pictorum) – Festő: csn

Teknője 6–14 cm hosszú, 2,5–6 cm magas, barnássárga vagy olajzöld színű kagyló, növekedési vonalai halványak, néhány feltünő és sötétszürke színű. A búbtól hátrafelé nyúló rész háromszorosa az előre néző anterior oldalnak. A teknő hátoldali és hasoldali pereme hosszan, párhuzamosan halad hátrafelé, mielőtt kihegyesedne. A kardinális fog jelentős méretű. Magyarországon folyókban, hegyi patakok alsó szakaszán, valamint tiszta állóvizekben él. Európa szerte elterjedt, egészen az Uralig és a Kaukázusig, de állományai helyenként erősen visszaszorultak. Számos alfaja van. Nevét arról kapta, hogy teknőjét egykor a festőművészek a paletta helyett festék keverésére használták, különösen az olajfesték feltalálása előtt.

§ Festőgomba – tudományos neve: lángvörös pókhálósgomba – (Cortinarius purpureus) – Festő: csn

Egyik kedvenc visszatérő témám a gombák egyéb felhasználása, azon belül a gyapjúfestés. Egyszerűen fantasztikusnak találom, hogy a szivárvány összes színét kihozhatnám belőlük némi alkimista trükközéssel. Érdekes, hogy a kimondottan színes gombák mint például a galambgombák Russula spp. alkalmatlanok festésre, de a szürke bükkfa-tapló, a sávosan tarkázott lepketapló, a barna bársonyostönkű cölöpgomba és a narancs-vörösesbarna domború likacsosgomba a színek sokaságát adja megfelelő pácanyagok használatával.

Amikor 9 éves voltam, a 80-as évek második felében már komoly irodalma volt a festőgombáknak Amerikában és Nyugat-Európában.

Egy 1987-ben kiadott magazinból származó oldal, ami tömören ismerteti a gyapjúfestésre alkalmas gombákat, a belőlük nyerhető színeket és magát a festés menetét ismerteti. Ez nagyon hasonlít a növényekkel történő festésre. Ezért a témában jó szívvel ajánlom Kemendi Ágnes: Festés növényekkel - Fonalak, textíliák című könyvét. 2014-es kiadású, egy éven át kerülgettem a kreatív boltban és most karácsony előtt megvettem magamnak.

Szinte mindegy, hogy gomba vagy növény, lenyűgöznek a színek. Persze gombamániásként a gombákat választom, de biztosan fogok növényekkel is festeni. Jövőre az egyik terv, hogy a melléképület lomkamráját kitakarítom, vályogfalát megtapasztom, és egy műhellyé alakítom.

Fontos tudnivaló, hogy a gombák színanyagai inkább fehérjemolekulákhoz köthetők. Ezért gyapjú és selyemzempontból kerülendők a textiliparban használt erősebb pácok, házi festésnél inkább a timsót, vasgálicot és rézgálicot használjuk. Ráadásnak a timsó nem mérgező, bár nem is ennivaló.

A lángvörös pókhálósgomba Cortinarius purpureus és színes rokonai, a többi kis termetű pókhálósgomba első osztályú festőgombák. Például timsóval gyönyörű vörös színt adnak a gyapjúnak, selyemnek. Sajnos nem túl gyakori fajok hazánkban, így kímélendők. Szerencsére van helyettük másik vörös színt adó gomba, a domború likacsosgomba Hapalopilus rutilans.

Az ízletes vargánya Boletus edulis inkább kiváló aromái miatt ismert gomba, pedig festésre is alkalmas. Csöves termőrétege timsóval arany színűre festi a fonalat. Pác nélkül sárgára színezi. Ezentúl érdemes félrerakni és megszárítani a nyüves-kukacos vargányák termőrétegét. Szárítva is használható festésre.

A fenyő-likacsosgomba Phaeolus schweinitzii kiváló festőgomba, de hazánkban ritka, nehéz rálelni. Jobb figyelmen kívül hagyni. Helyette inkább a jóval gyakoribb vöröses kénvirággombát Hypholoma lateritium érdemes gyűjteni, ami timsóval szép sárga színt ad, akár csak a begöngyöltszélű cölöpgomba Paxillus involutus.

Az osztott pöfeteg Pisolithus arhizus sok mindenre jó gomba, így festésre is használható. Alapvetően a barna különféle árnyalataival festi meg a gyapjút. Egyelőre nem túl gyakori, de a klímaváltozás kedvező számára. Helyettesíthető a bükkfa-taplóval Fomes fomentarius, ha timsó a pác.

A csípős parásgereben Hydnellum peckii az élőhelyi igényei miatt a rokonaival együtt ritka gomba hazánkban. Ha zöld színre lenne szükségem, akkor használhatnám a bársonyostönkű cölöpgombát vagy a bükkfa-taplót. Mindkettő vasgáliccal zöldre fest.

A cserepes gereben Sarcodon imbricatus szintén a ritkább gombáink közé tartozik. Kár, mert vasgáliccal szürke-feketére, timsóval zöldre színezi a gyapjút. Ha szürkés, feketés árnyalatokra vágyunk, inkább a domború likacsosgombát segítsük meg vasgáliccal. Illetve a lepketapló Trametes versicolor pác nélkül szürkére színez.

A bársonyostönkű cölöpgomba Tapinella atrotomentosa fenyőkedvelő korhadékbontó, és akár városi parkban is felbukkanhat, ha talált korhadó fenyőmaradványt. Két színt ad, zöldet és lilát. Ez utóbbit, ha timsóval pácolták a gyapjút. Jó tudni, hogy még szebb lila színt ad a domború likacsosgomba.

Az Omphalotus olivascens észak-amerikai rokona a világító tölcsérgombának O. olearius, hazánkban nem él, így nincs magyar neve. Amerikában népszerű festőgomba, különféle pácokkal eltérő kék-lila-szürke árnyalatokat ad, de feketére is színez vasgáliccal. Helyettesíthető lepketaplóval, ami timsóval kékre fest.

§ Korai festő magyar vörösborszőlő – tudományos neve: turán - Festő: csn

Egerben többszörös keresztezés eredményeként jött létre.

Csizmazia Darab József és Bereznai László állította elő a bikavér 8 (teinturier ×

kadarka) és a Gárdonyi Géza (medoc noir × csabagyöngye) keresztezésével.

Közepes termőképességű, korai érésű fajta; általában szeptember első felében érik. Levéllemeze hullámos, sötétzöld, tompa fényű, tagolt levelén az oldalöblök és a vállöböl zártak. Fürtje közepes méretű. Bogyói kékesfehérek, hamvasak, pontozottak, a tőkén hagyva bogyója gyorsan töpped, így akár 23-25 mustfokra

is beérik. Szálvesszős metszéssel kielégítően terem. Fagyérzékeny, rothadásra átlagosan hajlamos. Hazánk vörösborszőlőt termelő borvidékein (pl: Etyek-Buda). festőszőlőként is elterjedt fajta.

Bora nagyon mély színű, csersavtartalma magas, tanninja finom bársonyos. Vörösboroktól eltérően jól érezhető benne a kékmedoctól származó virág- vagy mézillat. Finom zamatát a csabagyöngyétől és a kékmedoctól örökölte. Harmonikus vagy lágy, gyors érésű, javítja a házasított vörösborok minőségét. Legjellegzetesebb bora az Egri Turán 2007.

édes minőségi vörösbor és a Nóvum Cuvée vörös amely a turán és a Néró

fajták házasításával készül.

§ Tarajos fésűfű (Cynosurus cristatus L.) – Fésű: csn

További nevei: Ebfarkfű v. perje, fésű-pázsit, taréjos czinczor.

Évelő. 20–60. Töve gyepes. Levelei keskenyek. Bugája kalászforma, tömött, 2–6 cm hosszú. Egy oldalra konyult virágzata meddő és virágos kalászkákból áll. A meddők kihegyesedő és fésűs pelyváikkal burkot képeznek a virágos kalászkák körül. Terem hazánk összes hegyvidéki kaszálóin.

§ pompás fésűsormányos (Thamiocolus imperialis) – Fésűs: csn

Thamiocolus kraatzi - vöröscsápú fésűsormányos,

Thamiocolus nubeculosus - halványfoltos fésűsormányos.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Áttetsző fésűsgomba (Mycoacia aurea) – Fésűs: csn

Syn.: Aranysárga viaszosgereben. 

Termőteste reszupinátus, az aljzaton szélesen elterülő (15-25 cm), helyenként kezdetleges kalapokra emlékeztető megvastagodással. Fiatalon okkerszínű, később citromsárga, aranysárga; széle mindig fehér. 

Termőrétege tüskés-csapos; a tüskék néhány mm hosszúak, vékonyak, sűrűn állók, csúcsuk körül gyakran elágazók. 

Húsa viaszszerű, vékony. 

Előfordul egész évben, lombos fák lehullott gallyain, kidőlt törzsén, rendszerint annak alján, Magyarországon ritka faj. 

Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Hasonló fajok, a nemzetség további fajai:

a Mycoacia uda kisebb kiterjedésű (5-15 cm), fiatalon is kénsárga színű, tüskéi nem vagy csak ritkán ágaznak el, Magyarországon nagyon ritka, nem ehető;

a Mycoacia fuscoatra okkerszínűből barnára, feketésbarnára érik, hazánkban ritka, nem ehető;

az aranyos redősgomba (Pseudomerulius aureus) színei fiatalon hasonlók lehetnek, de kizárólag erdeifenyőn nő, nálunk ritka faj;

narancssárga redősgomba (Phlebia radiata) . 

§ Fiasfű – tudományos neve: ostorindás ínfű - (Ajuga reptans) – Fias: csn

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) Családjába tartozó faj.

Az indás ínfű Dél-Európa kivételével egész Európában gyakori. Európán kívül, ez a növényfaj még megtalálható Afrika északnyugati részén, és Ázsia mérsékelt övi részein is.

Az indás ínfű 15-30 centiméter magas, évelő növény. Szárának tövéből hosszú, leveles indák nőnek. A négyszögletű szár csak két átellenes oldalán pelyhes szőrű. A 4-7 centiméteres tőlevelek csokorszerűen helyezkednek el, szárnyas nyelük hosszú, a szárlevelek rövidebbek, hosszúkás, fordított tojásdadok, tompán fogasak vagy ép szélűek, keresztben átellenes állásúak. A kék vagy ibolyáskék, nagyon ritkán rózsaszín vagy fehér, ajakos virágok kettesével, hatosával álörvökben nyílnak a felső szárlevelek hónaljában, és hengeres álfüzért alkotnak. A felső ajak csaknem teljesen hiányzik, a háromhasábú alsó ajak viszonylag nagy méretű. A virágok 1,5-2 centiméteresek, melyből 1-1,5 centiméter jut a párta karimájára. A virágzat murváskodó levelei ép vagy kanyargós, esetleg csipkés szélűek.

Az indás ínfű lomb- és tűlevelű, valamint elegyes erdők, ligetek, nyirkos

rétek, cserjések és utak szélének lakója. A hegységekben 1700 

méter magasságig felhatol. Az indás ínfű az üde, laza, tápanyagban gazdag, humuszos vályog- és erdei talajokat kedveli. A virágzási ideje május–június között van. Magját a hangyák terjesztik.

Az indás ínfüvet korábban gyógynövényként használták sebek gyógyítására. Zsenge, fiatal leveleiből főzelék készülhet.

§ Fige – tudományos neve: közönséges füge – (Ficus Carica L.) – Fige: csn

További nevei: Fige, káriai füge. – Term. r.: Eperfafélék. Moraccae.)

Cserje. 1–1 5 m. (nálunk). Levelei nagyok, vaskosak, ujjasan három-ötkaréjúak; visszájok puhaszőrű, megsebesítve fehér tejnedv serked belőlük és az ágaiból is. Körtealakú, úgynevezett serlegvirágzatai a levelek hónaljában fejlődnek és e virágzat később meghúsosodó, édes vaczka belső üregében képződnek porzós, vagy termős virágai. Dél-Ázsiából származó cserje, melyet hozzánk a törökök

hoztak és a budapesti Gellért-hegyen és a herkulesfürdői, orsovai hegyeken a törökök emlékeképen ma is tenyészik. Hazánk déli felében sok helyt ültetik,

télen azonban be kell fedni, különben elfagy a fája és gyümölcsét sem érleli meg minden esztendőben.

§ Filemile – tudományos neve: fülemüle – (Luscinia) – Filemile: csn

Szürke vagy barna tollazatú, szép hangú kis énekesmadár; Luscinia.

Ez a madárnevünk 1395 k. bukkan fel először: „dulcíſſona: filemÿle”(BesztSzj.), majd a szótörténet szerint fölemile, phwlemyle, filomele, filemwle, fÿlomela, fűlemüle, fil’mile, fülmile, fülemöle, fülmüje (KissMad.); a népnyelvben filemile, filumile, fülemina, fülyemülye (ÚMTsz.).

Latin eredetű fülemüle szavunkat labializáció, hangrendi illeszkedés, valamint az ikerszó-szerű könnyed hangzás igénye együtt hozta létre. Az első két

szótagra hathatott a madár szép hangja miatt beleértett fül szó is. A fülemüle név a görög Philoméla, egy ókori mitológiai személy nevéből származik, Pandion

athéni király lánya nevéből köznevesült. Ennek az a magyarázata, hogy a monda szerint az üldözője elől menekülő királylányt az istenek fülemülévé változtatták.

A lat. philomela szó görög előzménye a gör. philosz ’barát’ és a mélé ’ének’ szavak összetételéből áll, tehát ’az ének kedvelője’. Meglehet, hogy nem az

ő neve köznevesült madárnévvé, hanem a madárnév vált személynévvé a mondában. A latin szó több európai nyelvbe is bekerült; vö. ang. philomel, sp. filomela, fr. philomèle, ol. filomela ’ua.’ (TESz.).

A madár társneve a bülbül és a csalogat szóból való csalogány. A fülemüle meg-megszakadó hangon énekel, a csattan, csattog igéből alakult a régi csattogány neve. 1841-ben Vajda dalabáj zenér néven írja le. Ez az elnevezés a dala bájos szó összerántásával és a zene -ér képzős származékából alkotott. A „fülemüle

álmú ember” szólást Grossinger idézi (1793), arra vonatkozik, hogy a fülemüle éjjel is szól.

A latin szaknyelvi Luscinia lusciniabinómen alapja a fülemüle lat. luscínia (WbZ.)neve.

A fülemüle a madarak osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjéhez és a légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. Európában, Kelet-

és Közép-Ázsiában költ. A Kárpát-medencébe áprilisban jön, és szeptember közepéig marad, a telet Nyugat- vagy Közép-Afrikában tölti. A földön vagy bokrok tövén található rovarokkal, férgekkel, pondrókkal táplálkozik, így a kert- és termőföld-tulajdonosok hasznos segítője. A legszebben daloló énekesmadár,

a dal királyának is nevezik, az udvarló hímek hangja májusi éjszakákon zeng. Gégéje négy hangot képes egyidejűleg kiadni, zeneileg tökéletes akkordokat

is énekel.

Éjjeli éneke miatt a szerelem és a vágy jelképének is tartják.

Ha a fülemüle fiatalkorában nem hallja társai énekét, akkor más fajok dallamát sajátítja el.

§ Amerikai fint (Alosa pseudoharengus) – Fint: csn

A heringfélék (Clupeidae) családjába tartozó faj.

Az Alosa pseudoharengus elterjedési területe az Atlanti-óceán nyugati része, Észak-Amerika folyói és tavai. Ez a halfaj, megtalálható a Szent Lőrinc-öböltől és Új-Skóciától Észak-Karolináig. Előfordulási helyén fellelhető számos folyóban és patakban. A Seneca- és Cayuga-tavakban őshonos. A Nagy-tavakba betelepítették.

Ez a halfaj általában 30 centiméter hosszú, de akár 40 centiméteresre is megnőhet. Testtömege legfeljebb 200 gramm.

Vállán sötét folt található. Háta szürkészöld színű. Szeme nagyobb, mint a szája.

Az Alosa pseudoharengus egyaránt megél a sós-, édes- és brakkvízben is. 5-145 méteres mélységben is tartózkodhat, de általában 56-110 méter mélyben van. Rajokban úszik, és nem távolodik messzire a szülőhelyétől. A felnőtt krillel és kisebb halakkal táplálkozik; az ivadék a folyókban kovamoszatokat, evezőlábú rákokat (Copepoda) és kagylósrákokat (Ostracoda) fogyaszt. A halban buzogányfejű férgek (Acanthocephala), galandférgek (Cestoda), valódi mételyek (Trematoda) és evezőlábú rákok élősködhetnek.

Legfeljebb 9 évig él.

Ez az alózafaj anadrom vándorhal (a tengerből az édesvízbe vonul ívni); legalábbis az óceánban élő állományok. A tavakban és folyókban élő halak, az ívási időszak alatt, felúsznak a sebesebb patakokba is. Ívás után visszatérnek az óceánba, illetve a tavakba és nagyobb folyókba. Az ivadék egy-két hétig a szülőhelyén marad, de már ekkor is rajokban él. Nyáron és ősszel, vagy csak novemberben vagy decemberben, lejönnek az ívási helyekről, és szüleik élőhelyén nőnek fel.

Az Alosa pseudoharengust ipari mértékben halásszák. Az ember frissen, szárítva, sózva, fagyasztva vagy füstölve is fogyasztja. Ezt a halat, csalétekként

is használja, amikor rákot és homárt akar fogni. A házi kedvencek etetésére is alkalmas.

A túlhalászása, a vizek szennyezése és a vízerőművek építése, erősen lecsökkentette az Alosa pseudoharengus állományokat.

§ Finta (Alosa fallax) – Finta: csn, rfk

A finta elterjedési területe az Atlanti-óceán északkeleti parti vizei, Gibraltártól az Oslo-fjordig és a Bergen-partig, az Északi- és a Balti-tenger (a finn tengeröbölig).

A finta teste heringszerű, kerekded Pikkelyekkel (60-65 egy hosszanti sorban); hátúszója rövid. Oldalvonala nincs. A 6-7 éves finták 35-40 centiméter hosszúak, maximális hosszúságuk 60 centiméter (1,5 kilogrammig).

Szemein zsírhéjak vannak. Kopoltyúfedői sugarasan csíkozottak. Felső állkapcsa jól fejlett középső bemetszéssel; az alsó állkapocs a szem hátulsó szegélyéig ér. Az ekecsonton nincsenek fogak.

A 35-45 elcsontosodott kopoltyútüske nem ül szorosan egymás mellett. Színe felül a kékeszöldtől a barnáig terjed. Oldala és hasoldala ezüstfehér aranyos csillogással. A kopoltyúszegély mellett felül nagy fekete folt, mögötte 4-8 kisebb sötét folt van.

Egyaránt megél a sós-, édes- és brakkvízben is. Rajokban él. Állati eredetű táplálékot apró rákokat és kisebb halakat fogyaszt. Évente vándorol, hiszen ikráit édesvízi folyókban rakja le.

Legfeljebb 25 évig él.

A finta anadrom édesvízi halfaj, 2-3 évesen, körülbelül 30 centiméteresen ivarérett. Májusban és júniusban a folyók torkolatába úsznak. Június-júliusban ívik, 80-200 ezer ikrát rak.

Ezt a halfajt halásszák, de nem ipari mértékben.

§ Fintor – tudományos neve: mezei csormolya – (Melampyrum arvense) – Fintor: csn

Vetésekben tenyésző, bíborvörös virágú, mérges magvú gyomnövény; Melampyrum arvense.

1708-ban Pápai Páriz Ferenc szótárában bukkan fel először a tsormolya, 1775-ben Csapó Józsefnél csormolya, majd 1783-ban Benkő Józsefnél tsermely (NclB.). 1792-ben Baróti Szabó Dávidnál tsormoly, tsörmöly, 1798-ban Veszelszki Antalnál tsermellye,1807-ben Márton József szótárában tsermoja, 1830-ban a Tudományos Gyűjteményben csörmöl.

További alakváltozata a nyelvjárásokban a csermelye, csermény, csermenye, csermolya, csermillye, csörmöle, csirmolya, csermoglya, csermille, csermölye.

Nagy földrajzi elterjedtségű nyelvjárási és szaknyelvi szó. Bizonytalan eredetű, lehetséges szláv jövevényszavunk; vö. szerbhorvát N. rmanj ’csormolya’. A román N. ciormoeág, ciormoiag ’ua.’ a magyarból való.

A csormolya Melampyrum nemzetségneve Linné előtt Bauhinnál már szerepel, Theophrasztosz és Dioszkuridész ’gabonaföldek gyomnövénye’ jelentésű görög melampyron, melampyrosz nevére vezethető vissza. Tulajdonképpen ’fekete liszt’ jelentésű, mert a görög melasz ’fekete’, a pyrosz (többnyire többes számú alakja, a pyroi olvasható) pedig ’liszt’ jelentésű. Bár az összetétel melasz előtagja fordítható ’komornak, vészesnek, gonosznak’ is, ebben az esetben a jelölt gyomnövény tömeges fellépésének veszélyére, kárára utal. A motiváció ez esetben az, hogy a félparazita gaz szívógyökerei elvonják a művelésben álló gabonanövények tápanyagait. Az arvense fajnév ’vetési, szántóföldi’ jelentésű.

A csormolya társneve a feketebúza (R. 1775: Csapó), Csapó így fordította a görög–latin nevet. Meg is magyarázza: „A’ buzak között terem, szint úgy feje

van nékie, melly piros szinü; A’ magva a’ buzához sokat hasonlit.” Megjegyzi továbbá, hogy „E’ magoknak liszti a kenyeret megfeketitti, és a’ ki illyen

kenyeret eszik, annak fejét meg-nehezitti.” További társneve a fintor és a rókafarkfű (R. 1604: Szenczi, 1762: Pápai, 1775: Csapó, 1798: Veszelszki, 1813:

OrvF., 1835: Kassai, 1843: Bugát, 1870: CzF., 1897: Pallas; N. SzamSz.). A zsurlót is szokták rókafarknak nevezni nyári zöld meddőhajtásának külseje miatt; a hajtás ugyanis sok vékony, elágazó száracskából áll, ezért különböző állatok farkához hasonlítják. Mint Csapó írta: „az alsó száron a felső apró hosszú

száracskák ugy állanak; mint a meg-ijedt matskának a farka. Némellyik ollyan mint a’ Róka-farka”. A német Fuchsschwanz ’Amaranthus caudatus’, de különösen a Fuchsschwanzgras ’Alopecurus’ szó szerint mind a három tagjában egyező a rókafarkfű növénynevünkkel. A német név latinból fordított; vö. alopecurus (&lt; görög alopex ’róka’; oura ’farok’) &gt; latin Alopecurus pratensis ’réti ecsetpázsit’, akár a francia queue renard. Idegen nyelvi megfelelői a francia vulpin des prés, vulpine, olasz coda di volpe, orosz liszohvoszt lugovoj, cseh psárka lucni, lengyel lisi aga, román coada-vulpii.

A mezei csormolya réti és szántóföldi gyom, de a legelőkön is előfordul. Itt kártétele kisebb. Latin arvense fajneve termőhelyére utal (&lt; latin arvum

’szántó’). A búzában kellemetlen, mert hasonló alakja és nagysága miatt nehéz belőle kitisztítani. Kemény magját az őrlés csak összelapítja, ezért a lisztbe

ma már csak ritkán kerül. Ha mégis, a liszt és a kenyér ibolyaszínűre festődik. Hazánk területéről a fajra vonatkozó első archaeobotanikai adatok a bronzkorból

valók.

A kéküstökű csormolya ’Melampyrum nemorosum’ virágai sárgák, murvalevelei kékek. Gyakori, különösen tölgyesekben fordul elő tömegesen.

§ madagaszkári vörös fodi (Foudia madagascariensis) – Fodi: csn

Más néven: madagaszkári fodi vagy madagaszkári fodiszövő.

Madagaszkár területén honos, ahol egyike a leggyakoribb madárfajoknak. A sziget szinte valamennyi élőhelytípusában megtalálható (a mezőgazdaságilag művel területeken, a száraz szavannákon és bozótos területeken, sőt a városokban is), csak a zárt erdőket kerüli el. a hegyvidékeken 2450 méteres magasságig felhatol.

Mivel tetszetős küllemű faj sokfelé betelepítették. Ilyen betelepített állományai élnek a Comore-szigeteken, Réunion, Mauritius és Rodriguez szigetén, a Seychelle-szigeteken, a Brit Indiai-óceáni Területhez tartozó Chagos-szigeteken és Szent Ilona szigetén is. Néhány helyen ezek közül mezőgazdasági kártevővé vált és több helyütt fenyegeti az ott őshonos ritka egyéb fodi-fajokat agresszív terjeszkedése miatt.

A madár hossza 12,5 centiméter, testtömege 14-19 gramm.

A fajnál erősen kifejezett ivari dimorfizmus figyelhető meg. A tojók és a fiatal madarak tollazata fakó barnás-homokszínű, nagyon hasonlítanak egy verébre. Ezzel szemben a hímek a nászidőszak során a szövőmadárfélék között is az egyik legszínesebbnek számítanak. Tollazatuk ilyenkor egész testükön fénylő vörös színűvé válik. A nászidőszakon kívül narancssárga

vagy sárga, barna szárnyfedőtollakkal és farokkal. Mindkét ivar

csőre rövid, kúpos, alkalmas magvak kicsippentésére és feltörésére.

A vörös fodi a költési időszakon kívül nagy csapatokban él. Tápláléka vadon élő

Fűfélék és termesztett gabonafélék magvai. A rizstermesztő vidékeken veszélyes mezőgazdasági kártevővé válhat, mivel itt fő táplálékává a Rizs magvai válnak és nagy csapatokban alapos pusztítást visz véghez a földeken.

A fiókanevelési időszakban viszonylag sok rovart fog, hogy a fiókák nagy fehérjeigényét fedezni tudja.

Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A költési időszak februártól májusig tart. Ilyenkor feladja közösségi életmódját és a hímek egy nagyjából 20 méteres

átmérőjű revírt foglalnak maguknak, ahonnan minden más hímet elűznek. A fészek fűből szőtt tojásdad alakú építmény, mely faágon lóg. A hím

kezdi az építést és a tojóval együtt fejezi be.

A fészekalj 2-4 halványkék tojásból áll. Ezeken a tojó 11-14 napig kotlik. A fiatal madarak 2 hét után repülnek ki. Táplálásukban mindkét szülő részt vesz. A fogságban tartott egyedeknek egy négy hónapos szaporodási időszakban akár három fészekaljuk is lehet, így ez alapján feltételezhető, hogy a szabadban is legalább kettő fészekaljat röpítenek ki egy szaporodási időszak során.

§ Fodor-álböde (Dapsa fodori) – Fodor: csn, rfk

(A fotón közönséges álböde látható.)

Az álbödefélék (Endomychidae) a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

Az álbödefélék minden állatföldrajzi régióban előfordulnak, de többségük a trópusokon él. Eddig 1782 fajuk ismert.

Az álbödeféléknek Magyarországon 14 Faja fordul elő.

Penészevő álböde

2-2,5 mm nagyságú, vörösesbarna színű. Teste sűrűn szőrös, csápja bunkós, előtorának két szélén egy-egy hosszanti rovátka van. Élőhelye: nedves, penészes pincék, gombás avar, stb. Évente több generációja van. Penészevő, gombafonalakkal táplálkozik. A fertőzött helyiségben gyakran tömegesen elszaporodik. Szerepe: a gombafonalak, ill. spórák széthurcolásával a fertőzést terjeszti. Védekezés: inszekticidek és gombaölő szerek elpusztítják.

§ Fodormenta vagy zöldmenta (Mentha spicata) – Fodor: csn, rfk

Népies nevén: köményes menta vagy kerti menta.

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozik.

Nemzetségének a típusfaja.

Vízpartokon, nedves réteken előforduló évelő fűszer-, és gyógynövény. Kertekben jól termeszthető. Íze kellemes, mentolos. A növényi drog illóolajat (karvont, karveolt), cseranyagokat, flavonoidokat tartalmaz. A drogot a leveléből (Menthae crispae folium) vonják ki.

Európa nagy részén, valamint Ázsia déli térségeiben őshonos növényfaj.

Gyógyászati célokra a növény száráról lefosztott leveleit hasznosítják. Gyűjtési ideje június-augusztus.

Hatóanyagainak köszönhetően jó székhajtó, görcsoldó és emésztésjavító hatású, epetermelést fokozó, de gyomorerősítőként is elfogadott. Illóolaját megfázás

esetén inhalálásra használják. Meghűlés esetén teája köhögéscsillapító hatású. Káros mellékhatása nem ismert.

Fűszerként: Kellemes italú tea, vagy teakeverékek alkotórésze, ízletes fodormentaszósz készíthető belőle, mely a báránysültnek különösen pikáns ízvilágot kölcsönöz.

Illóolaját az illatszer- és élelmiszeripar édesipari termékek (cukorkák, fogkrémek, szájvizek, szappanok, samponok, rágógumik) íz- és illatösszetevőjeként hasznosítja. A világ mentoltermelése évente kb.

100 tonna körüli kristályos anyag. Ismert, a fiatalok körében kedvelt ital még a menta felhasználásával készülő mojito koktél is.

§ Kövi fodorka (Asplenium ruta-muraria) – Fodorka: csn

Magyarországon honos örökzöld páfrányfaj, sziklagyepekben, erdőkben, falakon találhatjuk meg, a mészkő alapkőzetet kedveli. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Kis termetű évelő növény, 5–10 cm magasra nő. Levele hármasan összetett. Áttelelő szerve rizóma. A spórák április-májusban érnek.

A laza, tőzeges, tápanyagban szegény talajt kedveli. Bőségesen öntözzük 2-3 naponta. Nem bírja a szárazságot. Magas páratartalmat igényel, száraz helyen rendszeresen permetezzük a leveleit. Fényigénye közepes, a félárnyékot kedveli. A növény spóravetéssel szaporítható.

§ Fogassüllő (Sander lucioperca) – Fogas: csn

A másfél kilósnál nagyobb példányok népies neve fogas, az ennél kisebbeké süllő. A névváltozat a fogasméretűre fejlődött süllő szájában lévő kapófogai

miatt van.

A süllő Európában honos, megtalálható a Brit-szigetektől egészen Oroszország középső részéig. Magyarországon a nagyobb folyókban és tavakban is előfordul ez a kiváló sporthal, mely a halász- és horgászzsákmányt érintően is jelentős. Gazdaságilag fontos faj, a magyar konyha nevezetes halétele és a balatoni süllőnek köszönhetően népszerűsége töretlen.

Közép- és Kelet-Európában elterjedt faj, de másfelé is betelepítették. A Kárpát-medence vizeiben őshonos, a keleti elterjedési határa az Aral-tó. Hiányzik Nyugat- és Dél-Európából, bár Olaszországban telepítik.

A nem túlságosan gyors folyószakaszokon, a jó oxigénellátottságú, szennyezésektől mentes állóvizekben érzi jól magát. Jól alkalmazkodik a sókoncentráció változásához, így félsós, torkolat közeli tengeröblökben is megél. Elkerüli viszont a laza üledékkel fedett mederrészeket és az elmocsarasodó vizeket, mivel a lebegő iszapfelhő szemcséi a kopoltyúlemezei közé jutva a hal pusztulását okozhatja. A kis folyóknak inkább csak a torkolatában fordulnak elő a befogadó nagyobb folyóból felúszó fiatalabb példányok.

Erősen megnyúlt, oldalról összenyomott, aránylag alacsony hátú hal. Feje nagy, szintén oldalról lapított, orrhossza jóval meghaladja a szem átmérőjét.

Csúcsba nyíló szája is nagy, fölső állkapcsának vége eléri a szem hátsó vonalát, esetleg azon is túlér. Szájában erős fogak ülnek, melyek között nagyobb, a többi közül kiemelkedő ebfogak is találhatók. Két hátúszója közül az elsőben 13-17 tüske, a másodikban 19-24 elágazó sugár számlálható. Farokúszója jól

fejlett, a széle mérsékelten bemetszett. Anális úszója rövid, benne 11-13 osztott sugár van. Hasúszói a mellúszók alatt, de azoknál kicsivel hátrébb foglalnak helyet. Pikkelyei aprók, számuk az oldalvonalon 80-100. Zöldesszürke alapszínét szabálytalan alakú és elrendeződésű sötétebb harántsávok mintázzák. A legnagyobb példány 117 centiméter volt. Magyarországi rekordja 15,5

kilogramm tömegű. 45-47 csigolyája van.

Egészen az 1700-as évekig azt gondolták, hogy a süllő a csuka és a sügér keveréke. Az 1500-as években ezért adta neki a svájci zoológus

Conrad Gessner a Lucio-perca nevet, ami "csukasügért" jelent. A süllőről szóló leírásában többek között a következőket írta:

„ Ennek a különleges német halnak a feje egy csukáé, de a testének többi része meg egy sügér. ”

Mindezek ellenére legjobban hasonlít hozzá legközelebbi rokona, a kősüllő, de az kissé zömökebb, szája kisebb - fölső állkapcsának vége legfeljebb a szem középvonaláig ér -, kifejlett példányainak nincsenek ebfogai, és oldalán

a harántsávok határozottabbak. A csapósügér teste még zömökebb, és első hátúszója végén fekete foltot visel.

Oxigénigényes hal, ezért a folyó vizekben elsősorban a kavargó és örvénylő részeken fordul elő. A mederben nagyobb kő vagy tuskó mellett szívesen tanyázik, szereti a búvóhelyeket, ahol csoportosan előfordulhat (süllő tanya). Az adott vízterületen gyakori halak közül válogatja táplálékát, nem annyira faj, mint inkább méret alapján szelektálva közöttük, a kisebb méretűeket részesítve előnyben és ezért lehet halszelettel csalizott készséggel kapásában bízni. Valószínűleg lassúbb emésztése miatt nem olyan falánk ragadozó, mint a dunai galóca vagy a csuka.

A horgászok a süllő kapására tavasszal és ősszel napközben, nyáron pedig reggel, délután és éjszaka is számíthatnak. Rablására jellemző, hogy előle a kishalak legyezőszerűen menekülnek. Ha elvéti áldozatát, visszavonul és nem üldözi tovább a prédát.

Ivarérettséget 3-4 éves korban éri el, március-áprilisban szaporodik. Tavasszal a hímek a fél méternél mélyebb, kemény aljzatú vizeket keresik fel, ahol a fészeknek alkalmas növényzetet - folyóknál az elöntött hullámtéri vegetációt vagy a parti fűzfák kimosott gyökérzetét - letisztogatják. A nőstények erre

rakják ikrájukat, amelyet a megtermékenyülés után egészen a kikelésig őriznek. Az ikraszemek átmérője 1-1,5 mm, számuk testtömeg-kilogrammonként körülbelül 180 ezer.

Magyarországon a legértékesebb és legkeresettebb halak egyike. Részesedése a halász- és horgászzsákmányban egyaránt jelentős, tehát a süllőállomány gazdasági szempontból is igen komoly értéket képvisel. A magyar konyha nevezetes halételét a szálkanélküli húsa miatt méltán nevezetes balatoni fogast ebből a halból készítik. A szép ezüstszínű balatoni fogassüllőt egészben sütik meg, citromkarikával díszítik és tepsis burgonyával tálalják.

Magyarországon a legkisebb kifogható méret 30 centiméter. Tilalmi időszak március 1-jétől - április 30-ig van.

Magyarországon a Magyar Horgászban közölt horgászrekord szerint 14,96 kilogramm a legnagyobb süllő, mely 2007-ben került horogvégre.

A világrekord: 18,70 kg, melyet 1990-ben Ausztriában a

Dunából fogtak, ennek a halnak a hossza 116 centiméter volt.

§ Barnás fogasvargomba (Radulomyces molaris) – Fogas: csn

Termőteste apró kerek foltokként jelennek meg, amelyek később akár fél méter hosszan összeolvadhatnak. Felszínén néhány mm hosszú tüskék keletkeznek. Ezek a termőtest pereme felé egyre alacsonyabbak. Ezért széle csak ráncos, nemezes, szálas. A tüskék teteje hegyes, vagy finom szálakra foszlik. Az egész gomba egyszínű világos vagy sötét okkerbarna, a nedvesség tartalmától függően. Elterjedési területe egybeesik a tölgyekével. 

Hegyvidéki lombos erdőkben, az elhalt koronában lévő, vagy már a talajon fekvő ágakon, törzseken találjuk termőtesteit. Ezek szinte egész évben folyamatosan teremnek. Legfeljebb a téli fagyok, vagy a júliusi szárazság idején ritkábbak. Az alföldi ligeterdőkben is előfordul. Leggyakrabban a tölgyfák, a bükk és a gyertyán faanyagát korhasztja. 

Nem ehető. 

§Mirigyes fogasfű (Parentucellia riscasa) – Fogas: csn

Faj: Parentucellia riscasa MIRIGYES FOGASFŰ: érdes, mirigyes hajtású kúszónövény.

… figyelmesen megvizsgálod őket, úgy ízlelgetve a Farkasboroszlán, Mezei Tikszem, Párducfojtó Zergevirág, Pézsmaboglár, Taréjos Csormolya, Mirigyes Fogasfű...

§ Fogoly (Perdix perdix) – Fogoly: csn

A fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1987-ben „Az év madarává” választotta.

Európa mérsékelt övi részétől, Írországtól a Jenyiszejig terjedt el, a természetes sztyeppkörnyezetben őshonos.

Eredeti hazáján kívül betelepítették Új-Zéland, Kanada és az Egyesült Államok területére is. Ezeken kívül világszerte sokfelé próbálták betelepíteni (az Orkney-szigetekre, a Külső-Hebridákra, Norvégiába, a Hawaii szigetekre, a Fidzsi-szigetekre, Ausztráliába, Tasmaniába és Chilébe), de sikertelenül.

A mezők madara, a megművelt, változatos vidékeken érzi jól magát, eközben megkívánja közelében a sűrű bokrosokat, kisebb erdőrészeket, de legalább is

gazos bozótokat, ahol búvóhelyet találhat. A szálerdőt kerüli, csak az erdőszéleket keresi föl, s éppen úgy idegenkedik a nedves, mocsaras helyektől, kivéve ha ezek között kis erdőcskék, vagy jól kiemelkedő szigetek vannak.

Testhossza 29-31, szárnyfesztávolsága45-48 centiméter, testtömege 350-450 gramm.

Csőrét csekély viaszhártya borítja, orrgödrei csupaszok, teste zömök. Csűdjének vértezése elől-hátul kétsoros. Tollazata a nem, kor, sőt a tájék szerint is

eléggé különböző, s ha nem is csillogó, de mégis kellemes benyomású. A vén kakas homloka, szemöldöksávja, torka és a fej oldalai világos rozsdaszínűek,

a nyak eleje és oldala meg a begye hamvasszürke, finom, fekete harántvonalakkal hullámosan tarkítva; feje búbja barnás, sárgás szárfoltocskákkal; háta szürke, rozsdavörös harántszalagokkal, világos szárfoltokkal és finom, zegzugos vonalkákkal; alsó testének oldalai szürkék, vörösbarna harántfoltokkal, a has fehéres, közepén nagy, gesztenyebarna vagy rozsdabarna patkóval. A farktollai rozsdabarnák, a középső négy rozsdasárgás, szürkés és sötétbarna, finom csíkozással és apró foltozással. A farcsík a négy középső tollhoz hasonlószínű; alsó farkfedői rozsdasárgásak, barnán pettyezve; alsó szárnyfedői fehérek, nagy evezői feketésbarna alapon rozsdasárgás harántszalagokkal és foltokkal tarkítottak. A kis és középső szárnyfedők belső zászlója gesztenyevörös, középen pedig kirívó agyagsárgás-fehér, keskeny hosszanti szárfolt van. Szemei dióbarnák, a szeme körül lévő keskeny, csupasz gyűrű és a fül felé húzódó, háromszögletű csupasz rész vörös; csőre kékesszürke, lábai hamvaskékek vagy szaruszürkék.

A tyúk kisebb, hasonlít a kakashoz, de kevésbé szép, patkója nem olyan nagy,

fakóbb háta pedig sötétebb.

Tápláléka magvakból, kis részben rovarokból áll; különösen a fiatal egyedek fogyasztanak sok rovart, ami fontos fehérjeforrás a számukra. A fogoly ragaszkodik élőhelyéhez, csak tartósan kemény tél esetén kóborol, de ez a szétszóródás jelentős pusztulással fenyeget.

A fogoly monogám madár, egy életre választ párt. Talajmélyedésbe kapart, fűvel bélelt fészkét többnyire árokszéleken, erdőssztyepp jellegű réteken készíti.

Április végén, vagy május elején kezd a fogolytojó (vagy tyúk) a tojásrakáshoz A fészekalj általában 8-10 tojásból áll, de nem ritka az ennél nagyobb fészekalj

sem. A tojások átlagban 33 mm hosszúak, 26 mm szélesek, körtealakúak, simák, kissé fényesek, színük halvány zöldesbarnás-szürke. A tojásokon 24-25 napig

csak a tojó kotlik, a hím (vagy kakas) a közelben őrködik. A csibék a kikelés után szinte azonnal elhagyják a fészket, kéthetes korukig apró rovarokat

fogyasztanak. A szülők vezetésével tavaszig egy csapatot alkotnak, akkor egy idegen csapatból párt választanak maguknak.

Vadászható faj, október 1-jétől december 31-ig, kizárólag mesterséges kibocsátás esetén és külön engedéllyel.

§ Fogolyfű – tudományos neve: közönséges falgyom - (Parietaria officinalis) – Fogoly: csn

További nevei: falifű, romfű.

A csalánfélék (Urticaceae) családjába tartozó faj.

Magyarországon őshonos. Fő elterjedési területe Közép- és Dél-Európa, Az Ibériai-félszigetről, Nagy-Britanniából és a Dániától északra eső területeken hiányzik. Köves, sziklás helyeken, romokon, üde gyomtársulásokban, szurdokerdőkben fordul elő.

Egyenes 40-60(-100) centiméter hosszú szárú évelő, levelei

lándzsa alakúak, 10 centiméter hosszúságra is megnőhetnek, ép szélűek, áttetszőek, illetve pöttyökkel díszítettek. Jelentéktelen, néhány mm átmérőjű virágai apró bogernyőkbe tömörülnek a levelek tövében, négy tagúak, zöld színűek. Júniustól szeptemberig virágzik.

Drogja a virágos hajtás (Parietariae herba) cseranyagot, keserűanyagot, gyantát és glikozidát tartalmaz.

A mai gyógyászatban nincs nagy jelentősége, elvétve található meg teakeverékekben. Vizelethajtónak és sebkezelésnél használják. Teáját vese- és hólyagbántalmaknál alkalmazzák. Régen vese- és epekő megelőzésére, reumás panaszokra, köhögéscsillapításra, de még súrolószerként is alkalmazták.

§ Pirosfejű fojtópók (Dysdera ninnii) – Fojtó: csn

Előteste élénkvörös, bemélyedő pontokkal mintázott. Sík- és dombvidéken szórványosan fordul elő.

Gyakoribb a sárgás fojtópók (Dysdera crocota), amely Magyarország sík- és dombvidékein általánosan elterjedt.

Melegkedvelő állat, gyakran behúzódik kőbányákba, szőlőültetvényekre is. Eredetileg csak Eurázsiában élt, de napjainkra, más kontinensekre is behurcolták.

Család: Dysderidae – Fojtópókok

Eltérően a legtöbb póktól, csak 6 szemük van, melyek patkó alakba rendeződnek az előtest elején. Csáprágójuk erős, szétálló. Utótestük megnyúlt, hengeres. Fogóhálót nem készítenek. Éjjel járnak zsákmányuk után, ami főként ászkákból áll.

§ Fokhagyma (Allium sativum) – Fok: csn

Az Amarilliszfélék családjába tartozó faj.

Gyógy- és fűszernövény, melynek hagymája fogyasztható; felvágva erőteljes aromát (egyesek szerint illatot, mások szerint szagot) bocsát ki. Népies neve „foghagyma” vagy „büdös hagyma”.

Elő- és Dél-Ázsiában őshonos; különleges ízjavító hatása miatt az egész világon kedvelik. Egyes ókori népek varázserőt tulajdonítottak neki, Egyiptomban szent növényként tisztelték. A középkorban is gyógyító és tisztító erőt tulajdonítottak neki, gerezdjét amulettként hordták a nyakukban. A Pestisdoktor madárfejszerű álarcának csőrrészébe (amin át az orvos belélegezte a levegőt) többek között fokhagymalevelet is tettek. Hazánkban a 15. században kezdték termeszteni.

Gerezdjeiről szaporítják; ősszel vagy tavasszal 20 × 10 cm-es sor- és tőtávolságra duggatják. Mivel meleg- és fényigényes, Magyarországon kiváltképp Makó környékén termesztik. Egyenletes vízellátás mellett bő termést hoz.

Ha a levele és szára elszárad, a gumókat szellős helyen utánszárítják, a rögöktől, gyökérzettől megtisztítják, füzérbe vagy koszorúba fonják, és szellős, száraz helyen (padlás) felfüggesztve tárolják.

Hatóanyagai. Erős antibakteriális és gombaellenes hatását Louis Pasteur már 1858-ban leírta. Később, 1920-ban a svájci Sandoz gyógyszergyár izolálta az antibakteriális hatóanyag vegyületeit, az alliint és az abból kialakuló allicint.

Kínai kutatók által in vitro (emberi szervezeten kívül) végzett kísérletek arra engednek következtetni, hogy az allicin más élettani hatásai mellett ráksejtellenes tulajdonsággal is bír. A fokhagyma tartalmaz még

szénhidrátot, fehérjét, fontos ásványi anyagokat, valamint több vitamint (A-vitamin, B-vitamin, C-vitamin, E-vitamin), amiknek köszönhetően erős antioxidáns hatást fejt ki. A komplex összetevőknek köszönhetően jelentős immunrendszer-erősítő hatást is megfigyeltek. Jellegzetes illatát egy kéntartalmú anyag, az ajoén adja.

A modern orvostudomány igazolta a fokhagyma vérnyomáscsökkentő (2 Hgmm-el csökkenti a vérnyomást egy gerezd fokhagyma), baktérium-, vírus- és gombaellenes, emésztést elősegítő, bélfertőtlenítő, bélféregűző, epe- és májműködést elősegítő hatását. Ugyanakkor (galambokkal kapcsolatban) beszámoltak a bélflórát és ezáltal potenciálisan az emésztést gátló hatásról is.

Sokáig úgy vélték, és néhány korábban elvégzett kísérlet eredményei is arra mutattak, hogy a magas koleszterinszint csökkentésére is hatásos, azonban a Stanford Egyetem vizsgálatai (2007. február) nem igazolták ezt az elképzelést.

Felhasználják levesek, főzelékek, saláták, sültek, vadhúsok, szószok, kolbászáruk készítéséhez, de kedvelt pirítós vagy lángos ízesítéséhez is. A legtöbb hús pác és húsfűszerkeverék már-már kötelező alkotóeleme, a Curry egyik meghatározó ízanyaga. Gerezdenként, összezúzva vagy szárítva és porítva (például fokhagymasóként) egyaránt használják. A balkáni ételek legtöbbjéhez (ürüsült stb.) nélkülözhetetlen. Fermentálással, speciális körülmények között állítják elő a fekete fokhagymát, mely az ázsiai gasztronómiából került át a nyugati konyhába.

A gyógyszeripar a fokhagyma hatóanyagait elsősorban antimikrobiális hatásai miatt alkalmazza, valamint vérhígító és vértisztító hatása miatt. Vírus-, baktérium- és gombaölő hatása bizonyított, mind külsőleg, mind belsőleg. Megfázások során, vérzéssel együtt járó betegségeknél is kiválóan alkalmazható, mivel a véráramban jelen lévő mikroorganizmusokat és parazitákat is képes elpusztítani kénvegyületei révén. Külsőleg alkalmazva bizonyítottan elpusztítja a HPV-t, néhány nap alatt képes például a lógó bőrszemölcsöket eltüntetni. Jó féreghajtó hatása van. Vérhígító hatással is rendelkezik, nem engedi összetapadni és aggregálódni a vér alakos részét.

§fonálférgek (Nematoda) – Fonál: csn

Modellfaj: C. elegans

C. elegans - A fonálférgeket 1960 óta használják különféle biológiai kísérletekben. A legnépszerűbb modellszervezet a Caenorhabditis elegans

1 mm hosszú szabadonélő (talajlakó) faj (Nematoda, Rhabditidae). Először Sydney Brenner használta a fajt az egyedfejlődés és az idegrendszer genetikájának vizsgálatában. 1960 óta a C. elegans kutatók száma világszerte több ezresre gyarapodott.

2011 elején elindult a

http://www.openworm.org

projekt.

A C. elegans mérsékelt égövről, szerves anyagokban gazdag televényből, komposztból nyerhető ki legkönnyebben. A faj ártalmatlan baktériumfaló (bakterivor). Laboratóriumi kísérletekben (in vitro) Escherichia coli baktériummal etetik. Ászkákkal való együttélését valószínűleg helyváltoztatásra használja.

A fonálférgek napjainkban is jelentős közegészségügyi problémát jelentenek világszerte. Különösen a trópusokon, a harmadik világ országaiban, és a rossz higiénés körülmények között élőkre jelentenek nagy veszélyt. Körülbelül 60 fajuk emberi élősködő. Becslések szerint az emberiség mintegy 20%-a (több mint 1,5 milliárd ember) fonálférgekkel fertőzött. Évente tízezrek halálát, és sokkalta több embertársunk megbetegedését okozzák.

Emberre is veszélyes fontosabb parazita rendek, példafajok:

Elefántkór

Trichocephalida:

1 elemű, 1. beágyazási szintű lista

• Trichinella spiralis:

trichinellosis

Strongylida:

1 elemű, 1. beágyazási szintű lista

• Ancylostoma duodenale:

kampósférgesség

• Ascaridida

1 elemű, 1. beágyazási szintű lista

• Ascaris lumbricoides

lista vége, 1. beágyazási szint

• Spirurida

• Dracunculus medinensis:

medinai féreg, „tüzes kígyó” lásd még:

Biblia

(Móz. IV./21.).

• Loa loa:

szemféreg

• Wuchereria bancrofti:

"elefántkór" vagy elefantiázis

Továbbá:

Egy állattörzs, amelybe állati és növényi élősködők, valamint szabadon élő fajok tartoznak. Mintegy 20000 leírt fajukat ismerjük, de tényleges fajszámukat több százezerre becsülik. Ezzel a fonálférgek törzse az ízeltlábúak után valószínűleg a második legfajgazdagabb törzs az állatvilágban. A nagy becsült fajszám abból adódik, hogy a parazita fajok gyakran gazdaspecifikusak, azaz adott állatfajnak saját Nematoda parazitája van. Nemcsak fajgazdagok, de egyedszámban- és sűrűségben is tetemes mennyiséget produkálnak: több ezer egyed található akár egy maréknyi földben is.

Életmódjukat tekintve két csoportra oszthatóak: élősködők és szabadon élők. Megtalálhatóak a tengerekben, a félig sós- és édesvizekben, szikes vizekben, mohapárnákban, talajokban, avarban, trágyában stb. A szabadon élő fajok szerves törmelékkel, algákkal, gombafonalakkal, növényi nedvekkel, baktériumokkal táplálkoznak. A ragadozó fajok kisebb állatokat támadnak meg. Sok faj növényparazitává lett. Jelentős számban különböző állatfajok élősködői. Számos parazita faj köz- és állat-egészségügyi szempontból jelentős.

A fonálférgek nevüket cérnaszerűen vékony, hosszú testalakjukról kapták. Ebből ered a Nematoda név is, a görögből: νῆμα (nema): „fonál” + -ώδη (-ode):

„vmilyen. szerű”.

A fonálférgek rosszul fosszilizálódnak, mivel gyakran apró méretűek és testükben/testükön nincsenek kemény struktúrák. Mégis, a Kambrium időszakból ismeretesek fosszíliáik. Emellett el kell ismerni, hogy hatalmas (olykor 10 méteres) hosszúságú paraziták előkerülése nem lehetetlen fosszilis leletekből.

A problémák ellenére a földtörténeti újkorból (kainozoikum) is ismeretesek Nematoda fosszíliák (pl. Borostyánba ágyazottan). Véve azonban, hogy a Karbon időszakból kerültek már elő fonálférgekkel rokon csoportok, nagyon valószínű, hogy a nematodák is élhettek akkoriban valamilyen formában.

Hengeres testű, keresztmetszetben kör alakú, nem szelvényezett szervezetek. Viszonylag egyszerű felépítésű, szelvényezetlen állatok. A fonálférgek testének

egyes részei hatsugaras vagy kétoldali szimmetriájúak.

A test pseudocoel típusú, tehát a fonálférgek nem valódi testüreges állatok. Ez a testüregtípus a testüreg nélküli szervezetek és a valódi testüregesek

közti átmenetet képviseli.

Csillózat nélküli kültakarójuk három rétegű, mely külső vázként szolgál:

1. A kutikula: glikoproteinekből, lipidekből és kollagénhez

hasonló fehérjékből áll. Funkciója a féreg testében a hidrosztatikai nyomás fenntartása, védelem a külső behatásokkal szemben, a parazita fajoknál a gazdaállat emésztőnedvei elleni védelem. A kültakaró felülete általában sima, vagy haránt irányban gyűrűzött. Rajta hosszanti redők, bordák húzódhatnak. A parazita fajoknál gyakran megtalálható a test két oldalán elhelyezkedő feji (cervicalis), oldalsó (lateralis) és farki (caudalis) lebeny (ala).

A kutikula az Ecdysozoa főtörzsbe tartozókra, mint pl. ízeltlábúak, általánosan jellemző. Ez az egyed növekedése során többször cserélődik (vedlés).

2. Az epidermis (hypodermis): a Kutikula alatti, azt létrehozó sejtes szerkezetű, vagy sejthatárok nélküli syncytium. Az epidermis hosszában a testüreg (pseudocoel típusú) felé dorzálisan, ventrálisan és laterálisan megvastagszik, bordákat képez. A bordákban idegtörzsek, a két oldalsóban a kiválasztószervek csövei húzódnak.

3. Az izomréteg: az epidermis alatt futó izomréteg minden rostja egyetlen óriási sejtből áll. Minden izomsejtnek két része van: egy fibrillumokat tartalmazó,

összehúzódásra képes talprésze, és egy összehúzódásra képtelen, az idegrosthoz kapcsolódó, szarkoplazmát és sejtmagot tartalmazó része.

Bőrizomtömlővel mozognak. A bőrizomtömlő csak a fonálférgekre jellemzően kizárólag hosszanti lefutású izmokból áll. Ezért a fonálférgek nem tudnak összehúzódni vagy emelkedni, ehelyett jobbra-balra hajladoznak és tekerednek.

Az izmokat két idegtörzs idegzi be. Ezen hosszanti lefutású vastag idegpályák az állat háti (dorsalis) és hasi (ventralis) oldalán, míg subventralis és

subdorsalis elhelyezkedéssel vékonyabb idegtörzsek futnak. A többi állattól eltérően, ahol az idegrendszer elemei (sejtek) nyúlnak az izomsejtek felé,

itt az izomsejtek nyúlványai létesítenek kapcsolatot az idegrendszerrel. A hasi idegpályán idegdúcok sora figyelhető meg. Az általában kevés sejtből felépülő idegrendszer központja a feji végen található garatideggyűrű.

Különleges érzékelő szerveik a feji végen található amphidiumok és egyes csoportoknál (Secernentea) a farki végen található phasmidok.

Szájnyílásuk és előbelük gyakran háromsugaras szimmetriát mutat. A szájnyílás a féregtest elülső terminálisán, illetve dorzálisan vagy ventrálisan nyílik. Ajkak veszik körül. Ha a szájüreget megvastagodott kutikula veszi körül, akkor szájtok a neve. A fajok egy részénél a szájüreg egyszerű, fegyvertelen; míg másoknál életmódtól függően szájszurony (stylus), fog, vagy tüskeszerű képződmények fordulnak elő.

A szájnyílás a kutikulával bélelt szájüregbe vezet, onnan tovább az izmos nyelőcsőbe (pharynx). A nyelőcső izmos, két részre osztható: corpus és postcorpus. Utóbbiban vannak a nyelőcsövi mirigyek. A nyelőcső lehet sima, de számos fajnál két duzzanat (bulbus) látható rajta.

A bélcsatorna egyszerű, izmok nélküli, egyrétegű hengerhám béleli. A testvégi csúcs közelében találjuk a bélcsatorna kivezető nyílását (anus).

A megemésztett táplálék hasznos elemeinek elszállítására nem áll rendelkezésre specializált keringési rendszer, és külön légzőszerv sincs az oxigén felvételére és elosztására. Ezt hívjuk diffúz légzésnek. Ehelyett minden, a tápanyagok és a melléktermékek a testüregben gyűlnek fel, amelynek tartalma a test két oldalán, hasi oldalon egy csatornában szabályozódik. Tehát sem véredényrendszerük, sem légzőszervük nincs. A keringés funkcióját a testnedvek biztosítják, a légzés a kültakarón keresztül zajlik.

Ivarosan szaporodó állatok, a hímek többnyire kisebbek a nőstényeknél, emellett felismerhetőek a kampósan hajlított farokrészükről. A hímeknek egy vagy

két pár heréje van. A nőstények a petéket azok érése és megtermékenyülése után rakja le. A szabadonélő fajok fejlődésmenetében hat stádium különül el:

tojás (pete) állapot,

négy lárva stádium (L1, L2, L3, L4) és

adult (felnőtt) állapot.

A petékben az embrió fejlődését az L1 stádium követi. A lárva stádiumban a fonálféreg négy vedlésen megy keresztül, ezután eléri az ivarérettséget. Általában az L3 stádium a fertőző alakja az Élősködő fonálférgeknek. A parazita Nematoda fajok fejlődésmenete ettől még erősen különbözhet. Különösen a gazdaszervezetek illetve a közeget tekintve (vizes, szárazföldi) találunk nagy változatosságot.

A fonálférgekben érdekes módon átlagosan kevesebb testi sejtet találunk, mint a többi, hasonló méretű féregtörzsben. Ez azért lehet, mert a növekedés sokszor

nem sejtosztódással, hanem az egyes sejtek megnövekedésével zajlik. Ebből adódóan a juvenil példányok szervezetében hasonló mennyiségű sejtet találunk mint az ivarérett egyedekben.

A kerekesférgekhez és a medveállatkákhoz hasonlóan, a fonálférgek is képesek a kriptobiózisra. Ez a hosszú nyugalmi állapot segít az egyedeknek átvészelni a hosszabb környezeti stressz időszakait (pl. szárazság).

A Nematoda törzset általában két osztályra osztjuk (Adenophorea, Secernentea).

A Secernentea osztály Phasmidia néven is ismert, mert rendelkeznek phasmidiumokkal (kémiai ingerekre érzékeny szervek, melyek egyes fonálférgek farki végén helyezkednek el). A feji végen két körben 16 papilla található. A parazita fajoknál ezek a papillák jelentősen módosulnak. A kutikula gyakran hossz és haránt irányban bordázott. A kiválasztószerv jól fejlett, páros oldalcsövekből áll, melyeknek közös, kutikulával bélelt kivezető járatuk van. A hímeknél farki papillák, lebenyek (bursa copulatrix) előfordulnak. Szabadonélők, valamint növényi és állati paraziták. Jellemzően nem víziek.

Az Adenophorea osztály, amely Aphasmidia néven is ismeretes volt, esetében nincsenek phasmidok. Az amphidiumok változatos felépítésűek. A 16 feji érzékszerv (serték, papillák) az ajkakon vagy mögöttük helyezkednek el. A kutikula általában sima, de hosszanti és haránt irányú csíkozottság is előfordul. A kiválasztószerv hasoldali, egyetlen sejtből áll, kivezető csöve kutikulával nem bélelt. Szabadon élő tengeri, édesvízi és szárazföldi fajok tartoznak ide. Kisebb hányaduk növények és állatok élősködői. A legtöbb tengeri faj ehhez a két osztály elkülönítése. A fejlettebb Secernentea és a primitívebb Adenophorea osztályok között is különbséget tesz (Poinar Jr. 18-20).

A technika és a taxonómia fejlődésével a Nematoda osztályozás is jelentősen fejlődött. Ennek ellenére az egyetlen, valósághű törzsfát illetőleg a Nematoda kutatók még

mindig nem jutottak konszenzusra.

§ Fonálgomba – tudományos neve: Gémüstökgomba – (Typhula fistulosa)

- Fonál: csn

Syn.: Macrtotyphula fistulosa, csöves bunkógomba, gémüstök fonálgomba

Termőteste 10-20 (30) cm magas, karcsú (2-8 mm átmérőjű) hengeres vagy kissé bunkós, csúcsa néha kihegyesedő, belseje üreges, sárgás-, vörös-, szürkésbarna, felülete sima vagy finoman, hosszirányban ráncolt, alja nemezes, gyakran kissé gyökerező. 

A termőtest - alja kivételével - felületének nagy részét bevonja. 

Húsa rugalmas, sárgás, íz és szag nem jellemző. 

Előfordulása szeptembertől novemberig; talajon fekvő vagy eltemetett lombos fa ágain, különösen bükkön, de nyíren és égeren is nőhet; egyenként vagy seregesen. Magyarországon ritka faj. 

Étkezésre alkalmatlan, ha megtalálnánk, hagyjuk termőhelyén! 

Megjegyzés: mérete ellenére kitűnően álcázza magát, nehezen lehet észrevenni. Hosszúra megnyúlt, rugalmas, üreges termőtestéről ismerhető fel. 

§ Fonócápa (Carcharhinus brevipinna) – Fonó: csn

A fonócápa előfordulási területe az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben, valamint az Indiai- és a Csendes-óceánok határán van. A trópusok és a mérsékelt öv melegebb vizeit választja élőhelyül. Floridánál, Louisiánál és a Mexikói-öbölben élő egyedei nagy vándorutakat tesznek meg. Korábban, gyakran összetévesztették a feketevégű cápával (Carcharhinus limbatus).

Ez a cápafaj általában 250 centiméter hosszú, de 300 centiméteresre is megnőhet. Körülbelül 210 centiméteresen számít felnőttnek. Az eddigi legnehezebb, kifogott példány 89,7 kilogrammot nyomott. Testalkata hosszúkás és karcsú; a feje hosszú orrban végződik. A kopoltyúnyílásai szintén hosszúak. Fogai kicsik és keskenyek; rajtuk kiemelkedés látható. Az első hátúszója kicsi; a két hátúszó között nincsen kiemelkedés. A farokúszó felső nyúlványa, a testéhez képest nagyon hosszú. Testszíne felül és oldalt szürke, alul pedig fehér. Az oldalain a szürke alapon fehér sáv fut végig. A felnőttek és a fiatalok második hátúszóin, a farok alatti úszóikon, a mellúszóik alsó részén és a farokúszók alsó nyúlványain fekete, vagy sötétszürke foltok láthatók. Ezek a foltok hiányoznak a kölyökcápáknál.

Óceáni cápafaj, amely rajokban úszva a korallzátonyokat is felkeresi. A legtöbb példány a szubtrópusokon él, de egyesek a trópusi és a mérsékelt övi vizekbe is beúsznak. A vízfelszíntől, egészen 100 méteres mélységig tartózkodhat. A kontinentális selfeken és a szigetek környékén keresi táplálékát, amely általában csontos halakból, kisebb cápákból, kalmárokból, tintahalakból és nyolckarú polipokból áll. Vadászat közben a cápa tátott szájjal, Orsó módjára fordulatokat tesz a saját tengelye körül - talán innen ered a fonócápa neve is, aztán pedig kiugrik a vízből.

Legfőbb külső élősködői az evezőlábú rákokhoz (Copepoda) tartozó:

Alebion carchariae,

Alebion elegans,

Nesippus crypturus,

Nesippus orientalis

és

Pandarus smithii.

A fonócápa elevenszülő. A nőstény testében fejlődő peték szikzacskója kiürül mire az embriók 20 centiméteresek lesznek, ezután a szikzacskó méhlepényszerűen az anya szöveteihez kapcsolódik.

Egy alomban akár 20 kölyökcápa is lehet; de általában csak 3-15 van. Születésekor a kis fonócápa 60-80 centiméter hosszú. Belső megtermékenyítéssel szaporodik, párosodáskor a felnőttek egymáshoz simulnak.

Ezt a szirticápát ipari mértékben halásszák. A sporthorgászok is kedvelik. Mellékfogásként is gyakran kerül a hálókba. Frissen, szárítva és sózva árusítják. Úszóit a cápauszonyleveshez használják fel. Májából vitaminos olajokat készítenek.

§ Napraforgó (Helianthus annuus) – Forgó: csn

Magas szárú, sárga, tányér alakú, fészkes virágzatú termesztett növény; Helianthus annuus.

kenyérvirág J: 1. napraforgó. 2. körömvirág. tányérbél, tányérrózsa, tányérvirág J: (táj) napraforgó.

Ma terminológiai gazdagság jellemzi, ismert bógencs, csibagó, forgó, kurakac, kenyérbél, kenyérvirág, mezsgyezsír, morgó, napraforduló, napvirág, szemecske, szotyola, tálcsavirág, tányérrózsa, tányérica, tutzella, uszu stb. elnevezése.

Tsötönyi Márton (1831) Tányér Rózsa néven említi. Tudományos neve, a görög

szavakból képzett Helianthus ugyanazt jelenti, mint a régi füvészek által adott flos solis. Nálunk is napvirágnak, nem egészen helyesen napraforgónak (R.

1787) nevezik. Összetett szó, mely a napraforgó virág kapcsolatból önállósult. Némely vidéken tányérvirág, tányérrózsa vagy kenyérvirág a neve. Magas szárán hatalmas fészekvirágzatok nőnek, melyekben olajos magvak teremnek. Innen való kenyérvirág neve; a fészkeket pedig tányérnak nevezik, erről kapta előbbi két nevét.

Murmelius szótárában (1533), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.), Calepinus szótárában (1585), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) és Kájoni Jánosnál (1656) megtaláljuk a napra néző fű, nap után néző fű, illetve Kájoninál a napraforduló elnevezést. Melius Juhász Péternél (1578) az Intybus a

nap után járó fű (virág), azaz a katáng. Nadányi Jánosnál (1669) jelenik meg először a napra forgó fű kifejezés mint növénynév, azonban még itt sem a mai

értelemben, hanem a körömvirág Franciaországban használatos neve nyomán alkotott, és azt is jelölte. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a Heliotropium europaeum neve nap-füve, napra nézö-fü, nap után forduló fü (&lt; német Sonnenwende). Dugonics András példabeszédeiben (1820) egy szólásban ez áll: „Napra forog a’ tányér virág is.”

A spanyolok korán megismerték az Amerikából származó legújabb napraforgót, és heraldikai virágukká választották. Amerika felfedezése után néhány évtizeddel, 1568-ban borult először virágba a növény Madridban, és hamarosan meg is kedvelték óriási virága miatt.

A XVI. század füvészei flos solisnak, ’napvirágnak’, corona solisnak, ’nap koronájának’, sőt solsequiumnak, ’napkövetőnek’ keresztelték el. A solsequium név a Besztercei Szójegyzékben (1395 k.) is szerepel.

Az ókor természetrajzírói, elsősorban Plinius az olyan növényeket, amelyekről megállapították, hogy a nap járását követik, heliotropiumnak, szó szerint

’napraforgónak’ nevezték. Mint írta: „A heliotropionnak arról a csodálatos tulajdonságáról, hogy mindig a nap felé fordul, már többször esett szó. Olyan

nagy a szeretete a nap iránt, hogy éjjelre bezárulnak a virágai, és így epekednek utána.” Hogy azután pontosan mely növényre vonatkoztatta leírását, ma

nem lehet megállapítani, de tény, hogy ismerte a heliotropizmust, a fényérzékenységet.

A feltűnő külsejű Helianthus anuus, a mai napraforgó is a görög helios ’nap’ szó után kapta a nevét. Az indiánok már 3000 évvel ezelőtt termesztették.

A XV. században az aztékok Nap-papnői napraforgó-koronát viseltek, kezükben napraforgót vittek, és arany ékszereiket is a virág motívumai díszítették.

A régi maja indiánok a sziromlevelek főzetét afrodiziákumként itták. Ezek és a növény zöld részei fő hatóanyagként a nemi életet ösztönző klorogénsavat tartalmazzák. A magvakban E-vitamin van, amely szintén pozitívan hat a nemiségre. Lonicerus azt ajánlja, hogy a friss sziromleveleket olajban megsütve, sóval és borssal ízesítve kell elfogyasztani, mert „nagyobb erőt kölcsönöznek a házasélethez”.

Magyarországon csak a XVII. században jelent meg, akkor is csak Pozsonyban. Magyarországi jelentőségét szárazságtűrő természete hozta felszínre. Az első adat Heindel Ferdinánd ügyvéd pozsonyi kertjéből 1651-ből származik, a növények katalógusában Flos solis major a neve. De díszlett az érseki kertben is, a magyar füvészek közül elsőként Lippay János (1664) írta le: „A naputánjáró virág még ki nem nyílt fejét, főve, saláta módjára ették, éppen úgy, mint a spárga hegyét”. Még Csapó József (1775) korában sem volt fontos cikk a napraforgó magja, noha már elterjedt a magyar kertekben. Később Veszelszki Antal (1798) már megemlíti, hogy „magva a gyermekeknek és a madaraknak kedvelt eledele, s talán olajat is lehetne magjából ütni”. Pethe Ferenc (1805) külön értekezésben is foglalkozott vele, és különösen értékelte, mert az volt a véleménye, hogy „a’ napraforgót (helianthus annuus), melynek termesztésére talán semmi nemzetnek nints nagyobb oka, mind az erdőtlen alföldi Magyarnak, a’ magyar nemzeti gazdasághoz tartozható plánták közzé tehetem egész jussal; annyival is inkább, mivel’ a’ hazában egészen esméretes és önként teremhető plánta, mely azon helyről, a’ hol egyszer termett, semmi idő’ viszontagsága által soha többé magában ki nem veszhet”. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében napraforgó alakban szerepel (1813: OrvF.).

A régi naputánjáró kifejezés ma is használatos Brassó megyében és a moldvai csángók nyelvében. Ennek eltorzult alakja ott a lapitányjáró, lapitánjárom

és kapitányjáró. Tányérvirág a neve a Mátra vidékén, Borsod megyében, Mezőkövesden és Cegléden. A Duna–Tisza közén tányérrózsa, a Dunántúlon tányérbél, tányérbéli, tányérbélvirág, Szegeden és Torontál megyében tányérica volt. A virág nagy, lapos, kerek alakja motiválta a névadást. A Dunántúl középső és déli vidékeiről, Somogy és Fejér megyéből, a Balaton vidékéről a szotyola, illetve szotolya névről tudunk. Ez a szottyan, szotykos hangfestő-hangutánzó szócsaládba tartozhat.

A XIX. század közepén a magtermelés Oroszországban már igen jelentős. A napraforgómag, a „szemecski” kedvenc csemegéjük volt. Nemcsak az utcákon, a vasúti kocsikban, hajókon ropogtatták és köpködték szájukból a mag héját, hanem a színházakban is. Olyan komoly mennyiséget rágcsáltak el a magból, hogy egy-egy előadás után ujjnyi magasságban borította a héj a padlót. Kárpátalján úgy mondják, ha a magját rágják: cinkéznek.

Ma már nemcsak kerti dísz, hanem fontos gazdasági növény. A napraforgónak valamennyi része fölhasználható. Igen érdekes a tányérja: a magok megdöbbentően szabályos, koncentrikus geometriai alakzatba rendeződnek. Igen szép virágos tányérja, számos képzőművészeti alkotás témája, talán a leghíresebb Vincent van Gogh Napraforgók című festménye.

§ Forrás-kiscsíkbogár (Hydroporus dobrogeanus) – Forrás: csn

CSÍBORFÉLÉK – Fam: Hydrophilidae

A fajok legnagyobb része másodlagosan vízi életmódhoz alkalmazkodott. Úszóképességük ugyanakkor gyenge. Hasoldalukon a levegőbuborékok megtartására gyakran sűrű, bársonyszerű szőrzet látható. A csíborok időnként a felszínre jönnek levegőért. Sajátságos módon veszik fel a levegőt: A felszín alatt hanyatt úszva, egyik csápjukat kiemelik a vízből és a nyakpajzs szögleténél – mint valami kis csövön – levegőt vezetnek a hasi szőrzet alá. A manővert mindkét oldalukon elvégzik. Felületük nem nedvesedik, részben a szőrzet, részben a kiválasztott olajos váladék következtében. A kisebb fajok csak nehezen küzdik le víz alá merüléskor a felületi feszültséget. Lábaik úszólábak, rajtuk úszósertéket viselnek. Általában ragadozó életmódot folytatnak. A vízben élő fajok egy része a peték számára gubót készít, amely vagy szabadon úszik a vízben, vagy a nőstény a hasa alatt cipeli.

Közönséges óriáscsíbor

Hydrophilus piceus Linné

Mint neve is mutatja, nagytestű bogár, mérete 34–50 mm. Hosszúkás tojásdad alakú, egyszínű fényes fekete, esetleg enyhe zöldes árnyalattal. Hasa a haslemezek középvonalában tetőszerűen kiemelkedik. Az imágó jó repülő, gyakran láthatjuk vízparti lámpák körül és a fénycsapdákban is néha tömeges. Téves az a felfogás, hogy halastavakban az ivadék elfogyasztásával károkat okoz. Állóvizeinkben mindenütt közönséges, a Velencei-tóban gyakori.

§ Tavaszi forrásfű (Montia fontana) – Forrás: csn

Európában inkább a hegyvidékeken él, helyenként gyakori. A síkvidékeken szórványosan fordul elő. Alakgazdag faj, melyet számos alfajra osztottak. Megkülönböztetésük nehéz, többnyire mikroszkópos vizsgálatot igényel. Az Antarktiszon kívül az összes többi kontinensen megtalálható.

Afrika északi és keleti részein is él. Ázsiában, Törökországtól

északra Szibériáig, délre Indonéziáig található meg.

Pápua Új-Guineában, Ausztráliában és Új-Zélandon is fellelhető.

Észak-Amerikában és Dél-Amerika északnyugati részein is őshonos. Azokon a helyeken, ahol nem volt megtalálható, betelepítették.

Magyarországon Nyugat-Dunántúlon és az Alföld keleti részén található meg.

Egyéves növény. Felálló szárú szárazföldi alakjai gyepes növekedésűek, a vízi alakok gazdagon elágazó szárai heverők vagy lebegők. A Levelek átellenesen állnak, hosszúkás lándzsa vagy keskeny lapát alakúak, legfeljebb 20 milliméter hosszúak. A 3-4 milliméter széles Virágok jelentéktelenek, kevés virágú bogernyőkben vagy a levélhónaljakban egyesével nyílnak, hosszú kocsányúak. Az 5 szirom tövén csőszerűen összenőtt, közülük kettő kissé hosszabb.

A tavaszi forrásfű gyors folyású, mészben szegény patakok, forráslápok, vizesárkok lakója, de pocsolyákban, szántóföldek nedves barázdamélyedéseiben is megjelenik. A virágzási ideje májustól szeptember végéig tart.

§ Forrófű – tudományos neve: gyujtoványfű – Forró: csn

Sárga virágú tátogatóféle gyomnövény; Linaria. tátogó J: (táj) gyújtoványfű.

1649-ben bukkan föl a magyar írásbeliségben: „Gyujtovány fű: Linaria vulgaris” (MNy. 33). Csapó Józsefnél 1775-ben szintén előfordul a gyujtován-fü. Benkő

Józsefnél 1783-ban (NclB.) szintén gyujtován-fü vagy len levelü fü. Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) gyújtován.

Egy korábban gyógyfűként használatos növény neve: a gyújtovány ’hideglelés’ (&lt; gyújt) és fű szavakból képzett összetétel. Hasonneve Vas megyében a gyújtófű, a Szamosháton gyútóu-fű, a Hegyalján gyújtoványfű, Makón gyujtványfű, a Kiskunságban gyútoványfű és az egykori Maros-Torda megyében forrófű.

A forró hideglelés, váltóláz neve a népnyelvben a gyujtovány-hideg (Veszprém), gyújtvány-hideg (Szabolcs megye), gyujtvány-hideg (Heves, Borsod, Torontál megye), gyútovány-hideg (palócok).

A betegség nevét már Pápai Páriz Ferenc (1708) szótározta. Szamosszegen a gyútóufü ~ gyótóufü főzetével a „bőrlobbot, lázas gyulladásokat gyógyítják”.

Szinte az ország minden területén ismert, a Linaria számtalan társneve is erre mutat (N. serpentyűfű, márialen, sárga sarkantyú,fagyökerűfű, pintyő). Tátincs, vadtátos, mezeitátos, a Hegyalján tátogó neve arra utal, hogy virágja torkát kétoldalt megnyomva a két ajak széttárul.

A gyújtoványfű pintyő neve eredetileg más növényt jelölt, Diószegi a „Népközt forgó magyar nevezetek” között említett borjúorr (1813: OrvF.), illetve az orvosfű helyett javasolta a „Megállított nevek” közé az Antirrhinum majus jelölésére az aranyevő pintyő elnevezést. Valószínűleg a növénynévként szokatlan, ám nem páratlan, cselekvést kifejező előtag miatt idegenkedtek a későbbi szerzők ettől; a név ilyen összetételben nem bukkan fel többé. Használatos viszont a népnyelvben a’Cymbalaria muralis’ kőfali pintyő neve. Orvosi hasznáról kapta hugyosfű nevét (R. 1775: Csapó: hugyos-fü), mint Veszelszki Antal írta (1798): „nehezen vizelőknek estve reggel

hasznos”. A gyújtoványfű társneve még a lenlevelűfű és a békalen is [R. XVI. század második fele (NépNyelv. 1935), 1604: Szenczi].

A névadás magyarázata az, hogy nedves réteken, lápokon terem, valamint az, hogy a növény külsőleg hasonlít a többi lenre, de sokkal kisebb méretű. Sűrűn álló szálas vagy lándzsás levelei alapján áll fenn hasonlóság.

A tudományos Linaria genusnév a latin linum ’len, lenfonal’ szón alapul. Német neve is Leinkraut, azaz lenfű.

90 centiméteresre is megnő, szárán a váltakozó állású, lándzsa alakú levelei sűrűn ülnek. A párta halványsárga, az alsó ajak narancsszínű; sötétbarna szárnyas magvai vannak. Cserjés helyeken, utak mentén található ez a kellemetlen szagú növény. Magtermelése viszonylag nagy: növényenként akár 32000 is lehet. Virágából sárga festék állítható elő.

Régóta gyógynövény. Flavonokat tartalmaz. A népi gyógyászat aranyér, sárgaság, éjjeli ágybavizelés, epeutak gyulladása ellen alkalmazza. Erős hashajtónak és bélféregűzőnek ismerik.

A Linaria genistifolia a Balaton-melléken Imre-herceg-fű nevet kapott, gyermekek fürdőjébe teszik. A Linaria cymballaria, azaz cimbalomfű Horvátország nedves szikláin vadon nő, nálunk kerti virág, sziklát, falat befutó dísznövény. Régebben Vénuszköldök néven sebre használták.

A gyújtoványfű az a növény, amelyen először írták le a pelória jelenséget. Ez az elnevezés Linnétől származik, és szörnyeteget jelent. Azokat a rendellenesen

fejlett, csúcsálló virágokat nevezte így el, amelyek szimmetriája sugaras.

§ Simaszőrű foxterrier (smooth fox terrier) – Fox: csn

Brit kutyafajta. Eredeti neve smooth fox terrier. A simaszőrű foxterrier megjelenése alig tér el a drótszőrűétől. Feje balta alakú, füle kicsi és előre bicsaklik, szeme

éber, figyelmes, színe sötétbarna. A rövid, egyenes hát mély mellkassal és izmos farral, valamint enyhén ívelt ágyékkal párosul, ezek együttesen teszik fürgévé, és a kotorékokban is mozgékonnyá. A végtagok párhuzamosak, egyenesek és jó felépítésűek, szabályos csontozatúak. A farok felfelé álló, magasan

tűzött, általában kurtított. Szőre dús és egyenesszálú, a testre simuló, szálai kemények. Színezete a test túlnyomó részén fehér, amin sárgásbarna, barna illetve fekete foltok díszlenek.

Élénk, örökmozgó, mozgékony, vidám, bájosan szemtelen kutya, mely mindig kapható egy kis csibészségre, játszani bármikor szívesen megy. Nagyon okos, ezért könnyen tanul, emiatt kedvelt családi kutya, ám munkájában állhatatos. Eredetileg rókák kiugatására, (nem ugat fölöslegesen) a kártékony kis rágcsálók irtására tenyésztették, míg végül valódi kotorékebbé vált. Tartása egyszerű, gyakran látható, sok szakirodalommal rendelkező társasági kutya. Hosszú, ék alakú fej, apró fekete szem, lebicsakló végű kis fül, rendkívül erős fogazat, arányos, jól izmolt termet jellemzi. Színe fehér alapon fekete vagy cser vörös foltos. Nagyon harcias, legerősebb ellenségének is tétovázás nélkül nekitámad. Értelmes, de vitalitása miatt nehezen fegyelmezhető. Elég önfejű és amikor az ember tanítani próbálja és nincs hozzá kedve olyankor elfordítja a fejét. Bár kedves, ragaszkodó természetével sok örömet szerez gazdájának, városi tartását izgulékonysága, nagy mozgásigénye, az ebből fakadó kölyökkori virgoncsága és csahossága miatt mégsem ajánlják.

Marmagassága 35-39,5 cm

Testtömege 7–8 kg

Várható élettartama 13-15 év Ha jól van tartva akár 20 évig is elélhet.

§ Éji föcske – tudományos neve: kecskefejő vagy lappantyú – (Caprimulgus europaeus) - Föcske: csn

Régi madárnév, már 1585-ben szótározta Calepinus: ketske feioe, majd1590-ben keczke szopo madar (SzikszF.), később 1604: MA., 1643: Com:Jan. 1643, 1702:

Miskolczi, 1801: Földi, 1898: Chernel.

A kecskefejő ’Caprimulgus europaeus’ lappangó életformája, alkonyati előbújása miatt keletkezett az a mese, amelynek révén nevét is kapta. Eszerint éjszakának idején megfeji a kecskéket. Népnyelvi neve is álmosmadár,álomfilkó, tehénfejő, kecskeszopó,bagolyföcske és éjji föcske.

A görögben és a latinban is megvolt egy hiedelem, amelynek köszönhetően a madár ezt a nevet kapta; vö. gör. αιγούήλας, lat. caprimulgus ’kecskefejő’, számos mai nyelvben – elsősorban a latinból való tudatos fordítás eredményeképpen – ugyanígy jelölik a madarat: fr. tette-chévre, ol. succiacapre (KissMad.), ang. goat-milker, ném. Ziegenmelker, holl. geitenmelker, or. kozodoj poluno nik (’éjféli kecske’)(Nyr. 1898). A régi hiedelem tehát megtette a magáét a névadásban.

1799-ben írta Fábián: „Arisztotelész azt költötte a madárról, hogy éjjel behatol az akolba és megfeji a kecskéket.” Nyomában Plinius közli a lat. caprimulgus

terminust. Naturalis historiae libri című hatalmas művében szintén említi az ismert hiedelmet, nálunk 1702-ben Miskolczi ennek megfelelően írja: „A ketske-fejoe madár az ö neveztit vötte az ö tolvaj tselekedetitöl, hogy alattomban a ketskéket megszopja.” Jóval később kiváló természettudósaink közül Chernel István (1898) már a madár ártatlanságát hangsúlyozza, és az antik eredetű hiedelmet mesének nevezi. Herman Ottó pedig azzal igazítja ki az ókori s makacsul továbbélő téves névadást, hogy az akol és környéke rovarokban gazdag, ezért a madár ott keresi táplálékát.

A kecskefejőfélék ’Caprimulgidae’ lapos, vastag fejű, nagy szemű, hosszú hegyes szárnyú, meglehetősen hosszú farkú, laza, puha tollazatú, kis csőrű

madarak, amelyek éjjeli életmódot folytatnak. Majdnem egész Európában előfordulnak a költés idejében. Napközben ritkán kerülnek szem elé, mert a földön vagy valamely vastagabb faágon szunyókálnak.

§ Kétsávos földicincér (Neodorcadion bilineatum) – Földi: csn

Gyalogcincérek – Dorcadion és Neodorcadion fajok.

Mint nevük is mutatja, repülni nem tudnak, hártyás szárnyaik csökevényesek. Álcáik a talajban fejlődnek a fűgyökerek között, a nemzők a talajon mászkálnak. Elterjedésük – éppen azért, mert nem tudnak repülni – kis területekre korlátozódik. A gyalogcincérek legnagyobb faji gazdagságban a mediterráneumban, illetve sztyepp területeken, (pl. Kisázsiában), meleg élőhelyeken találhatók. Magyarországon 6 Dorcadion és 1 Neodorcadion fajt mutattak ki (Kaszab 1971).

Testük zömök, szárnyfedőik megnyúlt tojásdadok. Csápjaik rövidek, vastagok. Az előtor oldalán egy-egy hegyes fog. Lábaik erősek. Nagyságuk 15–20 mm. Említésre méltó fajok:

Kétsávos földicincér (Neodorcadion bilineatum)

Alföldi pusztagyepeinkben főleg ernyősvirágzatú növényeken gyakran láthatók a fémes zöldes-kékes színű torzcsápú-bogarak (Cerocoma spp.), amelyek csápízei szabálytalan alakúak, és tölcsérszerűen illeszkednek egymásba. Nemcsak a pusztagyepekben, hanem sokszor kultúrterületeken is tömeges a fekete színű, vörösbarna halántékú hollóbogár (Epicauta rufidorsum).

Alföldi pusztagyepeinkre nagyon jellemzőek azok a cincérek, amelyek lárvái fűfélék gyökérzetét fogyasztják. Szárnyfedőik összenőttek, szárnyaik csökevényesek, ezért is hívják őket gyalogcincéreknek (Dorcadion spp.) Legnagyobb és legközönségesebb az alföldi és dombsági kötött talajú területeken, száraz gyepekben

mindenfelé elterjedt fekete gyalogcincér (Dorcadion aethiops). Valamivel ritkábbak a kétsávos és a nyolcsávos gyalogcincér (D. pedestre, D. scopolii).

Szintén nagyon elterjedt a vörösbarna színű barna gyalogcincér (D. fulvum), míg a kétsávos földicincér (Neodorcadion bilineatm) csak az Alföld déli részeinek füves pusztáin honos.

Pusztai gyepeinkben sokféle olyan cincér is él, amelynek lárvája lágy szárú növényekben fejlődik. Ezek többnyire tápnövény-specialisták, és erősen helyhezkötött életmódúak. Ernyős virágzatú növényekben fejlődik pl. a murokcincér és a sávosnyakú cincér (Phytoecia cylindrica, Ph. icterica), fészkes virágzatúakban, főleg ürömben a margarétacincér és az ürömcincér (Ph. pustlata, Ph. nigricornis), kígyósziszben a kék kígyószisz-cincér (Ph.coerulescens).

Főleg bogáncsokban fejlődnek az Agapanthia-fajok, kutyatejben a pirosfejű kutyatejcincér (Oberea erythrocephala). Az üdébb löszpusztagyepekben gyakori, magas termetű imola (Centaurea)-fajokon gyakran táplálkozik a bíborcincér (Purpuricenus budensis), több jellegzetes virágbogárfélével (pl. magyar virágbogár – Potosia hungarica, bogáncsvirágbogár – P. fieberi) együtt.

§ Gyakori földilaska (Hohenbuehelia geogenia DC.) – Földi: csn

A Pereszkefélék családjába tartozó gombafaj.

Kalapja 4-10 cm, nyelv alakú, féloldalas, közepe bemélyedő vagy tölcsérszerű; széle begöngyölt; felszíne sima, deres-molyhos; színe szürkésbarnától vörösbarnáig

Lemezei sűrűk, fehérek, lefutók, anasztomizálók

Tönkje 2-5 x 1-1,5 cm, oldalsó állású, szabálytalan vagy hengeres, szürkésbarna vagy okkeres, csúcsán hosszanti bordázottsággal, bázisa molyhos

Húsa fehéres, puha, kellemes lisztszagú és ízű

Termőhelye és ideje: talajon, erősen korhadó fán, fűrészporon, égett helyeken, főleg lomberdőben júniustól októberig

Spórája spp. fehér, sp. 6-8,5 x 3,5-4,5 µm, elliptikus, sima

Ehető. Más Hohenbuehelia fajokkal téveszthető össze. Fehér lemezei a hasonló habitusú Crepidotus stb. fajoktól elkülönítik.

Elkülönítő bélyegei: féloldalas kalap, szürkésbarna vagy vörösbarna szín, fehér lemezek.

§ Földimogyoró vagy amerikaimogyoró (Arachis hypogaea) – Földi: csn

A Kétszikűek (Magnoliopsida) osztályába a hüvelyesek (Fabales) rendjébe és a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozó faj.

Neve ellenére nem a mogyoró (Corylus) nemzetség faja, s a mogyorókkal való rokonsága is meglehetősen távoli. Jóval közelebbi rokonságban áll például a borsóval vagy a babbal, mivel mindhárman a Bükkönyformák közé tartoznak.

Dél-Amerikából származik. Melegigényes növény, kedveli a napfényt. Már gyenge árnyékban mattá válnak zöld levelei. Vízigénye közepes és változó. Homokos talajok megfelelők a számára, nem igényel sok tápanyagot. A növény érdekessége, hogy a virágok megtermékenyülés után a földbe húzódnak és ott nevelik magvaikat. Többször töltögetni kell, mint a burgonyát.

Bokros és fekvő fajtái ismeretesek. Bokros fajtáinak szára az 50–60 centimétert is elérheti. A fekvő típusúak oldalirányban nőnek, kb. 15–20 centiméteresek

lesznek.

A világ földimogyoró termésének mintegy feléből mogyoróvaj készül. Vitaminokban gazdag magjaiból fűszer és olaj is készül, a Föld második legfontosabb olajnövénye (az Olajpálma után). A magban 40–50% olaj található, mely omega-3 zsírsavat nem tartalmaz. Felhasználása sokoldalú. Az élelmiszeripar lisztté őrölve is felhasználja, de egészben natúr állapotban vagy pörkölve, sózva, vagy mézzel is fogyasztható.

Olajpogácsája és lombja magas értékű állati takarmányként hasznosítható.

Több, mint 50%-a zsír, ami – a többi diófélékhez hasonlóan – nagyrészt telítetlen zsírsavakból tevődik össze. Fehérjetartalma 26%, ezen kívül B-és E-vitaminokat, valamint kalciumot és magnéziumot is tartalmaz jelentősebb mennyiségben.

§ Főzőhagyma – Főző: csn

A hagyma teljes érettsége előtti stádiumában, még zöld szárral és fehér fejjel főzőhagymának számít. Általában csomókban árulják, felhasználása ...

A fehér színű főzőhagymát (mely a lila hagymához hasonlóan kevésbé erős), a főként savanyúságként használt, ecetes vízben eltett apró gyöngyhagymát, ...

Főzőhagyma. A nagy méretű, világosbarna, vagy fehér héjú zöldség kevésbé csípős, magasabb a cukortartalma. Töltve és párolva egyaránt felhasználható...

§ Gumós franciaperje (Arrhenatherum elatius 'Variegatum') – Francia: csn

Az alapfaj hazája Európa. Alacsonyan szétterülő, bokros növekedésű díszfű. Levele fehértarka, szálas. Virágja és virágzata halványzöld, 10-20 cm hosszú, bugája nem díszítő. Jó vízelvezető, nedves talajt kedvel, de a száraz talajt is elviseli. A kötött talajt nem tűri. 

Sziklakertbe, évelőágyba való. A friss tavaszi hajtások jól mutatnak ezüstös, szürkés lombú növények társaságában.

§ Frangipáni (Plumeria) – Frangipáni: lk

Egyes fajait hawaii rózsa néven is nevezik.

Eredeti élőhelye Közép-Amerika (Dél-Mexikótól Dél-Amerika északi partvidékéig) és a Karib-térség. A nemzetség több faját dísznövényként a világ számos trópusi és szubtrópusi éghajlatú területére betelepítették, egyebek közt: Ausztráliába, Indiába, Hátsó-Indiába, a Fidzsi-szigetekre, a Szunda-szigetekre, a Hawaii-szigetekre, Tahitiba és Madeirára is.

Tudományos nevét Charles Plumier (1646–1704) francia botanikus szerzetesről kapta, aki a 17. században sokat kutatott ebben a térségben. A frangipani elnevezésnek két története is van.

Frangipánifa Laosz egyik állami jelképe, Szicíliában pedig a sziget fővárosa, Palermo virága. A templomfa (Plumeria rubra) virága. Nicaragua nemzeti virága, ami az ország néhány bankjegyén is szerepel.

A fajok többsége kb. 3–6 m-esre növő, alacsony fa. Koronája szétterülő, olyan széles, amilyen magas. A fa mérete, a virágok alakja, színe, a levelek mérete,

színe, ágai szétterülésének formája fajonként erősen különböző.

Levelei fényesek, viaszosak; színük a világoszöldtől a sötétzöldig, alakjuk az oválistól az egészen hosszúkásik változhat. Ötszirmú virágai szélkerékhez

hasonlóak, rengeteg színváltozattal — a fehér frangipáni (Plumeria alba) virágai hófehérek, csak a közepükön van némi sárga árnyalat. A virágok illata erőteljes, kellemes. A virágok pártacimpái propellerszerűen csavartak. A kemény, hosszúkás magház 20–60 magot rejt.

A megvágott növény tejszerű, mérgező nedvet ereszt. Fája csak 500 °C fölött gyullad meg.

Egyes fajai lombhullatók, mások örökzöldek. Teljes magasságát 5–6 éves korára éri el. Trópusi növény lévén a fagyot nem bírja; már a 10 °C alatti hőmérsékletet is rosszul tűri. A legtöbb faj májustól októberig virágzik, nagy fürtökben. Dugványról és magról is szaporítható: előbbiek 1–2, utóbbiak 4–5 éves korukban fordulnak termőre. Magvai ritkán érnek be.

Vaskos törzsével, hosszúkás, lándzsás leveleivel eleve egzotikus látvány, de fő díszei a virágok. Számos kertészeti hibridjét nemesítették ki — némelyik

200 virágot is hoz egy fürtben, mások csak 50-60-at. Egyik legismertebb változata a háromszínű frangipáni (Plumeria rubra ssp. tricolor, Plumeria tricolor).

Tejnedvét részint a gyógyászatban használják (a Karib-térségben a leveleket fekélyekre, horzsolásokra tapasztják, Vietnámban számos betegséget kezelnek különböző részeivel), részint a szépségiparban. Belsőleg nem fogyasztható: lenyelve akár halálos méreg is lehet!

Virágaiból fonják a híres hawaii virágfüzéreket (lei).

§ Fréziák (Freesia) – Frézia: lk

a nősziromfélék családjába tartozó növénynemzetség tagjai.

Dél- és Kelet-Afrikában őshonosak, de színes és illatos virágaik miatt világszerte dísznövényként termesztik fajaikat és hibridjeiket.

A fréziák lágyszárú növények. 1-2,5 cm átmérőjű hagymagumójukból 10-30 cm hosszú keskeny leveleik és 10-40 cm-es, ritkásan elágazó száruk nő ki. A hagyományosan a nemzetséghez tartozó fajok virágai tölcséresek, míg a korábban Anomatheca nemzetséghez soroltaknak szétterülő virágaik vannak. A nemzetséget Friedrich Heinrich Theodor Freese (1795–1876) német orvos tiszteletére nevezték el Freesiának.

A fréziáknak 16 fajuk van.

Leggyakrabban dísznövényként termesztett frézia a F. refracta és a F. leichtlinii hibridje, a F. laxa, valamint a rózsaszín és sárga virágú F. corymbosa illetve ezeknek számtalan fehér, sárga, rózsaszín, piros és kékmályva színű nemesített változata.

Fréziával kozmetikumokat (kézkrémeket), samponokat, gyertyákat

stb. illatosítanak.

Továbbá:

frézia J: tölcsér alakú, illatos virágú, gumós évelő növény; Freesia.

A latin névből való a magyar elnevezés. A növénynév a német Friedrich Heinrich Theodor Freese(1795–1876) orvos-botanikus emlékét őrzi.

A századfordulón érkeztek a sárga és lila virágú fajok Európába. Nyáron pihen a növény, kora tavasszal szökik szárba. Nálunk visszavágva 90 napig 25 ºC hőmérsékleten, szárazon tartják, ősszel kiültetik, és üvegházban 10 ºC-os levegőn 6 hónap múlva nyílik. Szép tölcséres, lilás virágai sorban nőnek a száron.

§ Fuksz – tudományos neve: fukszia – Fuksz: csn

Piros vagy lila lecsüngő virágú dísznövény; Fuchsia.

1857-től adatolható a magyarban: fuxia, majd 1865-ben fuchsia, 1867-ben fukszia (TESz.). A nyelvjárásokban fokszija (SzamSz.) és fuksz, fukszi, kerti fukszi, csëngő-fukszija (ÚMTsz.)alakváltozata is használatos.

A nemzetközi szó Leonhardus Fuchsius (1501–1566) német botanikus nevét őrzi, Charles Plumier francia botanikus adta a növénynek. A fukszia név a tudományos latinból került az angolba, franciába, olaszba, oroszba, németbe és hozzánk is. Mint a Falusi Gazda folyóiratban 1864-ben jellemezték: „vidoran növő fajok”. Nevezték a magyarban függőke néven is lecsüngő virágjáról. Szokásos volt a név fuxia alakváltozata is. Ez a helytelen írásmód általánossá vált, noha a szó személynévi származása lenne az átírásra a mérvadó.

A fuksziák nagyrészt az egyenlítő mentén honosak. Peruban a kininfa keresése közben akadtak a mutatós csüngő virágú fuksziákra a XVII. században. A díszes

virágzatok miatt már korán eljutott Európába. Peruból került 1696-ban Párizsba, de csak a botanikus kertekben terjedtek el. Az angol kertészek 1799-től

kezdték termeszteni. Jóval később, a XIX. század első felében mexikói import révén a Fuchsia fulgens nagyvirágú fajjal lett népszerű. Németországba először

1830 után került, ahol divatvirág lett.

A ma kedvelt fuksziák mind fajtakeverékek. Virágai érdekes alakúak, lila, piros és fehér színekből tevődnek össze.

Melegebb éghajlat alatt szabadföldi növény, és sövénynek ültetik. Ma már számos rózsaszín, kék, fehér, ibolyás virágú fajta ismeretes. Előállítottak erkélyekre alkalmas, csüngő hajtású fuksziát is. Különösen kedvelték a XIX. században a fuksziát Nyugat-Európában, ahol a fajták százai szerepeltek a virágkereskedelemben. A francia Lemoine cég több mint 400 fajtát kínált.

A fuksziakedvelők külön egyesületbe tömörültek Nyugat-Európában és az USA-ban.

A vízifukszia ’Impatiens sultanii’ nevét vízzel telt száráról kapta. Ismeretes pistikevirág néven is. Igen találó német fleißiges Lieschen, azaz ’szorgalmas Erzsike’ neve, melyet szakadatlan virágzásával érdemelt ki. Télen szintén nyílik (világos helyen teleltetve); tavasszal ismét kiültethető. Tavaszra azonban

rendszerint elveszíti alsó leveleit. Az így felkopaszodott növény nem túl szép, ilyenkor vágjuk vissza. Bokrosodását segítjük elő, gazdagon kihajt, ha

átültetjük friss földbe. Hálás, igénytelen növény, kedvezőtlen fényviszonyok mellett is virágzik.

§ Furcsapók (Hyptiotes paradoxus) – Furcsa: csn

A derespóknem egy képviselője hazánkban is él, ez a furcsapók, mely a fenyőfákon lakik, bár az apró, 3-6 mm mérete és környezetébe olvadó szürkés, drappos színe miatt nehéz rátalálni. Ha megpróbáljuk megkeresni, a fenyőfák levél nélküli, száraz ágacskáin nézelődjünk, ezeken a helyeken építi fel selyemkatapultját. Mivel alapvetően gyakori állatról van szó, talán sikerül vele találkozni is, ha egy fenyvesben járunk.

Család: Uloboridae – Derespókfélék

Deres-szőrös utótestű, hosszú lábú pókok. Eltérően a többi póktól, nincs méregmirigyük. Kerekhálóikat növényekre építik. Hálójuk vízszintes állású, a bolyhos (fonálszűrős) fogófonalak révén jellegzetesen matt; e tulajdonságai

alapján jól megkülönböztethető a keresztespókok hálóitól.

Továbbá:

Az izommunkával elérhető erőhatás rengeteg élőlény, így a pókok körében is igen elterjedt, az azonban rendkívül ritka, hogy valamely külső energiatároló eszközt is segítségül hívjanak.

Egy aprócska amerikai pók, a Hyptiotes cavatus, amely a derespókok (Uloboridae) családjába tartozik, két okból is kilóg póktársai közül: egyrészt nem rendelkezik méregmiriggyel (ez az egész családra jellemző), mivel ezt az evolúció során elveszítette, másrészt a háromszög alakban szőtt hálóját egészen különleges módon használja fel a vadászat során. Ez utóbbi képezte a vizsgálatok tárgyát, amelyről a PNAS folyóirat 2019. május 13-án számolt be.

A pók, miután elkészítette hálóját, erősen kifeszíti úgy, hogy a hálót tartó rugalmas selyemszálat a lábaival behúzza, hasonlóan ahhoz, ahogyan a porszívó feltekercseli a vezetékét. Amikor a hálóba csapódik a zsákmány, a pók elengedi a behúzott tartófonalat, s ezzel az addig a szálban tárolt feszültség mozgási energiává alakul, szó szerint kilövi magát a pók a zsákmány irányába. Amint a hálón megszűnik a feszítő hatás, nemcsak a pók katapultál, hanem maga a háló is rágabalyodik a rovarba, s sokkal jobban rátapad a ragacsos szál, mintha csak simán az ütközés eredménye volna – ahogyan ezt a „hagyományos” keresztespókoknál láthatjuk. Mivel e pókocskának nincs mérge, ezért különösen fontos számára, hogy a háló valóban rabul ejtse a zsákmányt, hisz ezzel teszi mozgásképtelenné az áldozatát. A tapadó szálak rögzítik a rovart, így az nem tud kiszabadulni, s amint a vadász odaért, azonnal be is csomagolhatja még további selyemszálakba.

A pókot laboratóriumban vizsgálták meg amerikai kutatók, nagy sebességű kamerákkal rögzítették a viselkedését a zsákmányejtés során, és megmérték, hogy pontosan mekkora erőhatás lép fel annak egyes fázisaiban. A mérések alapján a pók, amint elereszti a tartófonalat, 772 m/s2 gyorsulást érhet el, a sebessége pedig 2,15 m/s lehet. Mintegy 3 cm megtétele után a háló ismét megfeszül, majd oszcillálni kezd. Megfigyelték azt is, hogy amennyiben nincs a hálóban zsákmány, maga a háló nem gabalyodik össze, ezt csak a beletapadt rovar jelenlétében teszi. Ez lehetővé teszi a pók számára azt, hogy ne menjen tönkre a háló, ha mégis kiszabadulna idő előtt a rovar, vagy akkor, ha a pók azért katapultálta magát, mert egy rá leső ragadozó támadása elől menekült így.

A pók mozgásához sokkal nagyobb energia szükséges, mint amit a puszta izomerejével képes lenne kifejteni, ez abból derült ki, hogy a mért mozgáshoz 145 milligramm tiszta izomtömegre lenne szüksége a póknak, miközben ő maga szőröstől-bőröstől csupán 7 milligramm tömegű. Ez az első olyan eset, hogy egy állatnál külső eszközzel erősített teljesítményt mérhettek. Ezt eddig csak az ember esetében ismertük, a módszer például arra hasonlít, ahogy egy íjat megfeszít az íjász.

A pók különleges viselkedését már a 19. században is megfigyelték, azonban senki se mérte mostanáig a hálós katapultálás fizikáját.

Az egyelőre nem világos, hogy a pókocska miként képes ennyire jól megfeszíteni a tartószálat, mivel a lábain semmi különleges képződményt nem találtak eddig, ami alkalmassá tenné rá, ha ezt sikerül kideríteni, annak emberi alkalmazási lehetőségei is lehetnek. Feltételezhető, hogy nem ez az egyetlen pók, amely hasonló módon képes a tárolt energiát mozgássá alakítani, így bőven van még kutatni való a témában.

§ Furkó – tudományos neve: magyar bucó – (Aspro) – Furkó: csn

Sügérféle kis ragadozó hal; Aspro.

A halnév 1791-től adatolható: bucó ’Aspro vulgaris’ (Dugonics 1820), 1794: butzó (Grossinger), 1801: buczó ’ua’. (Földi), 1887: bucó, bucok (HalK.). A népnyelvben is számos alakváltozata használatos, a Balatonnál Ti.: bucok ’német bucó’ (tapolcai halászok, Zalavidék) | Nyr. 59: bucok ’Aspro vulgaris’ (Zala-Tapolca). Másutt SzegSz.: bucó, búcú,bucókeszég | Nyr. 17: buckófejű hal | ÚMTsz.: buszóhal | HalK.: bucókeszeg. A bucok alak kicsinyítő képzős.

Beke Ödön etimológiája (Hal. 33) szerint a bucó a kóc, kolc halnév hangváltozata volna, ám ez nem vehető komolyan. Ehhez hasonlóan Munkácsié sem (NyK. 25), aki szerint egy osztják halnévvel volna rokon. A magyar halnév a ’zömök, tömzsi’ jelentésű tájnyelvi buckó és a bucó ’pufók, kövér, vastag’ kifejezésekkel függ össze, a hal testformájára utal. A névadás alapja a hal testének elöl vaskos, hátrafelé orsószerűen elvékonyodó, combhoz hasonlatos formája. Ez a halnevünk más nyelvekbe is átkerült; vö. ro. boţ ’Cottus gobio’, N. buţ, buţon ’ua’., szlk. buco ’Lucioperca sandra’ és bú

ko ’Gobius’, illetve szbhv. buc, bucov, bucika ’balin’, or. bücsok, buc. A szerbhorvát átvétel még 1833 előtti lehet, már ekkor említi ugyanis Dankovszky.

A német bucó ’Zingel streber’ (MoH.) a magyar bucónál ritkábban előforduló kis hal mai szakirodalmi neve. Ráspóhal társneve (R. 1887: ua. HalK., 1898: ráspolyhal Term.; N. MTsz.) korábbi szaknyelvi latin nevéből, az Aspro vulgarisból népetimológiás változtatással keletkezett a ráspoly szóval. A német bucó érdes pikkelyeire, tüskés uszonyaira utal. Az orsóhal, orsófark (R. 1590: orso farku hal /SzikszF./, 1622: orsófark /HalK./, 1702: orsó-hal /Miskolczi/, 1863: orsócza, orsa, orsófark /Heckel/; N. MTsz.: orsófarkú hal, arsóhal | K.: orsósügér, ossóhal, orsóhal) elnevezést Beke (Hal. 33) a német Spindelfisch ’ua.’ halnévvel veti össze. Nem tükörfordítás, hasonló szemléletű mindkét név. A kárpátukrán orsov, orsov-gol ’ua.’ (Vladykov) a magyarból való. Apácafúró (N. HalK.: Szentes) nevét a népi humor, tréfásság adatta a német bucónak, melynek farka orsószerűen elvékonyodó. A pecekfarkú (uo.) név arra utal, hogy ennek a halnak legfőbb jellegzetessége az igen hosszú, elvékonyodó faroknyél. A név alakváltozata a pocokfarkú. Magyar pipaszurkáló társneve Singhoffer József 1892-ben megjelent könyvében (Hazánk halászata) a hal német nyelvjárási Pfeifenstiererzling nevének tükörfordítása. Horgászok körében érdes pikkelyei miatt reszelő néven volt ismert. Alakleíró elnevezése a kerékszeg és a répahal. További neve németkóc. Hitványságára utal a nemhal.

A magyar bucó ’Zingel zingel’ fajnak szintén számos társneve ismert, pl. furkó, bunkó, barátbunkó, orsósügér neveken is említhetik. A kolc ’Zingel zingel’ (R. 1514: kolch, 1544: kocz /OklSz./, 1604: koltz /MA./, 1801: kóltykólcz /Földi/, 1887: gócz,kócz, kóczhal, kolcz, kólcz, kosz, magyar kócz, németkócz ’ua.’ /HalK./; N. ÚMTsz.: kóc | MTsz.: góc, koltz, kóc, kóchal,kóli, kolc | Bálint: barátkóc, magyarkóc, némötkóc | MNy. 40: kóc | HalK.: kolty, kosz) társnév esetében a kolty alak nyomdahiba eredményeként terjedt el, először Szenczi Molnár Albert magyar–latin szótárának 1621-i kiadásában (az 1604. és 1610. évi első két kiadásában még koltz szerepel), majd Pápai Páriz Ferenc magyar–latin szótárában (1708) szedtek a koltztz-je helyett ty-t; a latin–magyar részben már helyesen van. Vagy pedig érdekes módon a szótárnak ebbe a részébe a szbhv. kolic változatból átvett ty-végű alakot szedték volna? (Ez a TESz. etimológiai magyarázata, azonban kevéssé valószínű, abból kolcs alak jöhet.) A kosz dezaffrikálódást mutat. A kóc változat magyarázata a Szigetközben: „ojjan semmitérö rongyhal, azért kóc” (K.). Eredetileg azonban a kolc szlávból átvett, Herman magyarázata (HalK.) és nyomában Beke (ÁK. 29), illetve Kniezsa (SzlJsz.) szerint az Aspro szlovák kolec nevéből, mely a halat alakjáról nevezi el: kolec ’faszög, tüske, cövek’. Használatos a kolok változat is a Vágnál és a Garamnál (Nyr. 13). A szláv származtatás helyes, de nem szlovák, hanem szerbhorvát eredetű a szó; vö. szbhv. kolc ’Aspro vulgaris’ (RszK.), N.kolcic, kolic ’ua.’ (TESz.), mely szintén a ’karó, cövek’ jelentésű szócsaládba tartozik, és a hal vékony, hegyes testformájára utal. Megvan a kárpátukránban (kolok ’ua.’ /Vladykov/) és az oroszban (golec ’ua.’ /Fe./) is. Az, hogy a kerekded, gömbölyű jelentésű ko- vagy go- gyök volna a halnév magyarázata (CzF.), nem fogadható el. Cingli társneve (R. 1884: czingel /Nyr. 13/, 1887: cingli /HalK./, 1911: zingli /ÁK. 10/; N. SzegSz.: cingli | Unger: Zingl) német eredetű nyelvünkben; vö. ném. Zingel ’magyar bucó’ (VNAE.), N. bajor Zangel ’kis hal’ és Sange, Sangle,Sengle ’fenékjáró küllő’ (BWb.), stájer Zint, Zintel ’ua’. (StWsch.). A német halnév etimológiájához vö. kfn. Zint ’bucó’, mely a Zacken,Zinke ’hegyes, kiálló, feltűnő csúcs’ (BWDWb.) szóval függ össze. A halfaj tüskés, szúrós, fölálló hátuszonyáról kapta a nevét. Átvette a szerbhorvát is; vö. szbhv. cingl ’ua’. (RszK.).

A bucó ma érvényes tudományos nemzetségneve Zingel, két faja a Zingel zingel és a Zingel streber. A magyar és a német bucó teste megnyúlt, hengeres, szája alsó állású. A magyar bucó a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának a sügéralakúak (Perciformes) rendjéhez, a sügérfélék (Percidae) családjához és a Zingel nemhez tartozó védett faj. A Duna és a Dnyeszter vízrendszerében él ez a nagy természeti értéket képviselő, de gazdasági szempontból jelentéktelen kis hal. A magyar bucó 20–30 centiméteres is lehet. Régebben gyakran szerepelt a halászok zsákmányában, különösen a fenékzsinóros horgászaton akadt sok. Ahol rendszeresen fogták, nagyra becsülték ízletes és szálkákban szegény húsa miatt. A német bucó szintén apró, szűk területen élő, nagyon ritka bennszülött halunk. Testalkatának jellegzetessége a hosszú, elvékonyodó faroknyél (erről kapta több nyelvjárási nevét, lásd fent). Csak kivételesen érheti el a 20 centiméteres testhosszt. A veszélyeztetett fajok közé tartozik, mivel élettere egyre szűkül. Érdes tapintású, kicsiny pikkelyei vannak. Fenékhal, a kavicsos talajú, sekély, de erős sodrású vizeket kedveli.

§ Világostorú fúró-gödörkésbogár (Cephennium paganettii) – Fúró: csn

Vác, Gyadai-rét, gyertyános-tölgyes, rostálás, 2004.X.1., Grabant A., György Z.

Továbbá:

Széleshátú fúró-gödörkésbogár (Cephennium majus)

§ Futák-nőszőfű (Epipactis futakii) – Futák: csn

A Futák-nőszőfű (Epipactis futakii) a kosborfélék családjába tartozó, Magyarországon védett növényfaj. Nem általános elfogadott taxon, egyes szerzők önálló fajként, mások a csőrös nőszőfű alfajaként (Epipactis leptochila subsp. futakii) tartják számon.

A Futák-nőszőfű 23-35 cm (ritkán 62 cm) magas, lágyszárú, Évelő növény. Szárának alsó része ibolyásan futtatott. A száron 3-5 lándzsásak vagy tojásdad-lándzsás lomblevél található, amelyek 3,8-7 cm hosszúak és 1,5-3,5 cm

szélesek.

Júliusban virít. A virágzatot nagyjából egy irányba néző, laza Fürtbe rendeződő 7-17 bókoló virág alkotja, amelyek a hosszú (2-8,1 cm), lecsüngő vagy vízszintesen álló murvalevelek hónaljából nőnek ki. A virágok a nemzetségben egyedülálló módon teljesen kleisztogámok (nem kinyílóan önbeporzók). A lepellevelek (szirmok) kétszínűek, a tövüknél barnásibolyásak, a csúcsuk világoszöld. A külső lepellevelek hossza 8,5-11,2 mm, szélessége 3,2-4,3 mm; a belsők 7-9,5 mm hosszúak és 2-8-4,2 mm szélesek. A mézajak csúcsa (epichil) háromszögletű, kihegyezett végű; színe zöldes, tövén fehéres púpokkal. A mézajak középső része (mezochil) elkeskenyedő.

Termése 8,5-10 mm hosszú, 5,5-6,5 mm széles toktermés.

Csak Szlovákiában és Magyarországon honos. A szlovákiai Sztrázsó-hegységből írták le, de megtalálták a Kis-Kárpátokban, az Inóc-hegységben, a Fehér-Kárpátokban, a Rőcei-hegységben és az Osztrovszki-hegységben. Magyarországon két helyről ismert, a Pilisben Pilisszentkereszt mellett, a Mátrában Gyöngyöstarjánnál találták meg állományait.

Bükkösökben, Gyertyános–tölgyesekben lehet találkozni vele. A semleges vagy enyhén savanyú talajt kedveli, élőhelyein a talaj pH-ját 5,9-7,1 közöttinek mérték. Magyarországon a szubmontán-montán övezetben 350-650 méteres magasságban él.

Életciklusa kevéssé ismert. Júliusban virágzik. Önmegporzó, a virágok többsége megtermékenyül. A magok szeptemberre érnek be.

A Futák-nőszőfű Szlovákiában veszélyeztetett faj, elsősorban az erdészeti tevékenység jelent számára fenyegetést. Magyarországi két állománya összesen kb. 200 példányt számlál. 2012 óta védett, természetvédelmi értéke 50 000 Ft.

§ Nagyfejű futó (Dixus clypeatus) – Futó: csn

Természetvédelmi értéke 10000 Ft, él Magyarországon.

§ Futóbogáncs – tudományos neve: mezei iringó - (Eryngium campestre) – Futó: csn

Népies neve: Iringó, ördögszekér, futóbogáncs, szélhajtótövisk, forgótövis(k), bondortövis(k), ördögkerék, tövisk, bondora, pozdorja, széltövisk, gelegonya.

Élőhely: Száraz gyepeken, homok-, és löszsztyeppréteken gyakori, de gyomos száraz gyepeken, mezsgyéken is előfordul, különösen ahol jelenleg, vagy korábban legeltetés folyt, vagy még ma is létezik.

Az ernyősvirágzatúak családjába tartozó gyógynövény. Gömb alakú, elágazó szárú, törpecserjés megjelenésű, a fehéres-zöldestől a szürkészöldig változó színű növény. Levelei kétszeresen a tövig szeldeltek, a szeletek tüskésen fogasak. Virágai 1-1,5 cm széles ernyőben helyezkednek el, amelyeket 5-7 egyenes, szúrós gallérlevél vesz körül. A virágzási ideje júliustól októberig tart. A száraz termőhelyekhez való alkalmazkodását jelzi két méter mélyre lehatoló gyökere és bőrnemű levele.

A növény gyöktörzsét a késő tavaszi időszakban gyűjtik. A gyűjtésnél óvatosan kell eljárni, mert a növény tüskés.

Gyöktörzse görcsoldó, nyálkaoldó, hurutoldó hatással rendelkezik. A föld feletti részét vese-, és hólyagbántalmak esetén vízhajtóként, köhögés, szamárköhögés, húgyúti gyulladások, epekő ellen is alkalmazták, ám ennek hatásossága tudományosan még nem bizonyított.

A növény gyöktörzséből és föld feletti részeiből főzetet készítenek. Jó tudni! Mellékhatása nem ismert.

Érdekesség! A szél ősszel a gyökérről leváló hajtást messzire görgeti, innen ered az ördögszekér elnevezése. Terjeszkedése a szarvasmarha-legeltetést, illetve annak felhagyását is jelzi. Ironikus értelmű német nevét ( férfihűség ) is ide-oda sodródó, guruló terméses hajtás együttesei sugallták.

§ Parányi fűcincér (Phytoecia pustulata) – Fű: csn

A budapesti Sas-hegy alsó területein a bogárfauna – a változatos növényzetnek köszönhetően –gazdag, bár tény, hogy a hegy igazi különlegességei a magasabb részek lakói, ide csak kevés jut belőlük. A fauna lent a középhegységek alacsony fekvésű, fás-bokros, kissé zavart élőhelyeinek szokásos fajaiból áll. A Budai-hegység hasonló adottságú – tehát löszön kialakult, beépített területekkel határos – részeit hasonló bogárfauna lakja, és ilyen területből a hegységben ma is elég sok van. Az erdősülő terület és a gyep határán, földúton találtuk az aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) Sas-hegyről ismert egyetlen példányát, és a kifejezetten erdőlakó kis bábrablónak (Calosoma inquisitor) is csupán egy sas-hegyi példányáról tudunk. A fás területek jellemző lakója a bőrfutrinka (Carabus coriaceus coriaceus), a Sas-hegyen is gyakori. Szárazságkedvelő és gyakori futóbogárfajok itt az azúrkék bársonyfutó (Ophonus azureus) és a közönséges bársonyfutó (Ophonus rufibarbis), valamint a nagy pöfögőfutrinka (Brachinus crepitans). A pontsoros fémfutó (Harpalus rubripes), a nagy selymesfutó (Harpalus rufipes) és a rezes gyászfutó (Poecilus cupreus) jól tűrik a bolygatást és a települések közelségét is. A karcsú kéregfutó (Paradromius linearis) a lágy szárú növényzetről és a fákról-cserjékről egyaránt nagy egyedszámban került elő. A gyepben, a cserjéken és a gyümölcsfákon számos levélbogár és ormányosbogár táplálkozik. Fényre repült egy viszonylag ritka levélbogárfaj, a sárgalábú iszalag-földibolha (Argopus ahrensii). A lágyszárúakban fejlődő cincérek – például a sávos bogáncscincér (Agapanthia cardui), a medvelapucincér (Phytoecia cylindrica) vagy a parányi fűcincér (Phytoecia pustulata) – itt gyakoribbak, mint a hegy magasabb részein, és a magyar zsályacincér (Agapanthiola leucaspis) is nagy számban található.

Továbbá:

A cincérfélék (Cerambycidae) a Rovarok (Insecta) osztályának bogarak (Coleoptera) rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

Magyar nevüket onnan kapták, hogy zavarás esetén cincogó-ciripelő hangot hallatnak.

A cincérféléknek körülbelül 25 000 faja ismert; fajaik minden kontinensen előfordulnak, Antarktika kivételével. Különösen sok fajuk él a trópusokon. Közép- és Észak-Európában 250, a Brit-szigeteken pedig 60 faj él. Sok faj kifejezetten ritkának számít. Számos cincérfajt Európában törvények védenek. A trópusokon élő fajokat leginkább élőhelyük zsugorodása veszélyezteti. A cincérfélék családjába 216 magyarországi faj tartozik. A

Rovarászok körében a cincérek igen népszerűek, ezért hazai fajaik életmódját is viszonylag jól ismerjük.

E rovarok hossza Európában legfeljebb 60 milliméter, a trópusokon nagyobb. A cincérek teste hosszúkás és enyhén lapított, de vannak zömök vagy hengeres

alkatú fajok is. Élénk mozgású bogarak. Sok faj élénk színekben pompázik, és változatos minták díszítik őket, míg más fajok egyszerű színezetűek. A nagyon

színes fajok teste mérget vagy keserű ízű anyagokat tartalmaz. Mintázatuk néha aposzematikus, vagyis veszélyes vagy kellemetlen ízű rovarokat, például redősszárnyú darazsakat (Vespidae) vagy hajnalbogárféléket (Lycidae) utánoznak (mimikri). Más fajok mintázata a környezetükre (például

zuzmós fakéregre vagy madárürülékre) hasonlít (álcázás).

A cincérfélék Szárnyfedője általában betakarja a hátulsó pár szárnyat, de néha megrövidült; az ilyen fajok fürkészdarazsakra hasonlítanak. Egyes cincérfélék egyáltalán nem tudnak repülni. Lábfejükön két-két karom van. Rágó Szájszervük erős, a bogarak képesek megrágni a kemény fát.

A csáp 11 ízből áll, és rendszerint hosszabb, mint az állat teste; a hímek csápja hosszabb, mint a nőstényeké. A bogár a csápjával tapogat, és a környezet illatanyagait is érzékeli. A cincérfélék csápjukat előretartva vagy oldalra hajlítva viselik; számos faj arra is felhasználja, hogy hanyatt esve, segítségével ismét

talpra álljon. Mindkét nem tud ciripelni, amit ki is próbálhatunk, ha egy cincért ujjaink közé veszünk: előtorát a mellközép hátán elhelyezkedő reszelőlapon előre-hátra mozgatva, cirpelő hangot ad. Más fajok – a csőszcincérformák (Prioninae) tagjai – a hátulsó lábukat dörzsölik a szárnyfedő szegélyéhez.

A cincérfajok nagy többségének lárvái élő vagy holt faanyagot esznek ( Szaproxilofágia ); a kifejlett rovarok fák kifolyó nedvével, Virágporral és nektárral táplálkoznak. Nagy számban akadnak azonban lágyszárúak gyökerében vagy szárában fejlődő fajok is; a gyalogcincérek lárvái pedig a talajban pázsitfűfélék gyökereit fogyasztják.

A cincérfélék fajtól függően 150-300 petét, egyesével vagy csomókban raknak le. A lárvák fejlődésének időtartama fajonként és területenként eltérő. A kifejlett bogarak (imágók) viszonylag rövid életűek.

Magyarországon előforduló fajok:

Cser-tövisescincér (Rhagium mordax)

Fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor)

Tölgyes-tövisescincér (Rhagium sycophanta)

Feketevégű karcsúcincér (Stenurella melanura)

Havasi cincér (Rosalia alpina)

Pézsmacincér (Aromia moschata)

Bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus)

Sárgafarú darázscincér (Plagionotus detritus)

Szemfoltos cincér (Mesosa curculionoides)

Változékony virágcincér (Pachytodes cerambyciformis)

Juhar-díszcincér (Anaglyptus mysticus)

Nagy hőscincér (Cerambyx cerdo)

Csőszcincér (Prionus coriarius) (Linnaeus, 1758)

Ácscincér (Ergates faber)

Diófacincér (Megopis scabricornis)

Barna gyalogcincér (Dorcadion fulvum)

Pusztai gyalogcincér (Dorcadion fulvum cervae)

Tűzpiros facincér (Pyrrhidium sanguineum)

Tarka cincér (Aegomorphus clavipes)

§ Erdei fűgomba – tudományos neve: sereges tölcsérgomba - (Clitocybe gibba) – Fű: csn

A kalaposgombák rendjén belül a pereszkefélék családjába tartozó Clitocybe nemzetség egyik gombája.

Kis termetű gomba, rendszerint seregesen terem, lomb- és fenyőerdőkben egyaránt, az avaron. Májustól októberig található meg. Érzékeny az időjárásra, neki megfelelő időben valóban seregesen jön elő, hidegebb időjárás, vagy szárazság idején ritka. Kellemes, jellegzetes illata van.

Kalapja világos tejeskávé színű, néha rozsdás árnyalattal. A fiatal példányoknál domború, majd ellaposodik és tölcséres lesz. Bőre többnyire sima, széle

ritkán hullámos. Jellemző átmérője 4–6 cm. Lemezei mélyen lefutók, keskenyek, sűrűn állók, a kalapnál világosabbak. Tönkje karcsú, vékony, rugalmas, színe a kalapéhoz hasonló. Magassága 4–6 cm körül van.

Húsa ritkán kukacosodik.

Összetéveszthetőség. Azonos termőterülete miatt a

rozsdássárga tölcsérgombával téveszthető össze, az azonban ritkán terem a sereges tölcsérgombával egyszerre, rendszerint ősszel terem. Esetleg még a súlyosan mérgező parlagi tölcsérgombával lehet összetéveszteni, az azonban sárgásfehér színű és nem az erdőben, hanem patakparton, mezőkön és legelőkön terem.

§ Közönséges tengerifű (Zostera marina) – Fű: csn

A fű jelentése:

1. Lágyszárú, szálas növények tömege, amely általában nagy tömegben nőve borítja a mezőket. Télen elpusztul; keskeny levelű. Állatok takarmányozására használható legeltetéssel vagy lekaszálva, felhalmozva.

2. Sűrű gyep; zöld színű egységes szálas növények tömege.

3. Egy szál szálas növény.

4. Népies, régies: Gyógynövény, gyógyhatású vegyületeket tartalmazó növény, amelyből főzetet, teát készítenek.

5. Átvitt értelemben: Drog; az érzékszerveket és a tudatot tompító készítmény, amely rövid kellemes érzést, majd tartós károsodásokat okoz. A marihuána másik neve.

Továbbá:

A tengerifű (Zostera) az egyszikűek (Liliopsida) osztályának hídőrvirágúak (Alismatales) rendjébe, ezen belül a tengerifűfélék (Zosteraceae) családjába tartozó nemzetség.

A tengerpartokon állandóan vízzel borított homokos vagy

Iszapos talajokon gyakori, sokszor a folyótorkolatok Brakkvizében is megjelenik. Képes elviselni az ozmózisnyomás változását, amikor a torkolatoknál a víz sótartalma változik. A legtöbb faj évelő növény.

E tengerifűféléknek zöld, szalagszerű leveleik vannak, amelyek 1 centiméter szélesek. Az ágas, fehér gyöktörzsből rövid szárak nőnek ki. A virágok a levelek tövénél helyezkednek el, a termés hólyagszerű, a vízzel sodródik.

A tengerifűmezők fontosak, mert megkötik a víz alatti talajt, és sok élőlénynek táplálékforrásul és búvóhelyül szolgálnak. A vadludak és vadrécék is szívesen

legelik őket.

A Labyrinthula zosterae penész nagy károkat okoz a tengerifűfélék között, főleg a közönséges tengerifű (Zostera marina) esetében. Ha ez a penész megjelenik egy helyen, ott erősen csökken a tengerifű-állomány, és mivel sok élőlénynek fontos ez a növény, ezek létszáma is megfogyatkozik.

A Sonora-sivatag szélén élő seri indiánok

fogyasztották ezeket a növényeket. A gyöktörzset és a levéltövet frissen vagy szárítva, tésztaként elkészítve ették. Az utóbbit téli fogyasztásra készítették.

A seri nyelvben sok szó utal a növényre vagy gyűjtésére. Az április e nyelven „xnoois ihaat iizax”, azaz „a hónap, amelyen a tengerifű mag megérik”. Egyes

helyeken a tengerifüvet a szarvashús füstölésére is felhasználták. Csomagolásra, matractölteléknek és házfedelekhez is igénybe vették, főleg a Barnegat-öböl környékén. Mára egy betegség következtében e térségben a tengerifű kipusztult, bár vannak jelei, hogy visszatérhet.

§ Fügeszú (Hypoborus ficus) – Füge: csn

fügeszú (Hypoborus ficus)

Rend: Bogarak - Coleoptera

Család: ormányosbogár-félék - Curculionidae

Alcsalád: Scolytinae

Nem: Hypoborus

Védettség: nem védett

Él Magyarországon.

§ Fügefa, füge vagy fikusz (Ficus) – Füge: csn

Az eperfafélék (Moraceae) családjába tartozó nemzetség.

A különböző fügefajok az Antarktisz kivételével, minden kontinensen jelen vannak, ezek mellett számos szigeten is őshonosak. A Föld Trópusi és szubtrópusi térségeiben telepedtek meg, emiatt Európában van a legkisebb természetes elterjedésük. Több mérsékelt övi helyre is sikeresen betelepítették a nemzetség különböző fajait.

A nemzetségbe rendkívül változatos fajok tartoznak: vannak közöttük fák, bokrok, folyondárok és epifita növények egyaránt. Általános törvényszerűség, hogy minél világosabb egy fikusz levele, annál fényigényesebb. Örökzöld, de a kisebb levelű fajták ősszel lehullatják néhány levelüket.

Egyes fajok — mint például a közönséges füge (Ficus carica) — termése ehető gyümölcs. Másokat — mint például a szobafikuszt (Ficus elastica) — dísznövénynek termesztenek.

§ Tapsifülegomba – tudományos neve: Tapsifülgomba - (Otidea leporina) – Füle: csn

Syn.: porcos fülesgomba, tapsifülegomba 

A termőtest 2-4 cm magas, többnyire megnyúlt, fül formájú, felfelé álló, de lehet csészeszerű is, hosszanti hasítékkal. 

Belső oldala barnás, külső oldala nedvesen a belső oldalával azonos színű, szárazon világosabb. Alja röviden, tönkszerűen összehúzott. 

A termőréteg a belső oldalán található. 

Húsa világosbarna, vékony, törékeny; szaga semleges, íze enyhe. 

Spórája színtelen, elliptikus, sima, két olajcseppel, 12-14 x 6,5-8 µm. Spórapora fehéres. 

Előfordulása VIII-X; főként fenyőerdőben, lucosokban, hegyvidéken nő. Ritka, Magyarországon még nem találták.

Nem ehető, ha megtalálnánk, hagyjuk termőhelyén!

(Német forrásunk ehetőnek és nagyon ízletesnek jelöli). 

Hasonló fajok:

a csomós fülesgomba (Otidea cochleata) termőteste pohárszerű és széle erősen begöngyölt, belső oldala sötétbarna színű, spórái nagyobbak (18-20 x 8-11 µm), Magyarországon még nem került elő, nem ehető faj. 

§ Fülemile – tudományos neve: fülemüle – (Luscinia) – Fülemile: csn

Szürke vagy barna tollazatú, szép hangú kis énekesmadár; Luscinia.

Ez a madárnevünk 1395 k. bukkan fel először: „dulcíſſona: filemÿle”(BesztSzj.), majd a szótörténet szerint fölemile, phwlemyle, filomele, filemwle, fÿlomela, fűlemüle, fil’mile, fülmile, fülemöle, fülmüje (KissMad.); a népnyelvben filemile, filumile, fülemina, fülyemülye (ÚMTsz.).

Latin eredetű fülemüle szavunkat labializáció, hangrendi illeszkedés, valamint az ikerszó-szerű könnyed hangzás igénye együtt hozta létre. Az első két

szótagra hathatott a madár szép hangja miatt beleértett fül szó is. A fülemüle név a görög Philoméla, egy ókori mitológiai személy nevéből származik, Pandion

athéni király lánya nevéből köznevesült. Ennek az a magyarázata, hogy a monda szerint az üldözője elől menekülő királylányt az istenek fülemülévé változtatták.

A lat. philomela szó görög előzménye a gör. philosz ’barát’ és a mélé ’ének’ szavak összetételéből áll, tehát ’az ének kedvelője’. Meglehet, hogy nem az

ő neve köznevesült madárnévvé, hanem a madárnév vált személynévvé a mondában. A latin szó több európai nyelvbe is bekerült; vö. ang. philomel, sp. filomela, fr. philomèle, ol. filomela ’ua.’ (TESz.).

A madár társneve a bülbül és a csalogat szóból való csalogány. A fülemüle meg-megszakadó hangon énekel, a csattan, csattog igéből alakult a régi csattogány

neve. 1841-ben Vajda dalabáj zenér néven írja le. Ez az elnevezés a dala bájos szó összerántásával és a zene -ér képzős származékából alkotott. A „fülemüle

álmú ember” szólást Grossinger idézi (1793), arra vonatkozik, hogy a fülemüle éjjel is szól.

A latin szaknyelvi Luscinia lusciniabinómen alapja a fülemüle lat. luscínia (WbZ.)neve.

A fülemüle a madarak osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjéhez és a légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. Európában, Kelet-

és Közép-Ázsiában költ. A Kárpát-medencébe áprilisban jön, és szeptember közepéig marad, a telet Nyugat- vagy Közép-Afrikában tölti. A földön vagy bokrok tövén található rovarokkal, férgekkel, pondrókkal táplálkozik, így a kert- és termőföld-tulajdonosok hasznos segítője. A legszebben daloló énekesmadár,

a dal királyának is nevezik, az udvarló hímek hangja májusi éjszakákon zeng. Gégéje négy hangot képes egyidejűleg kiadni, zeneileg tökéletes akkordokat

is énekel. Éjjeli éneke miatt a szerelem és a vágy jelképének is tartják.

Ha a fülemüle fiatalkorában nem hallja társai énekét, akkor más fajok dallamát sajátítja el. A fülemüle énekét Beethoven Pastoral-szimfóniájában komponálta meg.

§ Füles - tudományos neve: nyúl – Füles: csn

Hosszú fülű, rövid farkú, ugrálva futó rágcsáló állat.

Helynévben már a XII. századtól adatolható (Nulu), 1237–1240: Nul (TESz.), köznévként 1395 k.: „lepus: nul” (BesztSzj.). 1540 k.: nÿol (MNy. 11), 1570

k.: nÿul (ArsMed.), XVII. század eleje: nÿull (MNy. 11). A nyelvjárásokban MTsz.: nyal-fi, nyol | ÚMTsz.: nyó, nyú.

A név ősi örökség az uráli korból; vö. zürj. ńimal, md. numolo, numal, lp. njoammel, szam. ńaba, ńòma, ńòmǔ ’nyúl’. A finnugor *njomal alapforma m-je a magyarban kiesett. A nyúl szó származékai: nyulas, nyulacska, nyulász, nyulászik.

A nyúl neve flamand eredetű az angolban. A régi coney elnevezés a XVIII. századig volt használatos. Ez a szó a lat. cuniculus (<ógör.κούνικλος)szó folytatója (a terminus az Ibériai-félszigetre korlátozódott a római korban). Megvan ma több európai nyelvben is, pl. bosny.,szerb kuni , fi. kaniini, kani, holl. konijn, ném. Kaninchen, ol. coniglio, sp. conejo ’ua.’ (W.).

A farkas szóhoz hasonlóan keletkezett a moldvai csángó nyelvjárásban az ősi magyar nyúl szót helyettesítő füles, fülyesz. A nyúlfélék hímjét baknak nevezik.

A nyúlfélék (Leporidae) az emlősök osztályának a nyúlalakúak rendjébe tartozó család, amelybe 2 alcsalád, 11 nem és 57 ma élő faj tartozik.

§ Porcos fülesgomba (Wynella atrofusca) – Füles: csn

Syn.: Helvella silvicola, Otidea auricula 

Termőteste 3-7 cm magas, felfelé álló, fül vagy kanál formájú, alja tönkszerűen elkeskenyedő, felülete nemezes. Belső oldala sötétbarna, feketés. Külső oldala világosabb, vörösesbarna, töve felé kissé sárgás. 

Húsa fehéres-sárgás, csaknem bőrszerű, szívós, rugalmas. 

Spórája színtelen, elliptikus, sima, 20-22 (24) x 10-13 µm, egy nagy olajcseppel; parafízisei egyenesek, csúcsuk nem görbült. Spórapora fehér. 

Előfordulása VI-X; hegyvidéki fenyvesekben, luc alatt nő. Magyarországon nagyon ritka faj. 

Nem ehető, ritka faj, ha megtalálnák, hagyjuk termőhelyén. 

A porcos fülesgomba a nemzetség egyedüli képviselője Európában, de rokonai megtalálhatók Japánban és Észak-Amerikában is. Bár a faj külsőleg a fülesgombákra hasonlít, mikroszkopikus bélyegei alapján a papsapkagombák rokona. 

§ Fürmadár – tudományos neve: fürj – (Coturnix coturnix) – Für: csn

Zömök, sötétszürke, gabonaföldeken, mezőkön élő madár; Coturnix coturnix.

Régi madárnevünk. Valaha nem lehetett ritka madár Magyarországon, erre utal a fürj név szerepe a helynévadásban (lásd alább). Helynévi származékban 1211-től, köznévként a XIV. század végétől adatolható. A fürj terminusban a szóvégi -j szervetlen járulékhang, nem eredeti. A nyelvtörténeti adatok alapján azt állapíthatjuk meg, hogy viszonylag késői felbukkanású, a toldalék nélküli szótő végén csak későn szilárdult meg. A korai forrásokban kivétel nélkül a madár nevének für alakja szerepel. Méghozzá a magyar írásbeliség korai emlékeiben, így 1395 k.: „cuturnix: fÿr”(BesztSzj.), majd 1405 k.: firmadar (SchlSzj.), fyr a Jordánszky-kódexben 1516-ban, fwr a Keszthelyi kódexben 1522-ben, továbbá 1533-ban (Murm.). 1531-ben Quatuor fwr emi, 1544: Vettem két fyret (TermtudKözl. 26). 1550 k. a Kolozsvári Glosszákban, majd 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs Nomenclatorában. A század végén, Lencsés György híres orvosbotanikai kéziratában is még „Fwr haÿath vegÿ, de aз hartÿachkaÿat le vegÿed rola. lud monÿ heaban melegh paraſban feoзd megh, kend melegen aз Sirÿawal twзnel. aз el aзoth keзre huſth newel mÿnden ketſegnekwl” (ArsMed.). És ez a toldalék nélküli alakja használatos mindmáig a népnyelvben, számos nyelvjárásunkból így adatolható (pl. SzlavSz.: fír | MTsz.: füri-csibe | ÚMTsz.: fürgy, fürt, fürmadár, fír, für, a különösen archaikus csángóban szintén für; és a Balatonnál is így emlegették).

Hogy a szóvégi -j nélküli alakváltozatok a régebbiek, azt az is bizonyítja, hogy sok származékában, összetételben is a toldalék nélküli alakja szerepel

(pl. Füred, fürmadár, fürcsirke, fürmony, fürsíp, fürhús stb.). Ma is használatos személynév a Für. (Csak a XVII. században bukkan fel a szóvégi -j: 1604:

fuerjec /MA./,1611: fuerj /uo./, a népnyelvben MTsz.: fürje |ÚMTsz.: firjóka.)

A TESz. szerint fürj madárnevünk ismeretlen eredetű. Azonban igen valószínű, hogy fürge szavunkkal összefüggésbe hozható; a für (fürj) madárnév esetében

a jelölt madár fürge mozgása, gyors futása lehetett a névadási szemlélet háttere (vö. még fireg-forog szótöve). Erdélyben mondják is, hogy „futkos, mint

a fürj”. Heves megyében „úsz szalad mint a firjóka” (NyF. 16). A fürge melléknév a csángóknál ’serény’ jelentéssel fürcse; a Szamosháton „úgy jár, mint a fürj”, azaz frissen, fürgén lépked; Szeged környékén „friss, mint a fürj”; Békés megyében „úgy beugrott az ajtón, mint a fürcsirke”, annyit tesz: gyorsan;

Erdélyben, Zilah környékén „fut, mint a fürjfiók”, eleven, virgonc; Csongrádon „akár a fűrfiú”, különösen élénk gyermekekre mondják.

A közhiedelemmel ellentétben a Füred földrajzi név nem fürdő szavunkkal függ össze. Szemben például Tátrafüred, Lillafüred, Káptalanfüred vagy Biharfüred

nevével, amelyek – az átértelmezett Balatonfüred mintájára – tudatosan készült későbbi névalkotások. Mivel a balatoni város már a XIX. század első felében

népszerű, látogatott fürdőhely volt, több más fürdő és üdülőhely ugyancsak a Füred nevet kapta. (Elsőként a szepesi Schmecks, szlovák nevén Stary Smokovec kapta Ótátrafüred nevét: „1846. július 31-én az akkor ott mulató közönség nevezte el e helyet a regényes Balaton-Füred pandentjául Tátra-Füred-nek”.) Tátrafüredmintájára alakultak azután a Károlyfüred (Karlsbad), Mátrafüred nevek. Füred faluról már a XIII. század elejéről találunk írásos dokumentumokat: 1211:

in uilla Fyred, majd 1272: fyured és 1298: Ville Fyured iuxta Balatinum, 1320, 1385 és 1416: Fyred, 1459: Fwred. A fürj madárnévvel függ össze, annak régi

für alakjából keletkezett -d képzővel. Jelentése pedig ’fürjes’, azaz fürjekben gazdag terület (vö. Sólymos, Ménes stb., illetve egyéb helynevek ezzel

a madárnévvel: 1268, 1297: Fyur, 1364: Fyurzygeth, 1677: Fürjes völgy, mai Für község Komárom megyében, továbbá Ártán-d, Kakas-d, Tyúko-d, Sás-d, Almá-d, Bogár-d, Mogyoró-d, Kerecsen-d, Nádas-d, Agár-d, Sasa-dstb. Éppen ilyen a Füre-d városnév is).

A madár társneve a harlekin. Gyakran vettük át egy-egy állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, illetve az angolból;

vö. ang. harlequin quail, ném.Harlekinwachtel ’Coturnix delegorguei’. Ugyanez történt futótyúkocska társneve esetében: <ném. Laufhühnchen ’Turnix sylvatica’.

Több elnevezése hangutánzó eredetű. Ilyen a pitypalatty (R. 1777: TESz., 1793: Grossinger, 1799: Fábián); a nyelvjárásokban pittypalatty, pitypalaty, pitypiritty,

kitykurutty (MTsz.). Kriza János a Székelyföldön putypurutty nevét jegyezte föl (Kriza:Vadr.). Miskolczi azt írta 1702-ben, hogy „Fity-firittyeléssel keresik

fel társaikat”. Hasonló hangutánzó neve az észt putpadadi, szbhv. pù pura, ro. pi’pal’ac, votj. pütpülbük, csuv. pätäpältäk, üzb. putpulbok, bask., tat. bütbülbük, or. perepel, ném. N. putpurlút (KissMad.). Szintén hangjára

utal a ném. Schlagwachtel, Wachtel, ang. quail, fr. caille ’ua.’ (uo.). Népetimológiás elnevezés az erdélyi fűzmadár, a csángó prëpëlica, pripilica jövevényszó, a román prepeliţă’ua.’ (uo.) átvétele. A hím torka fekete, néha igen hangsúlyosan, ekkor cigányfürj (Herman 1986) a neve.

Szaknyelvi latin nevében tautonímia fordul elő, a Coturnix coturnix binómen a madár lat. coturnix, coturnicis nevéből alkotott terminus. A fürj idegen nyelvi

nevei között több etimológiai csoport állítható össze, köztük a latin névből való az ang. coturnix quail (W.), port., sp. codorniz (EL.).

Számos közmondásunk mutatja a fürj alakjára, tulajdonságaira vonatkozó pontos népi ismeretet. Pl. Kövér, mint a fürj. Egészséges, mint a fürj. Úgy fut,

mint a fürj. Gömbölyű, mint a fürj. Fürj természetű (igen szerelmes és féltékenység. fürj. Vörhenyes, mint a fürjmony (szeplős). Stb.

A fürj a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj. Európában és Ázsiában költ. A

telet Dél-Európában, illetve Észak-Afrikában tölti. A fürjek tavasszal április végén, május elején érkeznek, az őszi vonulás augusztus végén indul és szeptember végén, október elején fejeződik be.

§ Fűrészhal vagy nagy fűrészesrája (Pristis pectinata) – Fűrész: csn

A nagy fűrészesrája a Föld három Óceánjában megtalálható. Az Atlanti-óceán nyugati részén, az USA-i Észak-Karolinától Bermudán, a Mexikói-öblön és a Karib-tengeren keresztül Argentínáig fordul elő. Ugyanennek az óceánnak keleti részén az elterjedési területe Gibraltártól Namíbiáig tart; lehet, hogy a

Földközi-tengerben is van állománya. Az Indiai-óceánban a Vörös-tengertől és Kelet-Afrikától a Fülöp-szigetekig található meg. A Csendes-óceán nyugati részén is előfordul, azonban az óceán keleti részén, a nagy fűrészesrája jelenléte, csak feltételezett.

A hal testhossza 540-760 centiméter, legnagyobb testtömege 350 

kilogramm. A hosszú, lapos pengeszerű „csőrén”, 24-32 fogpár látható. Nagy farokúszóján nincsen alsó nyúlvány. Testszíne a szürkétől a feketés-barnáig változik; oldala és úszói világosabbak. Hasi része a fehértől a szürkés-fehérig változik, de világos sárga is lehet.

Egyaránt megél sós-, édes- és brakkvízben is. Nagyjából a Trópusi és Szubtrópusi óceánok lakója, de lagúnákban, öblökben, folyótorkolatokban és tavakban is megtalálható. 10 Méternél mélyebbre, nemigen merül le. Fűrészszerű orrnyúlványával az aljzaton keresgéli gerinctelenekből és halakból álló táplálékát.

Anadrom vándorhal, a folyókba úszik ívni. A nagy fűrészesrája ál-elevenszülő, vagyis a hím által megtermékenyített peték, a nőstény petefészek vezetékének üregében fejlődnek ki. Ha eljön a szülés ideje, az anya kitolja az érett petéket (ikrákat). A belső nyomástól feszülő ikraburok a szülés pillanatában szétreped, és a kis halivadék a szülőcsatornából a szó szoros értelmében, általában farokkal előre, kilökődik az anya testéből.

Ipari mértékű halászata nincs, de a sporthorgászok kedvelik. Húsa ehető; halolajából gyógyszert és Szappant készítenek, a bőriparban is használják. A kifogott felnőtt példányokat kitömik.

Ha az akváriumban cápák is vannak, a nagy fűrészesrája rájuk támadhat.

§ Legyezőalakú fűrészgomba (Lentinellus flabelliformis) – Fűrész: csn

Kalapja 0,3-3,5 cm átmérőjű, nagyon változatos formájú, spatula, legyező, mélyen tölcséres alakú, fahéjas, narancsbarnás-sárgás színű. 

Lemezei központból sugároznak köralakban, szélességük legfeljebb 5 mm, színűk kezdetben halvány rózsás, majd halvány okker-barna, élük mélyen fogazott. 

Tönkje nincs jelen, vagy nagyon rövid 1,8 (2,8) cm, excentrikus, szürkés-sötétbarna. 

Húsa vékony, rugalmas, fehéres, a kalap alatt barnás. Szaga kissé aromás, íze többé-kevésbé keserű, enyhén csípős. 

A spóra majdnem gömb alakú, finoman tüskés, vékony falú, 1-2 olajcseppel, amiloid, 4,5- 5,5 (7) x 3,4-5 (6) μm. Spórapora fehér. 

Előfordulása nyár-ősz; fán élő szaprotróf, kéreg nélküli lombhullató keményfákon, csoportosan nő. 

Nem ehető. 

§ Fűrészpálma (Serenoa repens) – Fűrész: csn

A 0,7-2,2 m magas fűrészpálma fényes zöld levelei hosszúak és hegyesek. Sárga vagy elefántcsontszínű virágai egyedüliek vagy csoportokban találhatók. Ovális,

húsos termése egy magot tartalmaz.

A fűrészpálma jóindulatú prosztatadaganat esetén ajánlott, azzal a feltétellel, hogy a daganat még nem igényel sebészi beavatkozást. A kivonatnak más gyógyszerekkel együtt nincs ellenjavallata.

Kimutatták, hogy a fűrészpálmatermés kivonata jótékony hatású a prosztatára és a működését szabályozó mechanizmusokra. Ezenkívül gyulladáscsökkentő és vízhajtó, ily módon megkönnyíti a vizeletelválasztást és elősegíti a víz kiürítését is. A fűrészpálma az előírt adagolásban nem mérgező.

§ Fekete fürgebogár (Microhoria unicolor) – Fürge: csn

A budapesti Sas-hegyen a gyepek adnak otthont a pusztai karimásbogárnak (Psilothrix femoralis), melyet hazánkban csak a Sas-hegyről ismerünk. Él itt a pirosvégű szerecsenálszú (Xyletinus moraviensis), amelynek csupán néhány régi óbudai és sas-hegyi példánya volt ismert, de 2011-ben ismét előkerült. Itt gyűjtötték a ma kipusztultnak tartott szürke darázsbogarat (Ptilophorus dufourii, és június-júliusban virágokon ma is gyakori a sötét sziklaibogár (Cerallus rubidus), mely az eurázsiai erdőssztyepp zónájában a pannon régióban éri el elterjedési területe nyugati határát. A száraz, meleg hegytetőn a fürgebogarak közül jobbára csak egy fajra bukkanunk, a fekete fürgebogárra (Microhoria unicolor), amely április végétől júniusig gyakori a növényzeten.

§ Fürj (Coturnix coturnix) – Fürj: csn

Európában és Ázsiában költ. Az eurázsiai kontinensen költő alfajok vonulnak, a telet az Európában költő madarak Észak-Afrikában és a száheli zónában, az ázsiai madarak Indiában töltik.

Afrika Szaharától délre található területein (elsősorban Kelet- és Dél-Afrikában), valamint Madagaszkár szigetén állandóan egy helyben élő, nem vonuló populációk élnek.

Sikeresen betelepítették Réunion és Mauritius szigetére.

A természetes élőhelye a sík- és dombvidéki mezőgazdasági területek, ahol főleg gabona- és lóheremezőkön, illetve extenzíven használt vagy parlagon levő

réteken honos.

Alfajai:

eurázsiai fürj (Coturnix coturnix coturnix) (Linnaeus, 1758) – Európa és Ázsia mérsékelt övi részén él, telelni Észak-Afrikába és Indiába vonul.

kanári-szigeteki fürj (Coturnix coturnix confisa) (Hartert, 1917) – a

Kanári-szigeteken, az Azori-szigeteken és Madeirán élő, nem vonuló alfaj.

afrikai fürj (Coturnix coturnix africana) (Temminck & Schlegel, 1849) – Afrika keleti és déli részén honos. A Madagaszkáron és a Comore-szigeteken élő madarakat is ebbe az alfajba vonják be.

zöld-foki-szigeteki fürj (Coturnix coturnix inopinata) (Hartert, 1917) – a

Zöld-foki-szigeteken honos.

etióp fürj (Coturnix coturnix erlangeri) (Zedlitz, 1912) –

Etiópia hegyvidékein él.

Coturnix coturnix conturbans

Testhossza 16-18 centiméter, a szárnyfesztávolság 32-35 centiméter, testtömege 75-135 gramm. A hím kicsit kisebb, mint a tojó. Nyaka és begye rozsdabarna, fehér foltokkal, fekete pettyekkel, háta vörhenyesbarna, finom fekete mintázattal, alsó teste fehéres-sárga, csőre szürke, lába rózsaszín. Nyaranta kora hajnalban hallatja jellegzetes „pity-palaty” hangját, melyről a népies pitypalaty-madár nevét is kapta. Felröppenésekor halk krak-krak hangot is hallat.

A telet Dél-Európában, illetve Észak-Afrikában tölti. A fürjek tavasszal április végén, május elején érkeznek, az őszi vonulás augusztus végén indul és szeptember végén, október elején fejeződik be.

Kisebb csapatokban a földön futva és rövid távolságra repülve szokott vonulni. Vonuláskor a szeles idő sokat elpusztít közülük.

Tápláléka a rovarok, magvak, bogyók és zsenge hajtások. Aratáskor a kipergett gabonamagvakat is összeszedi, ezzel kárt nem tesz, rovarirtással viszont nagy hasznot hajt. Fő tápláléka évi átlagban 86,3% növényi és 13,7% állati eredetű. Húsa és tojása ízletes – bár vándorlása egyes szakaszaiban mérgező növényeket fogyasztva a húsa átmenetileg mérgezővé válhat, a méregért a tarlóvirágot, a bürököt vagy a hunyorfajokat próbálták felelőssé tenni, de még nincs döntő bizonyíték egyikre sem.

Magyarországon védett (nem vadászható-) faj!

Talajba kapart mélyedésbe készíti fészkét, melyet jól elrejt a növényzet közé. Fészekalja 9-13 tojásból áll, melyen 16-17 napig kotlik. Az egyedül kotló

tojó nagyon eltökélten ül a tojásokon, csak legvégső esetben menekül el zavarás esetén. A hím a legtöbbször a kotlás során a fészek közelében tartózkodik és őrködik. A fiókák fészekhagyók és kikelésük után azonnal elhagyják a fészket. A fiatal fürjek életük tizenegyedik napján már rövid repüléseket hajtanak végre és 20 napos korukra teljesen röpképesek és három-négy hónapos korukban már ivarérettek. A fürj évente kétszer-háromszor költ.

Magyarországon elterjedt fészkelő, állománya erősödik, a Földközi-tenger partján telel, elsősorban az Ibériai félszigeten és Északnyugat-Afrikában.

§ Füstösmoly (Heterogynis penella) – Füstös: csn

A valódi lepkék közé tartozó füstösszárnyú molyfélék (Heterogynidae) családjának egyetlen, Magyarországon szórványosan előforduló faja, a család négy európai fajának egyike.

Szárnyai szürkén áttetszőek, „füstösek”. Egy évben egy nemzedéke kel ki. A hím lepkék nyáron, a nappali órákban repülnek, és a gyepszintben keresik a szárnyatlan nőstényeket. A hernyó telel át.

§ Vörösnyakú fűzcincér (Oberea oculata Linné) – Fűz: csn

Gyalogcincérek – Dorcadion és Neodorcadion fajok.

Mint nevük is mutatja, repülni nem tudnak, hártyás szárnyaik csökevényesek. Álcáik a talajban fejlődnek a fűgyökerek között, a nemzők a talajon mászkálnak. Elterjedésük – éppen azért, mert nem tudnak repülni – kis területekre korlátozódik. A gyalogcincérek legnagyobb faji gazdagságban a mediterráneumban, illetve sztyepp területeken, (pl. Kisázsiában), meleg élőhelyeken találhatók. Magyarországon 6 Dorcadion és 1 Neodorcadion fajt mutattak ki (Kaszab 1971). Testük zömök, szárnyfedőik megnyúlt tojásdadok. Csápjaik rövidek, vastagok. Az előtor oldalán egy-egy hegyes fog. Lábaik erősek. Nagyságuk 15–20 mm. Említésre méltó fajok:

Vörösnyakú fűzcincér (Oberea oculata Linné)

15–21 mm nagyságú, hosszú, karcsú cincér. Nyakpajzsán két fekete petty található. A szárnyfedők hosszan szőrözöttek, de a szőrök a mély, fekete pontokat szabadon hagyják.

Hazánkban inkább az ártéri füzesekben gyakoribb, de a hegyvidéken is megtalálható. Tápnövényei a különböző fűzfajok, így a faalakú fűzek is. Az imágók június– júliusban rajzanak. Álcája a törzsekben, vagy a hajtásokban fejlődik. Kirepülési nyílása kerek. A megtámadott hajtásrészek letörnek.

§ Fűz-tőkegomba (Pholiota conissans) – Fűz: csn

Syn.: kerti lánggomba 

Kalapja 2-5 (7) cm, halvány okkersárgás, közepe barnás, harang alakúan, majd laposan domború, nyálkás, nem pikkelyes, sugárirányban finoman szálas, széle

tartósan enyhén begöngyölt. 

Lemezei krémszínűek, majd barnásak, vékonyak, sűrűn állók, tönkhöz nőttek, enyhén lefutók. 

Tönkje 3-7 cm, többé-kevésbé hengeres, szívós, bázisa csoportban fut össze; gallérja múlékony, hamar eltűnik, felülete a gallérzóna alatt szálas-pikkelyes.

Színe halvány krémszínű, közepétől lefelé sötétedő vörösesbarnás. 

Húsa krémszínű, enyhén keserű, illata nem észlelhető. 

Spórája ellipszoid, sima, csírapórus van, 6-7,5 x 3,5-4,5 µm. Spórapora vörösesbarna. 

Előfordulása ősszel, vizes, mocsaras helyeken fűz és éger faanyagán, vagy a nedves talajon nagy, sűrűn összenőtt csoportokban nő. Általánosan elterjedt,

de nem gyakori faj, Magyarországon helyenként nem ritka (VL2). 

Nem ehető, étkezésre alkalmatlan. 

§ Fehér fűz (Salix alba) – Fűz: csn

A fűzfafélék (Salicaceae) családjába tartozó fűz (Salix) nemzetség legismertebb képviselője. Vesszői egészen a földig lehajolnak. Kora tavasszal megjelennek rajta a barkák, és csak azután a keskeny, világosbarna levelek. Lombhullató.

Közép- és Dél-Európában honos, de Észak-Amerikában is meghonosították, valamint Magyarországon is. Kedveli a meleget és a párás levegőt.

A füzek álló- és mozgóvizeink környékének megszokott karakteres növényei. Víztűrésük többek között annak köszönhető, hogy az elárasztás idején törzsük

víz alatti részén preformált gyökereket fejlesztenek, amelyek a víz felső, oxigénben dús rétegében elbokrosodva részben átveszik a levegőtlenné vált talajban lévő gyökérzet szerepét. Általában nyirkos talajt kedvelnek (a pangó vizet is tűrik), de normál viszonyok között is jól fejlődnek.

Fehér fűz (Salix alba)

20-25 méterre megnövő, terebélyes, csaknem mindig tőtől ágas fa. Levelei lándzsásak, a fonákuk rásimuló ezüstös selyemszőrös. Porzós barkái

és termős füzérvirágzatai nem díszítenek.

Hazája Európa, Nyugat-Ázsia.

Parkokba főleg fajtáit ültetik:

Bédai Egyenes - Erdészeti célra szelektált, egyenes törzsű klón. Magyar nemesítésű.

Tristis - Szomorúfűz - A leggyakrabban ültetett fajta. Hosszú, sárga vesszői a földig lelógnak. Feltehetően a (Salix babylonica) és a (Salix alba Vitellina)

hibridje. Egyes szerzők ezért önálló fajnak tartják (Salix x sepulcralis) néven.

Vitellina - Termete, mint az alapfajé, de vesszői feltűnően sárgák. Kosárfonásra is alkalmas.

Babiloni fűz (Salix babylonica)

A legősibb szomorúfűz. Levelei kopasz fonákúak, vesszői sárgászöldek, a napos oldalon megvörösödnek.

Hazája Kína, de Nyugat-Ázsiában, majd az iszlám hódítások nyomán Észak-Afrikában és Kelet-Európában már régóta ültetik. Nyugat-Európában a XVII. Században terjedt el, és a romantikus kertek egyik divatnövénye volt. Később részleges fagyérzékenysége miatt visszaszorult, helyette inkább az edzett és szebb vesszőjű Salix alba 'Tristis'-t telepítették.

Felhasználása. A fehér fűz kérgét láz és influenza esetén ajánlják elsősorban.

Fejfájásra, fájdalomra és reumára mint fájdalomcsillapító szert használják. A virágzat jótékony hatású a méhösszehúzódásokra (wd) és az álmatlanságra.

Külsőleg fagyott testrészek, sebek, fekélyek kezelésére alkalmazzák.

A fehér fűz caerulea nevű változatából készülnek a világ legjobb minőségű krikettütői, ezért ezt a változatot krikettütő-fűznek is nevezik.

Gyógyhatása. Szalikozidtartalmának köszönhetően a fehér fűz kérge gyulladásgátló, reuma esetén fájdalom- és lázcsillapító hatású. Ugyanezen összetevő a felelős az enyhe fertőtlenítő és vérrögképződést gátló hatásáért is.

§ Sisegő füzike (Phylloscopus sibilatrix) – Füzike: lk

Európában és Ázsia nyugati részén él, telelni Afrikában vonul. Zárt koronájú bükkösök madara, de a tűlevelű erdőkben is megtalálható.

Hossza 12 centiméter, szárnyfesztávolsága 19-24 centiméter, testtömege 8-12 gramm. Tollazata felül sárgásbarna, alul fehér.

Rovarokból, azok petéiből és lárváiból áll a tápláléka, melyet a lombkoronában keresgél.

A talajra a tojó egyedül készíti fűszálakból a gömb alakú fészket. Fészekalja 5-6 tojásból áll, melyen 12-13 napig kotlik. Egy évben általában egyszer költ.

Magyarországon rendszeres fészkelő, gyakori fajnak számít. Magyarországon védett, eszmei értéke 25 000 Ft.

§ Füzike (Epilobium) – Füzike: lk

A füzike vagy deréce (Epilobium) a Mirtuszvirágúak (Myrtales) rendjébe és a

Ligetszépefélék (Onagraceae) családjába tartozó nemzetség.

Leveleik átellenesek, a sugaras szimmetriájú Virágok színe piros, vagy fehéres. A szirmok száma 4, a Porzóké 8, két körben állnak.

Termésük hosszúkás, négy kopáccsal nyílik, a magvak repítő szőrösek. A gyógyerejű fajokat a kicsi pirosas, halvány rózsaszín, vagy majdnem fehér virágjaik alapján könnyen felismerhetjük. Gyógyászati célokra az egész növényt

gyűjtik (szár, levél, virág), de a növény életképességének megtartása érdekében ügyeljünk arra, hogy a közepén szakítsuk le, így ismét oldalhajtásokat növeszt. Az első virágok megjelenésekor kell szedni a gyógynövény föld feletti részét.

A gyűjtött növényt frissen vágjuk és használjuk fel. Néhol tömegesen előfordul és a természetes állomány veszélyeztetése nélkül gyűjthető illetve házikertben

is termeszthető. Háziszerként történő fogyasztása és alkalmazása biztonságos.

Gyógyhatású fajok:

Alpesi füzike (Epilobium anagallidifolium) –

Magyarországon nem őshonos.

Borzas füzike (Epilobium hirsutum)

Erdei deréce (Epilobium angustifolium)

Hegyi füzike (Epilobium montanum)

Kisvirágú füzike (Epilobium parviflorum)

Lándzsás füzike (Epilobium lanceolatum)

Mocsári füzike (Epilobium palustre)

Rózsás füzike (Epilobium roseum)

Sötétzöld füzike (Epilobium obscurum)

Vízparti deréce (Epilobium dodonaei)

Gyógyhatása:

A teája vagy tinktúrája prosztatabetegségek, a kezdődő prosztatarák gyógyításában csodaszernek számít. Akik a prosztatájukkal betegeskednek, meggyógyulhatnak a kisvirágú füzike segítségével, gyakran még megműteni sem kell őket. Ha már sor került a műtétre, a füzike teája elmulasztja a seb égő fájdalmait, és mindazokat a panaszokat, amelyek gyakran jelentkeznek műtét után. Nemcsak a férfiak gyógynövénye, gyulladáscsökkentő hatása miatt állandó hólyag- és húgyhólyaggyulladásban, hólyaggyengeségben szenvedő nők is sikerrel alkalmazhatják. Baktériumtörzsekkel szemben a legerőteljesebb gátló hatást fejti ki az erdei deréce (Epilobium angustifolium). Bár mellékhatásai nem ismeretesek, egy kúra ajánlott időtartama 4 hét. A tapasztalat szerint a panaszok ezalatt jelentősen mérséklődnek, illetve megszűnnek. Szükség esetén a kúra 2-3 hét után ismételhető. De minden esetben ajánlott konzultálni az

orvossal.

G fejezet; 99

§ Gábics – tudományos neve: gébics – (Lanius) – Gábics: csn

Kampós, fogas csőrű vonuló kis énekesmadár; Lanius.

Először összetételben bukkan fel a név, 1793: szarka-gébits (Grossinger). 1833-ban gebets, gégbits (Kassai), 1840-ben szarka-gebic (MTsz.). A népnyelvben uo.: gibíz | ÚMTsz.: gëbics, gibics | Nyatl.: gábics, gebics, geböcs, gebös. A gebic, gibíz alakváltozatokra a bibic madárnév hatott.

Magyar fejlemény. A gébics hangutánzó szóként való magyarázata nem túl meggyőző. Valószínűleg a R. Gáborján keresztnév magas hangrendű Géberjén párjával kapcsolatos, az ebből rövidült becéző géb alak kapott kicsinyítő-becéző -cs képzőt.

A családba 4 nem és 32 faj tartozik. A legnépesebb a Lanius nem, a Lanius genusnév a lat. lanius ’hentes’ (< lat. laniare ’húst szétszabni’) szóból származik.

A nem ismertebb fajai a tigrisgébics ’Lanius tigrinus’, nagyőrgébics ’Lanius giganteus’, Izabella gébics ’Lanius isabellinus’, illetve kis őrgébics ’Lanius

minor’, amelyek magyar neve mind a binominális latin tudományos terminus tükörfordítása. A vörösfejű gébics ’Lanius senator’ fejteteje és nyaktöve rozsdavörös. Német neve is Rotkopfwürger (WbZ.), azaz ’pirosfejű gyilkos’. A búbos- vagy sólyomgébics ’Falcunculus frontatus’ elnevezéseknél a névadási szemlélet háttere az, hogy búbosan meghosszabbodott fejtollak jellemezik, illetve erős csőre sólyomszerű. A sisakos gébicsnél a „sisak” a homlok- és első fejtetőtollakból alakul.

Színre utaló, illetve alakleíró a név a rozsdásmellényű gébics ’Lanius souzae’, bivalyfejű gébics ’Lanius bucephalus’, barna gébics ’Lanius cristatus’, vörösarcú gébics ’Lanius gubernator’, vörösvállú gébics ’Lanius vittatus’, hosszúfarkú gébics ’Lanius schach’, nyílfarkú gébics ’Lanius sphenocercus’, szürkekabátos gébics ’Lanius excubitoroides’, szürkehátú gébics ’Lanius cabanisi’, vöröshátú gébics ’Lanius collurio’ (ném. rotrückiger Würger ’ua.’, uo.), örvösgébics ’Lanius collaris’ és az álarcos gébics ’Lanius nubicus’esetében. A faj élőhelyére utal a pusztai gébics ’Lanius isabellinus’, burmai gébics ’Lanius collurioides’, Fülöp-szigeteki gébics ’Lanius validirostris’, mediterrán őrgébics ’Lanius meridionalis’ és a São Tomé-i gébics ’Lanius newtoni’ neve.

Rendszerint bokrokkal, fákkal tagolt nyílt területek lakói. Kisebb állatokkal és rovarokkal táplálkoznak. Közös jellemzőjük a hosszú, lépcsőzetesen keskenyedő farok, csőrük a vágómadarakéhoz hasonlóan kampós, a felső csőrkáván kétoldalt csőrfognak nevezett kiemelkedés található. A vörösfejű gébics szintén az utánzó, úgynevezett „gúnymadarak”-hoz tartozik, mert a tartózkodási helye környékén lakó madarak hangjait hűen utánozza, különös módon összezagyválja, és ezzel olyan „zeneművet” komponál, amelyet a madárkedvelők elragadónak találnak. Ezért meglehetősen gyakran tartják kalitkában.

§ Gabonazsuzsok vagy gabonazsizsik (Sitophilus granarius) – Gabona: csn

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a Dryophthoridae családba tartozó faj.

A gabonazsizsik elnevezés helytelen, mert a faj nem a zsizsikek (Chrysomelidae: Bruchinae) alcsaládjába tartozik.

A gabonazsuzsokot a gabonaszállítmányokkal széthurcolták, és ma már világszerte elterjedt. Olykor tömegesen megjelenik.

A gabonazsuzsok 2-3,5 milliméter hosszú. Gesztenyebarna vagy fényes Fekete ormányosbogár. Szárnyfedőin finom, párhuzamos, hosszanti irányú barázdák futnak. Jól fejlett előtora sűrűn pontozott, az ormány hátán is hosszanti pontsorok vannak. Hártyás szárnya hiányzik, ezért repülni nem tud.

A gabonazsuzsok egész fejlődése gabonafélék (búza, rozs, árpa, zab, köles, kukorica) szemtermésében zajlik le, ritkábban gesztenyében és tölgy makkjában is előfordul. Lárvái a gabonaszemek belsejében fejlődnek, és ott is bábozódnak be. A kikelő imágók hamarosan újabb gabonaszemekre petéznek. Főleg nedves környezetben okoz jelentős kárt. Teljes egyedfejlődése 6 hét alatt lezajlik, ezért évente számos nemzedéke lehet. A gabonazsuzsokkal élelmiszerraktárakban, gabonatárolókban, háztartásokban találkozunk, kultúrnövényeken nálunk a szabad természetben gyakorlatilag nem fordul elő, mert a telet nem éli túl. A gabonazsizsiknek Európában évente 3-4 nemzedéke van.

§ Gabonarozsda, gabonaüszög, gabonalisztharmat – Gabona: csn

A gabonaféléket 3 rozsdagomba támadja meg, u. m. a Puccinia graminis Pers., a Puccinia Rubigo vera Wtr. (

más nevei: P. straminis de Bary, P. striaeformis Westend) és a Puccinia coronata Corda; az első kettő valamennyi gabonát (búza, rozs, árpa, zab) megtámadja, az utóbbi csak a zabot. Mindhárom ama rozsdagombák közé tartozik (l. Rozsda), melyek teljes ivadékcserével s e mellett gazdacserével is fejlődnek. A Puccinia graminis aecidium alakja a sóska borbolyán (Berberis vulgais L.), a P. Rubigo verá-é az érdeslevelü növények családjának tagjain (gyakrabban a következő fajokon: Symphitum officinale L., Anchusa officinalis L., Lithospermum arvense L., Echium vulgare L.), a P. coronatá-é pedig a kutyabengén (Rhamnus frangula L.) és a varjutövisen (Rhamnus cathartica L.) fejlődik.

A három rozsdafajt górcső alatt legkönnyebben teleuto spóráiról lehet megkülönböztetni. A P. graminis teleuto spórájának feje gömbölyded, a P. Rubigo verá-é tompa), a P. coronatá-é ágas (koronás). Hazánkban mind a három gombafaj általánosan pusztít, de legjobban a P. Rubigo vera, mely a legelterjedtebb.

Ami a gabonarozsda kártételeit illeti, az különböző; ha nem nagy mértékben lepi be a gabonát, ugy annak csak szalmáját csúfítja el, de valami nagy kárt nem okoz; olyankor azonban, ha a gomba nagy mértékben támadja meg a gabonát, s ha a gomba fejlődésére kedvező idő jár akkor, midőn a gabona éppen tejes érésében van, óriási kárt tehet. Ilyenkor a mag, különösen a búza magja, nem képes teljesen kifejlődni; összeszorul, összeaszik, ugy, hogy a gazda csak ocsut arat. Volt rá eset, hogy hazánkban néhány nappal az aratás előtt a legszebb reményekre jogosító termés a rozsda rohamos fejlődése következtében tönkre ment. A nedves, ködös idő nagyon kedvező a gabonarozsda fejlődésére, innét van az, hogy a gazda igen sokszor a rozsda kártételeit a ködnek tulajdonítja, mondván, hogy a köd kiszivta a szemet. Noha a rozsda kulturnövényeinknek legrégebben ismert betegsége, ellene megfelelő sikerrel mai napig sem tudunk védekezni. Ajánlják sokan a rozsdás szalma elégetését, de ez tekintve a gazdaságok nagy szalmaszükségletét, a gyakorlatban keresztülvihetetlen, s célhoz teljesen nem is vezetne, mert a gabonarozsda gombák sok gyomon is élősködnek s igy ezeket is ki kellene irtani. Tekintve, hogy a különféle gabonafajták egyes növénybetegségekre nem egyformán fogékonyak, régóta igyekeznek a gazdák a rozsdával szemben ellentálló gabona-, különösen buzafajtákat keresni és termelni; eddig azonban sikertelenül, mert a fajták ellentállóképessége az életviszonyok (más talaj, klima, megmunkálás) változatával gyorsan megváltozik. Legujabban az É.-amerikai Egyesült-Államok növénykórtani állomásai tettek védekező kisérleteket különféle gombaölő szerek permetezésével, de szintén siker nélkül; a gombaölő szerek közül a bordeaux-i keveréknek (l. o.) volt hatása, de nem olyan, hogy gyakorlati értéke lenne.

§ Gabona – tudományos neve: teff – Gabona: csn

A gabona azoknak a perjeféléknek az összefoglaló elnevezése, amelyeket táplálkozás céljára felhasználható magjaik miatt termesztenek. Ősidők óta az emberiség fő táplálkozási elemei közé tartoznak. A gabonafélék lisztjéből sült, erjesztett tészta a kenyér, az emberiség számára kezdettől fogva alapvető néptáplálék volt. Ezért a gabonaféléket bármely más Haszonnövénynél nagyobb mennyiségben termesztik világszerte. A szénhidrátban gazdag gabonafélék alapélelmiszernek számítanak; egyes fejlődő országokban

a rizs, a búza vagy a kukorica adja szinte a teljes étrendet. A fejlett országokban fogyasztásuk mérsékeltebb és változatosabb, de itt is alapvető.

Története:

Az első gabonafélék gyűjtögetése a kőkorszakban kezdődött, amikor a vadászok étrendjüket egészítették ki a fűfélék magjaival. 12 ezer évvel ezelőtt a Genezáret-tó vidékén élő kőkorszaki emberek a hús mellett fűmagokat, mandulát, pisztáciát, fügét, vad olajbogyót is fogyasztottak. Az anatóliai Catal Hüyük neolitikus településén a kutatók előzetes DNS vizsgálata szerint 8500 éves termesztett gabonamaradványokat találtak.

Az ember első szerszámainak egyike a gabonafélék aratásához használt Sarló volt. Már az őskorban szükségessé vált az egyre nagyobb gabonatermés érdekében hegyes csontokkal és faágakkal a termőföld fellazítása.

A Kárpát-medencébe a honfoglaló magyarság már kiterjedt földművelési és növénytermesztési ismeretekkel érkezett, ősi magyar búzafajtáink az alakor, tönke és a tönköly.

Főbb gabonafélék:

kukorica:

alapélelmiszer Észak- és Dél-Amerikában, valamint Afrikában, illetve világszerte fontos takarmánynövény

rizs:

a trópusi és egyes mérsékelt övi régiók fő gabonaféléje

búza:

a mérsékelt övi régiók fő gabonaféléje

árpa:

Malátakészítés és takarmány céljára termesztik olyan földeken, amelyek túl rossz minőségűek vagy túl hideg éghajlatúak a búza számára

cirok:

fontos alapélelmiszer Ázsiában és Afrikában, valamint világszerte jelentős takarmánynövény

köles:

hasonló, de nem azonos fajok összefoglaló elnevezése, amelyek fontos alapélelmiszernek számítanak Ázsiában és Afrikában

zab:

korábban Skócia fő élelmiszernövénye, illetve világszerte termesztett takarmánynövény

rozs:

hidegebb éghajlatú területeken jelentős

tritikálé:

a búza és a rozs keresztezésével létrehozott takarmánynövény. Neve is a búza (triticum) és a rozs (secale) latin nevének kombinációjából ered.

teff:

Etiópia "csodagabonája" a legapróbb szemű gabonaféle, 150 teff-szem tesz ki egy búzaszemet. Teff amhara nyelven: "elveszett", a magok kis mérete miatt. Szélsőséges földrajzi helyeken is megterem.

Egyéb, lisztkészítéshez használt növények:

Egyes növényeket, melyek magvaiból lisztet készítenek, esetenként gabonaként emlegetnek annak ellenére, hogy nem tartoznak a pázsitfűfélék közé, ilyen például a hajdina.

§ Nagyfejű gábor – tudományos neve: tövisszúró gébics – Gábor: csn, fk

A gébics gáborján társnevének szótörténeti adatai: 1831: szarka-gáborján, majd -gáborgyán, -gáborgyány, -gábrián, -gábollán (TESz.). Személynévből alakult

madárnevek; vö. lat. Gab(i)rianus, Gabriel ’Gábor’. Kiss Jenő a CzF. szótár magyarázatát fogadja el, amely szerint a madár „magyar nevét csörgő kiáltozásáról kapta, mely a gábor szóhoz némileg hasonlani látszik”. A nyelvjárásokban használatos még MTsz.: gábor, gáborka, nagyfejű gáborján | Chernel: gábos. A tövisszúró gébics népnyelvi neve a nagyfejű gábor, vasfejű gábor, vasfejű gáborján, vasgáborján.

§ Nagyfejű gáborján – tudományos neve: őrgébics – Gáborján: csn, fk

A gébics gáborján társnevének szótörténeti adatai: 1831: szarka-gáborján, majd -gáborgyán, -gáborgyány, -gábrián, -gábollán (TESz.). Személynévből alakult

madárnevek; vö. lat. Gab(i)rianus, Gabriel ’Gábor’. Kiss Jenő a CzF. szótár magyarázatát fogadja el, amely szerint a madár „magyar nevét csörgő kiáltozásáról kapta, mely a gábor szóhoz némileg hasonlani látszik”. A nyelvjárásokban használatos még MTsz.: gábor, gáborka, nagyfejű gáborján | Chernel: gábos. A tövisszúró gébics népnyelvi neve a nagyfejű gábor, vasfejű gábor, vasfejű gáborján, vasgáborján.

§ Fekete galagonyacincér (Grammoptera abdominalis) – Galagonya: csn

Sas-hegy, ismeretlen dátum, Fodor J.

Grammoptera ruficornis (Fabricius, 1781) – gyűrűscsápú galagonyacincér – Sas-hegy, ismeretlen dátum, Diener H.; Sas-hegy, 1977.IV.29., Rácz G.; Sas-hegy, 1981.V.31., 1989.V.12., Székely K.; Sas-hegy, 2001.V.14., Medvegy M.; Sas-hegy, 2008.IV.25., Kotán A. és Németh T.; Sas-hegy, fűhálózás, 2012.V.19., Merkl O.

Faj: gyűrűscsápú galagonyacincér

Rend: Bogarak - Coleoptera

Család: cincérfélék - Cerambycidae

Alcsalád: Lepturinae

Nem: Grammoptera

Védettség: nem védett

Előfordulás: Él Magyarországon.

A cincérfélék (Cerambycidae) a Rovarok (Insecta) osztályának bogarak (Coleoptera) rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

Magyar nevüket onnan kapták, hogy zavarás esetén cincogó-ciripelő hangot hallatnak.

A cincérféléknek körülbelül 25 000 faja ismert; fajaik minden kontinensen előfordulnak, Antarktika kivételével. Különösen sok fajuk él a trópusokon. Közép- és Észak-Európában 250, a Brit-szigeteken pedig 60 faj él. Sok faj kifejezetten ritkának számít. Számos cincérfajt Európában törvények védenek. A trópusokon élő fajokat leginkább élőhelyük zsugorodása veszélyezteti. A cincérfélék családjába 216 magyarországi faj tartozik. A

Rovarászok körében a cincérek igen népszerűek, ezért hazai fajaik életmódját is viszonylag jól ismerjük.

E rovarok hossza Európában legfeljebb 60 milliméter, a trópusokon nagyobb. A cincérek teste hosszúkás és enyhén lapított, de vannak zömök vagy hengeres

alkatú fajok is. Élénk mozgású bogarak. Sok faj élénk színekben pompázik, és változatos minták díszítik őket, míg más fajok egyszerű színezetűek. A nagyon

színes fajok teste mérget vagy keserű ízű anyagokat tartalmaz. Mintázatuk néha aposzematikus, vagyis veszélyes vagy kellemetlen ízű rovarokat, például redősszárnyú darazsakat (Vespidae) vagy hajnalbogárféléket (Lycidae) utánoznak (mimikri). Más fajok mintázata a környezetükre (például

zuzmós fakéregre vagy madárürülékre) hasonlít (álcázás).

A cincérfélék Szárnyfedője általában betakarja a hátulsó pár szárnyat, de néha megrövidült; az ilyen fajok fürkészdarazsakra hasonlítanak. Egyes cincérfélék egyáltalán nem tudnak repülni. Lábfejükön két-két karom van. Rágó Szájszervük erős, a bogarak képesek megrágni a kemény fát.

A csáp 11 ízből áll, és rendszerint hosszabb, mint az állat teste; a hímek csápja hosszabb, mint a nőstényeké. A bogár a csápjával tapogat, és a környezet illatanyagait is érzékeli. A cincérfélék csápjukat előretartva vagy oldalra hajlítva viselik; számos faj arra is felhasználja, hogy hanyatt esve, segítségével ismét

talpra álljon. Mindkét nem tud ciripelni, amit ki is próbálhatunk, ha egy cincért ujjaink közé veszünk: előtorát a mellközép hátán elhelyezkedő reszelőlapon előre-hátra mozgatva, cirpelő hangot ad. Más fajok – a csőszcincérformák (Prioninae) tagjai – a hátulsó lábukat dörzsölik a szárnyfedő szegélyéhez.

A cincérfajok nagy többségének lárvái élő vagy holt faanyagot esznek ( Szaproxilofágia ); a kifejlett rovarok fák kifolyó nedvével, Virágporral és nektárral táplálkoznak. Nagy számban akadnak azonban lágyszárúak gyökerében vagy szárában fejlődő fajok is; a gyalogcincérek lárvái pedig a talajban pázsitfűfélék gyökereit fogyasztják.

A cincérfélék fajtól függően 150-300 petét, egyesével vagy csomókban raknak le. A lárvák fejlődésének időtartama fajonként és területenként eltérő. A kifejlett bogarak (imágók) viszonylag rövid életűek.

Magyarországon előforduló fajok:

Cser-tövisescincér

(Rhagium mordax)

Fenyves-tövisescincér

(Rhagium inquisitor)

Tölgyes-tövisescincér

(Rhagium sycophanta)

Feketevégű karcsúcincér

(Stenurella melanura)

Havasi cincér

(Rosalia alpina)

Pézsmacincér

(Aromia moschata)

Bársonyos darázscincér

(Plagionotus arcuatus)

Sárgafarú darázscincér

(Plagionotus detritus)

Szemfoltos cincér

(Mesosa curculionoides)

Változékony virágcincér

(Pachytodes cerambyciformis)

Juhar-díszcincér

(Anaglyptus mysticus)

Nagy hőscincér

(Cerambyx cerdo)

Csőszcincér

(Prionus coriarius) (Linnaeus, 1758)

Ácscincér

(Ergates faber)

Diófacincér

(Megopis scabricornis)

Barna gyalogcincér

(Dorcadion fulvum)

Pusztai gyalogcincér

(Dorcadion fulvum cervae)

Tűzpiros facincér

(Pyrrhidium sanguineum)

Tarka cincér

(Aegomorphus clavipes)

§ Fekete galagonya (Crataegus nigra) – Galagonya: csn

A fekete galagonya 3–7 m magas, lombhullató cserje vagy kis, többtörzsű fa. Koronája felfelé törekvő, gömbölyű; hajtásrendszere zegzugos. Barnásvörös, szürkén molyhos vesszőin elszórtan 1–2 cm-es tövisek találhatók. Fiatal hajtásai is vastagon, szürkésfehéren molyhosak. Szórt állású levelei szárnyasan erezettek, tojásdadok, 7-11-szeresen karéjosak. A karéjok a levéllemez harmadáig vágódnak be, csúcsuk hegyes vagy kerekded-tompa; a csúcs felé egyre kisebbek.

A levélváll levágott vagy ék alakú, éle szabálytalanul fűrészes, a csúcs hegyes. A fiatal levél felül molyhos, később lekopaszodik; fonákja maradandóan szürkésfehéren gyapjas. A levelek hossza 5-9 (-10) cm, szélessége 4–7 cm. Ősszel sárgára, sárgászöldre színeződik.

Május-júniusban virágzik. Kétivarú virágai leveles rövidhajtások végén 4-10 tagú sátorozó bugákba rendeződnek. A virágzati tengely, a kocsány és a vacok is egyaránt szürkésen gyapjas. Az öttagú virágok 1,5–2 cm átmérőjűek, a fehér színű szirmok kerekdedek, gyűröttek; elvirágzáskor rózsaszínre sötétedhetnek. A porzók száma 15-25, a portokok barnásvörösek. A virág kellemetlen szagú.

Termése 8–10 mm átmérőjű, gömbölyded, feketén fénylő csontáralma, amelynek csúcsán megmaradnak a csészelevelek. Zöldesfekete vagy feketésbordó húsa fojtósan édes, éretten kocsonyás; benne 5 db 5–6 mm hosszú, háromszöges keresztmetszetű csontár található.

Degen-galagonya:

A fekete galagonya gyakran alkot hibridet az egybibés galagonyával. A Degen-galagonya (C. x degenii) termései sötétbordó színűek, a hajtás az egybibés galagonyáénál kevésbé tövises. Nevét a neves magyar botanikusról, Degen Árpádról kapta. A fekete és a Degen-galagonya gyakran fordulnak elő azonos élőhelyen, sőt a hibrid gyakoribb.

Kárpát-medencei és észak-balkáni faj, korábban Szlovákiából, Romániából és Szerbiából is jelezték, de mára biztosan csak a Duna magyarországi szakasza mentén és Horvátországban a Drávánál található meg. Hazánkban csak a Duna mentén, a Csepel-szigettől délre fekvő ártéri erdőkben fordul elő.

Füzes-nyáras vagy tölgyes-kőrises-sziles folyómenti ligeterdőkben él. Mérsékelten árnyéktűrő és melegigényes. Igényli a magas talajvizet és jól viseli a néhány hetes elöntéseket is. Inkább a meszes, humuszos öntéstalajokat vagy erdőtalajokat részesíti előnyben.

Május második és június első felében nyílik, néha szeptember-október körül másodszor is virágzik. Termése augusztus közepére érik be, madarak terjesztik. Gyökérről nem sarjadzik, ezért nem alkot sarjtelepeket.

A fekete galagonya mérsékelt elterjedése és az utóbbi három generációban tapasztalt több mint 50%-os visszaszorulása miatt a Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján veszélyeztetett besorolást kapott. Magyarországon 1988 óta védett, eszmei értéke 100 ezer Ft. Hibridje, a Degen-galagonya is védelem alatt áll. A létét veszélyeztető legfontosabb tényező élőhelyének elvesztése, az ártéri társulások nemesnyárassá alakítása vagy a fakitermelést kísérő cserjeirtás. Genetikai identitását az egyre gyakoribb hibridizáció fenyegeti. A gemenci erdőben a túlszaporodott vadállomány kártétele is jelentős lehet. Eddig felmért összesen 36 hazai állományából 10 már kipusztult.

§ Örvös galamb (Columba palumbus) – Galamb: csn, lk

Európában, Ázsiában, valamint Észak-Afrikában honos. Megművelt földeken, de városokban, emberi településeken is megtalálható. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, még Budapesten is találkozhatunk vele

Testhossza 40–42 centiméter, szárnyfesztávolsága 75 centiméter és a testtömege 280–600 gramm közötti. A legnagyobb európai galambféle.

A felnőtt madaraknak jellegzetes fehér folt van a nyakukon, a fiataloknál ez még hiányzik. Mindkét ivar egyforma, nyakuk és farkuk szürke, mellük vörhenyes-szürke. Hátuk és szárnyuk szürkésbarna. A felrepülő madaraknál feltűnő a szárnyon lévő fehér folt.

A költési időn kívül nagy csapatokban él. Gyommagvakkal, gabonamagvakkal és a tölgy makkjával táplálkozik. Megfelelő körülmények között állandó, de rövidtávra vonul.

Az ivarérettséget egyéves korban éri el. Erdőkben, ártereken fákra vagy bokrokra készíti fészkét. A fészek kis gallyakból, vékony gyökerekből, és vékony fűszálakból vagy szárakból készül.

Fészekalja két, tiszta fehér tojásból áll, melyeken 16–18 napig költ. Az első táplálék, amit a fiókák kapnak kikelésükkor, az a begytej, amit a szülők termelnek. A fiatal madarak 28–30 nap után repülnek ki. Egy évben többször is fészkelhet.

§ Ízletes galambgomba (Russula alutacea) – Galamb: csn, lk

Az északi féltekén elterjedt, lomberdőkben élő, ehető gombafaj.

Az ízletes galambgomba kalapja 5–10 cm (ritkán 15 cm) átmérőjű, vastag és húsos. Kezdetben félgömb alakú, majd ahogy a gomba idősebb lesz kiterül, közepe bemélyedő lesz. A kalap széle sokszor bordás, fiatalon aláhajló. Felszíne bársonyos. Színe változatos; leggyakrabban barnásvörös, de lehet piros, rózsaszínű, narancsszínű, esetleg barnássárga vagy olajzöld. Közepe gyakran kifakult halvány zöldessárga. A kalapbőr félig lehúzható. Húsa fehér, merev, pattanva törő, diószerű illatú és ízű.

Vastag, morzsálódó lemezei sárgás színűek, közepesen sűrűek, tönkhöz nőttek. Féllemezei nincsenek. Spórái 8-10 x 6,5-8,5 mikrométeresek, gömbölyűek, kissé hálózatosan tüskések. Spórapora sárga.

Zömök, kemény, tönkje 5–10 cm magas és 1,5–4 cm vastag. Belül üregesedő. Hosszában ráncolt lehet. Színe fehér, de szürkésen vagy vörösesen árnyalt is lehet.

Gallérja vagy bocskora nincs.

A vöröstönkű galambgombával (Russula olivacea) téveszthető össze, amely nem kellően elkészítve gyomorpanaszokat okoz. A nem ehető piros kalapú galambgombák nyersen megkóstolva csípős ízűek.

Európában, Észak-Afrikában, Kelet-Ázsiában (Japán) és Észak-Amerikában honos. Magyarországon gyakori.

Melegkedvelő lomberdőkben nő júliustól októberig. Gyökérkapcsolt gomba, így főleg fák alatt található, akár seregesen is. A meszes talajt részesíti előnyben. Jóízű, ehető gomba.

§ Erdei galambvirág (Isopyrum thalictroides) – Galamb: csn, lk

Csak Európában fordul elő. Üde, főként gyertyán- és bükkelegyes erdőkben, ligeterdőkben él. 10–20 cm magas évelő, márciustól májusig virágzik. Levelei 3-5 levélkéből tenyeresen összetettek. A levélkék tompán karéjosak, hamvaszöldek. Virága fehér, ötszirmú; rövid életű. Termése tüsző.

§ Galán vagy orvosi kecskeruta (Galega officinalis) – Galán: csn

A Közel-Keleten őshonos,de Európába, Nyugat-Ázsiába, Pakisztánba is betelepítették.

Az orvosi kecskeruta évelő növény,amely bokrosan nő, és felálló szára 40–100 cm magas. Páratlanul szárnyalt Levelei rövid nyelűek, és 11-19 levélkéből állnak. A levélkék lándzsásak vagy elliptikus alakúak. Virágfürtjei hosszú nyelűek és dús virágúak. Virágai lilás vagy fehér színűek. Hüvely

Termése 2–3 cm hosszú, sokmagvú, a Magvak között finom befűződésekkel. Nektár és virágpor termelése méhészetileg is fontos. Virágzása július -augusztusban folyamatosan tart.

A kecskerutát belsőleg emésztési zavarok kezelésében, valamint a Mellékvesekéreg és a hasnyálmirigy működésének serkentésére használják. Vízhajtó, enyhébb lefolyású cukorbetegség esetén vércukorszint-csökkentő hatását használják ki. A kecskeruta kivonata kedvező hatást gyakorol a tejelválasztásra, ezért használható szoptató anyák tejfokozására, és a tej tartalmasabbá, zsírosabbá tételére. Hollandiában a Tehenek tejhozamának fokozására a takarmányhoz kecskerutát adagolnak. Gyenge izzasztó hatású. Külsőleg kozmetikai készítményként mellápolásra használják. Epilepszia esetén is ajánlják fogyasztani, egyéb gyógynövényekkel teakeverékként. Régebben a népgyógyászat sűrűbben alkalmazta erre a célra.

A kecskeruta használata megfelelő adagolásban gyógyhatású, azonban mértéktelen fogyasztása, különösen a magvaké, ártalmas. A vércukorszint kóros mértékű csökkentésével baleseteket idézhet elő. Túlzott fogyasztása fokozott nyáladzást és köhögési ingert válthat ki. Az egyéb gyógyszerekkel való káros kölcsönhatás veszélye miatt alkalmazása csak Orvosi javallatra ajánlatos.

§ Fogas galáz – tudományos neve: fogas vízhúr - (Zannichellia palustris L.) – Galáz: csn

Fogas galáz. – Term. r.: Békaszőlőfélék. Potamogetonaceae.)

Évelő. 10–40 cm. Kúszó és gyökerező, vagy a vízben úszó szára fonalszerű. Levelei keskenyek, egyerűek, élénkzöldek, 2–4 cm. hosszúak. Virágai zöldek. Termő virágjában 4 termő van; bibéjük korongalakú. Terem álló és lassan folyó vizekben nagyon szórványosan, de helyenként seregesen.

§ Gálna – tudományos neve: tüdőfű – (Pulmonaria) – Gálna: csn

Kora tavasszal bíborpiros, majd megkékülő virágokat hozó, szőrös levelű erdei növény; Pulmonaria.

Clusius pannóniai flóraművében (NomPann.) már 1583-ban szerepel a ’Pulmonaria’ neveként a tüdőfű. 1595-ben tyd fyu (FK.), 1708-ban a tüdő-fü ’Pulmonaria (Pápai), 1767-ben német tükörszóval ’Lungenkraut’ (PPB.). Csapó Józsefnél 1775-ben és Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) szintén tüdö-fü, illetve teppegetett tüdö-fü. Erdélyben az Agrimonia eupatoria neve tüdőfű, illetve pulmonvirág; a növény gyógyító hatására utalnak, valamikor tüdőbaj ellen használták.

A terminus úgy keletkezett, hogy a múltban a növény külseje, alakja figyelmeztette a gyógyulást kereső beteget, hogy a különösebb növények hatását kipróbálja. Mivel a Pulmonaria virága bíborpiros-kékes színével a tüdő színéhez hasonlít, tüdőbaj ellen kezdték használni. Matthiolus is a tüdővész és a vérköpés ellen alkalmazta. Tudományos neve ezért Pulmonaria (&lt; latin pulmo, -onis ’tüdő’)és ennek folytatói, a német Lungenkraut, francia pulmonaire de bois, herbe aux poumons, cseh plícník, szlovák plúcnik, plucovník (&lt; plíce, plúce ’tüdő’), horvát plucnjak, szlovén plu nik és természetesen magyar tüdőfű neve szintén arra utal, hogy régebben a tüdőbaj gyógyfüveként tartották számon. Csapó szintén azt írja, hogy „embernek mindenféle Tüdöbéli nyavalyáiban kiváltképen használatos”, illetve „száraz betegségben, melly a’ tüdöben lévö sülyböl ’s annak belső sebeiböl” származik, sokat használ, „köhögös ember théá gyanánt nagy haszonnal élhet véle”, sőt „kehes szarvas marháknak adják enni ez füvet, és meg-épülnek.”

Társnevei az emberképűfű, pettyegetett gálnafű, gálna, szopókavirág, darázs- vagy dongóvirág, túrófű és a méhvirág. Ez utóbbi elnevezés (1911: Nsz., 1966:

MNöv.) ma Erdélyben használatos neve a tüdőfűnek (ÚMTsz.: Györgyfalva, Fotosmartonos, Maroslele | NövKözl. 2: Fotos, Háromszék). A méhvirág megfelelője a németben a többjelentésű Bienenblume. Árapatakon a méhcsípés megelőzésére használatos növény; a néphit úgy tartja, hogy a bedörzsölt testrészt nem csípik meg a méhek. Népnyelvi darázsvirág (R. 1908: Zelenyák, 1911: Nsz., 1939: Natter-Nád) neve Erdélyből adatolt (NövKözl. 2: Köszvényes, Maros-Torda megye).

A virágok szerkezetét, az ivarszervek elosztását és egyéb megjelenési viszonyait a növénybiológusok kezdettől fogva szoros összefüggésbe hozták a virágok

megporzási folyamatával, s mindezeket figyelembe véve osztályozták és csoportosították a virágos növényeket. Osztályozzák a növényeket a látogató rovarok szerint is. Ilyen elnevezés a növény darázsvirág terminusa. Nyilván jó méhlegelő, nektárja miatt dongják a darazsak (és a dongók, méhek) is. A darázsvirág idegen nyelvi megfelelője a német Wespenblume ’Knautia arvensis’, Wespeli ’Ophrys apifera’.

A dongóvirág ’Pulmonaria’ jelentéssel (R. 1863: Kriza, 1908: Zelenyák, 1911: Nsz., 1925: HGy.) erdélyi tájszó (MTsz.: Háromszék megye | Vajkai: Borsa |

SzamSz. | NövKözl. 2: Kis-Kapus, Kolozs megye | Zelnik: moldvai csángó | Ethn. 87: Árapatak | KGy. 218: Kovászna megye, Erdővidék | SzegFüz. 2: Székelyudvarhely, Kolozsvár, Ürmös, Székelykeresztúr). A tüdőfű népi nevének az a magyarázata, hogy ezt a növényt a dongódarázs látogatja. Ugyanígy a sokféle – ezzel az elnevezéssel jelölt – növénynek is: „mindég rajta rebdes a dogóu, azér hijják dogóuvirágnak” (ÚMTsz.). Ugyanerre a fűre alkalmazva a magyar nevet átvette az erdélyi szász, vö. Dongorblaum ’Pulmonaria officinalis’ és a román, vö. N. dongoverag ’ua.’; de megvan a németben is, ott tükörszóként többféle növény neveként használatos: Hummelblume ’Ajuga rept., Filipendula ulm., Ophrys luciflora, Taraxacum off., Prunella vulgaris’.

A Pulmonaria officinalis további társneve Magyarózdon a cigámpicsa, más vidéken a farkasmájfű. A magyarban a Pulmonaria májfű elnevezése talán félreértés, hibás fordítás eredménye, hiszen ez a név a legtöbb forrásban a Hepatica növényt jelöli. Létrejöttét is a középlatin hepatica herba ’májfű’ növénynévből való fordításnak köszönheti, mely a latin hepaticus (&lt; görög hepatikósz) ’máj’ szóból képzett.

A Szigetközben máriatejjel pöttyögetett tüdőfű a neve. A néphit szerint „amikor a Kisjézus született, Mária teje kicsöpögött a fű levelére”. „Köhögésre,

megfázásra igen jó teája vót.” A baromfira gyakorolt hatására utal a népnyelvi tyúkvakító és csirkevakító neve (R. 1901: TermTudKözl. 451) Eger vidékén,

Heves megyében. A különös kis növénynek a virága piros, lila és kék is, levelei pedig pettyegetettek. Gyógyhatása miatt több teakeverék alkotórésze. Hatóanyagai a szaponin, nyálka, kovasav, cserzőanyag stb.

A tüdőzuzmó vagy tüdőmoha a Lobaria (Sticta) pulmonaria. Telepe bőrnemű, öblösen karéjos, zöldes, szárazon barnás. Termése pirosas barna. Vén bükk és tölgy aljában nő. Régebben tüdőmoha (muscus pulmonarius vagy herba pulmonariae alboreae) néven ismert orvosság volt. Szibériában a sörfőzésben komló helyett használták.

§ Portugál gálya (Physalia physalis) – Gálya: csn

A hidraállatok (Hydrozoa) osztályának a telepes medúzák (Siphonophora) rendjébe, ezen belül a Physaliidae családjába tartozó faj, ami mint siphonophora, nem egy egyetlen organizmus, hanem két fajta apró, hasonló felépítésű (polip illetve meduzoid típusú) élőlényből álló telep.

A portugál gálya négy fajta ilyen biológiai egyedből áll egymáshoz tapadva. Ezek mindegyikének külön fiziológiai funkciója van, de egyedül nem lennének életképesek.

A fogófonalai akár a harminc méteres hosszúságot is elérhetik és érintésük veszélyes, mert a benne lévő csípést okozó csalánsejtjei mérget tartalmaznak.

A portugál gálya a meleg világtengerekben mindenhol, de leginkább az északi-atlanti Golf-áramlatban

és az Indiai-óceán, valamint a Csendes-óceán szubtrópusi vizeiben terjedt el. A Földközi-tengerben a Baleár-szigetekhez tartozó Mallorca illetve Formentera partjai előtt is előfordulhatnak.

Ennek az élőlénynek a hossza 9–35 centiméter, a fogófonál rendszerint 15 méter, ritka esetben elérheti az 50 métert. A nagy, süvegszerű gázhólyag átlátszó vagy halvány lilás-rózsaszínes, esetleg kékes színű, túlnyomórészt

nitrogénnel van tele és vitorlaként szolgál. Vitorláját képes leereszteni, így viharos időben az élőlény a víz alá merülhet, ahol védett a széltől és az időjárástól. A fogófonalak között gyakran található egy a sügéralakúak rendjébe tartozó kis hal (medúzahal), amely immunis a portugál gálya mérgével szemben és csaliként szolgál: a fogófonalak hatótávolságába vonzza a zsákmányhalakat. Ezt követően megeszi az összes maradékot és a fogókarok elhalt végeit.

A portugál gályát különböző polipcsoportok alkotják. Minden egyes csoportnak külön feladata van, és együttműködve úsznak, táplálkoznak és szaporodnak.

A portugál gálya a tengerben sodortatja magát. Tápláléka kis halakból áll. Az állat néhány hónapig él.

Nem teljesen tisztázott, miként szaporodik a portugál gálya, azt azonban lehet tudni, hogy egy telepen belül vannak olyan polipok, amelyek a szaporodásáért felelősek. Ezekből ivartalan módon új telepek jönnek létre, így minden egyes portugál gálya képes újra és újra létrehozni önmagát. Ez magyarázatul szolgálhat időnkénti nagyszámú előfordulásukra is. Vannak olyan feltételezések is, hogy a portugál gálya, mielőtt elpusztul, petéket és spermát választ ki a tengerbe, amelyekből új egyedek jönnek létre.

A portugál gálya mérge veszélyes az emberre is. Fogófonalai érintése esetén erős fájdalmat és gyulladást okoz. Veszélyességét tekintve elsősorban beteg vagy gyenge fizikumúaknál légzési nehézség és akár szívleállás is előfordulhat.

§ Gálya – tudományos neve: orvosi kecskeruta - (Galega officinalis) – Gálya: csn

A Közel-Keleten őshonos,de Európába, Nyugat-Ázsiába, Pakisztánba is betelepítették.

Az orvosi kecskeruta évelő növény,amely bokrosan nő, és felálló szára 40–100 cm magas. Páratlanul szárnyalt Levelei rövid nyelűek, és 11-19 levélkéből állnak. A levélkék lándzsásak vagy elliptikus alakúak. Virágfürtjei hosszú nyelűek és dús virágúak. Virágai lilás vagy fehér színűek. Hüvely

Termése 2–3 cm hosszú, sokmagvú, a Magvak között finom befűződésekkel. Nektár és virágpor termelése méhészetileg is fontos. Virágzása július -augusztusban folyamatosan tart.

A kecskerutát belsőleg emésztési zavarok kezelésében, valamint a Mellékvesekéreg és a hasnyálmirigy működésének serkentésére használják. Vízhajtó, enyhébb lefolyású cukorbetegség esetén vércukorszint-csökkentő hatását használják ki. A kecskeruta kivonata kedvező hatást gyakorol a tejelválasztásra, ezért használható szoptató anyák tejfokozására, és a tej tartalmasabbá, zsírosabbá tételére. Hollandiában a Tehenek tejhozamának fokozására a takarmányhoz kecskerutát adagolnak. Gyenge izzasztó hatású. Külsőleg kozmetikai készítményként mellápolásra használják. Epilepszia esetén is ajánlják fogyasztani, egyéb gyógynövényekkel teakeverékként. Régebben a népgyógyászat sűrűbben alkalmazta erre a célra.

A kecskeruta használata megfelelő adagolásban gyógyhatású, azonban mértéktelen fogyasztása, különösen a magvaké, ártalmas. A vércukorszint kóros mértékű csökkentésével baleseteket idézhet elő. Túlzott fogyasztása fokozott nyáladzást és köhögési ingert válthat ki. Az egyéb gyógyszerekkel való káros kölcsönhatás veszélye miatt alkalmazása csak Orvosi javallatra ajánlatos.

§ Gáyer-berkenye (Sorbus gayerana) – Gályer: csn

Egész Európában elterjedt, több mint 100, cserje- vagy fafajt magába foglaló nemzetség. A berkenye nemzetség tudományos neve (Sorbus) a „fanyar” jelentésű kelta „sor” szóból eredeztethető, mely nyilván a termés ízére utal.

§ Gamma-bagolylepke (Autographa gamma) – Gamma: csn

az ezüstgammás aranybagoly vagy gamma-bagolylepke (Autographa gamma) a bagolylepkefélék (Noctuidae) családjába tartozó faj.

Egész Európában elterjedt nyílt erdőkben, cserjésekben, a kertekben és a parkokban is, a lepkék nem specializálódtak különleges élőhelyekre, csak a zárt

erdős területeket kerülik el. Észak-Afrikában és Eurázsiában (kivéve a trópusi övezet) is bevándoroltak, valamint a szubarktikus Ázsia egyes részein, Skandináviában, Izlandon és Grönlandon is megfigyelték.

Szárnyfesztávolsága 35–40 mm, a lepke nevét a felső szárnyain lévő jellegzetes görög gammához hasonlító mintáról kapta. A nektár növényei egyszikűek.

Növények: Juncus effusus , Colchicum autumnale , Iris germanica hibrid, Tilia cordata ), valamint a különböző cserjék és a lágyszárú növények.

hernyója 25 milliméter, színe változó. A sárgászöldtől a kékes-zöldig, a sötét zöldes szürke színen át bármilyen lehet.

Egy nemzedékes faj, májustól augusztusig rajzik.

hernyók tápnövényei: a hernyók polifágok, a csalán (Urtica sp.), gyermekláncfű (Taraxacum sp.) fejes saláta (Lactuca sativa) a leggyakoribb tápnövények.

§ Gamó – tudományos neve: harangláb – (Aquilegia vulgaris) – Gamó: csn

Kékes virágú boglárkaféle növény; Aquilegia vulgaris.

1664-ben Lippay Jánosnál harangvirág (a német Glockenblume alapján). 1775-ben Csapó Józsefnél az Aquilegia neve szintén harangvirág. 1807-ben a Magyar

Fűvész Könyvben (MFűvK.) harang tzámoly.

A harangláb metaforikus terminus. A növény porzója kilóg a szirmok közül, mint a harang nyelve. Társneve a régi cámoly [R. 1578: cámoly-fü (Melius), 1775: czamoly-fü (Csapó), 1807: harang tzámoly (MFűvK.)]. Növénynévként ugyan nem mutatható ki, de a szlovénben a harang nyelve cámelj, nagyon valószínű, hogy ezzel függ össze.

A nemzetség latin Aquilegia neve először Hildegard von Bingennél bukkan föl a XII. században (ackeleia, agleia). Melius Juhász Péter 1578-ban keselyűfűnek

fordította magyarra, mely azután más munkákban is megtalálható (1643: Comenius, 1702: Miskolczi, 1911: Nsz.). Valószínűleg a ’sas’ jelentésű latin aquila név származéka, és a hajlott, görbült nektárlevelekre utal, amelyek a sas taréjához hasonlíthatók, esetleg a virág sarkantyújára vonatkozik, mely hasonlatos a sas karmaihoz. Ezzel függ össze az Aquilegia vulgaris sasfű neve, mely meglehetősen korán megjelenik a magyar írásbeliségben, már a XVI. század első felében olvasható [sas fÿw ’Ciperus’ (Herbolarium), XVI. század: sas fw ’Aquilegia’ (Ért. 30), XVII. század: sarga sas fw ’Heroion affodillus’ (uo. 15), 1775: Csapó, 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1835: sas-fű (Kassai), 1878:Nyr. 7, 1884: ErdL. 23, 1911: Nsz.]. Tükörszó a románban a iarba-vulturului és a vulturică’Hieracium umbellatum’ (vultur ’sas’), illetve a német Adlerkraut ’Impatiens bals.’ (Adler ’sas’). Az Aquilega vulgaris német neve Adlerblume, azaz ’sasvirág’.

A saskeselyűfű (R. 1683:Nyr. 40, 1908: Zelenyák, 1911: Nsz.) a sasfű hasonneve.

További társneve a haranglábnak a gamó, gangabugya, gumóvirág harangcámoly, Isten kalapja, Isten papucsa, valamint a keselyűvirág (R. 1911: Nsz.).

1783-tól, Benkő József művének (NclB.) megjelenése óta szerepel a lexikonokban és szótárakban a harangláb társneveként a galambvirág, mely eredetileg erdélyi tájszó lehetett a nyelvjárási adatok szerint (NövKözl. 2: Fotos, Háromszék megye | Nyárády 40: Marosvásárhely | Ethn. 87: Árapatak | MNy. 4: Réty | Nyr. 37: csángók).

A szellőrózsához hasonlatos ez a hűvösebb erdőkben előforduló növény, de szárán nem egy, hanem 4–6 apróbb virág nyílik. Talán ezek emlékeztetnek

távolról az ágakon ülő galambokhoz. Erdélyben, Háromszékben – az Aquilegia vulgaris neveként – átkerült a románba, vö. román N. golonvirag. Már a XVI.

századtól említi a legtöbb szerző ennek a növénynek gilisztafű nevét is (1590: Szikszai, 1604: Szenczi, 1664: Lippay, 1767: PPB., 1775:Csapó, 1783: NclB.,

1831: Kresznerics, 1835: Kassai, 1843: Bugát, 1894: Pallas, 1908: Zelenyák, 1911: Nsz.).

A gilisztafű társneve a galandvirág, melyben az előtag a tapadással

létrejött galandgiliszta (1780), galandféreg rövid alakja.

Régebben gyógynövény volt a harangláb, Csapó József „Himlözö Gyermekeknek” ajánlja a magját, melyek egyébként a „Meg-rekedtt vizeletet” is megindítják, a „Torok belsö dagadását el-oszlatják”. Ezek a magvak „szinekre és nagyságokra nézve a’ Balhákhoz hasonlittanak”. A növény virágát is felhasználták, ugyanis „Száj-rothadását a’ virág vize tisztitja”. Vadon is található, de kertekbe is ültették, ahol „fél ember magasságra-is nö, virága kék és piros, egyveles szinü, le-felé loggó, harangformájú”.

§ Gánya – tudományos neve: kánya – (Milvus) - Gánya: csn

A hollónál nagyobb testű, villás farkú (dögevő) ragadozó madár; Milvus.

Közszóként 1470-ben bukkan fel: „de milvo: kanya”, 1763-ban gánya (TESz.),a népnyelvben ÚMTsz.: kányha | KissMad.: kányo | Nyr. 6: gánya | Nyr. 15: kába alakváltozata adatolható.

Szláv jövevényszavunk; vö. szbhv. N. kanja, kajna ’egerészölyv’, szlk. N. kaňa ’ua.’, szln. kánja ’kánya’, le. kania ’ua.’ (TESz.), blg.кани(EL.). Az ősszláv

kanja valószínűleg hangutánzó eredetű, a ragadozók vijjogását utánozza.

A vörös kánya ’Milvus milvus’ népi neve a villás kánya, fecskefarkú és villásfarkú kánya; csibehordó kánya (Tolna m.) Nevét onnan kapta, hogy fő színe élénk rozsdavörös. Német roter Milan (WbZ.) is színére utal. A barna kánya ’Milvus migrans’ név szintén a tollazat színére utal; népnyelvi neve a berki kánya. A kánya több régi neve olvasható legkorábbi tájszótárunkban: R. 1838: vadó,kur-héja (Tsz.); N. Nyr. 17: kur-mijja | uo. 10: kur-héjja | uo. 5: krampacs | Tsz.: 1838: tikölő-kánya ’tyúkhordó kánya’.

A latin szaknyelvi nemi terminus a kánya lat. milvus neve, ebből való a fr., dán milvus, port. milhafre (EL.). A ném. Milane (DWb.) francia jövevényszó.

Számos szólásmondásban szerepel, pl. „Hordja el a kánya”, „Megvág, mint a kánya”, „Még a tyúkfi is meglapul, ha kányát lát”, „Kánya egy nap el nem szállja földjét” (= gazdag), „Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél”, „Olyan, mint a kánya kopasztotta tyúk”, „Hol vigyázatlan a leány, csirkét

ellik a kánya” stb.

Gyakori madarunk a barna kánya ’Milvus migrans’, Egész Európában elterjedt, de Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, az indonéz szigetvilágban, valamint Ausztráliában is él. Csőre görbe és éles, karmai kicsik, de élesek és tűhegyesek. Vonuló madár, tavasszal tér vissza Magyarországra trópusi telelőhelyéről, és októberig tartózkodik nálunk. Alacsony repülése közben észreveszi táplálékát, ami lehet kis emlősállat, madár, dög vagy hal. Folyóvizek menti erdős területeken fészkel.

Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el. A vörös kánya ’Milvus milvus’ Európában mindenekelőtt Közép-Európában, Franciaországban, valamint Spanyolországban fordul elő. Száma erősen csökkent. Tartós párkapcsolatban él. Márciustól novemberig tartózkodik Magyarországon, alkalmi fészkelő.

Nálunk főleg mocsaras, erdőkkel is bővelkedő alföldi vidékeinken él.

§ Gányafa – tudományos neve: kányabangita – (Viburnum opulus) – Gánya: csn

Fehér bogernyős virágú, vörös termésű, magasra növő erdei cserje; Viburnum opulus.

kálna J: kányabangita.

A Viburnum opulus (kányabangita, kányacseresznye, kányabegye, kányafa)piros gyümölcse a kányabogyó, a madár szívesen eszi. Sok tájnyelvi elnevezésben a génye, gánya alak található, ami a szláv kalina átvétele. A németbe is átkerült, vö. Kalinkenbeerstrauch, Kalinkeholz ’Viburnum opulus’. A nép a kánya madárnevet kereste a növénynevekben, a madárneves előtag tulajdonképpen a növény szláv kalina népetimológiás átalakításának eredménye. A Brassó megyei Tatrangon kálnofa elnevezés használatos, mely hangtanilag a legközelebb áll szláv eredetijéhez.(A szlovák és cseh kalina növénynévre Sándor István már 1808-ban felhívja a figyelmet.)

A szótörténet azt mutatja, hogy a szlávból kölcsönzött eredeti gálna, kálna alak mintegy száz évvel később már kánya alakban is föltűnik a magyar írásbeliségben. A szóföldrajz szerint is a különböző tájnyelvi nevekben tovább tart az eredeti és a népetimológiai alakulat egyidejű megléte.

A román călin ’kányabangita’, călínă’ennek bogyója’ szintén szláv eredetű.

A kalinka-fa ’Viburnum opulus’ (R. 1797: Grossinger) külön átvétel a szláv kalinka szóból.

Népies nevei a holyagfa, bokoló virágfejeinek látványos fehérsége alapján hófa, illetve sárfűz, vízibodza, kányacseresznye, gányfa, kakasfa, kányafa, kalinkafa,

kálnófa, pirókfa, sörgyefa, vízibodza. Nevezik ostorménfa, a Szigetközben ustornyélfa néven is.

A kányabangita összetétel Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (R. 1807: MFűvK.), ezután más munkákban is megtalálható (1865: CzF., 1877: Math. és TermTudKözl. 14, 1895: Pallas). Mérges, piros bogyójú növény.

A madárnévvel képzett szóösszetétel bangita utótagja 1793-ban bukkan föl a magyar írásbeliségben (Földi), és származékszó lehet: a N. banga ’bogyó’ (Kassai) kicsinyítő képzős alakja. Eszerint a bangita a növény jellegzetes, piros bogyótermését jelölhette.

A régi füvészek még sambucusnak, azaz bodzának hívták, akárcsak a syringát, az orgonát „spanyol bodzának”. Lippay Jánosnál „Sambucus rosa, kit a németek

Schneeballennek neveznek, azaz hólapta, mert sok apró fehér virágai, mint a jókora labta, gömbölyűn összenőnek, egy ujjnyi temérdek vesszei nőnek, mint

a kániabögjének”. Ez utóbbi kifejezés nem Lippaytól való, a kányabegye régebbi elnevezés, a Hegyalján már korábbról adatolható. De a Lippay-féle könyv után is szerepel a különböző szótárakban, lexikonokban (1708:Szenczi, 1834: Kassai, 1895: Pallas, 1911: Nsz.). A nyelvjárásokban ma is ismert (ÚMTsz.:Csallóköz | MNy. 56:Vas megye). Összetartozik a kányabogyó névvel, annak csak alakváltozata; a madár begyére utal, hiszen a növény bogyója kedves csemegéje ennek a madárnak.

A kányabogyó szintén népnyelvi elnevezés a Hegyaljáról; vö. R. 1803: Kitaibel (Tállya), de szerepel füvészkönyvekben, szótárakban is [1831:Kresznerics, 1834: Kassai (Hegyalja), 1865:CzF.]. Ma is használatos a nyelvjárásokban (MNöv.: Hegyalja, Heves, Baranya | ÚMTsz.: Noszlop). Szintén a termésre utal a kányacseresznye, a Viburnum opulus nyelvjárási neve [OrmSz.: kányacserösnye | ÚMTsz.: kányacseresnye (Kálmáncsa), kányacserösnye (Pölöskefő), kányacserësnye

(Kőszeg-Hegyalja) | Herman: kányacseresnye (Somogy megye) | Molnár I.: kányacserösnye (Szeged) | NyIrK. 9: knyacseresznye (Siklód)]. Az összetétel cseresznye utótagja Viburnum opulus gyümölcsének gömbölyű alakjára, piros színére vonatkozik.

Piros kánya társneve gyergyói tájszó. A fa frissen szedett termése a kányabingó. Étvágyjavító szer. A szárított termés főzete (borogatással, bedörzsöléssel)

értágító hatású.

Igen korán megjelenik a magyar írásbeliségben a Viburnum opulus kányafa elnevezése. Már a XV. század elejétől szerepel okleveleinkben (R. 1425: OklSz.), majd glosszák között és szótárakban (1500 k.: StrassbGl., 1570: KolGl., 1585: Calepinus, 1604: Szenczi). Későbbi füvészeink szintén ismertetik (1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK., 1808: Kitaibel, 1813: OrvF.), utánuk sem hiányzik a szótárakból, lexikonokból (1833: Kassai, 1843: Bugát, 1865:CzF., 1895:

Pallas). A népnyelvben szintén ismert terminus, alakváltozatai sok vidékünk nyelvjárásában használatosak [SzegSz.: kányafa | Ethn. 3: gényefa (Vas megye

Sorok) | Nyr. 18: kányosfa (Baranya megye Csuza) | MNy. 56: kálnofa (Brassó megye Tatrang), gánya (Győr megye Ásvány), gányo (Szigetköz, Vének), gányafa (Vág melléke) | ErdL. 23: gányafa (Nógrád megye) | MTsz.: kányafa (Székelyföld) | Nyr. 37: kálnofa (Brassó megye Tatrang) | Kovács: kánya, kányafa, gányófa (Szigetköz)]. A gényefa kétségtelenül csak magas hangú alakja a gányafa, gányo névnek.

A ma is használatos Viburnum tudományos nevet Linné adta, de már Vergilius említett egy viburnum nevű cserjét, amelynek vékony ágait kosárfonásra használták.

A Viburnum nemzetségnek mintegy száz faja és sok változata van. Amerikától Japánig honos az északi féltekén. Ma a bangitának számos kedves virágú, ősszel

megszínesedő szép levelű változata díszlik a kertekben. Ismert rokona a labdarózsa.

§ Garatbagócsok (Cephenomyiinae) – Garat: csn

Elsősorban gazdáik garatüregében fejlődnek. Őzeink és szarvasaink veszedelmes élősködői a Cephenomyia- és Pharyngomyia-fajok. A legfeljebb 2–3 hétig élő nőstények elevenszülők. Ivarkészülékük vakzsákjában fejlődő, s az olykor ötszázat is elérő fiatal lárvákat a nőstény repülés közben hozza világra, s valósággal ráspricceli a gazdaállat orrtájékára. A kis nyüvek a következő év márciusáig az orr nyálkahártyáján élnek anélkül, hogy nagyságukban lényegesen változnának. A második és harmadik stádiumú alakjaik a belső orrnyílásokban (choana), a garatüregben és a nyelv tövében élősködnek. Ezek nagysága már tetemes: 4 cm-re is megnőnek. Légzési és nyelési nehézségeket okoznak, ennek következtében a gazdaállat növekedésében visszamarad, testtömege csökken, és a fertőző betegségekkel szemben kevésbé lesz ellenálló. A bábozódásra érett lárvákat a szarvas vagy az őz kitüsszögi, s azok befúrják magukat a talajba, ahonnan 3–5 hétig tartó bábállapot után bújnak ki a kifejlett bagócsok. A garatbagócsok meglehetősen gyakoriak.

Család: Oestridae

– Igazi bagócsfélék Az Oestridae családba az orr, garat- és bőrbagócsok néven ismert legyeket soroljuk. Lárváik legfontosabb sajátsága az, hogy hátulsó légréseik lemezszerű képleteken nyílnak. Az imágók szájszervei – ugyanúgy, mint a gyomorbagócsoknál – csökevényesek: testük többé-kevésbé szőrös. Az igazi bagócsok valamennyi faja emlősökön, főleg patás állatokon élősködik. Minden bizonnyal csak az emlősök egyes rendjeinek és családjainak kialakulása után váltak ki dongólégyszerű őseik csoportjából. Az igazi bagócsok megközelítőleg 200 ismert faját három alcsaládba soroljuk: garatbagócsok (Cephenomyiinae), orrbagócsok (Oestrinae) és bőrbagócsok (Hypodermatinae).

§ Garda (Pelecus cultratus) – Garda: csn

Nemének egyetlen faja. Egyéb elnevezései: sugár kardos (némely forrásokban egybeírva), balatoni hering, kardkeszeg, karda, szabóhal vagy vezérgarda.

A garda álló és lassú folyású vizek lakója; szívesen tanyázik brakkvízben is. Közép-Európától a Kaszpi-tengerig megtalálható; az Aral-tóban

is van állománya.

Magyarországon a nagyobb folyókban és a Balatonban él, ahol régebben akár 50-300 tonnát is fogtak évente.

Balatoni halászatának a múltban komoly rituáléja alakult ki, a rajban járó halakat a halászok Tihany magaslatain figyelő őrszemek útmutatásai alapján igyekeztek bekeríteni és kifogni, erről kapta a faj a látott hal nevet. Ennek emlékezetére Tihanyban a 2000-es évek eleje óta évről évre megrendezik a »Tihanyi Gardália« Fesztivált, hagyományőrző és gasztronómiai rendezvényként.

A hal átlagos testhossza 25-35 centiméter, legfeljebb 60 centiméter. A legnehezebb lemért példány 2 kilogrammot nyomott. Szájrése meredeken felfelé irányul. 90-115 kicsi pikkelye van a hullámos Oldalvonala mentén.

Rajhal, amely napközben a fenék közelében tartózkodik, éjszaka a felszínre emelkedik. Tápláléka plankton rákok, rovar lárvák és -bábok, repülő rovarok és apró halak. Legfeljebb 11 évig él.

Május-júliusban ívik, 3-4 évesen válik ivaréretté.

§ Garda – tudományos neve: dévérkeszeg – (Abramis brama) – Garda: csn

Erősen szálkás, fehér húsú halfaj; Abramis brama.

A dévér halnév igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben, már 1545-től adatolható: dever (OklSz.), majd 1622: dévérkeszeg (HalK.), 1726: dewer-kesegi (Marsigli), 1767: dévér (PPB.), 1803: dévérponty (EWUng.), 1807, 1811: dévér (EtSz.), 1884: dévér, dévérkeszeg (Nyr. 13), mindenütt ’Abramis brama’. A népnyelvben a Balatonnál N. Jankó: dévérkeszeg (Balaton) | ÚMTsz.: ua. (Tihany). Az ország más helyeinek nyelvjárásaiban is megvannak a név alakváltozatai, uo.: dévér,dier | HalK.: dévért-keszegi | SzegSz., OrmSz.: dévérkeszeg | K.: diër, diërlapinta, karikadiër.

Munkácsi Bernát szerint (Ethn. 4) szláv jövevényszó. Ezt azonban nem támasztja alá az a tény, hogy a szláv nyelvek közül csak két szomszédosban található meg ez a halnév. Így inkább éppen fordítva áll a dolog, azokban jövevényszó a magyarból; vö. kárpukr. devir, diver ’Abramis brama’ (Vladykov), szbhv. dever ’ua.’ (UESkr.). A szerbhorvátban 1880-tól adatolható, és ez a – magyar szótörténethez képest – igen késői átvétel ugyancsak a magyarból való kölcsönzésre mutat. Ismeretlen eredetű halnevünk, valószínűleg belső nyelvi fejlemény. Ma szaknyelvi szó.

Bárdkeszeg (N. HalK.: ua. ’dévér, a nagyja’) társneve Balatonfüreden lejegyzett alakleíró elnevezés, a dévér testformájára utal. Siófokon a gardát is emlegetik így, ugyancsak éles, ívelt hasa alapján. Erdélyben tyiszága társneve is van (R. 1887: HalK.; N. Gyurkó, MTsz.: ua. | Beke: ptyiszága), mely viszontkölcsönzése a ro. chisoăgă, chisagă, chesacă ’ua.’ (UngElRum.); N. Gyurkó: chisoagă elnevezésnek, a magyar keszeg ’ua.’ átvétele. Bakos (REl.) ugyan nem tartja meghonosodottnak, és ma már tényleg ritka lehet, de tájnyelvi szóként – Gyurkó adatai alapján – ma is használatos Erdélyben; a századforduló körüli elterjedtsége pedig a források által igazolt. Áldozókeszeg (N. ÚMTsz.: áldozókeszeg ’áldozócsütörtök táján ívó dévérkeszeg’ | Lóczy: áldozócsütörtöki keszeg | Jankó: áldozókeszeg) a dévérkeszeg balatoni elnevezése, hasonlatos a többi, az ívás ideje szerinti nevéhez; vö. pünkösdikeszeg (R. 1887: pünköst-keszeg /HalK./; N. ÚMTsz. és MTsz.: ua. | Jankó: pünkösdi kezeg uo.), továbbá flóriáni keszeg és szentgyörgykeszeg (R. 1887: HalK.; N. ÚMTsz., MTsz.: szent-György-keszeg |Lóczy: Szentgyörgyponty /Balaton/ | Jankó: szentgyörgykeszeg). Másutt szentgyörgyi diër,szemgyörgykeszeg. Viski Károly azt írja, hogy „a keszeg fiatalja, amelyik szëntgyörgynap körül jön ki fürödni; a summája később jön”. A szentháromságkeszeg szintén ívási idő szerinti elnevezés a Balatonnál (ÚMTsz.), akár az úrnapi keszeg (N. Jankó) vagy a fahegykeszeg (N. uo. és Ti., valamint ÚMTsz., HalK.: ua. ’közepes nagyságú dévér’). A név onnan ered, hogy e hal rügyfakadáskor ívik. Tiszafüred környékén kisszék (Harka) a nagy dévér bizalmas, helyi használatú neve.

A dorozsmás keszeg elnevezés a dorozmás ’durva felületű, érdes’ (ÚMTsz.) tájszóval függ össze, és a dévérkeszeg pikkelyes testére utal. A Szigetközben használatos népi pupúskeszeg (K.) név a dévér külső tulajdonságai közül a nyakszirtnél látható jellegzetes törést, a meredeken emelkedő hátvonalat írja le. Ugyancsak alakleíró terminusok a következők: a lapátkeszeg (R. 1884: ua. /Nyr. 13/; N. K.: lapátdévér) a dévér lapos, széles alakjára utal, összefügg alapiska, laposkeszeg, lapistyán (HalK.), laposka, lapkó (MTsz.), lapinta (K.) halnevekkel. A lepényhal (R. 1500, 1522 és 1549: lepenhal ’pér’ /OklSz./, 1604: lepényhal /MA./, 1720: lepény hal /SzT./, 1884: Nyr. 13; N. ÚMTsz.: lepényhal, lepinyhal) szláv jövevényszó; vö. le. lipień, cs.lipaň, szbhv. lipan (RF.), szln. lipan, szlk. lipeň (EIWF.). A pinafedél (MTsz.) a népi humor találó elnevezése, a dévér lapos, széles alakjára utal. A platyika (R. 1794: Grossinger, 1795: TakátsRTold., 1887:HalK.; N. Unger: platyicza | Beke: platikahal | Gyurkó: platyika) közvetlen szláv származtatása (Ethn. 4) helytelen, Kniezsa is (SzlJsz.) a románból történt átvételt feltételezi, noha csak egy román adata volt („de ez alighanem forrásaim elégtelenségének köszönhető”). Az azóta hozzáférhető források a román átvételt kétségtelenné teszik. A ro. -ca végződés helyén magyar kicsinyítő képző – mely hangalakban megfelelő – jelenik meg. Érdekes, hogy a szókezdő mássalhangzó-torlódás feloldása ennél a jövevényszónál nem történt meg. Vö. ro. plătică ’ua.’ (FR.), N. DLR.: plotícă | Gyurkó: platică. Bolgár jövevényszó a román halnév; vö. blg. platika ’ua.’ (RB.). További szláv megfelelő pl. a szlk. plotica ’Rutilus rutilus’ (Fe.), továbbiak használatosak még a cseh, orosz, ukrán, kárpátukrán, szlovén, lengyel és a szerbhorvát nyelvben. Szintén a szlávból átvett a német Plötze ’ua.’ (REWb.), és a görög platitsa ’Scardinius erythrophthalmus’ (EIWF.) is. A szláv szó pedig a ’lapos’ jelentésű plot- szótő (SzlJsz.) származéka.

A latin szaknyelvi binómen Abramis genusneve régi ókori név egy közelebbről meg nem határozható édesvízi hal jelölésére; vö. gör. abramísz (WbZ.).A lat. brama fajnév pedig a dévér fr. brème nevéből való. A francia szó a k. lat. bresmia, kfn. brasem ’ua.’ (uo.) szavakra vezethető vissza.

A keszegfajok között dévérkeszeg a legtöbb. A halászok általában nem tettek különbséget a keszegfajok között. A keszeg közeli rokonait, a Leuciscus és Scardinius fajokat egyformán göndérnek, koncérnek vagy pirosszárnyú keszegnek hívták. Ezeket a halfajokat a halásztársaságok fogási és árszabási könyveiben nem is találjuk. Magas, lapos testű hal, feje viszonylag kicsi, háta szürkés, a fiatalabb dévérek pikkelyei ezüstösek, a nagyobbaké bronzszínűek. Szája ormányszerűen kinyújtható, a nyakszirtnél jellegzetes törés figyelhető meg, majd a hátvonal meredeken emelkedik. Nyáron kisebb, ősztől nagyobb csapatokban él. Tömeges előfordulása miatt a halászat egyik legfontosabb halfaja. Ez a Balaton igazi tömeghala, mely az összes évi halfogásnak átlagban több mint felét jelentette. Utánpótlása a természetes szaporulatból származik. Nyílt vízi hal, ezért a mélybe húzódó dévércsapatok a horgászok számára nehezebben hozzáférhetőek. Szálkássága ellenére kedvelt zsákmány, mert húsa sütve ízletes. Nagyra növő keszegféle, a hazai rekord 5460 grammos volt. Ennek ellenére a kilón felüli példányok ritkák.

§ Nagyvirágú gardénia – Gardénia: lk

Csak megfelelő környezetben bírhatod virágzásra a gardéniát

telt virágú gardéniák. Nagy jázmin illatú virágai igen közkedveltté tette a gardéniákat. Ugyanakkor tudni kell, hogy csak gondos ápolással tartható életben, illetve bírható virágzásra a mi klímánkon, ahol szobanövényként tartható. Kedvelt bonsai növény.

Gardénia nemzetség. A Gardenia nemzetségbe mintegy 200 faj tartozik. Mindegyikük Ázsia és Afrika szubtrópusi régióiban honos. Már a 10. században ismerték, a telt virágok ábrázolásával találkozhatunk a kínai műalkotásokban. Legalább ennyire divatosak szimpla virágú változatai is. Európába kerülvén nemzetség nevét Alexander Garden skót botanikus után kapta.

A gardéniák dupla, telt virágai gyakran sterilek. Ezért eleinte a kertészek számára a szaporítása okozta az egyik legnagyobb problémát.

A gardenia Dél-Kínában lejtőkön, völgyekben, vízpartokon honos, a tengerszinttől egészen 1200 méter magasságig. A szimpla virágú változatok termését Kínában évszázadok óta gyógynövényként használja a népi orvoslás sárgaság, duzzanatok, ödéma kezelésére, lázcsillapításra, verítékezés ellen. A magvait körülvevő maghús sárga kivonatával (crocin) élelmiszert és ruhát festenek. Festékanyaga a sáfrány porrá tört bibeszálaiból nyert festékkel azonos (Stigmata Croci), de a belőle előállított festék jóval olcsóbb.

Nagyvirágú gardénia:

A buzérfélék (Rubiaceae) családjába tartozó nagyvirágú gardénia (Gardenia jasminoides) kora tavasszal örvendeztet meg virágaival. Eredeti élőhelyén 60-180 centiméter magas, örökzöld cserjeként él. A mi éghajlatunkon csak dézsás, cserepes növényként tarthatjuk, mert fagyérzékeny. Sötétzöld, fénylő

levelei egész évben díszítenek. Kora tavasszal krémfehér, vagy sárga, viaszos kinézetű virágaiban is gyönyörködhetünk. A virágok fajtától függően lehetnek egyszerűek vagy teltek.

A gardénia tartása nem egyszerű. Műanyag cserép helyett válassz számára agyagcserepet. Miután eredeti élőhelyén a meleg nappalokat hűvös éjszakák váltják, továbbá nedves környezetben élnek, ilyen körülményeket kell otthon is biztosítani számukra!

Az azáleákhoz hasonlóan savanyú, jó vízvezető képességű talajt igényelnek. Nappal 21-24, éjjel 15-18 °C hőmérsékleten neveld. A hirtelen hőmérsékletváltozást rosszul tűri, virágbimbóit elrúgja.

szimpla virágú gardénia:

Fölülről öntözd lehetőleg lágy, szobahőmérsékletű vízzel. Fűtési idényben a leveleit lágy vízzel permetezni kell. A virágok elszíneződhetnek a vízcseppek hatására, tehát ilyenkor inkább kerüld a permetezést. A páratartalmat úgy biztosíthatod a legjobban, ha kaviccsal (esetleg agyaggolyóval) borított tálcára állítod, amibe vizet öntöttél.

Óvd a huzattól! De nyári melegben a légmozgás hűti körülötte a levegőt, ami segíti a nyári kánikula átvészelésében. Nyáron félárnyékos, de világos helyen nyaraltathatod a kertben. A tűző naptól óvni kell. Tavasszal, nyáron hetente rododendron tápoldattal tápoldatozd.

§ Eleven gát – tudományos neve: Gyepű ördögczérna – (Lycium vulgare Dun.) – Gát: csn

További nevei: Eleven gát, gyurkafa, fanzák vagy pongyola fanzár, sem fű sem fa, szopóka. – Természetes rendszer: Ebszőlőfélék. Solanaceae.).

Cserje. 1–3 m. Erősen vagy alig tövises, függő vesszős ágakkal. Levelei lándsásak. Virágai (1–3) a levelek hónaljában. Csöves pártája 10– 15 mm. hosszú, karimája kiterülő, széle mélyen 5-metszetű; karéjai körülb. akkorák, mint a párta csöve, lilaszínű; bogyója hosszúkás, miniumszín-veres. 6–10.

Hazája Spanyolország, de mindenütt ültetik sövénynek, kivált temetők körül; árkok szélén el is vadul.

§ Gatyáskuvik (Aegolius funereus) – Gatyás: csn

Szigetszerűen Európában, Skandináviában, Szibériában és Észak-Amerikában fészkel. Erdőkben telepszik meg, ahol van megfelelő költőodú és apró rágcsáló.

Alfajai.

európai gatyáskuvik (Aegolius funereus funereus) –

Skandinávia, a balti államok, Szibéria az Ural hegységig

észak-ázsiai gatyáskuvik (Aegolius funereus magnus) –

Szibéria az Ural hegységtől keletre, Kamcsatka és Szahalin

mongol gatyáskuvik (Aegolius funereus pallens) –

Mongólia, Északkelet- Kína

közép-ázsiai gatyáskuvik (Aegolius funereus sibiricus) –

Közép-Ázsia

kaukázusi gatyáskuvik (Aegolius funereus caucasicus) –

Kaukázus

Tien-san hegységi gatyáskuvik (Aegolius funereus beickianus) –

Tien-san hegység

jakut gatyáskuvik (Aegolius funereus jakutorum)

Aegolius funereus juniperi

amerikai gatyáskuvik (Aegolius funereus richardsoni) –

Alaszka, Kanada és az Egyesült Államok északi része

Testhosszúsága 24-26 centiméter, szárnyfesztávolsága 54-62 centiméter, a testtömege pedig 100-190 gramm. A tojó nagyobb. Csüdje tollas, hogy a kis áldozatok ne tudják megharapni. Csőre horgas, színe piszkos fehér.

Kisemlősökre és madarakra vadászik. Éjszaka nesztelenül cserkészi be áldozatát.

Fészket nem épít, keres egy megfelelő faodút és oda fészkel. A tojó 2-8 fehér tojást rak, melyeken 27-29 napot ül. A fiókák 29-38 nap múlva kirepülnek.

Magyarországon kis számban fészkelő, de inkább kóborlóként van jelen.

§ Gaur (Bos gaurus) vagy (Bos frontalis) – Gaur: csn

Párosujjú patás, amely a tülkösszarvúak (Bovidae) családján belül a tulokformák (Bovinae) alcsaládjába tartozik.

India, Nepál, Banglades, Thaiföld, Kambodzsa, Laosz, Dél-Vietnam, Jünnan és Malajzia magasabban fekvő (1800 méterig) dzsungeleiben, szavannáin élnek. A víz közelségét kedveli, de abba nem szokott belemenni (szemben a vízibivalyokkal), sőt dagonyázni sem szokott a sárban.

A legnagyobb vadon élő tülkösszarvú, testhossza 250-330 centiméter, marmagassága 165-220 centiméter, tömege átlagosan 650-1000 kilogramm, de a legnagyobb hímek akár az 1500 kilogrammot is elérhetik. Az indiai szafariturizmust hirdető kiadványok indiai bivalyként is említik, amely természetesen nem helyes, bár szemtől szemben valóban emlékeztet a bivalyokra.

Régen a bölényekkel rokonították, a genetikai vizsgálatok a szarvasmarhákkal hozták közeli rokonságba. Különösen a szintén hatalmas bantenghez áll közel, még szaporodóképes hibridek is születhetnek a keresztezésükből.

Sötét színű (amely lehet sötétvörös és fekete) állat. Legfeltűnőbb jellegzetessége S-alakú, hatalmas szarva, amely 60-115 centiméteres. A bikák jóval nagyobbak a teheneknél, szarvuk is erőteljesebb. A feltételezések szerint képesek olyan szagot kibocsátani, amely a vérszívó rovarokat elriasztja.

Az emberi zavarásnak kevésbé kitett területeken nappali állat, reggel és késő délután a legaktívabb (a nappali forróságot árnyékban pihenve vészeli át). A sűrűbben lakott területeken éjszakai életmódra tért át. A száraz évszakban a csordák egyesülhetnek, míg a monszun beköszöntével nagyobb területen szóródnak szét. A csordáik így 3-40 fősek lehetnek. Időnként más növényevőkkel, például számbárszarvasokkal is összeállnak.

Elsősorban fűféléket, leveleket, fiatal hajtásokat legelnek, de a terméseket is szívesen fogyasztják. Thaiföldön a fiatal bambuszhajtásokat kedvelik leginkább.

Természetes ellenségük kevés van, a leopárdok, ázsiai vadkutyák, óriáskígyók és krokodilok elsősorban a borjakra veszélyesek. Az egyetlen állat, amely meg mer támadni egy kifejlett gaurt, a tigris, bár a harc az ő esetében is kétesélyes.

Szociális csoportjainak élén egy kifejlett bika áll. Az elsőbbséget harccal döntik el, amely ritkán vezet súlyos sérüléshez, a termetbeli különbségek hamar eldöntik a vitát. Más hímek magányosan

járják az erdőt. A bikák „éneke”, vagyis mély bőgése akár 1,6

kilométerre is elhallatszik.

Bár egész évben pározhatnak, két szaporodási csúcsot sikerült megfigyelni: decemberben és júniusban. A tehenek vemhessége átlagosan 275 napig tart, miután 1, ritkán 2 borjat ellenek. A fiatalokat 7-12 hónap múlva választják el. A gaurok 2-3 évesen válnak ivaréretté, és körülbelül 30 évig élnek.

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) szerint a gaur „veszélyeztetett” faj. Jelenlegi összegyedszámát 20 000 példányra becsülik. Megritkulásának okai a vadászat és az élőhelyeinek pusztítása.

Elterjedési területén nem egyenletesen oszlik meg a faj. Indiában egyedszáma jelentősen nőtt az utóbbi időben, az összes gaur 90%-a itt él. Főleg nemzeti

parkokban és rezervátumokban fordul elő a faj. A nepáli Royal Chitwan Nemzeti Parkban is megtalálható, Ezzel szemben Délkelet-Ázsiában a gaur helyzete elkeserítő. Itt mindenütt nagyon kis populációk vannak (Malajziában például már csak 300 példány él), amelyek a teljes kipusztulás határán állnak.

Egyes területeken félénk, visszahúzódó állat, kerüli az emberrel való összeütközést. Máshol azonban kifejezetten veszélyesnek és agresszívnek ismerik a helyiek. Gyakran még a házi marhákat is megtámadják és megölik.

A gaur név a hindi nyelvből származik, és világszerte így ismerik a fajt. Indiában a gauron kívül szeladang néven is ismerik. Burmában pyaung-nak hívják, Kambodzsában a kiting, míg Vietnamban a kratie néven ismerik.

A háziasított formájának neve pedig gayal vagy mithun (ez is a hindi nyelvből átvett szó). Ennek lába rövidebb, és a hímek hátán nincs a gaurokra jellemző púp. Főleg Myanmarban és India Asszám, Manipur és Nágaföld államaiban tartják.

§ Gavallérvirág – tudományos neve: Kerti nenyúljhozzám - (Impatiens balsamina) – Gavallér: csn

Magassága: max. 40 cm; virága: fehér, rózsaszínű, vörös, egyszerű vagy telt; (júniustól szeptemberig); napos, vagy félárnyékos termőhely; igénytelen; magvetés: áprilisban állandó helyére, márciusban üvegházba.

Nebáncsvirágfélék (Balsaminaceae)

A nenyúljhozzám kedves, rózsára emlékeztető virágaival nagy népszerűségnek örvend. Virágait a levélhónaljakban fejleszti. Sok virágot hoz, ellenálló és a termékeny, megfelelően nedves talajt kedveli.

A kerti nenyúljhozzám fagyérzékeny. A vetést márciusban üvegházban kell elvégezni. A májusi fagyok előtt semmiképpen se ültessük ki a szabadba a palántákat!

§ Thomson-gazella (Eudorcas thomsonii, korábban Gazella thomsonii) – Gazella: csn, rk

A kihalt vörös gazellával (Eudorcas rufina) és a vöröshomlokú gazellával (Eudorcas rufifrons) együtt az Eudorcas alnembe sorolták. Az alnemet manapság nem rangra emelték.

Nevét a skót Afrika-kutató, Joseph Thomson (1858–1895) után kapta.

A Thomson-gazella Szudán, Kenya és Tanzánia szárazabb vidékein nagy számban él a Laikipia-fennsíktól a Maszáj-földig.

Alfajai:

A Thomson-gazella alfajokat nehéz megkülönböztetni egymástól, mivel az elterjedési terület minden részén élő állatok annyira hasonlóak egymáshoz. Korábban a Thomson-gazella alfajnak tartott Mogolla-gazellát, melynek a Gazella thomsonii albonotata tudományos nevet adták manapság faj rangra emelték és az Eudorcas albonotata nevet kapta.

A ma elfogadott alfajok:

Eudorcas thomsonii nasalis

Eudorcas thomsonii thomsonii

Az állat hossza a fejétől a törzséig 80-120 centiméter, farokhossza 20–27 centiméter, marmagassága 55–82 centiméter. A bika

szarvhossza 25–43 centiméter, míg a tehéné 7–15 centiméter. Testtömege 15-35 kilogramm.

Szőrzete sima és rövid szálú, a felső részen világosbarna. Pofáján fehér és fekete csík húzódik. Fekete csík húzódik az oldalán is; az alsó része és a has fehér. A bunda többi része vörhenyesbarna. A bikának enyhén S-alakban hajlott, vastag, gyűrűs szarvai vannak. A tehén szarvai vékonyak, finomak és

nem hajlottak.

Az állat társas lény, éber és évszakonként vándorol. A nyílt szavannák lakója, olykor bozótos jellegű területeken is előfordul. A nőstények többnyire állandó összetételű csoportokban élnek. Egy-egy csoport létszáma változó,

javarészt az elérhető táplálék mennyisége szabja meg. Többnyire kisebb, legfeljebb 60 egyedből álló csoportokban él, de a Serengeti síkság táplálékban bő élőhelyein óriási, akár ezres nagyságrendű csapatai is előfordulhatnak. A bikák territoriálisak, elfoglalnak egy adott területet és onnan elűzik az összes többi bikát. A területükön áthaladó valamennyi nőstényt igyekeznek megtermékenyíteni.

A Thomson-gazellák gyakran Grant-gazellák vagy impalák társaságában élnek. A Serengeti ökoszisztémájában nagyon fontos szerepet játszanak. A csíkos gnú után a második leggyakoribb patás fajok ott. A ragadozók fontos táplálékai, elsősorban a gepárd kedveli a Thomson-gazellákat. Menekülés közben a kifejlett állatok akár a 60 km/h-s sebességet is elérhetik.

Tápláléka elsősorban fűfélékből áll. A Thomson-gazella a vadonban 10-15 évig élhet.

A tehén 9, a bika 17 hónapos korában éri el az ivarérettséget. A párzási időszak rendszerint egész éven át tart. A vemhesség 5 hónapig tart, ennek végén általában egy utód jön a világra. Az első héten a borjú a fűben lapulva tölti az idejét. A borjakra sok veszély leselkedik, elsősorban a panyókás sakálok kedvelt zsákmányai, de a nagyobb ragadozó madarak és a sziklapitonok is előszeretettel vadásznak rájuk.

§ Gazsi – tudományos neve: güzüegér – (Mus spicilegus) – Gazsi: csn

A háziegérnél kisebb, nála világosabb hasú mezei rágcsáló; Mus spicilegus.

A név 1395 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „promiſcela: geзeu” (BesztSzj.), 1522-ben gwze (MNyTK. 86), 1577-ben gozẅ(KolGl.), 1585-ben goezw (Calepinus).

A nyelvjárásokban 1838: gezeő, gezö, güzü, gözsü (Tsz.) | MTsz.: güzsü | ÚMTsz.: gazsi, gezir, gëző, gezü, gezsü, gizsi, gözi, gözür, gözsi, gözsö | PallasLex.: gözü egér | Nyatl.: gözsüe | Nyr. 19: gözű | uo. 8 és 16: gözöö | uo. 7: gözű | uo. 16 és 23: gezö, göző, gözsü, güzü. Több jelentése is van a nyelvjárásokban;

vö. gezö, gözü ’pocok’ (R. 1838: Tsz.; N. Nyr. 7); gezeő, gözü ’ürge’ (Nyr. 19 és 22), ’mogyorós pele’ (Nyr. 19); gözöö ’vakandok’ (Nyr. 5).

Valószínűleg ótörök eredetű; vö. tat. küse ’patkány’, hakasz, tuv. küske ’ua.’ (TESz.). A szó eleji k > g hangmegfelelésre az ilyen eredetű szavak között

példa a gödény, görény.

Az angolban steppe mouse, a hollandban steppemuis (EL.), azaz ’sztyeppeegér’.

A késő ősszel épített „güzühordás” (lásd alább) nagysága miatt született a mondás: „dolgozik, mint a güzü”, azaz sokat dolgozik, gyűjtöget a nyáron, hogy

télire sok elesége legyen. Szólásban: „Takarít magának télire valót, mint a güzü.” (Nyr. 23).

A güzüegér a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez, az egérfélék (Muridae) családjához tartozó faj, a háziegér közeli rokona. Közép-Európában, a Balkánon és Ukrajna területén honos. A güzüegér kicsit kisebb, mint a háziegér, 60–80 milliméter hosszú. Szürke, de a hasa és lábai fehérek, farka a testhosszánál

rövidebb. Hasának világosabb színe élesen elválik a hát sötétebb színétől. Szabadban a fű- és gabonafélék kalászait eszi, de rovarokkal is táplálkozik, zárt térbe behúzódva a háziegérrel megegyező táplálékot fogyaszt. Életciklusára a tavaszra korlátozódó szaporodás, majd az együtt maradó családok közös áttelelése jellemző. Nyáron szénakazalban, faodvakban él. A tél közeledtével a csoport áttelelő helyet épít, a „güzühordást”, amelyben kb. 50 liter magot és növényi részeket halmoznak fel. A magvakat 10–20 centiméter vastag földréteggel borítják be, aminek következtében az messziről is jól látható domb.

§ Feketeszájú géb (Neogobius melanostomus) – Géb: csn

Nincs gazdasági jelentősége, bár eredeti élőhelyein a nagyobb példányokat étkezési célra felhasználják és a horgászok számára csalihalként hasznosítható.

A feketeszájú géb elterjedési területe a Fekete- és Azovi-tenger teljes parti szakasza, ahonnan a folyókba is felúszik. A Kaszpi-tenger nyugati felén a parti övben megtalálható. Betelepítették az Aral-tóba és Európa több folyójába bekerült, így megjelent a Dunában is.

Magyarországon 2001-ben azonosították az első példányát, amelyet Gödnél

fogtak. 2004-ben Észak-Amerikába is eljutott, a hajók ballasztvizeinek köszönhetően.

Tömzsi teste hosszúkás, hengeres és a farokrészen oldalról lapított. Kis méretű hal a testhossza 15-18 centiméter, de legfeljebb 25 centiméter. 4 centiméteresen

már felnőttnek számít. 31-34 csigolyája van. Feje testéhez képest nagy és a szeme között nincs pikkely. Ezzel szemben a tarkója, a háta, a mellúszók tövi része, a kopoltyúfedők felső egynegyede, a torka és a hasa is pikkelyezett. 45-58 vagy többnyire 47-54 pikkelye van egy hosszanti sorban, melyek nagyságukat tekintve a rokon fajokéhoz képest nagyobbak. A fenéklakó életmód miatt a hasúszói összenövésével kialakult tapadókorongja, a has hosszának 60-80 százalékát teszi ki. Két hátúszója közel helyezkednek el, az első 6 tüskés sugárral, a második 1 tüskés és 11-17

(többnyire 14-16) lágy sugárral. A hátúszói egyforma magasak, míg a farok alatti úszójában 1 tüskés és 10-13 lágy sugár található.

A fiatalok színe palaszürke ám a felnőtt példányok szürkésbarnák és az alapszínét szabálytalan sötétbarna vagy fekete foltok tarkítják. A fajra jellemző specifikum, hogy a zöldesen mintázott első hátúszójának végén egy világossal szegett fekete folt látható. A nászruhás hímek színe megváltozik és íváskor feketére vált.

A sekély vizű, napfényes, félsós tengerparti lagúnák a kedvenc helyei, ahol gyorsan fejlődik. De a tengerbe ömlő folyóvizekben is egyre feljebb nyomul. Fenéklakó hal, a víz oxigén- és sótartalmának változásait, valamint a hőmérséklet ingadozását jól tűri. A 4-20 Celsius-fokos hőmérsékletet kedveli, de a 30 Celsius-fokot is megtűri. Tápláléka állati eredetű, melyet elsősorban puhatestűek, férgek, csigák, rákok és hal ikra alkot.

Legfeljebb 4 évig él.

Ivarérettségét 1-2 éves korára éri el. Április - szeptemberben ívik édes- és Brakkvízben egyaránt. A nőstény az ikrát a hím által tisztára sepert mélyedésbe rakja, melyek jól tapadnak. A lerakott ikra száma ezer körüli, melyekből kikelt ivadékokról a hímek egy ideig gondoskodnak.

§ Géb – tudományos neve: veteménybab – Géb: csn

A veteménybab (Phaseolus vulgaris), népies megnevezése: paszuly, paszulyka, fuszulyka. Sok más növény van, amit röviden babnak neveznek és rengeteg fajtája is, melyek különböző tulajdonságokkal rendelkeznek.

Amerikában őshonos, az indiánok már körülbelül 5000 éve termesztik. Európába először az 1530-as években került; Franciaországban

1548-ban említik először. Ezután az európaiak közvetítésével került át később

Afrikába, Ázsiába, Ausztráliába.

Levele tojásdad alakúak, termése tokban fejlődik ki. Tápértéke kiváló, levesekbe, főzelékbe, illetve pürésítve Kocsonya adalékként széles körben használatos.

§ Gebe – tudományos neve: ló – (Equus caballus) – Gebe: csn

Vontatásra és lovaglásra használatos, páratlanujjú patás háziállat; Equus caballus.

Ló szavunk helynévben már 1055-ben, a Tihanyi alapítólevélben felbukkan. A ló főnév lovász származéka is szerepel ott (TA.). Köznévként 1395 k.: „ýpus:

low” (BesztSzj.), 1450 k.: olauat (BécsiK.), 1500 k.: „lo mentha” (növn.) (MNy. 21), 1519 k.: loh (DebrK.), 1559: lón (NySz.), 1577: „lo tetw”, „lo bogar”

(KolGl.). A népnyelvben MTsz.: lo | ÚMTsz.: lâ, lut.

Ősi örökség az ugor korból; vö. vog. лō, luβ, osztj. loχ, lau, taw ’ló’ (TESz.). Az átvett alak lovu lehetett, a ló átmeneti lou formából fejlődött ki.

Származékai közül a lovag, lovagol képzésmódja a gyalog, gyalogol analógiájára vall. A ló állatnévvel sok összetett növénynév alakult.

A lóval kapcsolatos elnevezések a köznyelvben, népnyelvben és a szaknyelvben: tátos, gebe; csődör és mén, monyas, monyi; kanca, anyaló, kabala, kacola;

döher, düherc; paripa, paci, pacér.Heréit csikó, maca, maci néven hívják. Alkalmazása szerint elnevezett a tenyészló, hátasló, versenyló, hintósló, igásló,

parasztló stb. Kocsi elé fogva a jobb oldali neve rudas, a bal oldalié nyerges, a lógó rúd melletti a lógós. Négyes fogatnál pedig a rudas előtti az ostorhegyes

vagy kisefás, a nyerges előtti a gyeplős. Fajtája pl. arab telivér.

A berber ló igénytelen, szívós észak-afrikai fajta. A paripa a szép mozgású, büszke, nemes ló neve (R. 1528: „Paruum parypa feci babtizari” /OklSz./), volt azonban ’herélt ló’ jelentése is (1795 k.: TakátsRTold.). Vándorszó a paripa, végső soron a görög eredetű lat. parhibbus ’mellékes ló’, azaz ’be nem fogott ló, hátasló’ átvétele (> k. lat. palafredus, ófn. parafred, úfn. Pferd). Szélhámos melléknevünk szintén ezzel függ össze, eredetileg a szélső hámba fogott, tehát könnyen táncoló lovat jelentette. A gebe a rossz, hibás lovat jelenti (a ném. Schindmähre). R. 1566: gebe /NySz./; N. MTsz.: gébe | ÚMTsz.: göbe. Hangfestő eredetű szó (~ gebed, gebeszkedik).

A csődör, mén a ló, szamár s más nagyobb patás állat hímje. Az ismeretlen eredetű mén főnév már Anonymusnál olvasható a XII. században a Menu-Morout (Mén-Marót) összetételben, illetve a Ménrót személynévben. Mint köznév, 1395 k. bukkan fel: „emíſaríus: men” (BesztSzj.). 1560 k.: meny loo (GyöngySzt.), 1570 k.:

men lo (ArsMed.). A ’hím-ló, apa-ló’ jelölésére szolgál továbbá a csődör (R. 1521: OklSz.) szó is. Német származtatása (< ném. Zelter ’poroszka’) helytelen,

török vendégszavaink kun-besenyő rétegéből való, egy valószínű *csevdür szó szabályos fejleménye. Ilyen szóra ugyan nincs írott bizonyíték, de a rokon

csag. csavdur alapján feltételezhető. Monyas a ménló, a csődör társneve (R. 1834: monyas-ló /Kassai/, 1839 /MTsz./; N. Nyr. 6, 9, 10 és 14, MNy. 6).

A nőstény ló kanca (R. 1435: Kancha szn., 1584: „Ötödfy wehem. Ötödfy kancza” /OklSz./, 1590: SzikszF.; N. MTsz.: kánca | ÚMTsz.: ganca | MNy. 64: kanco, konca) neve szláv jövevényszavunk, a konjъ’ló, csődör’ -ica képzős származéka. Hasonló jelentésű a kabala szó is (< szláv kobyla ~ lat.-gör. caballus ’ló’), de a kabala, kacola jelent mindenféle lovat is (Kriza:Vadr.), köztük ’rossz, vén kanca’ jelentése is van. 1838: kabala, kabola ’kanca’ (Tsz.); N. MNy. 6: ua.; másutt ’ló’ jelentésű (NyK. 10, Nyr. 4). A gyermeknyelvben paci, pajci a ló. Az Ormánságban pacér a hitvány, kis ló (Nyr. 9) neve.

A fiatal ló neve a Székelyföldön lófiú (Szóm.), de legközönségesebb neve a csikó; 1213: szn. Váradi Regestrum, 1525 k.: „Poledrus: wehem vel chÿthko” (MNy. 11), 1533: czetko (Murm.), 1585: tsiko (Calepinus),1590: cziko (SzikszF.), 1835: N. csinu ’kis csikó’ (Kassai). A nyelvjárásokban Nyr. 6: csinuská,csiná | uo. 21: csuba | Kriza:Vadr.: csitkó | MTsz.: szitku | ÚMTsz.: csütkó, csítkó, sitkó, csiku, csika. A csit, csidi, csih csikóhívogató szó köznyelvi behatolása. A régiségben még adatolható a gyermek-lo, gyermekded-ló megjelölés.

A másodfű, harmadfű ló ’második, ill. harmadik évében járó ló’, 1395 k.: „Biennis: maſud fiw”; „Tēnius: harmad fíw” (BesztSzj.), 1587: „harmadfüre kelendö”(OklSz.). Nyelvjárásainkból adatolható a heted-fű ’hétéves’ (MTsz.: Székelyföld), Hetedfűre ment: hetedik évében jár (Kriza:Vadr.) kifejezés is. Hasonló elemekből álló, azonos jelentésű összetétel a vog. χūrum-pum luβ(TESz.), azaz ’három-fű ló’, a magyar szó tükörfordításaként a hazai lat. triherbis, XIII. századi „unum bovem triherbem” (uo.), vagy a kit pom tēm lū(Ethn. 42), vagyis ’két füvet evett ló’. A vén ló neve Székelyföldön düherc, düher (Kriza:Vadr.), döher (MTsz.), düherc ’vén ló’ (MNy. 6). A tátos ló népmesei ló, bűbájos tulajdonságokkal; tréfásan sovány, borzas, horgas lábú lóról is mondják.

A lovak szőrének színei szerint (pl. hóka, almásderes, fakó, murga stb.) számos változatot neveznek, Herman Ottó 1914-ben 320 színárnyalatot különböztet

meg (Herman 1914). A ló lehet fehér, deres, almásderes (kerek foltokkal tarkázott ló, az almásszürke ugyanaz szürkében), vasderes; szürke, hamvasszürke, seregély szürke, egérszőrű; szürkefakó, zsufa, fakó, fakósárga, veressárga, szögsárga, sárga, veres; pej, pejkó, fakópej, barnapej, barna, ráró, fekete; tarka, sárgatarka, tarkapej. A lámpás ló, lámpásos ló, liszá a Székelyföldön olyan ló, amelynek hosszúkás fehér homlokjegye van (MTsz.). A hóka szintén olyan, amelynek a homlokán fehér folt („csillag”) van (1834: Kassai, 1838: Tsz.; N. Nyr. 14). A hóka-lábú ’fehér-lábú (ló)’ jelentésű (MTsz.; Nyr. 9).

Szólásmondásban: hókán csapja, azaz homlokon csapja (Nyr. 18). A kese lábú lónak az alsó lábszára világosabb színű. A kesej, kese ’sárgásfehér, fakó (ló,

ökör stb.)’ jelentésű (MTsz.). 1838-ban kesely-lábú ’fehér-foltos lábú’ (Tsz.).

A latin szaknyelvi binómen a ló lat. equus, késő lat. caballus neveiből alkotott. A latin caballus folytatója pl. afr. cheval, ol. cavallo, sp. caballo

(W.). A ló ném. Pferd (DWb.), N. baj. Pferdl (W.)neve – mint fent láttuk –, a k. lat. Paraveredus ’szélső hámba fogott postaló’ szóból származik az ófn.

pfarifrit, pfärit (uo.) szón keresztül, a végső forrás a görög. Megfelelője az aln. peerd, afr. perd, holl. paard, jiddis ferd (uo.).

Ma már csak háziasított vagy abból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló (Equus ferus). Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használhatjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a háziló névvel különböztethetjük meg (Equus ferus caballus). A ma ismert ló ’Equus caballus vagy Equus ferus caballus’ hosszú törzsfejlődés során alakult ki. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki. A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott.

A nomád lótartók lovon szállították felszerelésüket, málhás állatként használták őket. Nyugat- és Közép-Európában kb. 700 óta, a vaskortól használják a

lovat hátas állatként. A lovas nomád népek – ahogyan a régi magyarok is tették – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően alkoholos erjesztett

italt, kumiszt készítenek. A lónak ma több mint 300 fajtája ismert. A ló ábrázolása kiemelkedő szerepet kapott a lovasnépek művészetében.

Korábban Magyarország lótenyésztési nagyhatalomnak számított. A Magyarországon tenyésztett lófajták három vadon élő ősre, a tarpánra (Equus caballus gmelini), a diluviális lóra (Equus caballus robustus) és a pónira (Equus caballus europaeus) vezethetők vissza. A XIX. század közepe óta két fajta változat tenyésztése vált általánossá. A nyugati tájakon a nagy termetű, igavonásra alkalmas hidegvérű (muraközi) és a különböző, főleg keleti (arab) fajta keresztezések révén kialakult, kocsilónak, igavonónak és hátasnak egyaránt alkalmas melegvérű változat (gidrán, kis és nagy nóniusz). Ez utóbbi tenyésztésében a II. világháborúig a nagybirtokokon kívül a Duna–Tisza közén (Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza), a Tiszántúlon (Debrecen, Hajdúböszörmény, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szentes)

a parasztgazdaságok is kiváló eredményeket értek el.

§ Gébergomba – tudományos neve: légyölő galóca - (Amanita muscaria) – Géber: csn

A légyölő galóca az északi félgömb egyik gombafaja. Főleg a mérsékelt öveket kedveli. Az északi országokban olykor tömegesen terem. Az ember akaratlanul széthordta az egész világba, így a déli félgömbön is letelepedett.

Magyarországon Vas és Zala megyékben gyakori. Az Erdélyi hegyekben is nagyon gyakori, ott ma is használják légyirtásra.

A légyölő galóca főleg hegyvidékeken terem. Nyíresekben, savanyú Talajokon gyakori, fenyvesekben és lomberdőkben is előfordul.

A légyölő galóca egész Európában a legismertebb gombák közé tartozik. Már messziről felismerhető szép piros vagy narancsszínű kalapjáról, amelyet többnyire fehér, pehelyszerű foltok borítanak. A lemezek mindvégig fehérek maradnak, sűrűn állnak, nincsenek a tönkhöz nőve. A tönk is fehér, nagy, karéjos, ernyedten lelógó gallérral. A légyölő galóca júliustól októberig hozza termőtestjeit.

Méreganyagai az iboténsav, muszcimol, muszkarin, muszkazon és muszkaridin, amelyek az idegrendszerre hatnak. A mérgezés tünetei fogyasztás után 1/2 - 3 órával jelentkeznek: félálomszerû, részeg állapot, hallucinációk, álmosság, szédülés, gyomor- és bélpanaszok, nyáladzás, izzadás, könnyezés, nagyobb adag elfogyasztása esetén delírium. Mivel más galócafajokkal

ellentétben a légyölő galóca nem tartalmaz májkárosító amatoxinokat vagy phallotoxinokat, így a halálos mérgezés rendkívül ritka. A gomba elfogyasztása elsősorban gyermekek, vagy idős, legyengült emberek számára veszélyes. A becsült halálos adag egy egészséges ember számára körülbelül 15 kalap, azonban a mai orvosi ellátás mellett a halálos mérgezés esélye rendkívül kicsi – a mérgezés szinte minden esetben néhány óra alatt, komplikációk nélkül teljesen

lezajlik.

A gombát papírra kenve légyölő anyagnak használták – innen ered a neve –, kis darabjait az északi népek sámánjai arra használták, hogy Transzba essenek.

Az indiai Rigvédában szereplő hauma, avagy szóma révült állapotot előidéző ital volt, melyet vallási szertartás keretében készítettek és fogyasztottak. Alapanyagának mibenlétéről véget nem érő találgatások folynak: szeszes ital, csikófark, ginzeng, kender, légyölő galóca, Varázsgyökér és a többi. A gomba termőtestét – mondják a szakavatottak – megszárították, majd Ghivel vagy tejjel átitatva kisajtolták.

A Ferganai-medencében honos szkítákat a perzsák sakâ haumavargâ, azaz haumát fogyasztó szakák névvel illették. Görög forrásokban, pl. Hérodotosz művében a szóban forgó nép megszólítása amyrgioi sakai, lakóhelyük megnevezése pedig Amyrgion pedion, vagyis Amürgi-síkság. Egyelőre nem tisztázott, milyen kapcsolat van a nevezett nép és az említett bódító ital között.

§ Géberbab – Géber: csn

A géberbab (négerbab, csótánybab). Termése sötét színe miatt emlékeztet a csótányra, azaz géberre, innen kapta nevét. Színes, piros és sárga virággal nyílik. Karóra vagy kukoricaszárra futtatva termesztik. A cukrászok gesztenyepüré helyett használják, de zsengén szedve, fejtett bablevesbe is főzhető.

§ Gelber (Aphyosemion gulare) – Gelber: csn

Magyar neve: Gelber.

Tudományos neve: Aphyosemion gulare.

Angol neve: Gulare.

Afrikában a parti esőerdők mocsaraiban és zavaros vizeiben élő ragadozó hal. Kamerun endemikus állata. A felnőtt halak akár kilenc cm-re is megnőhetnek.

Az ikrákat a nőstényhalak jellemzően víz alatt rakják le, de alkalmanként előfordulhat, hogy úszó vízinövények gyökerei közé rejtik. Több napon át naponta néhány ikrát rak le a nőstény, párja társaságában. Veszélyeztetett fajnak számít. Akváriumban körülményes gondozni és tenyészteni.

§ Szürke gém (Ardea cinerea) – Gém: csn

Népies nevei: kék gém, daru gém, fosógém, vasgém.

A szürke gém élőhelyének egy részén állandó lakónak számít, míg elterjedési területére északabbi vidékeiről rendszerint délebbre vándorol. E madárfaj kedveli a vizes élőhelyeket, szívesen fészkel tavak, folyók, mocsarak közelében és tengerparti vidékeken. Főleg vízi élőlényekkel táplálkozik, melyeket a vízben

állva hosszabb mozdulatlan ácsorgást követően kap el, vagy a vízbe gázolva csap le zsákmányára. Kiegyenesedve akár egy méternél is magasabb lehet, súlya 1-2 kilogramm között váltakozik. Fehér feje és nyaka van, szemöldökétől két oldalt fekete tollazat borítja fejének két oldalát, mely a tarkónál bóbitában

végződik. Háta, szárnyainak felső fedőtollai szürkék, míg evezőtollainak vége fekete színű. Lábai barnák, míg csőre rózsaszínes-sárgás.

Csapatosan költ magasan a fák koronájában. Fészekalját általában három-öt tojás alkotja. Mindkét szülő részt vesz a tojások kiköltésében, mely, mintegy 25 napot vesz igénybe, majd mindketten etetik a kikelt fiókákat. A fiókák hét-nyolc hetes korukra növesztik meg első tollazatukat. Számos fiatal egyed

nem éli túl élete első telét, ám, ha mégis túlélik, akkor akár az ötéves kort is megélhetik.

Az ókori egyiptomi kultúrában Bennu istenséget szürke gém képében ábrázolták. Egykoron a roston sütött gémhús előkelő eledelnek számított, ezért, mikor 1465-ben George Neville York érseke lett, a vendégségnek több száz roston sült gémet szolgáltak fel.

A szürke gém kiterjedt élőhellyel rendelkezik a palearktikus faunatartományon belül. Névadó alfajának (A. c. cinerea) élőhelye északon Norvégiában a 70. szélességi körig, Svédországban a 66. szélességi körig tart, míg más területeken a 60. szélességi kör alkotja elterjedési területének északi határát. Élőhelyének déli határa Észak-Spanyolország, Franciaország, Közép-Olaszország, a Balkán-félsziget, a Kaukázus hegység, Irak, Irán, India és Mianmar vidékén húzódik. Afrikában a Szaharától délebbi területeken, valamint a Kanári-szigeteken, Marokkóban, Algériában,Tunéziában és a Földközi-tenger szigetein fordul elő.

Kelet-Szibériában, Mongóliában, Kelet-Kínában, Japánban és Tajvanon az A. c. jouyi nevű alfaja veszi át helyét, míg Madagaszkáron és az Aldabra-szigeteken az A. c. firasa alfaj, Mauritániában és a part menti szigeteken viszont az A. c. monicae alfaj honos.

Elterjedési területének jelentős részén a szürke gém egész évben megtalálható, míg élőhelyének északi részéről rendszeresen elvándorol a tél hidege elől.

Néhány északon élő egyede a telet Közép- és Dél-Európában tölti, míg a többiek távolabbra vándorolnak dél felé, Afrika Szaharán túli vidékeire. Élőhelyén belül a szürke gém a vizes élőhelyeket részesíti előnyben, amelyek megfelelő mennyiségű táplálékot biztosítanak számára.

A kiválasztott élőhelynek rendelkeznie kell egy sekélyebb vízzel borított területtel, ahol a gémek belegázolhatnak a vízbe táplálékkeresés közben. Annak ellenére, hogy főleg sík vidékeken fordul elő, mégis fel szokott bukkanni hegyvidéki víztározók, tavak környékén is, valamint kedveli a kisebb folyókat, kis tavakat, mocsarakat, lápokat, csatornákat, elöntött vidékeket, tengerparti fövenyeket, lagúnákat. Időnként eltávolodik a víztől, a legelők irányába,, illetve feljegyezték, hogy sivatagos területeken hüllőket, bogarakat fogyasztott. A fészkelőhelyei általában víz közelében vannak, ám kivételes esetekben akár 8 kilométeres távolságban is lehetnek a táplálkozóhelyektől.

A szürke gém nevéhez illően alapvetően szürkés színezetű. Nyaka és feje fehéres, bóbitája, mely a szeme mögül indul, fekete. A bóbitával még nem rendelkező fiatal egyedek feje sötétszürke. Evezőtollai feketék, szárnyfedői sötétszürkék. Csőre sárga, de költési időben narancssárgává válhat. Hossza mintegy 90–98 centiméter, szárnyfesztávolsága 175–195 centiméter között mozog. Testtömege 1–2 kilogramm.

A szürke gém részben vonuló madár. Az észak-európai – és részben a közép-európai – állomány télire Afrikába, a Szaharától délre eső vidékre vonul. Viszonylag későn indul, és korán érkezik: Magyarországon február és október között figyelhetjük meg; igaz, az állomány egy része itt tölti a telet.

Alapvetően társas madár, bár egyedül vadászik. Élőhelyén, mocsarak, folyók, tavak partján rokonaihoz hasonlóan halakkal, kétéltűekkel, csigákkal, hüllőkkel, kisemlősökkel, rákokkal táplálkozik. Vadászati stratégiája a gyorsaságra és a kivárásra épül: mozdulatlanul áll a sekélyesben, várva az áldozatot, majd hegyes csőrével lecsap. Olykor úsznia is kell, ami nem okoz neki gondot. Táplálékkeresés közben akár 30 kilométerre is eltávolodhat pihenőhelyétől, és nem ritka, hogy táplálékban gazdag helyeken tömegesen bukkan fel. Előszeretettel dézsmál meg halgazdaságokat és kerti tavacskákat.

Röpte közben feltartott feje, S alakban behajtott nyaka és hátranyújtott lába a gémfélék jellemzője. Ez a tartás a gémfélékre jellemző és megkülönbözteti őket a gólyáktól, a darvaktól és a kanalasgémektől, melyek előre kinyújtott nyakkal repülnek. Repülése lassú, nehézkes. Jellegzetes hangja az érdes, recsegő

„kraank” kiáltás. Fészkelőhelyén olykor csőrét csattogtatva ad hangot. A szürke gém lassú szárnycsapásokkal repül és időnként rövid ideig siklik a levegőben. Néha kering a levegőben, ilyenkor komolyabb magasságokat is elérhet, de nem olyan gyakran teszi ezt, mint a gólyák. Tavasszal és esetenként ősszel is jóval magasabbra emelkedik, mint a gémtanya és ilyenkor pár után kutat, majd a párzást megelőző bemutató során manővereket, illetve zuhanórepülést mutat be.

E madarak gyakran fákon gubbasztanak, ám idejük jelentős részét a földön töltik, mozdulatlanul ácsorogva hosszú ideig, gyakran egy lábon egyensúlyozva.

A szürke gémeknek meg van az a képességük, hogy városi körülményekhez is tudnak alkalmazkodni, olyan helyeken, ahol fészkelőhelyet és táplálkozási lehetőséget találnak maguknak. Hollandiában a szürke gémek az utóbbi évek során számos városi életteret birtokba vettek. Az olyan városokban, mint, amilyen Amszterdam is a gémek mindig is jelen voltak és alkalmazkodtak a modern városi élet körülményeihez. Ugyanúgy vadásznak, mint máshol, de gyakran felbukkannak utcai vásárok és büfék környékén. Néhány egyed kihasználja, hogy az emberek etetik őket az otthonaiknál kihelyezett etetőkből, vagy kapnak halakat a horgászok, halászok zsákmányából. Kisebb mértékben ugyan, de hasonló viselkedésmód alakult ki Írországban.

A díszhalakkal teli kerti tavak csábítóak a gémek számára és lehetőséget biztosítanak a fiatal egyedek számára, hogy elsajátítsák a könnyű prédák elejtésének módjait.

A szürke gémek halakkal, kisebb emlősökkel, kétéltűekkel és rovarokkal táplálkoznak, melyeket a sekély vízben ejtenek el hosszú csőrük segítségével. Megfigyelések bizonyítják, hogy a gémek időnként elkapnak és elfogyasztanak kis testű madarakat is, mint például kiskacsákat és időnként olyan méretű madarakat is, mint, amilyen a guvat.

Vadászat közben a gémek mozdulatlanul állnak a sekély vízben, vagy egy sziklán, homokpadon a víz mellett, várva arra, hogy a zsákmány kellő közelségbe kerüljön. E madár képes arra, hogy hirtelen kiegyenesítse nyakát és villámgyorsan lecsapjon áldozatára hegyes csőrével. Pihenés közben nyakát gyakran S-alakban tartja. A kisebb halakat gyorsan lenyeli, míg a nagyobb zsákmányokat, mint, amilyen az angolna, kiviszi a partra, ahol csőrével apróbb részekre tépi, majd elfogyasztja. Gyakran a még élő prédát a földhöz vágja. Kisebb madaraknál a zsákmányt a csőrébe veszi annak nyakánál fogva, hogy így fojtsa meg azt, mielőtt egészben lenyelné. A gémek is szoktak köpeteket felöklendezni, amelyek emészthetetlen állati maradványokat tartalmaznak, mint például csontokat, tollakat, szőrt, kitinpáncélt. A gémek leginkább hajnalban, vagy alkonyat idején szoktak vadászni, de ez a nappali időszak többi szakaszában sem ritka. Éjjelente fákon vagy sziklákon alszik.

A szürke gém telepeken fészkel, melyek általában ártéri erdőkben, fák koronájában jönnek létre, de olykor nádasokban vagy sziklákon. Időnként más fészkelőhelyet is kiszemelhet magának, mint például kisebb fákat, bokrokat. Gyakran más gázlómadarakkal közösen alkot telepeket. A telepeken minden hímnek megvan a maga revírje, területe a jövendő fészek körül, amit hevesen védelmez a többi hímmel szemben.

Amíg párra nem akad, a hím hangos kiáltásokat hallat, tojó közeledtére pedig nyomban pózolni kezd: nyakát kinyújtja, csőrét az égnek emeli. Ha a tojó közeledik, a hím lehajtja fejét, és csattogtatja a csőrét.

A pár fészke alapvetően gallyakból, nádszálakból készül. A gémek ugyanazt a fészket használják évről évre, míg az meg nem semmisül. Fészkét kezdetben apró gallyakból rakja, melyet egyre több anyaggal pótol ki minden évben. Belsejébe apró gallyakat, gyomok, fűfélék gyökérlabdáját, nádat helyez. A fészeképítés anyagát a hímek gyűjtik, míg a tojók az építési munkálatokat végzik. A párzásra február és június között szokott sor kerülni. Mikor az egyik madár megérkezik a fészekhez, akkor egy üdvözlési ceremónia játszódik le, amikor mindketten felemelik, majd leeresztik szárnyaikat, illetve felborzolják tollazatukat.

Az európai kontinensen és másutt néha a kolóniákkal együtt szokott fészkelni a vörös gém és egyéb gémfélék.

Évente általában csak egyszer költ, és enyhébb időben akár már február végén megkezdődhet a tojásrakás, azonban erre rendszerint csak márciusban kerül sor.

A fészekalj három-öt tojásból áll, bár feljegyeztek kettő, illetve hét tojásból álló fészekaljat is. A tojásoknak matt zöldeskék színe van, méretük 60x43 mm. A tojásokat normális esetben két napos időközönként rakja le a tojó és a költési időszak általában már az első, vagy a második tojás lerakását követően

elkezdődik, ezért a 4–5 fióka kisebb időeltolódással kel ki. A pár mindkét tagja részt vesz a költésben, ami mintegy huszonöt napig tart. A kikelt fiókák táplálásában mindkettő szülő részt vesz. A fiókák hét-nyolc héten belül megtollasodnak. Általában évente egyetlen fészekaljat nevelnek fel, de feljegyeztek olyan esetet is,hogy kettő fészekaljnyi fiókát neveltek fel.

Táplálékban szegény években előfordul, hogy csak az idősebb utódokat nevelik fel szüleik, a gyengébbek pedig elpusztulnak.

A legidősebb szürke gém huszonhárom évet élt meg, de a vadon élő egyedek átlagosan várható életkora mindössze 5 év körül mozog. A fiókák mintegy egy harmada éli csak meg a második életévét, mivel sok fiatal egyed esik a ragadozó állatoknak zsákmányul.

A szürke gém magyarországi állománya mintegy 2500–3500 fészkelő párra tehető, és stabilnak minősül. Elsősorban a Tisza-tó és a felső-Tisza vidékén gyakori, de majdnem minden vizünk mellett előfordul. A Dunántúli- és az Északi-középhegységben a legkisebb az állomány sűrűsége.

A szürke gém állománya egész Európában – Magyarországon is – stabilnak tekinthető, ezért a Természetvédelmi Világszövetség a nem veszélyeztetett fajok közt tartja nyilván. Mindazonáltal Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 forint.

§ Homoki gémorr (Erodium hoefftianum) – Gém: csn

17.4.2. Csoport: Bassio laniflorae-Bromion tectorum (Soó 1957) Borhidi 1996 (Egynyári homoki gyepek)

Bas.: Bromion tectorum Soó 1940 (8. paragrafus), Festucion vaginatae suball. Bromion tectorum Soó, non Bromion tectorum Felföldy 1942, Oberdorfer 1957.

A Bromion tectorum nevet számos szerző különböző értelemben használta. Soó a féltermészetes homoki gyepekre, Felföldy viszont ruderális gyomtársulásokra alkalmazta, amint azt később más szerzők is tették. Ezért a név használata bizonytalanná vált és a 36. paragrafus értelmében el kellett vetni és helyette új nevet adni.

Az egyéves féltermészetes homoki gyepeket soroljuk ebbe a társuláscsoportba. Ezeket a Kárpát-medencében elsősorban a fedélrozsnok (Bromus tectorum) dominanciája jellemzi. Korábban a szakirodalom ezeket a gyepeket a homokkötés elsődleges pionírjainak tekintette Kerner (1863) nyomán, valójában azonban a feltört vagy felszaggatott évelő homoki gyepek helyén meginduló másodlagos szukcesszió pionírjai (Fekete 1992), amelyek egyaránt előfordulhatnak meszes és gyengén savanyú homokon.

Az idesorolt társulások igen laza, de kissé humuszos homoktalajokon fejlődnek ki, ahol már korábban átmenetileg gazdálkodás folyt, de a tápanyaghiány vagy a rossz vízgazdálkodás miatt a növénytermesztést felhagyták. Ritkábban a túllegeltetett, száraz homokpuszták regenerációs szakaszában is előfordul.

Laza szerkezetű, alacsony, egyéves, gyakran rövid tenyészidejű – ún. efemer – fajokból álló homoki gyep, amely a nyár derekára teljesen kiszárad, és a tavaszi–kora nyári növények magba mennek, majd ősszel fejlődik más fajokból egy kései aszpektus. Ebben nem ritkák a tenyészidőszak végére összesodródó, „ördögszekér” típusú fajok.

Uralkodó faja lehet a fedélrozsnok (Bromus tectorum) és a vadrozs (Secale sylvestre), jellemző kísérői a berzedt rozsnok (Bromus squarrosus), a pusztai ternye (Alyssum desertorum = turkestanicum), a homoki gémorr (Erodium hoefftianum), a fényes és a szürke poloskamag (Corispermum nitidum és C. canescens), a homoki seprőfű (Bassia = Kochia laniflora), a homoki útifű (Plantago indica), a buglyos dercefű (Gypsophila paniculata) a homoki habszegfű (Silene conica), a királydinnye (Tribulus terrestris) és a homoki keserűfű (Polygonum arenarium), olykor tömeges őszi aszpektust alkotva. A frissen felszabaduló homokterületeken rövidebb ideig a jellemző kísérő fajok is felléphetnek tömeges kolonizátorként. Ugyancsak jellegzetes tagjai az évelő homoki gyepek tavaszi aszpektusaiban előforduló homoki növények, amilyen a kakukkhomokhúr (Arenaria serpyllifolia), a békamadárhúr (Cerastium semidecandrum), a kisszirmú madárhúr (C. brachypetalum), az apró nefelejcs (Myosotis stricta), az ujjaslevelű és a mezei veronika (Veronica triphyllos és V. arvensis).

§ Georgina – tudományos neve: dália – (Dahlia) - Georgina: lk

Gumós gyökerű, évelő kerti dísznövény; Dahlia.

1844-ben Petőfi Sándor egyik költeményében dahlia néven szerepel. Egy évvel később Jósika Miklós ír a dáliákról. 1847-ben Tótfalusi Miklós Virágkedvelő

című könyvében bukkan föl a szaknyelvben: dálya. Később dáhlia alakban is megtalálható, a népnyelvben dálja.

Nemzetközi szó; az angolban és franciában dahlia, a spanyolban dalia, az oroszban dálija, a németben Dahlie, alighanem ez került át latinosított végződéssel a magyarba, de fennáll természetesen annak a lehetősége, hogy a botanika latin szaknyelvéből jutott nyelvünkbe.

A mexikói növény először 1789-ben virágzott ki a madridi füvészkertben azokból a magokból, amelyeket Cavanilles abbénak, az ottani botanikus kert igazgatójának küldtek. Ő ismerteti 1791-ben Dahlia pinnata néven az akkoriban elhunyt svéd botanikus, Andreas Dahl, Linné tanítványának emlékére Icones et descriptiones plantarum című könyvében. Egy évtized múlva Karl Ludwig Wildenow, berlini botanikus – nem ismerve Cavanilles leírását – a növényt barátjáról, a szentpétervári akadémia tagjáról, Johann Gottlieb Georgiról georginának nevezte el. Kétnevű növény tehát, ami a tengerentúlról behozott növények esetében – érthető okokból – egyáltalán nem ritka jelenség.

Társnevének, a georginának megfelelője a magyarban a népnyelvi györgyike vagy györgye. A moldvai csángó nyelvjárásba került át az azonos jelentésű román gherghină, több alakban: gërgina, gyergyina, gyërgyina.

A Dahlia tizenöt faja Mexikóra és Guatemalára szorítkozó elterjedésű, lágy szárú növény, gyökérgumós; némelyik több méter magasra megnő. Mexikóban már régóta termesztik, és éppen azokat a típusokat, amelyeket Európába a XVIII. század idején hoztak be. Ezekre vezethető vissza az összes mai díszdália, amelyeket Dahlia variabilis névvel foglaltak össze.

Eleinte mint közönségnek szánt kerti virágot kezdték termeszteni a karlsruhei kertészetben a XIX. század elején; a köstritzi dáliatenyészet 1824-től többféle dáliaújdonságot hozott piacra. 1826-ban Angliában hatvan fajtát termesztettek, 1844-re már ezerkétszázat. Franciaországban dálialáz tört ki, és csaknem elérte a tulipánőrület méreteit. Ma már több ezer változata van a dáliának.

§ Gerberalisztharmat (Oidium erysiphoides f. sp. gerberae) – Gerbera: lk

Gazdanövény: gerberafajok és -fajták.

Tünet: a lisztharmat tüneteit a levélen és a virágon figyelhetjük meg. A levél színén az érzugokból kiinduló, halvány, majd egyre erősödő, lisztszerű fehér bevonat keletkezik, amely egyre erőteljesebbé válik és szétterjed, a levéllemez hullámosodik, megkeményedik, pattanva törik. A levél fonákán az erőteljes szőrözöttség miatt a kezdeti tünetek alig láthatók. Később a vastagabb levélerek által határolt szegletes mezőkben a lisztszerű gombafonal-bevonat jól láthatóvá válik. A levél színén és a fonákán is a bőrszövet apró pontokból álló barnulása figyelhető meg. A fonákon később kialakuló nagy, szegletes, barna foltok a lisztharmat jellegzetes tünetei, amelyre azért is tanácsos felfigyelni, mert a betegség gyakran a levél fonákán jelenik meg először.

A lisztharmatos levelet fény felé fordítva jól látható a felületi barnulás és a levélszövet sárgulása. Az idülten beteg levelek megsárgulnak, majd megbarnulva elszáradnak.

A levélnyélen, a virágszáron is megjelenik a szürkésfehér micélium, alatta a felület barnul. Ritkán a színes nyelves virágok is lisztharmatosak lehetnek, a beteg virág torzul.

A betegség 1982 óta ismert Magyarországon, feltehetően szaporítóanyaggal hurcolták be, fokozatosan szaporodik el gerberaállományokban. Viszonylag sokáig rejtve marad. Levélelhalás és virágdeformáció miatt a virágminőség romlik.

Fertőzési forrás a beteg növény. A lisztharmatos levél micéliumán fejlődő konídiumokkal terjed, ezzel magyarázható foltszerű előfordulása a növényállományban.

Párás, meleg, szellőzetlen növényházakban hatalmasodik el. Szellőztetéssel, a levélzet ritkításával a lisztharmat megtelepedését megakadályozhatjuk. A betegség észlelése esetén kémiai védekezést kell alkalmazni, 7–10 naponkénti kezeléssel a lisztharmat megszűnéséig. Nem virágzó gerberában dinokap, kén, benomil, bupirimát, fenarimol, tiofanát-metil hatóanyagú készítmények, virágzó gerberában benomil, bupirimát, fenarimol vagy pirazofosz használhatók. A permetléhez nedvesítőszert is kell adni.

§ Gerbera (Gerbera) – Gerbera: lk

Nevét a német természettudósról, Traugott Gerberről kapta, aki Linné jó barátja volt. Az első tudományos publikációt J. D. Hooker jelentette meg 1889-ben a Curtis's Botanical Magazine című folyóiratban a nemzetségbe tartozó Gerbera jamesonii nevű fajról.

A nemzetség elsősorban a trópusi éghajlaton elterjedt, főleg Dél-Afrikában és Ázsiában. A 19. század végén kezdődött a vágott virágnak alkalmas fajták keresztezése

Angliában a G. jamesonii és a G. viridifolia fajok felhasználásával. A két faj hibridje a G. hybrida. A gerbera ma az ötödik legnépszerűbb vágott virág a világon.

A gerberákon is megfigyelhetők az őszirózsafélék (Asteraceae) Mutisieae nemzetségcsoportjára jellemző kétajkú virágok és a farokszerű nyúlványba keskenyedő portokok. Több ezer termesztett fajta és változat létezik, ezek a virág színében és méretében térnek el.

§ Sárga gerebengomba (Hydnum repandum) – Gereben: csn, fk

A rókagomba-alkatúak (Cantharellales) rendjébe és a gerebengombafélék (Hydnaceae) családjába tartozó faj.

Egész Európában elterjedt faj. Lombos- és fenyőerdőkben, gyakran nagyobb csoportokban találkozunk vele.

Kalapjának átmérője 8‑15 cm, halványan sárgás, szintén halvány őzbarna vagy narancsos színezetű bemosódással, és húsa is enyhén narancsillatú. Spóratermő rétege nem lemezes, hanem tüskés. Fehér tönkje, melynek magassága 3‑8 cm, legtöbbször nem a kalap középpontjából indul ki.

Tüskés termőrétege miatt más fajokkal nem téveszthető össze, de a fenyőerdőkben egy kisebb termetű, vörösesbarna kalapú, szintén ehető változata is megtalálható. Ez utóbbit egyes helyeken fenyőgombának is nevezik.

Kissé kesernyés ízű gomba, de leforrázva (előfőzve) kesernyés ízét elveszti, és a dióra emlékeztető kellemes zamata van. A fiatal példányokat érdemes gyűjteni, mert ilyenkor a legfinomabb.

Felhasználható levesek készítésére, vajban párolva különösen finom, de párolt vagy sült húsokhoz is adják.

§ Apró gerely (Geranium pusillum L.) – Gerely: csn

Egyéves. Áttelelő egyéves. 8–50 cm. Terebélyes szára többnyire lecsepült, alsó részében puhaszőrű, felül mirigyes. Levele csak a közepéig tenyeresen hasadt. Szirmai visszás szívalakúak, lilaszínűek. Termése odasimuló, csőre elálló szőröktől borzas. Terem parlagokon, útak mentén az egész országban és mindenütt közönséges.

§ Gerin – tudományos neve: görény – (Mustela putorius) – Gerin: csn

Barna szőrű, bűzmirigyes menyétféle ragadozó; Mustela putorius.

A név első felbukkanása írásbeliségünkben 1395 k.: „Gurgurío: geren” (BesztSzj.), 1429-ben Gewren szn. (OklSz.). Növénynévben 1500 k. geréntfyw (MNy. 60) és 1595-ben goereny fyu (FivK.). Ezután 1621-ben gereny (MA.), 1724-ben giriny, 1778-ban geriny (MNy. 60), 1788-ban ua. (uo. 5), 1799-ben göríny (Márton).

A nyelvjárásokban MTsz.: girfing, giringy | ÚMTsz.: gërén, gërénd, gërhiny, gerim, gërin, gërind, gériny, girigy, göre, görénygy, görhin, göri, görin, görind, görön, grögény | Nyatl.: gërhíny, gëri, girin, gőriny.

Görény szavunk ótörök vendégszó, e nyelvek csuvasos rétegéből. A mai csuvasban már nincs meg, de a kirg. küzön, tuvai küzen, bask. köden ’görény, menyét’ megfelel egy hajdani csuv. *kürennek. A szó eleji k > g változásra e körből példa a gödény, güzü szó, a szóvég palatalizálódott.

A latin szaknyelvi Mustela genusnév a ’menyét, nyest’ jelentésű lat. mustela folytatója, a latin putorius fajnév a hírhedt szagra utal, a lat. putor ’büdös’

szó származéka. A görény német neve is Stinkmarder (WbZ.), azaz ’büdös nyest’. Az ang. polecat ’görény’ (EL.) név valószínűleg az anglo-fr. pol, az ófr.

poule ’tyúk, csirke’ szóra vezethető vissza, arra utal, hogy az állat gyakori prédája a baromfi. A mezei görény ’Mustela eversmanni’ társneve a molnár

görény, elnevezésének az az alapja, hogy főleg molnárok használták a magtárak védelmére.

Az amerikai görény (ang. skunk) bűzös nedvkilövellése nem kerülte el a biológusok figyelmét, a tudományos latin Mephitis mephitis elnevezését is ennek köszönheti, amely ’a levegő megfertőzése, gázszag vagy kellemetlen szag’ jelentésű. A csíkos bűzösborz vagy más néven csíkos szkunk a bűzösborzfélék (Mephitidae) családjához tartozó, nagyon elterjedt faj Kanadában és az Egyesült Államokban. Az algonkin indián seganku nevet vette át az angol, az állat ang. Skunk neve terjedt el. A bűzös jelzőt azért kapta, mert – mint minden faja a családjának – arról híres, hogy bűzmirigyeiből undorító folyadékot spriccel szét.

A keleti foltos skunk ’Spilogale putorius’ kisebb, mint a csíkos görény. A Spilogale putorius jelentése ’büdös pöttyös menyét’. A kis görény (ang. Little spotted skunk, spotted skunk), kis foltos görény, tarka görény neveit azért kapta, mert márványos, fekete-fehér kabátot visel. A csíkos jelző pedig bundájára

utal, feje teteje fehér, és ebből válik le két fekete csík, amely csak a farka végén találkozik újból. A homlokán fehér csík van.

A közönséges görény vagy európai (erdei) görény ’Mustela putorius’ a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a menyétfélék (Mustelidae) családjába és a menyétformák (Mustelinae) alcsaládjába tartozó faj. Alfele melletti mirigyeiből bűzös, kiállhatatlan szagú folyadékot választ ki. Szürkületi állat, rendszerint erdőkben, szántókon, lápokon fordul elő. Folyópartok oldalába vagy fák gyökere alá ásott odúkban él. A zorilla vagy csíkos görény ’Ictonyx striatus’ Afrika szubszaharai területein él. Közeli rokona a hermelinnek, a vidrának és a nyércnek.

§ Balkáni gerle (Streptopelia decaocto) – Gerle: csn, lk

A közeli rokon vadgerlével (Streptopelia turtur) együtt a köznyelvben vadgalambnak is nevezik.

A balkáni gerle óriási és gyors terjeszkedése a szemünk előtt zajlott le a 20. század közepén. Eredetileg csak az európai kontinens délkeleti részétől Törökországon keresztül, Indiáig költött. A század első éveiben aztán lassan terjeszkedni kezdett a Balkánon észak felé, 1930-tól pedig gyorsan nyomult északnyugati irányba, 1930-ban észlelték először Magyarországon, azóta már Angliába is betelepedett.

Angliát 1955-ben érte el és 15 éven belül elfoglalta az összes brit szigetet. Kóborló egyedeit látták már Feröeren is. 1974-ben elérte Portugáliát és napjainkban Észak-Afrika felé terjeszti fészkelő területét. Elterjedési területét Ázsiában is megnövelte, ma már keleti irányban elérte Kína és Dél-Kórea területét is. Ezen kívül betelepítették Japánba.

Magyarországon az első példányt Ujhelyi István földbirtokos, amatőr ornitológus ejtette el Berettyóújfaluban, 1932-ben.

A fajt meghonosították az amerikai kontinensen is. Betelepítették az Egyesült Államok területére, onnan elvándorló egyedek letelepedtek a Bahama-szigeteken és a Kajmán-szigeteken is. Emellett a karibi térségben meghonosították Guadeloupe szigetén is. Onnan már átterjedt néhány környező szigetre, így Martinique, Montserrat, Saint Kitts és Nevis szigetére is.

Elsősorban az emberi településeket keresi. A balkáni gerle gyors térnyerése miatt a korábban elterjedt vadgerle kiszorult a településekről és inkább a szántóföldek, külterületek madara maradt. A balkáni gerle a városokban nagyon elterjedt madárfaj lett, de a nagyobb testű elvadult házigalambokkal nem mindenütt bírja a versenyt. A házigalambok azonban épületeken fészkelnek, a balkáni gerle pedig inkább fákon költ, így fészkelési konkurencia nincs a két faj között.

Testhossza 31–33 centiméter, szárnyfesztávolsága 47–55 centiméter és a testtömege 170–240 gramm közötti. Tollazata nagyrészt barnásszürke, vöröses mintázattal. Fekete, fehérrel szegélyezett nyakörve van, amely a fiataloknál még hiányzik. Csőre fekete, lába vörös.

Kultúrnövények és gyomnövények magvaival táplálkozik. A fiókáknak a tojó nem a csőrében hozza az ennivalót, mint a fecskék, hanem a begyében felaprózódott élelemnek és egy zsíros váladéknak a keverékét (begytej) öklendezi a fiókák szájába.

A költési időszak április végétől októberig tart, évente többször költ, enyhe időben télen is. A fészekalja két tojásból áll, melyen 18–22 napig kotlik. A fiatal madarak a 26. nap környékén repülnek ki.

Magyarországon április és október között rendszeres fészkelő, állandó állomány tartózkodik az élőhelyükön. Magyarországon természetvédelmi oltalom alatt nem áll, vadászható faj.

§ Gesztenyeormányos (Curculio elephas) – Gesztenye: lk

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjéhez és az ormányosbogár-félék (Curculionidae) családjához tartozó faj.

Hazánkban kertészeti, illetve erdészeti kártevő, amely elsősorban a Szelídgesztenyét károsítja.

A gesztenyeormányos testhosszúsága 6–8 milliméter, teste szív alakúan megnyúlt, szürkésbarna színű. Ormánya vékony, a hímek esetében valamivel rövidebb (4-5 milliméter), a nőstények esetében valamivel hosszabb (8-9 milliméter) a testhossznál. Lárvája 6-11 milliméter hosszú, kukac típusú lárva, egy magban több példány is fejlődhet. A gesztenyében fejlődő kukacok rendszerint nagyobb méretűek, mint a tölgymakkban fejlődő fajtársaik, és nagyobb méretre nő meg a lárva akkor is, ha egyedül van egy magon belül. Bábja 7-9 milliméteres nagyságú szabad báb.

Elsősorban domb- és hegyvidékeken, főleg tölgyesekben vagy szelídgesztenyésekben található, sík vidékeken ritkábban fordul elő. A faj lárvaalakban telel át, a talaj repedéseiben, átlagosan 5-20 centiméter mélységben. A lárvák július-augusztus folyamán alakulnak át bábbá, és augusztus közepén kezdődik az imágók rajzása, amely szeptember végéig, sőt meleg, napos őszi időjárás esetén október első feléig is elhúzódhat. Kikelés után az imágók az ormányukat a termésbe fúrva táplálkozni, majd párosodni kezdenek, ezt követően a nőstények belefognak a peterakásba.

A nőstény gesztenyébe vagy tölgymakkba rakja petéit, a lárva azokban fejlődik ki, majd a megérett, földre hullott termésből függőlegesen lefelé kirágja magát, és a talajban kialakítja azt a sima falú, ovális alakú lárvakamrát, amiben áttelel (majd a következő nyár folyamán bebábozódik és imágóvá alakul). Ha ez a

talajkokon egy-két alkalommal megsérül – például földmunkák következtében –, akkor a lárva újat épít, de amelyik egyeddel ez többször is megismétlődik, az a lárva bábozódásra képtelenné válik.

A faj fő tápnövénye a szelídgesztenye, emellett előfordul kocsányos tölgyön, csertölgyön és számos mediterrán tölgyfaj termésében is. A Kifejlett bogarak egyrészt a levelek, levélerek és rügyek szurkálásával, szívogatásával károsítanak, másrészt az érőfélben lévő termés megrágásával, ami egyben gombakártevők másodlagos károkozásának is lehetőséget teremt. A fő károsító azonban a lárva, amely a termés megrágásával fogyasztásra alkalmatlanná teszi azt. Amennyiben egy gesztenyében több kukac is fejlődik, azok teljesen felehetik a termést, anélkül, hogy a kártételnek kívülről látható nyoma lenne. A kártétel nem befolyásolja a gesztenye hullási idejét sem, a gesztenyeormányos kukacaival fertőzött gesztenyék az egészséges terméssel egy időben hullanak.

Legbiztosabb jele a lárvakártételnek – a lárvák kibújása előtt – a gesztenye szokatlanul könnyű súlya, és esetenként sötétebb színe, a lárvakelés után pedig a gesztenye héján lévő, kör alakú lyuk, amelyből lisztszerű ürülék hullhat. A lyuk alakja és a magban lévő ürülék állaga a legbiztosabb elkülönítési lehetőség annak tisztázására, hogy gesztenyeormányos vagy gesztenyemoly lárvái pusztítanak az állományban, a moly hernyója ugyanis ovális alakú kirágási nyílást hagy maga után, a magban maradó ürüléke pedig fűrészporszerű, szövedékes.

§ Gesztenye-őzlábgomba (Lepiota castanea) – Gesztenye: lk

Syn.: Gesztenyeszínű őzlábgomba.

Kalapja 2-4 cm széles, közepe kissé púpos, fiatalon vörösbarna, narancsbarna bőre hamar szemcsés pikkelykékre szakadozik, többé-kevésbé körkörös elrendezésben, a pikkelykék körül fehéres. 

Lemezei fiatalon fehéresek, később sárgásbarnásak, néha fogásra rozsdásodhatnak, szabadon állók. 

Tönkje hússzínű, határozott gallérzóna nincs, a felső részben fehéren pelyhes, szálas, lefelé vörösbarnás pikkelykékből, pelyhekből álló övek láthatók. 

Húsa kissé édeskés illatú. 

Spórája hosszúkás, oldalt álló sarkantyúval, sima, csírapórusa nincs, 11-13 x 3,5-4,5 µm. Spórapora fehér, dextrinoid. 

Előfordulása VIII-X; talajlakó szaprotróf, lomb- és vegyeserdőben, különösen humuszos, laza, bolygatott talajokon, többnyire egyesével nő. Magyarországon

nem gyakori (VL3). 

Halálosan mérgező faj! Egyes irodalmi források szerint amatoxinokat tartalmaz (mérgezése hasonló a gyilkos galócáéhoz). 

Hasonló fajok:

húsbarnás őzlábgomba (Lepiota brunneoincarnata), rókaszínű őzlábgomba (Lepiota boudieri), mogyoróbarna őzlábgomba (Lepiota kuehneri) és más kistermetű őzlábgomba fajok. 

§ Gesztenye (Castanea) – Gesztenye: lk

A bükkfafélék (Fagaceae) családjának nemzetsége 12 (más szerzők szerint 13) fajjal. A vadgesztenye néven ismert faj nincs közeli rokonságban velük.

Holarktikus nemzetség: egyes fajai Eurázsiában, mások Észak-Amerikában honosak. A fajok közül:

• Észak-Amerikában

él négy:

• Castanea alnifolia

• amerikai gesztenye

(Castanea dentata, az atlanti partvidéken),

• Castanea ozarkensis

• Castanea pumila

(a kontinens délkeleti részén),

• Kelet-Ázsiában

hét:

• japán gesztenye

(Castanea crenata)

• Castanea fleetii

• Henry-gesztenye

(Castanea henryi)

• kínai gesztenye

(Castanea mollissima, Közép- és Nyugat-

Kínában)

• Castanea neglecta

• Castanea seguinii

• Európában

mindössze egy:

• szelídgesztenye

(Castanea sativa).

Nevének eredete:

A latin Castanea a görög kasztanon szóból ered; a gesztenyét már Theophrasztosz is ezen a néven említette az i. e. 4. században. A ’kasztanon” szót általában a thesszáliai Kasztanaia (Kasztana, Kasztánea) város nevéből származtatják, más vélemények szerint viszont örmény eredetű – ott ugyanis kask és kaskeni a gesztenye termésének, illetve fájának neve. Egy másik, kevésbé hihető névfejtés a nemzetség nevét a termések kihullása után üresen maradó kupacs alapján a latin castrare (kasztrálni) szóra vezeti vissza. Az európai nyelvek java része egyébként a kontinensen honos szelídgesztenye neveként a Castanea valamely köznevesült alakját használja:

• olaszul: castagno,

• spanyolul: castano,

• németül: Kastanie,

• románul: castan,

• bolgárul: kastan stb.

A magyar ’gesztenye’ szó valószínűleg szláv közvetítéssel kerülhetett nyelvünkbe, de meglepően hasonlít rá a török k’estane, és még inkább pedig a négyszáz éves török uralom alatt fejlődött albán kešteńe, illetve gešteńe szava is.

Magyarul a gesztenye szó – a legtöbb gyümölcsfa nevéhez hasonlóan – egyaránt jelenti magát a fát és annak termését is. A nagy szemeket termő fajtákat magyarul maróninak nevezik – ez az olasz marrone szóból ered, amit a késő görög maraon (= húsos som bogyója) szóra vezetnek vissza (miként a német Maroni, a francia marron, az angol marronier szót is).

Általában magasra nő. Kérge árkolt, leveleik lándzsásak. A porzós virágok többsége hosszú, felálló füzérekben nő, a termősek magányosan vagy csoportosan a porzós füzérek tövénél helyezkednek el. A termés a bükkfafélékre jellemző makk, ami alsó állású magházból, átlagosan hat termőlevélből alakul ki. Négy faj szúrós kupacsa 2-3 ehető makkot rejt, további hat-hét faj kupacsonként csak egy makkot fejleszt. A termés ehető része a nagy raktározó szikleveleket viselő embrió; ebben sok a keményítő, a cukor és az ásványi anyag.

A szelíd, a kínai és a japán gesztenye termése helyi jelentőségű élelmiszer, amit nagy tételben exportálnak is. A legjobb minőségű maróni gesztenye olyan fajtákon terem, amelyeket arra nemesítettek, hogy kupacsukban egyetlen nagy makkot növesszenek. Ezt frissen sütve, főzve vagy pürének fogyasztják. Frissen

csak rövid ideig tárolható, néhány napra vízben alámerítve viszont fermentálódik – így több hónapig is eltartható, de azután már csak pürének jó. Leginkább a cukrászipar használja.

A szelídgesztenye apróbb terméseit állatok takarmányozására használják vagy lisztet őrölnek belőle. Mindhárom faj több változatát Európában, Észak-Amerikában és Ázsiában dísznövénynek ültetik; a

szelídgesztenye hasznos ipari fa is.

§ Sárga gévagomba (Laetiporus sulphureus) – Géva: rfk

Syn.: Kénsárga gévagomba

Termőteste 10-40 cm átmérőjű, 1-4 cm vastag, kezdetben gumószerű, később félkörösen vagy legyezőszerűen kiterülő, pereme hullámos, karéjos. Fiatalon kénsárga majd narancssárga, téglavörös, piszkosfehérré kifakuló, felülete sugarasan hullámos, ráncos vagy gödrös, finoman szemcsés. Gyakran több kalap zsindelyszerűen összenő. 

Termőrétege, a pórusok szűkek, kerekdedek, kénsárga színűek, később kifakulnak. 

Húsa fiatalon puha, lédús, később sajtkeménységű, végül szívóssá, rostossá válik. Fehér, fehéres majd sárgás színű, aromás illatú, savanykás ízű, idősebb korban keserű. 

Előfordulása áprilistól szeptemberig, élő és elhalt lombos fákon (főként fűzön, nyáron, cseresznyén vagy akácon) növő, gyakori faj. Súlyos károkat okozhat a faállományban. 

A puha gomba fiatalon hőkezelés után ehető, később élvezhetetlen.

Megjegyzés: más gombafajjal nem téveszthető össze. 

§ Fehérkezű gibbon (Hylobates lar) – Gibbon: csn

A gibbonfélék családjába tartozó Hylobates nem legismertebb faja.

Egykor Délkelet-Ázsia hatalmas trópusi erdőiben élt Burmától a Maláj-félszigeten át a Nagy-Szunda-szigetekig. Ahogy az erdők nagy része eltűnt, velük a gibbon népesség is felaprózódott, sok helyen megcsappant vagy kipusztult.

Feje és törzse együtt mintegy 50 centiméter hosszú, súlya 4–5,5 kilogramm; farkuk nincs. Az egyetlen kölyök 7 hónap vemhesség után születik, anyja 4–7 hónapos koráig szoptatja. Hat–nyolcéves korban válnak ivaréretté, a nőstények csak minden második–negyedik évben ivarzanak. Családban élnek, hajnalban

kórusban jelzik a többieknek jelenlétüket. Hosszú karjaikkal csimpaszkodva, egyik ágról a másikra lendülve közlekednek. Egy lendülettel nagyjából három métert tesznek meg, egy ugrással akár kilencet is.

Legfőbb érdekessége a fehérkezű gibbonnak, hogy a majmok közül ő az egyedüli, amely az emberhez hasonlóan úgy alapít családot, hogy a párjával élete végéig együtt él.

Főként élőhelyének megfogyatkozása miatt veszélyeztetett, de a vadászat és állatkereskedelem is kiveszi részét eltűnéséből. Az eddigi legöregebb példány fogságban 31 évig élt.

Magyarországon - jelenleg (2020.) - három helyen tartják állatkertben: a Jászberényi Állat- és Növénykertben, Debreceni Állatkertben és a Nyíregyházi Állatparkban.

Alfajai:

maláj gibbon Hylobates lar lar Linné, 1771 (a Maláj-félszigeten)

Hylobates lar entelloides Geoffroy, 1843 (Thaiföldön és Mianmarban)

Hylobates lar carpenteri Groves, 1968 (Thaiföldön,Laoszban és Mianmarban)

Hylobates lar yunnanensis Ma & Wang, 1986 (Kína Jünnan tartományában – lehet, hogy azonos a H. l. carpenteri alfajjal)

Hylobates lar vestitus Miller, 1942 (Indonéziában és Szumátra szigetén)

§ Gigászkalmár (Mesonychoteuthis hamiltoni) - Gigász: csn

2007-ben rekord méretű kalmárt fogtak az Antarktisznál. Tíz méter hosszú, 450 kilogrammos gigászkalmárt fogtak ki a napokban új-zélandi halászok az Antarktisz környéki vizekből. Valószínű, hogy ez az első kifejlett és épen megmaradt gigászkalmár, amelyet valaha sikerült kiemelni a tengerből.

Maga az új-zélandi halászatért felelős miniszter tájékoztatta a nyilvánosságot az esetről, hiszen nem mindennapi fogásról volt szó. Valószínűleg ez az első kifejlett gigászkalmár (Mesonychoteuthis hamiltoni), amelyet épen sikerült kifogni a tengerből. A halászoknak két órájukba telt, mire kiemelték a még élő állatot.

Habár az esemény egyedisége miatt igen érdekes, és számos új ismerethez segítheti hozzá a kutatókat, a kifogás módja környezetvédelmi szempontból igencsak vitatható. A kalmár ugyanis véletlenül akadt bele a halászhajóról leeresztett hálóba, miközben egy, a hálóba szintén begabalyodott halat próbált nyakon csípni. Az ily módon hálóba kerülő „mellékfogásnak” számos tengeri élőlény válik áldozatává nap mint nap.

A tíz méter hosszú és közel 450 kilogramm tömegű állatot tudósok vizsgálják majd, és idővel konzerválják. Mivel gigászkalmár ritkán kerül a kutatók szeme elé, számos eddigi titokra derülhet fény a vizsgálat során.

A gigászkalmár, mint neve is mutatja, méretét tekintve nagyobb, mint a gyakrabban előforduló, de szintén termetes óriáskalmár (Architeuthis dux). Az eddigi ismeretek szerint hossza elérheti a 12-14 métert is.

Mint arról a National Geographic Online korábban már beszámolt, az eddig épen kifogott egyik legnagyobb kalmár egy óriáskalmár volt. A 2006-ban „horogra akadt” 8, 62 méteres állat ma a londoni Természettudományi Múzeumban látható, egy hatalmas üvegtartályban konzerválva.

§ gila vagy viperagyík (Heloderma suspectum) – Gila: csn

A hüllők (Reptilia) osztályának pikkelyes hüllők (Squamata) rendjébe, ezen belül a gyíkok (Sauria) alrendjébe, a varánuszalakúak (Varanoidea) alrendágába és a mérgesgyíkfélék (Helodermatidae) családjába tartozó faj.

A gila északnyugat-Mexikó, az Amerikai Egyesült Államok délnyugati része, főleg Arizona, Délkelet-Nevada és Utah állam délnyugati területén honos. Élőhelyének megművelése és a díszállat-kereskedelem veszélyeztetik a fajt. Arizona államban ma már törvény védi.

A viperagyík hossza 38-58 centiméter, testtömege 0,7-2,3 kilogramm. Teste tömzsi és nehéz, feje nagy. A bőr felülete rücskös, színezete kitűnő álcát nyújt a kavicsos, homokos sivatagban. Farka rövid és vastag; zsírt raktároz benne, hogy a táplálék és Víz nélküli időket átvészelje (akár több mint 2 évet is). Rövid, de éles karmai alkalmasak arra, hogy kiássa teknősök, gyíkok és kígyók

tojásait, saját odút készítsen, valamint lyukakat vájjon velük a földbe a tojásrakáshoz. Vastag villás nyelvét öltögeti, hogy felvegye a szaganyagokat, amelyeket a szájpadlásban található Jacobson-szerv érzékel.

A gila magányos talajlakó. Odúban él és éjjel aktív. Tápláléka rágcsálók, madarak és fiókáik, tojások, gyíkok, békák, nagyobb gerinctelenek és más kis emlősök, de néha dögök is. Fogságban akár 20 évig is élhet.

A gila nem préseli be a mérget, mint a kígyók, hanem egyszerűen hagyja, hogy a fogai által ejtett sebbe belefolyjon a méreg. Harapása olyan erős, hogy ha el is pusztítják a gyíkot, nehezen lehet szétválasztani az állkapcsát.

A párzási időszak június–július között van. A nőstény 3-13 tojást rak egy odúba, amelyeket a nap melege költ ki. A kifejlődéshez 117-130 nap kell.

A gila legközelebbi rokona a mexikói viperagyík (Heloderma horridum).

§ Gilice – tudományos neve: iglice – (Ononis spinosa) – Gilice: csn

Lilás virágú, tövises réti törpe cserje; Ononis spinosa.

Jövevényszó, de a szótörténet szerint már korán felbukkan a magyar írásbeliségben [1500 k.: yrglicze ’Rannus’(CasGl.), 1570 k.: iglÿcze töwÿs (Ars

Medica), 1578: Melius, 1583: NomPann., 1590: Szikszai, 1595: FK.]. Ettől kezdve minden botanikai szakkönyv, szótár, lexikon említi.

Ismert a népnyelvben is (MNöv.: Baranya, Somogy | NépNyelv. 1943: Hantháza, Madarásztó, Horgos | Kovács: Szigetköz | Ethn. 3: Sorok mellett, Vas megye | MNy. 23: Kunszentmárton).

A nyelvjárásokban használatos gilice, gerlice és igrice változatok a hasonló gilice,gerlice madárnévvel való keveredés eredményei.

Az iglice szláv jövevényszó; vö. szláv iglica; kaj-horvát iglica, szlovén iglica, cseh, szlovák ihlica, lengyel iglica ’Ononis’, melyek az igla ’tű’ származékai. Értelemszerűen egy szúrós, tüskés növényt jelölnek valamennyi nyelvben.

A tövises iglice – mely ágas és tövises szára alapján kapta elnevezésében az előtagot – mai szakirodalmi idegen nyelvi megfelelőire vö. cseh jehlice truitá,

szlovák ihlica třnistá, a nehézszagúiglice pedig cseh jehlice korlí, szlovák ihlica rol’ná.

A gilice tüske nevet 1874-ben a Magyar Nyelvőr hasábjain javasolták a tövises iglic helyett. Maga a gilice – növénynévként is – régóta jelen van a magyar

nyelvtörténetben [R.1500 k.: CasGl., 1706: girlicze tüske (MNy. 2), 1775: gelitzetüske (Csapó), 1783: NclB., 1798:Veszelszki, 1803: Kitaibel, 1807: MFűvK.].

A nyelvjárásokban is megtalálható [SzegSz.: gilicetüsök | Ethn.3: gilicetüske | MNy. 56: gilice | MNy. 23: gelice tövis | FöldrKözl. 22: török gilice („azaz

török tövis, egy anyóka Siófokon azt mondta, hogy a törökök hurcolták ide ezt a csúnya tövist”)]. Az igrictüskében (N. igrictüsök Pallas) lévő igric esetleg

a török ighrenc ’undok’ szóval függ össze, de valószínűbb, hogy az igrice rövidítése. Az eredetibb alak az iglice.

Ezek szerint a madárnévvel való összefüggés csak népetimológiás változtatás eredménye, a hasonló hangtestű madárnév hatására keletkezett a gilice és a gerlice (R: 1807: MFűvK.,1843: Bugát, 1894:Pallas,

1911: Nsz.). A nyelvjárásokban ma is használatos (NépNyelv. 1943: gelice tüsök | Kovács: gellicetövis, gellice | Nyr. 28: gerlicetüsök | MNöv.: gerlicetövis).

A tudományos Ononis spinosa név a görög onos ’szamár’ és a latin spinosa ’tövises’ szavakon alapul. Ennek mintájára keletkezett a magyar szamártövis társnév

A földműves legszívesebben kiirtaná ezt a növényt, mert akadálya a szántásnak. Ez a magyarázata következő hasonneveinek is: ekeakadály [R. 1578: éke akadaly ’felette ers a gykere” (Melius)], N. ekenyűg, eketartófű, ördöggúzs, illetve az ökörgúzs (R. 1578: Melius, 1643:Comenius, 1783: NclB., 1832:Kresznerics, 1843: Bugát, 1867: CzF., 1894:Pallas) társnevének. Tudományos Ononis spinosaneve a növény föld feletti részének jellegzetességét írja le. Az ökörgúzs névnél azonban fontosabb a föld alatti rész, a növénynek ugyanis nagyon erős a gyökere. Megfelelője a németben az Ochsenbrech, vö. még: Ochsenkraut.

Nevezik még tüskés volta miatt istenátkozta tüskének, töviseshemorjának és macskatüsöknek(R. 1899: Nyr. 28; N. Nyr. 29: Alföld) az ’Ononis spinosa’ növényt. Német elnevezése tükörszó: Katzendorn. Néhány állat még ezt a tüskés növényt is szívesen legeli, takarmánynövény voltára utal kecskezanót neve (R. 1895:

Pallas, 1911: Nsz.), valamint a szamár gyönyörűsége (R. 1578: Melius, 1783: NclB., 1793: Földi, 1845: Kováts, 1911: Nsz.; N. SzegSz.). Nyúlcsont (N. Zelnik:

Pusztina) nevét pedig az magyarázza, hogy rendkívül szúrós, bökős növény, a kemény tüskéit hasonlították a csángók a nyúlcsonthoz.

Hazánkban mindenütt előforduló gyomnövény. Frissen birkának és szarvasmarhának jó takarmány.

A gyökeréből készült főzet a népi gyógyászatban hólyaghurut, reuma, vesekő, epekő és bőrbetegségek esetén orvosság. A növény hajtásaiból készített tea vizelethajtó hatású.

§ Giligán vagy galagonya (Crataegus) – Giligán: csn

Általában tövises cserjék, vagy kis fák. A galagonyát gyógynövényként is alkalmazzák: jótékony hatással van a szívműködésre.

A Kárpát-medencében négy faj őshonos: egybibés galagonya, fekete galagonya,rózsaképű galagonya, cseregalagonya.

Leveleik szórt állásúak, a virágzat sátorozó buga. Termésük a Maloideae alcsaládra jellemző almatermés, mely a vacok megduzzadásával keletkezik. A termésfal (a mag héja) nagyon kemény. A termést az állatok a maggal együtt fogyasztják el, majd a mag a bélcsatornán sértetlenül áthaladva az anyanövénytől távol jut kia külvilágba. A nemzetség rendkívül fajgazdag (egyes szerzők szerint a fajok száma több mint ezer!), sok az átmeneti és Hibrid alak, változat. Főleg az északi féltekén elterjedtek.

A galagonya a népi gyógyászatban szívgyógyszerként alkalmazott gyógynövény. Jótékony hatását a 19–20. század során igazolták. Hatóanyagát a növény leveléből, virágából, vagy terméséből főzött Teán keresztül nyerik ki.

Jótékony hatással van a fáradt, túlterhelt, stresszes szívre, javítja a szívizomsejtek aktivitását, serkenti a szívizom vérellátását. Teakeveréke értágító és vérnyomáscsökkentő hatású, fogyasztása javallt koszorúér-betegségek esetén. Segít a vérkeringési problémák enyhítésében, visszaszorítja az érelmeszesedés kialakulását.

§ Anthropodyptes gilli – Gilli: csn

A madarak osztályának a pingvinalakúak rendjébe, ezen belül a pingvinfélék családjába tartozó fosszilis faj. Nemének eddig az egyetlen felfedezett faja. A Palaeeudyptinae alcsaládba való helyezése vitatott és nincsen általánosan elfogadva.

Az Anthropodyptes gilli egy kevéssé ismert őspingvinfaj. Ez az állat Ausztrália partjain költött, a középső miocén korszak idején. Az egész faj, egyetlen példány egyetlen felkarcsontjából (humerus) ismert. Ez az egy darab megkövesedett csont hasonlít az Új-Zélandon is élt Archaeospheniscus-fajok csontjaihoz; emiatt egyes őslénykutatók úgy vélik, hogy a szóban forgó pingvin is a Palaeeudyptinae alcsaládba tartozik.

§ Gimpli – tudományos neve: süvöltő pirók – Gimpli: csn

gimpli jelentése: süvöltő pirók; Pyrrhula.

A népnyelvi madárnév régi átvétel, már 1787-től (KissMad.) adatolható. A gimpli jövevényszó; vö. baj.-osztr. gimpl ’ua.’, mely az irodalmi ném. Gimpel

(EL.) változata.

§ Girakakukk (Guira guira) – Gira: csn

Dél-Amerikában, Bolívia, Paraguay, Brazília, Uruguay és Argentína területén honos. Facsoportokkkal tarkított, száraz füves térségek lakója. Testhossza 37 centiméter. Felborzolható tollazata, hosszú farka és rövid, lekerekített Szárnyai vannak. Kis csoportokban a bokrokon keresgéli férgekből, rovarokból, kisebb gyíkokból és egerekből álló táplálékát. Rosszul, nehezen repül. Nem fészekparazita, fákra készíti rendezetlen fészkét. Fészekalja 5-7 Tojásból áll.

§ Törpe góbi. (Trimmatom nanus) – Góbi: csn

Angol neve: Plainchin dreamarm.

Az Indiai- és a Csendes-óceán nyugati részén őshonos tengeri faj. Húsz-harminc méter mélységben fordul elő, de megtalálható a zátonyok környékén és a lagunákban is. Hossza elérheti akár az egy cm-t is. Nem veszélyeztetett faj.

2004-ig a törpe góbi volt a legkisebb ismert hal és egyben gerinces is. Azóta változott a helyzet. Előbb a vastag csecsemőhal (schindleria brevipinguis) előzte be, 2012-ben pedig leírták a ma ismert legkisebb gerincest, mely egy béka (paedocypris progenetica).

§ Góca – tudományos neve: vadkacsa, vadréce – (Anas platyrhyncha) - Góca: csn

A háziszárnyas kacsához hasonló, tarka tollazatú vízimadár(faj). Tőkés réce; A vadréce, vadruca (és a kacsa, réce) generikus jelentése kétségtelen, az Anast értik alatta. Első írásos említése 1590: vad réce (SzikszF.), 1641-ben

vad-réce (NySz.), 1840: tőkés-kacsa: vadkacsa-faj (MTsz.; N. Nyr. 24), 1898-ban vadrécze (Nom.).

Természetesen azt fejezi ki az összetétel, hogy nem házikacsa, hanem vadon élő madár. A vadkacsa név megfelelője a holl. wilde eend, fríz wylde ein, a

tőkés réce megfelelője pedig aném. Stockente, ang. stock duck, norv. stokkand ’ua.’ (EL.).

A tőkés réce, vadkacsa népi nevei: tőkeréce, zöldfejű réce, ruca, kacsa, góca; törzsökréce, öregréce, dunai réce, nagy kacsa (Chernel). Hevesben cigány-kacsa

(R. 1840: MTsz.). A háziréce ükapja, ahogy Chernel fogalmaz. Tompa Mihály így említi:

S mintha dobnál a vízbe nagy követ

Egy loccsanást benn új meg új követ,

Vadréczepár csap a habokba ott…

A népnyelvi zöldfejű réce (Chernel), az Alföldön zöld-fejű kacsa (R. 1898: Nom.) elnevezés a gácsér zöldes tollú fejére utal, megfelelője az ang. green-headed duck, greenhead, afr. groenkopeend (EL.). A régi népnyelvben 1838: sótra ’apró, fekete vadkacsafaj’ (Tsz.).

Egész Európában, Ázsia és Észak-Amerika jelentős részén elterjedt, a Kárpát-medencében a leggyakoribb récefaj. A házikacsa őse. A gácsér csőre zöldessárga, feje fémesen csillogó zöld, nyakán fehér gallér van, melle gesztenyebarna, oldala és hasa világosszürke. A tojó tollazata tipikus rejtőszínezet, amely azt a célt szolgálja, hogy a fészkén ülő madarat elrejtse ellenségei szeme elől. Egész teste barna alapszínű, amelyet kisebb-nagyobb méretű, szabálytalan alakú fekete pöttyök és foltok tarkítanak.

A vadkacsa százezres tömegben költ nálunk, de vonuló is akad szép számmal. Mivel igen gazdagok vagyunk tavakban, halastavakban és folyóvizekben, és ezeknek árterületei, a nagy nádasok és a – sajnos egyre fogyó – lápok, mocsarak kiváló költő- és tenyészterületei a vadkacsa sokféle fajának. Legfontosabb közöttük a tőkés, a nyílfarkú és a kendermagos réce. Ezek mind igen jó pecsenyét adnak. A vadkacsa általában vízen szedi össze táplálékát, de aratáskor ellepi a mezőgazdasági területeket is, az esti és hajnali „húzások” ősi hangulata vonzza a vadászokat.

§ Nagy goda (Limosa limosa) – Goda: csn

a lilealakúak rendjébe, ezen belül a szalonkafélék családjába tartozó faj.

Európa és Ázsia mérsékelt övi részén költ, ősszel elvonul, eljut Afrikába, Ausztráliába és Észak-Amerikába, az Atlanti-óceán partjára is.

Átlagos testhossza 40-44 centiméter, Szárnyfesztávolsága 70-82 centiméteres, testtömege 250-390 gramm közötti. A tojó nagyobb, mint a hím. Csőre hosszú, keresgéléshez kiválóan használható.

Tücskökkel, lótetűvel, vízipoloskákkal, az árvaszúnyog lárvájával, csigákkal és magvakkal táplálkozik.

A földre rakja növényi anyagokból készített fészkét. Fészekalja 3-5 Tojásból áll, melyeken 22-24 napig kotlik. A fiókák kirepülési ideje még 25-30 nap.

Februártól novemberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 500 ezer forint.

§ Gogó vagy kalapácsfejű madár (Scopus umbretta) – Gogó: csn

A gogófélék (Scopidae) családjának és a Scopus madárnemnek az egyetlen képviselője.

2014-ben Jarvis és társai alaktani- és DNS-vizsgálatok végeztek a mai madarak körében; felfedezésüket a „Whole-genome analyses resolve early branches in the tree of life of modern birds” (A Genom teljes vizsgálata meghatározza a modern madarak családfájának a korai ágait) című írásban adták ki.

Ennek a nagymértékű kutatásnak következtében, az Ornitológusok Nemzetközi Kongresszusának (International Ornithological Congress) jóváhagyásával ezt a madárfajt kivették a Gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjéből és áthelyezték a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjébe.

Afrika középső és déli részén, az Arab-félsziget déli részén és Madagaszkáron él. Honos Angolában, Beninben, Bissau-Guineában, Botswanában, Burkina Fasóban, Burundiban, Csádban, a Dél-afrikai Köztársaságban, Dél-Szudánban, Dzsibutiban, Elefántcsontparton, Eritreában, Etiópiában, Gabonban, Gambiában, Ghánában, Guineában, Jemenben, Kamerunban, Kenyában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, a Kongói Köztársaságban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Lesothóban, Malawiban, Maliban, Mauritániában, Mozambikban, Namíbiában, Nigerben, Nigériában, Ruandában, Szaúd-Arábiában, Szenegálban, Sierra Leonében, Szomáliában, Szudánban, Szváziföldön, Tanzániában, Togóban, Ugandában, Zambiában és Zimbabwében. Vándorlásai során eljut Libériába is.

Sekély vízű tavak, folyók és mocsarak lakója.

Hossza 56 cm, kiterjesztett szárnymérete 104 centiméter, farka 16 centiméter. Teste zömök, fején jellegzetes hátra felé nyúló tollbóbitája és nagy, széles szárnya van. Színe egységesen vörösesbarna. Nagy, lapos csőre enyhén kampós és nem hasonlít a gólyaalakúak rendjébe tartozó fajok egyikének csőrére sem. Nyaka és lába gázlómadár létére viszonylag rövid. Farka rövid, lekerekített szárnyai viszont szélesek és nagyok, alkalmasak a magasban való körözéshez. Köröző siklása közben fejét előrenyújtja, de amikor szárnycsapásokkal halad a levegőben, akkor hátrahúzza.

Nem vonuló faj, megszokott élőhelyeiről csak néha telepszik át a szárazabb vidékekre, ahol a szezonális esők feltöltötték a gödröket és talajmélyedéseket. Egyaránt megtalálható a természetes és az ember által kialakított élőhelyeken, így a szavannán, az erdőkben, a kisebb-nagyobb tavak partján, a folyók torkolatvidékén, partjai mentén és az Ember által öntözött területeken is. A mesterségesen létesített kis tavakon és csatornákon is hamarosan megjelenik.

Egyedül vagy párosával jár táplálék után, lassú léptekkel gázol a sekély vízben és így kapja el kiszemelt zsákmányát. Sekély vízben keresi, főként

Halakból és békákból álló táplálékát.

A gogó szinte egész évben fészkelhet. Magas fára vagy sziklára készíti több helységből álló, stabil, gömb alakú fészkét, oldalsó bejárattal. Általában

magányosan fészkel, de több fészek is lehet egy-egy táplálékban jól ellátott fészkelőhelyen egymás közelében is. Fészke a madár méretéhez képest óriási,

átmérője meghaladhatja a másfél métert, megépítése hat hétig is eltarthat. A madarak néhány hónapon belül többnyire elhagyják a fészket és újat építenek a territóriumokon belül. Az üres fészek sok más állatfajnak adhat otthont. Néha petymeg költözik bele, máskor madarak például seregélyek vagy galambok. Előfordul, hogy a környék madarai fészkelőanyagnak teljesen széthordják.

Fészekalja 3–5 tojásból áll. A tojások lerakását követően mindkét madár kotlani kezd, egymást váltva a fészken. A fiókák szürke pelyhesek. Az utódokat mindkét szülő eteti. A gázlómadarak többségétől eltérően a szülők sokszor hosszabb időre is magára hagyhatják a kicsiket, feltehetőleg, mert a fészek vastag fala biztos védelmet nyújt a Ragadozók ellen. A fiókák kirepülés után még egy hónapig a fészek közelében tartózkodnak és éjszakázni gyakran visszatérnek a fészekbe.

§ Fehér gohér – Gohér: csn

Magyar eredetű régi szőlőfajtánk. IV. Béla király olasz és vallon telepeseket hozatott az országba, így Hegyaljára is. Feltehetőleg ők hozták a borvidékre a furmint, bakator és a gohér szőlőfajtákat. A XVI. században már bizonyíthatóan termesztették.

Budai gohér néven szaporításra ideiglenesen engedélyezett fajta. Tokaj-hegyalján, a Mecsekaljai borvidéken és a Balatonfelvidéken terjedt el.

Napjainkban nagyobb területen nem termesztik rossz termékenyülése miatt, régi telepítésű szőlőkben szórványosan fordul elő. Levele tagolatlan vagy karéjos, fűrészes-csipkés szélű. Szeptember közepén érik. Keveset terem, mivel virága nőjellegű, porzó fajtáról gondoskodni kell, rosszul termékenyül. Zöldmunka igénye kicsi, kevés hajtást nevel, hónaljhajtás képzésre nem hajlamos. Fehér és kék változata ismeretes. Fürtje laza, bogyója vékonyhéjú, húsa leves. Korán érik és mint csemegeszőlő is nagyon kedvelt.

Szárazságtűrése jó, viszont fagyérzékeny. Alacsony vagy középmagas művelésre egyaránt alkalmas, hosszú metszést igényel. A jól

Aszúsodó fajták közé tartozik.

Bora kissé illatos, rendszerint lágy. Kedvező évjáratban töpped, aszús terméséből cukorban, extraktban igen gazdag, testes, különleges minőségű bor készíthető.

A fehér gohér szőlőfajtát az utóbbi években Tokaj-hegyalján felkarolták, elkezdték szelektálását és megindult telepítése is. A jövőben elsősorban a

Tokaj-hegyaljai borvidéken várható kismértékű terjedése.

§ Góliátbéka (Conraua goliath) – Góliát: csn

Nevét a Bibliai alak, a hatalmas termetű Góliát után kapta. A Földön ma élő legnagyobb békafaj. Eddigi legnagyobb példányát 1989-ben Kamerunban találták: hossza 36,83 cm, tömege 3,66 kg volt.

A fajt 1906-ban fedezte fel George Latimer Bates amerikai természettudós és hittérítő, aki a British Múzeum számára gyűjtött állatokat Nyugat-Afrikában. Kamerunban lelt rá a mindeddig ismeretlen fajra. A faj leírása egyetlen példányon alapult.

Elterjedési területe korlátozott, a kameruni Sanaga folyó északi részének utolsó 200 km-étől az Egyenlítői-Guineai Benito folyó utolsó déli 150 km-éig terjed. Ez a terület nagyjából párhuzamosan halad a partvonallal, és magában foglalja a Benito, Wolo és Mbini folyók medencéit. Sűrű egyenlítői esőerdő veszi körül, 150-180 km szélességben.

A faj tipikus élőhelye csapadékos, magas hőmérsékletű és páratartalmú. A zuhatagokkal tarkított magas oxigéntartalmú, gyors sodrású folyóvizeket kedveli, melyek homokos fenékkel rendelkeznek. A víz hőmérséklete nem lehet 22 C° alatti.

A szaporodásához is elengedhetetlen, de a kifejlett állatok is ritkán hagyják el a vizet. Ha a szárazföldön megzavarják őket, azonnal a vízbe ugranak. A parton az árnyékos helyeket keresi. Csak ott tud élni, ahol a Dicraeia warmingii nevű vízinövény is megtalálható, mert ebihalai számára életük első heteiben ez jelenti a legfőbb táplálékot.

Súlya meghaladhatja a 3 kilogrammot, láb nélküli testhossza a 33 centimétert. A békáknál szokatlan módon a nőstényeknél nagyobbak a hímek. Hátsó lábai hosszabbak a mellsőknél, rendkívül erőteljesek, kinyújtva akár a 80 centiméteres hosszúságot is elérhetik, közöttük úszóhártya feszül. A második

lábujja a leghosszabb. Combja emberi csukló vastagságú. Színe a hátoldalán és végtagjai felső részén kékesszürke, vagy sötétzöldes barnás, hasi részén és végtagjai alsó részén sárgás-, vagy narancssárgás barna.

Háromszögletű feje széles, lapított, háta és végtagjai felső része érdes, szemölcsös. A szem mögötti résztől, a fül fölött fekete sáv húzódik a mellső

lábakig. Hanghólyaggal nem rendelkeznek. A nagyobb példányok szeme 2,5 cm átmérőjű is lehet.

Az ebihalak és a frissen átalakult példányok a kifejlett békához képest kicsik, nagyjából azonos méretűek a normál méretű békák fiatal egyedeivel, de a

faj jellegzetességei már ekkor is láthatóak, igaz színűk még világosabb és zöldebb.

Nappal bőrük védelme érdekében inkább az árnyékos helyeket keresik, csak kis időt töltenek sütkérezéssel a nedves sziklákon ülve. A zuhatagokból kiálló,

vízpermetes sziklákat részesítik előnyben, mely szürkés, rücskös bőrüket nedvesen tartja és ahol jól beleolvadnak a környezetükbe. Időről időre pozíciót

váltanak, feltehetőleg a hő- és vízegyensúlyuk fenntartása érdekében. Általában körülbelül 35 percig maradnak a napon, majd körülbelül 15 percre visszatérnek

a vízbe.

Látásuk kiváló, rendkívül éberek, körülbelül 40 méteres körzetben pásztázzák folyamatosan a környezetüket és a legkisebb mozgásra, vagy környezeti változásra azonnal a vízbe ugranak, ezért rendkívül nehéz a megközelítésük. A vízbe ugrás után általában 15 percig maradnak a víz alatt, majd a szemüket és orrcsúcsukat kidugva még egy ideig figyelik a környezetüket, míg újra ki mernek jönni a vízből.

Elsősorban éjszaka aktívak. Zsákmányukat hosszú, ragadós nyelvükkel kapják el. A 2-3 kg közötti állatok, hosszú, erős hátsó lábaikkal akár 1,2-3 méter

közötti távolságot is képesek ugrani. A felnőttek viszonylag kis helyen mozognak, vadászterületük 20-40 négyzetméteres.

Az ebihal növényevő, tápláléka kizárólag a Dicraeia warmingii növény. A felnőtt béka nem válogatós, szinte minden állatot elfogyaszt ami nála kisebb. Férgeket, rovarokat, ízeltlábúakat, pókokat, rákokat, halakat, skorpiókat, békákat, kisebb kígyókat és teknősöket, de még madarakat és denevéreket is.

A rövid párzási időszak júliustól augusztusig tart. A góliátbéka, a békák többségével ellentétben nem ad ki kuruttyoló párzási hívóhangokat, mert nem rendelkezik hanghólyaggal, helyette a levegő beszívásával majd kipréselésével hosszú fütyülő hanggal hívja magához a nőstény békákat.

Szaporodásához a víz elengedhetetlenül szükséges, petéiket is vízinövényekre rakja. A párzási idő alatt a hím békák a vízben harcolnak egymással, majd a folyók alján félköríves tenyészterületet építenek, hogy odacsalogassák a nőstényeket. A peterakás nagyjából 2 órán át tart. Óránként körülbelül 50 petét rak a nőstény, amit később nem gondoznak, magukra hagyják őket.

Meglepő módon kezdetben sem a peték, sem az ebihalak nem sokkal nagyobbak, mint más békáké, csak később gyorsul fel a növekedésük. A peték átlagos átmérője körülbelül 3,47 mm, az egyes tojásokat tartalmazó zselés tömeg átlagosan 4 mm vastag, a pete súlya körülbelül 0,028 gramm. A békává fejlődés 85-95 napig tart, az ivarérettséget 10-12 hónap alatt érik el. Fogságban nem szaporodik.

Ellenségei Krokodilok, kígyók (főleg a kobrák és pitonok), de legnagyobb veszélyt az ember jelenti számára.

Fogságban 19-20 évig-, (feljegyeztek már 21 éves kort megélt példányt is), vadon 15 évig élhet.

A helyi lakosság körében nagy csemegének számít, ezért húsáért vadásszák, néha hobbiállatként tartják, békaugrató versenyeket is rendeznek velük. A turisták körében is keresett ínyencség, ezért a helyi éttermek a békák folyamatos felvásárló piaca, körülbelül 5 dollárt fizetnek egy-egy példányért. Nyugatra a gyűjtők, kisállat kereskedők, állatkertek részére történő vadbefogása is jelentős állományritkító. A kisebb példányokért 600-, a nagyobbakért 3000 dollárt is fizetnek a gyűjtők, ha élve tudják megkapni, mert szállítás közbeni halálozásuk rendkívül magas. A speciális körülményeket is nagyon nehéz megteremteni számára, ezért általában az élve maradt példányok sem élnek sokáig, még az állatkertek sem tudják hosszú távon megőrizni őket. A túlvadászás legnagyobb problémája, hogy már azelőtt megölik az állatokat, mielőtt azok ivaréretté válnának, így nem tudnak tovább szaporodni. Fogságban egyelőre nem is tudják szaporítani. Az ember miatt természetes élőhelye évente több ezer hektárral csökken. A folyókon gátakat építenek, az esőerdők fáit kivágják, ezáltal a talaj az esőzések hatására belemosódik a folyókba, elszennyezve azok vizét, valamint mezőgazdasági területeket hoznak létre az élőhelyükön. A vegyi anyagokat használó illegális halászat során a góliátbékák is elpusztulnak. Egyre kifinomultabb módszerekkel és egyre újfajtább csapdákkal vadásszák.

A meglévő állomány védelmére sürgős intézkedések meghozatalára volt szükség, mivel egyedszámuk rendkívül lecsökkent. A kormány jelenleg három természetes élőhelyét Kamerunban, valamint az Egyenlítői-Guineában a Monte Alén Nemzeti Parkban, természetvédelmi területté nyilvánította, külföldre történő exportját pedig 300 darabra korlátozta. Sajnos a védelmére hozott intézkedéseket a helyi lakosság nem tartja be, a kormány pedig nem tartatja be, ezért egy kisebb helyi tudós- és diákcsoport biztonsági őrséget hozott létre. A helyi lakosság körében és az iskolákban ismeretterjesztő előadásokat is tartanak a faj jobb megismertetésére és annak elmagyarázására, mennyire fontos az ökoszisztéma számára, valamint egyedisége miatti fennmaradásuk.

A tudósok az élőhelyükön az eloszlásukat és egyedsűrűségüket vizsgálják, megkezdődött a peték begyűjtése is, hogy mesterséges körülmények között próbálják meg szaporítani a békákat.

Továbbá:

A góliátbogár a bogarak (Coleoptera) osztályába, ganajtúrófélék (Scarabaeidae) családjába és a virágbogárformák (Cetoniinae) alcsaládba tartozó nem.

Méretük és tömegük alapján közéjük tartoznak a Földön élő legnagyobb bogarak.

A felnőtt góliátbogár hímek elérik a 60–110 millimétert is, a nőstények 50–80 millimétert. A lárvák tömege 80–100 gramm lehet, ám a kifejlett példányok

csak fele olyan nehezek. A nőstények színe sötétbarnától bársonyos fehérig terjed, a hímek általában barna-fehér-fekete vagy fekete-fehér mintázatúak.

A góliátbogarak Afrika trópusi erdőiben élnek, ahol fák nedveivel és gyümölccsel táplálkoznak. A vadon élő bogarak lárvaállapotú fejlődési szakaszáról kevés dolog ismert, de fogságban megfigyelték az állatok fejlődését; fehérjében gazdag közönséges kutya- és macskatáp segítségével felneveltek Goliathus példányokat a petékből kikelve egészen a kifejlett, felnőtt állapotig.

§ Fehér gólya – Gólya: csn

Népi elnevezései a gilice, cakó, és az eszterág.

Szinte egész Európában (kivéve Skandináviát, A Brit-szigeteket és Olaszországot), Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában elterjedt. Elsősorban a sík- és dombvidékek madara, a 250 m tengerszint feletti magasság alatti területeken mindenhol előfordul.

Testhossza 100-115 centiméter, szárnyfesztávolsága 155-165 centiméter. Testének nagy része fehér vagy piszkosfehér, szárnyai feketék, csőre és lába piros.

Jellemzően emberi környezetben fészkel. Valaha magas fákra, később kéményekre, itt-ott templomtoronyra, ma leginkább oszlopokra építi fészkét, amelynek helyét mindig vizes élőhelyek közelében választja meg. A nedves réteken, tarlókon keresgél nagyobb rovarok, ebihalak, békák után, de elfogyasztja az apró rágcsálókat, halakat, kígyókat, sőt, volt rá példa, hogy kisnyulat is vittek a fiókáknak tápláléknak.

A gólyák 3-5 éves korukban érik el ivarérettségüket. A párok egy költési időszakra állnak össze, s a hím választja a tojót. A megközelítőleg 1 méter átmérőjű fészket ágakból építik és szénával, szalmával, tollakkal bélelik. A fészkeket évente kitatarozzák újabb ágakkal, így egy-egy régebbi építésű fészek tömege elérheti a több száz kilogrammot. Oldalába nem egyszer egész verébsereg költözik.

A fészekalj 4-6 tojásból áll, és a szülők Május elejétől felváltva kotlanak. A fészekalj pusztulása esetén esetleg újabb fészekaljat raknak, ekkor a kotlási időszak is odébb tolódik. A 29-30. Napon kelnek ki a fiókák, amelyekre a szülők eleinte felváltva ügyelnek, miközben a másik élelmet, vizet hord. A fiatal gólyák a kilencedik hét környékén hagyják el a fészket. Miután megtanultak önállóan táplálékot keresni, csatlakoznak a vonulásra gyülekező csapathoz.

Augusztus közepén már csapatokba verődnek, de csak szeptember közepén indulnak el vándorútjukra. A nyugat-európai állomány Gibraltár

a kelet-európai populáció Boszporusz felé indulnak el. A

Földközi-tengert e két tengerszoros valamelyikén szelik át. A Szahara

felett átrepülve egészen Dél-Afrikáig eljuthatnak. A telet Afrikában töltik, majd a megfelelő időben visszaindulva március végén jelennek meg hazánkban. A korszerű technikának köszönhetően műholdas jeladókkal már on-line is nyomon követhető a gólyák vonulása.

Az első magyarországi kezdeményezés keretében két fehér gólyára került jeladó 2010 augusztusában.

Magyarországon fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke 100000 Ft. Szinte a teljes fészkelő állománya lakott területekhez kötődik, ezen belül is a lakossági elektromos hálózat tartóoszlopain található a fészkek zöme. Elsősorban az áramszolgáltatás biztonsága érdekében a 70-es évektől folyik a fészkek tartószerkezetre emelése. A közhiedelemmel ellentétben ezek a fészektartók nem vonzzák a gólyákat, szerepük a fészek eltávolítása a vezetékektől. Komoly problémákat a középfeszültségű (20 kV) hálózat légvezetékei okoznak, mivel a tartóoszlopokon a (többnyire fészekből kirepülő, fiatal gólyák) halálos áramütést szenvednek. Becslések szerint az éves szaporulat kb. 20 %-a elpusztul ilyen módon még az őszi vonulás megkezdése előtt.

Szinte minden magyar állatkertben élnek fehér gólyák, melyek többnyire mentett madarak és többségük valamilyen oknál fogva nem engedhető többé szabadon. Ha megfelelő táplálékot kapnak, akkor a fehér gólyák nagyszerűen viselik a telet.

§ Gólyavirág – tudományos neve: őszi kikirics – (Colchicum autumnale L.) – Gólya: csn

További nevei: Ebvirág, fejes v. törpe zászpa, gólyavirág, guzsalyvirág, guzsalyülő virág, kék kükörics, kivisics, kükercz, kükörtyén, őszike, pücsök-koma, vetővirág, zászpa kikerics. – Term. r.: Liliomfélék. Liliaceae.).

Évelő. 1–3 virága levelek nélkül őszszel jelenik meg és nagyon hosszú lepelcsöve (20 cm.) csak részben bújik ki a földből; leplének harangalakúan kiszélesedő vége (6–7 cm. h. és –2 cm. sz.) 6 sallangra hasadt; lilaszínű,

ritkán fehér. Porzói a lepel torkából nőnek. 3 hosszú bibeszála mélyen levezet a földbe a gumó közelében fekvő magházhoz, mely a földben áttelel.

Szárát, három levelét és a levelek védte három-üregű toktermését csak a következő év tavaszán fejleszti. Termése hosszúkás kerülékes 3–4 cm, hosszú. Terem hazánk minden hegy- és dombvidékén kivált nedves réteken és különösen meszes talajon, helyenként a síkon is. 9–11.

Legmérgesebb növényeink egyike. Egyik oldalán lapos gumójából és magjaiból a colchicint állítják elő, melyet gyógyszernek is használnak. Néha tavaszszal is virágzik levelesen.

§ négyfoltos gombabogár (Mycetophagus quadripustulatus) – Gomba: csn

Család: GOMBABOGARAK

Fam: Mycetophagidae

A hímek elülső lábfeje 3 ízű, a középső és hátulsó 4–4 ízű. A nőstény valamennyi lábfeje 4 ízű. Testük hosszúkás, gyengén domború, felületük finoman szőrözött. Csápjuk 11 ízű, a vége felé fokozatosan vastagodó ízekkel, vagy bunkós. Imágóik és álcáik legtöbbje különböző fagombákban, száraz fák kérge alatt, vagy korhadó növényi anyagok alatt találhatók. Erdeinkben gyakori fajok.

Itt említjük meg a hasonló életmódodt folytató taplószúk (Fam: Cisidae) családját. Minden fajuk nemzői és álcái is taplógombákban élnek.

Négyfoltos gombabogár (Mycetophagus quadripustulatus)

Fekete, a fedőin 11 pontsáv és 2–2 sárgásvörös folt van. Feje, csápja, lábai rozsdavörösek, 5–6 mm. Magyarországon idősebb erdőkben elterjedt, fagombákban gyakori.

Egyszínű gombabogár (Typhaea stercoraria Linné)

Egyszínű sárgásbarna vagy rozsdaszínű, 2,5–3 mm. Magyarországon elterjedt,gyakori faj. penészes fán, rothadó szalma alatt, istállókban, nedves magtárakban él, néha nagy számban elszaporodik.

§ Gomba – Gomba: csn

Amerikai kutatók megtalálták a világ legnagyobb élőlényét. A közel 10 km2 nagyságú gomba persze rögtön megkérdőjelezi az egyed fogalmát is.

Mit is nevezünk egyednek?

Hol és hogyan él ez a monumentális organizmus?

Miért különös élőlények a gombák?

Ezekre és sok más kérdésre ad választ a cikk.

Amit a gombákról illik tudni:

A gombák mindig is misztikus csoportját alkották az élővilág öt birodalmának. Ennek egyik oka rendkívüli változatosságuk. Napjainkban kb. 70 ezer gombafajt

ismerünk, de becslések szerint fajszámuk az 1 milliót is elérheti. Színanyaguk nincs, tartaléktápanyaguk glikogén - mint az állatokban -, sejtfalukban

kitin - szintén állatokra jellemző - és hemicellulóz található. Szaporodásmódjuk rendkívül változatos, rendszerezésük a fajok számának növekedésével szinte

folyamatosan változik.

A nyálkagombák (törzse) a gombák birodalmának egyik nagy csoportja. Közös jellemzőjük, hogy állábakkal mozognak, nincs sejtfaluk, általában árnyas, nedves termőhelyeken fordulnak elő.

Legismertebb gombáink:

A hétköznapi ember által ismert gombák legtöbbje a (valódi gombák törzse) bazídiumosgombák közé tartozik. Nevüket a spórákat körülfogó bazídiumokról kapták.

A bazídiumok a gombafonalak, más néven hifák végén fejlődnek. A gombafonalakból felépülő micélium kalapra és tönkre tagolható.

A Saccharomyces cerevisiae tudományos névvel illetett pék- vagy sörélesztő, a penészesedésért felelős és penicillint termelő ecsetpenészfajok és az élősködő

lisztharmatfélék a tömlősgombákhoz tartoznak.

A világ legnagyobb élőlénye?

A 2001-ben Oregon államban történt felfedezés szintén hozzájárul ahhoz, hogy a gombák világát még bonyolultabbnak tüntessük fel. Az Armillaria ostoyae elnevezésű faj 2-8 ezer éve élhetett. Az akkor itt élt fák gyökerén élősködő gomba fejlődése spórából indult ki, majd további vegetatív szaporodással az egész környéket behálózta.

A területen vett mintákat genetikai vizsgálat alá vetették. Az eredmény bizonyítja, hogy a vizsgált "egyed" klónjai 9,65 km2-nyi területet borítottak be.

Az 1600 focipályát beborító gomba számos kutató szerint erősen megkérdőjelezi a korábbi egyed definíciót. A szupraindividuális (egyedfeletti szerveződési)

szintekkel foglalkozó tudósok is kaptak egy leckét, hisz az Armillaria az erdők ökoszisztémáiról alkotott nézeteket is némi reformra kényszeríti.

Az Armillaria okozta gyökérbetegség az USA-ban és Dél-Kanadában becslések szerint évi 3,8 millió m3 faanyag veszteséget okoz. Visszaszorítása komoly nehézséget okoz, hisz a talajban terjedő organizmust a tűz sem képes elpusztítani. Egyedüli lehetőséget az ellenállóbb fafajok telepítése és a fogékonyak kitermelése jelentheti.

§ Havasi gombafű (Androsace alpina) – Gomba: csn

A hangavirágúak (Ericales) rendjébe, ezen belül a kankalinfélék (Primulaceae) családjába tartozó faj.

Rózsaszín vagy fehér virágai a rövid virágzási időszak alatt olyan sűrűn borítják a növényt, hogy a leveleket el is takarják; emiatt népszerű a kertészek között.

A havasi gombafű az Alpok középső részén található meg, az Északi- és a Déli-Alpokban ritkább.

A havasi gombafű alacsony termetű, gyepes vagy lapos párnás növekedésű, évelő növény, hajtásait 2-8 ágú csillagszőrök borítják. 3-6 milliméter hosszú Levelei csokrokat alkotnak, lándzsásak, kissé tompa hegyűek, csak a csúcsukon, élükön és fonákjukon szőrösek. A virágok egyesével állnak, alig vagy egyáltalán nem emelkednek ki a levelek közül; kocsányuk 4-8 milliméter. A csésze 2,5-3,5 milliméter hosszú, a közepéig osztott, keskeny lándzsás cimpákkal. A párta 7-9 milliméter széles, kármin, rózsaszínű vagy fehér, sárga torkú, cimpái lekerekítettek, csöve rövidebb a csészecimpáknál.

A havasi gombafű a havasi öv 4000 méteres magasságáig felhatol. Az egyik legmagasabbra felhatoló virágos növény Európában, talán csak a Gleccserboglárka (Ranunculus glacialis) és talán a Saxifraga biflora nő magasabban. Nyirkos, mészben szegény, hosszú ideig Hóval borított

talajokon, finom törmeléken, ritkábban sziklán él. Gyakori.

§ Gombó – tudományos neve: okra – (Abelmoschus esculentus) - Gombó: csn

Okra, az afrikai zöldség - hamarosan mi is ezt termesztünk?

Okra - bámia - bhindi - gombó - quimbombó. Ezek nem törzsi átok vagy áldozati szertartás vezényszavai, hanem egy zöldségkülönlegesség különböző elnevezései.

Az okra (Abelmoschus esculentus vagy Hibiscus esculentus) a mályvafélék családjának tagja, egyike a szubtrópusok legszebb konyhakerti növényeinek.

Virága a csontfehértől a krémes sárgán át a pirosig terjed, középen egy mélyvöröses-lilás torokkal. Igazi különlegesség: virága csupán egy napig virít,

a szirmok napnyugtakor elhervadnak, akár sikerült beporzódnia, akár nem. Ha összejött a rovarporzás, pár napon belül kezdődhet is az egész nyáron át tartó okraszüret.

Zöldségünk a Nílus felső folyása mentén vadon tenyészik, Észak-Afrikában már évezredek óta termesztik, Amerikába a rabszolgák vitték magukkal, Magyarországon pedig szinte nem is ismerik.

Mára a szubtrópusi területek és a mediterrán vidék kedvelt és naponta fogyasztott zöldség- és fűszernövénye. Hazánkban még okozhat nehézséget a beszerzése, egyelőre különlegességnek számít, már csak azért is, mert nem terem minden bokorban. Ez főleg finnyássága miatt van így, hidegben ugyanis nem hajlandó fejlődni. Nagy hőigényű és hosszú tenyészidejű növényként optimálisan tőlünk délebbre termeszthető, de mi is próbálkozhatunk nevelésével, maximum nem lesz túl sok sikerélményünk.

Szaporítható palántáról vagy május közepén magvetéssel. Kiültetés előtt a kinti klímához fokozatosan kell hozzászoktatnunk, először sál-sapka-nagykabát, de ez sem életbiztosítás, mivel nem tűri jól az ültetéssel járó macerát. Valamivel nagyobb eséllyel éli túl a tavasz végi helyrevetést. Ami biztos, hogy 15°C alatt kómában van: nem csírázik és az alacsony hőmérséklet miatt a későbbi fejlődésben is megáll. Fény- és vízigényes, de néhány napos ínséget még elvisel. Július közepétől nyár végéig - már az elvirágzás után 4-5 nappal - szüretelhetjük a még zsenge terméseit. Nem érdemes tovább várni, mert a terméshéjban egyre több rost képződik, ez negatívan befolyásolja az élvezeti értékét: ragadósabb lesz, ami elég gusztustalan, de persze ízlés dolga.

Leszedve csak néhány napig tárolható, ezért ajánlott rögtön főzőcskézésbe fognunk, vagy feldarabolva megszárítanunk.

Az okratermés apró (5-8 centis), enyhe ízű, halványzöld színű, ropogós külső héjú toktermés, hasonlít egy éretlen paprikára. Multifunkcionális: főzés közben sűrű, ragadós anyagot bocsát ki, amelyet ételsűrítőként is felhasználnak, Afrikában

terméséből lecsóhoz hasonló egytálétel készül, Amerikában gumbo néven, a bolgároknál givecs fedőnéven levesként fogyasztják.

Párolva és sütve salátaként vagy húspótlóként ehetjük, magjából olajat sajtolnak, Bulgáriában pedig a leves mellett kávépótlóként is népszerű.

Nagyobb piacokon rábukkanhatunk, de 4-5 cm-nél hosszabbakat és felpuhult héjút a biztonság kedvéért ne vásároljunk!

§ Gonda – tudományos neve: kőrislevelű juhar - (Negundo aceroides Mönch.) – Gonda: csn

További nevei: Atorna, atorna gonda, atorna juhar, kőris-, török- vagy zöld juhar. – Acer Negundo, L., Negundo fraxinifolia Nutt. – Term. r.: Juharfélék. Aceraceae.).

Fa. 8–10 m. Fiatal ágai zöldek. Keresztben átellenesen álló szárnyas levelei 3–5-levélkéjűek; a levélkék tojásdad lándsásak, a végső néha karéjos; durván fűrészesek. Porzós virágai zöldek, hosszú kocsányokon csomókban lógnak; kocsányuk szőrös; a porzók száma 3–6. Termő zöld virágai laza fürtben lógnak; termése kopasz, szárnyai kevéssé elállók. Hazája Észak-Amerika. Díszfának sok helyt ültetik; kivált a fehérfoltos levelű fajtáját szeretik. Fája sárga, értékes. 3–5.

§ Közönséges gorál (Naemorhedus goral) – Gorál: csn

Az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához és a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjához tartozó faj.

Bhután, Kína, India, Nepál és Pakisztán területén honos. Jelenléte Mianmarban bizonytalan. Természetes élőhelye a hegyvidéki erdők. A tengerszint feletti 1000-4000 méteres magasságban is megtalálható.

Testhossza 95–130 cm. Testtömege 35–42 kg. Gyapja szürke vagy szürkésbarna.

Nyáron friss füvet legel. Ősszel levelekkel, erdei gyümölcsökkel csillapítja étvágyá, télen pedig patáival a hó alól kikapart füvet fogyasztja. Körülbelül 14-15 évig él.

Az ivarérettség 3 évesen kezdődik. A 170-218 napig tartó vemhesség után a tehén egy gidát ellik. Az anyaállat nagy gonddal szoptatja, és fő ellennségüktől, a farkasoktól védett sziklára vezeti gidáját.

§ Gorda – tudományos neve: garda – (Pelecus cultratus) - Gorda: csn, rfk

A ponttyal rokon, de kisebb, ezüstös színű hal; Pelecus cultratus.

Korai felbukkanású halnevünk a magyar írásbeliségben, 1327: gordaa (MNy. 63), 1525 k.: garda (Ortus), 1799: ua. (Mitterpacher), 1882: vágó gárda,

gárdahal (Chyzer), 1884: garda, gyargya, gárdakeszeg, kardahal, karda (Nyr. 13). A garda elnevezésnek a népnyelvben számos alakváltozata használatos; HalK.:

garda | ÚMTsz.: korda,gargya, korda,kardakeszeg,kardkeszeg | HalK.: gárda,gorda | Chyzer: gárdahal | Unger: vezérgarda. A népnyelvben gyakran sorolják a gardát a keszegfélékhez, pl. Beke: kard-keszeg,karda-keszeg | Bálint: galla keszég.

A garda szép formájú ponto-káspikus eredetű pontyféle. Eredetileg anadrom vándorló hal lévén, ősszel nagy csapatokba verődve, telelésre a kevertvizű tengeröblökbe és folyótorkolatokba vándorol, s tavasszal (április vége, július) ismét a folyókat keresi fel szaporodás céljából (Hal. 1986). A balatoni állomány egész életét a tóban tölti. A Balatonban évszázadokon át Közép-Európa legnagyobb tavi gardaállománya élt, s a garda a „hígvízi” [nyári] halászatok egyik fő halának számított.

Ez a heringszerű tömeghal egykor a pikkelyeiből Siófokon is készült halpikkelyfény vagy halezüst (essence d’Orient) néven külföldre szállított termék miatt is fontos volt gazdaságilag. Jankó János szerint „az üzlettel egy ideig a fonyódi Rosenbergek is foglalkoztak, akik a garda pénzét vakarták s bécsi fontját öt forintért küldték Bécsbe, de aztán felhagytak vele” (Jankó). Tisztításakor a pikkelyeket a Balatoni Halászati Rt.-nél összegyűjtötték, azok gyöngyház anyagát iparilag elválasztották. A guanint műgyöngyök és körömlakk előállítására használták. Exportképes termékünk volt, a két világháború között német és francia cégek vásárolták és forgalmazták. Párizsban, Kölnben, Thüringiában készültek a hamisgyöngyök, ruha- és karácsonyfadíszek, sőt autók és repülőgépek mázolására is használták a balatoni pikkelyből előállított szivárványfényű ezüstfestéket. A mesterséges üveggyöngy első gyöngyfényű burkolata ugyancsak a halpénzből, a pikkelyből készült. Ennek a terméknek a fő piaca Párizs és Stettin volt, a társaságnak 50–100 000 korona bevétele származott az ezüstös pikkelyekből.

§ Gordon – tudományos neve: acat, aszat – (Cirsium) - Gordon: csn, fk

acat, aszat Jelentése: bogáncsszerű tüskés gyomnövény; Cirsium.

A XVI. században Fuchsius munkájának (1542) magyar bejegyzései között az aszat, niül pare a ’Sonchus aspera’ neveként bukkan föl. Baróti Szabó Dávid 1779-ben kiadott Paraszti majorság című művében, majd Kisded szó-tárában 1784-ben az aszat ’gyom, hasztalan fű’, az aszomány ’bizonyos fű’ jelentésű. 1794-ben (Takáts), majd 1807-ben (Márton J. szótára) szerepel ismét. Kassai Józsefnél (1833) aszott, Ballagi Mór szótárában (1867) aszag, aszat. Alakváltozatai a nyelvjárásokban

a tájszótárak (MTsz., ÚMTsz., SzegSz.) adatai szerint: aszat (Hont megye, Sopron és Vas megye, Tisza és Ipoly mentén), acat, aszot (Vas megye, Vésztő,

Jászladány, Berettyóújfalu), aszott (Hugyag, Alföld, Őrség, Kemenesalja, Szilágyság, Vas megye), acat (Alföld);

származékai: oszotka (Zemplén megye), aszotka (Debrecen, Tiszavasvári, Tiszabercel) kicsinyítő képzővel, aszatöviss (Udvarhely), oaszëtt (Alsóőr), oaszott (Őrisziget). Acat-kóró a növény szára.

Az aszatos szó azt a vetést jelenti, amely telve van gazzal, az acatolás az ilyen gyom irtása; az aszag ’szemét, holmi aszott gyimgyom’ jelentésű 1862-ben

(CzF.). A Pallas lexikon (1893) szerint az aszott, N. acat igenévből főnevesített növénynév. Az aszik ige származékaként magyarázták többen is, ám a terminus szláv jövevényszavunk. (Csak az aszott és az aszomány alakváltozat jött létre ebből az igéből, mégpedig népetimológiai átalakítással.) Már a CzF. Szótár említi a cseh és szerb oszek elnevezést. Továbbá bolgár, szlovén, szlovák és orosz megfelelői vannak hasonló jelentéssel. A szláv ’hegye, éle valaminek’

jelentésű os- tő származékai. A magyarban az acat alakváltozás affrikálódással keletkezett.

A mai nemzetségnév, a Cirsium ógörög eredetű növénynév, tüskés növényt jelöltek vele. A Dioszkuridésznél szereplő görög kírszion, a Pliniusnál olvasható

latin cirsion a ’visszér’ jelentésű görög kirszosz, krisszosz szó alapján jött létre, és arra utal, hogy a jelölt növény a visszeres lábú betegek gyógyszere volt.

Az acat német neve Kratzdistel, azaz ’karcolóbogáncs’.

Számos népnyelvi elnevezése van nyelvünkben az acatnak; egyes vidékeken gordon, juszop, másfelé zablapu, zabtövis a neve, de hívják (tévesen) mácsonyának is, a Csallóközben mácsonyatüske, a Szigetközben egyszerűen tüske. Diószegi Sámuelnél bárcs (OrvF.). A tüskés szántóföldi gyomnövény jelölőjeként Erdélyben egész sor heteronima használatos, többnyire szóföldrajzi egységekbe tömörülve: acat, szúrós acat Nagyszalontán és a Bánságban, illetve keleten Gyergyóban és Moldvában, tövis, tövisburján, tövisvirág, búzatövis, muszkatövis az Érmelléken, Szilágyságban és Kalotaszeg nyelvjárásaiban. A nyershegyes Bihar északi részén, a szúróka a Szamosháton terjedt el. A csipke, csipkevirág Háromszéken és Csíkban, a gécsa Bihar déli felében alkot zárt földrajzi egységet. A bojtorján, szúrós bojtorján és a bogáncs, bogáncsvirág, bogáncskóró szórványosan bukkan fel. A Maros és Küküllők vidékén elterjedt a románból átvett palanyida is. Szintén a románból való a szkáj, szájka és kovrádzs. Erdélyben nevezik még állatneves összetétellel is: szamárcsipke (R. 1899: Nyr. 28; N. Szabó–Péntek:

Csíkszentimre | MNy. 4: Réty | NépismDolg. 4: Gyimesbükk | Ethn. 87: Háromszék, Árapatak), illetve szamárszúró (N. Szabó–Péntek: Gyergyószárhegy) néven ismert a mezei aszat.

A szamártövis ’Cirsium vulgare’ jelentéssel a népnyelvben Erdélyben (Szabó–Péntek: Gálospetri | Vajkai: Borsa) használatos. Ez a tüskés, szürke, igénytelen, különösen szúrós növény nevét onnan kapta, hogy legfeljebb szamártakarmányként hasznosítható. A németben szó szerinti megfelelője az Eselsdistel. Vas megyében a Cirsium vulgare farkastüske (R. 1896: Pallas, 1911: Nsz.), az ökörlevél Cirsium canum’ Bánffyhunyadon használatos nyelvjárási név. Szintén ez a növény az ökörnyelv Erdélyben (Péntek–Szabó: Gyerővásárhely, Inaktelke, Nádasdaróc, Szucság). A német R. wild Oschsenzung, Scharfochsenzung (Erlanger Herb.), Ochsenzungenkraut ’ua.’, Ochsenzunge (DWb.) és a magyar név szó szerint egyezik.

Tükörszóval állunk szemben a román limba boului ’Cirsium canum’, a cseh R. wolowy yazyk plany ’ua.’, lengyel R. wolowy iezyk ’ua.’, szlovák planý wolowý jazyk (szó szerint a Márton József művében szereplő vad ökör nyelv fű megfelelője), wolowý gazýček esetében is, és ezeket nem a különböző nyelveket beszélők gondolkodásának analóg volta hozta létre. Mind a latin buglossos ’nagynyelvű, tulajdonképpen ökörnyelvű’ szóra vezethetők vissza.

Már Pliniusnál olvasható a buglossos növénynév, mely a Dioszkuridésznél is szereplő görög bouglosszosz, bouglosszon ’ua.’ (&lt; görög bousz ’tehén, ökör’ és glossza ’nyelv’) átvétele.

A középkori füvészeknél szerepel a latin lingua bovis is. Az elnevezés alapja a növény érdes, durva és nyelv alakú levele.

Gabonában gyakran nagyon elszaporodik, bóbitás magjáról könnyen és nagymértékben sokasodik. Ha sűrűn nő, a vetést egészen elnyomja, a kévébe kötözéskor kellemetlenül szúr. A fészkesek családjába tartozó hatalmas nemzetség mintegy százhúz fajjal. Legelterjedtebb a mezei aszat ’Cirsium arvense’ és a közönséges aszat ’Cirsium vulgare’.

Az Ethnographia 1892. évi évfolyamában az olvasható, hogy Vas megyében a haszontalan gazt fiatal teheneknek szokták kigyomlálni. De adják Erdélyben baromfinak is, erre bizonyíték a Cirsium canum pipehízlaló neve (N. Szabó–Péntek: Sóvárad). Ott hasznos növény ebből a szempontból, a háziszárnyasokkal etetik.

A mezei aszat az egyik leggyakoribb gyomnövényünk. Gyökértarackjaival 3 méter mélyen is behatol a talajba. Ezért az ördöggyökér névvel illetik. A gyökér

rügyeiből hajt ki a legkeményebb telek után is. Kétlaki növény, június közepétől egészen októberig hajtja virágait, levelei tövises fogasak. Mintegy ötezer

bóbitás kaszattermésének nagy részét élősködő lárvák pusztítják el. Marad azonban éppen elég mag így is, amely ejtőernyő módjára messzire repül. Vegyszerekkel és mélyszántással nagy nehezen kipusztítható. Korábban a gabonatáblákból egyenként irtották, „böködték” egy egyszerű szerszámmal, a „tüskeböködővel”.

A halovány aszat ’Cirsium oleraceum’ sápadt, puha felleveleiről kapta nevét. Nedves rétek, lápok, árkok, patakparti növényzetek, ligeterdők növénye. Rétekben nedvességjelző. A medvesaláta ’Cirsium erisithales’ (N. NépismDolg. 4: Gyimesbükk) az enyves acat nyelvjárási társneve Erdélyben.

§ Szélhajti góré – tudományos neve: mezei iringó - (Eryngium campestre) – Góré: csn

Az ernyősvirágzatúak (Apiales) rendjébe, ezen belül a zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó faj.

További magyar nevei: szamárkóró, ördögszekér, ördögkeringő, ördögnadrág, ördögrakolya, macskatövis, iringófű, szamártövis, szúnyogtövis.

A mezei iringó elterjedési területe Közép- és Dél-Európa, nyugaton Észak-Németországig, Franciaországig és Dél-Angliáig. De megtalálható Szíriában, Törökországban, a Kaukázusban és Afrika északi részén is, Marokkótól Egyiptomig.

A mezei iringó tüskés levelei és fejecskeszerű virágzatai miatt a bogáncshoz hasonlít. A 20–60, néha 100 centiméter magas, merev, dúsan ágas, évelő növény néhány társával együtt valóban eltér a szokásos zellerféléktől.

A hajtások világos szürkés- vagy sárgászöld színűek. Az első levelek tagolatlanok, a többiek tenyeresen kétszer tövig szeldeltek, a szeletek a levélgerincen szélesen lefutnak, szélük tüskésen fogas. Az alsó levelek nyelesek, a felsők szárnyölelők. A tömött, gömbölyded, fehéres-zöld ernyővirágzatokat ugyancsak tüskés, merev, szálas, lándzsás gallérlevelek veszik körül. A Termést fehér, hártyás pikkelyek borítják.

A mezei iringó száraz gyepekben, legelőkön, homok- és Löszpusztákon nő, száraz, laza, meleg, meszes talajokon. Virágzási ideje júliustól szeptember végéig tart. Ősszel az egész növény leszakad a tövéről, és a Széltől hajtva mint „ördögszekér” terjed tova. Ironikus értelmű Német nevét („férfihűség”) is ide-oda sodródó-guruló terméses hajtásegyüttesei sugallták. „Futóbogáncsnak” is nevezik. A száraz termőhelyekhez való alkalmazkodásra Vallanak gyökerei, amelyek két méter mélyre lehatolnak, valamint a bőrnemű levelek.

Népies neve: ballangó.

Szaponintartalma miatt gyógynövényként használják.

§ Rózsás gödény vagy rózsás pelikán (Pelecanus onocrotalus) – Gödény: csn

A Pelecanus madárnem típusfaja. Románia nemzeti madara.

Régebben a Kárpát-medencében is gyakori fészkelő volt, mára azonban európai állománya a Duna-deltába és a Fekete-tenger partvidékének egyes részeire szorult vissza. Afrikában és Ázsiában még mindig elterjedt fajnak számít.

A rózsás gödény nevét onnan kapta, hogy költési időszakban alapvetően fehér tollazata rózsaszínes árnyalatot kap. Szárnyvégei feketék, begyén sárgás folt látható, torokzacskója sárga, szeme piros, úszóhártyás lába rózsaszín vagy pirosas. A szeme körüli csupasz arcfolt sárgás – narancssárgás árnyalatú. A

fiatal egyedek 3-4 éves korukra fehérednek ki, addig barnás színezetűek.

Könnyedén, rövid siklásokkal, gyakran magasan repül, fejét, mint minden pelikán, a válla közé húzza.

Ennek a gödénynek a farka különösen rövid, szárnyai lekerekítettek és szélesek, fesztávolságuk 270-360 centiméter. Testhossza 140-175 centiméter. A két ivar alapvetően hasonló, bár a hímek némileg nagyobbak:

a körülbelül 10 kilogrammot nyomó tojókkal szemben átlagos testtömegük 11 kilogramm.

A rózsás gödény alapvetően társas madár, gyakran láthatóak csapatai, amint V-alakban vagy ferde vonalban köröznek a víz felett. Fő táplálékát a halak teszik ki, amiket nagy kiterjedésű mocsarakban, folyótorkolatokban, sekély brakkvízben vagy édesvizű tavakban keres. Mivel nagy testű madár, naponta akár két kilogrammnyi halat is el kell fogyasztania. A vadászathoz hosszú csőrét és az alsó csőrkávához kapcsolódó, tágulékony bőrzacskót használja: miután megfelelő mennyiségű préda került a csőrébe, kipréseli onnan a vizet, és lenyeli a zsákmányt. Olykor csapatosan vadászik, ilyenkor több gödény vehemens szárnycsapkodással a sekély part felé tereli a kishalakat, ott aztán kedvükre meríthetnek a ficánkoló tömegből.

Európában rövidtávú vonuló, a téli időszakot Görögország és a török tengerpart vidékén tölti. A kifejlett állat meglehetősen csendes, azonban a fiatalabb példányok gyakran hallatják mély torokhangjukat.

A rózsás pelikán nádasokban, gyékényesben építi fel mocsári növényekből, tőzegből összerótt fészkét. A szülők felváltva ülnek a 2-3 mészfehér héjú tojáson, amik 29-30 nap után kelnek ki. A fiókák csupaszok és vakok, mintegy 65-70 nap szükséges, amíg kirepülnek. Tollasodásuk és megerősödésük után egyre jobban eltávolodnak a fészektől. Addig az apa- és anyaállat egyaránt részt vesz táplálásukban, ami nem könnyű feladat: egyetlen fióka felnevelése mintegy 75 kilogramm halat igényel. Eleinte begytejszerű halpéppel etetik az utódokat, később azok maguk kotorják ki az ennivalót a szülők torkából.

Magyarországon hosszú ideje nem költ, csak alkalmi vendég. Eddig az áprilistól szeptemberig terjedő időszakban figyelték meg. Ugyan a vadonban nem találkozhatunk vele, állatkertekben a leggyakoribb pelikánfaj.

A rózsás pelikán fokozottan védett faj, eszmei értéke 250 000 forint.

Európai léptékben is ritka faj.

§ Vörös gödröstrifla (Hydnotrya tulasnei) – Gödrös: csn

Syn.: Hydnobolites tulasnei; Hydnotrya carnea; gödrös szarvasgomba; rózsás gödrös-szarvasgomba, rózsás szarvasgomba, vörösbarna szarvasgomba

Termőteste 2-5 cm széles, kerekded, veseformájú, húsvöröses, vörösbarna. 

Külseje gödörkés, barázdált. 

Belseje agyvelőszerűen tekervényezett, számos szabálytalan, labirintusszerű üregből áll, amelyek helyenként a felszínre nyílnak, a tekervények idővel

vörösesbarnásak, az üregek felülete fehéres. 

Előfordulása júniustól októberig, lomb- és fenyőerdőben, főleg tölgy alatt nő; hazánkban ritka; mikorrhizás. 

Ehető, de ritka, ha esetleg megtaláljuk, hagyjuk termőhelyén. .

Megjegyzés: a faj nevével ellentétben a koronggombák rokona. 

§ Narancsszínű gömbös-csészegomba (Byssonectria fusispora) – Gömbös: csn

Termőteste eleinte gömb alakú, idővel kissé serleg-, tálka alakúvá, majd egészen lapossá válik. Átmérője 3 - 5 mm. Külseje sárgás-narancsszínűtől az erős narancsszínűig, belseje sötétebb, vöröses-narancsszínű, széle fehéres, szálas.

Erősen egymásra felhalmozódva nőnek, egész kolóniákat képezve nagy mennyiségű termőtestből. Belső rétege sima, kissé fénylő, külső rétege matt és valamivel világosabb. 

Húsa narancsszínű, viaszos-kocsonyás, íz és szag nélkül. 

Spórapora fehér. A spórák: 22-30 x 7,5-10 mikron nagyságúak, 2 nagy és több kis olajcseppet tartalmaznak. Sima falúak, áttetszőek, trapéz alakúak, végük felé elkeskenyednek, de nem hegyesek.

A parafízisek karcsúak, végük enyhén duzzadt. Az aszkuszok (tömlők) 8 spórásak. 

Gyakori faj, kora tavasszal fordul elő, talajon, növényi maradványokon, égési nyomokon, fenyvesekben, vegyes erdőkben. 

Nem ehető. 

Megjegyzések: Pezizales nemzetség, Pyronemataceae család 

§ Vörösszárnyú göndér – tudományos neve: vörösszárnyú keszeg – (Scardinius erythrophthalmus) – Göndér: csn

Szálkás, kisebb tavi keszeg; Scardinius erythrophthalmus.

A magyar írásbeliségben igen korán felbukkanó halnevünk, R. 1525 k.: voros szarnyu keszeg (Ortus), 1590: SzikszF., 1637: veres szarniu keszegh (SzT.),

1791: Dugonics 1791, 1884: Nyr. 13. Nyelvjárásainkban Ti.: veresszárnyú keszeg | Jankó: vörösszárnyú keszeg | HalK.: veresszárnyú, vörösszárnyú koncér

| Unger: vörösszárnyú göndér.

Vizeink egyik legszínesebb hala. A Scardinius erythrophthalmus úszói élénkvörösek, ezekről kapta vörösszárnyú keszeg elnevezését. Átvette a kárpátukrán: keszeg-veresszági ’ua.’ (Vladykov). A vörösszárnyú keszeg idegen nyelvi megfelelője a ném. Rotfeder, Rotflosse, or.красноперка, hasonló névadási szemléletű elnevezése a blg., ukr. червеноперка, cs.

ervenka, ro. roşioară’ua.’ (EL.).

Társneve a pirosszemű (kele) (R. 1863: pirosszemű /Kornhuber/, 1877: pirosszemű keszeg /Pap/; N. Jankó: pirosszemű, vörösszemű hal | Gyurkó: veresszemű hal). A vörösszárnyú keszeg korábbi tudományos neve, a ang. redeye /EL./). Nem jó név, mert a pirosszeműkele Herman Ottó alkotása (Scardinius erythrophthalmus szeme sárga, erre utalném. Gelbauge (EL.), azaz ’sárgaszem’ elnevezése is. Úszói viszont élénkvörösek. A Rutilus rutilus szemei ugyanakkor pirosak. A vörösszárnyú keszeg magasabb teste, páros úszóinak vérvörös színe, felfelé nyíló, nagyobb szája alapján azonban egyértelműen megkülönböztethető ettől. A magyar tudományos névadás zavaró hibája volt. 1955-től a 19909-54 Magyar Szabvány tért el ettől, és – helyesen – a kelét vörösszárnyú keszegnek, a koncért (közismert népies nevén) bodorkának nevezte el.

Pirka, piroska társneve (R. 1838: piroska /Tsz./; N. Unger: pirka | MTsz.: piroska, piroslókeszeg | K.: pirozskeszeg | SzegSz.: piroskakeszeg) ugyancsak

színre, a piros uszonyokra utal. A Scardinius erythrophthalmus hátúszója és a farokúszója vörhenyes árnyalatú, innen ered nevében a jelző: pirosszárnyú

hal (N. ÚMTsz. pirosszárnyú hal, pirosszárnyú keszeg | Jankó: ua. | HalK.: pirosszárnyú koncér,pirosszárnyú ponty | Unger: pirosszárnyú göndér). Régtől

adatolható a magyar írásbeliségben, R. 1801: Földi, 1863: Heckel, 1868:Kreszn., 1884:Nyr. 13. Ezt a magyar halnevet is átvette a kárpátukrán; vö. pirosszárno

keszeg ’ua.’ (Vladykov).

Van gilisztás keszeg (R. 1838: gelesztás keszeg /Tsz./; N. HalK.: gaisztáskeszeg) neve is a népnyelvben. Bűke elnevezését (N. ÚMTsz.: büke, bűke, bökle | Ti.: büke | HalK.: bőke; R. 1863: böke /Heckel/) Munkácsi Bernát (Ethn. 4) szláv, Kniezsa István (SzlJsz.) ismeretlen eredetűnek tartja. Valószínűleg azonban szintén a németből átvett népnyelvi név; vö. ném. Blicke ’karikakeszeg’, N. Blieke ’vörösszárnyú’ (DWb.). Szigetközi bökle alakváltozata inkább belső nyelvi fejlemény, és a bizonyíthatóan németből átvett ökle halnévvel függ össze, az öklel, bök, bökle átmenettel. Dunakeszeg társneve (VNAE.; R. 1884: Nyr. 13) Herman Ottó följegyezte terminus Petényi kéziratából. Szőrkeszeg (R. N. uo.; 1887: HalK.) nevére eddig nem sikerült magyarázatot találni.

Bikkely (N. uo.: ’mocsaras vízben élő pirosszemű kele’) társnevét Beke Ödön (Hal.) a hal német Blickel nevével hozza kapcsolatba. Talán elfogadható az

etimológia, és a bikkely a pikkely hatására módosult. Búzaszemű keszeg nyelvjárási nevénél (R. 1884: Nyr. 13; N. ÚMTsz.: búzaszemű keszeg | HalK.: ua. és buzaszemű kárász | K.: buzakeszeg, búzás keszeg ’szeme nagyobb, mint a keszegeké és pirosas, mint a szép búza’), ez utóbbi értelmezés a névadás szemléleti háttere. Népnyelvi nemzetihal (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) társnevénél a névadás alapja az, hogy ennek a kis halnak az uszonyai pirosak, oldala ezüstfehér, a háta pedig zöld. A magyar nemzeti színről nevezték így el Balatonfüreden a vörösszárnyú keszeget.

Európában és Nyugat-Ázsiában a Pireneusoktól az Ob vízrendszeréig elterjedt faj. Legfeljebb 30 centiméter körüli nagyságúra nő. Elsősorban állóvízi hal, népesebb állományai sekély tavakban, lassú áramlású csatornákban, mocsarakban vannak. Igazi élőhelye a sekély, növényzettel gazdagon benőtt tó. Nem védett, elterjedési területén állományai biztonságban vannak. Szűkebb ökológiai toleranciája miatt előfordulása korlátozottabb, mint a bodorkáé, ennek ellenére a tömeges kategóriába sorolható. Közép-Európában nem tartozik a halászok legfontosabb zsákmányai közé. Rendszerint a bodorkával együtt fogják, és attól meg sem különböztetik. A ragadozó fajok zsákmányaként, táplálékaként lehet jelentős. Magyarországon őshonos. Húsminősége elég gyenge, ráadásul nagyon szálkás.

§ Gönye (Bryonia dioica alba) – Gönye: csn

További nevei: Fekete-, büdös gönye, pirosgönye, vöröshéjú földitök)

A fekete és piros gönye gyökere képezi a drogot. A két növény között az a különbség, hogy a feketegönye (bryonia alba) pártája sárgászöld, bibéje kopasz, bogyója fekete, míg a piros gönye (bryonia dioica) pártája sárgásfehér, bibéje érdes vagy bolyhos, bogyója vörös. A levelek mindkettőnél karéjosak, a feketegönye levelei ezen kívül érdesek is.

A gyökér főzete hashajtó, húgyhajtó, hószámfakasztó, genny és bőrizzadmány levezetésére is szolgál. Mellhártyagyulladás hatásos gyógyszere. Mérges.

§ Görbevirág – tudományos neve: konya ikravirág – (Arabis glabra) – Görbe: csn

További nevei: Kopasz toronyszál, görbevirág. – Turritis glabra L. – Term. r.: Keresztesvirágúak. Cruciferae.).

Kétéves. 50–125 cm. Szára alsó részében ágas szőröktől érdes. Tőlevelei virításkor rendszerint elszáradtak; alsó levelei fűrészesek, vagy épek, rövid szőröktől hamvasszürkék; a felsők kopaszok, szives vállal szárölelők, nyilas hoszszú fülekkel. Apró virága fehér, vagy sárgás. Beczője keskeny, hosszú, 4-élű, végre egyoldalra konyúló. Terem erdőszélen, sziklás gyepükben az egész ország hegy- és dombvidékén.

§ Görcsfű – tudományos neve: libapimpó – (Potentilla anserina) - Görcs: csn

Növényfaj a pimpók neméből; szárai heverők, gyökerezők, levelei csonkatollas-szárnyasak, alul ezüstszínü selymesek, levelei hegyes fogu fürészesek. Máskép köznyelven: pipafű, lúdpázsit, fejér v. ezüstös hátu fű, vad varádics. (Potentilla anserina).

§ Közönséges görény (Mustela putorius) – Görény: csn

(A fotón molnárgörény látható.)

Másként: európai (erdei) görény.

Ügyes ragadozó; odújában télire élelmiszerkészletet gyűjt, ami ott "mélyhűtődik", és hónapokig friss marad. A görények alfélmelletti mirigyeikből bűzös és kiállhatatlan szagú folyadékot választanak ki.

A görények előfordulnak Európa legtöbb országában. Szürkületi állatok, rendszerint erdőkben, szántókon, lápokon találhatók. Folyópartok oldalába, vagy fák gyökere alá ásott odúkban él. Főleg ragadozó, leginkább békákat és pockokat zsákmányol, de elkapja a patkányokat, és egyéb kisebb zsákmányállatokat is. Vadászterülete körülbelül egy négyzetkilométert tesz ki. Anglia néhány részén az elkóborolt vadászgörények és a vad közönséges görények keveredtek, és ezek a hibridek majdnem megkülönböztethetetlenek a közönséges görényektől.

Bundája sötétbarna, pofája fehér, bandita maszkkal a szeme körül. Aljszőrzete halvány sárga. Farka hosszú, lábai rövidek. A nőstény kb. 25–30 cm, míg a hím valamivel nagyobb 30–35 cm között van. A tenyésztett, állatkereskedésekben kapható példányok valamivel kisebbek.

Az ivarérettséget a születést követő márciusban éri el, olykor már 8 hónapos korban. A párzási időszak február és április között van. A vemhesség 40-43 napig tart. A nőstény néha kétszer is ellik évente.

Egy alomban 5-10 utód születik. A vadászgörények körülbelül 10 hónapos korukban válnak ivaréretté.

Az ivarzás tavasszal kezdődik és akár két hónapig is eltarthat. Fontos tudni, hogy ha a nőstényt nem pároztatjuk be, hormonzavarossá válhat, mely sajnos erősen lerontja kedvencünk immunrendszerét, és nem ritkán az állat halálához is vezethet. Ha valaki nem akar kölyköket, célszerű ivartalanítani a nőstényt, ezzel sok problémát elkerülhetünk. Az ivarzás egyértelmű jele a nőstény pérájának (nemi szervének) duzzadtsága és élénk színe. A fedezési folyamat az emberi szem számára elég durvának tűnhet, de az állatok nem tesznek kárt egymásban. A párzás alatt a hím a nőstényt tarkójánál harapja, fogja, de a folyamat végén található néhány harapás nem tragikus. A párzás akár több óráig is eltarthat A vemhesség 42 napig tart, és kb. 1 hét elteltével a nőstény pérája visszaáll eredeti állapotára. Ez akkor is bekövetkezik, ha csak álvemhességről van szó. Elég gyakran álvemhesek a görények, és csak a 42. nap elteltével, a kölykök megszületésével lehetünk teljesen biztosak abban, hogy a fedezés sikeres volt. Állatorvos, vagy gyakorlott tenyésztő a 21. nap már ki tudja tapintani az

embriókat. A vemhes nősténynek több és jobb minőségű takarmányra van szüksége, és napi többszöri etetésre, hogy szervezetét ne viselje meg a vemhesség és a kölykök is megfelelően fejlődjenek. Ilyenkor táplálékát vitaminokkal, ásványi anyagokkal és kalciummal egészíthetjük ki. Ha az ellés nem indul meg a 42. nap elteltével sem, forduljunk állatorvoshoz! A vemhesség alatt a nőstényt nem kell elkülöníteni, továbbra is együtt maradhat társaival, játszhat, ugrándozhat. Csak az utolsó héten célszerű külön tenni őt, hogy felkészülhessen a kölykök érkezésére. A vadászgörények nagyon jó anyák, mindent elvégeznek

az elléskor (kölykök tisztogatása, köldökzsinór elharapása...). Az ellés 1-4 óráig tarthat, ez a kölykök számától függ. Ha az ellés után a kölykök sírása nem szűnik, valószínűleg az anyának nem indult meg a teje, forduljunk állatorvoshoz.

Az újszülött görény körülbelül 6-10 grammosak, vakok, süketek, és majdnem teljesen csupaszok. A kölykök elképesztő iramban fejlődnek, ezért fontos, hogy az anya elegendő kalciumot kapjon, hogy kölykeit megfelelően táplálhassa.

Három hetes koruk után már naponta háromszor kaphatnak normális táplálékot, így fejlődésük kiegyensúlyozott lesz. A kölykök a harmadik hét végére már 90 grammot nyomnak. Születésük utáni 28-35. napon nyílik ki szemük és fülük. Az ötödik héten már igazi eleven rosszcsont görényeket láthatunk játszadozni, ugrándozni, és tanulni a társasélet szabályait A görények, mivel nagyon jó anyák, idegen kölyköket is elfogadnak, ami hasznos lehet, ha az egyik anyának túl sok kölyke születik.

A görény a többi menyétféléhez hasonlóan gyűjt néha élelmet. Kotoréka rendszerint egy „lakókamrából" és egy „éléskamrából” áll. Nyáron főként békákat fogyaszt.

A görény kis termete ellenére erős, és mindig zsákmányra éhes. Olyan nagy állatokat is meg tud ölni, mint az üregi nyúl és a mezei nyúl.

Sven Nilsson svéd zoológus már a 19. században megfigyelte, hogy a görények gyakran az elkapott békákat élő vágóállatként az odújukban vagy egy kis szigeten tartották a mocsárban, lábukat eltörték, így azok nem tudtak elmenekülni. Bátorságára jellemző, hogy még a keresztes viperára is ráveti magát, és egy tarkóharapással megöli. Hajlékonyságával és gyorsaságával kifárasztja a kígyót, bár vigyáznia kell, mert a kígyóméreg a görényre

is hat.

Egyéb görényfajok a mezei görény (M. eversmanni) és az európai nyérc(M. lutreola). A legtöbb zoológus szerint a vadászgörény(M. putorius furo) a közönséges görénytől származik. A zorilla, vagy csíkos görény (Ictonyx striatus) Afrika szubszaharai területein él. Közeli rokona a hermelinnek, vidrának és a nyércnek.

A közönséges vagy házi görény hazánkban vadászható fajnak minősül (vad). Vadászidénye: szeptember 1. - február 28.

§ Görle – tudományos neve: gerle – (Streptopelia) – Görle: csn

Galambféle, de kisebb, szürkésbarna tollazatú madár; Streptopelia.

A párban élő galambfajok szokásos neve a magyar nyelvterületen a gerle (gerlepár, gerlicepár). A vadgerlét ’Streptopelia turtur’ és a balkáni gerlét

’Streptopelia decaocto’ vadgalambnak is nevezik. A gerle név első írásos felbukkanása a magyarban 1830: „A’ kesergő gyenge gerle Panaszát véle sírja le”,

1848-ban görle (TESz.). Alakváltozata a nyelvjárásokban MTsz.: gelle, gille | ÚMTsz.: gëlle | OrmSz.: gile | Nom.: gilimadár | Herman 1914: gillimadár

| Chernel: gerlemadár.

A gerle szó régi alakja gerlice volt (N. gilice, gilica), amely szintén a délszláv nyelvekből származik (lásd ott). A gerle madárnév utólagos elvonással

keletkezett a gerlicéből, a -ce végződést képzőnek fogta fel a nyelvérzék; a kicsinyítőnek ható -ic- elem (pl. Katica, tubica) elhagyásával.

A gerle latin szaknyelvi Streptopelia genusneve a ’nyakék, nyaklánc’ jelentésű gör. sztreptósz és a peliósz ’feketés’ szavak összetétele, a nyaki tollazat

fekete színére utaló terminus. A balkáni gerle a velünk szomszédos Bánságból érkezett a Dél-Alföldre, ahol a vadászok már az 1920-as években jelezték az

„új” gerlék egyre népesebb jelenlétét. Hamarosan a magyar népnyelvi balkáni gerle elnevezést is megkapta, hiszen valóban a Balkán felől jött hozzánk. Baranyában kukurú-madár a gerle (Nyr. 15), ez hangutánzó elnevezés. A kacagó gerle ’Streptopelia risoria’ madárnevünk a ném. Lachtaube ’ua.’ (EL.) tükörfordítása.

A vadgerlét (N. vadgerlice, erdei gerle)az európai népek kibocsátott hangjáról, a „turr-turr”-ról nevezték el. Ilyen mindenekelőtt a lat. turtur neve (EL.).

Így a németek Turteltaubénak (W.) (< kfn. türteltube < ófn. turtilatuba, turtulatuba /DWb./), Erdélyben a románok turturikának nevezik, ezzel is utánozva a vadgerle dallamos, közismert búgását. Hasonló neve többek közt az ang. turtle dove, fi. turturikyyhky (W.),észt turteltuvi, fr. tourterelle, ol. tortora,

sp. tórtola (EL.).

A legismertebb galambokat a gerle nemzetségbe (Streptopelia) sorolták, mint pl. a vadgerlét, a balkáni és a kacagó gerlét. Kivéve a havasi erdőket és

a rengetegek belsejét, a gerle az egész Kárpát-medencében jóformán mindenütt közönséges. Mint Chernel írja, „igen társaságszerető s a költési időt kivéve,

midőn inkább párjának él, majdnem mindig néhányad magával vagy nagy csapatokban jár. De fészkeléskor sem vonul magányba, hanem rendesen bizonyos területen, nem nagy távolságra egymástól, számos pár alapítja meg otthonát”. A balkáni gerle gyors terjeszkedése mellett az európai települések és városok állandó lakója lett, gyakran hallani búgó hangját, s orrhangú kacagását.

A magyar nép egyik közismert és közkedvelt madara a gerlice. Életritmusát és települési viszonyait durván megzavarta a balkáni gerle betelepülése hazánkba.

Ez az erősebb és tolakodó faj a városi kertekből teljesen kiszorította. A tanyavilág felszámolásával és a gyomirtó szerek használata miatt a mezőgazdasági területek vadgerleállománya is erősen megfogyatkozott. Pedig Herman Ottó még A madarak hasznáról és káráról című könyvében ezekkel a szép sorokkal ismerteti:

„Gyönyörűen járó, roppant sebesen repülő, ügyes és kedves madár; szép, tiszta; párjához ragaszkodó, megindítóan burukkuló jószág. És ki csodálkoznék akkor

azon, hogy a nép szerelmének és a szerelemben hűségének madarát látja benne. Romlatlan lelkület nyilatkozik meg a nép hitében, hogy az özvegyen maradt gerlemadár utána pusztul elveszett párjának.

§ Görögdinnye (Citrullus lanatus) – Görög: csn

A tökfélék vagy más néven kabakosok (Cucurbitaceae) családjába tartozó, Afrika déli részéről származó növényfaj, illetve annak termésének a neve.

Sokan gyümölcsnek tartják, de termesztéstechnikailag Zöldségnek számít.

David Livingstone, a híres Afrika-kutató, úgy írja le a görögdinnyét, hogy a Kalahári sivatagban rengeteg található belőle, úgy gondolják, hogy innen származik, és itt szabadon nő. Nem ismert, hol termesztették először, de a legkorábbi feljegyzett görögdinnyeszüret nagyjából 5000 évvel ezelőtt a dinasztikus Egyiptomban történt, hieroglifával is megörökítették. A növényt gyakran helyezték fáraók sírkamrájába élelemként a túlvilágra.

A 10. században már termesztették Kínában, mely a világ legjelentősebb görögdinnye termesztője ma is. A 13. században mór hódítók hozták be Európába.

Főgyökere a sárgadinnyéénél erőteljesebb és mélyebbre hatol, de nagy része még így is a talaj felső 20–25 cm-ében marad. Hajtásrendszere a növekedési típustól függően változó. Megkülönböztetünk hosszú, közepes és rövid hajtású csoportokat. A hajtást 1 m-ig rövidnek, 1,1–1,5 m között közepesnek, 1,5-től 2,0 m-ig nagynak, 2 m felett igen nagynak mondjuk. Egy-egy növény 3–7 hajtást növeszthet.

Szára ritkásan vagy sűrűn szőrös. Az étkezési fajták hajtáscsúcsa kevésbé szőrös mint a takarmánydinnyéké; ez megkülönböztető ismérv. A kacsok lehetnek el nem ágazók vagy szétseprűzhetnek 2–3 felé.

A levelek 5–10 cm-es levélnyélen ülnek. A levéllemez gyengén vagy erősebben szeldelt, többszörösen tagolt. A levél (a legnagyobb átmérőnél mérve) 12 cm-ig kicsi, 12–18 cm között közepes, 18 cm-től nagy. Színe zöld, sötétzöld, ezüstös zöld. A lemez felületét viaszréteg borítja.

A virágok kicsik, zöldessárgák. Mindhárom virágtípus: hím, hímnős és nő is előfordul. A termesztett fajták zöme monoikus, illetve andromonoikus. A termős virágok zöme idegenmegtermékenyülő; méhek és más rovarok termékenyítik.

A termés alakja igen változatos: a gömbtől a tojásdadon át a megnyúlt hengeresig. Egy-egy dinnye tömege 2–15 kg. 1–2 cm vastag héja lehet fehéres, világoszöld, középzöld, kékeszöld vagy feketészöld. Felülete sima vagy enyhén barázdált, rajzolata lehet csíkos vagy márványos.

A gyümölcshús fehér, sárga, citromsárga, sötétebb sárga, világos rózsaszínű, rózsaszínű, piros vagy vérvörös. (A fehérek és a sárgák többnyire takarmánydinnyék.)

A belső, ehető rész a placentából fejlődik — eltérően a sárgadinnyétől, amelyé a perikarpiumból.

A 0,5–2,0 cm-es magok elszórtan helyezkednek el a perikarpiumban; leggyakrabban fehérek, krémszínűek, barnásak, szürkék vagy feketék. Egy-egy dinnyében 300–600 magot találhatunk; ezek 6–8 évig csírázóképesek.

Ezermagtömege: 20–150 g.

A gyümölcshúsban sok a cukor. Ásványi anyagtartalma csekély; leginkább kálium, nátrium, kalcium, vas és foszfor van benne. Táplálkozási értéke könnyű emészthetőségében, a gyomor- és bélműködést serkentő és vízhajtó hatásában rejlik. Nyersrosttartalma segíti a Vastagbél működését, javítja a közérzetet.

Főleg íze és cukortartalma miatt termesztik; viszonylag kevés benne a C-vitamin. Víztartalma 90-95 %, a fogyasztásával a szervezetbe jutó víz előnyösen befolyásolja a veseműködést. Vizelethajtó tulajdonsága miatt régebben gyógynövényként is emlegették.

Magyarország egész területén megfelelő az éghajlati és talajadottságok a termesztés feltételeinek. Az időjárás elemei közül a fény ugyan elegendő a növény számára, de az elégtelen hőmérséklet veszélyezteti a csírázás és a kelés folyamatát. Kelés után a magas hőmérséklet a szik alatti szár megnyúlásával jár. Később, a hajtásnövekedés, majd a virágzás idején, a növényen jól észlelhető a számára kedvező vagy kedvezőtlen hőmérséklet hatása. A sok csapadék és az alacsony hőmérséklet késlelteti az érést, ilyenkor a termés héja megvastagszik, színe tompul, íze kevésbé élvezhető. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a dinnyét nem szabad öntözni. Az elégtelen vízellátás szintén terméscsökkentő és minőségrontó tényező.

A talajtípusigényét tekintve a dinnye is a legjobb minőségű, tápanyaggal jól ellátott talajban terem a legjobban. A magyarországi gyakorlatmegítélése e vonatkozásban is eltérő. A dinnye zömét – sokszor rossz minőségű, szerkezet nélküli – homoktalajokon termesztik, elsősorban a koraiság fokozása végett. A lazább homoktalajoknak a kötött talajokéhoz viszonyított koraiságnövelő hatása közismert. A technológia más elemeinek igénybevételével viszont a kötött talajon termesztett dinnye élvez elsőbbséget (például Medgyesegyháza, Vajszló, Sellye stb.)

A görögdinnye termőterületének kijelölésekor is a gyorsan melegedő, szélvédett területeket válasszuk. 4–5 évig ne kerüljön kobakos növény után. Ajánlatos meggyőződni arról is, hogy a dinnyének szánt területen az előző növény termesztéséből nem halmozódott-e fel valamilyen káros hatású gyomirtó szer vagy egyéb kémiai anyag.

A görögdinnye a kombinált szántóföldi vetésforgó növénye. Búza vagy hüvelyes növények után fejlődik legjobban. A gabonaféléktől, repülőgépes növényvédelmet feltételezve, térben távolabb, az uralkodó széliránnyal ellenkező irányban helyezzük el, különben a hormonbázisú szerek használatakor sok-sok nehézség adódik.

Évszázadokkal ezelőtt kialakult a sajátos magyar igény a kiváló minőségű, vékony héjú, vérvörös hússzínű, apró magvú fajták iránt. Sokat vitatott kérdés a termés nagysága. Korábban a nagy termésű fajták (Hevesi, Csányi, Marsowszky stb.) voltak divatosak. Az 1960-as évektől a kisebb terméseket fejlesztő fajtatípusok kerültek előtérbe (Szigetcsépi 51 F1, Hevesi FUTO F1 stb.) A jelenleg termesztésben lévő fajták választéka általában megfelel a különböző termesztéstechnológiai változatok diktálta igényeknek. Hiányoznak az egészen kis testű (1–2 kg/db), hajtatható fajták.

§ Gránátpinty (Granatina granatina) – Gránát: csn

Afrikában Angola, Botswana, Mozambik, Namíbia, a Dél-afrikai Köztársaság, Zambia és Zimbabwe területén honos. A természetes élőhelye Szubtrópusi és trópusi száraz szavannák és bokrosok, valamint ritkábban szántók és legelők.

Testhossza 13-14 centiméter. Fészekalja 3-6 Tojásból áll, melyen 13 napig kotlik.

§ Gránátalma vagy grenadin (Punica granatum) – Gránát: csn

A mirtuszvirágúak (Myrtales) rendjébe és a füzényfélék (Lythraceae) családjába tartozó nemzetség egyik faja.

Előfordul Nyugat- és Közép-Ázsiában, valamint a Földközi-tenger térségében.

A gránátalma szó eredete a latin granum (mag), illetve az abból képzett granatus (magvas) melléknévből ered.

A gránátalma őshazája Dél-, Nyugat- és Közép-Ázsia (Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Irán), de mára már Európa földközi-tengeri területein és Dél-Amerika melegebb vidékein is elterjedt. A Földközi-tengernél és Közel-Keleten, például Iránban, Egyiptomban, Palesztinában, Izraelben, továbbá Spanyolországban, Marokkóban, Tunéziában a gránátalma évszázadok óta kedvelt gyümölcs.

A Távol-Keleten is kezd elterjedni. Indiában fűszerként használják, Indonéziában delima-ként ismert. A gránátalma Közép-Európában is termeszthető az enyhe tél miatt. Budapesten, az Iparművészeti Múzeum előkertjében található egy gránátalmafa, amely évente egyszer virágzik.

A gránátalma nagyobb cserje,vagy kisebb fa termetű, mely maximum 5 m magasságot és a 3 m szélességet éri el. Akár néhány száz évig is élhet. A kéreg színe a vörösesbarnától a szürkéig terjedhet. A fiatal Ágak gyakran négyágúak. A Levelek szára 2 és 10 mm közötti méretű. Tavasz végén, nyár elején virágzik. A virág színe a világossárgától a narancsos vörösig terjed.

A kezdetben zöld, később narancssárga színű Gyümölcs kinézetében egy bogyóhoz hasonlít. A gyümölcs átmérője kb. 10 cm. A Termés sokmagvú, rekeszes bogyótermés. A vastag héj alatt fehér hártyákkal osztott gyümölcs rengeteg apró Magot tartalmaz, a magokon különálló gyümölcshús van.

A gránátalma nagy mennyiségű flavonoidot (mint például antociánt és kvercetint) tartalmaz. Káliumban, C-vitaminban és kalciumban gazdag.

A gránátalma fajtáit a gyümölcs színe alapján csoportosítják: fehér, sárgászöld, sötétpiros, feketés ibolya. A legelterjedtebb a sötétpiros és a sárgászöld. A magok húsa általában vörös.

A gránátalma dugványozással, gyökeres tősarjak felhasználásával és magvetéssel egyaránt könnyen szaporítható. A legsikeresebb és leggyorsabb szaporítási módszer a gyökeres tősarjak felhasználása. A gyümölcsöket szeptember és december között szedik le.

A gránátalma héja és a gyümölcslé évszázadok óta szőnyegek színezőanyaga. A gyümölcs megfőzésével fekete színű tinta állítható elő. A gyümölcs héja Indiában sárga és fekete színű fonal színezőanyaga.

A gránátalma és a gránátalmalé is világszerte elterjedt élelmiszer, de különösen a Földközi-tenger vidékén, a Közel-Keleten, az Amerikai Egyesült Államokban, Dél-Európában és néhány éve Közép- és Észak-Európában fogyasztják.

A gyümölcshús és a gyümölcslé is használatos vad- és szárnyasételek, valamint gyümölcssaláták készítése során. Gyümölcsfagylaltok, likőrök, lekvárok és sűrítmények, továbbá Bor és ecet is készíthető belőle.

A gránátalmából a Karib-szigeteken szirupot készítenek és több különböző koktél alapanyagaként használják érdekes íze és a színe miatt.

Több tudományos kísérlet bizonyítja a gránátalma pozitív hatását a szív- és keringési rendellenességekkel, valamint a Rák és a gyulladásos megbetegedésekkel szemben. Számos beteg igazolta rendkívüli gyógyító-megelőző hatását az érrendszeri és rákos betegségek esetén. A legismertebbek napi egy pohár gránátalmalé fogyasztása egy év alatt az érfali lerakódásokat csökkenti. Rendszeres fogyasztása vérnyomáscsökkentő és vérrögképződést gátló hatású, a vérhígítók és koleszterincsökkentők hatását növeli és lassítja a ráksejtek növekedését.

§ Fenő grék – tudományos neve: görögszéna - (Trigonella foenum-graecum) – Grék: csn

Más néven: görög lepkeszeg, fenő grék (fenugreek).

A legrégibb korok óta (Ebers papiruszok, i. e. 2000–3000) ismert gyógynövények egyike. A görögök thliz vagy boukeraz, a rómaiak siligua, silicula vagy silicia néven ismerték. A törökök çemen otunak hívják; náluk salátafűszer, pörkölt-őrölt magját néha a török kávéhoz keverik. Az ókori Egyiptomban a füstöléshez és balzsamozáshoz használt fűszerek egyike volt.

A Földközi-tenger vidékén, Nyugat-Ázsiában honos növény. Már az ókorban is termesztették, (elsősorban Indiában és Marokkóban), ezért sokfelé elterjedt. Hazánkban nemcsak termesztik, de a termesztésből kivadulva is előfordul.

A növény egyéves, szára 20–65 cm magas, 3,2–3,8 mm vastag, kör keresztmetszetű, elágazó, antociános színezésű. Az elágazások lehetnek terpedtek és felállóak. Ritkás, ezüstfehérszőrzet borítja. Hármasan összetett, szórt állású, középzöld Levelei nyelesek, a levélkék lekerekített lándzsa alakúak, enyhén fogazottak, 2–3 cm hosszúak, 1–2 cm szélesek. A három levélke közül a legnagyobb a középső. A pálhalevelek kicsik, háromszög alakúak, épszélűek.

Sárgásfehér virágai a lomblevelek hónaljában fejlődnek. A pálhalevelek kicsik, háromszög alakúak, szélük ép. A virágzat 1–2 pillangós, fehér (később besárguló) virágból áll.

Termése sokmagvú, hosszú, kissé ívesen hajlott hüvely. A lapított, csőrszerűen elkeskenyedő hüvelyek 12–21 cm hosszúak, keskenyek, éretten sárgásbarnák.

Egy-egy hüvelyben többnyire 12–17 darab, 4–6 mm hosszú, kemény, vízben (magas nyálkatartalma miatt) erősen duzzadó magot találhatunk.

Ezermagtömege csak 17,0–23,3 g (egy hektoliter magé átlag 81,8 kg). A magok sárgásbarnák, lapítottak. Az egész növény intenzív, aromás illatát a Kumarin adja.

Magról szaporítják. Széltől védett, napos helyen szinte bármilyen talajon megterem. Tavasszal vetik 20–25 cm sortávolságra.

A magok illata erős, aromás, keserű, összehúzó, az ánizsra emlékeztet. Termesztését és hatásait intenzíven kutatják a Nyugat-Magyarországi Egyetemen.

Mivel a mag nagyon kemény, nehéz megőrölni. Ezt megkönnyíti, ha előbb áthevítjük.

Egyiptomban és Etiópiában a kenyeret fűszerezik vele, a görögök a nyers vagy főzött magvakat mézzel fogyasztják. Sok vasat tartalmazó csíráit salátába

keverik. Nagyobb, zsenge leveleit apróra vágják és frissen, vagy párolva tálalják. Egyiptomban kedvelt étel a tejbe áztatott görögszénamag, de teaként

is fogyasztják. Indiában, a Közel-Keleten népszerű fűszer. Összetört levelét és magját pirítva Curry-s ételek ízesítésére és besűrítésére használják. Szinte minden Curryben megtalálható; emellett használják a csatni a sambhar és az etiópiai berbere fűszerkeverékben is. Kesernyés íze a juharcukorra hasonlít, ezért az USA-ban a valódi juharcukrot pótolják vele. Színezőanyagként sajtokhoz és egyéb élelmiszerekhez adják.

Gyógyászati értékét az indiai, egyiptomi (arab), görög, kínai népi és tudományos gyógyászatban kiemelkedőnek tartják; ezen országokban általánosan fogyasztják. Közvetlen feldolgozásával számos szabadalmaztatott gyógyszer készül.

Magyarországon kevésbé ismert; államilag minősített Óvári-4 fajtáit szabadalmaztatták.

§ Gréli – tudományos neve: zöldike – (Chloris chloris) – Gréli: csn

A pinttyel rokon, kis, sárgászöld énekesmadár; Chloris chloris.

1799-től adatolható: zöldike (Fábián). 1801-ben zoeldike (Földi), 1793-ban még zöld-pinty (Grossinger), 1841-ben – nyelvújítási szóalkotással – zöldike

kupály (Vajda). Nyelvjárásainkban ződi, zöldi (KissMad.). A Székelyföldön a ződike ’vmi zöldes-szürke madár’ (MTsz.).

A madár neve beszélő név, zöldes tollazatára utal. A zöldike fő színe sárgás olajzöld. Megfelelője a lat. szaknyelvi Carduelis chloris, sv. grönfink,

észt rohevint, cs. zvonek zelený (KissMad.),ném. N. Grünvogel (Brehm), Grünling, Grünfink (WbZ.),ol. verdone, ang. greenfinch, or.зеленушка, sp. Verderón ’ua.’ (EL.).Van a magyar népnyelvben is gréli, krédling neve a ném. Grünling (WbZ.) alapján.

Szintén a madár színére utal a zöldiketautonímiával alkotott latin szaknyelvi Chloris chloris binominális neve. A gör. chlorósz ’zöld, sárga’ szóból származik.

Népnyelvi neve még a harangocska, lőrike, rütyü (KissMad.).

A zöldike a madarak osztályában a verébalakúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó faj. A hideg, északi részeket kivéve, egész Európában, Ázsia

egy részén és Észak-Afrikában is fészkel. Életmódja elsősorban fákhoz köti, de nem csak erdőkben él. Az ember közelségét is jól viseli. A magevőkre jellemző

kúpos csőre van.

A kifejlett hím élénkzöld, a tojó színe tompább, szürkébb. A zöldike fára épített fészke fűszálakból, mohából, gyökérszálakból készül, és a szülők tollpihékkel bélelik. Évente rendszerint két fészekalj nő fel, az első április–májusban, a második a június–júliusi időszakban. Egész Magyarországon gyakori, rendszeres fészkelő. Ahol kendert termelnek, ott néha érzékeny károkat okozhat. A veteményeskertekben is kellemetlenné válhat, de ezt a kártételét helyrehozza a rengeteg gyommag elpusztításával.

§ Gruja – tudományos neve: kis gumós burgonya – Gruja: csn

Termesztése közismert Magyarországon. A technológia nemcsak a kiskertekben, de a nagyobb gazdaságokban is közkedvelt.

Kisgumónak a 25-35 mm átmérőjű vetőburgonyát nevezzük. A termesztés technológiája hasonló a normálméretű vetőgumóval történő burgonyatermesztéshez. Ez alól a tőszám beállítása sem kivétel. Általában 40.000 db vetőgumó ültetésével számolhatunk hektáronként Az ültetési mélység meghatározásánál figyelemmel kell lenni arra, hogy a talajban a kisgumó felső ívének elhelyezkedése a normál vetőgumó felső ívének elhelyezkedéséhez legyen hasonló.

A növények kelése és kezdeti vegetatív fejlődése valamivel lassúbb, mint a normál gumónál. Később az állomány behozza ezt a „lemaradást”, lombzáródáskor nincs különbség. A gumóképződés időszakában sincs különbség, így a koraiság sem szenved csorbát.

A kisgumó használatának előnyei között megemlítjük, hogy a szükséges vetőburgonya mennyiség pontosan meghatározható, ezért vásárláskor nem kell „rátartani”. Senkit nem ér kellemetlen meglepetés az ültetés vége felé, mint esetleg a kg-ra vásárolt nagy frakciós burgonyánál. Egységnyi területre a kisgumónak kisebb a szállítási és tárolási költsége. Speciális ültetőgéppel nem rendelkező kisgazdaságokban a kézi erővel vagy palántázó géppel történő ültetés kivitelezése jóval könnyebb, mint a normál méretű vetőgumó esetében (A 25-35 mm átmérőjű gumók automata géppel is ültethetők.)

A kisgumóval történő termelés lehetővé teszi, hogy a kiskertekben is egészséges alapanyaggal történjen a termelés, megsokszorozva ezzel a terméseredményeket.

Rendelhető fajták: Desiree, Red Fantasy, Laura, Anuschka, Marabel, Jelly, Red Sonia, Belana, Elfe, Bernina, Vineta, Julinka, Milva

§ Repce gubacsormányos (Ceutorhynchus pleurostigma) – Gubacs: csn

Ennek a ritka károsítónak meglehetősen „nyakatekert” életmódja van.

Az őszi káposztarepce agrozoológiai szempontból szinte egyfajta „állatorvosi ló”-nak is tekinthető. Állati kártevők hosszú sora él meg rajta, ráadásul

közülük sok olyan található, amelyek súlyos, a termést döntően veszélyeztető kártételt képesek okozni. Nem véletlen, hogy a repce esetében az állati károsítók

elleni védekezés sokkal nagyobb hányadát adja a növényvédelmi költségeknek, mint más, fontos szántóföldi kultúrák termesztése során.

Ha csak az ormányos bogarak családjából (Curculionidae) a Ceutorhynchus nemzetséget vesszük alaposabban szemügyre, akkor kiderül, hogy e nemzetségből négy faj is károsítja a repcét. E négy faj közül a nagy repceormányos (Ceutorhynchus napi), a repceszár-ormányos (Ceutorhynchus quadridens) és a repcebecő-ormányos (Ceutorhynchus assimilis) szinte minden repcetermesztő által – sajnos – jól ismert károsító. E három faj ellen gyakorlatilag szinte minden évben külön-külön is védekezni kell. A negyedik faj, a repcegyökér-ormányos, vagy ahogy többen is ismerik: a gubacsormányos (Ceutorhynchus pleurostigma) csak szórványosan fordul elő, jelenléte viszonylag ritkán okoz olyan súlyos növényvédelmi problémát, amely már védekezést igényel. Sok termesztő nem is ismeri ezt a kártevőt.

A gubacsormányos megjelenésével és kártételével először 2015 márciusában találkoztunk gazdaságunk Püski mellett, a „lucska” földterületen elterülő, 30 hektáros, Labrador fajtájú repcéjében. Az állományban már március hónapban foltokban satnyábban fejlődtek a növények. Április közepére viszont már nagyon szembetűnő volt a károsodás. A visszamaradt növények gyökérnyaki részén, közvetlenül a talajszintnél a növény gyökérnyaka megduzzadt, több hajtás indult meglehetősen gyatra fejlődésnek. A duzzadt rész felvágása után barnás rágcsálékkal teli üreg nyílt meg, benne néhány 2-3 mm nagyságú kicsiny fejtokkal rendelkező kukaccal egyetemben

Később, május folyamán, a repce virágzása idején a növényállomány látszólag kompenzálta a csökött egyedek okozta kiesést, de a táblába behatolva

nagyon hamar feltűnt a károsodott növények fejlődésbeli és méretbeli elmaradása.

A gubacsormányossal fertőzött tövek a gubacsok felett már tőből elágaztak, több, de sokkal satnyább, fejletlenebb hajtást hoztak. Ezek mérete messze elmaradt az egészséges hajtásokétól és jóval később is virágoztak. A repce további fejlődése során ezek a növények kötöttek ugyan becőket, de termésük töredéke volt az egészséges tövek termésének és meglehetősen gyorsan kényszerérésen estek át.

A gubacsormányos megjelenése a repcében meglehetősen váratlan esemény volt. Korábban még nem találkoztunk a Püski környéki repcékben ezzel a kártevővel. Ráadásul a károsítás nem pontosan az irodalomban leírtak szerint következett be. A lárvák tevékenysége által kialakult duzzanatok, gubacsok ugyanis szinte minden esetben fent, a talaj szintjén alakultak ki. Ennek lehetséges magyarázata lehet az a tény, hogy a kártevő rajzása, peterakása idején, 2014 őszén az időjárás szélsőségesen csapadékos volt. Gyakorlatilag a repce a vetés után egészen november végéig – december elejéig vagy vízben állt, vagy vízzel teljesen telített talajban élt. A kártevő – hacsak nem akarta petéit a víz szintje alá helyezni – kénytelen lehetett a szokásosnál magasabb növényi részeken petéket rakni.

Ennek a ritka károsítónak meglehetősen „nyakatekert” életmódja van. Két rassza van: egy, amely ősszel rajzik és egy, amelyik tavasszal. Korábban ezt a két rasszt két különálló fajként is írták le, de csak több éves kutatómunka tudta egyértelműen tisztázni, hogy az ősszel és tavasszal rajzó imágók ugyanazon faj egyedei. A tavaszi rassz nem veszélyezteti a repcét, vad keresztesvirágú növényeken fejlődik. Az ősszel rajzó rassz viszont az ősz folyamán, szeptember–november folyamán rakja petéit a fiatal repceállományra. A rajzás és peterakás elhúzódó folyamat, szeptembertől egészen a fagyokig tarthat, a peterakás kivételesen még kora tavaszra is áthúzódhat. Döntően pete alakban telel át a károsító, bár imágóként és szélsőségesen ritka esetekben fiatal lárvaként is képes áttelelni. Ennek következtében tavasszal ez az ormányosbogár kezdi meg a károsítást a repcében.

Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy miért nem lehetett ezt a kártevőt még rajzás idején észrevenni?

Az őszi károsítók, főképp a repcebolha (Psylliodes chrysocephala) rajzásának nyomon követésére alkalmas sárga tálak és/vagy ragasztós lapok fogják ezt a károsítót is. Ez igaz is, csak 2014 őszén az időjárás nem kedvezett a repcének, sem pedig a gubacsormányosnak. Valószínűsíthetően a gubacsormányos már olyan későn rajzott, amikor már csak az hagy kint sárga álat, aki eleve számít erre a károsítóra.

§ Áfonya gubacsgomba (Exobasidium vaccinii) – Gubacs: csn

Termőteste mindössze termőrétegként látszik a vörös áfonya levelein. A levél valamelyik irányba kidudorodik, rajta a felső oldalán néhány mm-es sárgás szélű vörös szín látszik.

Tráma,termőrétege a dudor alsó oldalán, fehér, lisztesen korpázott.

Termőhely és idő: vörös áfonya levelein június-júliusban, gyakori.

Spórája spp. fehér, sp. 11-16 x 2,5-4 µm, hengeres, sima, olajcseppekkel, keresztfalak nélkül vagy 1-6 keresztfallal.

Étkezési értéke nincs. Számos hasonló Exobasidium faj van, melyeket a gazdanövény, illetve mikrobélyegek alapján lehet elkülöníteni.

§ Gubacs – Gubacs: csn

gubacs Jelentése:

1. fejlődő növényi részeken, különösen tölgyfa levelén rovarok és más élősködők előidézte gömbölyű kinövés.

2. (táj) tölgyfa makkja.

3. (táj) gesztenye.

A gesztenyefa azért kapta ez utóbbi nevét, mert törzsén sok kinövés látszik. Gubacs neve összefügg tájnyelvi gubafa nevével. Maga a gubacs szó növénytani értelemben 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában bukkan fel: „Galla: … Buga, guba, gubacz, galles”. Valószínűleg hangfestő eredetű, származásbeli kapcsolatban van a gubancos, guba, gubó, gomb, gombolyag szócsoporttal. A szó végi -cs kicsinyítő képző.

A ’tölgyfa makkja’ jelentés névadási háttere metaforikus. Az első jelentéssel kapcsolatban pedig azt mondhatjuk, hogy a gubacs valódi élete, mibenléte hosszú ideig rejtélyes volt. Az ókor talán leghíresebb természetbúvára, Plinius, egyik levelében (Kr. e. 79-ben) még a fa termésének tartja. Éppen 1600 évvel később Malpighi (1679) a gubacsképződésben a növény és a rovar közötti összefüggést állapítja meg. Az általa megfigyelt darázs peterakásából következtetett a gubacs keletkezésére. A gubacsot a legtöbb növényen meg lehet találni. Okozója lehet atka, tetű, poloska, bolha, darázs, légy stb. A rovar helyet keres a petéinek, az azokból kikelő lárvák a növénytől kapnak védelmet adó lakást és táplálékot mindaddig, amíg kifejlődve elhagyhatják rejtekhelyüket. A növény sejtjei megduzzadnak, szöveteinek gyorsabb fejlődése miatt körülveszik a petét, és kamrácskába burkolják a fejlődő lárvát.

Többféle gubacs is ismert. A medúzafejgubacs metaforikus elnevezés szemléleti háttere a lárva és kamrája alakja. A lepkegubacs a Lepidopterocecidium. A

tudományos név görög szavakból képzett. A magyar növénynév közvetlen mintája a német Schmetterlingsgalle lehetett.

§ Magas gubóvirág (Globularia punctata) – Gubó: csn

Lágy szárú, örökzöld évelő növény, indákat nem fejleszt. A Raunkiær-féle életforma-osztályozás szerint hemikryptophyta. A tőlevélrózsa levelei nagyok, lapát alakúak, épek, a nyelük keskenyedő, a csúcsuk kicsípett is lehet.

A virágzó, 25 cm-esre megnövő csupasz szár sok levelű, a szárlevelek hosszúkás tojásdadok, nyeletlenek. A tojásdad-lándzsás murvalevelekkel övezett Virágzat kb. 1,5 cm-es gömbös fejecske. A kétajkú, öthasábú párta világos- levendula- vagy liláskék, 4 porzóval (2 hosszabb, 2 rövidebb); két és félszer hosszabb a csészénél.

Háborítatlan sziklagyepekben, szikla- és pusztafüves lejtőkön, alföldi meszes homokpusztákon él. Április-május(–június) környékén virágzik.

§ Atlanti gulyamadár (Anumara forbesi) – Gulya: csn

A verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, azon belül a csirögefélék (Icteridae) családjába tartozó Anumara nem egyetlen faja.

A fajt Philip Lutley Sclater angol ornitológus írta le 1886-ban, az Agelaeus nembe Agelaeus forbesi néven. Egyes szervezetek a Curaeus nembe sorolják Curaeus forbesi néven.

Dél-Amerika keleti részén, Brazília keleti részén honos. A természetes élőhelye Szubtrópusi és trópusi esőerdők és szezonálisan elárasztott legelők. Állandó, nem vonuló faj. Testhossza 24 centiméter. Ízeltlábúakkal és gyümölcsökkel táplálkozik.

§ Gundi (Ctenodactylus gundi) – Gundi: csn

A rágcsálók (Rodentia) rendjébe, ezen belül a gundifélék vagy fésűsujjúpatkány-félék (Ctenodactylidae) családjába tartozó faj. Az állat a Ctenodactylus nem típusfaja.

A gundi Észak-Afrikában Kelet-Marokkótól Nyugat-Líbiáig honos. A gundira madarak, kígyók, sakálok és a nomádok vadásznak, legveszélyesebb ellenségeik mégis a háziállatok, például a kutyák és a macskák. Állományai azonban jelenleg nincsenek veszélyben.

Az állat fej-törzs-hossza 14-24 centiméter, farokhossza 2-4,5 centiméter és testtömege 165-340 gramm. A gundi bundája hosszú, bársonyos és sűrű. A bunda színe a sötétsárgától a szürkéig váltakozik. A gundi alaposan tisztogatja a bundáját, ugyanis a piszkos vagy nemezes bunda nem szigetel jól. Farka rövid és bozontos. Bundáját több sor merev, görbe sörtéjével tisztítja meg, amelyek lába

belső ujjain nőnek. Látása, szaglása és hallása jól fejlett. A felnőtt állatok gyakran figyelőállásba helyezkednek, és veszély esetén hangosan fütyülnek, hogy figyelmeztessék a többieket.

A gundi kolóniákat alkot, sziklákon él és nappal aktív. Tápláléka levelek, virágok, magok és növények szára. Az állat 2-4 évig él.

Élősködői. A Toxoplasma gondii egysejtű eukarióta endoparazita, mely világszerte – így hazánkban is – elterjedt minden húsevő emlősön így az emberen is. A toxoplazmózis nevű betegség kórokozója. 1908-ban Charles Nicolle és Louis Manceaux írták le a kórokozót Tuniszban, a gundi szövetvizsgálatok egyik eredményeként.

Az ivarérettséget 8-10 hónapos korban éri el. A párzási időszak novembertől áprilisig tart. A vemhesség körülbelül 56 napig tart, ennek végén általában 1-2 utód jön a világra. A gundi kölykök szőrösen, nyitott szemmel és kis metszőfogakkal születnek. Anyjuk hathetes korukig szoptatja őket.

§ Szalagos guvat (Gallirallus philippensis) – Guvat: csn

A darualakúak (Gruiformes) rendjébe, a guvatfélék (Rallidae) családjába tartozó faj.

A Fülöp-szigetek, Új-Guinea, Ausztrália, Új-Zéland és a Csendes-óceáni szigetvilág területén honos. A természetes élőhelye tengerek, tavak és mocsarak partja.

Testhosszúsága 28-33 centiméter, testtömege 130 gramm. Barna szemsávja és fehér szemöldöksávja van. Tollazata barna, fehér pettyekkel és csíkokkal mintázott.

Nappal a növényzet között rejtőzködik, sötétedés után a rovarokat, gerincteleneket, puhatestűeket, magokat és más növényi részeket keresgél a talajon.

A vízparti növényzet közé, talajmélyedésbe rakja fészkét, melyet fűvel és levelekkel bélel ki.

§ Guzsalyvirág – tudományos neve: őszi kikirics – (Colchicum autumnale L.) – Guzsaly: csn

További nevei: Ebvirág, fejes v. törpe zászpa, gólyavirág, guzsalyvirág, guzsalyülő virág, kék kükörics, kivisics, kükercz, kükörtyén, őszike, pücsök-koma, vetővirág, zászpa kikerics. – Term. r.: Liliomfélék. Liliaceae.).

Évelő. 1–3 virága levelek nélkül őszszel jelenik meg és nagyon hosszú lepelcsöve (20 cm.) csak részben bújik ki a földből; leplének harangalakúan kiszélesedő vége (6–7 cm. h. és –2 cm. sz.) 6 sallangra hasadt; lilaszínű,

ritkán fehér. Porzói a lepel torkából nőnek. 3 igen hosszú bibeszála mélyen levezet a földbe a gumó közelében fekvő magházhoz, mely a földben áttelel.

Szárát, három levelét és a levelek védte három-üregű toktermését csak a következő év tavaszán fejleszti. Termése hosszúkás kerülékes 3–4 cm, hosszú. Terem hazánk minden hegy- és dombvidékén kivált nedves réteken és különösen meszes talajon, helyenként a síkon is. 9–11.

Legmérgesebb növényeink egyike. Egyik oldalán lapos gumójából és magjaiból a colchicint állítják elő, melyet gyógyszernek is használnak. Néha tavaszszal is virágzik levelesen.

§ Güzüegér (Mus spicilegus) – Güzü: csn

A természettudósok sokáig nem tartották önálló fajnak, hiszen csak 1983-ban, a genetikai vizsgálatok alátámasztása után lett elismerten az. A güzüegér első tudományos leírása Petényi Salamon János paleontológus-zoológus nevéhez fűződik.

Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Csehország, Magyarország, Macedónia, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia és Ukrajna területén honos. Jelenleg a Kárpát-medence a legnyugatibb előfordulása, egyedszáma csökkenő tendenciát mutat.

A házi egérhez nagyon hasonló faj, egyesek szerint annak egy alfaja, vagy keveréke. 6-8 centiméter hosszú, palaszürke, de a hasa és lábai fehérek, farka a testhosszánál rövidebb (a házi egérnél megegyezik), a

szeme is kisebb. A güzüegér hasának világosabb színe élesen elválik a hát sötétebb színétől (a házi egérnél átmenet van).

A güzüegér szabadban a fű- és gabonafélék kalászait fogyasztja, de rovarokkal is táplálkozik, a zárt térbe behúzódva a házi egérrel megegyező táplálékot fogyaszt. A güzüegér a vetésforgóhoz alkalmazkodott, életciklusára a tavaszra korlátozódó szaporodás, majd az együtt maradó családok közös áttelelése jellemző. Az alomnagyság 1 és 12 között ingadozik. A güzüegér egyszerre átlagosan 8 kölyköt vet, míg a házi egér csak 5-6-ot.

Nyáron szénakazalban, faodvakban élnek. A tél közeledtével a stabil pár és az adott évi szupercsalád közösen építi az áttelelő helyet, a „güzühordást”, amiben körülbelül 50 liter magot és növényi részeket halmoznak fel. A magvakat 10-20 centiméter vastag földréteggel borítják be, aminek következtében az messziről is jól látható dombot képez. A tél folyamán ezalatt tartózkodnak, majd tavasszal elhagyják a várat és ki ki saját családot alapít.

Kellő táplálék, élettér hiányában kertes házakba, vagy raktárakba húzódik be, ahol fészkét a házi egérhez hasonlóan alakítja ki és azzal megegyező életmódot folytat.

Legfőbb ellenségei a házi macska, a nyest és a gyöngybagoly.

A késő ősszel megtalálható "güzühordás" nagy mennyisége miatt született a mondás: "Dolgozik, mint a güzü".

Gy fejezet; 34

§ Barna gyalogcincér (Dorcadion fulvum) – Gyalog: csn

Közép-európai faj, törzsalakja a Kárpát-medencén kívül csak a Cseh-medencében és Kelet-Ausztriában fordul elő. Magyarországon főként a dombvidékek agyagos talajain, a Kisalföldön és a Nagyalföld nyugati felében gyakori, néhol közönséges. Az alföldi szikes területekről hiányzik, itt a pusztai gyalogcincér helyettesíti.

Közepes termetű cincér, mérete 16-22 mm. A csápok vaskosak, a 8 mm-t is elérik. A nőstényeké a test feléig ér, a Hímek csápjai valamivel hosszabbak. Színezete változatos, a törzsalak alapszíne fekete, Szárnyfedői barnásvörösek, a lábak és csápok tőízei szintén, de a szárnyfedőnél világosabbak. Számos színváltozat fordul elő, törzsalaknál vörösebb színű egyedektől a szinte vagy teljesen feketékig. A barna gyalogcincér ökológiai alfajának tartott pusztai gyalogcincér színe egyöntetű fekete. Egyes változatokon fehéres szőrsáv is látható. A szárnyfedők a varrat mentén összenőttek, a hártyás Szárnyak hiányoznak.

A lábatlan, pondró típusú lárvák felülről lapítottak, testük hátrafelé elkeskenyedő, rágóik erősek. A bábok sárga színűek.

A faj imágói már kora tavasszal, napos, enyhe időjárási viszonyok között kivételesen már februárban aktivizálódnak, de rendesen márciustól nyár közepéig találkozhatunk velük. Az imágók röpképtelenek, így a talajon gyalogolva közlekedő példányok gyakran szem elé kerülnek. A kifejlett bogarak általában fűfélék leveleivel táplálkoznak, gazdasági kárt csak a legritkább esetben okoznak, csupán néhány esetben figyeltek meg az imágók által okozott kárt cukorrépa vetésekben, ahol a levélnyelet elrágva, a levelek elszáradtak.

A lárvák a talajban fejlődnek, ahol fűfélék gyökereivel táplálkoznak. 2-3 évig fejlődnek a talajban, az utolsó telet imágó alakban töltve. A lárvák fejlődésüket befejezve a talajban bábozódnak és még ugyanabban az évben kialakul az imágó is, de a talajt nem hagyják el. A lárvák szántóföldi kártételére a többéves

fejlődési ciklus miatt csak elvétve van példa, életmódjuk nem teszi lehetővé a bolygatott talajban való fejlődést, ellenben telepített gyepek fűféléin a lárvák okozhatnak többé-kevésbé jelentős károkat.

§ Gyalogakác (Amorpha fruticosa) – Gyalog: csn

Észak-amerikai eredetű, helyenként invazív növény tömött felálló virágzatból fejlődő számos, bibircses felületű, enyves többnyire egymagvú hüvelyterméssel.

§ Gyapjasbogár (Lagria hirta Linné) – Gyapjas: csn

Teste széles és lapos. Felülete sűrűn szőrös, innen az elnevezés. Előtora keskeny, szárnyfedői a váll magasságában kétszer olyan szélesek, mint az előtor, hátrafelé még kiszélesednek, végük együttesen lekerekített. Teste fekete, szárnyfedői szalmasárgák, vagy barnássárga színűek. Feje és előtora barna. Csápja vastagodó és hosszú. 7–10 mm.

Euroszibériai faj. Magyarországon mindenütt elterjedt és közönséges. Különösen az alacsonyabb hegy- és dombvidéken, a cserjéken és az erdőszegély fáin gyakori. Álcái az avarban élnek. Áttelelés álcaalakban. Május közepétől jelenik meg. A gyapjasbogár nagy tömegben jelenik meg az erdészeti fénycsapdákban. Rajzáscsúcsa július 20–30 között várható. Országosan elterjedt, de elsősorban a homokos talajokat kedveli (Kiskunság) (Tóth, 1975). Magyarországon még nem okozott kárt, de Franciaországban a Jura hegységben egy 15 éves lucos tűit lerágta (Schwenke, 1974).

§ Gyapjasfű – tudományos neve: kétlaki macskatalp – (Antennaria dioica) – Gyapjas: csn

További nevei: Csábfű, drágulob, gyapjasfű, kis egérfülfű, macskatalpfű, papirvirág, parlagi gyopár, szőrösfű, hegyi gyopár – Gnaphalium

dioicum L. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.).

Évelő. 8–25 cm. Gyökerező indákat hajt. Az egész növény fehér molyhú. Tőlevelei lapiczkásak. Szárlevelei keskenyek. Számos fészke sátorozó bugát képez. Virágai fehérek vagy rózsaszinűek, kétlakiak, vagyis egy-egy növényen mindig vagy csak porzós, vagy csak termős virágok fejlődnek. Terem száraz, szikár legelőkön, gyepes helyeken, az egész ország hegyvidékén: 5–8.

§ Gyékénybogár (Donacia vulgaris) - Gyékény: csn

(A fotón sárgalábú gyékénybogár látható.)

§ Széleslevelű gyékény vagy bodnározó gyékény (Typha latifolia) – Gyékény: csn

Az egyszikűek (Liliopsida) osztályának perjevirágúak (Poales) rendjébe, ezen belül a gyékényfélék (Typhaceae) családjába tartozó faj.

A széleslevelű gyékény mindenhol megtalálható, és az északi mérsékelt övben sok helyütt gyakori. Ausztráliában és Polinéziában is előfordul, ezzel szemben Afrika középső és déli részén hiányzik.

A széleslevelű gyékény 100-200 centiméter magas, kúszó gyöktörzsű, évelő növény. A virágzati szár mereven felálló. A szürkészöld, tőállású Levelek 10-20 milliméter szélesek, hosszúságuk elérheti a 3 métert, a virágzat magasságát többnyire meghaladják. A virágok egyivarúak, egymás fölött elhelyezkedő, többé-kevésbé egymáshoz érő, 15-20 centiméter hosszú és 15-25 milliméter széles torzsavirágzatokban fejlődnek. A porzós virágok a felső torzsában találhatók, 3 porzóval és elálló szőrkoszorúval. A porzós virágzatot virágzás idején az aranysárga virágpor valósággal bepúderezi. A termős virágok az alsó torzsában vannak, szőrkoszorúkkal és hosszú bibeszálú, nyeles magházzal. A bibék a szőrkoszorúkból kiemelkednek. A termős virágzat először fényes zöld, majd később a bibék sötétbarnára változnak, így megadják a termős torzsa jellegzetes sötét színét.

A széleslevelű gyékény tápanyagban gazdag álló- és lassan folyó vizek partján olykor 2 méter vízmélységig állományalkotó. Mocsarakban, vizesárkokban, nádasokban is előfordul, a vízpartok feltöltésében nagy szerepet játszó növények egyik tipikus képviselője. Virágzási ideje július–augusztus között van.

A széleslevelű gyékény sokféle célra használható. Mivel a növény termős torzsavirágzata mutatós, szárazkötészeti összeállítások régóta kedvelt része.

A leveleket hordódongák réseinek tömítésére használják, régebben pedig a szárak tetőfedésre is szolgáltak. A levélrostok a Juta pótlására, valamint a Kenderhez és a lenhez töltőanyagnak alkalmasak. A termés puha gyapját vattaként, valamint matracok és párnák tömésére is alkalmazták. Még a keményítőben gazdag gyöktörzsét is felhasználták: megfőzve fogyasztották, megpörkölve pedig kávépótlóként itták.

§ Gyémántteknős – Gyémánt: csn

A Malaclemys teknősnem egyetlen faja. A gyémántteknős az Atlanti-óceán észak-amerikai partja mentén Massachusettstől a Mexikói-öbölig és Dél-Texasig sós és félsós vizekben található meg. Ennek a teknősfajnak az ember volt a fő ellensége. Ma már növekednek az állományszámok, mivel óvintézkedéseket foganatosítottak, és húsnyerés céljából már tenyésztik.

A hím hossza 10-14 centiméter, a nőstényé 15-23 centiméter. Testtömege 1 kilogramm is lehet. Hátpajzsa hátul szélesebb, mint elől, és koncentrikusan rovátkolt lemezekből áll. Színezete különböző az azonos alfaj egyes egyedeinél. Egyes teknősök élénk rajzolatúak, sötét gyűrűkkel világosszürke vagy világosbarna alapon, más egységesen sötétbarnák vagy teljesen feketék. A teknős mellvértje, feje és lábai szürkék, fekete pettyezéssel. Feje erős állcsontokkal és egyfajta szarucsőrrel, amely alkalmas a zsákmány feldarabolására. Hátsó lába erős, izmos, úszóhártyával ellátott. A gyors úszáshoz jól alkalmazkodott.

A gyémántteknős magányosan él. Tápláléka halak, rákfélék és puhatestűek , valamint rovarok. Vadon körülbelül 30, fogságban 50-70 évig él.

A nőstény 7 éves kortól, a hím valamivel később éri el az ivarérettséget. A párzási időszak kora tavasszal van. Egy fészekalj 4-18 fehér tojásból áll, a nagy, kifejlett nőstények évente ötször hoznak létre egy-egy fészekaljat. A kis teknősök hossza csak 3 centiméter, amikor a tojásból kikelnek.

Ha a gyémántteknőst édesvízben tartják, bőrgombásodás lép fel rajta, amely eltűnik, amint a vízbe sót tesznek.

A XVIII. században a gyémántteknős a rabszolgák olcsó húsforrása volt. A XIX. században már csemegének tartották, és 1920 körül az ínyencek akár 120 dollárt is hajlandók voltak megadni egy tucat gyémántteknősért.

A gyémántteknős nőstényei még több éves egyetlen megtermékenyítés után is tudnak életképes tojások rakni. Ez úgy lehetséges, hogy az élő spermát tárolják és egy későbbi időpontban felhasználják a tojások megtermékenyítésére.

§ Selymes gyertyánormányos (Acalyptus carpini) – Gyertyán: csn

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Gyertyán-csigagomba (Hygrophorus lindtneri) – Gyertyán: csn

Syn.: Hygrophorus carpini

Kalapja 1,5-3,5 cm, félgömb alakúból púposan domború; széle sokáig begöngyölt; felszíne nyálkás, sima; színe a szélén okkeres, a közepe felé fokozatosan okkerrozsda.

Lemezei fehéresrózsásak, lefutók, keskenyek, ritkák.

Tönkje 4-5 x 0,5 cm, hengeres, karcsú, üregesedő, fehéres, a bázis felé okkeresedő, teljesen szemcsés-pelyhes.

Húsa szálas, krémokker, a tönk bázisában okkeresbarnás.

Termőhelye mindenféle lomberdőben.

Spórapora fehér, spóra 7-8 x 4,5-5 µm, elliptikus vagy ovális, sima.

ehető. Összetéveszthető a fenyvesekben termő, benőtten szálas kalapú Hygrophorus discoideus és a rózsaszínes kalapú Hygrophorus roseodiscoideus fajokkal. Jellemző bélyegei: nyálkás, okkeres kalap, fehéresrózsás lemezek, tönkbázis felé sötétedő tönk és hús.

§ Közönséges gyertyán (Carpinus betulus) – Gyertyán: csn

A bükkfavirágúak (Fagales) rendjébe, ezen belül a nyírfafélék (Betulaceae) családjába tartozó faj.

A közönséges gyertyán a Pireneusoktól Dél-Skandináviáig, kelet felé Törökországig mindenütt gyakori. Tápanyagban gazdag, Humuszos talajokon, főleg hűvösebb hegyvidéki erdőkben fordul elő, a síkságoktól egészen 1300 méteres tengerszint feletti magasságig.

Tölgyesekben vagy sövényekben állományokat alkot. E növényfaj előfordul a Bükk-vidéken.

A közönséges gyertyán 15–20 méter magas, lomblevelű fa. Koronája széles és magas, szabad állásban szép, boltozatos, gyakran kissé szabálytalan. Gyakran már kis magasságban vagy akár tőből is erős ágakra oszlik. Kérge világosabb vagy sötétebb szürke, sima, később finom, lemezes hálózattal mintás, hosszú ezüstös csíkokkal vagy csavarodott, kissé bordás felületű. Ágai

kezdetben sűrűn, egyenesen felfelé törekszenek, a későbbiekben lehajlanak, elterülnek. Hajtásai sötét-szürkésbarnák, ritkásan szőrösek. A karcsú

rügyek szorosan az ágtövön helyezkednek el. Levelei szórt állásúak, hosszúkásan oválisak, 4–10 centiméter hosszúak, rövid csúcsban végződők. Kétszeresen fűrészeltek, apró fogakkal. A lekerekített levélváll gyakran enyhe aszimmetriát mutat. A levelek mindkét oldalon fényesek, színükön élénk- vagy sötétzöldek, fonákjukon az ereknél szőrösek. Lombhullató, ősszel levelei élénk- vagy rozsda-sárgára színeződnek.

A virágzási idő április - május között van. Egylaki, szél porozta növény. A porzós barkák 3–5 centiméter hosszúak, a termős barkákon háromkaréjosak a halványzöld kupacslevelek, melynek tövében nő a makk(ocska)termés.

A kupacslevelek aszimmetriája miatt „szárnyként” működnek, a szél messzebbre röpteti így a termést, melyek téli viharokkal 1 kilométeres távolságra is eljuthatnak.

Fája szilárd, kemény, szerszámnyélnek, fogaskeréknek, kocsikeréknek, zongora mechanikájának kiváló. Parkettázásra is használják.

Néhány gyakori kertészeti változata:

jegenyegyertyán vagy oszlopos gyertyán (Carpinus betulus ‘Fastigiata’) – fiatalon oszlopos, később kiszélesedő 15 méter magasra nő;

Carpinus betulus ‘Frans Fontaine’ – másik oszlopos fajta, karcsú formáját idős korára is megőrzi, legfeljebb 5–10 méteres magasságot ér el;

szomorú gyertyán (Carpinus betulus ‘Pendula’) – lehajló ágrendszerű.

§ Gyopárfúrómoly (Aethes williana) – Gyopár: csn, lk

Ez a mediterrán faj Dél- és Közép-Európában, Északnyugat-Afrikában és Kis-Ázsiában honos. Magyarországon nem gyakori, csak alkalmanként károsít.

Sárgával és barnával tarkázott, csillogó szárnyú lepke. A szárny fesztávolsága 13–17 mm.

Közép-Európában (így nálunk is) évente két nemzedéke fejlődik ki: az első áprilisban, a második júliustól rajzik. A kifejlett hernyók telelnek át, és tavasszal

bábozódnak. Petéiket a tápnövény szárának alapjánál helyezik el. A kikelő hernyók főleg a szívlevelek nyelébe, a szárba vagy a répatest fejébe rágnak be.

A kifejlett hernyók a répafejben vagy mellette a talajban gubót szőnek, és abban alakulnak bábbá. A második nemzedék nyári lepkéi a répa nyaka melletti

levélhüvelyekre petéznek. A kikelő hernyó kanyargós járatot rág a csúcs felé, majd visszatér járatának kiinduló pontjára, kirágja magát, és a szabadba

vezető, lezárt nyílásban alakul bábbá. A legtöbb lepke kikel még a nyáron, de a kifejlett hernyók egy kisebb hányada csak a következő tavasszal alakul bábbá, majd lepkévé.

Legfontosabb tápnövénye nálunk a sárgarépa, de a hernyó megél számos más növényen az zellerfélék (Apiaceae) vagy Őszirózsafélék (Asteraceae) családjából.

§ Havasi gyopár (Leontopodium alpinum) – Gyopár: csn, lk

Az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozik. Az egyik legismertebb havasi növény.

A havasi gyopár köves réteken, mészkősziklákon él, jellemzően 1800 és 3000 méter magasságok között. Közép- és Dél-Európa hegységeiben, például a Tátra lengyelországi ill. Bélai-Tátra részén, a Pireneusokban, az Alpokban és a Balkánon találkozhatunk vele. Az európai havasi gyopár legközelebbi rokonai Tibetben, a Himalájában, Japánban és Koreában lelhetőek fel.

A 19. századtól kezdődően a botanika sok szerelmese örömét lelte és leli abban, hogy utazásról hazahozott növényekkel gazdagítja a természetet. Ez a jelenség a havasi gyopárt is érintette. Az ilyen tevékenységet természetvédelmi és invázióbiológiai szempontból kritikusan értékelik, legtöbb ország törvényei engedélyhez kötik.

5-20 centiméteres, fehér, gyapjas, filcszerű, évelő növény. Keskeny, hosszúkás Leveleinek különösen az alsó oldala szőrös. A levelek Rozettát alkotnak. 5-15 darab fehér, fénylő felső levél csillag alakban helyezkedik el a virág körül. A 2-12 kosárka egyenként 60-80 csővirágot tartalmaznak. A peremen lévő

csővirágok nőneműek, szálvirágzatnak is nevezik őket. Beljebb a nagyobb, hímnemű virágok találhatók.

A virágzási időszak július és szeptember között van. A magot hordozó termés ejtőernyőszerűen száll, úgy terjed. Nedves időben állatokra is ráragad.

A virágzat tulajdonképpen csak Álvirágzat (pseudoanthium). A virág látszatát a fehér, filcszerű felső levelek adják. A több száz tényleges virág kosárkákba tömörül, melyek közösen alkotják a beporzó egységet (superpseudeanthium).

A vakító fehér csillogást az egymásba gabalyodott szőrökön elhelyezkedő több ezer apró légbuborék adja, amint visszaveri a beeső fényt. Ez a csillogás

egyrészt hívó jel a nektárt kereső rovaroknak, másrészt a fényvisszaverődés védi a növényt a kiszáradástól.

Jean-Pol Vigneron belga fizikus Namuri munkacsoportja fedezte fel, hogy a szőrök 0,18 mikrométer átmérőjű párhuzamos szálakból állnak, amely az ultraibolya sugárzás hullámhosszának nagyságrendjébe esik, így elnyeli azt. Más hullámhosszú fénysugarak átjutnak, így a növény tud fotoszintetizálni.

A porzást főleg legyek végzik, de lepkék és rovarok is szerepet játszanak. Mélyebben fekvő területeken nagyobbra nő, ritkább szőrzetet növeszt és ezáltal zöldebb a növény. A látszatvirágzat télig megmarad.

Németországban fokozottan veszélyeztetett fajnak minősül. Ennek oka főleg az, hogy életterületére gyakran belépnek és autóval behajtanak. Ausztriában

már 1886-ban védelem alá helyezték és nem szabad leszedni.

§ Fekete gyökérszú (Hylastes ater Paykull) - Gyökér: csn

Család: SZÚBOGARAK

Fam: Scolytidae

Erdészeti szempontból az egyik legfontosabb bogárcsalád. A Scolytidae (=Ipidae) családhoz tartozó fajok nemzőinek teste megnyúlt, hengeres, nagyságuk 1–8 mm között változik. Felületük sima vagy enyhén szőrökkel borított, színük többnyire sötétbarna, fekete. Felületük, különösen a szárnyfedők végén vagy az előtoron gyakran az egyes fajokra jellemző skulpturát mutat: ez lehet egyszerű pontozás, szemcsézettség, vagy apró fogacskákból álló mező stb. A szárnyfedők végén gyakran van bemélyedés, amit különböző kinövések, fogak határolnak. Lábaik rövidek, a vastag rövid combokhoz vékony, rövid lábszárak és lábfejek ízesülnek. Csápjaik nem térdesek, bunkósak. Álcáik az ormányosbogarakéhoz hasonlóan hasfelé görbültek, lábatlanok, fehér-csontszínűek, erősen kitinizált sötétbarna fejjel. A báb szabad báb (pupa libera), a nemző alakját jól formázza, meglehetősen zömök. A bábból kikelt imágó nagyon sok fajnál még nem ivarérett, színe is világossárga. Az “éretlen” nemző csak többheti, esetenként több hónapi rágás után kapja meg jellegzetes faji – sötétebb – színét és válik ivaréretté. Petéik piszkosfehérek, tojás alakúak, 1 mm-nél nem nagyobbak.

A szúbogarak az egész világon mindenütt előfordulnak, összesen közel 1600 fajuk ismert. A Kárpát-medencében 112 fajt sikerült kimutatni (Endrődi, 1959).

Életmódjuk és jelentőségük. Valamennyi fejlődési alakjuk rejtetten él. A nemzők un. „anyameneteket” készítenek a fák kérge alatt vagy a fatestben. A párosodás vagy a szabadban vagy az anyamenetek erre a célra kialakított részén, a „nászkamrában” történik. A nőstény az anyamenetek oldalára rakja petéit, sűrűn egymás mellé. A kikelő álcák növekedésüknek megfelelően egyre szélesedő álcajáratokat készítenek. Az anyamenetek az álcajáratokkal együtt a fajra jellemző “rágásképet” alkotják. Még az is megállapítható, hogy a rágáskép álló, vagy döntött fán készült-e A fajok ugyanis ragaszkodnak a rágáskép készítésének módjához: Az a faj amelyik álló fán függőleges anyamenetet készít a döntött törzsön is ezt teszi, tehát az anyamenet a fa hosszirányára merőleges, azaz 90 fokkal elfordított lesz. Sok faj esetében a rágáskép alapján pontos határozás lehetséges, erre a célra külön határozókulcsok léteznek. A kifejlett álca a bábozódás előtt kissé kimélyített, csepp alakú bábkamrát készít, majd ebből kerek nyíláson keresztül a szabadba repül. A kerek röplyukak mindig jól láthatók. A befurakodás helyét azonban csak a kihulló, kezdetben vörös (kéreg) majd fehér (szijács) rágcsálék, illetve fenyők esetében a megjelenő és beszáradó gyantacsepp árulja el. A legtöbb faj fejlődése egyéves.

A szúbogarak ún. „másodlagos” kártevők, habár ismertek „elsődleges” kárformák is, mint pl. a Myelophilus piniperda táprágása. Általában a nedvkeringési zavarokkal küszködő fákon, sérült növényi részeken illetve a frissen termelt faanyagon telepednek meg. Tömegszaporodásra hajlamos fajok, különösen a fenyőkre nézve veszélyesek. Több fajuk a testükre tapadt gombafonalakat áttelepítik egyik növényről a másikra (vektorszerep). Elszaporodásuknak nagyon kedvez a száraz, aszályos időjárás, a légköri szennyezés, a hirtelen bekövetkező abiotikus károsodások (széltörés, hónyomás stb.) és a mechanikai sérülések okozta gyengültségi állapot. A költőhely kiválasztásában döntő szerepe van a fafajnak, a választéknak, illetve az átmérőnek, valamint az ezzel szorosan összefüggő kéregminőségnek. Minden fafajnak (fafaj-csoportnak) és minden növényi testtájnak megvan a maga speciális szúfaja.

A szúbogarakra jellemző a rovarferomonok egy speciális csoportja, az ún. „aggregációs” feromonok jelenléte. Az aggregációs feromonok különböznek a többi feromontól (pl. a szexferomonoktól): A monogám fajoknál a nőstény, a poligám fajoknál a hím produkálja, speciális szervben keletkeznek és az ürülékkel távoznak, továbbá mindkét nemre hatással vannak (Lakatos, 1995). Az aggregációs feromonok nemcsak a fajtársakat, hanem a különböző rabló és parazita szervezeteket is vonzzák. A szúfajok kommunikációs rendszerét vizsgáló kutatások nagyon sok faj aggregációs feromonját tisztázták, ma már szintetikus úton előállíthatók és a kereskedelemben különböző márkaneveken megvásárolhatók. A feromon csapdák a kártételek elleni védekezés eszközei. A megfelelően felállított csapdák elsősorban a rövidtávú előrejelzésben, a szignalizáció terén alkalmazhatók, de a bogarak összefogására is alkalmasak. A szúfajok feromonjaival Magyarországon Lakatos (1995) foglalkozott részletesen.

A kártételek elleni védekezés hagyományos módja a „fogófák” alkalmazása. A módszer nagy odafigyelést igényel, mert az időben el nem távolított, a bogarak által már megszállt fogófa növeli a kártételt. Az erdőben tárolt faanyag és a sérült törzsek, törzsrészek mind költőhelyül szolgálhatnak, növelve a tömegszaporodás esélyét. A szúkártételek ellen ajánlható leghatékonyabb megelőző módszer a helyes termőhely választás és az állományok rendszeres tisztán tartása. Különösen vonatkozik ez a fenyvesekre.

A magyarországi szúkárosított területek nagysága – az Erdővédelmi Figyelő-Jelzőszolgálati Rendszer adatai alapján – az 1993–1996 évek átlagában 4439 hektár. Lakatos (1995) adatai szerint csak lucfenyőben évi 25–30 000 m3 a veszteség. A 90-es évek elején tapasztalt aszályos időszakban jelentősen nőtt a kártétel, pl. a Soproni hegységben 1994-ben 18 500 m3 luc esett áldozatul. Lucosainkban a két leggyakoribb és legnagyobb károkat okozó faj:

Gyökérszúk – Hylastes és Hylurgus fajok

Ennek a két nemnek a fajai a fák gyökereinek kérge alatt, a gyökfőben, a földdel érintkező részeken, illetve a fekvő törzsek talajjal érintkező részein készítik anyameneteiket. A nemzők okozhatnak kárt, rágásuk a Hylobius abietis rágásához hasonló.

Fekete gyökérszú (Hylastes ater Paykull)

3,5–5,0 mm nagyságú, fénylő fekete színű, előtora jelentősen megnyúlt. Pinus-fajokon él, de megfigyelték Picea abies és Taxus baccata fákon is. Egykarú, szabálytalan anyamenetei 7–12 cm hosszúak, az álcamenetek 1–3 cm rövidek. A kifejlődött fiatal bogár táplálkozó, vagy érési rágása jelenti a kártételt. Ebben a vonatkozásban a Hylobius abietis kártételéhez hasonlít. Az erdei- és feketefenyő fiatal csemeték gyökfőjén a kéreg és a szijács megrágásával okoz kárt. Rágásuk következtében a csemeték elpusztulhatnak. Egynemzedékes faj, rajzása áprilisban várható.

Karcsú gyökérszú (Hylastes angustatus Herbst)

2–3 mm nagyságú, fekete, a szárnyfedők feketésbarnák, fénytelen. Pinus-fajokon az előbbi fajhoz hasonló módon okozhat kárt. Magyarországon gyakori.

Sötét gyökérszú (Hylastes opacus Erichson)

2,5-3,3 mm nagyságú, fénytelen fekete, finoman szőrözött. Lábai és a csápok vörösek. Az erdeifenyőn él, évente 2 nemzedék várható, márciusban és októberben.

Fekete lucfenyő gyökérszú (Hylastes cunicularius Erichson)

Társneve: Fekete gyökérszú

Az előző három Hylastes fajjal ellentétben ez a Picea excelsa kártevője lehet. 3,5–4,5 mm hosszú, fekete, mattfényű. Csápjai és lábai barnásvörösek. Anyameneteit a lucfenyő vastagabb gyökerein, gyökfőjében készíti. Az anyamenetek a gyökérszúkra jellemzően horog alakú kezdeti kiszélesedéssel. Az új nemzedék imágói a luc csemeték gyökfőjének megrágásával komoly kárt okozhatnak, tömeges elszaporodásukkor a csemeték elpusztulnak. Különösen veszélyes akkor, amikor a H. abietis-sel együtt fordul elő. Ilyenkor az erdősítést általában meg kell ismételni, vagy jelentős pótlásra van szükség.

Gyökérháncsszú (Hylurgus ligniperda Fabricius)

Aránylag nagy szúfaj, 4,5–5,7 mm-es méretével. Kizárólag az erdeifenyőn él. Erősen szőrözött, előtora hosszú. Színe feketés barna, lábai világosabbak. Szárnyfedői sűrűn és egyenletesen pontozottak. Általában elhalt, vagy pusztuló fákon él, kárt nem okoz.

§ Szegecsfejű gyökérgomba (Sclerophora pallida) – Gyökér: csn

Syn.: Roesleria pallida 

A Sclerophora pallida egy veszélyes, polifág gyökérparazita tömlősgomba faj. 

A szegecsfejű gyökérgomba elnevezés jól jellemzi a termőtestet, amely egyenes, néha kissé meggörbült nyélen ülő kicsi, félgömb alakú fejecske. A termőtest mérete a gazdanövénytől és a gyökér életképességétől függően széles határok között mozoghat: a nyél 1,5 - 4 (8) mm, a fej átmérője 0,9 - 1,4

mm lehet. A nyél áttetsző, fehéres, sárgászöld, finoman rózsás színű. A fej kifejlett állapotban a spóráktól szürke. 

Spórája az apotéciumokban 5 µm átmérőjű, korong alakú aszkospórák képződnek. Az aszkospórák a talajban, de gyakran még a fejen csíráznak, és fertőzik a közelükben növő - esetleg a kipusztult fa helyére ültetett - pótlásfa gyökereit. 

A gombáról kevés a hiteles lelőhelyi adat. Ennek oka, hogy gyökereken, a talajszint alatt fejlődik, gyakran talajrögök rejtik a termőtesteket, melyek megjelenéséig hosszú a lappangási idő.

Csak aszkospórával fertőz. Elsődleges kórokozó. Nem sebparazita, hanem az ép hajszálgyökereken keresztül hatol be és a kéreg alatt növekszik tovább a gyökérnyakig.

Az oltvány általában a faiskolából hozza a fertőzést. Faiskolában az alanyok és az oltványok tenyészterülete kisebb, a növények közelebb vannak egymáshoz, ezért a fertőzés foltszerű terjedése gyorsabb, mint az ültetvényben. Ültetés után a kezdeti erőteljes növekedést legyengülés váltja fel. A levelek aprók maradnak, kanalasodnak, a hajtások vékonyak. Kiásva a gyökereket láthatóvá válik természetellenes barna színük, a vastagabb gyökerek kérge felreped. A fertőzés következtében kezdetben a gyökérszőrök pusztulnak el. Később a gomba micéliuma még mindig rejtetten, a gyökérkéreg alatt növekszik és megakadályozza a vékony gyökerek képződését. A növények kiszáradásos tünetet mutatnak, még öntözött körülmények között is.

A fertőzött növény eltávolítása után a beteg, leszakadó gyökérmaradványokkal a talaj fertőzött marad, és a fertőzött környezetben még az egészséges pótlásanyag is befertőződik és 2-3 év alatt azok is kipusztulnak. 

Leggyakrabban szőlőn, cseresznyén és mandulán található, de más gyümölcsfákon is előfordul. Mély fekvésű, vizes területeken gyakoribb. A gyökérmaradványoktól megtisztított, felszámolt szőlő, gyümölcsös helyére 4-5 évig ne telepítsünk újat! 

Hasonló fajok: régóta összekeverik a Roesleria subterranea fajjal, amely morfológiailag nagyon hasonló és források szerint Nyugat-Európa szőlőültetvényeiben jelentős károkat okoz. 

§ Egyszarvú gyökér (Aletris farinosa) – Gyökér: csn

Az egyszarvú gyökér ösztrogénhatású szaponinokat és méherősítő hatóanyagot tartalmaz. Főleg a nők hormonális állapotváltozásainak megfelelő hangulatingadozásain is javíthat.

§ Nyálkás gyökeresfülőke (Hymenopellis radicata) – Gyökeres: csn

A Physalacriaceae családba tartozó, Európában és Észak-Amerikában honos, lombos erdőkben élő, nem ehető gombafaj.

Egyéb elnevezései: gyökeres fülőke, hosszútönkű gyökeresfülőke.

A nyálkás gyökeresfülőke kalapja 2-10 cm széles, alakja fiatalon domború, majd laposan kiterül, de közepesen mindig púpos marad. Színe szürkéssárgás, sötétbarnás, ritkán fehéres. Felülete sugarasan ráncos, nedves időben ragadós; szárazon fénylő. A kalapbőr lehúzható.

Húsa vékony, puha, vizenyős; színe fehér. Szaga nincs vagy enyhén gyümölcsös, íze nem jellegzetes.

Széles, ritkás álló lemezei hosszan a tönkhöz nőttek vagy foggal lefutók. Színük fehéres, élük lehet barnás.

Tönkje 8-20 cm magas és 0,5-1 cm vastag. Alakja karcsú, orsószerű, töve mélyen gyökerező. Színe felül fehéres, a többi része a kalapnál világosabb színű.

Spórapora fehér. Spórája széles ellipszis vagy citrom alakú, sima, mérete 12-17 x 9-14 μm.

Hasonló fajok

Nagyon hasonlít rá a bársonyos gyökeresfülőke, amely kalapja és tönkje sötétebb, felülete pedig bársonyos. Fogyasztásra alkalmatlan.

Európában és Észak-Amerikában honos. Magyarországon gyakori. Lomberdőkben fordul elő korhadó fatörzsek, fatönkök közelében; ezek szerves anyagait bontja. Júniustól novemberig terem.

§ Gyömbérgyökérbogár (Byturus ochraceus) – Gyömbér: csn, lk

További információt nem sikerült gyűjteni róla.

§ Közönséges gyömbér (Zingiber officinale) – Gyömbér: csn, lk

Kínában Időszámítás előtt több évszázaddal használták, Marco Polo is említi könyvében. A középkorban jelentős szerepet játszott a fűszerkereskedelemben. A 16. század óta Amerikában is ismert. Ma Dél-Ázsiában, Dél-Amerikában és Nyugat-Afrikában termesztik.

A növény gyökértörzse (Zingiberis rhizoma) szolgáltatja a sajátságosan illatos, csípős, kesernyés ízű fűszert. Aromáját illóolaja, ízét pedig Gingeroltartalma okozza. Cukrot, gyantát, gyantasavat, keményítőt is tartalmaz. Kitűnő gyomorerősítő, étvágyjavító, emésztést elősegítő hatása miatt kedvelik. Főbb fajtái a hámozatlan, fekete „barbadosi” és a hámozott, fehér „bengáliai” gyömbér. Vágva, őrölve, egyes országokban kandírozva (cukrozva) is árusítják. Gyökérgumóját nyersen is felhasználják; ilyenkor előbb meg kell hámozni.

Kevés gondoskodással virágcserépben is nevelhető. Levesek (hús-, bab-, burgonya-, gyümölcs- stb.), levesgombócok, burgonya-, és babfőzelékek, szószok, húsételek, vadhúsok, mártások, sütemények (mézeskalács, keksz stb.), forralt bor, likőrök, pálinkák, keleti ételek, valamint uborka, tök, és gyümölcsök

eltevésénél is használt kitűnő ízesítő.

Ételeinket, csak a főzés utolsó fázisában ízesítjük vele, így kiemeli, teltebbé teszi az ízeket. Intenzív aromája miatt adagolásával takarékosan kell bánni, mert túladagolva kellemetlen, kesernyés ízt ad az ételnek. Angliában, Amerikában a híres „Ingver” sört készítik belőle, de a magyar recept szerint készített „gyömbérsör” is igen frissítő, ízletes ital.

A gyömbér gyökerének hagyományosan gyógyhatást tulajdonítanak, az ezzel kapcsolatos tudományos bizonyítékokat az Európai Gyógyszer Ügynökség (angolul: European Medicines Agency, EMA) monográfiája foglalja össze.

Bizonyítottan csökkenti a hányingert és segíthet az utazási betegség megelőzésében. Ezek mellett tradicionálisan használják egyéb emésztőrendszeri panaszok enyhítésére is, pl. hasi görcsök vagy puffadás ellen. Egyes egyénekben

túlérzékenységi reakció léphet fel vele szemben, nekik, illetve gyermekek számára sem ajánlott.

A gyógynövényüzletekben, patikákban kapszulákban szerezhető be; ezeket az utazás előtt 1-2 órával kell bevenni.

A gyömbér csökkenti a koleszterinszintet, illetve antioxidáns tulajdonságokkal is bír, igaz, utóbbiakat még csak sejttenyészeteken sikerült bizonyítani.

Segít kordában tartani a vércukorszintet, növeli az inzulin hatékonyságát. Szíverősítő, hatékony a rákbetegségeknél, különösen a petefészek- és vastagbélrák ellen, de a tüdő-, mell-, bőr-, prosztata- és hasnyálmirigyrák kóros

sejtjeit is pusztítja.

§ Gyöngybagoly (Tyto alba) – Gyöngy: csn, lk

Aranybarna színezetű 35 cm-es madár, a sötét alfaj melle rozsdasárga, a világosé fehér. Tollazatát nem sávozás, hanem pontszerű mintázat díszíti. A világon szinte mindenhol (kivéve a hideg területeket) megtalálható, kozmopolita faj. Hazánkban a Dél-Dunántúlon a leggyakoribb. Fészkét szinte mindig emberi építményekben, leggyakrabban templomok, kápolnák tornyaiban találhatjuk. Április és augusztus között költ. 4-7 tojását a csupasz aljzatra rakja. A hím vadászik, de csak a tojó eteti a fiókákat. A fiókák három hónapos korukban lesznek önállóak. Tápláléka nagyon változatos lehet, főleg mezei pockot, erdei cickányt (az Alföldön mezei cickányt), házi egeret, erdei egeret fogyaszt. A városok környékén a madarak közül a házi és mezei verebet gyakran fogyasztja. Az 1970-es évektől állománya csökkent, jelenleg 1000 pár körüli. Állandó.

§ Gyöngygomba – tudományos neve: piruló galóca - (Amanita rubescens) – Gyöngy: csn, lk

A kalap 10-15 centiméter szélesre nő meg. Ekkor esernyőhöz hasonlóan félgömb alakúvá válik, és húsbarna-vöröses felszínén nagyszámú finom fehéres-sárga vagy rózsaszín burokmaradvány-darabka látható, ezeket az eső könnyen lemossa. A lehúzható félbőr alatt a hús rózsaszínű. A

Fehér lemezek a tönktől többé-kevésbé távol és sűrűn állnak, idősebb korban gyakran rózsaszín foltossá válnak. A tönk hosszúsága eléri a 15, néha 18 centimétert, 1-4 centiméter vastag, húsa eleinte telt, később szivacsos. Kezdetben fehér alapszínén csupán enyhe rőtes árnyalat látható, végül határozottan vörössé válik. A gallér nagy, lelógó, fehéres-rózsaszínű és erősen rovátkolt.

A piruló galóca június–júliustól egészen októberig lomberdőkben, fenyvesekben elterjedt és gyakori. A gombaismerők nem csupán azért értékelik, mert korán megjelenik, hanem azért is, mert kiadós étkezési gomba. Tartósan nedves idő után esetleg földízű lehet. Nyers állapotban ne fogyasszuk, mert megárthat.

§ Gyöngyvessző (Spiraea) – Gyöngy: csn, lk

A nemzetség rengeteg fajt tartalmaz, többségük dísznövényként elterjedt. Hazánkban közülük 3 faj, a szirti gyöngyvessző (Spiraea media), a fűzlevelű gyöngyvessző (Spiraea salicifolia), és a csipkés gyöngyvessző (Spiraea crenata) védett természetes élőhelyén.

A nemzetség képviselői kertészeti szempontból az alábbi három nagy csoportba sorolhatók. A lombfakadás előtt, illetve ezzel egyidőben, közvetlenül a vesszők oldalrügyeiből virágzó fajok:

(Az ebbe a csoportba tartozó alapfajok a hazánkénál csapadékosabb Klíma növényei.)

Szilvalevelű gyöngyvessző (S. prunifolia):

A legszebb, de legigényesebb , Kelet-Ázsiában már régóta Dísznövényként termesztett, tömvetelt virágú faj. Érdekessége, hogy a faj neve alatt először a termesztett teltvirágú alakot írták le és csak később bukkantak rá Kínában peh tartományban a szimpla virágú, szerény díszű vad alakjára. Felálló, laza ágrendszerű, 2–3 m magas cserje, amely párás klímát és savanyú talajt igényel. Meszes talajon sínylődik, súlyosabb esetben el is pusztul.

S. arguta (S. thunbergii x S. multiflora):

Hibrid származású faj. Vékony, felálló ágrendszerű, 1,5 m körüli cserje. Levelei aprók (2–4 cm), élénkzöld színűek, keskeny lándzsásak vagy keskenyen visszás-tojásdadok, szélük fűrészes. Fehér virágait április-május elején dúsan hozza a vesszők teljes hosszán. Jó kerti viszonyokat igényel, a savanyú talajt és rendszeres vízellátást kedveli. A mészre kissé érzékeny.

Hamvas gyöngyvessző (S. x cinerea) (S. cana x S. hypericifolia):

Szintén hibrid faj. Az előző fajjal gyakorlatilag azonos időben és hasonlóan gazdagon virágzó, de annál lényegesen edzettebb. Hazánkban a szélsőségek kivételével mindenhol kielégítően fejlődik. Vékony vesszői felfelé, majd oldalra hajlanak, termete ettől inkább félgömb alakú. Levelei a Spiraea argua leveleivel azonos méretűek és formájúak, de ép szélűek, színükön és fonákukon egyaránt finoman selyemszőrösek, hamvasak. Elterjedt fajtája a 'Grefsheim'.

A lombfakadás után a vesszők oldalrügyeiből fejlődő rövid leveles hajtásokon nyíló fajok:

(Ebbe a csoportba tartozó fajok az előző csoporthoz hasonlóan fehérek, tavasszal virágoznak, de valamivel később, kevéssel a lombfakadás után, május közepén-végén. Többségük a hazánkhoz hasonló klímájú vidékekről származik, ahol a félszáraz erdők cserjeszintjében vagy szélein élnek vadon. )

Szirti gyöngyvessző (S. media):

Délkelet-Európában és Ázsiában honos, Magyarországon az alacsonyabb hegyvidék sziklás lejtőin, sziklagerincein alkot összefüggő cserjéseket. 1-1,5 m magas, tarackokkal terjedő tövű cserje. Hosszúkás tojásdad levelei fonákukon gyéren szőrösek, a Mecsekben és a Pilisben élő S. media var. oblongifolia esetében kopaszok. Viszonylag későn, júniusban virágzik. Közepes szárazságtűrő és közepesen árnyéktűrő növény. Terjedő tövével rézsűk megkötésére is alkalmas. A szirti gyöngyvessző természetes élőhelyén Magyarországon védett!

Előfordul többek között a Zempléni-hegység, Aggteleki-karszt, Bükk-vidék, Mátra, Börzsöny, Visegrádi-hegység, Balaton-felvidék, Mecsek több pontján is, sziklai törpecserjések, sziklaerdők, karsztbokorerdők, cseres-tölgyesek, sziklagyepek, ritkán löszcserjések élőhelyeken.

Kerti gyöngyvessző (S. x vanhouttei) (S. cantoniensis x S. trilobata):

mereven felálló ágú, 1,5-2 m magas cserje, ami edzettsége és igénytelensége révén a legszélesebb körben elterjedt. Nyírott vagy nyíratlan sövénynek, térhatároló cserjefoltok kialakítására, de szoliterként is jól mutat.

Gömbölyded, 1,5-2,5 m magas cserje, ami nemrég került kultúrába. Edzettsége megközelíti az előző fajét, de annál jóval látványosabb és gazdagabban virágzik, ezért szoliternek és térhatároló cserjének alkalmasabb. Divatos fajtája a típusnál valamivel alacsonyabb és gazdagabban virágzó 'Snowmound', de egyéb fajták elterjedésére is számíthatunk.

S. chamaedryfolia:

Ívesen elhajló ágú, tarackokkal erősen terjedő tövű, mintegy 1,5 m magas cserje. Az Ázsia északkeleti részén honos alapfajnál értékesebb a var. Ulmifolia (szillevelű gyöngyvessző), mivel magasabbra nő és félgömb alakú virágzatai csaknem kétszer akkorák. Hozzájuk igen hasonló megjelenésű a hibrid származású S. x schinabeckii. Mindhárom említett fajt, illetve változatot a nagyjából azonos (szerény) megjelenés, de elég jó szárazságtűrés és rendkívül erős, agresszív terjeszkedés jellemzi.

Kiválóak ezért meredek rézsűk megkötésére, vagy extenzív zöldfelületen nagy, összefüggő talajtakaró-foltok kialakítására.

S. trilobata 'Fairy Queen':

Gömbölyded termetű, 1,5 m magas cserje, szélesen tojásdad és a felső harmadokban jellegzetesen háromkaréjos levelekkel. Az alapfaj hazája Észak-Amerika, az említett fajtája az utóbbi években van terjedőben. Igényei hasonlóak a S. media-hoz.

Kantoni gyöngyvessző (S. cantoniensis):

Hazája Kelet-Ázsia. Széthajló ágú, 1,5 m magas, félgömb alakú cserje. Levelei 3–6 cm-esek, széles lándzsásak, mélyen fűrészesek. Virágai valamivel nagyobbak, mint az eddig felsorolt fajoké. Telt virágú fajtája a 'Lanceata', ami az alapfajnál ugyan gyengébb növekedésű és kissé fagyérzékeny, de sokkal mutatósabb. Normál kerti viszonyokat, napos vagy félárnyékos fekvést kíván.

Nyáron, az idei hajtások végén nyíló fajták:

(A csoport képviselőinek többségében már a rózsaszínű vagy csaknem piros virágok dominálnak és néhány fajnál vagy fajtánál csak fehérek. Közös tulajdonságuk, hogy üde, némely esetben nyirkos talajokat kedvelnek, az erősen meszes talajokra érzékenyek.)

Pompás gyöngyvessző (S. x bumalda) (S. japonica x S. albifolra):

Gömbölyded, 60–80 cm magas cserje, amely nálunk többnyire Félcserjeként viselkedik. Levelei mindkét oldalon kopaszok. Nagy, lapos bogernyőben nyíló virágai június végétől több hullámban nyílnak egész augusztus végéig. Igényes

növény, az átlagosnál kissé nyirkos talajokat kedveli.

'Anthony waterer' fajtája bíboros rózsaszín virágú, leveleinek egy része rózsaszínű, illetve rózsaszínes fehéres tarka (csíkozott a vírusfertőzéstől). Erősen

mészérzékeny, igényes fajta. 'Froebellii' – már erőteljesebb növekedésű és edzettebb fajta. levelei szélesebbek, kihajtáskor és ősszel bronzos színűek, virágai sötét lilás-pirosak.

Japán gyöngyvessző (S. japonica):

Az előző fajhoz hasonló, de valamivel magasabbra nő és kisebb virágzatú. Levelei alul, az erek mentén enyhén szőrözöttek. Hazája Japán.

Fajtái közül a sötétvörös 'Atrosanguinea', illetve a hasonlóan sötét színű 'Ruberrima', valamint a törpe növekedésű , világos rózsaszínű 'Little Princess'

terjedt el.

Nyugat-Európai divatnövény a 'Shirobana' fajta, amely virágai részben fehérek, részben rózsaszínűek illetve pirosak.

Fűzlevelű gyöngyvessző (S. salicifolia):

Felálló ágú, 1,5 m magas, tarackokkal terjedő terebélyes cserje. Rózsaszín virágai június-júliusban nyílnak.

Délkelet-Európától Japánig nagy területeken őshonos, nálunk a

Nyugat-Dunántúlon lápos, vizes területeken, savanyú talajon él vadon. Természetes állományai hazánkban védettek. Előfordulása Belső-Somogy. Erősen mészérzékeny, meszes talajon csak közvetlenül a víz mellé, mészben szegény talajon is telepíthető.

S. billiardii (S. douglasii x S. salicifolia):

Az előző fajtól valamivel tartósabb és gazdagabb virágzásával, szürkészölden molyhos levélfonákával és jobb mésztűrésével különbözik. Elsősorban az ország

nyugati részein és a Nyírségben telepítik széles körben. A gyöngyvesszők szaporítása fás dugványozással történik, a gyengébb növekedésű fajokat általában nyár eleji zölddugványozással szaporítják.

§ Gyöngyike – tudományos neve: fürtös gyöngyike - (Muscari neglectum) – Gyöngyike: lk

Száraz gyepekben, sziklás helyeken, tölgyesekben közönséges, de kertek díszeként is termesztett, hagymás növény. Sötétkék vagy kékeslila, gömbölyded, illatos Virágai kb. 5 mm-esek, hosszúkás, összeforrt húsos lepellevelekből állnak. A pártacimpák kicsik, fehéresek. A virágok a tőkocsányon ülnek, rövid fürtös virágzatot alkotnak, melynek felső virágai terméketlenek. Levelei keskeny szálúk, tőállók, színükön csatornásak, felső részükön visszahajlók, a tőkocsánynál hosszabbak. Március-áprilisban virágzik. Termése háromszögletű, sokmagvú toktermés.

Népies nevei: béka- vagy kígyóhagyma, györgyike, kék gyöngyvirág, kígyóvirág, mezei jácint, pézsmabimbó, Szentgyörgyvirág.

§ Hortobágyi kékesszürke gyöngyös – tudományos neve: gyöngytyúk – (Numida meleagris) - Gyöngyös: csn

Fehérrel pettyezett fekete tollú fácánféle háziszárnyas; Numida meleagris.

A név első írásos említése 1780: „Numida Meleagris. Gor-Tyuk. Gyöngy-tyúk Perlhuhn” (TESz.). A gyöngytyúkot gyöngyös fejéről, apró pöttyös, fehérrel

pettyezett tollazatáról nevezték el. Gyakran vettük át az állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, itt a magyar terminus

tükörszó; vö. ném. Perlhuhn ’Numida meleagris’ (uo.). Hasonló összetétel számos nyelvben megvan, például észt pärlkana, holl. parelhoen, cs., szlk. Perli ka, norv. perlehøne, sv. pärlhöna (W.).

Latin szaknyelvi nemi nevében az ókor észak-afrikai Numídia birodalmának nevéből származik, származásra utaló terminus. Lat. meleagris fajneve egy argonauta, Meléagrosz nevét őrzi, akinek halála a monda szerint vigasztalhatatlanná tette nővéreit. Gyöngytyúkokká változtak, és szárnyaikat gyöngy formájú könnycseppekkel permetezték be. A gyöngytyúk (vélt) származására utal sp. gallina de Guinea, mac. indiska kokoška, port. galinha d’Angola, szárd pudda de Ìndia (W.) elnevezése.

A gyöngytyúk az egyetlen hagyományos házi baromfifajunk, amely Afrikából származik. Vadon élő őse a Szaharától délre élő sisakos gyöngytyúk. A háziasított változat szinte alig különbözik vadon élő ősétől. Domesztikációja nem eredeti élőhelyén történt, hanem egy, a Földközi-tenger partvidékén élő, máig ismeretlen nép által. Amikor az ókori Egyiptomban vallási okokból betiltották a tyúktartást a Kr. e. II. évezredben, a házityúk szerepét a gyöngytyúk vehette át.

Fennmaradt adatok szerint a görögöknél a Kr. e. IV. században háziállat volt. A rómaiak valószínűleg a görögök vagy az egyiptomiak közvetítésével ismerték

meg. A Kr. u. I. században már a birodalom távolabbi részein is ismerték.

Okleveles emlékek szerint Magyarországon a gyöngytyúkot a XIII. században már tartották, elsősorban a kolostorokban és a főúri vadaskertekben díszmadárként. A paraszti gazdaságokban csak a XIX. század végén terjedt el, elsősorban a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon. Tenyésztésének virágkora a XX. század első fele volt, ekkor Magyarország is Európa élvonalába tartozott. Vadmadárként szállították külföldre. Tenyésztésének központja a II. világháború után a Hortobágyi Állami Gazdaság volt. Magyar gyöngytyúkfajták: Magyar parlagi gyöngytyúk, Hortobágyi hibrid gyöngytyúk, Hortobágyi kékesszürke gyöngyös.

§ Gyöngyvér – tudományos neve: nagy lilik – (Anser albifrons) – Gyöngyvér: lk

A vadlibához hasonló, de annál kisebb és sötétebb színű, nálunk átvonuló madár; Anser albifrons.

A madárnév 1795 k. adatolható először lillik alakban (TESz.). 1834-ben lilik (Kassai). Ez a madárnév is hangutánzó eredetű. Hangja éles „lilik-lilik”,

erről kapta a nevét. Mint Chernel írja, e madár hangja „vonulás közben a magasban is megkülönbözteti a többi vadlúdfajtól.” Finn és észt nevében is van

hangutánzó elem: fi. isokiljuhanhi, észt kiuhani (KissMad.), azaz ’sivító lúd’. Hasonló a ném. nyelvjárási Lachgans és Helsinggans ’ua.’ (Brehm), vagyis

’kacagó lúd’, illetve ’hangosan éneklő lúd’ neve. A nagy lilik a kis lilikkel van korrelációban.

A latin szaknyelvi genusnév a kacsa lat. anser neve. A lat. albifrons fajnév pedig ’fehér homlok’ jelentésű.

régtől adatolható gyöngyvér elnevezése: 1395 k. gengyer (BesztSzj.), 1621: gyoengymadar (MA.), 1708: gyöngy vér (PP.), 1793: gyöngy-vér (Grossinger),

1798: gyöngy vér (Gáti), 1799: gyöngyvér (Fábián); N. gyöngy-vír, gyöngyér (ÚMTsz.). A névadási szemlélet háttere az, hogy „Temesvári Pelbárt óta nálunk

is az a rege fűződik hozzá, hogy a gyöngyéből, fehér homlokából fakadt vér festette a csőrét vörösre” (MNy. 1935). Összefügg ezzel a névvel a hókás lúd

(R. 1898: Nom.), hókás vadlúd (1899: Chernel), az elnevezésben a jelző a madár csőre felett lévő fehér homlokfoltra utal; vö. ném. Bläβgans, weiβstirnige Gans (VNAE.), lat. szaknyelvi Anser albifrons, észt suur-laukhani (KissMad.), ang. white-fronted goose, or.белолобый гусь(EL.). A névben a hókás jelző

a ’fehér folt bizonyos állatok homlokán’ jelentésű hóka származéka.

A lengyel lúd (Nom.), lengyel liba nevének az a magyarázata, hogy a nagy lilik Magyarországon nem állandó madár, hozzánk észak felől, az idő hidegre fordulásával érkezik, Lengyelország irányából. A németben is megvan a szó szerinti megfelelő, a polnische Gans ’ua.’ (VNAE.) terminus.

A nagy lilik ’Anser albifrons’ a madarak osztályának a lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe, a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Oroszországban, Észak-Amerikában és Grönlandon honos. Vizek közelében, folyóparton, tengerparti dombokon költ. A Kárpát-medencében rendszeres vendég, néha áttelel. A vízparthoz közeli, nyílt élőhelyeket kedveli. Hazánkban az egyik legnagyobb tömegben megjelenő vadlúdfaj. Október és március között nyári ludakkal és vetési ludakkal keveredett csapatai minden jelentősebb vizes élőhelyen megfigyelhetőek. A Kárpát-medence fontos telelőhelyük. A pihenőhelyeken nyári ludakkal és vetési ludakkal együtt alkot nagy csapatokat, de köztük időnként ritkább fajok, mint a hasonló színezetű kis lilik ’Anser erythropus’ is előfordul, mely mára rendkívül ritka, veszélyeztetett madár. Eurázsiában költ az északi erdőhatár közelében, télen délre vonul. A Kárpát-medencében rendszeres vendég, néha áttelel.

§ Májusi gyöngyvirág (Convallaria majalis) – Gyöngyvirág: lk

A gyöngyvirág (Convallaria majalis) a spárgafélék (Asparagaceae) családjába, a Nolinoideae alcsaládba tartozó Convallaria nemzetség egyetlen faja.

Európában és Ázsia mérsékelt éghajlatú tájain őshonos, elsősorban tölgyesekben fordul elő, de megterem lombos erdőinkben, ligetekben és bárhol, ahol a talaj nyirkos. Még meszes talajon is tenyészik, ha árnyékba telepítik, és a föld nem szárad ki hamar. Kedvelt lágyszárú, évelő virág és gyógynövény, sokfelé kertekben ültetik.

A talajban tarackszerű, vékony, elágazó rizómái futnak. Ebből fejlődik a hajtás, aminek a csúcsi részén hártyás allevelek és 2 hosszú nyelű, élénkzöld lomblevél fejlődik. A levelek lemeze 10–20 cm hosszú, elliptikus, hegyes csúcsú.

Drogja a lomblevele (Convallariae folium), amit a gyógyszeripar dolgoz fel.

Rendkívül mérgező növény:

szívglikozidjai (convallatoxin) és szaponinjai rendszertelen és lassú pulzust, hasi fájdalmat és hasmenést okoznak. Közepes mennyiségben fogyasztása halálhoz vezet. Külsőleg ízületi bántalmak ellen használják, más anyagai szívgyógyszerek.

Virágzási ideje május-június között van.

A gyöngyvirág Jugoszlávia szimbolikus növénye volt, és 1967-ben Finnország nemzeti virágává nyilvánították.

§ Szent Györgyfű – tudományos neve: egylevelű kigyónyelv - (Ophioglossum vulgatum L.) – György: csn, lk

– További nevei: Szent Györgyfű. – Term. r.: Kigyónyelvfélék. Ophioglossaceae.).

Évelő. 5–25 cm. Szára egylevelű; levele hoszszúkás tojásalakú, épszélű, tompahegyű és szárölelő. A lomblevél nyeléből kiágazó termőfüzére szártetőző. 15–20 cm. hosszú, mindenik oldalán egy-egy sor (15–25)

ülő spóratokkal. Terem száraz, vagy kissé vizenyős réteken szórványosan hazánk hegyvidékén. Spóraérés: 6–7.

§ Györgyike – tudományos neve: dália – (Dahlia) – Györgyike: lk

Gumós gyökerű, évelő kerti dísznövény; Dahlia.

1844-ben Petőfi Sándor egyik költeményében dahlia néven szerepel. Egy évvel később Jósika Miklós ír a dáliákról. 1847-ben Tótfalusi Miklós Virágkedvelő

című könyvében bukkan föl a szaknyelvben: dálya. Később dáhlia alakban is megtalálható, a népnyelvben dálja.

Nemzetközi szó; az angolban és franciában dahlia, a spanyolban dalia, az oroszban dálija, a németben Dahlie, alighanem ez került át latinosított végződéssel a magyarba, de fennáll természetesen annak a lehetősége, hogy a botanika latin szaknyelvéből jutott nyelvünkbe.

A mexikói növény először 1789-ben virágzott ki a madridi füvészkertben azokból a magokból, amelyeket Cavanilles abbénak, az ottani botanikus kert igazgatójának küldtek. Ő ismerteti 1791-ben Dahlia pinnata néven az akkoriban elhunyt svéd botanikus, Andreas Dahl, Linné tanítványának emlékére Icones et descriptiones plantarum című könyvében. Egy évtized múlva Karl Ludwig Wildenow, berlini botanikus – nem ismerve Cavanilles leírását – a növényt barátjáról, a szentpétervári akadémia tagjáról, Johann Gottlieb Georgiról georginának nevezte el. Kétnevű növény tehát, ami a tengerentúlról behozott növények esetében – érthető okokból

– egyáltalán nem ritka jelenség.

Társnevének, a georginának megfelelője a magyarban a népnyelvi györgyike vagy györgye. A moldvai csángó nyelvjárásba került át az azonos jelentésű román gherghină, több alakban: gërgina, gyergyina, gyërgyina.

A Dahlia tizenöt faja Mexikóra és Guatemalára szorítkozó elterjedésű, lágy szárú növény, gyökérgumós; némelyik több méter magasra megnő. Mexikóban már régóta termesztik, és éppen azokat a típusokat, amelyeket Európába a XVIII. század idején hoztak be. Ezekre vezethető vissza az összes mai díszdália, amelyeket Dahlia variabilis névvel foglaltak össze.

Eleinte mint közönségnek szánt kerti virágot kezdték termeszteni a karlsruhei kertészetben a XIX. század elején; a köstritzi dáliatenyészet 1824-től többféle dáliaújdonságot hozott piacra. 1826-ban Angliában hatvan fajtát termesztettek, 1844-re már ezerkétszázat. Franciaországban dálialáz tört ki, és csaknem elérte a tulipánőrület méreteit. Ma már több ezer változata van a dáliának.

§ Cseresznyefa gyümölcsösgomba (Dermea cerasi) – Gyümölcsös: csn

Syn.: Peziza cerasi 

A termőtest 2-5 mm, a kéreg alól sűrű csoportokban kitüremkedik, fiatalon gömbformájú, majd párnaszerűen domború. Megérve érdes felületű, fekete-barnásfekete színű, körbevéve egy barna színű kiugró szegéllyel. A termőtest külső oldala barnásfekete színű. A medulla (a gomba belseje) friss állapotban feltűnő sárga-zöldessárga színű. 

Mikroszkópos jellemzők. A spóra formája ellipszoid-orsó, néha egyenes vagy kissé ívelt oldalakkal, sima, áttetsző, 1 vagy több olajcseppel, 1 válaszfallal.

A spóra mérete: 15-25 x 4-5 µm. A parafízisek vékonyak, néha a csúcsukon villásan elágaznak, szeptáltak. 

Előfordulása vadcseresznye (Prunus avium) és meggy (Prunus cerasus) halott ágain, tavasszal nő. Ritka tömlősgomba faj. Étkezésre alkalmatlan. 

Megjegyzés: A Dermea nemzetség legtöbb faja gazdaspecifikus. 

§ Fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides) – Gyűrű: csn

A fürtös gyűrűvirág 50–100 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Szára erőteljes, sokszorosan elágazó, a csúcs felé pelyhesedő, dúsan leveles. Érdesen rövidszőrös, nagy levelei szórt állásúak, mindkét végén kihegyesedő, megnyúlt, ellipszis alakúak.

Július végétől október közepéig virágzik. Nem feltűnő, sárga csöves virágokból álló, kb fél cm. átmérőjű fészkes virágai a levelek hónaljából nőnek ki;

gyakran csüngenek. Magvai október-novemberre érnek be.

Hasonló faj a bókoló gyűrűvirág (Carpesium cernuum), de annak hajtáscsúcson fejlődő, bókoló virágai jóval nagyobbak (1–2 cm-esek).

Eurázsiában honos: Dél-Európától Elő-Ázsián, Afganisztánon,

Indián, Kínán keresztül egészen Japánig megtalálható. Magyarországon Dél-Zalában, Belső-Somogyban, a Dráva-síkon, a Sárközben, a Mohácsi-síkon, a Mohácsi-szigeten és a Duna-Tisza közén vannak állományai.

Ligeterdők, gyertyános-tölgyesek, ártéri gyomtársulások növénye. Inkább mészkedvelő. Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 5 000 Ft.

Az egész növény vértisztító, skorbutellenes, összehúzó, hánytató, köptető, lázcsillapító, hashajtó és sebgyógyító hatású. Főzetét hörghurut, mandulagyulladás, kelések, fekélyek, kígyómarás kezelésére használják. Szárának nedvével rovarcsípést és torokfájást kezelnek.

Termésének főzete féregűző. Magva gyulladáscsillapító, vízhajtó, hashajtó, féregűző, köhögés elleni hatással bír. Gyökere vízhajtó és féregűző. A növényt rovarölőként is alkalmazzák.

§ Gyűrűspilla (Malacosoma neustria) – Gyűrűs: csn

Végezetül vannak olyan majdnem színtiszta gyertyános állomások is, amelyek fagyzugokban alakultak ki, ahol csupán a legkevésbé fagyérzékeny lombosfák képesek megélni, pl. töbrökben, mély, árnyékos völgyekben stb. Mivel a gyertyán lombja eléggé lágy szöveti szerkezetű, igen sokféle rovar fogyasztja. A legtöbb olyan hernyó táplálkozhat vele, amely egyébként bükkön, illetőleg tölgyön fejlődik.

Ezért akár a t-betűs pávaszem (Aglia tau), akár a hamvasszövő (Dasychira pudibunda), a bükkfa-púposszövő (Stauropus fagi) gyakran fordul elő gyertyános-tölgyeseinkben is, de tömegesek a gyertyános-tölgyesekben azok a lombfogyasztó fajok is, amelyek különböző típusú tölgyeseinkben, pl. cseres-tölgyesekben és melegkedvelő tölgyesekben szoktak nagymértékű lombrágásokat okozni, amilyen a gyapjaslepke (Lymantria dispar), a gyűrűspilla (Malacosoma neustria), az aranyfarú szövő (Euproctis chrysorrhoea), a kis téliaraszoló (Operophthera brumata), a nagy és az aranyszín téliaraszoló (Erannis defoliaria, Agriopis aurantiaria) stb.

Közülük az aranyszín téliaraszoló hernyója éppen legnagyobb mértékben a gyertyán lombját fogyasztja, a többi gyakorlatilag tápnövény-közömbös. Ritkábban még a tölgy zöld sodrólepkéje (Tortrix viridana) is károsítja a gyertyán lombozatát, különösen olyankor, amikor a tölgyé már nem biztosít számára elegendő táplálékot. Általánosságban is jellemző, hogy amikor a felső lombkoronaszintben a lombfogyasztó hernyók már elfogyasztották a tölgyek lombozatának 30–40%-át, elkezdődik a hernyóknak a cserjeszint irányába és a másodlagos, már nem optimális tápnövények felé irányuló vándorlása. Ilyenkor a hernyók a szövőmirigyükből kibocsátott váladékból képződő fonálon csüngve ereszkednek alá, és keresik meg táplálékukat.

§ Gyűrűsférgek – Gyűrűs: csn

Valódi testüregük van (másodlagos testüreg, coeloma). Szelvényezett állatok, testük a fejlebennyel (prostomium) kezdődik, mögötte található a szájnyílás a peristomiumon. A peristomium után következnek a test szelvényei. A test végén a pygidium található a végbélnyílással.

Osztály: Polychaeta – Soksertéjű gyűrűsférgek

A fejlebenyről és a peristomiumról tapogatók és tapogatókacsok eredhetnek, érzékszerveik jól fejlettek. A szelvényekről csonklábak (parapodium) erednek. Váltivarúak, többségük trochophora lárvával fejlődik. Döntően tengeriek, gyakran gyorsmozgású ragadozók, vagy szűrögetők, üledékfalók.

Alosztály: Scolecida

A fejlebeny jól láthatóan elkülönül a test többi részétől, a csonklábak a test teljes hosszában egyformák. A feji vég függelékei (tapogatók és a tapogatókacsok) hiányoznak.

Család: Aeolosomatidae – Olajosgiliszták

Édesvíziek, testhosszuk 0,3–1 mm, a testükben színes epidermális mirigysejtek találhatók, vörös vagy zöld, sárga árnyalatokban, olykor színtelenek. A mirigysejtekben vakuola található, de szerepe egyelőre ismeretlen. A szelvények

közti válaszfalak nem látszanak, csak a serték alapján lehet következtetni a szelvényességre. A serték szelvényenként négy kötegben helyezkednek el, változó számú sertével. Jellemzően ivartalanul szaporodnak, 3–4 egyedből álló

állatláncokat képezve.

A Hystricosoma chappuisi epibionta, tízlábú rákok páncélján él.

Az Aeolosoma fajok szabadonélők, álló– és lassúfolyású vizek alzatán mikroszervezeteket és szerves törmeléket fogyasztanak.

Család: Parergodrilidae

A család egy talajlakó és egy tengeri üledékben élő fajt tartalmaz. Közös jellemzőik a testfüggelékek és a szelvényszám redukciója, továbbá az ivarszervek anatómiai tulajdonságai.

Parergodrilus heideri. 1 mm hosszú, teste henger alakú, 8–9 sertét hrendzó szelvény alkotja. Semmilyen testfüggeléke nincsen. Sertéi egyszerűek, pálca alakúak. A hím nagyon ritka, valamivel kisebb a nősténynél. Petéit a talajon helyezi el. Életmódja és szaporodása kevéssé ismert. A két ismert talajlakó soksertéjű gyűrűsféreg–faj egyike, Magyarországon középhegységi talajokból ismert. Teste a tengeri üledéklakó fajok leegyszerűsödött felépítésére emlékeztet, az alacsony szelvényszám, a függelékek és érzékszervek hiánya talajban is előnyös tulajdonságok.

A Hrabeiella periglandulata taxonómiai helye és filogenetikai rokonsága még nem ismert, de szintén talajlakó.

A Parergodrilus fajjal mutatott hasonlóság valószínűleg konvergens fejlődés eredménye, nem közeli rokonok.

Teste 15 sertéket viselő szelvényből áll, mindössze 1,5–2 mm hosszú, sertéi lapátszerűek. Epidermális mirigyei kerek, fehér foltokból álló mintázatot rajzolnak a testfelszínre. Testfelépítésében ötvöződnek a nyeregképzők és a soksertéjű gyűrűsférgek tulajdonságai. Nincs nyerge, hermafrodita, de belső szerveinek elhelyezkedése a soksertéjűekére jellemző. A hím ivarszervek a 6. szelvényben, a petefészek a 12–13. szelvény határán helyezkednek

el. Hazánkban a nyugati középhegységi erdők talajából ismert kozmopolita faj.

Osztály: Clitellata – Nyeregképzők

Jellemző rájuk a homonóm szelvényesség, a testfüggelékek (tapogatók, tapogatókacsok és csonklábak) hiánya. A serték a szelvényeken helyezkednek el, méretük és számuk redukált a soksertéjű gyűrűsférgekéhez viszonyítva és

hiányozhatnak is. Hímnősek, névadó tulajdonságuk az ivarérés után, vagy a szaporodási időszakban fajra jellemző szelvénycsoporton megjelenő, epidermális eredetű mirigyes vastagodás, a nyereg, amelynek szerepe a szaporodásban és a kokonképzésben van. Párzás után a nyereg által termelt kocsonyás váladék gyűrűszerűen előrefelé lecsúszik az állat testéről, miközben az ivarnyílás és az ondótartály nyílása előtt elhaladva felveszi az ivartermékeket. A lecsúszó gyűrű két nyitott vége összeszárad és egy enyhén kihegyesedő tojásdad kokont képez, a megtermékenyülés már ennek belsejében történik. Közvetlenül fejlődnek. A szelvényszám, a nyerget alkotó szelvények száma és elhelyezkedése, az ivarszervek és ivari nyílások helyzete fontos bélyegek a fajok azonosításánál.

Alosztály: Oligochaeta – Kevéssertéjű gyűrűsférgek

Méretük közelítőleg 1–1500 mm között lehet, édesvízi és döntően szárazföldi állatok. Rendszerezésükben a serték minősége és mennyisége, valamint az ivarszervek és –nyílások elhelyezkedése döntő szerepet játszanak. Közel

10 000 fajjal a gyűrűsférgek legnagyobb csoportját alkotják. Rendszerük erősen átalakulóban van az újabb, molekuláris filogenetikai vizsgálatok eredményeként.

Rend: Haplotaxida

A nyereg többnyire egy sejtrétegű, 6 szelvényen helyezkedik el. A serték száma szelvényenként 2–8.

Család: Haplotaxidae – Zsinórgiliszták. Igen hosszú testű, vékony férgek.

Haplotaxis gordioides. Teste 30–33 cm hosszú, csupán néhány mm széles, merevsége a húrférgekre emlékeztet. Tiszta, hideg áramlóvizekben, hegyi patakokban és barlangi vizekben él.

Rend: Tubificida

Egy pár heréjük van, mögötte egy pár petefészek található. Az ivarnyílás a here szelvénye mögötti szelvényen található. A nyereg az ivarnyílások régiójában található.

Család: Naididae – láncosgiliszták

A fejlebeny hasi oldala nem csillós. Az élő állat átlátszó vagy vöröses, a szelvényhatárok látszanak, a szelvények közötti válaszfalak jól fejlettek. A nyereg az 5–7. vagy a 12. szelvényeken van, nem feltűnő.

Nais spp. – láncosgiliszták. Testüket nem borítják be homokszemcsék, a háti oldalon serték, valamint hosszabb, vékonyabb, hajlékonyabb képletek, ún.szőrserték is vannak. A szőrserték simák és a test átmérőjéhez képest

általában rövidebbek. A 2–5. hasi serték rendszerint hosszabbak a többinél. A 6. szelvénytől kezdve a háti oldalon sertekötegek figyelhetők meg. A kötegekben szőr– és tűserték vannak, utóbbiak a szőrsertéknél vastagabbak és

nem hajlékonyak. Általában van szemfoltjuk. Ivartalan szaporodás során állatláncokat képeznek. A közel 30 faj között számos kígyózó, spirális vagy oldalazó mozgással úszhat, innen ered tudományos nevük (Nais: najád, vízi

nimfa a görög mitológiában). Szerves anyagban gazdag álló– és áramlóvizek alzatán élnek, olykor a nyílt vízben is előfordulnak, vízi mikroszervezeteket fogyasztanak.

§ Barna gyűrűstinóru (Suillus luteus) – Gyűrűs: csn

Nagy területen elterjedt gombafaj. A tinórugomba-alkatúak (Boletales) rendjén belül inkább a Suillaceae családba sorolják, és nem a tinórufélék (Boletaceae) közé.

Az egész északi féltekén elterjedt, hidegebb, mérsékelt övi klímát kedvelő faj. Májustól novemberig, kéttűs fenyő (erdei és feketefenyő) alatt növő, gyakori faj. Szeptemberben és októberben gyakran csoportosan is megjelenik.

Kalapja 3–15 cm átmérőjű, kissé púposan domború, majd ellaposodik. Sárgás, csokoládé vagy sötétbarna, felülete nyálkás, ragadós, szárazon fénylő, bőre könnyen lehúzható.

Csöves része eleinte szűk pórusú, halványsárga, idővel piszkos olívsárga, okkersárga, sárgásbarna lesz.

Tönkje 3–8 cm hosszú, 3–6 cm vastag, többnyire hengeres, fehéres, majd ibolyásbarna gallérja van. A gallér fölött a tönk halványsárga, barnás szemcsékkel díszített, a gallér alatt feketésbarnás, sima felületű.

Húsa hamar puhul, fehéressárgás, színe nem változik, kissé gyümölcsillatú, gyengén savanykás ízű.

Ehető gomba. Néhány embernél olyan allergiás tüneteket válthat ki mint a Begöngyöltszélű cölöpgomba.

Nem téveszthető össze más gombával. Élőhelye és hártyás gallérja miatt jól felismerhető. Fiatalon hasonlíthat hozzá az ehető Szemcsésnyelű fenyőtinóru.

§ Pihés gyűszűgomba (Schizophyllum amplum) – Gyűszű: csn

Syn.: Auriculariopsis ampla, Cytidia flocculenta, fülecskegomba

Termőteste 0,5-1,5 cm széles, fiatalon gömbszerű, majd csésze, végül tányér formájú. Külső oldala eleinte erősen pihés, pelyhes, később gyapjas, nemezes, fehéres-krémszínű. Belső oldala, a termőréteg erezett, ráncos, fénylő, húsokkerbarnás. Állaga frissen kocsonyás, szárazon víasszerű. 

Előfordulása szeptember-november, elhalt lombos fák anyagán, főleg rezgő nyáron. Hazánkban ritka gombafaj, szaprobionta. 

Étkezésre alkalmatlan, ha megtalálnánk, hagyjuk termőhelyén. 

§ Piros gyűszűvirág (Digitalis purpurea) – Gyűszű: csn

Az útifűfélék (Plataginaceae) családjába, a Digitalis nemzetségbe tartozó, erdei irtásokon, sík és hegyvidéken előforduló növényfaj.

Európa legnagyobb részén megtalálható, az északi részek kivételével. Magyarországon vadon nem fordul elő, kertekben dísznövényként használják. Minden része mérgező!

A piros gyűszűvirág kétéves növény, az első évben fejlődnek ki a levelei, a második évben alakul ki a virágos hajtása. Az egész növényt finom szőrök borítják. Szára 50–70 cm magas, egyenes.

Levelei durvák, lándzsa alakúak, 20–40 cm hosszúak, nyelük szárnyas. Virágai 3–4 cm hosszúak, lecsüngőek és harang alakúak, a pártatoroknál sötét foltok láthatóak. Virágai a hajtáson azonos oldalon alkotnak fürtöt.

Termése toktermés, tojásdad alakú, 1,5 cm hosszú, fekete színű.

Az orvoslásban a növény szárított leveleiből kinyert digitoxint alkalmazzák, szívelégtelenség kezelésére. A hatásos és mérgező dózis között kicsi a különbség, ezért digitoxin alkalmazásakor szigorúan követni kell az Orvos utasításait, a növény háziszerként nem használható.

A mérgezés főbb tünetei: lassú szívfrekvencia (de később szapora szívverést is okozhat), hányinger, hányás, látási zavarok. Halált okozhat.

A növény tartalmaz egy digoxigenin nevű szteroidot is, melyet jelölőanyagként (főként nukleinsavak jelölésére) használnak a molekuláris biológiai kutatásokban.

A piros gyűszűvirágot dísznövényként is termesztik.

Hasonló vagy rokon fajok:

Rozsdás gyűszűvirág (Digitalis ferruginea);

Gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata);

Kisvirágú gyűszűvirág (Digitalis lutea);

Sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora).

H fejezet; 108

§ Hólyagos habszegfű (Silene vulgaris) – Hab: csn

Eurázsiában és Észak-Amerikában elterjedt, jellegzetesen felfújt csészéjű szegfűféle vadvirág.

Egyéb elnevezései hólyagfű, délcike, sikapár.

A hólyagos habszegfű 20–50 cm magas, évelő, lágyszárú, mélyen gyökerező növény. Szára felálló, esetleg kissé elfekvő. Levelei keresztben átellenesek, a száron ülők, szőrtelenek (csak élükön pelyhesek), hullámos szélűek, halványzöld vagy szürkészöld színűek. Alakjuk lándzsás vagy tojásdad.

Június és augusztus között virágzik. Virágzata laza bogernyő. A virág egyivarú (vagy porzós vagy bibés), öt mélyen szelt, fehér sziromlevélből áll; bibéi messze kinyúlnak a szirmok közül. Porzószáma 10. Szirmainál feltűnőbb hólyagszerű, felfújt, zöld, zöldessárga vagy fehéres, hálózatosan recés, 20 főerű csészéje. Az erek sötétebbek az alapszínnél, zöldesek vagy rózsaszín árnyalatúak. A csésze csúcsa ötfogú. A virág átmérője 2–3 cm. Éjjeli lepkék porozzák be, ezért csak este kezd el illatozni. Bőséges nektártartalma miatt méhek is látogatják.

Termése toktermés; fényes halványbarna, belsejében nagyszámú, apró, fekete maggal.

Eurázsiai eredetű faj, Európa nagy részén és Ázsia mérsékelt övi tájain honos egészen Japánig. Észak-Amerikába a 19. században behurcolták, ott sokhelyütt

gyomnövénynek számít. Magyarországon az egész országban szórványosan előfordul. Útszéleken, félszáraz gyepekben, gyomtársulásokban fordul elő. Előszeretettel nő meszes, nitrogénben gazdag talajon. Nap- és melegkedvelő.

Levelei és fiatal hajtásai ehetőek, nyersen salátában vagy megfőzve. Megfőzött 5 cm-es hajtásainak íze kissé kesernyés zöldborsóra emlékeztet. Püréként íze a spenótéra hasonlít. Leveleit még a virágzás előtt kell begyűjteni. Magyarország egyes tájain a spenóthoz hasonlóan fogyasztják, a Csallóközben még ma is van olyan falu, ahol a legelőn gyűjtik, majd pénzért árulják. Szaponintartalma miatt nagyobb mennyiségben való fogyasztása nem ajánlott.

§ Zöldes hajascsészegomba (Neodasyscypha cerina) – Hajas: csn

Korhadékbontó, apró termetű tömlősgomba. 

Termőtestei csészeformájúak, átmérőjük 0,5-2 mm, nyél nélkül ülnek az aljzaton. A csoportos megjelenésű termőtestek külső része zöldes-szürkés vastag falú szőrszállakkal borított. 

Termőrétege okkersárga, khaki, olívaszürke színű. 

Előfordul kemény fák korhadt részein él, élő fák több éve korhadó vágásfelületén is megjelenhet. Spórái igen kicsinyek. 

Étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

§ Hájasfű – tudományos neve: aggófű – (Senecio) – Hájas: csn

Sárgás virágú gyomnövény; Senecio.

Már 1583-ban felbukkan Clusiusnál (NomPann.) a Senecio neveként az aggó fiu, rontó fiu. Tabernaemontanus művének 1731-es kiadásában a könyv végén szereplő „barbár nevek” között (Register der Kräuter auf allerhand barbarischer Sprache) bukkan föl az aggó fiu. Csapó Józsefnél 1775-ben aggo-fü. Földi János 1793-as írásában „a’ Görög és Deák Nyelv példája szerénti… Öszvetett Növevény Neveink” sorában említi az aggófű terminust. Veszelszki Antal 1798-ban kiadott könyvében és 1813-ban Diószegi Sámuelnél (OrvF.) szintén szerepel az aggófű. 1862-ben (CzF.) aggófű, aggó üszögőr, 1867-ben Ballagi Mór szótárában aggó, 1909-ben Graumann Sándor növénynévszótárában pedig aggófű, aggó üszögőr, illetve üszőkér, rontó fű, keresztfű a ’Senecio vulgaris’. Szent Jakabfű neve is volt régen, ma a jakabnapi aggófű a’Senecio jacobea’ neve. A népnyelv szintén sokáig megőrizte a nevet, az ÚMTsz. szerint a XIX. században Nyitra megyében az aggófű neve jakabfű. A különböző nyelvjárásokban az aggfű, aggszéna az, amelyet legelőször kaszálnak.

Az aggófű elnevezés a – már Pliniusnál is olvasható – latin senecio, vagyis senex ’agg’ kicsinyítő képzős nevének magyar megfelelője. Hasonneve a vénfű. Azért nevezik így, mert több faja igen hamar elvirágzik, szürkésfehér bóbitát fejleszt, majd vacokja kopaszon marad. A termésnek ez a bóbitája ősz hajat

idéz.

Melius Juhász Péter művében (1578) szerepel még rontófű elnevezése is: „Senecio, az az, Szöszös, haias fü, Ronto fü”. Clusius a középkori füvészek által

használt jacobea névvel szerepelteti (1583); Szikszai Fabricius Balázs szótárában ismét ronto fü (1590). Beythe András könyvben (1595: FK.) kétféle rontófüvet ismertet, az egyik ronto fiv a ’Senecio’, akár Szenczi Molnár Albert szótárában (1604). Csapónál 1775-ben kö-rontó-fü. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály munkájukban a Senecio nemzetséget üszögőrnek, a Senecio vulgaris fajt pedig aggó üszögőrnek nevezték (1807: MFűvK.), mert fészke hengeres, egyenlő, üszögös hegyű pikkelyekből áll. Használatos még a pókhálós, bodrosszőrű szára és pelyhes levélfonákja alapján keletkezett szöszösfű (R. 1578: Melius, 1642: Comenius, 1775: Csapó), szőrösfű és hajasfű (R. 1578: Melius, 1775: Csapó), valamint a pihefű.

További társneve a boszorkányléptefű, boszorkánytalp, golyvafű, tihivirág, hájasfű (R. 1775: Csapó), angyalbojt, üszögőr és keresztfű neve. A Pápai Páriz-szótár Bod-féle kiadásában (1767: PPB.) és Csapónál (1775) a ’Senecio’ keresztfű, keresztgyökér. A keresztfű megfelelője a román cruciulită, német Kreutzkraut, orosz krestovnik. A német népnyelvben használatosak az Altermannsbart, azaz öregember szakálla’ és az Altes Weib, vagyis ’vénasszony’ növénynevek.

Az enyves aggófű ’Senecio viscosus’ tudományos fajneve a latin viscum ’enyv’ szóval függ össze. Nevét az indokolja, hogy a szár a mirigyszőrök miatt ragadós.

A közönséges aggófű gyógynövény, már 1775-ben Csapó József számos „külső és köz hasznát” ismerteti („tagoknak égése, szemérem test dagadása, var, seb”

elleni orvosság, valamint ha „lóban Geleszták vagynak”). Drogja senecint és inulint tartalmaz. Teája vérzés- és fájdalomcsillapító hatású. Sok faja kerti

vagy cserepes dísznövény, nálunk egy fehéren molyhos fajt ültetnek előszeretettel, melyet találóan hamvaskának neveznek. Erdélyben, Gyimesbükkön rontóburján a neve. Nevével ellentétben gyógyhatást tulajdonítanak neki. Tejjel leöntik a növényt, sót hintenek rá, és úgy kötik a zúzódott vagy ficamodott testrészre.

Rontófű társneve azzal lehet összefüggésben, hogy a kuruzslók, boszorkányok rontó babonázásra használták.

Az aggófüvek a növényvilág egyik legnépesebb és legváltozatosabb nagy nemzetsége, ezerötszáz faja a földünkön mindenütt elterjedt. A nálunk honos fajok kicsiny virágzatai sárgák, legtöbbjük erdei vágásokban, erdőszéleken fordul elő.

§ hajdina (Fagopyrum esculentum) – Hajdina: csn

Ázsia középső, mérsékelt égövi részén honos növény. Innen az 5. században került el Japánba és Kínába. Közép-Európába a középkorban a hódító mongol és török népek közvetítésével jutott el, majd a tengeri kereskedelem révén Velencébe, Lombardiába, Dalmáciába és Dél-Tirolba került.

Botanikailag a keserűfűfélék (Polygonaceae) családjába tartozik, a hétköznapi életben mégis a gabonafélékhez sorolják, mert lisztes magját a búzához

hasonlóan fogyasztják. A Fagopyrum növénynemzetséget pohánka, hajdina, tatárka, tatárbúza, kruppa, Erdélyben haricska néven is ismerik, s a nemzetségbe tartozik többek között a tatárka (Fagopyrum tataricum (L.) Gaertn.) faj is.

A hajdina (pohánka) egyéves, lágyszárú növény. A növénymagasság 30 cm-től akár 120 cm-ig is terjedhet. Virágzása nem determinált. A szár többszörösen elágazó, de állományban csak az elsődleges elágazások fejlődnek ki. A valódi gabonaféléktől eltérően nem bokrosodik. Gyökérzete főgyökér-rendszer, mely 30–60 cm mélységig hatol a talajba.

A pohánka levele nyeles, szíves-nyilas, vagy szíves-háromszög alakú. A levéllemez 4–8 cm hosszú, a szárhoz hasonlóan szőrmentes.

A virágzat végálló, összetett bogernyő. A lepellevél színe fehér, rózsaszín vagy sötétrózsaszín. A virágok kétivarúak, de önmeddőek, a megtermékenyülés 100% arányban idegen megporzással, rovarok révén történik.

A kaszattermés felülete sima, fajtánként eltérő színű. Ezer mag tömege fajtától függően 14-28 g közötti.

A pohánka virágai heteromorf jellegűek, vagyis kétféle alaktani felépítésű virág fejlődik különböző egyedeken. Sikeres termékenyülés csak eltérő virágszerkezetű egyedek között jöhet létre.

Szántóföldi kultúraként a pohánka nagy előnye, hogy rövid a tenyészideje, így másodvetésben is termeszthető korán betakarított fővetemény után, emellett

könnyen beilleszthető az organikus termesztés rendszerébe. Zöldtrágya növényként is hasznosítható, rövid ideig tartó területfoglalása révén.

Fagyérzékeny növény, a sikeres termesztéshez a vetéstől számítva 100-110 fagymentes nap szükséges. A virágzás időben elhúzódó, mert a növény a betakarításig illetve az őszi fagyokig folyamatosan fejleszti új virágait a főhajtáson, majd később az oldalhajtásokon. A virágok száma így több ezret is elérhet növényenként.

Az idegenbeporzás következtében a terméskötés a rovarjárás függvénye, a termékenyülési arány jellemzően alacsony. Virágai nektártermelők, ezért virágzó állománya kiváló méhlegelő. Méze kissé sötét színű, különleges ízű.

A hajdina sokoldalúan hasznosítható gazdasági növény, jelentőségét leginkább a kivételesen kedvező táplálkozás-élettani és gyógyhatású jellemzői adják. Kiválóan alkalmas gabonaféléink, ezen belül a búzából készített termékek kiegészítésére, helyettesítésére. Hasznos összetevője a diétás étrendnek.

Termesztése és fogyasztása Magyarországon mindig kis mértékű volt, ennek oka valószínűleg a hajdina viszonylag alacsony terméshozama és nehéz hántolhatósága.

A hajdina jellemző tápanyaga a többi gabonaféléhez hasonlóan a szénhidrát, amely 56-77%-ban keményítő, 17-20%-ban élelmi rost, ennek 12-17%-a cellulóz, valamint hemicellulózt és lignint is tartalmaz.

Vitamintartalmát tekintve elmondható, hogy a hajdina értékes vitaminforrás, mivel a B-vitamincsoport majdnem minden tagját tartalmazza. Tokoferol (E-vitamin), riboflavin (B2-vitamin) és tiamintartalma (B1-vitamin) jelentős. Ezen tápanyagokon kívül kedvező élettani hatással rendelkező biológiai anyagokat is tartalmaz. Ilyenek például egyes antioxidáns hatású flavonoidok és a rutin (P-vitamin vagy antipermeabilitási faktor), amely kiváló gyógyszere a kapilláris vérzéseknek és a sugárterápia okozta egészségkárosodásoknak. Magas rutintartalma miatt őseink a hajdinát a magas vérnyomás kezelésére gyógynövényként használták.

A hajdina a régebbi korokban (és egyes területeken még ma is) a táplálkozás szerves részéhez tartozott. Leggyakrabban kását főztek belőle, a legtöbben napjainkban is csak ebben a formában ismerik, pedig a hajdina ennél lényegesen sokoldalúbb. A hagyományos hajdina ételek (hajdinaliszt, kenyér, kása, lepény) mellett alkalmas pelyhesített, puffasztott termékek, extrudátumok előállítására is.

Kiemelkedően magas élelmirost-tartalma miatt a bélperisztaltika növelésén és a tranzitidő lerövidítésén keresztül jól alkalmazható a népbetegségnek tekinthető székrekedés (obstipatio) étrendi kezelésében és egyes daganatos megbetegedések (például vastag- és végbéldaganat) megelőzésében.

A hajdina alkalmazható a Candida albicans fertőzés étrendi kezelésében is. Mivel itt az étlapon nem szerepelhetnek fehér lisztből készült kenyerek, pékáruk, kelt tészták, melyek kiváltására a teljes kiőrlésű lisztből előállított készítmények mellé a hajdinából készült termékek is felsorakozhatnának. A kórképben megnőtt B-vitamin- és nyomelemszükséglet fedezésére is jól felhasználható a hajdina.

Úgy tűnik, hogy a krónikus májbetegségekben, a máj elzsírosodási folyamatának megelőzésében a kéntartalmú aminosavak, mint például a metionin fogyasztása is jótékony hatású. Ennélfogva magas Metionintartalma a hajdinát alkalmassá teszi a gyógyétrendbe történő beépítésre.

§ Hajka – tudományos neve: árvalányhaj – (Stipa pennata) – Hajka: csn

Lenszínű, selymes, lengő szálkájú pázsitfű; Stipa pennata.

A puszták, a terméketlen, köves, kopár helyek érdekes füve, a cserkészkalapok dísze.

Először Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájában (1570 k.:

Ars Medica), Calepinus szótárában (1585) és Szikszai Fabricius Balázs művében (1590) bukkan föl: arua leány haia. Ő még, majd Torkos Justus Joannes (1745), Csapó József (1775) és Veszelszki Antal is (1798) páfrányféléket írnak le ezen a néven, a görögök adiantonját, a rómaiak capillus veneris, azaz Vénuszhaj nevű növényét. Valószínűleg Szikszai, akinek Nomenclaturája már jóval megjelenése előtt kéziratban, másolatban közkézen forgott, volt a régi név magyar átültetője. Alighanem azért fordította árvalányhajnak a Vénuszhajként ismert páfrány ókori latin nevét, mert az árvalány Vénusz papnőinek volt akkoriban falusi gúnyneve. Veszelszki azt tanítja a növényről, hogy az „Adiantum aureum, Capillus Veneris, magyarul Vénus haja, árvaleány haja, németül Frauenhaar; azért nevezik így, mert ha lugban élnek vele, szép vastag hajat nevel”. A hajszerű moha és páfrány hajnövesztő szer volt a régieknél. [Később a capillus Veneris nevet kapta, melyet magyarra a XVI. században árvalányhajnak fordítottak. Ezt az elnevezést azután 1783-ban Benkő József (NclB.) átruházta a Stipára.] Lumnitzer István 1791-ben megjelent könyvében a Stipa pennata magyar nevei: fejér árva, leányhaj, tollufü. A népnyelvben hajka, illetve lányhaj.

Az oroszlánhaj a Stipa capillata neve [R. 1894: N. oroszlányhaj (Balaton-mellék) FöldrKözl. 22, 1911: Nsz.]. A kunkorgó árvalányhaj egyéb társnevei közül a hajfű is a szárra utaló alakfestő név.

Népszerűségét népies költőinknek köszönheti. Petőfi Sándor mint a puszta díszéről ír róla. A magyar puszták osztrák rajongója, Anton Kerner révén Waisenmädchenhaar néven a német irodalomba is eljutott. Tompa Mihály a virágregékben a csendes esti szél bús leányaként személyesítette meg az árvalányhajat, és a hűség jelképévé avatta.

§ Seprő hajlár – tudományos neve: seprős zanót – (Cytisus scoparius) – Hajlár: csn

További nevei: Kotroncz, seprő hajlár, jeneszter, sárgás seprőke. – Spartium scoparium L., Sarothamnus vulgaris Wimm. – Term. r.: Hüvelyesek. Leguminosae.).

Cserje. 60–200 cm. Terebélyes bokor; ágai élesen szögletesek, kevés levelűek. Alsó levelei hármasok, a felsők egyszerűek, visszás tojásalakúak és épszélűek. Virágai aranyszín-sárgák; a bibeszál csúcsa felé meg van vastagodva és köralakúan csavarodott. Erről könynyen felismerhető. Hüvelye a forradásokon elálló szőröktől borzas. Terem szikár, napos dombokon; a legtöbb termőhelyére ültették nyulaknak. Így terem: Arad-, Szilágy-, Szatmár-, Máramaros-, Pozsony-, Nyitra-, Vas-, Pest-, Baranyavármegyében. Hazája Európa nyugati és déli része. 5–6.

§ Hajma – tudományos neve: vöröshagyma - (Allium cepa) – Hajma: csn

az amarilliszfélék családjába tartozó növényfaj.

Közép-Ázsiából került Magyarországra; ősrégi konyhai fűszer, amely a főtt és sült ételeink egyik legkedveltebb ízesítője.

A magyar tájnyelvi elnevezései közül a hajma, a vereshagyma, a zsidószalonna és a mózespecsenye a legismertebbek.

Hagymával áttelelő, fajtától függően kétéves vagy évelő növények. Levelei és tőkocsánya üregesek, a levelek hengeresek. Virágzata gömb alakú ernyő, melyet korai állapotban világoszöld színű fellevél takar. A virágok 3 tagúak, leplesek. A termés tok, magjai feketék.

§ Nagy hajnalbogár (Dictyoptera aurora) – hajnal: csn, lk

A hajnalbogárfélék (Lycidae) a Rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjébe, azon belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

A mintegy 160 nembe tartozó 4600 fajuk nagy része a trópusokon él, Magyarországon 7 faj található meg. Magyar nevüket szárnyfedőjük jellegzetes színéről kapták.

Fajaik a sarkvidékek kivételével az egész Földön megtalálhatók, de legnagyobb változatosságban a szubtrópusi és Trópusi területeken fordulnak elő. A Palearktikus faunatartományban 400 fajuk fordul elő, ezek legtöbbje szűk elterjedésű.

Közepes méretű bogarak (3-80 mm). Testük nyújtott, lapított, párhuzamos, vagy hátrafelé kiszélesedő. Háromszögletű fejük sokkal kisebb az előtornál. Szemeik

kidudorodóak; 9-11 ízű, a szemek közt a fejpajzson eredő csápjuk hosszú és gyakran fűrészes. Fejük sokszor ormány-szerűen megnyúlt. Előtoruk harántos, élesen szegélyezett. Olykor benyomatokat visel, ezek alakja és szegélyezettsége fontos határozóbélyeg. Szárnyfedőjük általában egyszínű élénkvörös vagy narancssárga színű, főként a trópusi fajoknál azonban ezzel váltakozó, sötét hosszanti vagy harántos sávokból is állhat. Rajta jellegzetes lefutású bordák és köztük elhelyezkedő pontsorok találhatóak, amitől a szárnyfedő hálós benyomást kelt (innen származik angol elnevezésük).

A mérsékelt égövi fajok teste megnyúlt, a trópusokon azonban gyakori a szárnyfedők oldalirányú kiszélesedése. Lábaik egyformák, lábfejük 5-ízű. Potrohuk 6-8 szelvényből áll, világítószervük nincs.

Az európai fajoknál mindkét ivar rendelkezik szárnyakkal, de sok trópusi fajnál a nőstények lárvaszerű megjelenésűek lehetnek (mint például a sokáig rejtélyesnek tartott ún. Trilobita-lárvák Indonéziában, melyek valójában a Duliticola paradoxa faj szárnyatlan, neoténiás nőstényei).

Jellegzetes „trilobita-szerű” lárváik korhadt fákban, tuskókban, Avarban fejlődnek; nyálkagombákkal táplálkoznak.

Rövid életű imágóik nappali állatok, korhadó faanyagon, fakéreg alatt, Virágokon (főleg ernyősvirágzatúakon) találhatóak meg. A kifejlett rovar ritkán távolodik el a lárva élőhelyétől. Egy részük nektárfogyasztó, mások egyáltalán nem táplálkoznak kifejletten.

A nálunk élő fajok többnyire sok holt fát tartalmazó, párás, zárt erdőségekben élnek, nagyobb részük ritkaság.

Mérgezőek, a hemolimfájuk egy licidsavnak nevezett (lycidic acid), többszörösen telítetlen zsírsavszármazékot tartalmaz, mely megvédi őket a ragadozóktól.

Magyarországon előforduló fajok:

Dictyopterinae

DICTYOPTERINI

Benibotarus(Kono, 1932)

Tarnóci hajnalbogár (Benibotarus taygetanus)

Dicyoptera (Latreille, 1829)

Nagy hajnalbogár (Dicyoptera aurora)

Kis hajnalbogár (Platycis minutus)

Skarlátvörös hajnalbogár (Pyropterus nigroruber)

Vérbogár (Lygistopterus sanguineus)

Szegélyesnyakú hajnalbogár (Erotides cosnardi)

Cinóbervörös hajnalbogár (Lopheros rubens)

§ Kék hajnalka (Ipomoea tricolor) – Hajnalka: csn

A burgonyavirágúak (Solanales) rendjébe és a szulákfélék (Convolvulaceae) családjába tartozó, Közép-Amerikában őshonos, dísznövényként ültetett kúszónövény.

Közép-Amerikában és Mexikóban őshonos. Dísznövényként az egész világon elterjedt. Jó a vízáteresztőképessége, nedves talajt kedvelő. Trágyázása nem szükséges. Napfényigényes. A kártevőknek ellenálló, a takácsakták időnként megtámadhatják.

A kék hajnalka 2,5–3 méter hosszúságú, lágyszárú, magyar viszonyok között egynyári növény. Hazájában évelő, de a közép-európai téli fagyokat nem bírja.

Általában a tavaszi fagyok elmúltával vetik, egynapos áztatást követően. Gyorsan növekszik, egy szezon alatt 300 cm hosszúra és 180 cm szélesre is

megnő. Indáival könnyen felkapaszkodik a kerítésekre, állványokra, fákra, eltakarni kívánt felületekre. Levele váltakozó állásúak, szív alakúak, ép szélűek.

Nyár elejétől ősz elejéig virágzik. Több termesztett színváltozata ismert. Égszínkék, sötétrózsaszín, lila vagy fehér, tölcsér alakú virágai egyesével nőnek. Kora reggel nyílnak. Termése toktermés.

A kék hajnalka kedvelt dísznövény, amelynek több változatát is kitenyésztették. Legismertebb az égszínkék Heavenly Blue, amely a brit Királyi Kertészeti

Társaság díját is elnyerte. Egyéb verziói a Blue Star, Flying Saucers, Pearly Gates, Rainbow Flash, Skylark, Summer Skies vagy Wedding Bells.

Magva alkaloidokat és glikozidokat tartalmaz, enyhén mérgező. Fogyasztása hallucinációkkal, kitágult pupillákkal, hányással, hányingerrel, hasmenéssel, bágyadtsággal, végtagzsibbadással, izomfeszüléssel járhat.

§ Csillagosszemű hal – Hal: csn

Szubtrópikusi tengeri hal, mely 100-1100 méter közötti mélységben fordul elő.

Sokfelé találkozhatunk vele: Atlanti- Csendes- Indiai-óceán, Földközi-tenger

A kifejlett hal hossza jellemzően 13-20 cm közötti, de találtak belőle már 42 cm-t is. Teste sötét rózsaszín, az ezüst pikkelyek alatt. A páros uszonyok halványak.

Tizenegy évig élhet.

§ Halászsas (Pandion haliaetus) – Halász: csn

A halászsasfélék (Pandionidae) Családjának és a Pandion nemnek egyetlen képviselője.

Az Antarktisz kivételével minden kontinensen előfordul. Szibéria nagy részén, Dél-Amerika masszívumain, valamint Afrikában a Szaharától délre nem költ. usztráliában, Új-Kaledóniában, valamint Celebesz és Jáva szigetén rezidens, nem vonuló populációi élnek. Az európai madarak Afrikában telelnek, kisebb állandó populációik élnek a Mediterráneumban és a Vörös-tenger vidékén. Az észak-amerikai madarak Közép- és Dél-Amerikában töltik a telet. Rezidens állományok élnek Floridában és a Karib-tenger térségében. A halászsas telelőterülete egybeesik más halevő ragadozók areáival, kivéve Ausztráliát; ez magyarázhatja, hogy miért oly rendszertelen a faj fészkelése a déli féltekén.

Európa sok országában fészkelő faj, de hazánkban nem költ. Halakban gazdag nagy folyók és tavak közelében fordul elő. Egyes területeken a halászsas tengerparti madár, míg máshol a belső tavaknál és folyóknál is megtelepszik.

Négy elismert alfaja van, de a különbségek köztük igen csekélyek. Néhány szerző csak az első két alfaj létezését ismeri el:

Pandion haliaetus haliaetus (Linnaeus, 1758) - Eurázsia, ez a törzsalak.

Pandion haliaetus carolinensis (Gmelin, 1788) - Észak-Amerika. Ez az alfaj nagyobb, sötétebb testű és fehérebb mellű, mint a törzsalak.

Pandion haliaetus ridgwayi (Maynard, 1887) - Karib-térség. Feje igen világos színű, arcmaszkja kicsi. Nem vonuló.

Pandion haliaetus cristatus (Vieillot, 1816) - Ausztrália és Tasmania tengerpartjai és nagyobb folyói mentén él. Ez a legkisebb alfaj, nem vonuló.

Testhossza 55–58 cm, szárnyfesztávolsága 145-170 centiméter, farkhossza 18 centiméter. Testtömege 1,2–2 kg. A tojó kicsit nagyobb, mint a hím. Szárnya a farkon valamivel túlterjed, a csüd roppant erős és vastag. A fej és a tarkó tollai sárgásfehér alapon feketésbarna hosszanti sávokkal rajzoltak, háta barnásfekete, finom fehér tollszegéllyel, fejének teteje, tarkója és hasa fehér.

A halászsas lába hosszú, lábfeje nagy, rajta erős lábujjakkal. Szarutüskékkel borított ujjai hosszú, hajlott karmokban végződnek. Kifejezett ragadozó életmódra utaló lába kitűnően tompítja a vízzel való ütközés erejét, ugyanakkor kiválóan alkalmas a sikamlós testű halak megragadására a vízfelszín alatt. Ezenfelül a madár külső ujja a baglyokéhoz hasonlóan hátrafelé is fordítható, így markolásának szélessége még tovább növelhető. Szorítása annyira erős, hogy egy termetesebb hal akár a gazdáját is magával ragadhatja a víz alá.

Feje keskeny, hiányzik róla a sasokra jellemző kiugró szemöldökperem, ezáltal kisebb a reá nehezedő vízellenállás, orrnyílásait pedig zárólemezek védik, amelyek merüléskor becsukódnak, megakadályozva a víz bejutását. Amint a madár megette a halat, emésztőrendszere - mint a legtöbb halevő ragadozóé - alapos és gyors emésztésbe kezd.

A halászsas szárnya is sajátos alakú: hosszú, keskeny, kissé szögletes és sirályszerű, a víz fölött való hosszas kutatáskor biztosítván a hatékony repülést.

A halászsas csapkodó és vitorlázó repüléssel kémleli végig az adott vizet meglehetősen nagy (10-15 méteres) magasságból , szitál is egy rövid ideig, ha

szükséges, hogy bemérje kiszemelt zsákmányát, aztán szárnyait kissé bevonva, alázuhanva csap le a magasból a vízre. Szokatlan színezete, felül sötét, alul

világos teste jó rejtőszín, mely elősegít; víz tükre alól a halak ne vegyék észre. Zuhanáskor, mielőtt a vizet elérné, előrenyújtja karmait, hogy megragadhassa zsákmányát. Néha sikerül mindjárt a felszínről elkapnia, az esetek többségében azonban maga is teljesen belemerül a vízbe, hogy a halat biztosan megragadhassa.

Sikeres fogás után nyitott szárnnyal a felszínre emelkedik, erőteljesen csapkodva kirepül a vízből és meg-megrázkódik, hogy a felesleges víztől megszabaduljon.

A halat karmai közt markolva, a haladása irányába fordítja, hogy a légellenállás minél kisebb legyen, majd zsákmányával felül valamely alkalmatos táplálkozóhelyre, vagy épp a fészekre.

Halastavak környékén nagy károkat okoz. Költöző madár.

A költési idő kezdetén a hím látványos nászrepülést mutat be, amelynek során halat vagy éppen fészekanyagot visz karmaiban. A madár 300 méter magasan vagy még feljebb, csapkod szárnyával, s közben kiabál. Farkát legyezőszerűen szétterítve, pillanatra szitálni kezd, lábát lelógatja, hogy a halat bemutassa, majd bevont szárnnyal zuhan alá. Ezt a mutatványt alkalomadtán több percen át is ismétli, amely arra szolgál, hogy odacsábítson egy tojót, vagy megtartsa

már meglévő párját. Az előadás a fészekről indul, s rendszerint ott is végződik. További udvarlásra és a párzásra a fészken kerül sor. Nyílt vízparton

álló fákon gallyakból készít fészket. Olyan szigeteken, ahol nincsenek emlős ragadozók, a talajon is rakhat fészket. A párok legtöbbször messze fészkelnek

egymástól, s mindegyik pár kiterjedt territóriumot védelmez. Egyes helyeken azonban laza telepeket alkot, ahol több pár is költhet együtt.

Fészke hatalmas, de gondosan összerakott gallyhalmaz, melyet évek során át használhat. Fészekalja 2-4 Tojásból áll. Költési idő 35-43 nap. A fiókák fészeklakók, még 55-60 napig gondoskodnak róluk a szülők. A tojások nem egy időben, hanem a lerakás sorrendjében, 1-7 napos időközönként kelnek. Kezdetben a hím hordja a fiókáknak a táplálékot, mint ahogy a kotló tojónak is, amíg az el nem hagyhatja a fészket. A fiatalok 3-4 éves korban kezdenek költeni. Extrém esetekben 15-20 évig is elélhet, de a kirepült fiataloknak csak mintegy 30%-a éri meg az ivarérettséget.

Elterjedési területe egyes részein, a halászsas állománya az 1960-as években nagymértékben visszaesett a DDT-vel való szennyezettségtől. A DDT betiltását követően az állomány lassan helyreállt. Azóta a folyamatos és gondos védelem

hatására emelkedett a száma, s több helyre is visszatért mint fészkelő faj.

§ Hálófű – tudományos neve: lándzsás útifű vagy keskeny levelű útifű - (Plantago lanceolata) – Háló: csn

Rétek, legelők, útszegélyek, taposott gyomtársulások világszerte elterjedt jellegzetes évelő, tőrózsás növénye. Pollendiagramokban a mezőgazdaság jelzője lehet.

Népies nevei: kígyófű, kígyónyelvűfű, lúdnyelvűfű, hálófű, gyíkfű, útilapu.

20–40 cm magas lágy szárú, évelő növény. Főgyökeres Gyöktörzs jellemzi, rövid, barázdált, rostos szártagú hajtásain csak lándzsa alakú, 3-5 hosszanti, ívesen futó erezetű, ép szélű tőlevelek vannak. Az apró, 1–3 cm hosszú, kb. 4 mm széles, fehéres virágok tömött hengeres vagy gömbös füzérben állnak, sorrendben alulról felfelé nyílnak ki. A sárgásfehér porzók hosszabbak a négytagú, barnás szegélyű pártánál, így feltűnően kiállnak a virágzat

szintjétől. Szélbeporzású, pollenjének 8-14 pórusát annulus veszi körül. Májustól októberig virágzik. Virágpora közepes mértékben allergizál, jelentősége kicsi, pedig a pollenszemek száma portokonként 7700 is lehet. Hosszúkás toktermésében rekeszekben ülő, csónak formájú magok találhatók.

Mezőkön, réteken, erdőszéleken gyakori növény. Egész Európában, sőt csaknem az egész világon elterjedt.

Levelét a virágzás kezdetéig gyűjtjük, és 30-50 °C-on gyorsan szárítjuk. Magját száraz időben, augusztustól októberig szedjük. A növényt gyógynövényként használják.

Közeli rokona a nagy útifűnek (Plantago major), valamint a réti útifűnek (Plantago media). A Gyógyszeripar és a népgyógyászat mindhárom faj leveleit felhasználja.

A lándzsás útifű jó baktériumölő, gyulladáscsökkentő, és sebgyógyító, ezért összezúzott levele hasznos gyógyír lehet rovarcsípések, kisebb égési sérülések esetén. A légutak gyulladásos megbetegedéseiben, köhögés csillapítására, köptetőként használják baktériumölő, gyulladáscsökkentő hatása miatt. Oldja a letapadt nyákot, elősegíti a köpetképződést. A torok nyálkahártyáját bevonva enyhíti annak gyulladását, szünteti a köhögési ingert. Ártalmatlansága miatt a gyermekgyógyászatban is szívesen alkalmazzák. A mag csekély mértékű duzzadóképessége miatt néha hashajtó szerként is használatos.

Külsőleg a népgyógyászat bőrsérülésekre, vágott és gennyes sebekre, nehezen gyógyuló fekélyekre és vérzéscsillapításra használta. Az útifű friss levelét nehezen gyógyuló sebekre szokás tenni: fertőtleníti, összehúzza, bezárja a sebet, elősegíti a véralvadást.

§ Hamvasszövő (Dasychira pudibunda) – Hamvas: csn

Vannak olyan majdnem színtiszta gyertyános állomások is, amelyek fagyzugokban alakultak ki, ahol csupán a legkevésbé fagyérzékeny lombosfák képesek megélni, pl. töbrökben, mély, árnyékos völgyekben stb. Mivel a gyertyán lombja eléggé lágy szöveti szerkezetű, igen sokféle rovar fogyasztja. A legtöbb olyan hernyó táplálkozhat vele, amely egyébként bükkön, illetőleg tölgyön fejlődik.

Ezért akár a t-betűs pávaszem (Aglia tau), akár a hamvasszövő (Dasychira pudibunda), a bükkfa-púposszövő (Stauropus fagi) gyakran fordul elő gyertyános-tölgyeseinkben is, de tömegesek a gyertyános-tölgyesekben azok a lombfogyasztó fajok is, amelyek különböző típusú tölgyeseinkben, pl. cseres-tölgyesekben és melegkedvelő tölgyesekben szoktak nagymértékű lombrágásokat okozni, amilyen a gyapjaslepke (Lymantria dispar), a gyűrűspilla (Malacosoma neustria), az aranyfarú szövő (Euproctis chrysorrhoea), a kis téliaraszoló (Operophthera brumata), a nagy és az aranyszín téliaraszoló (Erannis defoliaria, Agriopis aurantiaria) stb. Közülük az aranyszín téliaraszoló hernyója éppen legnagyobb mértékben a gyertyán lombját fogyasztja, a többi gyakorlatilag tápnövény-közömbös. Ritkábban még a tölgy zöld sodrólepkéje (Tortrix viridana) is károsítja a gyertyán lombozatát, különösen olyankor, amikor a tölgyé már nem biztosít számára elegendő táplálékot. Általánosságban is jellemző, hogy amikor a felső lombkoronaszintben a lombfogyasztó hernyók már elfogyasztották a tölgyek lombozatának 30–40%-át, elkezdődik a hernyóknak a cserjeszint irányába és a másodlagos, már nem optimális tápnövények felé irányuló vándorlása. Ilyenkor a hernyók a szövőmirigyükből kibocsátott váladékból képződő fonálon csüngve ereszkednek alá, és keresik meg táplálékukat.

§ Ráncos hamvaspereszke (Dermoloma cuneifolium) – Hamvas: csn

Syn.: Csövestönkű pereszke; Ráncos bársonyospereszke 

Kalapja 1,2–4,5 cm, fiatalon félgömb alakú, tompán púpos, később kiterülő, higrofán, szárazon hamvas, szabálytalanul berepedező, nedvesen zsírosan fénylő, ráncos felületű, sötétszürkés, okkerbarnás színű. 

Lemezei ritkán állók, szélesek, erősen kiöblösödők, a tönkre foggal lekanyarodók, szürkék. 

Tönkje 3–5 × 0,4–0,8 cm, hengeres vagy görbült, a tövénél elvékonyodó, halványszürke alapon, fehéresen hamvas, belseje üreges. 

Húsa vékony, törékeny, világosszürkés színű, lisztszagú, fanyar lisztízű. 

Spórái 5,2–6,5 × 4,2–4,8 μm, gömbölydedek, kissé csepp alakúak, hialinok, sima felületűek. 

Üde, természetközeli gyepekben vagy bázikus talajú lomberdőkben fordul elő csapadékos időjárás esetén. Nem ehető. 

§ Hamvas szőlő – Hamvas: csn

A hamvas régi magyar szőlőfajta, amely a filoxérát követően szinte teljesen eltűnt a magyar borvidékekről.

§ Foltos háncscincér (Oplosia cinerea) Háncs: csn

Fekete, fehéresszürke szőrökkel fedett, a szárnyfedők alapszőrözete barna, de feketésbarna és sárga szőrfoltokkal tarkított. A szárnyfedők alapszíne a közepe mögött egy harántcsíkban és a széles vége rozsdabarna, de az elülső felében is vannak szabálytalan alakú, olykor kiterjedtebb, s a középső szalaggal is összefüggő világos foltok. Csápja lesimuló szőrökkel fedett, alul hosszú, elálló szőrözettel, az 1. és 2. íz fekete, a 3.-tól az ízek töve szürkén szőrözött. A lábszárak vége, a lábfejek a 2. ízétől feketén szőrözöttek. 10-13 mm.

Előfordul Észak- és Közép-Európában, Franciaországban és az egykori Szovjetunió európai felében. Faunaterületünkön elterjedt, de ritka. Magyarországon eddig csak Budapest környékéről és Siófokról vannak adataink. Lárvája, bábja: a hárs, bükk, mogyoró, berkenye vastagabb ágainak száraz kérgében él. Az imágó május-júniusban rajzik, és a tápnövényének száraz ágain található.

Változatai:

1. A szárnyfedők alapszíne egyszínű fekete, mind a csúcs, mind a korong fekete, a szőrözet a harántcsík helyén sűrűbben szürke. - Nem ritka

ab. uniformisgrisea SCHMIDT

2. A szárnyfedők alapszíne a csúcson fekete, a közepe mögött vöröses harántcsíkkal. Szőrözete sűrűbb és meglehetős egyenletesen szürke, a középső harántcsík mögött feketés csíkkal - Gyakori

ab. Delahoni REINECK

§ Háncs – tudományos neve: szil vagy szilfa - (Ulmus) – Háncs: csn

A rózsavirágúak (Rosales) rendjében a szilfafélék (Ulmaceae) család névadó, egyúttal legnagyobb és legészakabbra hatoló nemzetsége.

Első pollen- és törzsmaradványait a felső krétából ismerjük; a legtöbb lelet az újidő oligocén korából került elő.

Régebben gyógynövénynek is tartották; az egyik első újkori botanikai leírása az olasz Matthioli 1571-ben megjelent orvosi növényleltárában olvasható. A

szerző Dioszkoridészre hivatkozva azt állítja, hogy a fa borban feloldott kérge csillapítja a gyomorbántalmakat.

§ Hanga vagy erika (Erica) – Hanga: csn, lk

A nemzetség mintegy ötszáz fajából nagyjából négyszázötven Afrika déli részén él; a legtöbb Fokföldön vagy annak közelében. Egy-egy termőhelyen akár tucatnyinál is több faj él együtt, alacsony cserjés bozótokat hozva létre a téli csapadékban bővelkedő tájakon. Több fajuk él még Afrika egyéb részein, a Mediterráneumban és Nyugat-, illetve Észak-Európában – ez utóbbiak a Fenyérek meghatározó növényei.

A 3–5 méter magasra növő cserjés hanga (fás hanga, Erica arborea) a macchia növényzet jellegzetes eleme. Több fajukat dísznövénynek termesztik; ezeknek számos kertészeti változatát nemesítették ki.

A hanga örökzöld, fás szárú növény, de csak nagyon kevés faja cseperedik kisebb fává: a nagy többség cserje, illetve félcserje. Levelei kicsik, tűlevélszerűek. Az ilyen típusú leveleket a hangáról „erikoid” típusúaknak nevezik.

Virágaik nagyok, fehérek, sárgák, pirosak vagy skarlátszínűek; a feltűnő virágzatra főleg azoknak a fajoknak van szüksége, amelyeket nem rovarok, hanem madarak poroznak be.

Az egyértelműen mészmentes, savanyú, lehetőleg sok szerves anyagot tartalmazó talajokat kedveli. Ezért kevés dísznövénnyel ültethető össze, de a megfelelő talajról – a többi hangaféle, mint például az

Áfonya és a hasonlóképp savanyú talajt kedvelő tűlevelűek kivételével – minden más növényt kiszorít. A vegetációs időszakban sok vizet igényel, de miután elvirágzott, már nem kell öntözni. Mivel a termesztett fajok többsége hidegkedvelő, ha magról akarjuk őket szaporítani, a magokat télen tegyük ki a fagyra. Vegetatívan dugványról vagy bujtással szaporítható.

§ Fekete hangya (Lasius niger) – Hangya: csn

A fekete hangya Észak-Amerikában, valamint Európa és Ázsia mérsékelt égövi területein is megtalálható. Pontos elterjedési területét nehéz megállapítani, mivel számos hangyafaj külsőre nagyon hasonló.

A dolgozók testhossza 3-5 milliméter, a hímeké és nőstényeké pedig 6-7 milliméter. Színezete barna vagy fekete. Csak a hímeken és a királynőkön található meg a szárny.

A toron három pár láb van. A Potroha tartalmazza az állat előgyomrát, gyomrát és belét. Lábai kilenc mozgatható ízülettel összekapcsolt Ízre tagozódnak. Végükön két visszafelé hajló kis karmocska ül, amelyek futáskor a talajba mélyednek. A fekete hangya segítségükkel képes járatokat fúrni, meredek felületekre felmászni, és a plafonon megkapaszkodni.

Szájszerve többek között egy pár Állkapocsból áll, amelyek a táplálék begyűjtésére és a lárvák szállítására szolgálnak. A Csápok a hangya legfontosabb szagló-, tapintó-, ízlelő- és hallószerve. A fekete hangya

összetett szeme számtalan apró lencséből áll, amelyek mindegyike a hangya látómezejében lévő tárgy egy-egy részletét képezi le.

A fekete hangya egyedek ezreiből álló nagy kolóniákban él. Az üregek és járatok a talaj szintjétől egészen egy méter mélységig vagy még mélyebbre is leérhetnek. Az egyik üregben foglal helyet a királynő a tojásokkal, a többiben bábok, lárvák, táplálék vagy pihenőhely található. A tojásokat, lárvákat és bábokat rendszeresen más üregekbe viszik, hogy mindig a fejlődési állapotuknak megfelelő hőmérsékleten legyenek. Tápláléka rovarok, méz, gyümölcsök és mézharmat, de a kenyérmorzsákat is elfogyasztja. A Levéltetvek nagy cukortartalmú váladékát is fogyasztja.

A hímek néhány hónapig, a királynő és a Dolgozók több Évig élnek.

A nászrepülésre általában júliusban vagy augusztusban kerül sor. A párzást követően a hím elpusztul. A királynő 6-7 éven keresztül körülbelül 10 percenkéntrak le egy tojást. A lárvák kifejlődési ideje több hét vagy hónap lehet aszerint, hogy mikor bújnak ki a tojásból. A hímek a megtermékenyítetlen tojásokból bújnak ki.

§ Kisfészkű hangyabogáncs (Jurinea mollis) – Hangya: csn

A kisfészkű hangyabogáncsot már Linné is leírta és érvényes elnevezéssel látta el. A mai botanikai nevezéktannak megfelelő besorolását Heinrich Gottlieb Ludwig Reichenbach végezte el. A Jurinea (hangyabogáncs)

nemzetséghez, e fajjal együtt hozzávetőlegesen 180–270 faj tartozik.

A növény egyéb magyar nevei: puha hangyabogáncs, lágylevelű hangyabogáncs.

A kisfészkű hangyabogáncs pontuszi-balkáni elterjedésű faj, így őshonos Közép-Európa keleti felén, Romániában, az Appennin-félszigeten, a Balkán-félszigeten és Törökországban.

Hazánkban mészkő- és dolomit sziklagyepek szórványosan előforduló növényfaja. Egyes adatok arra utalnak, hogy korábban a mainál elterjedtebb lehetett, a 19. században például leírták a Dél-Mezőföld homok- és löszvidékeiről is, ahol azóta nem ismert.

Magyarországon többek közt a Gödöllői-dombság, valamint a Kisalföld, a Keszthelyi-fennsík és a Cserhát területén él.

Többnyire magányos, felegyenesedő szárú, 10-től 80 centiméterig terjedő magasságú évelő növény; ép levéllemezű levelei tőlevélrózsákban helyezkednek el. Egy tőlevélrózsából egy, többnyire erősen lapított félgömb formájú, 3–6 cm átmérőjű virágzat emelkedik ki a vékony, ritkásan molyhos száron; lila-lilásvörös színű virágai májustól júliusig nyílnak. Termése széllel terjedő

kaszattermés. Virágzás idején a lila virágok, majd a termésérésig a termések röpítőkészülékei által alkotott, krémfehér színű, lapított félgömb alakú "párnák" is díszítenek.

Virágkötészeti hasznosítására (főleg szárazvirágként) történtek szórványos kísérletek, de ezek nem vezettek számottevő eredményekre, részben a növény magjainak alacsony csírázóképessége miatt.

Számottevő kártevői nem ismeretesek. Az ugyancsak természetvédelmi oltalom alatt álló, 2000 Ft természetvédelmi értékű, a Tollasmolyfélék családjába tartozó hangyabogáncs-tollasmoly (Calyciphora xanthodactyla) tápnövénye.

§ Erszényeshangyász vagy numbat (Myrmecobius fasciatus) – Hangyász: csn

Az erszényeshangyász szórványosan Nyugat-Ausztrália déli részén található meg. Ritka erdőkben és bozótosokban él. Korábbi elterjedési területe legnagyobb részéről eltűnt. Ennek oka a földművelés és a behurcolt ragadozók, kutya, macska, róka megtelepítése. A faj jelenleg védettség alatt áll. A tenyésztelepen nevelt állatokat később visszaszoktatják a természetbe.

Az állat fej-törzs-hossza 21-27,5 centiméter, a hím nagyobb, mint a nőstény; farokhossza 16-21 centiméter és testtömege 280-700 gramm. Szőrzete általában rövid és durvaszálú, a hasi oldalon hosszabb, hogy szoptatáskor védje a kölyköket. Bár az erszényeshangyász az erszényesekhez tartozik, a nősténynek nincs erszénye. Színe a szürkéből vörösesbarnába megy át, fehérrel tarkítva. Körülbelül nyolc fehér harántcsík van a hátán. Arcorri része megnyúlt, vaskos, elvékonyodó, így a felső talajréteget fel tudja túrni, a lehullott gallyakat és köveket félrelöki vele. Szájürege kicsi; nyelve nagyon hosszú és ragacsos, így hatékony „eszköz” a termeszvadászatnál. Végtagjai zömökek és erősek. A mellső lábán 5, a hátsón 4 ujj nő. Ha a kemény földet lazítja fel, korhadt fában kotorászik vagy az aljnövényzetet szaggatja ki, erős karmait használja. Farka hosszú és bozontos. Ha valami nyugtalanítja az állatot, akkor feltartja a farkát, és felborzolja a szőrét.

Az erszényeshangyász magányos és nappal aktív. Tápláléka főként termeszekből áll. Az állat 3-4 évig él.

Az ivarérettséget 11 hónapos korban éri el. A párzási időszak decembertől áprilisig tart. A vemhesség 14 napig tart, ennek végén 2-4 kölyök születik. Mivel az állatnak nincs erszénye, az újszülötteknek szorosan meg kell kapaszkodniuk anyjuk szőrében, mert az mindenhova magával cipeli őket. Az elválasztás 6 hónap után következik be, de még egy kis ideig az anyjuk mellett maradnak. Évente egy almot ellik a nőstény.

Az erszényeshangyász, mint oly sok őshonos ausztrál emlősállat mára veszélyeztetett fajjá vált. Korábban is akadt természetes ellensége, mint a nagyobb ragadozó madarak, a szőnyegmintás piton vagy az ausztrál őslakók érkezése után a velük jött dingó. Az Ausztrália déli részén gyakran előforduló bozóttüzek is sok áldozatot szedtek és szednek ma is közülük. Az igazi fenyegetést a faj számára a fehér emberek érkezése okozta. A fokozódó mezőgazdaság eltüntette élőhelyeinek java részét és a kontinensre betelepített ragadozók, elsősorban a vörös rókák és a gazdáiktól elszökött, majd önálló életet élő kutyák és macskák drasztikusan lecsökkentették egyedszámát.

Szerencsére Ausztráliában az utóbbi időkben igen erős környezetvédelmi intézkedéseket hoztak. Az erszényeshangyász maradék élőhelyeinek többsége is nemzeti parkokban és védett területeken van. Ezeken a helyeken elsősorban a rókák és a macskák kiirtása a legfőbb feladat. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) a fajt a „sebezhető” kategóriába sorolta.

§ Hantfutó (Dolichus halensis Schaller) – Hant: csn

15–20 mm nagyságú. Szurokfekete, de a szárnyfedőkőn egy hátrafelé keskenyedő hosszú, háromszög alakú folt vörös. Növényevő faj, szántóföldeken is közönséges. Győrfi (1957) említi, hogy akác magvetésekben rágáskárokat okozott, ami a csemeték pusztulásához vezetett.

§ Balkáni haragossikló (Hierophis gemonensis) – Haragos: csn

Albánia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Montenegró, Szerbia, Görögország, Olaszország és Szlovénia területén honos.

A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján.

§ Haranggém (Egretta ardesiaca) – Harang: csn

Afrika területén honos. Édes vizű tavak, folyók és mocsarak lakója. Testhossza 48-50 centiméter. Tápláléka halakból, rákokból és rovarokból áll. Szárnyait a feje fölé rakja és annak árnyékában vadászik a sekély vízben.

§ Karcsú haranggomba (Conocybe tenera) – Harang: csn

Syn.: Karcsú szemétgomba

Kalapja 0,5-3 cm átmérőjű, kúpos, bordás, rozsdabarna, idősen okkerszínűre fakuló.

Lemezei ritkán állók, küllősek, kalapszínűek.

Tönkje hosszú (4-15 cm), vékony (1,5-5 mm) igen törékeny.

Előfordul erdőszélen, mezőn, kertben, parkban; trágyás, füves helyeken, tavasztól őszig, gyakori.

Nem ehető.

§ Pongyola harangvirág vagy szibériai harangvirág (Campanula sibirica) – Harang: csn

A pongyola harangvirág középhegységeinkben, a Dunántúlon és az Alföld egyes részein (Kis-Alföld, Mezőföld, Duna-Tisza köze, Tiszántúl, Nyírség, Dráva-vidék) gyakori. A pongyola harangvirág két alfaja él Magyarországon C. sibirica ssp. sibirica él az országunk legnagyobb részében, míg a C. sibirica ssp. Divergentiformis (Jáv.) Domin az Északi-középhegységünk keleti felében (Bükktől a Zempléni-hegységig)fordul elő.

A szár elágazó, szőrös. A tőlevelek hosszúkás lándzsásak, szőrösek. A virágok kezdetben felállók, majd bókolók. A virág pártája 15–40 mm hosszú, a csészecimpák közötti öblökben kifelé görbülő függelék van. A ssp. sibirica pártája rövidebb: 15–25 mm és cimpák közti függeléke lándzsás. A ssp. divergenteformis pártája általában hosszabb 30–40 mm, de ritkán lehet ettől rövidebb is 20–30 mm és a cimpák közti függeléke széles-lándzsás. A toktermés bókoló.

Évelő növény. Mészkő és dolomitsziklagyepjeinek, valamint löszös sziklafüves rétjeinek növénye.

§ Csombókos harangozómadár (Procnias albusa) – Harangozó: csn

A kotingafélék (Cotingidae) családjához tartozó faj.

A fajt Johann Hermann francia orvos és természettudós írta le 1783-ban, az Ampelis nembe Ampelis alba néven.

Dél-Amerika északi részén Brazíliában, Guyanában, Suriname-ban és Venezuelában (főleg az Amazonas vízgyűjtő területén), továbbá Trinidad és Tobago szigetein él.

Nagyjából galamb méretű: a hím testhossza 28,5 centiméter, testtömege 210-215 gramm, a tojóé 27,5 centiméter, 219-222 gramm. A hím tollazata fehér, csőre lapos. A nőstények tollazata zöld. Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki és hegyi esőerdők. Gyümölcsökkel táplálkozik.

Jeff Podos Massachusettsi kutató és szerzőtársai szerint ez a világ leghangosabb madara. Kiáltásai elérhetik a 113 decibelt (nagyjából ennyi egy cölöpverőgép hangereje).

A párt kereső hím az első hangokat a széles nyilvánosság előtt adja elő, majd hirtelen fordulat után a második dallamot a kiszemelt nőstényhez címzi. A kutatók megállapították, hogy minél hangosabban kiált a madár, annál rövidebb a kiáltás.

Fészkében általában 2 tojás található.

§ Koronás harasztjáró (Seiurus aurocapilla) – Haraszt: csn

Az újvilági poszátafélék (Parulidae) családjába tartozó Seiurus nem egyetlen faja.

Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Saint-Pierre, valamint Miquelonon költ. Telelni a Karibi-szigetekre és Mexikón, valamint Közép-Amerikán keresztül Kolumbiáig és Venezueláig vonul. Kóborlóként eljut Ecuadorba, Grönlandra, Írországba, Saint-Martin francia részére és az Egyesült Királyságba is.

Mérsékelt övi fenyő- és lombhullató erdőkben költ, a telet a Szubtrópusi és trópusi esőerdőkben és száraz erdőkben tölti.

Átlagos testhossza 13 centiméter, szárnyfesztávolsága 26 centiméter, testtömege 19,2 gramm. Fején koronaszerű, narancssárga és fekete csíkokat visel, valamint fehér szemgyűrűje van. A háti része olívbarna, a hasi része fehér, csíkos és foltos mintázattal. Lábai viszonylag hosszúak.

Az erdők aljnövényzetében keresi tücskökből, hangyákból, pókokból, hernyókból, levéltetvekből, földigilisztákból, lepkékből, bogarakból és csigákból álló táplálékát, valamint alkalmanként magvakat és Gyümölcsöt is fogyaszt.

A talajra készíti fészkét. A fészekalja 4-6 tojásból áll, melyen 14 napig kotlik. A fiókák kirepülése még 14 napot vesz igénybe.

§ Haraszt – tudományos neve: kocsányos tölgy – (Quercus Robur L.) – Haraszt: csn

További nevei: Gubacsfa, mocsárfa, suskafa, mocsártölgy. – Quercus pedunculata Ehrh. – Term. r.: Bükkfélék. Fagaceae.).

Fa. 30–40 m. Derék, nagy, terebélyes fa. Kérge mélyen repedezett. Levelei visszás-tojásalakúak, szabálytalanul, de szárnyasan öblösen karéjosak; karéjai lekerekítettek; alapjok rendesen füles, nyelök igen rövid, majdnem hiányzik. Porzós barkái gyérvirágúak, vékonyak, zöldesek és csüngők. A lepel 6 levelű, 4–12 porzóval. Termő zöld virágai zöldek, és többnyire a hosszú kocsány végén 1–5-ével állanak; leplök felül álló apró pikkelyekből áll. A magházat a murvák piros pikkelyei fogják körül; ezekből fejlődik a kupacs. Az érett termés kocsánya 8–10 (1–16) cm. h. A makk sárgásbarna; kupacsa rásimuló, apró pikkelyekkel sűrűn fedett. Tenyészik az egész országban, a mélyebben fekvő helyeken nagy kiterjedésű erdőket alkot. 4–5.

Fája értékes és tartós; kérge cserzésre szolgál; makkját a sertés eszi.

Továbbá:

A harasztok főtörzsének Pteridophyta tudományos elnevezése a szárnyasan összetett levelekre utal. (A ptera görög szó, amely szárnyat; a phyta pedig növényeket jelent.) A ma élő harasztok főtörzsébe a korpafüvek, a zsurlók és a páfrányok törzsei tartoznak.

Korpafüvek . A harasztok legfejletlenebb képviselői a korpafüvek, amelyek megjelenésükben a mohákra hasonlítanak, de azoktól nagyobbak. Magyarországon a korpafüveknek csak 4 faja él, mindegyik védett, ezek közül a főleg fenyvesekben előforduló kapcsos korpafű az ismertebb, melyet gyógynövényként is alkalmazunk.

Zsurlók. A zsurlók sejtfalába szilícium-dioxid (SiO2, kvarc, kova) épül be, így ezek a növények kemények. Valamikor edényeket súroltak velük, erre utal a nevük is (súroló = surló = zsurló). A száruk úgy ágazik el, hogy egy pontból több kisebb szárrész ered, így örvös hajtás elágazásúak. Legismertebb fajuk a

mezei zsurló, amelynek barna spóratartó hajtása tavasszal látható, míg nyáron a zöld meddőhajtásaival találkozhatunk a nedves réteken.

Páfrányok. A harasztok fejlettebb csoportja a páfrányok, amelyek szára a talajban található kúszó gyöktörzs, amely tápanyagot raktároz, így az a növény áttelelő szerve is. Ebből fejlődnek ki a pásztorbotra emlékeztető fiatal hajtások, amelyek szárnyasan összetett levekké bontakoznak ki. A páfrányok spórái a levél fonákján elhelyezkedő spóratartókban képződnek. Szaporodásukhoz nekik is vízre van szükségük. A páfrányok közül az erdei pajzsika a legismertebb, a mérsékelt övben mindenhol elterjedt, ezért kozmopolita növénynek tekinthető.

Erdei pajzsika. Hegyvidéki erdőkben találkozhatunk az apró termetű, barna levélgerincű aranyos fodorkával és a petrezselyem levélre hasonlító kövi fodorkával.

Hazánkban őshonos páfrány a gímpáfrány és az édesgyökerű páfrány. A szarvasagancs páfrány nagyon dekoratív, így a virágboltokban árulják.

A rucaöröm nevű vízipáfrány két levele a víz felszínén úszik, harmadik levele pedig gyökérszerű képződménnyé módosult. Védett, de felmelegedő holtágakban tömegesen is előfordulhat.

Védett és ritka faj a magyar pikkelypáfrány és a struccpáfrány.

§ Sziámi harcoshal (Betta splendens) – Harcos: csn

A csontos halak (Osteichthyes) osztályába, a sügéralakúak (Perciformes) rendjébe és a gurámifélék (Osphronemidae) családjába tartozó faj, az egyik legkedveltebb édesvízi akváriumi hal.

Dél-Ázsiából, a Maláj-félsziget és Thaiföld vízinövényekkel sűrűn benőtt álló- és lassan folyó vizeiből származik. A halviadalok népszerűsége miatt sokfelé meghonosították Délkelet-Ázsiában, így manapság már Szingapúrban, Laoszban, Kambodzsában és Vietnámban is gyakori. A legtöbb akváriumi változatot évtizedek óta tenyésztik szelektíven.

A tenyésztett hímek karcsú teste mintegy 8, a nőstényé 5–6 cm hosszúra nő. A természetben élő, vad halak hímje legfeljebb 6 cm hosszú. Hátúszójának 1-2

kemény tüskéjét 8-10 lágyabb úszósugár követi. A legyezőszerűen széttárható farokúszóban 11 sugár van. A farok alatti alsó úszóban 2-5 kemény sugártüskét

21-26 lágyabb úszósugár követ. A leghosszabb oldalsó pikkelysorban 27–31 pikkely foglal helyet.

A hímek páratlan úszói (hát-, farok alatti és farkúszói) vitorlaszerűen megnagyobbodtak, sugaraik hosszabbak a nőstényekénél. A nőstény úszói rövidebbek, színük kevésbé élénk. Az ívási időszakon kívül testükön többnyire sötét, hosszanti sávok láthatók. A hímek szebbnél szebb színváltozatait tenyésztették ki a rózsaszíntől a piroson és a gesztenyebarnán át a kékig.

Az agresszíven magamutogató hím kifeszített úszói körré terpednek szét. A nőstény úszói mindig jóval rövidebbek, és neme rövid, de feltűnő ivarszemölcséről is könnyen megállapítható.

Felfelé forduló szája elsősorban a felszínen lebegő táplálék beszippantására alkalmas, de ha az élelem a fenékre süllyed, lemennek érte, és ott eszik meg.

Természetes élőhelyükön a szúnyoglárvákat és a vízbe hulló rovarokat is szívesen falják. Akváriumi tápláléknak is alkalmasabb az élő eleség (tubifex, szúnyoglárva), mint a száraz táp.

Eredeti élőhelyén (Thaiföld, Kambodzsa) főleg az árkokat és rizsföldeket népesíti be. A természetben legfeljebb 2 évig él; az akváriumi, tenyészett példányok várható életkora 3 év. A hímek harciasak, territóriumukat védik.

Akváriumban tartása. A kisállatboltokban gyakran árulják 1-2 deciliteres üvegben, bár az állat ezt csak rövid ideig tolerálja, napi vízcsere mellett. Kisebb (de azért legalább 50 literes) akváriumban is megél. Kisebb akváriumban, kevesebb társhallal jobban érzi magát, mint a nagyobb, vegyesen lakottakban. 75 l vízre egy hímmel és 3-4 nősténnyel számolhatunk. Mivel az akvárium jóval kisebb természetes territóriumuknál, egy kisebb vagy közepes akváriumban csak egy hím maradhat, a többit megöli. Egy nagy hím territóriumának átmérője mintegy 70–90 cm, ezért két hím tartásához legalább 200 literes, kellő számú búvóhellyel berendezett medencére van szükség. A sok búvóhely azért is kell, mert íváskor a hím a nőstényt akár meg is ölheti.

A víz közepesen kemény (5,6–11,2 NK°) és semleges kémhatású (pH 6,8–7,5), 24-27 °C-os legyen. A vizet hetente cserélni kell.

Szaporodásra 6 és 12 hónapos koruk között a legalkalmasabbak. A nőstény úgy jelzi hajlandóságát a párzásra, hogy teste megduzzad, és függőlegesen csíkosodik. Ha érdeklődik a hím iránt, odaengedhetjük hozzá.

Nagyon könnyen szaporítható aránylag sekély (20 cm mély), enyhén savanyú vízben; ehhez kisebb (10-20 l-es) akvárium is megfelel. A szaporítandó párt nem

szabad egyszerre az ívató medencébe engedni: először a hímet kell betenni, és miután megszokta új környezetét, egy ivadéknevelő hálóban vagy befőttes üvegben belelógathatjuk a nőstényt is. Ha az pár perc alatt becsíkosodik, kiengedhetjük a hímhez – ha nem, másik nőstényt kell választani. Miután a hím belekezd a habfészek építésébe, 2-5 napon belül ívnak. Ehhez a hím kifeszített úszókkal, hevesen ráveti magát a közeledő nőstényre. Ha az kész a párzásra, a fejét lefelé tartva közeledik a habfészekhez. A hím ekkor körülöleli, a nőstény kiengedi magából az ikrákat, és a hím azonnal megtermékenyíti azokat. A nőstény teljesen kábult, mialatt a hím összeszedi az ikrákat.

A labirintkopoltyús halak közül egyedül a betták ikrái nehezebbek a víznél, ezért azonnal lesüllyednek. A hím serényen felszedegeti, és visszaköpi őket a habfészekbe. A párzás után az anyát célszerű kihalászni, mert a hím halálosan megverheti. A kicsik 20–30 óra múlva kelnek ki. A hímet 3-4 napig hagyjuk

az ikrákkal: ezalatt kikelteti őket és vigyáz rájuk. Az ivadékok nagyon aprók, lassan fejlődnek, a megfázásra érzékenyek. Első eleségként főtt tojássárgáját vagy infuzóriát adhatunk nekik, később sóféreglárvákkal kell etetni őket. 3 hetes koruk körül kezdenek el színesedni. Amint megállapítottuk az ivarokat, a fiatal hímeket különítsük el.

Alfajok, változatok.

B. splendens var. cambodia – Fátyolos úszójú harcoshal, Fátyolos betta: fátyolszerűen megnyúlt úszójú tenyészváltozat (Lányi)

§ európai harcsa (Silurus glanis) – Harcsa: csn

Európa édesvizeinek - a Viza után - második legnagyobbra növő hala, a magyarországi halfauna „óriása”, hiszen két métert és a száz kilogrammot is meghaladhatják egyes példányai. Európa közép és keleti területén szinte mindenütt megtalálható, Magyarországon folyó és állóvizekben is egyaránt gyakori. Ázsiában, Anatóliában és az Aral-tó vízrendszerében őshonos, a faj keleti elterjedési területe eléri Kínát.

Telepítéseinek köszönhetően Nyugat-Európában, a Brit-szigeten és a Bajkál-tó vízrendszerében is megtalálható. Gazdasági szempontból jelentős és értékes hal.

Tógazdaságokban is nevelnek, de a kifogott és értékesített európai harcsa jelentős részét a természetes vizek adják. Magyarországon a halászata és a horgászata is azért népszerű, mert jelentős zsákmányt ígér nagyra nőtt példányainak köszönhetően. Húsa rendkívül ízletes, zsírban gazdag és szálkamentes, ezért a magyar konyha által készített halételek egyik fő alapanyaga.

Horgászrekord szerint. 113 kilogramm és 230 cm a legnagyobb harcsa, melyet 2010. május 10-én a Töröcskei-tóból fogtak. Az eddig regisztrált legnagyobb harcsa Olaszországban a Pó folyóból került elő 2,78 méteres és 144 kg-os súllyal.

Oxigénigénye alacsony és a vizek szennyezését aránylag jól elviseli. Többnyire társasan, a fenék közelében él, 5-20 fős csoportokban. Mindig lesből, főként

éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak vízközelben élő

kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. Rablásai rendszerint nem láthatóak, szürkületkor azonban sokszor hatalmas vízörvényeket keltő forgásaival kelti fel a szemlélődő figyelmét. Ilyenkor, sokszor szinte lassított felvételként mozogva jön a felszínre, gyakran látható a lassan mozgó állat hatalmas feje és teste is.

Az ívással kapcsolatos magatartása érdekes, az ívóhelyen a hím testével körülfonja a nőstény hastájékát és kipréseli belőle az ikrákat, amelyeket nyomban megtermékenyít. Ivadékgondozó faj, az ikrák lerakása után a hím a vízinövényekből álló fészket körülbelül 3 hétig, az ivadék kikeléséig védi.

§ Haricska – tudományos neve: hajdina – Haricska: csn

hajdina J: pohánka. haricska J: pohánka.

Először a mecklenburgi városka, Gadebusch 1436-ból származó bérlajstromában olvasható a növény Heydenkorn, azaz ’pogánygabona’néven, amelynek első leírását Hieronymus Bock közölte 1546-ban megjelent könyvében. A Besztercei Szójegyzék (1395 k.) a növény jelölésére átvette a szláv eredetű pohanka nevet, tulajdonképpen ’pogányka’ jelentéssel. A Magyar Oklevél-szótár (OklSz.) szerint 1495-ben már felbukkan a hajdina név: „De haydyna cubulum medium”. 1500-ban hajdin. 1583-ban a Beythe István által összeállított szójegyzékben (NomPann.) Ocymum cereale néven szerepel, magyar neveként hajdina olvasható. 1585-ben Calepinus szótárában haydena, haydenom. 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs is említi a nevet: hajdina, hajdéna. 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában haydena, haydéna. Kájoni Jánosnál 1656-ban a ’Fagopyrum és az Ocymum’ hajdina. Lippay Jánosnál 1661-ben is megtalálható. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) haritska, hajdéna.

Baróti Szabó Dávid szótárában 1784-ben a következő szinonimasor szerepel: hajdina: hajdéna, haritska, pohánka. Gáti István 1792-ben a tatárka nevet kifogásolta, és a szinonimák közül a haricskát tette első helyre: „A hariska vagy Hajdina, mellyet hibásan Tatárkának hívnak”. Márton József 1800-ban megjelent szótárában önálló címszó a hajdina mellett a haritska, a pohánka és a tatárka is. Tessedik Sámuel négy szinonimáját közli a szónak: tatárka, pohánka, hajdina, haritska. Sándor Istvánnál öt olvasható: tatár búza, tatárka, hariska,pohánka, hajdina.

A nyelvjárásokban handina, hajdin.

Rapaics Raymund véleménye szerint a német Haidenkorn átvétele a hajdina név szláv közvetítéssel, értelme ugyanaz, mint a pohánkáé. Tény, hogy a szó kaj-horvát eredetű a magyarban; vö. kaj-horvát hajdina ’ua.’ és szlovén hajdina, ajdina ’ua.’ A délszlávba a középfelnémet heidenkorn, bajor-osztrák haidn, haidl

’ua.’ került át. A német szó tulajdonképpen ’pogányoktól termelt gabona jelentésű, akár törökbúza szavunk. A szlovák nyelvjárási hajdina közvetlen forrása a magyar lehetett.

Vadon Mandzsúriában az Amur folyó mentén, Dauriában és a Bajkál-tó közelében terem. Magyarországon régóta szerepel a szántóföldön termesztett növények között. Ez az egynyári, 50–60 centiméter magasra megnövő, eleinte zöld, később pirosló szárú, fehér vagy piros virágú növény kitűnő méhlegelő.

A haricska a XVIII. század végétől adatolható, 1792-ben Baróti Szabó Dávidnál haritska, hariska. Az északi szlávok grecska, hrecska, vagyis görög (köles)

néven különböztetik meg a hajdinát, s e nevét a magyarság is átvette haricska alakban. A magyarba a románból került, ahol ukrán jövevényszó.

§ Haris (Crex crex) – Haris: csn

A guvatfélék (Rallidae) családjába tartozó faj. A Crex madárnem típusfaja.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2016-ban „Az év madarává” választotta.

Nyugat- és Közép-Európától Kelet-Szibériáig, valamint délre a Kaukázus előteréig költ. Afrika déli részén telel át.

Magyarországon rendszeres fészkelő, mintegy 4000 költőpár él itt.

Testhossza 27–30 centiméter, Szárnyfesztávolsága 46–53 centiméter, testtömege 135–200 gramm. Felső tollazata feketés, világosbarna szélekkel, ezért kissé pikkelyesnek tűnik. Hasalja fakó-barna, vörösesbarna csíkozással. Mellkasa, torka és feje oldalt galambszürke. Csőre rövid és erős, hogy fel tudja csipegetni a vetőmagokat és a gabonát. A fiókák egységesen feketés barnák, ami egy mezei madár esetében szokatlan.

Magányosan él. Tápláléka vetőmagokból, gabonából és kis gerinctelenekből áll.

A költési időszak május–június között van, ritkán költ kétszer. Talajon lévő mélyedésbe fűszálakból készíti fészkét. Egy fészekaljban 7–12 szürkészöld vagy vörösbarna tojás található, ezeken rozsda- vagy bíborszínű foltok láthatók. A költés 14–18 napig tart és csak a tojó vesz részt benne. A kirepülés 5 hét után jön el.

Európában sebezhető fajként tartják nyilván, Magyarországon fokozottan veszélyeztetett. Eszmei értéke 500 000 Ft.

§ Fekete harkály (Dryocopus martius) – Harkály: csn

Európa jelentős részén megtalálható, de Ázsiában is előfordul. Általában öreg erdőkben találkozhatunk vele. Magyarországon rendszeres fészkelő, állandó madár. Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 Ft.

Testhossza 45-57 centiméter, szárnyfesztávolsága 64-68 centiméter, testtömege 250-300 gramm. Feje teteje vörös, tollruhája fekete. Csőre és szemgyűrűje halványsárga, nyaka karcsú.

Lárvákkal és rovarokkal táplálkozik. Csőrével ütögeti a korhadt fák kérgét táplálék után kutatva, majd a megtalált zsákmányt kivési.

Nagyméretű, ovális bejáratú odúját saját maga készíti, nagy magasságban. A nem használt odút más madarak, főleg kék galambok foglalják el.

Fészekalja 4-5 Tojásból áll, melyen 17-19 napig kotlik.

§ Harkálygomba – tudományos neve: harkály tintagomba - (Coprinopsis picacea) – Harkály: csn

Népies neve: harkálygomba.

A gyűjtő a fiatal gombát jellegzetes, erőteljes, egyenes, hengeres alakjáról, sötétbarna kalapjáról, és az azon megmaradt fehér burokfoszlányokból már messziről felismerheti. Az 5–10 centiméter magas, és 5–6 cm átmérőjű kalap később felnyílik, és harang alakúvá változik. A fehér, karcsú tönk 8–30 centiméter hosszú és 7–20 milliméter vastag, pelyhes. A kezdetben mutatós tintagomba megöregedve feketén szétfolyik. Kellemetlen székletszaga a benne lévő szkatoltól van.

A harkály tintagombának júniustól októberig, sőt novemberig jelennek meg termőtestei, egyenként vagy csoportosan, lombos , és fenyő erdőkben. A síkságoktól a középhegységekig széles körben elterjedt.

§ Harkány – tudományos neve: harkály – Harkány: fk

harkály Jelentése.

1. tarka tollazatú, fákban élő rovarokkal táplálkozó, a fák törzsén kúszó és kopácsoló madár.

2. a hozzá hasonló alkatú madarak rendje; Piciformes.

Helynévként (Harkan)1323-ban már felbukkan írásbeliségünkben, köznévként 1560 k. harkaly (GyöngySzt.), 1570-ben harokalj (KolGl.), 1578-ban harokally

(OklSz.). További szótörténeti adatai: harkány, harkáj, herkály, hárkály, harka, harkáts, harakály, horokáj (TESz.). Kriza János a Székelyföldön még följegyezte

a horokály (Kriza:Vadr.) alakváltozatot. Továbbiak a nyelvjárásokban MTsz.: harakáj, harokáj, harukár, hërkáj, hërkál | ÚMTsz.: harukáj, harukály, hërka, kërká, hërkoány, herukáj, hërëkár, horká | Nyatl.: hárkány, herekály | 1833: N. harkács, harakáj,harka (Kassai) | 1838: N. horokály (Tsz.) | Nyr. 4: harka-madár

| Nyr. 17: harkány | uo. 2: harokáj | uo. 19 és 20: herkáj, herkál | Kriza:Vadr.: liorokáj.

Harkály madárnevünk ősi hangutánzó szó az ugor korból; vö. vog. karkai, χòrχi, χarχej, χăηra, χaχrài ’ua.’ (TESz.). Voltaképpen a magyar madárnévnek csak

a har- alapszava egyeztethető biztosan az ugor megfelelőkkel, a végződések bizonytalansága nyilván a szó hangutánzó eredetéből ered.

A feketeharkály a faj ném. Schwarzspecht (WbZ.) nevének tükörfordítása. Vas megyében a N. feketë küllü a feketeharkály ’Dryocopus martius’ (VasiSz. 1966:

3). Nevében a jelző a hím fekete színére utal. A Dryocopus nemi név a gör. drysz, dryosz ’fa’ és a koptein ’ütni’ szavak összetétele, azaz ’fakopácsoló’

a jelentése; vö. ácsmadár, fakopáncs stb. hasonneveivel. A madár lat. martius fajneve pedig Mars hadisten nevével kapcsolatos, bátor, harcias értelemben.

A harkályalakúak Piciformes neve pedig a madár lat. picus elnevezéséből alkotott.

A harkályfélék (Picidae) a madarak osztályának harkályalakúak (Piciformes) rendjébe tartozó családja. 28 nem és 214 faj tartozik a családba. A családhoz

tartozó fajok világszerte megtalálhatóak, kivéve Ausztráliát, Új-Zélandot, Madagaszkárt és a szélsőséges sarkvidékeket. A legtöbb faj erdei élőhelyű, bár

néhány faj fátlan területeken, sziklás domboldalakon és a sivatagokban is előfordul.

Jellemző magyarországi képviselői a nagy fakopáncs ’Dendrocopos major’ és más fakopáncs- (más néven tarkaharkály-) ’Dendrocopos’ fajok, a zöld küllő ’Picus virirdis’, a feketeharkály ’Dryocopus martius’ és a nyaktekercs ’Jynx torquilla’.

A feketeharkály Európa legnagyobb harkályfaja, a hím fekete színű, a fejteteje tűzpiros, a tojónak csak a tarkója. A nyaka feltűnően karcsú.

Nagy kiterjedésű bükkösök, fenyvesek lakója. A harkályok vetélőujja erőteljes, a test súlyát alátámasztó kemény tollú farktollai lehetővé teszik a függőleges

fatörzseken való mozgást.

Vésőszerű csőrükkel vájják ki a fa kérgét, és hosszan kiölthető nyelvükkel húzzák ki alóla az élősködőket. Sok fajuk hímje odvas fatörzsön vagy valamilyen más, jól kongó aljzaton dobolva ad hangjeleket. Erdőkben a többi faj számára is hasznosak, hiszen odúkat készítenek, és így lakóhely jut más madaraknak, emlősöknek (pl. mókusoknak) is.

§ Közönséges harmatlégy – tudományos neve: ecetmuslica - (Drosophila melanogaster) – Harmat: csn, lk

A kétszárnyúak rendjébe tartozó kistestű légy.

A genetika, az élettan, és az evolúcióbiológia klasszikus, máig leggyakoribb modellszervezete. Lárvái erjedő, bomló növényi anyagokban (pl. erjedő gyümölcsökben) fejlődnek, ahol mikroszkopikus gombákkal táplálkoznak. Más, közeli rokon fajokkal együtt. Magyarországon is gyakori, lakásokban is feltűnik, présházakban tömeges lehet.

Szinonim nevek: Közönséges muslica, Közönséges harmatlégy

Néhány Tephritidae családba tartozó rovart is neveznek muslicának, ami zavart okozhat.

§ Óriás harmatgomba (Stropharia rugosoannulata) – Harmat: csn, lk

Az óriás harmatgomba kalapjának átmérője 8–20 cm. Fiatalon félgömb alakú, majd fokozatosan kiterül és ellaposodik. Színe barnás, sárgásbarna vagy vörösbarna, rajta elszórtan fehéres burokmaradványok, pettyek lehetnek. Az idős gomba kihalványodik. Kalapbőre nedvesen enyhén tapadós, szárazon fénylő. Sugarasan szálas mintájú lehet. A kalap szélén ott maradhatnak a burok szakadozott maradványai. Húsa fehér, színe vágás után nem változik; rugalmas, kellemes, enyhén retekszagú és -ízű.

Sűrűn álló, tönkhöz nőtt lemezei fiatalon halvány szürkéslilák, majd fokozatosan sötétednek, míg egészen feketéssé válnak. Spórapora bíbor-szürkésbarna,

spórái oválisak.

Tönkje karcsú 15 cm magas, 2,5 cm vastag, felfelé kissé vékonyodó. Színe a kalaphoz hasonló vagy attól világosabb. A tönkön bordázott gallér figyelhető

meg, amely az idős gombákon a ráhullott spóráktól lilás árnyalatú lehet.

Csak az Észak-Európában elterjedt, Magyarországon nem honos S. hornemannii-val lehet összetéveszteni.

Elsősorban Észak-Amerikában gyakori. Ausztráliába és Új-Zélandra betelepítették. Európában viszonylag ritka, inkább a kontinens középső és északi felén található. Feltételezik, hogy Európába is Amerikából kerülhetett.

Magyarországon csak szórványosan lehet találkozni vele; sokszor művelt területen vagy városban. Korhadó növényi maradványokon nő, megtelepedik a szalmán, állati trágyán vagy a mulcson is. Májustól novemberig terem.

Termesztését az 1960-as években az NDK-ban kezdték és világszerte (egy időben Magyarországon is) elterjedt. Termesztése olcsó, de bizonytalan terméseredményei miatt nem kelhet versenyre pl. a kétspórás csiperkével.

§ Kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) – Harmat: csn, lk

Húsevő növényfaj, amely rendszerint mocsarakban, tőzeglápokon él. A harmatfűfélék (Droseraceae) legelterjedtebb faja, szinte az egész északi féltekén megtalálható – Észak-Európában, Szibéria nagy részén, Észak-Amerika nagyobb területein, Japánban és Új-Guineában is.

A növény Európa nagy részében előfordul, elszórtan hazánkban is. A tengerszint feletti 2000 m-es magasságig találkozhatunk vele. A kereklevelű harmatfű a nedves környezetet kedveli, például a mocsarakat és lápokat.

5–15 cm magas évelő növény Tőlevélrózsával és füzéres forgó virágzattal. 4–10 mm hosszú levelei kerekdedek vagy haránt elliptikusak, épek, szétterülők, felszínük vörhenyes mirigyszőrökkel fedett, melyek ragadós anyagot választanak ki. A levélnyél keskeny, szőrös, 1,3–5 cm hosszú.

Egy tipikus növény átmérője 3–5 cm, virágzata 5–25 cm magas. A virágok egyetlen vékony, szőrtelen szár egyik oldalán nőnek, ami a levélrózsa közepéből

nő ki. Fehér virágai négyesével csoportosulva ún. tetrádokat alkotnak. A füzéres forgóban lévő, ötszirmú, sűrűn álló virágok kicsinyek, a növény méretéhez képest jelentéktelenek, rózsaszínek vagy fehérek. A virágok 1–1,5 mm-es vékony, kicsúcsosodó végű világosbarna magvakat növesztenek. Toktermése van. A tőkocsány többszörösen hosszabb a leveleknél. A tenyészidő végén csúcsrügyet fejleszt, s ezt allevélszerű takarólevelek borítják. Júniustól augusztusig virágzik. A növény télen hibernákulumot (védőburkot) növeszt, hogy túlélje a hideget. Ez földhöz közeli, szorosan összepöndörödött levelekből áll.

A növény rovarokkal táplálkozik, melyeket élénkvörös színe és a levelein csillogó, cukortartalmú ragadós anyag vonz oda. Ez a táplálkozásmód a tápanyagokban szegény vagy túl savas élőhely hatására alakult ki. A növény Enzimekkel bontja le a leveleire ragadt rovarokat, és testükből Nitrátokat és más tápanyagokat von ki.

Magyarországon védett, reliktum faj. Ezenkívül védett az Egyesült Királyságban. Az Egyesült Államokban Illinois, Iowa, New York és Tennessee államokban veszélyeztetett fajnak minősül.

A kereklevelű harmatfüvet a légúti megbetegedések kezelésére használják: hörgőgörcsök, hörghurut, erőltetett köhögés, szamárköhögés. Gyakran a pipaccsal és a kakukkfűvel együtt (szirupban) alkalmazzák. Külsőleg történő felhasználásánál a friss növény kivonata hatékony a szemölcsök

és a tyúkszem ellen.

A növény néha bőrkiütést és nyálkahártya-irritációt, de hányingert és véres hasmenést is okozhat. Belső használatnál gyomor- vagy nyombélfekély esetén

kerülje az éhgyomorra való fogyasztást, inkább a hígított formában használja.

A növényben lévő hatóanyagok görcsoldó tulajdonságúak. A kereklevelű harmatfű alapú készítményeknek köhögéscsillapító hatásuk van, amelyet a naftokinon-származékok felerősítenek. Gátolja továbbá a kórokozók szaporodását. A kereklevelű harmatfű enyhe köptető is.

§ Hársszú (Ernoporus tilae) – Hárs: csn, fk

Vannak speciálisan juharban, illetőleg hársban fejlődő fajok, pl. a juharkéregszú (Eccoptogaster aceris), ill. a hársszú (Ernoporus tilae).

53. család: Szú-félék (Scolytidae vagy Ipidae)

Az ormányosok hadában a szúfélék azok, amelyek sajátságos egyének kifejlődésére vezettek. A szúfélék többnyire igénytelen és dísznélküli barna vagy feketés bogarak, melyek ormánya alig észrevehető, térdes csápjuk pedig bunkóval végződik. A legtöbb szúbogár apró, néhány milliméteres, legnagyobb képviselőjük egy brazíliai óriásszú, a Phoeotrupes grandis Er., melynek testhossza eléri a 15 mm-t. Eltekintve kis termetüktől, a szúfélék jól kifejlődött ösztönökkel rendelkeznek, amellett mint a fák pusztítói, erdőgazdasági szempontból bírnak nagy fontossággal, úgyhogy rövid méltatásuktól és ismertetésüktől nem tekinthetünk el.

Betűzőszú.

A szúfélék fiasításuk elhelyezésére a fák fás részeit, tehát a fát és a kérget választják ki és csak kevés faj fejlődik máshol, mint például a lóhereszú (Hylastinus trifolii Müll.) a lóhere gyökerében, vagy a datolyaszú (Coccotrypes dactyliperda F.) a datolya csontos magvában. Amikor a fiasító fára repülnek, rendszerint együtt találjuk a két ivart, és pedig vagy párosával repülnek, mint a nagy fenyőháncsszúja (Hylesinus piniperda L.) esetében, vagy pedig társasan, mint a betűző szú (Ips typographus L.) és más fajok esetében, amikor több hím és nőstény társul egymással. A bogarak gyorsan fúrják át a kérget és egész testükkel a törzs belsejébe hatolnak, a befúrás nyílása mint kerek kapu megmarad. Ezt a nehéz munkát némely fajoknál a hím, másoknál a nőstény végzi, a fiasító menetek kirágása azonban a nőstény feladata, ez rágószervei segítségével azután egy vagy több menetet rág ki, amelyek fajok szerint meghatározott irányban haladnak. A szílfa nagy és kis kéregszújánál (Scolytus scolytus F. és Sc. multistriatus Marsh.) az anyamenet párhuzamosan halad a törzs hossztengelyével a kéreg alatt. A tölgykéregszú (Sc. intricatus Ratz.) anyamenete vízszintes irányban, tehát a rostokra merőlegesen halad, mint egyágú vízszintes anyamenet. Némelykor a bejárati nyílásból kétágú vízszintes anyamenet indul ki, mint például a kőrisfa nagy háncsszúja (Hylesinus crenatus F.) esetében, amikor az anyamenetek a középen összefüggnek és a bogár hol az egyikben, hol a másikban fúr, amíg munkájával elkészül. Ha azonban a befúrási nyíláson keresztül a hímet több nőstény követte, úgy mindegyik nőstény külön anyamenetet rág a maga részére, ilyenkor különleges alakú, úgynevezett csillagos anyamenetes rágványok keletkeznek, mint például a kétfogú fenyőkéregszú (Pityogenes bidentatus Hbst.) és más szúvak esetében. Minden szúféle saját mintája, saját stílusa szerint épít, illetve rág és ettől csak akkor tér el, ha ezt bizonyos akadályok megkívánják, például, ha szomszédos rágványok menetei közel esnek és így kénytelenek azokat más irányban folytatni. Amíg a nőstény az anyamenet rágásával van elfoglalva, közben ivadékáról is gondoskodik, az anyamenetben bizonyos távolságban egymástól rágott kis mélyedésekbe lerak egy-egy petét. Nemsokára azután megjelennek az apró, fehér, barnásfejű, csápok, lábak és szemnélküli, hasuk felé görbült lárvák, melyek szülőhelyüktől kiinduló és folyton szélesbedő, kissé kígyózó lárvameneteket rágnak és ezek végében, a kiszélesített bölcsőben alakulnak bábbá. A kikelő friss bogár később ott helyben kifelé átfúrja a kérgét, hogy kijusson a szabadba.

A kéregszúvak anya- és lárvamenetekből álló rágványa leggyakrabban a kéreg- és a faállomány határában, a nedvvezető rétegekben fekszik. Ha megtámadott és kiszáradt fák korhadó kérgét leválasztjuk és akár a kérget, akár a törzset megszemléljük, ott láthatjuk a szabályosan elkészült, sokszor díszes faragványokra emlékeztető rágásokat. A bogármenetek ilyenkor vagy a kéregbe, vagy a faállományba mélyednek jobban, rendszerint azonban egyformán láthatók mindkettőben. Minthogy éppen a kéregalatti rétegekben halmozódnak fel leginkább fehérjék és másféle táplálóanyagok, a kéregszúvak lárvái bőviben találják meg a kellő táplálékot.

Máskép áll azonban a dolog a fásszövetben költő fajok esetében, mert ezek menetei a fa belsejében feküsznek. A nőstény a kérgen keresztül a fásszövet mélyébe fúrja anyamenetét, amelyből azután szintén az egyes fajok szerint más és más rendszerben haladnak a fiasító menetek, amelyek mindegyikébe a nőstény egy-egy petét rak. Ilyen rágványa van a sávos fenyőszúnak (Xyloterus lineatus Ol.). Ez a hengeres, 3 mm hosszú fekete bogár, melynek lába, csápja, előtorának töve és feketesávos szárnyfedői sárgák, a fenyők fás szövetébe rágja fekete anyamenetét, melyet alakja után létramenetnek neveznek. A bevezető csatornából két vízszintesen futó költőmenet ágazik el az évgyűrűk irányában, ezek felső és alsó részében, egyforma távolságban, a nőstény apró fülkéket rág és azokba egy-egy petét rak le. A lárvák rövid meneteket rágnak ki, amelyek létra fokainak megfelelően vannak elhelyezve, és amelyekben később bábbá is alakulnak. A kifejlődött bogarak a költőmenet és a befúrás nyílásán keresztül jutnak a szabadba.

A sávos fenyőszú rágványa a kemény fás szövetben megvédi az ivadékot külső ellenségektől, pl. a harkályoktól és más állatoktól, azonban silányabb táplálékot nyujt, amely a táplálócsőben sem nyer teljes feldolgozást és sokszor felhasználatlanul jut újra ki. Escherich figyelte meg egy ízben, amint ilyen bogarak saját társaik ürülékét mohón ették. Minthogy a fiatal ivadéknak fejlődéséhez jó táplálékra van szüksége, úgy a sávos fenyőszú és rokonai gombatenyésztőkké váltak. A belül fekete, mintegy kiégetettnek tetsző költőmenetek színét finom penészbevonat okozza, melyből mikroszkópnyi vékonyságú szálak haladnak mindenfelé a fa állománya mélyébe, hogy abból a táplálóanyagokat elvonja. A felvett táplálóanyagokat a gombák részben conidiumok képzésére, részben ambrózia halmozására használják fel. A bogarak és lárváik az ambróziát eszik, sőt egyeseknek ez egyedüli tápláléka. Úgy látszik, mintha az ambrózia csak a bogarak behatására képződik és mintegy azok tenyészanyagának tekinthető. Az ambróziát evő szúfélék fajonként más és más gombát tenyésztenek. A sávos fenyőszú pl. a fenyők kék rothadását okozó gombáját tenyészti meneteiben, hogy annak ambróziájához jusson. A gomba spóráinak elvetéséről is gondoskodva van, a fiatal bogár testét borító szőrökön megtapadnak a spórák és így a rajzó bogár azokat magával viszi újonnan alapítandó tanyájába.

A szú-félék ivadékuk elhelyezése céljából a legkülönbözőbb fákat keresik fel. A betűző szú (Ips typographus L.) majdnem kizárólag csak a lúcfenyőben, a majdnem époly hosszú nagy fenyőháncsszú (Hylesinus piniperda L.) az erdei fenyő és egyéb Pinusok kérge alatt fejlődik. A szú-félék egyáltalában előnyben részesítik a fenyő-féléket. Nüsslin szerint a fenyőt (Pinus) 26 faj, a lúcfenyőt (Picea) 14 faj és a jegenyefenyőt (Abies) 4 faj támadja meg. A lombos fák közül a tölgyet és szilfát 7–7 faj, a kőrist 3 faj keresi fel. Az összes többi fenyő-félének és lombos fának csak egy, legfeljebb két gazdája akad. Ezek a számok azonban nem teljesen pontosak, mert vannak mindenevő szú-félék és olyanok is, amelyek rendes fájukról alkalomadtán másra is átmennek. A szú-félék különben értenek hozzá, hogy a nekik legjobban megfelelő fákat kiválasszák, ezek rendszerint már senyvedő, elhaló, halálraítélt fák, melyeknek az elpusztulását csak siettetik. A szú-félék csak másodlagos kártevők. Erős, egészséges fákat nem bántanak, legfeljebb akkor tesznek ebben kivételt, ha olyan tömegesen lépnek fel, hogy egészséges fákra is kényszerülnek. A beteges fákat ilyenkor hamarosan ellepik, úgyhogy a később érkezők kénytelenek mint elsődleges kártevők az egészséges fákat megtámadni. Az első támadók ilyenkor belefulladnak a kifolyó nedvbe és gyantába, de annyi jön utánuk, hogy a fák nem tudnak az állandó támadásnak ellenállani és hamarosan elsenyvednek. Ilyenképpen, különösen a kéregszúvak támadása folytán, már óriási erdőségek estek ezeknek az igénytelen rovaroknak áldozatul. Kevésbbé veszélyesek a fásszövetben tenyésző szú-félék, mert ezek nem akadályozzák meg a nedvkeringést, azonban alkalmatlanná teszik a fát ipari célra való felhasználásra.

A szú-félék között a háncsszúvak (Hylesinini) a legegyszerűbbek, amelyek még leginkább emlékeztetnek az ormányosok Cossonini-nemzetségére. Ezek hengerestestű bogarak, oldalt kerekített előtorral, mely a fejet csak félig takarja és potrohuk haslemezei egyenesen sorakoznak egymás után, nem képeznek meredek lejtőt. A harmadik lábfejízük kétkaréjos. A háncsszúvak, az említett lóhereszú kivételével, mind fákban fejlődnek. A fekete fenyőháncsszú (Hylastes ater Payk.) hosszúra nyúlt, hengeres, fekete bogár, pontozottan rovátkás szárnyfedőkkel. Már kora tavasszal hagyja el téli szállását és laposan elfutó, elhalt fenyőgyökereket választ ki tanyájául. A nőstény hosszirányú, kissé hajló meneteket rág, melyekből a lárvák szabálytalan irányban összekúszáltan haladó meneteket vezetnek tovább, úgyhogy ennél a fajnál rendszeres rágványról még nem beszélhetünk. Amíg a fekete fenyőháncsszú lárvái erdőgazdasági szempontból teljesen közömbösek, addig a bogarak, különösen a friss költésből valók, a 3–10-éves fenyőkre vetik magukat, összerágják kérgüket, aláaknázzák azt és így ezeket fonnyadásra és elhalásra kényszerítik, miáltal érzékeny károkat okoznak. Csalétekül kihelyezett kéregdarabokból és fogóárkokból való összegyüjtésükkel védekezhetünk legjobban kártételük ellen.

A nagy fenyőháncsszú (Blastophagus piniperda L.) az egész palearktikus táj fenyveseinek lakója. A 4–4.5 mm hosszú bogár friss, éretlen példányai szalmasárgák vagy világosbarnák, az érett, kifejlődöttek sötét feketésbarnák, előtora előrefelé keskenyedő, felül szétszórtan pontozott, csápostora hat ízből áll és elül hegyesedő. Szárnyfedői pontozottan barázdások és a második köztér kivételével a közterekben hátul szemcsézett. A fenyő kérgén ülő tölcsér alakú fehér vagy sárgás gyantaképződmények elárulják, hogy bogarunk megtámadta a fát. Már kora tavasszal, melegebb vidéken februárban, másutt március–áprilisban, rajzik a bogár és miután a pár összetalálkozott, megfelelő fát keres ki és annak vastag kérgébe furakodik. A kéregrepedésben elrejtett lyuktól induló egyenes menet eleje görbült, kampós. Helyét az említett gyantatölcsérek vagy a kiszórt rágóliszt árulják el. A rágóliszt barna és fehér farészecskékből áll, mert a menet a kéregbe és a fába is mélyed. A menetben csak a bogárpárt találjuk. A nőstény által kirágott menet álló fán fölfelé vezet, kampós eleje pedig alul marad. A nőstény fúró munkája esős időben lassan, száraz időben gyorsabban halad előre, közben pedig kis bemélyedésekbe lerakja egy-egy petéjét, összesen mintegy 50, szabad szemmel még meglátható petét. Amint a menet elkészült és a peték lerakattak, a hím és a nőstény elhagyja építményét és amennyiben előbb el nem pusztulnak, felrepülnek a fák csúcsára, hogy ottan kedvük szerint falatozzanak, új erőket gyüjtsenek.

Közben az elhagyott rágásban új élet kezdődött, minden petéből kikelt egy fehéres lárva, mely a védő vastag kéreg alatt nyugodtan eszi a kéreg tápdús rétegét és kirágja kígyózó lárvamenetét. A lárva növekedésével a menet is szélesbedik, míg a kifejlődött lárva magának kerek üreget nem készít, melyben bábbá alakul át. A teljes kifejlődés időtartama a klimatikus viszonyoktól függ, rendes körülmények között június második felében vagy július elején kész a friss bogár, mely megkeményedése után azonnal keresztülrágja a kérget, hogy a szabadba jusson.

A frissen kelt bogarak szaporodásra még nem érettek, előbb kiadós táplálkozásra van szükségük, ezért felkeresik a nedvdús, friss fenyőhajtásokat és néhány cm-rel a csúcs alatt befurakodnak azokba s hosszában kirágják belüket. Amint egy ilyen hajtást elpusztítottak, hozzálátnak a másodikhoz és a többihez, ebben a falatozásukban csak a hűvösebb időjárás gondoskodik kis megszakításról, amíg az ősz hűvös napjai és éjjelei be nem következnek. Ilyenkor a bogarak elhagyják a fák koronáját és a földön vagy a fenyőtörzsek tövének kéregrepedései alatt keresnek menedéket, de kora tavasszal már talpon vannak, hogy szaporításukat megkezdhessék. Némely évben egy második nemzedék kifejlődése is lehetővé válik. Ugyancsak egy második nemzedék megalapozásához látnak hozzá sok esetben a fiasítás elvégzése után, a fenyőkorona hajtásaiba vonult, öreg bogarak is, ha regeneráló táplálkozásuk sikerrel járt és az időjárás kedvező.

A nagy fenyőháncsszú veszélyes erdőkárosító. Kártételét nem a fiasításával okozza, hiszen láttuk, hogy beteg fákat szemel ki erre a célra, hanem a fiatal hajtások kilyukasztásával okozza a bajt. Ezeket a kirágott hajtásokat az első szélroham letöri, a fák koronája szabálytalanná válik, a fák pedig elgyengülnek.

A kis fenyőháncsszú (Blastophagus minor Hartig) életmódja megegyezik nagyobb társa életmódjával, külsőleg pedig abban tér el tőle, hogy szárnyfedőin hátul a második közterecske is szemcsézett. A kis fenyőháncsszú tavasszal rajzik és különösen a fenyők törzsének felső részére és ágaira repül, azokra a helyekre, amelyek vöröses vagy zöldes, síma kéreggel borítottak. Ott vízszintes, kettős anyamenetet rágnak mélyen a fába és pedig úgy, hogy a befúrás helyétől ellenkező irányban, jobbra és balra haladnak a menetek. A lárvamenetek függőlegesen indulnak az anyamenetből és mély bábüreggel végződnek. Ez a bogár is kirágja a friss fenyőhajtásokat, úgyhogy erdőgazdasági jelentősége azonos a nagy fenyőháncsszúéval.

Ha kőrisfák törzséről vagy nagyobb ágairól leszedjük száraz kérgüket, azt élesen rajzolt, szabályos szúrágásokkal találjuk díszítve. A fa ilyenkor olyannak tűnik, mintha művészi kézzel faragták volna ki, pedig csak szúvak egyszerű munkájáról van szó. A kettős, vízszintes anyamenetek a kőrisfa kis háncsszújának (Hylesinus fraxini Panz.) munkájára vallanak. Ez egy apró, alig 3 mm hosszú, tömzsi bogár, melynek szárnyfedőit világosabb és sötétebb pikkelyek teszik tarkává. Csápostora hét ízből áll, bunkója hosszúkás és hegyes. Hasonló a rágása a kőris nagyobbik, mintegy 5 mm hosszú és feketeszínű, nagy háncsszújának (Hylesinus crenatus F.). Ennek kettős anyamenete aránylag rövid, annál hosszabbak azonban a gyakran kúszáltan összefolyó lárvamenetei. A peterakás után a kőris háncsszúvai szintén táplálkozni mennek, akárcsak a fenyőn élő rokonai. Ők is a fák koronáját keresik fel és itt a zöld kéregben hosszú, szabálytalan, gyakran 2 cm-es meneteket rágnak ki, amelyek rákos daganatok kifejlődésére adnak okot.

A háncsszúvak között legérdekesebb jelenség talán a farontó óriás háncsszú (Dendroctonus micans Kug.), a mi legnagyobb szúfélénk, amely eléri a 8–9 mm hosszúságot. Színe fekete, de felül sárgásszürke szőrözettel fedett, teste hosszúkás, csápostora ötízes, tojásforma szeme ép, szárnyfedői pontozottan barázdások. Tápnövénye a lúcfenyő, csak ritkán téved más fenyőfélére. Legjobban a 20–40 éves fák felelnek meg ízlésének, különösen ha azok törzsrésze sebzett, mert az ilyen sebhelyeken furakodik leginkább be. A nőstény szabálytalan menetet rág a kéreg alatt és petéit nem kis kamrákba, hanem egy csomóban rakja le. A kikelő kis lárvák is közösen, egy irányban rágják ki a kéreg rétegeit, úgyhogy nem számos lárvamenetet, hanem családi menetet találunk magunk előtt, amelynek belsejében, rágóliszttel körülvéve alakulnak bábbá a kifejlődött lárvák. A kikelt bogarak nem hagyják el a családi fészket, hanem eleinte ujjasan elágazó meneteket rágnak a kéregbe és csak azután hagyják azt el, amikor a fajfenntartás gondja nehezedik rájuk. Kártétele veszélyes, mert nagy barna gyantatölcsérek által jelzett folytatólagos támadásai a fák pusztulását eredményezik.

A kéregszúvak (Scolytinae vagy más néven Eccoptogastrinae) potroha hátul rézsútosan lemetszett. Habár rágványuk különféle, életjelenségeik mindazonáltal sok megegyezőt mutatnak, például azt, hogy az öreg bogarak rövid életűek, a párosodás és petelerakás után rövidesen elpusztulnak, egy második nemzedék létrehozására alkalmatlanok. Máskép áll ez a friss bogarakkal, ezek kifejlődésük után azonnal párosodnak és létrehozzák a második nemzedéket. Kivételt csak a nyírfa kéregszúva (Scolytus Ratzeburgi Jans.) képez, mert neki évenként csak egy nemzedéke van. A nyírfa kérge alatt lévő rágványa hosszú, függőleges anyamenetből és az ebből elágazó lárvamenetekből áll. Feltűnő, hogy az anyamenetből a bejárati lyukon kívül több nyílás vezet kifelé, állítólag a menet jobb levegőztetése céljából. Így a nyírfa fehér kérgén sokszor látunk függőleges vonalban elhelyezett nagy fekete lyukakat, amelyek elárulják azt, hogy ez a bogár megtámadta a fát.

Nagyobb jelentőséggel bírnak a gyümölcsfák kéregszúvai, ezeket nálunk két faj képviseli, a fénylő fekete, 3.5–4.5 mm hosszú nagy gyümölcsfakéregszú (Scolytus pruni Ratz.), melynek csápja és lába vörösesbarna, előtora szétszórtan pontozott, szárnyfedői pontozottan rovátkosak és a félakkora kis gyümölcsfakéregszú (Scolytus rugulosus Ratz.), melynek szárnyfedői a csúcson világosabbak és előtora erősen ráncolva pontozott. Mindkét faj megtámadja a különféle gyümölcsfákat és a megtámadott ágak elszáradását, sőt a törzs elpusztulását okozza. Rágványát könnyen ismerhetjük meg, a befúrási lyukból meredeken fölfelé vezet az anyamenet a kéreg alatt, mely úgy, mint a hosszú lárvamenetek és a bábok kerek bölcsője, a fába is bemélyed. A nagy gyümölcsfakéregszú anyamenete kis tágulattal kezdődik.

A valódi kéregszúvak (Ipinae) között szintén számos fontos kártevővel találkozunk, ezek gömbölyű feje az előtor alatt rejtőzik, harmadik csápízük hengeres, hasuk nem rézsútos. A szárnyfedők csúcsán többnyire mély öblösödést találunk, melynek szélét fogak szegélyezik. Azokról a pusztításokról, amelyeket ezek a bogarak okoztak, már régi feljegyzések tanuskodnak. Már a XVII. század krónikásai megemlékeznek egész fenyvesek kiszáradásáról a német középhegységben és arról az izgalomról, amely e miatt mutatkozott. Egész erdők kiszáradtak, százezerszámra pusztultak ki a fák, a nélkül, hogy az okával akkoriban tisztában lettek volna. Egy 1699. évi leírás szerint „megfigyelték, hogy a fekete ganajbogarak erősen a fához kapaszkodnak, farkukat a kéregbe fúrják és ürüléküket behányják. Ettől fekete nyűvek nőnek, melyek mélyen a fába rágják magukat”.

Akkoriban tehát az ártatlan ganajbogarakat gyanúsították meg, pedig a baj okozója nem lehetett más, mint a betűző szú (Ips typographus L.). Ez a 4.5–5.5 mm hosszú, vöröses vagy szurokbarna és molyhos sárga szőrökkel fedett szú egész Európában, Franciaországtól Szibíriáig és Lapphontól az Alpokig elterjedt, de szerencsére rendesen nem nagy számban, mindenütt megtaláljuk a fenyvesekben. A betűzőszú a nyolcfogúakhoz tartozik, szárnyfedői meredek csúcsa szélén ugyanis 4–4 foga van, melyek közül a harmadik a legerősebb.

Az első enyhe tavaszi napokon a bogár már ott repül lomhán téli szállása körül és újra eltűnik, ha az időjárás hidegebbre fordul. Csak a kitartó meleg napsütés és mintegy 20 °C-os meleg levegő csalja ki nagyobb számban, amikor egész rajok szállnak a levegőben. Leginkább beteges, vén, elhaló, 80–100 éves fákat keresnek fel, az egészséges fákat csak tömeges előfordulásuk esetén támadják meg. Először a fatörzs felső részét a korona alatt lepik el és csak a később érkezők szorulnak mind lejjebb és lejjebb. Tápnövénye a lúcfenyő, az erdei és vörösfenyőt csak kivételesen támadja meg. Ha a betűző szú kiszemelt magának egy megfelelő helyet a törzsön, a hím kezdi meg a munkát, függőlegesen átfúrja a kérget, majd mélyebben egy kis kamrát készít, ebben folyik le a párosodás. Minden hímet 2–3 nőstény kíséri, melyek mindegyike függőleges anyamenetet rág magának. Ennélfogva a párzási üregből két vagy három anyamenet indul ki, ezek közül egy fölfelé és kettő lefelé irányul, vagy megfordítva. Amíg a nőstények ezzel a munkával vannak elfoglalva, addig a hím sem marad tétlen, szárnyfedőcsúcsán lévő kivájásával felveszi a rágólisztet és hátrafelé mászva kitolja a befúrási nyíláshoz és kiszórja azt. Így gondoskodik a közben újra párosodó hím a menetek tisztaságáról. A kikelő lárvák jobbra-balra rágják sűrűn egymás mellett álló meneteiket, úgyhogy nemsokára előttünk fekszik az a szabályos rágvány, mely Linnét arra vezette, hogy azt nyomdabetűkhöz vagy jelekhez hasonlítsa és ezért a bogarat betűző szúnak nevezze.

A kéreg alatt létesített rágvány csak akkor teljes, ha a lárvamenetek végén a szélesebb bábbölcsők is elkészültek. Ezekben találjuk a bábokat és később a friss bogarakat, utóbbiak eleinte a bölcső körül rágnak, azután kirágják magukat, elrepülnek és megkezdik az ivadékról való gondoskodásukat. Kedvezőtlen időjárás esetén a friss bogarak kirepülése hosszabb halasztást szenvedhet, ilyenkor szabálytalan, elágazó meneteket rágnak. A betűző szú esetében egy második nemzedék sorsát mindig az időjárás határozza meg. A régi vagy öreg bogarak a nehéz költőmunka következtében nagyon kimerülnek és többnyire el is pusztulnak, habár kedvező körülmények között, rövid pihenés után, ugyanabban az évben a második nemzedék megalapozásához is hozzálátnak.

Nemcsak a középkorban, hanem újabb időkben is borzasztó pusztításokat végzett a betűző szú, így Nüsslin szerint Közép-Németországban, különösen a Harz-hegységben 1772-ben kezdődött egy nagy pusztítás, amely 1781–83-ban érte el tetőpontját és csak 1787 körül szűnt meg. A zellerfeldi erdőkerületben akkor körülbelül hárommillió fát pusztított el a betűző szú.

A mult század 70-es éveinek kezdetén a Cseh- és a Bajor-erdőben dühöngött a bogár. Kártételét erős viharok és hótörések készítették elő, amikor sokezer kidöntött fatörzs elősegítette elszaporodását. A kidöntött fák a rajzó bogaraknak hamarosan nem voltak elegendők, úgyhogy sok milliójuk az egészséges fákra támadt. Az erdők megmentésére sokezer ember sokévi munkájára volt szükség. A Cseh-erdőben 104.100 hektár erdőt támadott meg a betűző szú, úgyhogy 2.7 millió köbméter fa eltakarítása vált szükségessé.

Mindenütt, ahol a betűző szú veszélyes munkáját végzi, hozzátársul egy 2 mm hosszú, szárnyfedőcsúcsán 6 fogacskával felfegyverzett bogárka, a rézmetsző szú (Pityogenes chalcographus L.). Ő a betűző szútól elkerült vékonyhéjú törzsrészeket és az ágakat keresi fel, de sokszor a betűző szú menetei közé ékeli a fába is jobban bemélyedő rágványát. A rézmetsző szú anyamenetei csillagszerűen ágaznak el a kéregben bennmaradó párzóüregből.

A lúcfenyő fájában erősen bemélyedő csillagos rágványa van a barázdásfarú szúnak (Ips laricis F.). Ez a szú alig éri el az 1.5 mm-t, szárnyfedője csúcsán csak egy barázdaszerű bemélyedése van, melyet fogacskák nem szegélyeznek és nősténye aranysárga szőrkefével borított homlokáról ismerhető fel.

A valódi szúvakhoz nemcsak kéreg-, hanem fásszövetben fejlődők is tartoznak, mint a már említett sávos fenyőszú (Xyloterus lineatus Ol.), mely létrás rágványával a fa ipari felhasználását gátolja meg. Fajrokona a varratos bükkfaszú (Xyloterus domesticus L.), körülbelül 3 mm hosszú, szárnyfedői csak a varrat mentében feketék, csápja és lába pedig sárga. Létrás rágványát nemcsak bükkbe, hanem tölgybe, nyírfába és más lombos fákba is rágja.

Egyéb fásszövetben fejlődő szúvak közül még a púpos szúról (Anisandrus dispar F.) kell megemlékeznünk, mely a tölgyet, bükköt és más lombos fákat, különösen pedig gyümölcsfákat támad meg. Feltűnő a púpos szú ivari különbözősége, amíg ugyanis a 3 mm hosszú, vörösessárgacsápú és lábú fekete nőstényének szárnyfedői fínoman pontozottan rovátkosak, addig a majdnem gömbölyű, 2 mm hosszú hím repülni sem tud. A már szülőhelyén megtermékenyített nőstény kirepül és ágakba és vékony törzsekbe fúrja merőlegesen a fába mélyedő aknáját, melyből jobbra-balra fiasító meneteket rág az évgyűrűknek megfelelő távolságban, amelyekből azután merőlegesen a másodlagos menetek ágaznak ki. A nőstény az elsődleges és a másodlagos menetekben helyezi el petéit. A lárvák nem rágnak meneteket, miután nem táplálkoznak fás részekkel, hanem csak a meneteket bélelő ambroziagomba szolgál táplálékukul. A bogár veszedelmes kártevő, mert rendesen teljesen egészséges gyümölcsfákat támad meg, rágásával erős nedvkifolyást okoz és hamar elpusztítja a megtámadott fákat. Sok kártételét jegyezték fel, amikor sokszáz fa esett neki áldozatul.

A szúfélékhez sorolandók még a főleg Japánban elterjedt Scolyplatypinaek, melyek a szúfélékhez hasonlóak, fejük azonban nem rejtőzik a tor alatt. A törzsszúvak (Platypinae) szintén a melegebb vidékek lakói, ezek abban különböznek a valódi szúvaktól, hogy első lábfejízük hosszabb, mint a többi íz együttvéve. Ezek is a fák törzsét fúrják meg, és pedig előszeretettel a keményfájú lombos fákat vagy öregebb fenyőket, amelyekbe mélyen fúrják be menetüket a fás szövetekbe. A törzsszúvakat nálunk csak a tölgy törzsszúva (Platypus cylindrus F.) képviseli. Az Egyesült-Államok déli részében honos rokonáról, a Platypus compositus Sayról azt írják, hogy nőstényét rendszerint több hím kíséri és ezek sokszor elkeseredett harcot vívnak egymással, amikor a szárnyfedőjük csúcsán lévő tüskéknek nagy hasznát veszik.

§ Fekete hárs-koronggomba (Holwaya mucida) – Hárs: csn, fk

Syn.: Crinula mucida, Ditiola mucida, Crinula caliciformis

A Holwaja nemzetség monotipusos, egyetlen faja a Holwaja mucida.

Nyitott csésze alakú tömlősgomba, 4-20 mm átmérőjű, fekete, barnás fekete, mindig matt, finoman érdes, formátlan csésze vagy tál alakú, széle felhajló, emiatt gyakran deformálódik. Konídiumos alakja a Crinula caliciformis, mely fejre és tönkre tagolódik: a fej ovális-kerek, szürke, tejfehér, gyakran nyálkás, csúcsa sötétebb; a tönk fekete, érdes, nyúlánk, viaszos.

Húsa fekete, szaga semleges, íze jelentéktelen.

Spórája hengeres, 40-65 x 3-4 μm. Spórapora fekete.

Előfordul általában ősztől tavaszig, holt keményfák, bükk és főleg hársfa anyagán, kisebb csoportokban nő. Leggyakrabban konídiumos formában látható. Korhadékbontó.

Megjegyzés: gyakran található együtt a Trichia scabra és a Physarum virescens nyálkagombával.

§ Hársfa vagy hárs (Tilia) – Hárs: csn, fk

Nemzetség a mályvafélék családján belül a hársfaformák (Tilioideae) alcsaládba tartozik.

Magháza virágzáskor még ötrekeszű, de az elsőként megtermékenyült magkezdemény gátolja a többi magkezdemény kifejlődését, és a magház teljes üregét kitöltve fejlődik maggá, ezért az érett hárstermés egymagvú makk.

A hárs szó finnugor eredetű, korábbi hás alakja a hársfán kívül ’fakéreg, háncs jelentéssel is bírt (a hársfa kérgéből egyébként könnyen készíthető háncs).

A nemzetség három faja található meg a Kárpát-medencében:

Az ezüst hárssal (Tilia tomentosa) főképp a városokban találkozunk.

A kislevelű hárs (Tilia cordata) szolgáltatja a legjobb teaalapanyagot.

A nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos) erdeinkben a hűvösebb északi oldalakon, szurdokvölgyekben nő.

A nagylevelű és a kislevelű hárs természetes hibridjét európai hárs (Tilia × europaea) néven már Linné leírta. Ez mindkét szülőjénél magasabbra nőhet,

egyéb tulajdonságai a két faj között állnak (a levélfonák érzugaiban fehéres-drapp szőrcsomók fejlődnek, termései kissé bordásak).

Az európai hárs kertészeti változatai:

Tilia europea 'Euchlora' (császárhárs),

Tilia europea 'Pallida'

Faanyagának világos, idővel kissé sötétedő színe, jellegtelen textúrája van, a Geszt és a szíjács nem különül el egymástól. Puha, könnyű faanyag, gyorsan szárad. A hársak adják minden fafaj közül talán a legkönnyebben, legjobban faragható faanyagot, ez a faszobrászat legkedveltebb anyaga. Minden forgácsoló és forgácsmentes eljárással könnyen megmunkálható, gőzöléssel jól hajlítható, gyönyörűen csiszolható.

Fafaragáshoz, esztergáláshoz, fametszethez, bútorgyártáshoz, furnérkészítéshez, rétegelt lemeznek, facipő készítésére, cellulózgyártásra, rajzszén készítésére használják.

A kis- és nagylevelű hársfa virágait a teljes virágzáskor gyűjtik, árnyékos helyen szárítják. Forrázata gyógyhatású, de élvezeti teaként is kedvelt. Felhasználják

még gyógyhatású fürdővizekhez, vagy bőrápoló szerként. Egyes vidékeken hársfa Bort is készítenek belőle. A hárs méhészeti jelentősége közismert.

Szőkedencs temetőjében a 7-es út mellett áll egy közel 700 éves ezüst hárs. A Felvidéken a bajmóci várkastély közelében áll egy több mint 700 éves fa, melyet Mátyás király hársfájának neveznek.

A hárs neve a lipován nyelvjárásban lippa, s mivel szokás szerint a szentképeket hársfából készült táblára festik, innen van az elnevezésük: „lipován”, azaz „hársfás”.

Zeusz hársfává változtatta Philürát saját kérésére. A philüra az ókori görögöknél hársfát jelent, illetve hárshéjat is, melyre írtak.

§ Apattszemű hauka – tudományos neve: hering – Hauka: csn

Az északi tengerekben élő, ezüstös testű kis hal; Clupea harengus.

A hering név 1518-tól adatolható: hereng, 1519: heryngh (OklSz.), 1525 k.: Heryngh (Ortus), 1533: hering (Murm.), 1550: herengh, 1582: hering, 1585:

heryng (SzT.), 1588: hering (OklSz.), 1590: ua. (SzikszF.), 1621: ua., 1685: ua. (SzT.), 1702: ua. (Miskolczi), 1757: héréng (TESz.), 1792: hering (Gáti),

1799: ua. (Mitterpacher), 1801: ua. (Földi), 1842: ua. (Peregriny), 1879: héring (Károli), 1895: ua. (Nyr. 24). N. ÚMTsz.: héring ’garda’ | SzamSz: ua.

A német Hering (< ófn. harinc) átvétele, ez egy ősi germán haringa folytatása, ennek első eleme, a har nemcsak szőrszálat jelentett (pl. német Haar, angol

hair /BWDWb./), hanem halszálkát is. A hering tehát ’szálkás hal’, az aar ’szálka’ szóval függ össze.

A föllendülő kereskedelem révén, esetleg a hazai német városok nyelvéből kerülhetett a magyarba. A TESz. szerint a XVI. században terjedhetett el. Mollay a hazai korai újfelnémetből mutatja ki ezt a halnevet, amelynek XIV. és XV. századi előfordulásai is vannak Sopronban, Pozsonyban, Bártfán és Kassán. De használták ezt az elnevezést az erdélyi szászoknál is; vö. szász E. herenk,heränk (SSWb.). A magyarban korai újfelnémet eredetű; vö. ném. Hering, N. bajor häring, háring (BWb.), szász herenck (Kisch:Wb.) ’Clupea harengus’. Az ang. herring, holl. haring rokon nyelvi megfelelők, a fr. hareng, port., sp. arenque, észt heeringas és az ol. aringa (EL.) a germánból átvett népi lat. aringus, haringus folytatásai. További német eredetű megfelelők találhatók a szlovákban: haring (Fe.), a szerbhorvátban: N. haringa és a csehben: herynk (TESz.). Az ukr. N. gering ’ua.’ (Lizanec) átvétel a magyarból.

Hazai halaink közül a szaknyelvi szó az ívás idején a Bugba, Dunába, Donba, Dnyeperbe, Dnyeszterbe a Fekete-tengerből fölvándorló dunai nagy heringet jelöli, a tájnyelviek pedig a gardát. Ennek az a magyarázata, hogy a garda is csapatokba verődő hal, nagy tömegekben fogható ilyenkor, mint a tengeri hering (lásd a garda szócikkében: balatoni hering és látott hal). Nógrádban apattszemű hauka (halacska) a hering (MTsz.).

A heringből készül az ízletes ruszli ’orosz hal, ecetes, sós, hagymás hering’. Magyar fejlemény a német Russe ’orosz, svábbogár, orosz hal’, többes számú

Russen alakja nyomán, ebből először egy ruszni szóalak jött létre, majd képzőcserével a ruszli.

Főleg az Atlanti- és a Csendes-óceán északi, hidegebb részén honos, de megtalálható a La Manche csatorna környékén és a Balti-tengerben is. 250 méterig terjedő mélységben fordul elő. A hering testhossza mindössze 30 centiméter, teste megnyúlt, ovális keresztmetszetű. Nagy tömegbe, több kilométer hosszú és több száz méter széles rajokba verődnek. A tenger felszíni rétegeiben vándorolnak, így keresik táplálékukat és a megfelelő helyet ikráik lerakására.

A Föld halászzsákmányának nagy részét a hering adja, ez a halfaj a tengerpartok lakosságának egyik legfontosabb tápláléka. Bár a modern, iparszerű tengeri

halászat meggyérítette állományukat, de még ma is bőven találhatóak az Atlanti-óceán északi részén. Több rokon faj a világ szinte minden tengerében megtalálható.

Sok helyen frissen eszik, de füstöléssel, sózással, pácolással és olajban tartósítva a világ minden táján szívesen fogyasztják. A hollandiai Scheveningen számára a hering annyira fontos, hogy a város címerében három is található belőle, mindegyikük fején aranykorona.

A Kaszpi-tengeri vándorhering ’Caspialosa pontica’ élőhelye a Fekete- és az Azovi-tenger, valamint az oda ömlő folyók. Egyik alfaja a dunai nagy hering

’Caspialosa kessleri pontica’. Társneve a vándor alóza, heringhal. A magyar Duna szakaszon szórványosan előforduló halfajnak tekinthető, de a Duna-deltában néha tömeges. Antipa szerint scumbrie vagy scumbrie de Dunare névvel jelölik ott. Gáti István régi feljegyzése szerint (A természet históriája, 1798) jöttek „a heringek a Dunába, a Tiszába; és osztán jöttek a Szamosba, mégpedig a földbe való titkos csatornákon”. Ehhez a meseszerűen hangzó adathoz Hanusz István a következő megjegyzést fűzi (Hal. 1900): „Júniusban a Fekete-tengerből a heringhez hasonló halnem szokott Románia Dunájába fölúszni s vele ott nagy kereskedést űznek, úgy írja Fényes Elek 1854-ben a Török birodalom ismertetésében és ez talán kimagyarázza Gáti István heringjeit a Szamosban…”

§ Havadi – tudományos neve: nárcisz – (Narcissus) - Havadi: csn, lk

Nagy fehér vagy sárga virágú hagymás dísznövény; Narcissus.

kápolna, kápolnavirág J: N. nárcisz.

A narcisztikus, önimádó szépség megtestesítőjéül aligha találhatnánk alkalmasabb virágot a nárcisznál. A nárcisz a latinból való vándorszó. A magyarban Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében bukkan fel 1570 körül (Ars Medica). A régi magyar narcissus forrása közvetlenül a latin volt, a nárcisz pedignémet eredetű, vö. Narcisse, R. narciss. A mitológiai Narcissus, azaz görögül Narkisszosz nevével azonos, annak német mintára rövidült alakja nárcisz virágnevünk. Másokban viszont a vallásos áhítat képzetét kelti földöntúlian tiszta fehérsége, talán erre utal székelyföldi neve; a kápolnavirág etnobotanikai terminus, a Magyar Tájszótár Kriza János Vadrózsák című műve nyomán közli. Előfordul a Kádár Kata című balladában is. Szerepel ez a növénynév a székely Tamási Áron Bölcső és bagoly című önéletrajzábanis.

A patyolat nárcisz nyilvánvalóan ’fehér nárcisz’ jelentésű; vö. patyolat hó vagy patyolattök ’fehér tök, úri tök’ (MTsz.).

Legkedveltebb hagymás és gumós virágaink török eredetűek. A XVI. században Bécs volt nyugatra irányuló áramlásuknak központja, a XVII. században Hollandiában „virágzott ki” ezeknek a kultusza. A nárcisz volt az egyik legelső hagymás divatvirág. Az ókor a görög és a római szerzők írásai szerint háromféle nárciszt különböztetett meg.

Démétér, a rómaiaknál Ceres jelvénye volt. Már Theophrasztosznál olvashatunk a narkisszosz virágzásáról, Dioszkuridész orvosi hasznát és a nárciszolaj készítési módját ismerteti. Vergiliusnál és Pliniusnál narcissus.

A régi névadás szemléleti hátterét sokféleképpen próbálták feltárni. A nárcisz görög nevét egyesek a narkao ige származékaként magyarázzák, a narkisszosz

’bódulást, megmerevedést’ jelent. Az ókor népei ismerték illatának bódító hatását. Egy görög legenda szerint Narkisszoszt azzal büntette Aphrodité, hogy

hideg tavaszi virággá, nárcisszá változtatta. Bájos mitológiai történet szerint Narkisszosz olyan csodálatosan szép ifjú volt, hogy beleszeretett a vízben

visszatükröződő saját tükörképébe. Annyira, hogy el sem tudott szakadni a látványtól. Ott maradt hát, s elemésztette a saját maga iránt érzett szerelem.

Azon a helyen, ahol meghalt, egy gyönyörű virág nőtt.

Murmelius szójegyzékében (1533) a virágok között magyar nyelven is megjelenik a nárcisz bársony színű liliom néven. Péchy Lukács (1591) is magyar nevet akart adni a narcissusnak, és temondádfűnek nevezte el. Illatát és gyógyhatását dicséri művében: „ez kisded viragnac igen szép illattia vagyon … ez virag minden nehez dagadast, es törest, meg lagyit, az sebessetö nyilat, auagy egyeb hadakozo fát az sebekböl ki vonszon, égetest es köszueny faydalmat könyebit.”

Beythe András füveskönyvében (1595: FK.) a „Sáffrányszínű virág, Narcissus, magyarul vad sáffrány; Szent Mihály havában virágzik a réten”. A régi füvészkönyvek sárga nárcisza az Anemone ranunculoides és az Anemone nemorosa, Szenczi Molnár Albert szótárában (1604) tavaszi vagy fehér pipacs. Ezt Lippay János (1664) helyesbíti: „nem pipacs, tudja minden paraszt, hagyjuk azért mi is az idegen anemone nevet rajta”. A barokk kor kedvenc virága, a tulipán mögött mindjárt a második helyre teszi a „kimondhatatlan jó illatú” narcissus virágot. Benkő József (1783: NclB.) azt jegyezte fel, hogy a nárciszt Középajtán havadinak, Bardócszéken kankósnak nevezik. (Az előbbi jelentése ’havasi’, az utóbbi pedig a kampós székelyföldi alakja.) Művében szerepel a nárcziszus virág is. Veszelszki Antalnál (1798) havadi virág, nártzissus virág, kankós virág. További etnobotanikai terminusai a nyílási idejére utaló márciuska, paskona havadi és húsvétvirág.

Csurgó környékén pipavirág, másutt csokros havadi, kankó, kankósvirág, kákavirág, kápolnavirág. A Szigetközben a fehér nárcisz ’Narcissus poeticus’ neve szentgyörgyvirág, mert György-nap táján virágzik.

Mint kora tavasszal virágzó növényeket a kertészet a nárcisz nemzetségnek csaknem valamennyi faját ismeri, és néhányat mesterségesen hajtatott vágott virágként értékesít. Kerti dísznövény a fehér nárcisz ’Narcissus poeticus’, amelynek hófehér mellékpártája pirosas szegélyű. Már 1550 óta kerti dísznövény a sárga- vagy csupros nárcisz ’ Narcissus pseudonarcissus’, amelynek, mint neve is mutatja, a tőkocsányon ülő magános virága sárga. Lippay János (1664) azt írja, hogy „némellyek kikeletkor, némellyek késöbben virágoznak; és több illyen kimondhatatlan jó illatú Narcissus virágok, kiknek nagyobb részét, ez mostani Esztergami Ersek Urúnk ö Nagysága örök emlekezetre, mind maga Posoni kertében, s-mind egész Magyar Országban, elsöben hozta bé”. Termesztésével kapcsolatban a következő fontos tanácsokat adja: „Két gondviselés kivántatik leg inkáb ezekhez. Elöször, hogy mikor ki-virágzik, sokáig a’ szárán ne hadgyák a’ virágot:

mert igen meg-erötlenedik a’ gyökere. Másodszor, hogy mikor el virágzott, a’ fölöttéb való esötül meg-óltalmazzák, hogy a’ víz alá ne szivárkodgyék, és

a’ gyökere meg ne rothadgyon.”

A Narcissus jonquilla fajból Dél-Franciaországban virágolajat préselnek, emiatt nagy területen termesztik. Csodaszépek a

hatalmas, jó illatú, virágba borult mezők arrafelé. A nárciszokból sok hibridet is előállítottak. Termesztése és nemesítése terén az angol és a holland

kertészek érték el a legfigyelemreméltóbb eredményeket.

A nárciszok régebben gyógynövénynek számítottak, s virágaik mellett főleg a hagymájukat használták orvosságnak, melyek a kissé bénító hatású alkaloidot,

a narcisszint tartalmazzák.

A holdújév ünnepének elmaradhatatlan virága Kínában a nárcisz. Kínai neve suj-hszien-hua, azaz ’vízi tündérvirág’. Hajtatják is válogatott kavicsok és

kövek közé téve, gyönyörű porcelánedényekben. Holdújévkor az asztalt díszítik vele. Nyugat-Ázsiából Kínába valószínűleg arab kereskedők révén került már

igen régi időkben. Leghíresebb termesztési központja Csangcsou.

§ Havasszépe (Rhododendron) – Havas: csn

A virágos növények kifejezetten díszes, feltűnő virágaik miatt kedveltek. Ezek között vannak olyanok is, amik bár levéldísznövények, de azért virágaik is mutatósak. A virágos növények többsége sok fényt és meleget kíván, de a perzselő napot nem szeretik.

Néhány virágos növény:

Selyemmályva (Abutilon)

Csengettyűs selyemmályva (Abutilon megapotamicum)

Kerti selyemmályva (Abutilon stritum)

Érdes kutyacsalán (Acalypha hispida)

Mesevirág (Achimenes)

Sárga dzsungelharang (Allamanda cathartica)

Amarillisz (Amaryillis)

Kengurumancs (Anigozanthos)

Flamingóvirágok (Anthurium)

Ráncos sárkányfüzér (Aphelandra squarrosa)

Begónia (Begonia)

Apróvirágú begónia (Begonia minor)

Narancsvörös begónia (Begonia sutherlandii)

Könnyező szobakomló (Beloperone guttata)

3Pompás viszályvirág (Browallia speciosa)

Papucsvirág (Calceolaria spp.)

Csüngő harangvirág (Campanula isophylla)

Spanyol paprika (Capiscum annuum)

Rózsás meténg (Catharanthus roseus)

Ezüst celózia (Celosia argentea)

Cserepes krizantémok (Chrysanthemum sp.)

Csinos aranycsupor (Chrysothemis pulchella)

Bugás végzetcserje (Clerodendrum paniculatum)

Thomson-végzetcserje (Clerodendrum thomsoniae)

Szobai klívia (Clivia miniata)

Nemes klívia (Clivia nobilis)

Kurkuma (Curcuma longa)

Pompás kurkuma (Curcuma zedoaria)

Szobaciklámen (Cyclamen persicum)

Szegfű (Dianthus)

Hegyi tárnicsfű (Eustoma grandiflorum)

Kecses keserűlevélke (Exacum affine)

Frézia (Freesia)

Mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris)

Gardénia (Gardenia jasminoides)

Széleslevelű gloxínia (Gloxinia latifolia)

Skarlát vérvirág (Haemanthus coccineus)

Sokvirágú vérvirág (Haemanthus multuflorus)

Kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla)

Foltos nenyúljhozzám (Impatiens hawkeri)

Rózsaszín nenyúljhozzám (Impatiens walleriana)

Bugás mügefű (Ixora coccinea)

Húsos jakabvirág (Jacobinia carnea)

Csodás peremvirág (Kohleria amabilis)

Óriás medinilla (Medinilla magnifica)

nárcisz (Narcissus)

Korallbogyó (Nertera granadensis)

Lila csikócsillag (Nierembergia hippomanica)

Mirigyes madársóska (Oxalis adenophylla)

Háromszögletű madársóska (Oxalis triangularis)

3Vérvörös őrségvirág (Pachystachys coccinea)

Lándzsás tenyérvirág (Pentas lanceolata)

Fokföldi ólomvirág (Plumbago auricualata)

Rózsás ólomvirág (Plumbago indica)

Mirtuszlevelű pacsirtafű (Polygala myrtifolia)

Szobai kankalin (Primula obconica)

Havasszépe (Rhododendron)

rózsa (Rosa)

Lilavégzetcserje, Kék pillangóbokor[1] (Rotheca myricoides subsp. myricoides), (Clerodendrum ugandense)[2]

Afrikaiibolya (Saintpaulia)

Narancsvörös csukóka (Scutellaria costaricana)

Pericallis cruenta

Brazíliai csuporka (Sinninga speciosa)

Korallbokor (Solanum pseudocapsicum)

Jakabliliom (Sprekelia formosissima)

Ékes koszorúfutóka (Stephanotis floribunda)

Csuporgömb (Streptocarpus)

Alacsony bársonycsupor (Torenia fournieri)

Sokvirágú bíbormályva (Triplochlamys multiflora)

Tölcsérvirágok (Zantedeschia)

TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: A havasszépe vagy rododendron (Rhododendron) a zárvatermők (Magnoliophyta) osztályába tartozó hangafélék (Ericaceae) családjának egy nemzetsége.

Tudományos nevét Linné a görög rodón (rózsa) és dendron (fa) szavakból képezte. Mivel azonban a rododendron nem rózsa és nem is fa, ő maga is elégedetlen volt vele, olyannyira, hogy átkeresztelte azaleának, de ezt a nevet ma főleg a kertészeti, cserépben nevelt szubtrópusi fajtákra használják.

Magyar neve is többféle van: hangarózsa, havasi rózsa, havasszépe. Ez utóbbi azért a legtalálóbb, mert utal arra, hogy ez a növény az Alpokban és a Kárpátokban a fenyvesek fölött él: ott, ahol a gyalogfenyő a havasi rétekkel találkozik.

A Távol-Keletről származik, de napjainkra közel ezer faja él az északi féltekén: Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában – a legtöbb Kínában, Japánban és Indiában, kiváltképp a Himalája lejtőin. Elterjesztésében döntő szerepe volt a kertészetnek. Az európai körülményeket hamar megszokta, de csak azokon a helyeken telepedett meg végérvényesen, ahol a tél nem túlságosan zord, a tavasz hűvös és nedves, a nyár pedig meleg, de párás. Nem véletlen, hogy a legszebb rododendronkerteket Angliában és Írországban találjuk.

Magyarországon legnagyobb állományai Kám mellett a Jeli arborétumban és a Szombathelyhez tartozó Kámoni arborétumban találhatók, de fellelhető más gyűjteményekben (így Sárváron, Zircen, Szelestén, Kőszegen stb.) is.

Remekül alkalmazkodott a különféle éghajlatokhoz, ezért a fajok jellegzetességei igen változatosak: vannak lombhullató, örökzöld és babérlevelű örökzöld fajai; egyesek bokra 5 méternél is magasabbra nő. Hajtásrendszere szétterülő vagy felálló, gyökérzete sekély.

Pompás illatú virágainak szín- és formagazdagsága szinte hihetetlen. A virág a kék kivételével bármilyen színű lehet, de legjellemzőbb a bíbor, a húsvörös, a napsárga és a fehér. Magyarországon május elejétől június végéig virágzik.

Ritkásan álló, ligetes lombos fák és hosszú tűlevelű fenyők közötti félárnyékban érzi jól magát. Mély, savanyú, avarral fedett erdei talajba vagy tőzegtalajba

ültethető. Az örökzöld fajoknak savanyúbb (pH 4,5–5,5) talaj kell, a lombhullatók pH = 6-ot is elviselnek. Az egyéb talajokat ültetés előtt ki kell cserélni vagy kezelni (savanyítani) kell. Ha a tő köré évente trágyával dúsított friss tőzegréteget terítenek, a növény a kevésbé kedvező talajtípusokkal is megbirkózik. Csak csapadékos, párás környezetben fejlődik megfelelően.

Nem tűri a pangó vizes, levegőtlen talajt, de meghálálja, ha a tenyészidőszakban bőségesen öntözzük – lehetőleg esővízzel, mert a csapvíz mésztartalmától akár ki is pusztulhat. Trágyázni általában nem kell; a legszegényebb talajon is jól nő. Elnyílt virágait ki kell törni, különben ott a következő években

nem hoz új bimbót.

Formagazdagságának alapja, hogy az egyes fajok jól keresztezhetők. A kertészetekben gyakorlatilag csak keresztezett vagy nemesített rododendronokat árulnak, ezért azokat nem érdemes magról szaporítani. Gyökereztetni nyár elején az elvirágzott, tíz-tizenkét centiméteres, félfás csúcshajtásokat célszerű. Tűzdeljük őket homok és tőzeg keverékébe, és a szaporítóládát a kert hűvös, árnyékos részébe tegyük. A hajtás több hónap alatt ereszt gyökeret; ezalatt a földet mindvégig nyirkosan kell tartani. Az új növénykéket a keményebb fagyoktól védeni kell. Magyarországon csak a kimondottan fagytűrő fajok (ketaba havasszépe, Kaempfer-azálea) telepíthetők.

Már évezredekkel ezelőtt előkelő helyekre ültették Japán és Kína császári kertjeiben. Stilizált virága a régi keleti porcelánok és selyem táblaképek egyik meghatározó díszítő eleme volt. Európában a 19. század főúri

parkjainak meghatározó dísznövénye volt, de divatos lett a gazdag iparmágnások tágas kertjeiben is. Az újabb és újabb színvariációkon nemesítők százai dolgoztak.

Egyes vélemények szerint jelenlegi, gazdag választékát mindössze tizenöt alapfajból fejlesztették ki. Mára mintegy ezer faját és tízezer különféle fantázianévre keresztelt hibrid változatát ismerjük.

§ Afgán havasipinty (Montifringilla theresae) – Havasi: csn

Ezt a madárfajt 1937-ben, Richard Meinertzhagen, brit ezredes és ornitológus, valamint Salim Ali, indiai ornitológus és természettudós fedezték fel. Meinertzhagen később, ugyanabban az évben - Montifringilla theresae tudományos név alatt - leírta a madarat a „Bulletin of the British Ornithologists' Club” című magazinban. Beszámolója szerint, a típuspéldányt a Bamyan és Kabul közti Shibar-hágónál találták meg.

A tudományos fajnevét, a theresae-t, Theresa Clayről, Meinertzhagen unokatestvéréről, munkatársáról, a rágótetvek (Mallophaga) egyik szakértőjéről és talán szeretőjéről kapta; Meinertzhagen több fajt és alfajt is elnevezett róla. Mások későbbi kutatásai bebizonyították, hogy Meinertzhagen számos múzeumi példányt lopott el, ezek iratait és adatait meghamisította, és talán az afgán havasipintyről szóló beszámolója az egyetlen hamisítatlan munkája.

Richard Meinertzhagen a szóban forgó madarat a Montifringilla nembe sorolta be; ezt a besorolást manapság is a legtöbb rendszerező betartja.

Ebben a madárnemben az afgán havasipintyhez, úgy tollazatban, mint költési szokásban, igen hasonlít a tibeti havasipinty(Montifringilla blanfordi).

Egyes rendszerezők a tibeti havasipintyet és a többi közép- és dél-ázsiai Montifringilla-fajt, egy külön nembe, a Pyrgilaudába helyezik; szerintük eme elkülönített madarak alakja, élőhelye és az azon belül betöltött szerepe különbözik, a többi Montifringilla-fajétól.

Ennek az újféle rendszerezésnek nincs erős alapja, mivel a kutatások szerint a Montifringilla madárnem monofiletikus csoportot alkot, azaz egy közös rendszertani őstől származó élőlények összességét képezik. A „Handbook of the Birds of the World” című többkötetes madárenciklopédiában,a Pyrgilauda-fajokat, „talajlakó verebeknek”, míg az északi Montifringilla-fajokat, „havasipintyeknek” nevezik. Az afgán havasipintynek nincsen alfaja.

Az afgán havasipinty a Hindukus afganisztáni részének az endemikus madara. Türkmenisztán déli részén, igen ritka kóborló. A költőterületei általában 2575-3000 méteres tengerszint feletti magasságok között van, azonban télen, ha jó nagy a hó, akkor lejjebb vonul. A hegyoldalakon, magas fennsíkokon és nyíltabb domboldalakon található meg.

Ez a madárfaj védett Afganisztán első nemzeti parkjában, a Band-e Amir Nemzeti Parkban. Habár kis elterjedési területtel rendelkezik, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajnak minősíti a madarat.

Testhossza 13,5-15 centiméter, testtömege 23-35 gramm. Szárnyfesztávolsága 8,5-9,9 centiméter közötti. 1,3-1,5 centiméter hosszú a

csőre. A tojó valamivel kisebb, mint a hím.

A hím tollazata szürkésbarna, fehér mintázattal a szárnyakon. Pofáján fekete „maszk” van, ennek két nyúlványa a torkig ér alá. A tojó világosabb barna; pofáján a „maszk” szürke, szárnyai kevesebb fehér minta látható. A háton rövid, sötét csíkok vannak. A faroktollak középtáján fehér sáv húzódik. A hím

Szivárványhártyája (iris) téglavörös színű.

A frissen kirepült fiatalok tollazata még nincsen leírva, de feltételezhetően a tojóéhoz hasonló.

Az afgán havasipinty elterjedési területén, csak a havasi pinty (Montifringilla nivalis) és a feketecsőrű sivatagipinty (Rhodopechys obsoleta) hasonlít rája; azonban az afgán havasipintyet a szárnyai lévő kisebb fehér foltokról, a nagyjából barna tollazatáról, a jól kivehető „maszkjáról” és a kisebb méretű csőréről lehet megkülönböztetni.

Röpte nehézkés és egyenes. A vészkiáltása éles „cíí”, míg röptében való éneke puha „kuéék” vagy éles „zíg-zíg”.

Télen több tucat vagy akár több száz fős csapatokba verődik; néha kövi verebekkel (Petronia petronia) és különböző pacsirtafélékkel

(Alaudidae) társul. Fő tápláléka a növények magvai, főleg a Carex pachystylisé, a Convolvulus divaricatusé és a Thuspeinantha persicáé.

Magvas étrendjét kiegészíti különböző rovarokkal, főleg hangyákkal és ormányosbogár-szerűekkel.

Fészkét a talajba, különböző rágcsálók elhagyott üregébe rakja. A fészket tollakkal és különböző emlősök szőrzetével, gyapjújával béleli ki. A fészek az üreg legmélyebb pontjára kerül. Kikeléskor a fiókák vakok és csupaszok; rózsaszín bőrükön alig van néhány világos pihe. A fiókák halkan „szólnak”

az üregszájánál hívogató szülőknek.

§ Házicincér (Hylotrupes bajulus Linné) – Házi: csn

Virágcincérek – Leptura és Judolia fajok.

Testük a vállaknál széles és hátrafelé erősen keskenyedő, megnyúlt háromszög alakú. Csápjaik általában a test félhosszát érik el. Szemeik kiugróan nagyok, belülről mélyen kikanyarítottak. Lábaik erősek, hosszúak. Nagyon sok változatuk ismert. A nemzők különböző virágokon tartózkodnak, kedvelik az ernyősvirágzatúakat. A két nemnek közel 30 faja ismert faunaterületünkön.

Házicincér (Hylotrupes bajulus Linné)

Syn: Tetropium bajulusLinné

Fekete, vagy barna színű, szürkésfehér szőrözettel fedett, bizonytalan harántcsíkokkal. Nagysága 8–20 mm. Lekerekített torán két fénylő dudor van. Csápja rövid, vékony, lábai úgyszintén rövidek. A nőstények hosszan kinyúló tojócsővel rendelkeznek.

Magyarországon általánosan elterjedt. A bogár májustól júliusig rajzik. Álcája fenyő törzsekben fejlődik, de feldolgozott, épületfának felhasznált gerendákban, lécekben, padlóban a teljesen egészséges fában is megél. Elnevezése is arra utal, hogy gyakran a beépített faanyagból repül elő. Kifejlődése 3-tól akár 14 évig is eltart aszerint, hogy az általa megtámadott fa mennyi nedvességet tartalmaz. Gyarmati–Igmándy–Pagony (1975) szerint fejlődésének optimuma a faanyag 25–35 %-os nedvességtartalma és 28–30 Co-os hőmérséklet mellett van. Egyike a legveszélyesebb műszakilag káros rovarnak. Ugyanakkor Győrfi (1957) a soproni erdőkből említi, hogy a 30-as években bekövetkezett hótörések után tömegesen elszaporodott. Peteprodukció 50–200 db.

§ Könnyező házigomba (Serpula lacrymans), - Házi: csn

Ez a gombafaj a felelős a faanyagokon megjelenő száraz korhadás, és barna korhadás jelenségekért.

Fajtaneve a latin serpula szóból ered, melynek magyar jelentése „kúszó”, valamint a lacrymans szóból, amely „könnyezőt” jelent.

§ Pusztai hegyesgomba (Galeropsis desertorum) – Hegyes: csn

Felső termőrésze 10-15 mm hosszú, orsósan hegyes, kúpos gombakalapra emlékeztet, amely kifejlődve is csak 2-3 mm széles, jobban nem terül szét. Felszíne sima, hosszan bordás, száraz tapintású, belseje lemezszerűen osztott, okkerbarnás. Később széle a tönkhöz simul és így szárad ki. Színe szürkésokker, szürkésbarna. 

Tönkje egyenletesen vékony, legfeljebb 1 mm-es, 6-8 cm hosszú, bázisa felé kicsit duzzadt lehet. Felszíne sima, illata, íze nincs. A kifejlődött gomba fokozatosan megdől, kiszárad és elporlad. 

Spórája ellipszoid, sima, 12-17 x 5-9 µm. Spórapora sárgásbarna, a szél és a víz terjeszti. 

Ősztől a tartós fagyokig, homokpuszták alacsony gyepjében, cserjések, homoki erdők szélein, napsütéses tisztásain él. Egyesével terem, de néha több példány is előfordul egy tenyérnyi területen. Nagyon nehéz az elsőt észrevenni, mivel megtévesztően hasonlít száraz fűszálra, illetve moha spóratokos szálára, melyek között megjelenik. A többit ezután már könnyebb meglelni. Eltűnéssel vagy kihalással veszélyeztetett faj (VL1). Nem ehető. 

§ Felálló hegyesmájmoha (Lophozia ascendens) – Hegyes: csn

Kétlaki. Világoszöld apró gyepeket képez. Szára 3-5 mm hosszú, 0,8 mm széles, felálló, elágazó, ágai egyenlő magasak, szára aránylag vastag. Levelei ferdén felállók, tojásdadok, csatornásak, a szár vége felé mind jobban szárra simulnak és keskenyedők, 1/3-ig két háromszögű karéjra osztottak. A levélsejtek vékony falúak, víztiszta, háromszögű sarokvastagodásokkal, középen 20x25-30 µm nagyságúak. Sejtenként 8-14 olajtestecske van, melyek gömbösek vagy oválisak, 5-7x9 µm nagyok, belsejükben apró olajcseppecskékkel.

A buroklevelek 1/5-ig két-három hegyes, ép élű karéjra osztottak. A perianthium bunkó alakú, nyílásánál sok lándzsás karéjkára hasadt, fogacskás. Sarjmorzsái kétsejtűek, három-ötsarkúak, halványzöld gömbös csomócskákban ülnek a levélkaréjok csúcsán. Az előbbitől kisebb méretével, felálló szárával és mindig jelenlévő sarjmorzsáival jól megkülönböztethető.

Korhadt lucdfenyőkön él. Zempléni-hegység, Bükk.

Természetvédelmi értéke 5000 Ft

§ Kétcsíkos hegyiszitakötő vagy ritka hegyiszitakötő (Cordulegaster heros) – Hegyi: csn

Az egyenlőtlen szárnyú szitakötők (Anisoptera) alrendjébe és a hegyi szitakötők (Cordulegastridae) családjába tartozó faj.

A kétcsíkos hegyiszitakötő Európában széles körben előfordul. A hegyvidékeken közel 1500 méter magasságig található meg. A kétcsíkos hegyiszitakötő szigetszerű foltokban, csak helyenként gyakori. Magyarországon ritka. Egyik élőhelye a Nyugat-Mecsekben található Petőczi-árok, ahol évek óta zajlik a kirepülési jellemzőinek monitorozása.

A kétcsíkos hegyiszitakötő 8 centiméter hosszú, szárnyfesztávolsága 10 centiméter. Nevét a középső potrohszelvényeken látható 2-2 sárga

gyűrűnek köszönheti. Szemei a fejtetőn egy pontban érintkeznek. A hím felső potrohfüggelékei egymás mellől indulnak, és kifelé széttartók.

A lárvák keskeny, gyors sodrú, tiszta Vizű hegyi patakokban fejlődnek, az Imágók is ezek közelében repkednek. A kifejlett szitakötők alig távolodnak el származási helyüktől. A hímek a víz mentén repülnek fel és alá, de gyakran letelepszenek.

A kétcsíkos hegyiszitakötő júniustól augusztus végéig repül. A Nőstény csaknem függőlegesen lefelé tartott Potrohhal libeg fel-alá a víz fölött, és hosszú tojócsövének segítségével a sekély vízbe rakja petéit.

A lárvák fejlődése több évig tart.

§ Tölcséres hegyipáfrány (Oreopteris limbosperma) – Hegyi: csn

30-100 cm magas, geophyta. Nagytermetű páfrány; a levélrózsában álló, kétszeresen szárnyalt levelek 100 cm-esek is lehetnek. A növény tölcséres megjelenésű, mivel a levélszárnyak fokozatosan egyre kisebbednek a levélalap, ill. a rizóma felé. A levélszárnyacskák széle kissé visszahajló. A másodrendű szárnyacskák hosszúkásak, fonákuk sűrűn mirigyszőrös, megdörzsölve citromillatú. A levélnyél és a levélkék kissé szőrösek. A levélfonák apró, sárga mirigyszőröket visel. A szóruszok a másodrendű levélkék szélén, mint barna pöttyök jelennek meg. A fátyolka (indúzium) korán lehullik.

 Spóraérése július – szeptember.

Mészkerülő; nyirkos, humuszos talajt jelez. Üde lomberdők, bükkösök, gesztenyések, gyertyános-tölgyesek, égerlápok, fűzlápok, égerligetek, magaskórósok, tőzegmohás átmeneti lápok, erdeifenyvesek, elegyes lucosok növénye.

Zempléni-hegység, Mecsek, Kőszegi-hegység, Vasi-dombvidék, Vend-vidék, Őrség, Zalai-dombvidék.

Általában más nagy termetű páfrányokkal együtt fordul elő, mint pl. a habitusában hasonló erdei pajzsikával (Dryopteris filix-mas), de ennek levélszárnyacskái ± csipkés-fűrészesek, levélnyele hosszabb, az alsó levélszárnyak nagyobbak. A kissé hasonló struccharaszt (Matteuccia struthiopteris) spórái külön, más alakú sporofillumokon fejlődnek, levele sötétebb, a felső negyedénél a legszélesebb.

 Természetvédelmi értéke 10 000 Ft

§ Héja (Accipiter gentilis) – Héja: csn

Európa, Ázsia és Észak-Amerika erdőiben fordul elő, de parkokban és falvakban is él. A Kárpát-medencében főleg a hegy- és dombvidékein vadászik, de az Alföldön is megtalálható.

Alfajai:

Accipiter gentilis gentilis -

Észak- és Közép-Európa; ez az alapfaj

Accipiter gentilis marginatus –

Marokkó, Spanyolországtól Kaukázusig; sötétebb és valamivel kisebb, mint az alapfaj

Accipiter gentilis arrigonii –

Korzika és Szardínia; még sötétebb és még kisebb, mint az alapfaj

Accipiter gentilis buteoides –

Észak- és Nyugat-Szibéria; nagyobb és világosabb, mint az alapfaj

Accipiter gentilis albidus-

Északkelet-Szibéria és Kamcsatka; van egy szürke és egy nagyon világos, majdnem fehér színváltozata is

Accipiter gentilis schvedowi –

Közép- és Kelet-Ázsia, valamint Hokkaidó

Accipiter gentilis fujiyamae –

Honsú szigete, Japán; a legkisebb alfaj, nagyon sötét színű

Accipiter gentilis atricapillus –

Észak-Amerika legnagyobb része; szürkéskék hát és jellegzetes arcrajzolat jellemzi

Accipiter gentilis laingi –

Vancouver- és Queen-Charlotte-szigetek,a kanadai Brit-Columbia tartomány partvidékén; sötétebb, mint az észak-amerikai alfaj

Accipiter gentilis apache –

Az USA és Mexikó határvidékének hegyvidéki részei; világosabb, mint az észak-amerikai alfaj

A tojó lényegesen nagyobb a hímnél. Testhossza 50-60 centiméter, szárnyfesztávolsága 95-125 centiméter, testtömege 500-1350 gramm (az alsó határértékek inkább a hímre, míg a felsők a tojóra jellemzők). Hátoldala sötétszürke, melle és hasa szürkésfehér, barna keresztsávokkal. Csüdje rövid és vaskos, ujjai erőteljesek, hegyes karmokkal, a fiatal példányok mellén hosszanti csepp alakú sávok találhatók.

Elsősorban különféle rágcsálókkal, kisebb és közepes nagyságú madarakkal táplálkozik. Lesből támadva, nagy sebességgel üldözi zsákmányát, amit jellemzően el is kap. Ahol eltűnnek a héják, ott általában elszaporodnak a rágcsálók. A héja körülbelül 15 évig él.

Az ivarérettséget 2–3 éves korban éri el. A párok hűségesek egymáshoz, látványos nászrepülést végeznek. Általában előző évi helyüket foglalják el, de váltó fészket is használnak. Fészekalja négy kékesfehér Tojásból áll, de általában csak két fiókát nevelnek fel. A kotlás áprilisban kezdődik és 40 napig tart. A fiatal madarak 40–43 nap után repülnek ki.

Állandó fészkelő állomány, a 2012 januárjában végrehajtott madárszámlálás eredménye alapján 17 héja telelt Magyarországon.

2018-ban a madárszámlálás adatai alapján 21 itthon telelő héját figyeltek meg a madarakat számlálók.

Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 Ft.

§ Héjafű – tudományos neve: puha rozsnok – (Bromus mollis L.) – Héja: csn

További nevei: hélya v. hölyefű, vadzab.

Egyéves. Áttelelő egyéves. 15–60. Levélhüvelyei és kalászkái puhán pelyhesek. Kalászkái 6–10-virágúak, szélesen kerülékesek, fedelékesek; alsó pelyvái 3–5, a felsők 5, vagy többerűek. Bugája felálló. Virítás után összeboruló. Toklásza széle, felső felében, tompaszögűen kihajlott. Terem szikár mezőkön az egész országban. 5–6.

§ Hejő – tudományos neve: héja – (Accipiter) – Héja: csn

Fehéres hasán keresztben csíkozott káros ragadozó madár; Accipiter.

A név 1395 k. már felbukkan az írásbeliségben: „mílus: heÿe”(BesztSzj.). 1405-ben heya (SchlSzj.), 1500 k.: hÿazo (származék, ’héjászó’) (MNy. 50), 1590-ben hea (SzikszF.), 1608-ban héyja (MA.), 1707-ben héju (MNy. 8), 1833-ban hejjő (Kassai), 1838-ban hejjű (Tsz.). A nyelvjárásokban MTsz.: heélya | ÚMTsz.:

hijja, híja, hejő | Madh.: hejjő.

A TESz. szerint valószínűleg származékszó, alapszava a ragadozó madarak vijjogását utánzó név. Ide tartozik a madárhessegető szóként is használt népnyelvi hé, hí, héj, híj indulatszó (ÚMTsz.). A héja a háziszárnyasokra mindig is veszélyes ragadozó volt. A szó kifejezetten ennek a madárnak a megnevezésére másodlagos jelentésszűküléssel jött létre. (Hasonló eredetű és szerkezetű állatnév a liba, koca.)

Sok társneve használatos a népnyelvben: nádi-, tavi-, mocsárikánya vagy -sas; víziölyv; örv, kerra,kara,kurhéja, tyúkhordó kánya, tikölő kánya,kara

vagy gara, héjjamadár, galambász (Madh.). A hamvas rétihéja ’Circus pygargus’ népnyelvi neve a bagószemű, bagolyfejű kánya, rétikánya, bagolyhéja. A kékesrétihéja ’Circus cyaneus’ népi elnevezése a fehérkánya és a fehérhéja. Minden elnevezése tollazata színére utal, a hím fő színe világos, kékes hamvasszürke. A névadási szemlélet háttere ugyanez a barnarétihéja ’Circus aeruginosus’ esetében is, túlnyomóan sötét, barnás fő színe jellemzi. A népnyelvben van a héjának siukánya, siókánya, sijó-rijó kánya (Nyr. 1938) neve síró, nyávogó hangja után.

A latin szaknyelvi Accipiter nemi terminus régi latin madárnév, a ’hozzányúl, hozzálát’ jelentésű lat. accípere igéből való.

Európa, Ázsia és Észak-Amerika erdeiben fordul elő, de parkokban és falvakban is él. Tyúkra, galambra, fogolyra nagy veszedelem. A Kárpát-medencében főleg a hegy- és dombvidékeken vadászik, de az Alföldön is megtalálható.

Hátoldala sötétszürke, melle és hasa szürkésfehér, barna keresztsávokkal. Csüdje rövid és vaskos, ujjai erőteljesek, hegyes karmokkal. Elsősorban különféle rágcsálókkal, kisebb madarakkal táplálkozik. Lesből támadva, nagy sebességgel üldözi zsákmányát. Ahol eltűnnek a héják, ott általában elszaporodnak a rágcsálók. A héjapárok hűségesek egymáshoz, látványos nászrepülést végeznek. Általában előző évi helyüket foglalják el, de váltó fészket is használnak.

A barna rétihéja a legnagyobb a réti héják között. Majdnem egész Európában gyakori, de Skandináviában csak a délibb tájakon látni. Hazánkban mocsaras vidékeink legközönségesebb ragadozó madara. Szinte egész nap a nádasok fölött kering, folyton prédára leselkedve. Különösen a szárcsák, sirályok veszedelmes ellensége.

§ Hekk (Merluccius merluccius) – Hekk: csn

Tengeri ragadozó hal.

Kevésbé ismert magyar neve csacsihal, tengeri csuka vagy szürke tőkehal.

Az Atlanti-óceán európai partjai mentén, Észak-Skandináviától és Izlandtól Észak-Afrikáig honos. Argentína,Chile,Peru és Afrika partjaitól kerül főleg Európába.

A hekk hossza legfeljebb 1,4 méter, a súlya legfeljebb 15 kilogramm. Teste torpedószerűen megnyúlt. Szája a szeme alá nyúlik, és hosszú, nagyon hegyes fogakkal teli. Háta és oldala sötétszürke, hasoldala fehértől ezüstszürkéig terjed.

A kétrészes hátuszony első része 9-10, a hátsó része 37-40 úszósugarat tartalmaz. A hasi úszó 36-40 úszósugárból áll.

Nyílt vizekben 200-300 méteres mélységben él. Rajhalakkal táplálkozik (ilyen például a hering). Leginkább éjszaka vadászik a felszínközeli vízrétegben, napközben mélyebbre húzódik.

Május és augusztus között ívik. 1 mm-es ikráit 200 m mélyen rakja le. Az ikrák kiúsznak a nyílt vizekre, és nem süllyednek a fenékre. A hímek három-négy, a

Nőstények 8 éves korukban érik el az ivarérettséget.

§ Helena-pinty (Estrilda astrild) – Helena: lk

A fajt Carl von Linné svéd természettudós írta le 1758-ban, a Loxia nembe Loxia Astrild néven.

Afrikában a Szaharától délre honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi vagy trópusi gyepek szavannák, mocsarak és tavak közelében, valamint szántóföldek, ültetvények és vidéki kertek. Állandó, nem vonuló faj. Alfajainak száma tizenkilenc.

Átlagos testhossza 13 centiméter, testtömege 6-11 gramm,Szárnyfesztávolsága 12-14 centiméter. Szürkésbarna testalján csíkos mintázatot visel. A hasán csíkokat látni, amelyek mindegyik alfajnál más színűek a halvány rózsaszíntől egészen a fénylő vörösig változva. Arcán egy széles skarlátvörös színű sávot visel. Csőre a felnőtt madaraknál vörös, a fiataloknál fekete színű.

A talajon kisebb csapatokban keresgéli magvakból és Rovarokból álló táplálékát. Rászáll a fűfélék kalászaira és onnan szedegeti ki a szemeket. Pihenőhelyein olykor több ezer madár is összegyűlhet.

A Helena-pinty az esős évszakban fészkel, amikor bőségesen talál rovarokat, amelyekre nagy szüksége van fiókái felneveléséhez. Fűből építi csőszerű fészkét bokrok védelmében, vagy a sűrű fű közé. A tojó 4-5 fehér Tojást rak, amelyekből két Hét múlva kelnek ki a fiókák. A fiatal madarak három hét múlva válnak röpképessé.

A Helena-pinty a fészekparazita dominikánus vida gyakori gazdamadara.

Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma pedig stabil.

Régóta kedvelt kalitkamadár. Az ember sokfelé betelepítette szerte a Földön, így mára szabadon él a következő területeken:

Szent Ilona (innen kapta a Helena-pinty nevet, pedig ide is csak betelepítették), Ascensión, a Zöld-foki Köztársaság, São Tomé és Príncipe, Mauritius, Rodriguez-szigetek, Réunion, a Seychelle-szigetek, Tahiti, Hawaii, Új-Kaledónia, Vanuatu, a Bermuda, Puerto Rico, Trinidad, Uruguay és Brazília egy része.

Európában a faj szabadon fészkel Spanyolországban és Portugáliában, valamint ezen országok külső területein, így az Azori-szigeteken, Madeirán és a Kanári-szigeteken is.

§ Hemiparazita – Hemi: csn

A hemiparazita vagy félélősködő olyan parazita növény, ami természetes körülmények között a gazdanövényen élősködik, de emellett fotoszintézist is folytat. Előfordulhat, hogy csak vizet és ásványi anyagokat von el a gazdanövénytől, de a legtöbb félparazita növény a számára szükséges szerves anyagokat is részben a gazdanövénytől szerzi be.

A félélősködők további sajátossága a teljesen a gazdanövényre utalt holoparazitákkal szemben, hogy ritkán ragaszkodnak egyetlen gazdafajhoz. Például a fán lakó örökzöld fehér fagyöngy több mint 450 fásszárú növényen képes megtelepedni, hogy hausztóriumai (szívófonalai) segítségével vizet és ásványi anyagokat szívjon abból. Egyes félparazita fajok még azonos fajú gazdanövényen is meg tudnak telepedni.

A hemiparazita növények meghatározását megnehezíti, hogy a termőhely jellege, illetve évszak szerint ugyanazon faj egyedei nagyon eltérőek is lehetnek. Ez a jelenség a szezonális polimorfizmus, avagy évszakos többalakúság. A szezonpolimorf fajok egyes fejlődési alakjait régen gyakran eltérő változatnak, vagy akár alfajnak tekintették.

Egyes félélősködök csak életük bizonyos szakaszában, például a szaporodás idején vannak gazdanövényre ráutalva, így például a csörgő kakascímer is csak „fakultatív” gyökérparazita, míg a teljes életében gazdanövényre szoruló, és ugyancsak gyökérparazita Ausztrál-karácsonyfa, valamint a szárparazita fagyöngy is „obligát”, tehát az élősködő növény nem képes életciklusát befejezni a gazdanövénye nélkül.

Esetenként a gazdanövényre előnyös is lehet a félparazita jelenléte, amikor például hozzájárul a talaj javításához.

Példák hemiparazita növényekre:

Hemiparazita többek közt az Ausztrál-karácsonyfa, az örökzöld fehér fagyöngy. A hajtás- illetve gyökérparazita szantálfavirágúak rendjének fajai is többnyire félélősködők, mint a fakínfélék családjának számos faja, köztük a névadó fakín vagy sárgafagyöngy is.

§ Rőt hengercincér (Obrium cantharinumLinné) – Henger: csn

Virágcincérek – Leptura és Judolia fajok.

Testük a vállaknál széles és hátrafelé erősen keskenyedő, megnyúlt háromszög alakú. Csápjaik általában a test félhosszát érik el. Szemeik kiugróan nagyok, belülről mélyen kikanyarítottak. Lábaik erősek, hosszúak. Nagyon sok változatuk ismert. A nemzők különböző virágokon tartózkodnak, kedvelik az ernyősvirágzatúakat. A két nemnek közel 30 faja ismert faunaterületünkön.

Rőt hengercincér – Obrium cantharinumLinné

Teste karcsú, feje sokkal szélesebb, mint az előtor háta. Egyszínű vöröses sárga, 5–9 mm nagyságú. Combjai bunkósak, csápjai hosszabbak a testnél.

Majdnem az egész palearktikumban előfordul, Magyarországon mindenütt elterjedt, de nem gyakori. A bogarak április végétől júliusig rajzanak. Álcája lombos fák, tölgy, nyár, fűz vékony, száraz ágaiban fejlődik. Szontagh (1985) nevelései szerint élettanilag káros, a tölgypusztulás kárláncolatában résztvevő faj.

§ henna (Lawsonia inermis) – Henna: lk

Sárgásfehér vagy téglavörös virágú délszaki cserje; Lawsonia inermis.

Nemzetközi szó a franciából és az angolból. Végső forrása az arab. A németben Hennastrauch alakban használatos. Tudományos Lawsonia neve Linnétől származik, a skót orvos, Isaac Lawson nevéből alkotta. Lawson segítségére volt Linnének, amikor Linné Leydenben töltötte az idejét.

Trópusi faj. Festékanyagai miatt régóta termesztik is. Sárgásfehér vagy téglavörös virágú, 2–4 méter magas cserje. Észak-Afrikától Arábián és Iránon át

egészen Kelet-Indiáig megtalálható.

Porrá tört leveléből festéket állítanak elő, amellyel hajat, bőrt, kelmét festenek. A muszlim országokban a menyasszonyok kezének, lábának megfestésével a henna a házassági ceremónia része. Az ilyen festéssel a rontó szellemek ellen védekeznek. A buddhisták a cserje illatos virágait használják szertartásaikon.

A henna a kozmetikai ipar egyik alapanyaga; gyógyszerként pedig égési sebek és gyulladások kezelésére alkalmazható. Az ÚMTsz. adata szerint Nyíregyházán a hinna ’henna’ hidegrázás ellen használt népi orvosság.

§ Hercegharkály (Campephilus guatemalensis) – Herceg: csn

Mexikó, Nicaragua, Guatemala, Honduras és Costa Rica nedves erdeiben honos.

Testhossza 37 centiméter, testtömege 255 gramm. Hasonlít a csíkos feketeharkályra (Dryocopus lineatus), de nagyobb és erőteljesebb. Feje piros, torka, nyaka, tarkója, szárnyai, farka és háta fekete, mindkét oldalt a fejének piros részétől a háta közepéig található egy fehér csík. Hasa fekete–fehér csíkos. A tojónak hiányzik a fehér csík az oldaláról. Tápláléka elsősorban bogárlárvákból áll, emellett még fogyaszt bogyókat és gyümölcsöket.

Fészekodúját fába vájja 3–30 méter magasságba a föld felett. Fészekalja 2 fehér tojásból áll. A fiókák csupaszok, mindkét szülő eteti őket.

§ Hercsek – tudományos neve: hörcsög – (Cricetus cricetus) - Hercsek: csn

Kb. 30 centiméter hosszú, nagy pofazacskójú, kártékony mezei rágcsáló; Cricetus cricetus.

Személynévben már 1138-tól adatolható (MNy. 32), köznévként 1395 k.: „bufo: herchek” (BesztSzj.). 1533-ban hoerczuk (Murm.), 1577-ben hoercziek (KolGl.), 1592: „Heorzeg Georgy”, 1650: „Heőrczyeők Mihály”, 1688: hörcsöggerezna,1720: „hörcsök bör”, 1724: hörcsök, 1748: hörcsögök, 1746: „hörcsök bőr” (SzT.), 1784-ben hörtsög (SzD.). A népnyelvben MTsz.: hörcsik | ÚMTsz.: hërcsëk.

A hörcsög állatnév szláv eredetű szó; vö. szbhv. hŕčak, szlk. chr

ek, le. N. skrzeczek (TESz.), mac., bosny. hr

ak, szln. hr

ek, cs. křeček, szlk. škre

ok ’ua.’ (W.). A szláv szavak a hangutánzó ősszláv hrkati ’horkol, hörög’ családjába tartoznak. A magyar szóban a szó eleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, így állt elő a régi forrásokban gyakori hercsek, amely később labializálódott, a szóvég pedig zöngésült.

Latin szaknyelvi Cricetus cricetus elnevezését tautonímiával alkották, a hörcsög újlatin cricetus nevéből. A latin név folytatója a fri. cricęt, gör.κρικετόµυς,

ol. criceto (W.). Egész sor nyelvben használatos a hörcsög hamster neve; vö. ang., baszk, bre., dán, észt, fríz, fr. holl., gal., kat., mált., norv., port.,

ro., ném., sp., sv., lp., tag., tör. hamster (uo.). Igen régi állatnév, amely az ószláv chomestoru, ófn. hamustro ’ua.’(WbZ.) névre vezethető vissza, és

igen sok európai nyelvbe bekerült.

A hörcsög a rágcsálók (Rodentia) rendjébe és a hörcsögformák (Cricetinae) alcsaládjába tartozik. Közép- és Kelet-Európában gyakori faj. Hazánkban közönséges, Nyugat-Európában állománya nagyon megritkult. Elsősorban az alföldeken, mezőgazdasági területeken fordul elő. Zömök testű rágcsáló, éjjeli táplálékgyűjtése közben nagy területeket jár be. Egész nyáron gyűjtöget, egy öregebb hímnek akár öt éléskamrája is lehet, amelyeket télire megtölt. Területét mirigyváladékával jelöli meg. Az alagútrendszerben különféle kamrák vannak: bélelt hálókamra, éléskamra és WC. Rendkívül tiszta állat, a latrinát télen használja, amikor üríteni sem megy ki a járatból. Kedvelt tápláléka a nagyobb ragadozó madaraknak, például a parlagi sasnak vagy a baglyoknak. Sok hörcsögöt zsákmányol a görény és a róka is. A görény még a járataiba is követni tudja. Mezőgazdasági kártétele miatt pedig az ember irtja. Október végétől márciusig téli álmot alszik, ezalatt többször felébred, és a felhalmozott készletekből táplálkozik. Hatalmas mennyiségű, akár 15 kilogramm magot is felhalmozhat télire.

§ Közönséges herelégy (Eristalomya tenax) – Here: csn

Leginkább a méhekre vagy darazsakra emlékeztető faj. Barna torát sűrű, sárga szőrzet borítja, potrohát két-két sárga folt díszíti. Már a középkorban összetévesztették a herelegyet a méhekkel, ezért található a régi kínai irodalomban az az állítás, hogy a méhek a méz készítéséhez emberi vizeletet is használnak. Nem kétséges, hogy a tévhit az árnyékszékekben és pöcegödrökben fejlődő, és kifejlett állapotban is rendszerint azok környékén tanyázó herelegyekkel kapcsolatos. Lárvája – melyet pocikféregnek szoktak nevezniemésztőgödrökben vagy bomló anyagokkal erősen szennyezett vizekben él. Potroha végén hosszú légzőcső (sipho) alakult ki.

§ Réti here (Trifolium pratense) – Here: csn

A hüvelyesek (Fabales) rendjébe, ezen belül a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozó faj.

Eredetileg egész Európában, Nyugat-Ázsiában és Északnyugat-Afrikában nőtt, de mára a világ számos más részén termesztésbe vonták. Indiában és Pakisztánban is vannak ősállományai.

A réti here alak gazdag évelő növény. Szára15-30, néha 70 centiméter magas, felemelkedő vagy felálló, többnyire szőrös. Levelei hármasak, a levélkék tojásdadok vagy hosszúkás lándzsa alakúak, ép szélűek, foltos rajzolattal. A kellemes illatú virágok bíborpirosak, gömb vagy tojás alakú fejecskékben nyílnak, általában kettesével állnak a szárakon. A csésze szőrös, 10 erű és fele olyan hosszú, mint a párta.

A réti here réteken, legelőkön, szántókon, világos erdőkben, üde, mély rétegű, tápanyagban gazdag talajokon nő. Virágzási ideje májustól szeptember végéig tart.

Főleg takarmánynövénynek termesztik; több más pillangósvirágúhoz

hasonlóan a vetésforgó egyik alapeleme. A legfontosabb, fehérjegazdag here-faj.

Régen fontos gyógynövényként is számon tartották vértisztító és köhögéscsillapító hatása miatt. Fekélyek borogatására is használták. Manapság a benne található izoflavonoidok hormonszerű hatása miatt a változókori panaszok kezelésére alkalmazzák.

§ Hérics-honvédbogár (Entomoscelis sacra) – Hérics: csn

Tavaszi héricsen volt kb. 100 -200 példány az erdőben egy kis tisztáson (Gödöllői-dombvidék).

Tápnövényhez kevésbé kötött rovarok

A sztyepprétek rovarvilágának más képviselői nem egy, valamilyen meghatározott tápnövényhez kötöttek, hanem előfordulásukat több különböző (pl. mikroklimatikus, aljzat, növényzet hőháztartása) tényező együttesen határozza meg. Ilyenek pl. a sztyepprétekre jellemző sok tápnövényű hernyójú medvelepkék (Arctiidae),

amilyen a pusztai medvelepke (Eucharia deserta), a foltos medvelepke (Chelis maculosa) és a csonkaszárnyú medvelepke (Ocnogyna parasita). Utóbbi faj nősténye csökevényes szárnyú, röpképtelen. A hímek már márciusban, éjjel rajzanak, keresve a fűben rejtőző nőstényeket. Szintén alig specializáltak e tekintetben

a szemeslepkék (Satyridae). Lényeg csupán az, hogy hernyóik mindig valamilyen pázsitfűfélén (Poeceae) táplálkoznak. Sziklás, köves lejtőkön, karsztos helyeken fordul elő a tarka szemeslepke(Chazara briseis). Száraz gyepekben, sztyepplejtőkön sokszor tömeges a közönséges szemeslepke (Arethusana arethusa).

Gyakran látjuk a napos szyepprétek fölött röpködni a megtévesztő külsejű rablópillét (Libelluloides macaronius). Hosszú, bunkós csápjával, színes szárnyaival a nappali lepkékhez hasonlít, azonban valójában ragadozó életmódú recésszárnyú rovar (Neuroptera: Ascalaphidae). Főleg nappali lepkékkel táplálkozik.

Magaskórós termetű fészkeseken (pl. imola – Centaurea-félék, hangyabogáncson – Jurinea mollis) láthatjuk táplálkozni a bíborcincért (Purpuricenus busia hungarica, P. fieberi) együtt. A tavaszi hérics (Adonis vernalis) rendszeres lakói a piros-fekete, feltűnő színezetű honvédbogarak (Entomoscelis adonidis,

E. sacra). A kifejlett bogár gyakran rongyosra rágja a hérics virágait, a fekete színű lárváknak is ugyanez a tápnövénye, pusztafüves lejtőkön gyakran tömegesek.

§ Tavaszi hérics (Adonis vernalis) – Hérics: csn

Száraz gyepeken, legelőkön, kaszálókon, a síkságon, illetve dombvidéken él. Európa középső és déli részétől egészen a Nyugat-szibériai síkságig fordul elő. Magyarországon többek közt megtalálható az Aggteleki-karszt, a Jászság, a Keszthelyi-fennsík, a Kisalföld területén.

Egyenes szárú, 20–50 cm magas évelő. Feketés, vaskos gyöktörzse van, ebből vékony, elágazó gyökerek indulnak. Levelei ülők, 2-4-szeresen szeldeltek 5 mm-nél hosszabb sallangokra, emiatt a növény borzos kinézetű. Élénksárga virágai a 8 cm átmérőt is elérhetik, 20 sziromlevele, sok porzója van. Termőtája apokarp, minden termőlevélből különálló makkocska fejlődik. Április-májusban virágzik.

Szív glikozidokat és kevés Flavonoidot tartalmaz. Szívre nagyon erős hatású, erősebb főzete szívmegállást okozhat. Mérgező!

§ Hering (Clupea harengus) – Hering: csn

Főleg az Atlanti- és a Csendes-óceán északi, hidegebb részén honos. De megtalálható a La Manche csatorna környékén és a Balti-tengerben is. 250

Méterig terjedő mélységben fordul elő.

A hering testhossza mindössze 30 centiméter, de néha a 45 centimétert is eléri. Teste megnyúlt, ovális keresztmetszetű, hasi oldala ormos (de éles Pikkely nélkül). Kerek pikkelyei nagyok, vékonyak, könnyen kihullanak, feje pikkelytelen. Kopoltyúfedői simák; üvegnemű, átlátszó szemhéja van. Alsó állkapcsa előreugró. Oldalvonala nincs. Hátúszója rövid, 17-20 lágy sugár támasztja. Farkúszója mélyen villás. A hasúszók alapja a hátúszó alapja mögött található.

A heringek nagy tömegben, több kilométer hosszú és több száz méter széles rajokba verődnek. A heringek a tenger felszíni rétegekben vándorolnak, így keresik táplálékukat és a megfelelő helyet Ikráik lerakására. A plankton állataival, halikrával, apróbb halakkal, rákokkal, csigákkal táplálkoznak. Rájuk viszont a fókák és a ragadozó halak leselkednek. A föld halászzsákmányának nagy részét is a hering adja, ez a halfaj a tengerpartok lakosságának egyik legfontosabb tápláléka.

Sok helyen frissen eszik, de füstöléssel, sózással, pácolással és olajban tartósítva a világ minden táján szívesen fogyasztják. Legmagasabb életkora 20-25 év.

Ívási helye és ideje különböző alfajai szerint eltérő. Ívás után az ikrák a vízfenékre süllyednek, ahol akár nyolc réteg vastagságban szőnyegszerű foltokat képeznek.

§ Heringmuskátli (Pelargonium inquinans) – Hering: csn

A muskátli piros, rózsaszín vagy fehér gömbös virágzatú növény; Pelargonium.

pelargóniaJ: muskátli.

Ez utóbbigörög szóból alakult nemzetközi kifejezés. Amikor a muskátli a hollandiai kertekbe került Dél-Afrikából, Gerania africana volt a neve a régóta

ismert Geraniumhoz való hasonlósága miatt. Az új növény magtermése ugyanis, akárcsak a Geraniumé, a daru orrához, illetve csőréhez hasonlít.

A tudományosPelargonium név 1838-ból, Burmannak a fokföldi flóráról írt könyvéből való, és a termő hosszú, hegyes csőralakjáról származik, a gólya görög pelargosz nevére vezethető vissza.

Az egyik faj, a Pelargonium odoratissimum mósuszra (pézsmaillatra) emlékeztető szaga alapján kapta a moschata, muskáta, illetve muskátli nevet. Benkő Józsefnél tűnik fel először, illatozó daruorr vagy muskáta 1783-ban (NclB.), ezt az alakot találjuk a Ballagi-féle és a CzF. szótárban, valamint nyelvjárási közlésekben Háromszékről, muszkáta alakban Udvarhelyszékről, Kalotaszegről. A mezőségi nyelvjárástípusban Murádin László közlése szerint (NyIrK. 11) az á után o-zó helységekben a muskáto alakváltozat is előfordul. Az igen elterjedt és a magyarban legrégebbről adatolható muskáta minden bizonnyal a német közvetítésű moschcata vagy muscata ’mósuszillatú’ vándorszóból magyarázható. A XIX. század folyamán keletkezett a német muskatl tájnyelvi alakból a muskátli, és vált az irodalmi nyelvben egyeduralkodóvá. A románba is átment (muşcatlă), ahonnan a bolgárba került (muškato).

A népnyelvben muskándli (ÚMTsz.), muskádli (OrmSz.) alakban is megtalálható. A szavak alakváltozatainak területi elterjedésében, a nyelvi kölcsönhatások pontos felmérésében, egy-egy vándorszó útjának nyomon követésében Murádin Lászlónak vannak komoly érdemei. A muskátli elnevezéseinek szóföldrajzát is ő mutatta be. Többfelé ’mályva’ jelentésű is volt a népnyelvben, sőt a muskátlit hívják a Szamosháton és Biharban névátvitellel májva vagy megkülönböztető jelzővel szagos májva néven. Ám többnyire a Pelargonium neve a sok szóföldrajzi változat, a muskátli, muskádli, muskántli, muszkátli, muskáta, muskáté, muskáti, muszkáta, muszkáté, jelzős szerkezetben kerek, török, récelábú, recés muskáta, nyílásos muszkáté, jelzőként muskáti virág. Erdélyben használatos a latin pelargonium névből keletkezett német Pelargonie alapján a pelargónija, plárgónija, pelárga és a levél alakjából kiinduló szemlélettel kereklapi, kereklapijú, kereklevelű. A récelábú muskátli a Pelargonium peltatum (N. NyIrK. 11), az erdélyi Mezőpaniton a szép borostyánmuskátli népi elnevezése. Ezt

a csüngőszárú növényt először 1701-ben, a gazdag Beaufort hercegnő kertjéből ismertették. Később általánosan elterjedtté vált az ablakokban és az erkélyeken.

Erdélyben a muskátlifajtát jelölő alapszóhoz járuló jelzővel különböztetik meg a többitől ezt a fajtát: récelábu muskáta.

Néhány vidékünkön kati, büdöskati, kalári a muskátli neve. Erdélyi elnevezés a lizi, büdöslizi, büdöslijzi, bűzösliza, Csíkban többen is följegyezték. Megfelelője megvan a románban is: pute-Lizi. A szász stinkende Lisel, stinkete Lizi alakok mintájára létrejött tükörszók.

A muskátlit fodormentával összekötve álomriasztónak használják az öregasszonyok a templomban: vászonba kötve orruk alá bökögetik a virágot. Emiatt a Pelargonium neve tréfásan vénasszonybüzlentyű is.

A heringmuskátli a Pelargonium inquinans. 1714-ben, Compton püspök kertjéből ismertetik ezt a fajta muskátlit, amely gyenge heringszagáról kapta nevét. Ez az illata azonban nem volt akadálya annak, hogy később azután széles körben elterjedjen mint szobai muskátli.

Afrikából, a Jóreménység foka tájáról származik a növény. Noha Angliába már 1632-ben behozták, a parfümipar viszonylag későn fedezte fel. Csak jóval később, Franciaországban a Pelargonium graveolensnek a leveléből nyertek olyan olajat, amely jól használható a kozmetikában és az illatterápiában. Levele felaprítva vagy forrázatként egyaránt jól használható mártások, kalács, gyümölcsfagylalt, dzsem, szörpök és ecetek ízesítésére.

§ Herkulesbogár (Dynastes hercules) – Herkules: csn, lk

A ganajtúrófélék (Scarabaeidae) családjába tartozó óriásbogár.

Közép-Amerika, Dél-Amerika és a Kis-Antillák területén, a síksági és hegyvidéki esőerdőkben honos. A 8 Dynastes -faj közül a leghosszabb testű és legtöbbet vizsgált. A Föld egyik legnagyobb bogarát egyes természetes élőhelyein a kihalás fenyegeti, ezért több program is indult megmentése érdekében. Megfelelő tapasztalat birtokában sikeresen tenyészthető fogságban. Herkulesbogarat a Fővárosi Állat- és Növénykertben is tenyésztenek, számos más nagytestű bogárfaj mellett.

Specifikus nevét (hercules) Héraklész (latinosan Hercules) görög mitológiai

hősről kapta, és a bogár nagy testi erejére, illetve a hímek birkózó viselkedésére utal. A Dynastes nem szintén a görög mitológia egyik alakjáról kapta a nevét: Dünasztész Theszpiosz unokája, Héraklész és Erató fia volt.

A herkulesbogár a legnagyobb képviselője az Óriásbogárformák (Dynastinae) alcsaládjának. A hím mérete elérheti a 17 centimétert is, míg a nőstény mérete 10-11 centiméter. Erős ivari kétalakúság jellemző rá, ugyanis a hím fején és előtorán egy-egy hosszú szarv mered előre; az előtor szarvának alsó felszíne finoman és dúsan szőrözött. A nagy (major) hímek előtorának szarva a testhosszuknál is nagyobb lehet; a kis (minor) hímek előtorának szarva aránytalanul rövidebb, vagyis a minor hímek teste nem annyival kisebb a major hímek testénél, mint amennyivel rövidebb a szarvuk a major hímek szarvánál. A szarvhossznak e két kategóriájába eső hímek eltérő párzási stratégiát követnek: a major hímek inkább verekednek, a minor hímek inkább "lopakodnak".

A hím hátoldala sima és fényes; feje és előtora fekete, az élettelen, száraz példányok szárnyfedői sárgásak (néha kis fekete foltokkal), de az eleven állat

szárnyfedői olajzöld árnyalatúak. A bogár különleges tulajdonsága, hogy szárnyfedői képesek változtatni a színüket. Száraz közegben a szárnyfedők világosak, nedves közegben szinte feketék (a száraz példányokon a változás jobban demonstrálható, mint az élőkön). A jelenség oka a szárnyfedőket alkotó külső váz mikroszerkezetében rejlik.

A nőstény teljesen szarvatlan, teste laposabb, hátoldala durván pontozott és fénytelen. A frissen kikelt nőstény egyedeket barnás szőrzet borítja, de ez

hamar lekopik róluk; utána egyszínű feketék lesznek.

Az imágók a potroh utolsó előtti hátlemezének recés felületét, illetve a szárnyfedők belső felületét összedörzsölve ciripelő hangot hallatnak. A lárvák (pajorok) 10-15 centiméter hosszúak és 100-150 gramm tömegűek.

A nőstény a petéit földön heverő korhadó fákba rakja. A lárvák 570-630 napig fejlődnek a fában, majd bebábozódnak, és hamarosan kikel a kifejlett rovar, az imágó, amelynek élettartama nagyjából 75 nap. Az imágók az esős évszakban

jelennek meg. Főleg esős vagy ködös éjszakákon repülnek, ilyenkor mesterséges fényforrások körül is felbukkannak, általában kevéssel hajnal előtt. A kifejlett bogarak alig táplálkoznak, legfeljebb fák kifolyó nedvét vagy erjedő gyümölcsök folyadékát fogyasztják, de jobbára abból a zsírtartalékból élnek, amelyet még lárvakorukban halmoztak fel.

A hímek verekednek a párzás jogáért: az erősebb és nagyobb hím a két szarvával megragadja a vetélytársát, és lehajítja a fáról. A harcot a kihívó fél ciripelése előzi meg; az ellenfél erre vagy távozik a helyszínről, vagy elfogadja a kihívást, és megkezdődik a csata. Miközben a nagyszarvú (major) hímeket lefoglalja a verekedés, a jóval kisebb szarvú (minor) hímek odasettenkednek a vetélkedés tárgyát képező nőstényhez, és párosodhatnak vele.

Mint az a ganajtúrófélék más olyan fajainál is ismert, ahol a hímek szarvakat viselnek, a major hímek nagy árat fizetnek a túlzó méretű szarvak kialakításáért: gyengébbek a szárnyizmaik, kisebb a szemük, sőt a párzószervük is. Tizenhárom alfaja ismert.

§ Hermelin (Mustela erminea) – Hermelin: rk

A menyéthez hasonló, de annál kissé nagyobb ragadozó. Farkának vége mindig fekete. Nyáron bundája felül barna, hasa pedig fehér, télen a farokvég kivételével mindenütt fehér. Tavasszal és ősszel vedlik. Testhossza 220-326 mm, farokhossza 80-120 mm. A hímek testtömege 200 és 440 g, a nőstényeké 140 és 280 g között mozog. A nedvesebb élőhelyeket kedveli. Márciustól júliusig párzik, de az embrió beágyazódása csak a következő tavasszal következik be. Évente egy alkalommal, április-május tájékán 20-28 napos vemhesség után 4-5, ritkán 6-9 kölyköt fial. A kicsinyeket születéskor finom, fehér szőr fedi. Farkuk végén a fekete szín csak a 20. napon jelenik meg. Szemük a 27. napon nyílik ki. Bár 5 hetes korukban elválasztódnak, az anyával maradnak, és családi kötelékben vadásznak. A fiatal nőstények hamar ivaréretté válnak, és az idősebb hímekkel párzanak.

Főként éjszaka, egyedül vagy amikor kölykei vannak, családi kötelékben vadászik. Áldozatát a tarkóján harapja meg. Fő táplálékát a rágcsálók adják, de megtámadja az üregi és a mezei nyulat, madarakat, hüllőket is. Néha a baromfiudvarokban is kárt okoz. Területét illatmirigyének váladékával jelöli meg. A nagyobb ragadozó madarak az ellenségei.

§ Lepkehernyó – Hernyó: csn

A hernyó (néha az álhernyóktól megkülönböztetve: lepkehernyó) a lepkék (Lepidoptera) rendjébe tartozó rovarok lárvájának neve.

Általában növényevők, néhány faj rovarevő. Elsődlegesen szárazföldi életmódúak. Igen falánkak, sokukat kártevőnek tekintenek. Több lepkefaj hernyója a kártevése révén jobban ismert, mint maga a kifejlett rovar.

A hernyó a potrohán növő, rövid és vastag, ízeletlen végtagokkal: állábakkal változtatja helyét. Az állábakon a tapadást segítő kampó- vagy sertekoszorúk nőnek. Az állábak száma különböző – a leggyakrabban öt pár. A torlábak utáni első két potrohszelvényen többnyire nem nő álláb (de az állkapcsos molyok (Zeugloptera) alrendjébe tartozó hernyó minden potrohszelvényén van álláb). Szájszervük erőteljes, rágó jellegű.

Megjelenésük az imágóhoz hasonlóan változatos: csupasz és hosszú, élénk színű, mérgező szőrökkel dúsan borított hernyókkal egyaránt találkozhatunk. A labiumon szövőmirigy található, ezzel fedett Bábjuk köré gyakran gubót szőnek.

Egyes, kis testű hernyók a levelek belsejében fejlődhetnek ki, úgy, hogy a felső és alsó epidermiszt érintetlenül hagyják (aknázó életmód). Vannak száraz,

elhalt növényi anyagokon és állati eredetű anyagokon élők is. Ismeretesek ragadozó, levéltetveket pusztító, hangyákkal együtt élő, sőt vízi életmódot folytató hernyók is.

Bábjaik rendszerint fedett bábok (pupa obtecta).

A hernyók látása fejletlen. Szemek helyett egyszerű oldali pontszemeik (stemma, többes számban stemmata, illetve ocellus, többes számban ocelli) vannak, 6-6 darab. Ezekkel valószínűleg jól fókuszált, ám kis felbontású képet alkotnak. Fejük oldalirányú mozgatásával igyekeznek a tárgyak (leggyakrabban növények) távolságát megbecsülni. Rövid Csápjaik segítik őket a táplálékkeresésben.

Egyes hernyók képesek a rezgések érzékelésére, általában meghatározott frekvencián. A Drepanoidea öregcsaládba tartozó Drepana arcuata

testét a levélhez dörzsölve bocsát ki hangot, így lép rituális, akusztikus párbajba fajának többi egyedével, hogy megvédelmezze selyemgubóit. Nem a levegőben terjedő hangot, hanem a növény által vezetett rezgéseket érzékeli. Hasonlóan védi levélsodratát a cseresznye levélsodrómolya (Caloptilia serotinella).

A gyűrűsszövők (Malacosoma) a természetes ellenségeik szárnycsapásai által keltett rezgéseket is képesek azonosítani azok frekvenciájából.

Haladásuk módja szerint két nagy csoportjukat: a valódi hernyókat és az araszoló hernyókat különböztetjük meg.

Álhernyók:

Egyes, a hártyásszárnyúak rendjébe tartozó fajok (leginkább a növényevő darazsak (Symphyta) alrend) Lárvái hasonló életmódjuk következtében (konvergencia) hernyókra emlékeztetnek. Ezeket álhernyóknak nevezzük. A megkülönböztetést segíti, hogy az álhernyók feje nagyobb, 5 vagy több állábuk (pseudopodi) van (a lepkehernyóknak 5 vagy kevesebb), úgy, hogy minden hasi szegmensen van állábuk. Az álhernyóknak oldalanként csak 2 pontszemük (ocelli) van, míg a valódi hernyóknak 6.

Az álhernyók általában zöldes színűek, néha egy-egy sötétebb harántos sávval tarkítva, így jól beleillenek a környezetbe, bár előfordulnak világos színű vagy tarka alakok is. Bőrük sima, csupasz és lágy, esetenként ráncos szemölcsökkel, amiken egy-egy serte ülhet. A lepkehernyókhoz hasonló szőrös alakokat nem találunk köztük. Fejükön rövid (1-7 ízű) csáp, valamint kétoldalt 1-1 apró pontszem nő. Fejtetőjükön nincsenek pontszemeik, és a rejtett életmódú álhernyóknál (pl. a fadarazsakénál) a szemek akár teljesen vissza is fejlődhetnek.

Rágó szájszerveik jól fejlettek, maguk a rágók is igen erősek. A három torszelvényt tíz, élesen elkülönült potrohszelvény követi. Három pár torlábukon

kívül akár hat-nyolc pár potrohlábuk is lehet, míg a lepkehernyókon legfeljebb öt pár potrohláb fejlődik. A Symphyták álhernyóinak potrohlábain nincsenek

a tapadást segítő kampó- vagy sertekoszorúk, mint a lepkehernyókon, lábaik egyedül a szívóhatást felhasználva tapadnak meg. A szövődarazsak, fadarazsak, szalmadarazsak és ál-fadarazsak álhernyóinak eltérő életmódjuk miatt egyáltalán nincsenek potrohlábaik.

Egyes családok, így például a pókhálós molyfélék hernyói ilyen szövedékkel védik magukat potenciális ellenségeiktől, és a szövedék védelmében egyénileg vagy csapatosan komoly károkat okozhatnak; akár teljesen tarra rághatják gazdanövényüket. Sok hernyó testét mérgező szőrök borítják, más fajoknak a teste mérgező (a tápnövény anyagcseretermékeitől). Sodrómolyfélék (Tortricidae) hernyói csővé sodorják, majd összeszövik a tápláléknövény leveleit: ebben a csőben laknak és egyúttal ezt is eszik.

A csüngőlepkefélék érintésre kellemetlen ízű, olajos, sárgás nedvet bocsátanak ki magukból. Ha veszélyt éreznek, holtnak tettetik magukat.

A zsákhordó lepkefélék (Psychidae) hernyói egész életüket cső-, illetve zsákszerű szövedékükben élik le, és azt a nőstények még imágó korukban sem hagyják el.

Fejlődés: A hernyó fejlődésének vedlések által elkülönített stádiumait (lárva-, illetve álcaállapotok, „instar”) az „L” betű után írt arab számmal jelöljük. A frissen kikelt hernyócska az L1 stádiumban van, az első és a második vedlés között az L2-ben és így tovább egészen a bebábozódásig.

§ Hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) – Hernyó: csn

Leggyakoribb legelőtársulásai az ürmös és Cickafark os szikes puszták, a réttársulásokból az ecsetpázsitos és a hernyópázsitos a legjellemzőbb. Az egykori nagy mocsarakból mára nagyobb kiterjedésben csak a Kunkápolnás belseje maradt meg.

Az ecsetpázsitos szikirétek (Agrostio-Alopecuretum pratensis) szolonyec talajon fordulnak elő. Talajuk felszínét a nyári hónapokig víz borítja, és csak ekkor száradnak ki időszakosan. Állományalkotó fajaik a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) és a fehér tippan (Agrostis stolonifera) . Gyakoriak bennük még a hernyópázsit (Beckmannia eruciformis), a sziki kerep (Lotus tenuis), a pasztinák (Pastinaca sativa) és a herefajok (Trifolium fragiferum, T. repens, T. pratense) . Igen jó minőségű és nagy mennyiségű szénát adnak. A legnagyobb sótartalmú, csak nyár közepén kiszáradó hernyópázsitos szikiréten (Agrostio-Beckmannietum) kisebb a fajszám, mint az ecsetpázsitos szikiréten. Az ecsetpázsit helyét a hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) foglalja el. Mellette, éppúgy, mint a többi szikiréten, a fehér tippan (Agrostis stolonifera) dominál. Jellemző fajai a vízállásos szikes laposok (szikfok) fajai: a sziki boglárka (Ranunculus lateriflorus), a kígyófark (Pholiurus pannonicus), a karcsú bajuszfű (Heleochloa alopecuroides) és az egérfarkfű (Myosurus minimus).

§ Dinnye hibik – tudományos neve: varjúmák – (Hibiscus trionum) – Hibik: csn

Sárga virágú, nyár végi szántóföldi gyomnövény; Hibiscus trionum.

A XVIII. század második felétől adatolható a magyar írásbeliségben (1783: NclB., 1807: MFűvK., 1843: Bugát, 1873: Ballagi, 1911: Nsz.; N. Nyr. 4: Mátra). Varjúmák neve mellett a Magyar Fűvész Könyvben a Hibiscus trionum „hivatalossá tett” neve dinnye hibik.

Varjúmák elnevezését sok kis fekete magja motiválja. Úgy látszik a szótörténetből, hogy Benkő József révén (NclB.) került a botanika magyar szaknyelvébe; minden bizonnyal az erdélyi népi növényismeret egyik kifejezése alapján.

Tájnyelvi nevei a dinnyefű, vaddinnye és az okravarjúfű. Régi nevére, az óravirágraazzal szolgált rá, hogy a növény korán reggel, egyetlen órára nyitja

ki a szirmait. A Hibiscus hasonneve a varjúfű, mely szaknyelvi szó; minden bizonnyal a német Krähenkraut tükörszó mintájára jött létre. A Hibiscus nemzetségnév antik növénynév folytatója; az ókori szerzők közül Vergilius említi a latin hibiscum és ebiscum, eviscus, Dioszkuridész pedig a görög hibiszkosz, Galénosz az ebiszkosz nevet.

A varjúmák levelei szárnyasan fűrészes szélűek. Virágainak szirmai halványsárgák, sötétvörös foltokkal tarkítottak. Csészéje felfúvódott, hártyás, recés.

Próbálják irtani, mert a szántóföldeken igen szapora, nemkívánatos gyomnövény.

§ Hidasgyík vagy tuatara (Sphenodon punctatus) – Hidas: csn

A felemásgyíkok (Sphenodontia vagy Rhynchocephalia) rendjébe és a hidasgyíkfélék (Sphenodontidae) családjába tartozó, Új-Zélandon őshonos faj.

Maori nyelven a neve tuatara. A Cook-szoros egyik szigetén (North Brother Island) egy másik hidasgyíkfaj, Brother-szigeti hidasgyík (Sphenodon guntheri) él. Egy harmadik faj, a Sphenodon diversum csak kövületekből ismert.

Új-Zéland északi partjainál, valamint a Cook-szoros szigetein honos. Jelenleg 32 apró védett szigeten élnek. Wellingtonban 2005-ben létesítették a 250 hektáros Karori-rezervátumot az őshonos madarak, rovarok és egyéb állatok tenyésztésére. 2016 januárjában a Chester Zoo bejelentette, hogy őshazáján, Új-Zélandon kívül először sikerült fogságban szaporítani a tuatarát.

Az idős hímek teste a 75 cm hosszúságot is elérheti, de átlagos testhossza nem haladja meg a fél métert. Pikkelyekből álló taraj van a háti oldalon. Szabadon

álló hasi bordái is vannak, amelyek nem érintkeznek a gerincoszloppal. Ez a dinoszauruszokra jellemző sajátosság. Megfigyelések szerint 35 év körül élnek a vadonban, de sokkal tovább, akár több mint 100 évet is fogságban.

Érdekessége a „fejtetői szem” (a tobozszem), amely a feje tetején helyezkedik el, félúton a két igazi szem között.

Amikor a fiatal tuatara kikel, furcsa „csőrt” visel az orra hegyén (ezzel vágja fel a pergamenszerű tojáshéjat), és a feje búbján világosan látható a tobozszem. Fedetlen folt ez, amit virágszirmokhoz hasonlóan pikkelyek vesznek körül sugarasan. A pikkelyek fokozatosan benövik ezt a szemet, és mire az állat felnő, a folt már nem látható. Sok kísérlettel próbálták megállapítani, hogy használja-e valamire a tuatara ezt a szemet (különféle hullámhosszúságú elektromágneses

sugarakat bocsátottak rá, köztük hősugárzást is), de a „szem” funkciója azóta is rejtély a kutatók számára.

§ Balatoni hínárbogár (Macroplea mutica balatonica) – Hínár: csn

Magyarországon endemikus, kizárólag a Balatonban előforduló alfaja. Első példányait az 1930-as években gyűjtötték, a fajt 1941-ben írta le Székessy Vilmos. Az első megtalálást követően sokáig nem került elő, az alfajt kihaltnak vélték, de a 2000-es évek elején újra sikerült példányokat gyűjteni. Egy 2001-es,

a faj elterjedését vizsgáló tanulmány szerint a Balatonban, különösen annak déli partján ma általánosan elterjedt, több helyen is erős populációi élnek.

Teste 4,8-6,3 Mm hosszúságú, lapított. Lábai és Csápjai feltűnően hosszúak, karmai erősek. Szárnyfedői hátul, külső szélükön tüskében végződnek. Teste felül fénytelen sárgásbarna, hosszanti sötét sávokkal. Hasi oldalát és csápjait finom, sűrű, lesimuló szőrzet fedi, mely a víz alatt ezüstösen csillog. A törzsalaktól jelentős morfológiai különbségek választják el.

Teljesen vízi életmódot élő faj, teljes életciklusuk a vízhez kötődik, az Imágók általában nem jönnek fel a víz felszíne fölé, légzésükben nagy szerepet játszik a testüket fedő sűrű szőrzet, melyben megreked a levegő.

A lárvák a hínárok víz alatti részein táplálkoznak, oxigénszükségletüket a növény szöveteiből fedezik, melyben a potroh nyolcadik szelvényén található speciális képlet van segítségükre. A bábozódás is a víz alatt történik, a Bábok a vízi növényekhez rögzítettek.

Tápnövénye a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum), a Fésűs (Potamogeton pectinatus) és a hínáros békaszőlő (Potamogeton perfoliatus).

§ Tengeri hínár – Hínár: csn

Magyarország vízi növénytársulásainak rendszertani felosztásában a rögzült hínárok társulásosztálya (Potametea Klika in Klika & Novák 1941) a szilárdan gyökerező hínárfajokból álló társulásokat fogja össze.

Oligotróf, illetve eutróf, igen változatos kemizmusú álló- és folyóvizekben nőnek kb. 7 m mélységig, kalcium-szegény és -gazdag vizekben egyaránt. A társulások szerkezetét a hydatofita életforma határozza meg, amin belül is az elodeid, a nymphaeid és a trapid növekedési formák jellegzetesek. Egyes hínárok egész életüket a vízben töltik, mások képesek terresztris alakot ölteni, és ilyen állapotban a rövidebb szárazságokat is elviselik.

Fajösszetételük:

Az osztály főbb társulásalkotó fajai között vannak specifikusak (erre az osztályra jellemzőek:

úszó békaszőlő (Potamogeton natans),

fésűs békaszőlő (Potamogeton pectinatus),

apró békaszőlő (Potamogeton panormitanus),

hínáros békaszőlő (Potamogeton perfoliatus),

füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum),

átokhínár (Elodea canadensis),

merev boglárka (Ranunculus circinatus),

hínáros víziboglárka (Ranunculus trichophyllus);

és vannak egészen különböző társulásokban megjelenő „generalisták” is:

vidrakeserűfű (Polygonum amphibium),

tavirózsa (Nuphar luteum).

A tipikus vízinövények mellett fellépnek kétéltű növények, ún. amfifitonok is, amelyek egyaránt képesek vízben és szárazföldön is megélni (ilyen a föntebb

említett vidrakeserűfű). Alárendelt mennyiségben megjelenhetnek egyes mocsári növények, mint például:

békabuzogány (Sparganium erectum) vízi formái is.

Magyarországon előforduló társulásaik:

Magyarországon két rendjüket különítjük el:

Békaszőlőhínárok (Potametalia Koch 1926) három csoporttal, 15 asszociációval,

Boglárkahínárok (Callitricho-Batrachietalia Passarge 1978) három csoporttal, hét asszociációval.

A békaszőlőhínárok mélyebb vizekben élő, nagyobb termetű, elodeid, potamid, nymphaeid és trapid típusú hínárok társulásai;

a Boglárkahínárok a sekélyebb és időszakos vizekben nőnek, egyedeik kisebbek, batrachoid típusúak.

Továbbá:

tengeri hínár:

A Sargasso-tenger az Észak-Atlanti-óceán közepén helyezkedik el, körülvéve óceáni áramlatokkal. Három ellentétes irányú áramlás (Golf-áramlat, Egyenlítői-áramlat és az Antilla-áramlat) miatt az óramutató járásával azonos irányba forog. Területe körülbelül 3 millió négyzetkilométer, 1100 km széles és 3200 km hosszú. A víz alatti látótávolság akár 61 m. Az egyetlen tenger a világon, aminek nincs partja. Átlagos mélysége kb. 5000 méter. A víz hőfoka a felszínen a tengerekhez képest igen magas, hőmérséklete 18-28 C˚ között változik.

Portugál hajósok fedezték fel ezt a területet a 15. században. Nevét a sargassum nevű algáról kapta, ami nagy mennyiségben található meg itt. A nyugodt, csendes körülmények miatt régen a hajók sokszor heteket, hónapokat vesztegeltek, mire tovább tudtak haladni. Kolumbusz Kristóf mikor áthajózott, a felszíni gazdag növényzet miatt optimistán azt gondolta, közel van a szárazföld. A Bermuda-háromszög szomszédsága miatt a legfurcsább és leghírhedtebb tengernek tartják a Földön.

A felszíni áramlatok nagy koncentrációban halmoznak itt fel biológiailag nem lebomló hulladékot, általában ami ide bekerül, az kis eséllyel kerül ki innen.

A legújabb vizsgálatok arra következtetnek, hogy az itt lévő sargassum őshonossá vált a területen. A Sargassum nemzetségbe tartozó különféle moszatok telepei többszörösen elágaznak, tömegük kb 1,7 t/km2. Egyfajta furcsa moszaterdő ez, ami több száz kilométer távolságra van a legközelebbi szárazföldtől. Ez a hatalmas egybefüggő lebegő hínár (sargassum), egyedülálló ökoszisztéma a földön. Az óceánok sivatagának is nevezik, mert a melegebb vízhőmérséklet és szélcsend ellenére a hínárt leszámítva viszonylag gyér az élővilág.

Bár az Atlanti-óceán planktonjainak egyharmada erről a területről kerül ki, hiányoznak azok a tápanyagok, amik vonzanák a kereskedelmileg értékes halakat. Jelentősebb mennyiségben találhatóak rákok és polipok. Itt van az angolnák ívási helye is.

§ Közönséges hód (Castor fiber) – Hód: csn

Eurázsia legnagyobb, jellegzetes rágcsálófaja. A Castor nem típusfaja.

Állománya a 19. században jelentősen megfogyatkozott. Jelenleg Európában a védelmi intézkedéseknek köszönhetően állományszáma növekvőben van. Az ázsiai populációk továbbra is veszélynek vannak kitéve.

A faj kiválóan alkalmazkodott a vízi életmódhoz, élőhelye a fás vízpart. Eredetileg Eurázsia nagy részén előfordult, de a 20. század elejére Európában

alig maradtak állományai: a franciaországi Rhône és a németországi Elba egyes szakaszai mellett, illetve Norvégia déli részén, a Nyeman és a Dnyeper fehéroroszországi medencéjében és az oroszországi Voronyezs környékén. A hódok Szibériában is előfordulnak, és Mongólia területén is él egy kis populációjuk.

Az 1920-as években indultak meg az első visszatelepítési programok a skandináv és a balti területeken, amelyek aztán az 1980-as, 90-es években új lendületet kaptak. Közép- és Dél-Európában is. Megmentése érdekében visszatelepítési programok folynak az Elba, a Duna és a Rhône vízgyűjtőjében, Skandinávia egyes részein, Bajorországban és Hollandiában, valamint sikeresen visszatelepítették Romániába, az Olt, a Vargyas folyókba.

A Brit-szigetekről már a 16. században kipusztult, de a skót kormány 2008-ban beindította az ún. Skót hódkísérletet, amelynek keretében 2009 májusa és 2010 szeptembere között tizenhat, a norvégiai Telemark környékén befogott példányt engedtek el az argylli Knapdale közelében lévő tavakban. A visszatelepítési akció sikerrel zárult: 2016-ban bejelentették, hogy a hódok megtelepedtek Skóciában. (A fajt a skót kormányzat 2019-ben védetté nyilvánította.) Európában a 2003-as felmérések szerint a Skandináv-félszigeten, Norvégiában él a legtöbb hód.

Magyarország hódállománya a 19. század közepére a vadászat miatt kipusztult, 1858-ban Ács mellett, a Concó-patakban észlelték utoljára. A 20. század utolsó évtizedében osztrák magyar együttműködés eredményeként a faj visszatelepítése megkezdődött a Duna ausztriai szakaszán. 1996 óta a Duna-Dráva és a Fertő–Hanság Nemzeti Park területén, illetve a Tisza középső és felső folyásánál, 2006

őszén pedig Hódmezővásárhelyen történt telepítés. 2007 őszén a Duna-Dráva Nemzeti Park drávai szakaszán újabb 25 példányt engedtek szabadon, ezzel a nemzeti parkban élő állomány mintegy 60 egyedre nőtt. Magyarország északi területén, az Ipoly folyón is található számos példányuk a telepítésnek köszönhetően. 2004 óta minden szabadon engedett példányt nyomkövető vel szerelnek fel. Spontán vándorlás révén már a Zagyva mentén is megjelentek.

A jelenlegi magyarországi állomány zömét a korábbi külhoni telepítések szaporulata adja. 2013-ra a hódpopuláció már meghaladta az 1000 egyedet, és a fadöntésekkel helyenként jelentős gondokat is okozott. A visszatelepítés sikerét jelzi, hogy 2019 végére hazai állománya becslések szerint közel 8500 példányra nőtt, és a Duna és Tisza minden kilométerére jutott egy-egy hódcsalád. A túlszaporodott hódok jelentette problémákra való tekintettel, 2019. december 9-én a Magyar Természettudományi Múzeumban sor került az első országos hódkonferenciára.

Eurázsia legnagyobb rágcsálójának test tömege 20–33 kilogramm, testhossza 75 centimétertől egy méterig terjedhet, amihez 30–40 centiméteres, lapos, Pikkelyes farok csatlakozik. Barna bundája tömött, selymes és vízhatlan, szemei és fülei kicsik, orrát és fülét bőrlebennyel el tudja zárni a víz alatt. Hátsó lábain

úszóhártya köti össze ujjait.

Az európai hód kanadai rokonával ellentétben nem épít hódvárakat, és gátakat is csak ritkán emel, vackát inkább a partfalban ássa ki. Az akár tizenegy méter hosszúságot is elérő folyosórendszer bejárata a vízből nyílik. A lakóüreg átmérője 50–80 centiméteres, itt 5–8 állat (egy szülőpár, a tavalyi és az idei alom) él. A család kisebb állandó territóriumot tart fenn a vízpart mentén, melynek határait szagjelzésekkel jelölik ki. Vándorlásra táplálékszűke esetén kerülhet sor.

A faj kizárólag növényi eredetű táplálékot (lágyszárúakat, fakérget és leveleket) fogyaszt, rágásnyomai árulkodnak jelenlétéről. Rágásra Metszőfogai folyamatos növekedése miatt is szükség van.

A hódok kiválóan úsznak. Bundájukat a végbélnyílás körül elhelyezkedő két szag mirigy váladékával teszik vízállóvá, farkukkal kormányoznak, úszóhártyás lábaikkal pedig előrelökik magukat a vízben. Hátsó lábaik második karma speciális bundatisztító karommá módosult. Egymással füttyögéssel, szagjelzésekkel és farokcsapkodással kommunikálnak, ez utóbbival a veszélyre hívják fel a figyelmet.

Természetes ellenségei az eurázsiai hiúz és a szürke farkas.

A hód számára a tél nem a téli álom, hanem a szaporodás időszaka. A Monogám szülők 105–107 napos vemhességet követően együtt gondozzák és táplálják egy-két utódukat. A fiatalok már születésük után látnak és a szőrzetük is fejlett, úszni még nem tudnak. Elválasztásra kb. háromhetes korban kerül sor. A kölykök az Ivarérettség eléréséig, azaz mintegy két-két és fél évig szüleikkel maradnak. Az európai hód akár 15–17 évig is élhet.

Az európai hódokra régebben húsukért, pézsmájukért és prémjükért vadásztak, illetve vizes élőhelyeik beszűkülése és a kanadai hódok betelepítése jelentette versengés fenyegette őket. Mára azonban a széles körben megvalósított át- és visszatelepítéseknek és egyéb védelmi intézkedéseknek köszönhetően szerte Európában terjeszkedőben vannak, létszámuk növekszik. Élőhelyének nagy részéről (Franciaországból, Ausztriából, Lengyelországból) a konkurens kanadai hódok is eltűntek, az Oroszországban és Finnországban megmaradt állományokat pedig szigorú ellenőrzés alatt tartják, és nem engedik terjeszkedni.

Magyarországon 1988 óta védett, eszmei értéke 50 000 forint.

§ Hódpatkány – tudományos neve: nutria – (Myocastor coypus) – Hód: csn

Dél-Amerikában honos patkányféle rágcsáló; Myocastor coypus.

1879-től adatolható a magyarban: „Nutriabőrök: Nutriafelle” (TESz.). A nutria nemzetközi szó a spanyol nutria nyomán, ez a ’vidra’ jelentésű népi latin

nutria átvétele. Számos európai nyelvben megvan; vö. ném., sp., ol. nutria (TESz.), ang., fr., le. nutria, blg., or. нутрия, szln. nutrija (EL.), az amerikai

spanyolok elnevezése szerint is nutria a Myocastor coypus.

A nutria társneve a hódpatkány, illetve a mocsári hód. Ezeknél az elnevezéseknél a névadási szemlélet háttere az állat fogazata, nagy, széles, kiálló, vörhenyes sárga metszőfogai ugyanis a hódéira emlékeztetnek.

A rágcsálók (Rodentia) rendjébe és a nutriafélék (Myocastoridae) családjába tartozó egyetlen faj, a legnagyobb rágcsálók egyike, mérete csaknem a vidráéval

vetekszik. E nevezetes prémes állat hazája a mérsékelt éghajlatú Dél-Amerika nagy része. A Baktérítőtől délre fekvő országok majd mindegyikében általánosan ismeretes. Elterjedési köre az Atlanti-óceán partjaitól a Csendes-óceán partjaiig terjed, s ezt a magas hegység sem szakítja meg. Tömött bundájának meglehetősen hosszú és puha a szőrzete, amelynek alapját rövid és puha, csaknem vízhatlan gyapjúszőr alkotja, s erre borul rá a hosszabb, puha, gyönge fényű fedőszőr.

Főként a csöndes vizek mellékén párosan él a nutria, s azokat a helyeket választja ki, ahol a növényzet buja tenyészete olyan tömött lepellel vonja be

a vizek tükrét, hogy az állatot is megbírja. Minden pár 1 méter mély és 40–60 centiméter széles üreget ás magának a parton, amelyben az éjszakát, s néha

a nap egy részét is tölti. Értékes bundájáért serényen vadászták, a múlt század elején évenként mintegy 1,5 millió bőr került a kereskedelembe.

§ Fekete hóda – tudományos neve: szárcsa – (Fulica atra) – Hóda: csn

Csóka nagyságú, fekete színű vízimadár; Fulica atra.

A madárnév helynévi adatban a XIV. század elejéről (Zarchazek /MNy. 10/), köznévként 1395 k. („Mergus: зarcha” /BesztSzj./) adatolható. Későbbi alakváltozatai:

1585: szartza (Calepinus), 1643:ſártsa (Com:Jan. 1643). A nyelvjárásokban MTsz.: sárca | OrmSz.: sárc | R. 1898: Nom.: sarca | Nyr. 17, R. 1898: Nom.:

sárcsa.

Származékszó. Az elavult, ’kopasz, világos’ jelentésű szár főnévből alakult kicsinyítő -csa képzőegyüttessel, a madár tollazatának világos foltjáról, csőrének

és homloka egy részének fehér színéről. Hasonló szemléleten alapul ném. Bläβhuhn (DWb.) neve is. Néhány névmagyarázó véleményével ellentétben nem a ném. bläβ’sápadt, halvány, színtelen’ szó az összetétel előtagja, hanem a ném. Blesse ’fehér homlokfolt’ szó. Van is a németben Blesshuhn (WbZ.) alakváltozata a szárcsa nevének. A Blesse (< ófn. blassa ’állatok homlokán fehér folt’,indogermán bhles-, bhlos- ’fénylik’ /DWb./) különösen a lovak, tehenek homlokán lévő fehér folt neveként használatos. A ném. Huhn utótag pedig ’tyúk’ jelentésű.

A szárcsa nevének szár alapszava bizonytalan eredetű, megtalálható Szekszárd város nevében, amely az ott eltemetett I. Béla királyról kapta nevét. A királyt

a nép Szegszárnak hívta, mert barna bőrű volt és kopasz.

Murmelius közli 1533-ban haragus madar elnevezését, ez valószínűleg a szárcsák gyakori veszekedésére, viaskodására utal. 1841-ben fekete szárcsa (Vajda), 1898-ban fekete hóda (Nom.) néven említik, tollazatának színe alapján.

Régi, a nyelvjárásokban sokáig vagy még ma is használatos neve a szacskó (SzlavSz.), fúmadár (R. 1533: Murm.), fulka (R. 1763: NySz.), fú (R. 1801: Földi), fhu-madaór (ÚMTsz.), vízi-tyúk, vizityúk, vizityuk, vizi tik (uo.), tikhódas (Chernel), hóda (R. 1800: Márton, 1801: Földi) hódas (KissMad.), fúhóda (R. 1807: Márton). A szárcsa német népnyelvi neve Blätzuhn, Blesshun, Blässel, Blässlein, Bless (KissMad.) ’kopaszocska’, illetve ’kopasz’. Hasonló a névadási szemlélet háttere észt lauk, litv. laukys neveinek (EL.) esetében is, hiszen a német terminus ’fehér homlokfoltú tyúk’, az utóbbiak ’fehér homlokfolt’ jelentésűek.

A latin szaknyelvi Fulica nemi név a szárcsa lat. fulicula (WbZ.) nevéből való. A lat. atra fajnév pedig színére utal; a lat. atratus, -a, -um ’feketébe

öltözött, gyászruhás’ jelentésű.

A bütykös szárcsa ’Fulica cristata’ név jelzője a tarajos szinonimája, a taréjos szárcsa a ném. Kammblässchen ’ua.’ (Brehm) fordítása. A névadási szemlélet

háttere mindkét terminus esetében a szárcsa fehér homlokpajzsa fölötti két piros bütyök. Kiss Jenő utal a bütykös hattyú (KissMad.) névre is.

Európában és Közép-Ázsiában költ, Afrikában, Dél-Ázsiában és Ausztráliában előfordul, illetve telel. Síkvidéki tavakon él, a hegyvidéket kerüli. Szeme világospiros, csőre és homloklemeze vakító fehér. Lába ólomszínű, sarkánál pirosas sárgászöld. Ujjain bőrlebenyek vannak, az úszás elősegítésére. Vonuló madár, de a nem befagyó tavaknál áttelel. Halastavakon komoly károkat okoz. A vízre, nádasba, nádból épített fészkében, 7–9 tojásán 21–24 napig kotlik. A fiókák fészekhagyók, és kikelésük után nem sokkal követik anyjukat a vízbe. Tollazatának koromfekete színével, fehér csőrével és homlokpajzsával minden vizet szerető ember megismeri. Télen, a vizeinken ezrével gyűlik össze. Ilyenkor hangos piksz-piksz kiáltásai és ugatásszerű hangja messziről elárulja a jelenlétét. Szembeötlő még a homlok tollatlan, csupasz része, melyen a bőr pikkelyesen szaruszerű.

§ Hófehérke – tudományos neve: havasi gyopár – (Leontopodium alpinum) Hófehérke: lk

gyopár Jelentése:

1. magas hegyek szikláin termő, fehéres szőrrel fedett fészkes virágú növény; Leontopodium alpinum.

2. sárgás virágú erdei gyomnövény; Gnaphalium.

A Besztercei Szójegyzékben 1395 körül ’secato’, a Schlägli Szójegyzékben 1405 körül pedig ’cicadus’. Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Origanum – fekethe gyopar.” Lencsés György kéziratos orvosbotanikai könyvében 1570 körül (Ars Medica), Melius Juhász Péternél 1578-ban ’Origanum vulgare’, illetve ’Chrysanthemum’ („Chrysanthemon, az az Arany viragu fü … sárga gyopar”). Clusiusnál 1583-ban (NomPann.) a fekete gyopar jelentése ’Origanum silvestris’. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) fekete gyopár a neve a szurokfűnek, az Origanum vulgare növénynek. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) gyopár.

Valószínűleg ótörök jövevényszavunk, megfelelői számos török nyelvben ma is megvannak. Az egyeztetésnek csupán jelentéstani nehézsége van, mert csak az

oszmán-törökből mutatható ki a ’gyopár’ jelentés (a többi nyelvben erős illatú növényt jelöl a szó, a gyopár viszont nem ilyen).

A havasi gyopárból – mivel nyaktörő helyeken nő – merész fiatalemberek kedvesük számára annyit szedtek, hogy a legendás növény már a XX. század elején erősen megritkult. Letépésükért ma már komoly pénzbírság jár. Az örök szerelem, a kitartás, a hűség jelképe, a hegyet járók, sziklamászók jelvénye, a tiroliak kedvenc virága az Edelweiss.

Tudományos Leontopodium nevét azért kapta, mert olyan a növény, mint a kis oroszlán lábfeje.

Évtizedek óta vitatkoznak, hogy megilleti-e a gyopár elnevezés ezt a növényt. Rapaics Raymund szerint a szó az ősi nyelvkincs része. A Magyar Oklevél-szótár Gyparthethew adata 1346-ból származik (OklSz.). A XV. századból származó latin–magyar szójegyzékek Plinius heliochrysum nevű növényét nevezik gopárnak, gyapárnak, illetve gyopárnak. Meliusnál 1578-ban a gyopár név a szurokfüvet ’Origanum vulgare’ jelenti. Beythe Andrásnál 1595-ben volt sárga gyopár is, ezenkívül, mely valószínűleg a Helichrysum arenarium (FK.). Szenczi Molnár Albert szótárában 1604-ben Stoechas citrina, a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban 1786-ban fehér gyopár a ’Gnaphalium dioicum’, Baróti Szabó Dávidnál 1792-ben a gyopártapló ’fűnek neme’. Dugonics András 1820-ban azt írja: „amint üszögölöd gyopárod, úgy ütsz belé”. Tehát taplópótléknak használták. Csapó József 1775-ben a sárga és a fekete gyopárt ismerteti, de egyik sem azonos a havasok növényével, a Leontopodiummal. A fekete gyopár az origanum, tehát szurokfű, a sárga gyopár és a gyapjúfű pedig Gnaphalium, illetve Helichrysum. (A gyapjaslevelű növényeket

Linné nevezte el Gnaphaliumnak, a görög gnaphalon ugyanis ’pamut’ jelentésű.) Diószegi pedig ezt a nemzetséget nevezte el – Benkő József javaslatára –

gyopárnak, az Alpok szép, ezüstös virágú növényét pedig havasi gyopárnak. Jávorka Sándornál 1925-ben (MF.) a helichrysum nemzetség neve már szalmavirág, a havasi gyopárnak ismert növényt pedig hófehérkének nevezi.

Ez a növény egyébként cserépben is nevelhető, sziklakertekben júliustól októberig virágzik. Minél kövérebb a talaja, annál nagyobb virágot hoz, és minél

naposabb helyen van, annál fehérebb, gyapjasabb a fészke. Esténként gyakran kell öntözni.

§ Antarktiszi hojsza (Thalassoica antarctica) – Hojsza: csn

A viharmadárfélék (Procellariidae) családjába tartozó Thalassocia madárnem egyetlen faja.

A déli félteke kontinensein és szigetein költ, a telet a tengereken tölti. Legfőbb előfordulási területei a Ross- és a Weddell-tengerek.

A kifejlett madár feje, torka, háta és oldalai barna színűek. Csőre fekete, lábai sárgák. Testének alsó részei és szárnyainak hátsó részei fehérek. Szárnyhegyei fehér-barna tarkák.

Az antarktiszi hojsza krillel, kisebb halakkal és kalmárokkal táplálkozik. Egyaránt táplálkozhat a felszínen és merülésközben is.

§ kis holdruta (Botrychium lunaria) – Hold: csn

4-30 cm, geophyta. Világoszöld, néha szürkészöld növény. Az egyetlen levélnek termő és meddő karéja van. A meddő karéj szárnyalt. A bőrszerű levélszárnyak általában szélesebbek a hosszuknál, ülők, ± lekerekítettek, szélük néha csipkés, hullámos; számuk változó, 3–10 párig terjedhet. A termő karéj 1–2-szeresen szárnyalt, a növény nagyságától, életerejétől függően igen változó számú (5–100), 1 mm átmérőjű, gömbös sporangiumot visel. A sporangiumok kezdetben zöldek, majd felnyíláskor megbarnulnak.

Spóraérése június – augusztus

Mészkedvelő és mészkerülő populációi egyaránt vannak. Hegyi rétek, szőrfűgyepek, szikár legelők, fenyérek, másrészt alföldi árvalányhajas homoki gyepek, sziklagyepek, dolomitsziklagyepek, sziklafüves lejtősztyepek (ill. a helyükre ültetett feketefenyvesek) növénye.

Kőszeg, Zala, Uzsa erdei tisztásai. Nehezen észrevehető, de jellegzetes növény. Hasonló termőhelyekről újabb felfedezések várhatók. A Duna–Tisza közének homokján élő példányok kisebbek, nyeles levélkéjűek, a levélszárnyak száma kevesebb (2-5); esetleg önálló kisfajnak (Botrychium pannonicum) tekinthetők. A kérdés külön vizsgálatot igényel, a dolomiton található populációkkal együtt, bár itt kivételesen nagy példányok is előfordulnak.

§ Afrikai holdasszövő (Argema mimosae) – Holdas: csn

A lepkék (Lepidoptera) rendjébe, a pávaszemek (Saturniidae) családjába és az Argema nembe tartozó faj.

Angola, Dél-afrikai Köztársaság, Etiópia, Kenya, Kongói Demokratikus Köztársaság, Malawi, Mozambik, Namíbia, Tanzánia, Uganda, Zambia, Zimbabwe trópusi esőerdőiben fordul elő.

Élénk sárgás-zöldes színűek, testük selymesen szőrös. A szárnyszélesség 10–12 cm, a testhossz a farokszerű szárnyvégig 12–14 cm. Hátsó szárnyszegély széle barnás, az elülső szárnyszegélyen vastag barna sáv húzódik végig. A szárnyszél hullámos, feltehetőleg aerodinamikai okból. Nagy méretű, barna-sárga színű szemfoltjai a ragadozók elriasztását szolgálja. A nőstények robusztusabbak és kissé sötétebbek, mint a hímek.

A kifejlett példányok tavasszal és ősszel láthatóak, szájszervvel nem rendelkeznek, így táplálkozni sem tudnak, pár napos életük egyetlen célja a szaporodás. Nappal a fákon pihennek, éjszaka lesznek aktívak. A nőstények feromont engednek a levegőbe, melyet nagy távolságokban is képesek a hímek érzékeny csápjaikkal felfogni, így találnak a párzásra kész lepkékre. Előfordul, hogy a pár, akár egy napig is összekapcsolódva marad. A párzás után a nőstények valamelyik gazdanövényükre szállnak, majd elhelyezik rajtuk petéiket, melyek 25 C° körül, átlagosan 10,9 nap után kelnek ki. Az imágóvá alakulásig öt fejlődési stádium van, melyek 5,6-, 4,2-, 3,4-, 5,8- és 14,1 napig tartanak. Egy évben két generáció fejlődhet ki.

Fogságban is jól szaporíthatóak, a párosodás túlnyomórészt sikeres. A hőmérsékletet 25 C°-on, vagy kicsit magasabb hőmérsékleten kell tartani, a kokonokat mindennap megpermetezni, így biztosítva a párás környezetet, ami a természetes élőhelyen az esőerdőkben is lenne. Az eukaliptuszok túlnyomó többsége örökzöld, ezért alkalmas a nyári és téli tenyésztésre is.

Az alábbi növényeket fogyasztja: Sclerocarya birrea, Sclerocarya caffra, Commiphora mollis, Spirostachys africana eukaliptusz, Excoecaria africana, közönséges dió (Juglans regia), ámbrafák (Liquidambar), Malosma laurina, Sumac Rhus.

A nőstény lepkék egyetlen gazdanövényre nagyszámú petét rakhatnak. A hernyók fejlődésük utolsó két stádiumában, október és december, valamint február és március között okozzák a legjelentősebb károkat. Előfordulhat, hogy a növény leveleit oly mértékben lerágják, hogy az a növekedést visszavetheti és a terméshozást is meghiúsíthatja. Mivel a Sclerocarya birrea a hernyó egyik kedvenc tápnövénye, de ennek gyümölcsét az ember is fogyasztja, így egyes helyeken kártevőnek számítanak.

Hasonló fajok: Indiai holdasszövő, Madagaszkári holdasszövő.

§ Holló vagy közönséges holló (Corvus corax) – Holló: csn, fk

Földünk északi féltekéjén Ázsiától Észak-Amerikáig mindenütt megtalálható, területileg a legelterjedtebb az összes varjúféle között. 12 ismert alfaja létezik, melyek, habár külalakjukban kevésbé eltérőek egymástól, a korszerű genetikai kutatások kimutatták, hogy jelentős genetikai különbségek vannak a különböző populációk között.

A közönséges holló a vastagcsőrű holló (Corvus crassirostris) mellett egyike a két legnagyobb varjúfélének.

A Földön valószínűleg a legnehezebb verébalakú madár és egyben a legnagyobb termetű énekesmadár is. A felnőtt madár hossza 56 és 70 centiméter körüli, testtömege 0,7 – 1,63 kilogrammig terjed. Élettartamuk tipikusan 10-től 15 évig terjed a szabadban, habár már érkeztek jelentések 40 év feletti példányokról is. (A szóbeszéd szerint a hollók akár 100 évig is élhetnek, bár ezt eddig bizonyítani nem sikerült.) A fiatal madarak csapatokba verődhetnek, de a párválasztás után – ami egy életre szól – a párok közösen védik a területüket.

A közönséges holló több ezer éve él együtt az emberrel. Olyannyira alkalmazkodtak, hogy számos területen mint kártevőt tartják nyilván őket. Alkalmazkodásának sikerességét mindenevő életmódjának köszönheti. A természetben a legfőbb táplálékukat a gabonamagvak, bogyók, gyümölcsök és apró állatok jelentik, de hihetetlenül ügyesnek bizonyultak egyéb opportunista

táplálékszerzési módokban is. Minden alkalmat megragadnak a táplálék megszerzésére, legyen az akár döglött állat, rovar vagy konyhai hulladék.

A holló az egyik legintelligensebb madár a Földön, legalábbis erre enged következtetni figyelemre méltó problémamegoldó képessége és agyának madarak közt egyedülálló mérete. Évszázadok óta témája a különböző mítoszoknak, a népi folklórnak, a művészetnek és az irodalomnak. Sok országban, többek között a skandináv államokban, Írországban, Walesben, Bhutánban – ahol a holló az ország hivatalos madara – és Észak-Amerika északnyugati partján a közönséges holló mitikus figuraként volt jelen vagy akár istenként tisztelték (például Hugin és Munin).

A magyar holló szó ősi hangutánzó szó, amelyhez hasonlóan hangzik a madár neve néhány más finnugor nyelven is: manysi nyelven kolah, hanti nyelven kolak, szamojéd nyelven pedig hulli.

Bár a holló név leggyakrabban a közönséges hollót jelöli, a következő hat varjúfélét is hollónak nevezik:

hawaii holló (Corvus hawaiiensis),

fehérnyakú holló (Corvus cryptoleucus),

barnanyakú holló (Corvus ruficollis),

csutakfarkú holló (Corvus rhipidurus),

örvös holló (Corvus albicollis) és

vastagcsőrű holló (Corvus crassirostris).

A közönséges holló tudományos nevében a latin Corvus és a Görög koraksz (latinosan corax) szavak, a madár latin és görög neve találhatók.

A közönséges holló egyike annak a számos fajnak, melyet eredetileg még Carl von Linné figyelt meg és írt le 18. századi munkájában, a Systema Naturae-ban. Tudományos nevét, a Corvus corax-ot azóta viseli. A holló típusfaj, azaz olyan képviselője a Corvus nemnek, amely a nemhez tartozó fajok legjellegzetesebb vonásaival rendelkezik.

A közönséges holló legközelebbi rokonai az Afrikában őshonos barnanyakú hollók (Corvus ruficollis) és az örvös hollók (Corvus albicollis), míg Észak-Amerikából a fehérnyakú hollók (Corvus cryptoleucus). A legfrissebb molekuláris analízis alapján az eddig egynek hitt faj valójában két vagy több különböző fajra osztható. A közönséges hollónak tizenkét jól elkülöníthető alfaja létezik:

Corvus corax corax – Európában keletre egészen a Bajkál-tóig, délre pedig a Kaukázuson át egészen Észak-Iránig megtalálható. Aránylag rövid és ívelt csőre van.

Corvus corax varius – Európától északnyugatra, Izlandon és Feröeren honos. Kevésbé fényes, mint a C. c. principalis vagy a C. c. corax. Ennek a középtermetű hollófajnak különös ismertetőjegye a helyenként fehér pettyes

tollruha.

Corvus corax subcorax – Görögországtól egészen Északnyugat-Indiáig, Közép-Ázsiától a Himalája kivételével Nyugat-Kínáig fordul elő. Nagyobb testű, mint a „közönséges” corax, de szakálla annál kisebb. A tollazata általánosságban véve teljesen fekete, noha a nyaka és a begye néha a barnás árnyalatú, hasonlóan a barnanyakú hollóéhoz. (Ez a barnás árnyalat legfőképp a vedlés előtt álló madarakon figyelhető meg, akkor, amikor a tollruha már meglehetősen kopott.) A nyaki tollainak töve változatos színeket ölthet, de általában fehéres.

Corvus corax tingitanus – Észak-Afrikában és a Kanári-szigeteken honos. A Corvus corax tingitanus a legkisebb alfaj. A legrövidebb „szakállal” bír az összes holló között. Tollruhája határozottan megkülönböztethető más hollófajétól, ugyanis erősen olajos benyomást kelt. Csőre rövid, de vaskos; a felső csőrkáva erősen ívelt.

Corvus corax tibetanus – Kizárólag a Himalájában fordul elő. Ez a legnagyobb termetű, és a leghosszabb szakállú holló alfaj. A csőre hatalmas, de kevésbé impozáns, mint a Corvus corax principalis-é. Nyaki tollazatának töve szürkés.

Corvus corax kamtschaticus – Északkelet-Ázsiától egészen a Bajkál-tóig terjed; élettere emiatt kis részben közös az alapváltozatéval (C. c. corax). Testméretét tekintve valahol a C. c. principalis és a C. c. corax között helyezkedik el félúton. Csőre nagyobb és vaskosabb, mint a C. c. corax-é.

Corvus corax principalis – Észak-Amerikában és Grönlandon honos. A nagy testű madár a legnagyobb csőrrel rendelkezik az összes alfaj között. Tollazata fényes és sima, szakálla erőteljes.

Corvus corax sinatus – Az USA középső és déli részén, valamint Közép-Amerikában található meg ez az alfaj. Minden tekintetben kisebb, mint a C. c. principalis.

További említésre érdemes alfajok és előfordulási helyeik:

Corvus corax canariensis – Kanári-szigetek

Corvus corax hispanus – Spanyolország

Corvus corax clarionensis – Clarion-sziget a Revillagigedo-szigetek közül

Corvus corax laurencei

A varjak és hollók az Óvilágban fejlődtek ki, majd a Bering-földhídon kerültek át Észak-Amerikába. A legfrissebb genetikai tanulmányok, melyekben a világ különböző pontjairól begyűjtött közönséges hollók DNS-ét vizsgálták, kimutatták, hogy a madarak legalább két kládra oszthatóak: egy Kalifornia-kládra, mely csak az Egyesült Államoknak délnyugati részein található meg, és egy holarktikus kládra, amely mindenhol máshol megtalálható az északi féltekén. Mindkét klád madarai ugyanúgy néznek ki, de genetikai elkülönülésük megközelítőleg már kétmillió évvel ezelőtt elkezdődött.

A kutatások rámutattak, hogy azok a közönséges hollók, melyek az USA más területein élnek, sokkal inkább mutatnak rokonságot az európai és ázsiai hollókkal, mintsem a Kalifornia-klád egyedeivel. Ez utóbbi madarak leginkább a

fehérnyakú hollóhoz (Corvus cryptoleucus) állnak a legközelebb. Az előbb említett okok miatt a közönséges hollót a parafiletikus fajok közt tartják számon.

Egyik lehetséges magyarázata a Kaliforniában már több mint kétmillió éve honos hollók meglepő genetikai elkülönülésének a faj fokozatos Jégkorszaki elszigetelődése lehet. Körülbelül egymillió évvel ezelőtt egy kalifornia-kládbeli csoportból alakulhatott ki a fehérnyakú holló (Corvus cryptoleucus) is, míg a holarktikus klád tagjai valószínűleg csak később vándoroltak be Ázsiából, lehet, hogy épp az emberrel egy időben.

A korszerű mitokondriális DNS-kutatások kimutatták, hogy az Észak-Afrikában és a Kanári szigeteken honos C. c. tingitanus alfaj génállománya szintén különbözik a többi holarktikus alfajétól, éppen ezért bizonyítást nyert a tény, miszerint nem is keveredhet más alfajokkal.

A felnőtt madár hossza 56 és 70 centiméter körüli, szárnyfesztávolsága 115-130 centiméter, testtömege 0,7 – 1,63 kilogrammig terjedhet, amellyel az egyik

legsúlyosabb verébalakúnak számít. A hűvösebb éghajlati területeken, mint például a Himalájában vagy Grönlandon élő madarak általában nagyobb testűek, és nagyobb a csőrük is, mint a Melegebb égövi társaiké. Csőre nagy és enyhén ívelt, farktollai hosszúak és fokozatosak, tollazata kékesen fénylő fekete, szivárványhártyája sötétbarna. A fiatalabb egyedek életkoráról a kékesszürke íriszük mellett az idősekénél picit fakóbb tollazatuk árulkodik.

A holló nem csak nagyobb méretében különbözik rokonaitól, a varjaktól: csőre nagyobb és vaskosabb, farka ék alakúan kerekített, és jól megfigyelhető a

torkán a bozontos, szakállszerű tollazat. Röpte erőteljes, egyenes vonalú. Gyakran kering a magasban. Párválasztás idején művészi mutatványokat végez. A földön kimért lépésekkel jár. Rendkívül éber, tanulékony madár. A faj egyedeinek hangja jól megkülönböztethető más varjakétól: ismétlődő, mély „klong, klong”, néha „krúg, krúg”.

A hollók megfelelő körülmények között vagy fogságban akár nagyon hosszú életűek is lehetnek. Egyes egyedek a londoni Towerben több mint 40 évig éltek. Élettartama a szabadban jóval rövidebb, általában 10-15 év. A legidősebb vadon élő meggyűrűzött holló 13 éves korában pusztult el.

A hollók különböző éghajlati viszonyok között is megélnek. A Corvus nem tagjai közül a közönséges holló (C. c. corax) a legszélesebb körben előforduló

alfaj. Az északi sarkkörtől Észak-Amerikán és Eurázsián át Észak-Afrikáig (beleértve a csendes-óceáni szigeteket is) mindenütt elterjedt. A Brit-szigeteken Skóciában, Észak-Angliában és Írország nyugati részén közönségesnek számít.

Tibet 5000 méteres magasságaiban, sőt, még a Mount Everest 6350 méteres vidékein is találkozhatunk vele. Az Északi-sark közelében élő hollókat kivéve ezek a madarak állandó lakói a költőterületüknek. Feröeren a pettyes színvariáns is megjelent a tisztán fekete madarak mellett (Corvus corax varius morpha leucophaeus), de ez a változat a 20. század közepére gyakorlatilag eltűnt. Eltűnésének oka valószínűleg épp a szokatlan tollazatának köszönhető, ugyanis a gyűjtők előszeretettel keresték ezeket a madarakat.

A legtöbb holló költőhelyéül leginkább az olyan erdős-fás területeket részesíti előnyben, melyek mellett kiterjedt és táplálékban gazdag sík terület húzódik, de nem veti meg a tengerpartokat sem. Az olyan sűrűn lakott területeken, mint például Kalifornia, a bőséges táplálékellátásnak köszönhetően a hollók egyedszáma rohamosan növekedni kezdett.

Hosszabb hanyatlás után az utóbbi években Magyarországon is növekedni kezdett a számuk. Baranyában például 1987-ben kettő, 2007-ben viszont már 43 pár költött, és ennek eredményeképp 128 fióka repült ki a fészkekből.

A hollók általában költőpáronként külön-külön területeket birtokolnak, de előfordulhat, hogy a fiatal madarak csapatokba verődnek. Habár a közönséges hollók gyakran civakodnak fajtatársaikkal, családjuk iránt odaadó szeretetről tesznek tanúbizonyságot.

A közönséges hollók mindenevő, opportunista madarak: a táplálékuk nagyban függ az élőhelyüktől és az aktuális évszaktól is. A tundrán, az északi sarkkör mentén vagy az Alaszkában élő állatok például energiaszükségletük egyik felét vadászatból, míg a másik felét különböző elhullott állati tetemekből biztosítják.

A hollók sok helyen leginkább dögevő életmódot folytatnak, de előszeretettel vadásznak gerinctelenekre, kétéltűekre, apróbb hüllőkre és emlősökre is, sőt még a kisebb madarakat is elkaphatják. Növényi táplálékukat legfőképp a különféle gabonamagvak, bogyók és gyümölcsök alkotják. Olyannyira mindenevők, hogy alkalomadtán még az állati ürülékek emésztetlen részeit is elfogyasztják, vagy épp az általunk kidobásra ítélt hulladékban találnak pár falatot. Az el nem fogyasztott táplálékokat – főleg a zsírosabb fogásokat – elrejtik, lehetőleg úgy, hogy azt másik fajtatársuk se vegye észre.

Szintén előszeretettel fosztogatják más fajok, mint például a sarki róka (Alopex lagopus) élelemraktárát is. A hollók telente igazi élősködő tolvajok: gyakran követik a farkasokat, hátha jut nekik egy-egy falat a ragadozó által elejtett állatok tetemeiből. Azon hollók, melyek szeméttelepek közelében költenek, táplálékuk nagy részét innen szerzik. Az utak melletti fákon tanyázó madarak elsődleges élelemforrását az utakon elütött apróbb állatok jelentik, míg az ilyen „lelőhelyektől” távolabb élő állatok táplálékát javarészt az alsóbbrendű állatok és növények teszik ki.

Érdekesség, hogy egy tanulmány szerint azoknak a madaraknak van a legnagyobb esélye a felnőttkor megélésére, amelyek fiókaként

szeméttelepek mellett nőttek fel. Figyelemreméltó viselkedési módot fedeztek fel a tudósok fiatal hollók megfigyelésekor: ha az egyik madár rábukkan egy

tetemre, akkor hangos kiáltásokkal magához hívja társait. Brend Heinrich a Ravens in Winter című könyvében feltételezi, hogy ez a viselkedési forma nagy segítség a táplálékért folytatott egymás közti versengésben, így ugyanis a fiatalabb állatok számbeli fölénybe kerülnek, ezért nehezebb őket elkergetniük a fizikailag jóval erősebb idősebbeknek. Sokkal valószínűbb azonban az a

feltevés, miszerint ilyenkor arról lehet csupán szó, hogy az elhullott állat teteme egyszerűen túl nagy egy holló számára, így a tetemről a megtaláló értesíti a

többieket.

A fiatal hollók már viszonylag korán udvarolni kezdenek, de költeni valószínűleg csak az ettől számított második-harmadik évben fognak. Az udvarlás eredményessége a különböző akrobatikus légibemutatókban és a sikeres táplálékszerzésben rejlik. Ha egyszer már egymásra talált a pár, akkor onnantól kezdve egy életen át együtt költenek, általában ugyanazon a helyen. Azonban a „házasságtörés” sem ritka a hollóknál: megfigyelések szerint jó néhányszor előfordult, hogy a fészkén ülő tojót más hímek is meglátogatták, míg a párja távol volt.

A hollópárnak már fészekrakás előtt saját területtel és elérhető táplálékforrással kell bírnia. Egy-egy madárpár territóriumának mérete nagyban függ a

fellelhető táplálék mennyiségétől. A megszerzett javakért aztán a későbbiekben is keményen meg kell küzdeniük, hiszen betolakodók mindig akadnak.

A fészek – amelyet legtöbbször magas fák koronájába vagy sziklaszirtekre, ritkábban villanyoszlopra építenek – egy mély, nagy tálat formáz. A szülők fészküket ágakból, gallyakból építik, annak belsejét pedig gyökerekkel, sárral, fakéreggel, sőt sokszor még lágyabb anyagokkal, például szarvasbundával bélelik.

A tojásrakás általában már februárban elkezdődik, bár ez erősen függ az éghajlati tényezőktől. Például Grönlandon kicsit később, úgy április környékén, míg Pakisztánban már decemberben megkezdődik a költés. A tojók három–hét kékeszöld, barna foltokkal tarkított tojást tojnak, a költési idő 18-21 nap. Csak a tojó költ. A fiókákat mindkét szülő eteti. 35-42 napos korukban repülnek ki először, de még hat hónapig biztosan szüleikkel maradnak.

A többi varjúféléhez hasonlóan a hollók is kiválóan utánozzák környezetük hangjait, köztük az emberi beszédet is. Széles hangskálájuk miatt sok

Ornitológus érdeklődésének központjába kerültek: 1960-ban

Eberhard Gwinner értekezésében bámulatos részletességgel, fényképekkel és hangfelvételekkel számolt be a hollók által használt hangok széles skálájáról pl. ugatás. Az egyes fajok által használt hangok száma tizenöttől harmincig terjed, szókincsük a „társas életben” a leggazdagabb. Az egyes hangok különböző funkciókat látnak el: megkülönböztethetünk többek között figyelmeztető, vadászatkor használatos és harci kiáltásokat is. A hollók által használt hangok nem merülnek ki pusztán a kiáltásokban. A csőr-csattogtatás, füttyök egész repertoárjával rendelkeznek. Érdekesség, hogy a tojóknál inkább megfigyelhetőek ezek a nem verbális megnyilvánulások, mint a hímeknél. Szintén megfigyelhető, ha egy hollópár egyik tagja eltűnik, az egyedül maradt fél párja hangjának utánzásával próbálja társát visszacsábítani.

Intelligenciája. A hollók rendelkeznek a legnagyobb aggyal az összes madárfaj közül; különösen a hyperpalliumuk nagy. Jó képességekkel rendelkeznek a problémamegoldás terén éppúgy, mint a kognitív feladatok (például utánzás, intuíció stb.) esetén.

Az összetett problémamegoldó képességet jól demonstrálja a következő feladat: kutatók egy darab húst kötöttek egy zsineg egyik végére, a másikat pedig a holló ülőrúdjához erősítették. A cél természetesen az eleség megszerzése. A madárnak föl kellett húznia a zsineg egy részét az ülőrúdjáig, majd hogy

csőrével elérje táplálékát, rá kellett lépnie a zsinegre. Ötből négy holló sikerrel teljesítette a tesztet, habár nem mutatható ki pontosan, hogy a teszt

alatt a korábbi rossz kísérleteikből később tanultak volna.

Megfigyelték, hogy a hollók gyakran vezetnek más állatokat (például farkasokat, prérifarkasokat) elpusztult állatok tetemeihez. A ragadozók föltépik a dög tetemét, amire a madarak amúgy képtelenek lennének – ezek után a hollók már könnyedén hozzáférnek a húshoz.

Érdekes megállapítás, miszerint ezek a madarak nemcsak az általuk elrejtett, hanem a társaik által elrejtett élelem pontos helyére is emlékeznek, ezáltal

lopni is tudnak egymás rejtekéből. Ez az élelemszerzési módszer annyira elterjedt a hollók között, hogy nem ritkán képesek extra távolság megtételére is,

hogy egy biztonságosabbnak vélt helyre rejtsék tartalékaikat. Szintén említésre érdemes, hogy néha úgy tesznek, mintha táplálékot rejtenének el, pedig

épp nincs is náluk semmi. Ezt valószínűleg a leselkedő vetélytársak összezavarása érdekében teszik.

§ Hollóbogár (Epicauta rufidorsum) – Holló: csn, lk

A hollóbogár Európa középső és déli területein fordul elő. A hollóbogár 10-19 milliméter hosszú, feje vörös – közepén egy fekete csík húzódik – teste fénytelen fekete. Nyaka jóval keskenyebb a fejnél. A hollóbogár júniustól augusztusig tömegesen jelenik meg. Az imágó lágyszárú növények levelével táplálkozik, ezért időnként káros lehet, a lárva viszont a Sáskák talajba rakott petéinek fogyasztása révén hasznos.

§ Hollós-pöfeteg (Bovista hollosii) – Hollós: csn

A fajt 2016-ban Jeppson, Finy és Larsson írta le.

Termőteste morfológiailag emlékeztet a Bovista tomentosa fajra, de a burok és a spóra tulajdonságaiban különbözik tőle, amit a molekuláris adatok is megerősítenek.

Az új faj példányait közép-magyarországi homoksztyeppi élőhelyekről gyűjtötték.

Magyar nyelvű leírása várhatóan hamarosan megjelenik a Mikológiai Közlemények (Clusiana) következő számában.

Szűcs Béla (2019.01.24).

§ Mezei homokfutrinka (Cicindela campestris) – Homok: csn

A ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe és a futóbogárfélék (Carabidae) családjába tartozó faj.

A mezei homokfutrinka elterjedési területe egész Európa, Szibériáig, de Észak-Afrikában is megtalálható. Nem ritka, de száma erősen csökken.

A mezei homokfutrinka 1-1,5 centiméter hosszú. Felül fémfényű zöld, szárnyfedőin egy vagy több világos foltpárral. Az előtor oldalszélei, a pajzsocska és a homlok a szemek mellett rézvörös.

A mezei homokfutrinka száraz, homokos talajok, fenyérek, meleg erdőszélek lakója, ahol helyenként nyílt homokfelületek is vannak. Az Imágó a föld felszínén vadászik rovarokra. A Lárvák 40 centiméter mélyre is lehatoló járatokat ásnak a homokba. Ezek bejáratánál lesnek zsákmányukra, mely

Hernyókból és más rovarlárvákból áll. Áldozatukat a mélybe húzzák, és kiszívják testnedveit.

A lárvák áttelelnek. A bogarakkal májustól szeptemberig találkozunk. A Nőstények néhány milliméter mély homoklyukakba rakják petéiket.

Továbbá:

Alföldi homokfutrinka (Cicindela soluta)

Közepes nagyságú, rendkívül élénk mozgású, jól repülő fajok tartoznak ide. Szemeik erősen kiugróak, félgömb alakúak. Rágóik hoszszúak és sarló alakúak, hegyes belső fogakkal. Előtoruk keskeny, hengeres, lábaik hosszú, feltűnően vékony futólábak. Színezetük általában fémes, sokszor zöldes (hasi oldaluk is), a fedőkön különféle fehéres, sárgás harántfoltokkal, kifli alakú vállfolttal vagy más rajzolattal. Nappal aktív állatok, kimondottan a meleg, napos időszakokat kedvelik. Gyakoriak a homokos erdei utakon, nyiladékokon. Jellegzetes a menekülési viselkedésük. Zavaráskor hirtelen felröppennek, párméternyi repülés után úgy ereszkednek a talajra, hogy fejükkel az őt zavaró irányába fordulnak, majd ez ismétlődik újból, a zavarás megszűntéig. A lárvák feje és tora nagy, erősen kitinizált, a fej négy fiókszemmel. A potroh hátlemezei középen nem nőttek össze. A talajban készített lakócsőben zsákmányra leső Cicindela lárva igen figyelemreméltó. A nagy fej és a tor derékszögben hajlik a potrohához képest, így e két testtájjal lezárja a cső bejáratát. A felfelé álló rágókkal kapja el az áldozatát. Potrohának ötödik hátlemezén két kampót vagy más toldalékot visel, amellyel testét a lakócső falához szorítja.

Öves homokfutrinka (Cicindela hybrida Linné)

12–15 mm nagyságú, bronzos, kékeszöld színű bogár, lábai rézvörösek. A szárnyfedőkön nagy kiflialakú, sárga vállfoltok, majd egy középső harántfolt és egy újabb kiflialakú folt a végeken. Homloka a szemek között csupasz. Sok változata ismert.

Erdei homokfutrinka (Cicindela silvicola Latreille)

14–16 mm, az előző fajhoz hasonló, de homloka a szemek között szőrös. Szürkészöld, alul fémeszöld színű. Szárnyfedő foltjai fehérek, világossárgák, a vállfolt osztott.

Mezei homokfutrinka )Cicindela campestris Linné)

Gyakori faj, 10–16 mm-es nagysággal. Alapszíne zöld, a szárnyfedők rajzolata 6 kis foltból áll. Ismertek sötétebb ércfényű színváltozatok és nagyon sok rajzolat szerinti változat is.

Egyéb:

Parlagi homokfutrinka (Cylindera germanica Linné)

Parti homokfutrinka (Cylindera arenaria Fuessly)

Foltos homokfutrinka (Lophyridia lunulata Fabricius)

§ ágas homokliliom (Anthericum ramosum) – Homok: csn

30–80 cm magas évelő. Nagyon vékony, hengeres szára ágas. A szárnál hosszabb, tőálló levelei hosszúak, keskenyek. A levelek erezete párhuzamos.

Minden ág végén fürtös virágzata fejlődik. A virágzat laza, terebélyes buga. A hat, egyenként 10–15 mm hosszú, a porzóknál alig hosszabb lepellevél fehér;

a három belső lepellevél szélesebb a három külsőnél. A sárga bibeszál egyenes, a lepelnél hosszabb.

Termése gömbölyű, szálkás hegyű tok kékesfekete, ráncos magvakkal. A levélszélek összenövésével három válaszfal (septum) jön létre. Ezek a termést három rekeszre osztják; ezekben a magok általában párosával helyezkednek el. A tok a főerek mentén nyílik fel, az épen maradó szeptumok bölcsőként veszik körül a magokat.

A mostoha körülményeket is jól viseli, ezért meglehetősen gyakori — főleg sziklagyepekben, sziklafüves és pusztafüves lejtőkön, irtásréteken, száraz erdőkben nő. Gyökeréről, vegetatívan is jól szaporodik. Júliustól szeptemberig (augusztusig) nyílik. A méhek szívesen látogatják.

§ Nyugati homokiboa (Eryx jaculus) – Homoki: csn

Az óriáskígyófélék (Boidae) családjába és a homokiboa-formák

(Erycinae) alcsaládjába tartozó faj.

A nyugati homokiboa az egyetlen európai óriáskígyó. Kontinensünkön csak a Balkán területén honos, továbbá előfordul a Kaukázusban, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.

A homokpuszták és sivatagok lakója. Romániában 2014-ben ismét találtak élő példányokat, először az 1930-as évek közepe óta.

Hossza 80 cm. Színe lehet szürke, barna és vörös meg fekete foltok tarkítják. Az óriási "unokatestvéreihez" hasonlóan a nyugati homokiboa esetében is előfordul a hátsó lábcsont. Vész esetén tompa arc Orrával a homokba ássa magát. Napkelte után igazán élénk. Tápláléka apró rágcsálók, kisebb hüllők, valamint csiga. A hőség elől a homokot használja az Állat "mentsvárnak". A párzási időszak májusban van.

§ Nagyspórás homoki-csészegomba (Peziza pseudoammophila) – Homoki: csn

Alakja kezdetben majdnem gömb, zárt, félig a homoktalajba süppedt, később csillaggombaszerűen felszakadozó, majdnem mindig kúpos fenékrésszel. 10-30 mm széles, 20-30 mm magas. Mintegy 2 cm-es tönkszerű nyúlványa van, amely látszólag tompán végződik, a valóságban azonban hosszú micéliumköteggel gyökerezik a homokban.

Belső oldala (termőréteg) színe az okkerbarnától a vörösbarnáig terjed. Külső oldala rövid „szőrrel” fedett, a rátapadt homokszemcsék alatt világos okkeres.

Húsa törékeny, több rétegből állhat. Illata és íze nem jellegzetes.

Spórája sima, átlátszó, megvastagodott fallal, elliptikus, 16-19 x 9-10,5 µm.

Előfordul hazánkban homokpuszták nyílt gyepjében, nyárvégi-őszi esőzések után. Nem gyakori. Tengerparti országokban homokdűnék oldalán ősszel terem. Olaszországban kritikusan veszélyeztetett fajként szerepel a Vörös Listában.

Étkezési értéke: Nem ehető, kímélendő faj!

Hasonló faj: Peziza ammophila (mikroszkópos tulajdonságokban – spórák mérete, hús rétegzettsége - tér el).

§ Honvédbogár (Entomoscelis adonidis Pall.) – Honvéd: csn

Nevét piros testszínéről kapta, mely olyan, mint amilyen a honvédség nadrágszíne volt akkoriban, amikor első ízben lépett fel kártékonyan. A piros bogár előtorát előrefelé keskenyedő fekete középsáv és kétoldalt egy-egy kerek folt, a szárnyfedőket pedig a varraton és a közepükön végighúzódó fekete sáv díszíti. Lárvája fekete és ugyanilyen rövid szőrök fedik, a nép fekete hernyónak nevezi. Úgy a bogár, mint a lárvája a repce termesztését veszélyezteti. A bogár már ősszel ellepi az őszi repcetáblákat és a repce gyenge levelét eszi, áttelelés után tavasszal már a lárvával együtt folytatja kártevését, nemcsak a repce levelét, hanem szárát is pusztítja.

§ Hordócsiga (Orcula dolilum) – Hordó: csn

Sziklás élőhelyeinkre jellemző csigáink között számos érdekes, sajátos elterjedésű faj van. A tompa hordó alakú házú, kisebb (5–10 mm) fajok közé tartozik a hordócsiga (Orcula dolilum).

A hordócsiga vagy nagy kascsiga (Orcula dolium) Európában honos, a tüdőscsigákhoz tartozó szárazföldi csigafaj.

A csigaház színe sárgás-vörösesbarna, 4–10 mm magas és 2–5 mm széles, 8-10 kanyarulatból áll. Alakja vaskos hengert formáz, a végén kihegyesedő, finoman rovátkolt. Szájadékában ajakduzzanatot, valamint két tengelyirányú oldalsó és egy felső fogat találunk.

A hordócsiga az Alpokban és az Északi-Kárpátokban, valamint a közeli középhegységekben él 2100 m tengerszint fölötti magasságig. Magyarországon a Mecsekben, a Börzsönyben és a Tornai-karszton találhatók populációi.

Mészkősziklákon, hegyvidéki erdők avarjában, nedves vagy napsütötte, száraz lejtőkön él. Az Alpokban meglehetősen gyakori.

Magyarországon védett állat, természetvédelmi értéke 5000 Ft.

§ Horgastövisű hordókaktusz (Ferocactus wislizeni) – Hordó: csn

Mexikóban őshonos gömb kaktusz, amely akár a két méteres magasságot is elérheti.

Virágai rendkívül mutatósak, piros, sárga és narancssárga színben játszanak a nyár vége felé. Virágokkal a legalább 30cm-es növények örvendeztetnek meg minket.

Gondozása egyszerű, nem különösebben igényes szobanövény. Ültetése kavicsos talajba történjen. Páratartalom és vízigénye alacsony, ezért párásítással nem kell foglalkozni.

Öntözésére elég hetente egy alkalommal sort keríteni. Elhelyezéséhez napos, meleg helyet keressünk, mivel hő és fényigénye is magas.

§ Púpos horgászhal (Melanocetus johnsonii) – Horgász: csn

A Melanocetus halnem típusfaja. A púpos horgászhal mindegyik óceán trópusi és mérsékelt övi részén megtalálható. Ezen kívül még fellelhető a Dél-kínai-tengerben és a Kelet-kínai-tengerben is.

A hal nősténye 18-20 centiméter, a hímje pedig csak 2,9 centiméter hosszú. Pikkelyei kúp alakúak és áttetszők; tövük kerek, hegyük a Farok felé mutat. Pofája nem hegyes, és egyáltalán nem nyúlik kifelé. A horgászhal elnevezést azért kapta, mert a fejük elején egy speciális nyúlvány található, amelynek segítségével tudja csapdába csalni áldozatát.

A púpos horgászhal mélytengeri halfaj, amely 100-4500 méteres mélységig megtalálható, de többnyire a 100-1500 méteres mélységben tartózkodik. A hím jóval kisebb a nősténynél, azonban nem Élősködik a nőstényen, ahogy azt egyéb horgászhalfajok teszik. Ez az állat Ragadozó és képes felfalni nála jóval nagyobb zsákmányt is, például a 6,6 centiméter hosszú NMNZ P 14537 nevű kifogott példányban, egy 24 centiméteres Chauliodus-fajt találtak.

Ez a hal ikrákkal szaporodik. Az ikrák egy zselatinos csomóban ülnek, amely szabadon úszik. A kikelt lárvák a planktonnal vándorolnak, körülbelül 100 méteres mélységben.

A púpos horgászhalnak nincs halászati értéke. Az Emberre nézve ártalmatlan.

§ Kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla) – Hortenzia: lk

A somvirágúak (Cornales) rendjébe tartozó hortenzia (Hydrangea) nemzetség legismertebb faja. Tömérdek kertészeti változattal. Az 1800-as években Japánból került Európába. Japánban akkor már évszázadok óta a kertek kedvelt növénye volt. Nyugat-Európa több országában is termeszteni kezdték, és mára rengeteg, különféle virágú és (a cserepes virágtól a bokorig) változatos növekedésű változatát nemesítették ki.

Egy–másfél méter magasra növő, lombhullató cserje. Sok kis virága félgömb alakú virágzattá áll össze; ebben gyakran vannak meddő virágok is, megnagyobbodott, sziromszerű csészelevelekkel – a kertészeti, bujtatva vagy dugványról szaporított változatok gyakran csak meddő virágokat hoznak.

Fajtái:

Labdaszerű virágzata lehet teljesen fehér, krémszínű sárga, vagy a piros és a kék bármilyen átmeneti árnyalata – ez a fajtán kívül a kalcium- és nitrogén-ellátástól is függ. Ugyanazt a növényt a művelés módjának és virágzás időzítésének más-más megválasztásával kerti vagy szobai változattá is nevelhetjük.

A májusi első áldozásra nevelt fehér virágúakat már decembertől hajtatják, a kertben tartott példányok viszont többnyire csak augusztustól nyílnak. Van

különösen nagy, fehér virágú őszi fajtája is, amely még később kezd virágozni, de egészen a fagyokig. Egyes, napos helyen tartott, kék virágú fajták lombjai

ősszel vörösbarnára színeződnek, még dekoratívabbá téve a bokrot.

Az utóbbi években kapható, ún. Teller-hibridek virágzata eltér a hagyományos fajtákétól: egy külső, terméketlen virágokból álló kék koszorúból és azon

belül pedig apró, termékeny virágok sokaságából áll. Ezek a fajták 2 méter magasra is megnőhetnek.

Termesztése. A tápdús, jó vízvezető, de nem túl száraz, kissé savanyú talajt kedveli. Meszes talajon a kék fajták virága lila vagy akár rózsaszín lesz, de vannak kimondottan liláspiros fajták is. A káliumtól kékebb lesz a virág (például ha timsóoldatot teszünk az öntözővízbe). A fehér fajták színe nem függ az ásványi sóktól. A hortenziabokrot a szabadban a legjobb félárnyékos helyre ültetni, hogy a virágokat nyáron ne érje közvetlen napsugárzás, mert az erős fényben a virágok összezsugorodhatnak (ez rendszeres permetezéssel csökkenthető). A virágzat másnap reggelre még többszöri zsugorodás után is díszlik, de előbb-utóbb elfonnyad. A fiatal növényeket fagymentes helyen kell teleltetni; később a nem túl kemény fagyokat már elviselik. Az alacsony töveket célszerű télire betakarni; kemény fagyok ellen a magasabb bokrokat gyékénnyel vagy régi zsákokkal védik. A hortenziát kétféle módon szaporítják. Ha hely van hozzá, bujtathatjuk a bokor alsó vesszőit, de gyakoribb a hajtásdugványozás.

§ Hosszúkutya – tudományos neve: magyar agár – Hosszú: csn

Hosszú lábú, hegyes orrú, nyúlánk vadászkutya.

Korai felbukkanású állatnév a magyar írásbeliségben, helynévben 1193-tól, személynévként 1211-től adatolható (OklSz.). Köznévként 1395 k.: leporosus: agar (BesztSzj.), 1405 k.: ua. (SchlSzj.), 1560 k. ua.(GyöngySzt.), 1581: Egi eurw agarra walo (OklSz.), 1582: agarakkal, 1584: agar, 1585: agarakat, 1588: agarat (SzT.), 1604: agar (MA.),1625: Agarak, 1670: agár (SzT.), 1708: agár ’Molossus, Vertagus’, agár kutyó; növénynévben agár mony, agár fü’Orchis, Satyrion’ (PP.).

Korábban a törökből magyarázták, azonban csak palatális változatok mutathatók ki. Valószínűleg szláv jövevényszavaink közé tartozik, mégpedig északi szláv, a vadászkutya neve a cseh vagy lengyel királyi udvarból származhat; vö. cs. és szlk. ohar, le. ogar, szbhv. ògar, szln. ogar ’agár, vadászkutya’ (TESz.). A szláv nyelvekben valószínűleg török jövevény. A népnyelvben az agár a Székelyföldön ’sovány’ jelentésű (MTsz.), melléknévi jelentésénél a névadási szemlélet háttere az agár nyúlánk testének karcsúsága. Nyelvjárási alakváltozata az ogār (CsángSz.), ogárkutya (ÚMTsz.).

A Székelyföldön hosszúkutya az agár (Kriza:Vadr.) testfelépítése miatt. Ismert agárfélék az afgán agár, angol agár (greyhound), arab agár (sloughi), lengyel agár (chart polski), magyar agár, olasz agár, orosz agár (borzoj), perzsa agár (saluki), skót szarvasagár (deerhound), spanyol agár (galgo espanol).

Hogy az állatnevekkel milyen szabadon bántak a növénynévadásban, arra jó példa az Orchisagárfű neve (R. 1604: MA.). Már a XVI. századtól adatolható hasonneve, az agármony (R. 1590:SzikszF.). Utóbbi metaforizációval mint összetétel vált növénynévvé; így botanikai terminusként tulajdonképpen nem összetétel, csak morfológiai tekintetben. A nyelvben már más jelentésben meglévő összetett szó vált egyszerű botanikai terminussá; részben idegen nyelvi mintára. A magyar agármony név ellen többen kikeltek, pl. Földi János szerint (Természeti história. Pozsony, 1801) „nem jobb lett vólna é az illyen Nevekre egy pohár Léthe vizet inni, az által magának a’ Bészedőnek is azokat elfelejteni, és a’ tanúlni kivánó maradéknak Nemzeti Nyelvünk tsúfságára által nem adni??” Ő a „gyermeki, tsúf, alatsonyságot mutató betstelen Nevek” között sorolja fel, noha jó képzésű, szemléletes és igen elterjedt név volt. Még a debreceni füvészkönyv szerzői, a felvilágosodás racionalizmusát képviselő Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály is hasonlóan vélekednek a népi növénynevekről. Az agármony elnevezés ugyanis a növény gumójára utal, mivel azok az agár ivarszervéhez hasonlítanak. Mint Kassai 1833-ban fogalmazott: „gyökere hasonló a’ kettős tojományhozz, iker petéhezz”. Az alacsony szárú évelő növénynek valóban két, tagolatlan gumója, ikergumója van.

Az agár az egyik ősi kutyaféle, elegáns vadászkutya. Szívós, kitartó, jellegzetesen karcsú testalkattal. Másik fő erénye a bátorság, ezért nemcsak apróvadat vadásztak vele, hanem farkas-, sőt leopárdvadászatra is használták. A magyar agárral rendszeresen őzre, szarvasra és vaddisznóra is mentek. Valaha csak a módosabb nemesek hódolhattak az agarászásnak. A lovas agarászaton a vadász lóháton ült, és mellette haladtak, nyeregnél, az agarak. Amint a vadat megpillantották, a kutyákat hajszára engedték. Az agarak hosszú lábaikkal igen gyorsak, testsúlyuk is könnyeddé teszi mozgásukat. Ma már agarakkal csak elvétve vadásznak (Ázsia és Afrika néhány országában). Viszont közkedvelt sport lett a pályaversenyzés, ahol technikai berendezések segítségével – műnyúl, startbox stb. – rendezik meg az agarak futtatását.

A ma élő agárfajták közös őse az egyiptomi agár, amelynek létezéséről már a Kr. e. III. évezredből vannak bizonyítékok. A magyarok valószínűleg már a honfoglalás előtt is ismertek és használtak a vadászaton agárhoz hasonló kutyákat, amelyek a látásukra és a gyorsaságukra támaszkodtak a vadállatok üldözésekor. A későbbi korokban szintén divatos és előkelő tevékenység volt az agarászat, Hunyadi Mátyás is szenvedélyesen agarászott. Igazán ismert kutyafajtává Széchenyi István tevékenysége nyomán vált. Az 1840-es években egymás után alakultak az agarászegyletek. Az agarászat az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukását követően újra fellendült, mivel nem kellett hozzá fegyverviselési engedély.

§ Kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis) – Hóvirág: lk

Az egyszikűek(Liliopsida) osztályának spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe, ezen belül az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjába tartozó faj.

Mivel Magyarországon ez a hóvirágfaj az egyedül őshonos, így egyszerűen hóvirágnak is nevezik. Magyarországon 2017-ben az év vadvirágának választották. Nemzetségének a típusfaja.

A kikeleti hóvirág eredeti előfordulási területe a Pireneusoktól kezdve, Közép-Európán keresztül, egészen a Kaukázusig terjed; Törökország európai részén is fellelhető. Eredeti termőhelyein sok helyütt megritkult. Más kontinensekre is betelepítették. Sok helyen pedig termesztik.

A kikeleti hóvirág 10-20 centiméter magas, hagymás, évelő növény. Hengeres, levéltelen, felálló, csúcsán visszahajló Szára csupán egy bókoló Virágot hordoz. A két tőállású, kékeszöld Levél szálas, 5-10 milliméter széles. A három külső lepellevél hosszabb, mint a három zöld csúcsú, belső lepellevél.

A kikeleti hóvirág nyirkos erdők, ligetek, cserjések tápanyagban gazdag, humuszos vályogtalajok lakója. Kimondottan szereti a lombos elegyes-, szurdok- és ligeterdőket. Virágzási ideje február–március között van, a legkorábban virágzó növények közé tartozik.

§ Hőcs madár – tudományos neve: csuszka – (Sitta europaea) – Höcs: csn

fatörzseken ügyesen, fejjel lefelé is kúszó, veréb nagyságú rovarirtó madár; Sitta europaea.

A csuszka név 1787-től adatolható: „fára menő Tsuszka”(TESz.), majd 1840: csuszka ’harkály nemű madárfaj’ (MTsz.). Borsodi nyelvjárási szóból vált tudományos magyar névvé. A madár fákon él, nevét is onnan kapta, hogy akár fejjel lefelé is haladva „csúszkál” a fatörzseken (vö. fakusz, fa-kúsz ’közönséges fakúsz’ /Nyr. 2/). Repülni is általában csak egyik fáról a másikig szokott. Neve elvonással jött létre hangutánzó eredetű igéből. A csúszik ige csúszkál származékából elvont főnév.

A fejtető és hátoldal szürkéskék színe alapján, illetve a zöld küllőéhez hasonló hangja miatt kapta N. kék külü, kék küllő (Chernel) nevét. Az Erdélyben használatos tüj-tüj, tüjtüjmadár és dunántúli hőcs madár, höccs, höcsök (KissMad.), höcs név (VasiSz. 1966: 3) hangutánzó eredetű. Ismétlődő, éles füttyögetéséről nevezték el hujángató (uo.) néven. A kéregszűcs nevet (Chernel) azért kapta, mert a fák kérgének fáradhatatlan munkása.

Latin szaknyelvi Sitta genusneve régi lat. madárnév, a gör. szitté ’ua.’ folytatója.

Hatalmas területen, szinte egész Eurázsiában elterjedt a leghidegebb és a sivatagos területek kivételével. Észak-Afrikában, az Atlasz-hegységben is előfordul. A csuszkák sok helyen alkalmazkodtak az ember közelségéhez. A Kárpát-medencében gyakori és rendszeres fészkelő. A legtöbb csuszka az Északi-középhegységben és a Dunántúli-dombság területén él, legritkábban pedig a Dél-Alföldön fordul elő. Könnyen felismerhető, jellegzetes madár. Feje teteje, háta és szárnyai szürkéskékek, az arcrész mindig fehér, a hegyes csőr és a szemsáv pedig fekete. Hasának színezete alfajtól függően a fehértől a vörösesbarnáig változhat, a közép-európai csuszka ’Sitta europaea caesia’ hasa mélybarna. A fiatal egyedek színei elmosódottabbak. Tápláléka nyáron a kérgen élő ízeltlábúak, lárváik és petéik, téli étrendjét viszont magvakkal kénytelen kibővíteni. Sokszor keresi fel a madáretetőket, gyakran különféle cinkékkel egy csapatba verődve.

§ Mezei hörcsög (Cricetus cricetus) – Hörcsög: csn

A Cricetus nem egyetlen élő faja. Közép- és Kelet-Európában gyakori fajnak számít. Hazánkban közönséges, Nyugat-Európában állománya nagyon megritkult. Elsősorban az alföldeken, mezőgazdaságilag művelt területeken fordul elő.

A hörcsög zömök testű rágcsáló. Testhossza 20–27 cm, amelyből a farok 5–7 cm. Testtömege 220-450 gramm között mozog. Feje világosbarna, sötétebb sárgás és fehér sávokkal. Háta sárgásbarna, hasa fekete. Néha előfordulhatnak fekete vagy fehér példányok is, de ezek nagyon ritkák.

A hörcsög alkonyatkor és éjszaka aktív. Túlszaporodása idején nappal is megfigyelhető. Éjjel táplálékgyűjtés közben óriási területeket jár be. Egész nyáron gyűjtöget, egy öregebb hímnek akár 3–5 éléskamrája is lehet, melyeket télire megtölt.

A hímek és a nőstények külön, magányosan élnek, önmaguk által készített föld alatti járatokban. Csak a párzási időben viselik el egymás közelségét. A párzási időn kívül kolóniákban élnek, lakóhelyeik közel vannak egymáshoz. Territóriumát mirigyváladékával jelöli meg. A kotorék messzire elágazó, akár 6-8 méter hosszú is lehet. A járatoknak több kijárata és függőleges vészkijárata (azaz "vészbejárata") van. Ezek segítségével a hörcsög veszély esetén pillanatok alatt elbújhat. Az alagútrendszerben különféle kamrák vannak: bélelt hálókamra, éléskamra és "latrina". A hörcsög rendkívül tiszta állat, a latrinát télen

használja, amikor üríteni se megy ki a járatból. Ha megtelik, földdel fedi be.

A hörcsögnek számos ellensége van. Kedvelt tápláléka a nagyobb ragadozó madaraknak, például a parlagi sasnak vagy a baglyoknak. Sok hörcsögöt zsákmányol a közönséges görény és a róka is. A görény még a járataiba is követni tudja. Mezőgazdasági kártétele miatt az ember irtja.

A hörcsög rendkívül agresszív állat. Még a nála nagyobb testű állatokkal is vakmerően szembeszáll. Ha megtámadják, hátsó lábaira áll, "felfújja magát",

fogait csikorgatja és csattogtatja.

A hörcsög október végétől márciusig téli álmot alszik, ezalatt többször felébred és a felhalmozott készletekből táplálkozik. Ezt az időszakot 1,5–2 méter mélyen lévő, föld alatti járataiban tölti. A vackát puha növényi szárakkal, anyagokkal gondosan kibéleli. Időnként felébred, hogy egyen az elraktározott gabonamagvakból és használja az erre a célra fenntartott ürítőhelyet.

Táplálékát elsősorban zöld növényi részek, gabonamagvak és Gyümölcsök alkotják. Emellett állati eredetű táplálékot is fogyaszt, megeszi a rovarokat, gilisztákat és csigákat is. A mezőgazdasági területeken nagy károkat okoz. Az élelmet pofazacskójába gyűjti, és raktáraiba viszi. Pofazacskóiból mellső lábaival gyömöszöli ki az eleséget. Föld alatti raktáraiban hatalmas mennyiségű, akár 15 kg magot is felhalmozhat télire.

Ha az időjárási viszonyok kedvezőek, a hörcsög évente kétszer-háromszor is szaporodhat. A szaporodási időszak áprilistól júliusig tart. Egy-egy nőstény

16 napos vemhesség után 4-16 kölyköt hoz a világra. A kicsik csupaszon és vakon születnek. Testtömegük 7-8 g. Elég gyorsan fejlődnek, testüket már pár naposan selymes piheszőr borítja. Szemük 2 hetes korukban nyílik ki. 3 hetes korukra önállóan táplálkoznak. 4 hetes korukra teljesen önállóak, és elhagyják

anyjuk fészkét. Ivarérettségüket 3 hónaposan érik el.

§ Nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) – Hős: csn, fk

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a cincérfélék (Cerambycidae) családjába tartozó faj.

A nagy hőscincér eredetileg egész Európában honos volt, napjainkra Közép-Európa nagy részén már kipusztult. Rendszeresen még Kelet- és Délkelet-Európában fordul elő. Bár még Magyarország középhegységi tölgyeseiben is elég gyakori, az Alföldön szinte kizárólag fás legelőkön és hasonló helyeken lehet rábukkanni.

A nagy hőscincér 2,5-5,5 centiméter hosszú. Európa egyik legszebb és legnagyobb bogara. A bogár színe fekete.

A nagy hőscincér szaproxilofág bogárfaj. Hegy- és dombvidéki tölgyesek, síksági keményfaligetek, fáslegelők és parkok lakója, ahol idős fák is vannak. Legnagyobb számban ott található, ahol igen öreg, magányos vagy kisebb csoportokban álló kocsányos tölgyek élnek, de megtelepszik kocsánytalan tölgyben, csertölgyben, molyhos tölgyben és ritkán szelídgesztenyében is. Csak azokat a sérült, de még élő fákat támadja meg, amelyek törzsét legalább részben erősen süti a nap. Ezért zárt erdőknek inkább csak a szélén vagy nyiladékaiban, illetve a lombkorona vastag ágaiban telepszik meg. Fás legelőkön azonban egészen a talajszintig leérnek az imágók kirepülőnyílásai.

A bogarak alkonyatkor és éjszaka aktívak. A tölgyek kifolyó nedveit szívogatják; az egészséges fákat rendszerint elkerülik. Ha mégis megjelennek rajtuk, ez olyan károsodásra utal, amelynek oka többnyire másban kereshető.

A cincér lárvái a fakéreg alatt élnek, később a tölgyek élő törzsébe is mélyen berágják magukat. A fa nem pusztul el, a kétujjnyi vastagságú, kanyargós járatok a kéreg alól a fatest mélyebb részeibe hatolnak, azt tönkretéve. Az elpusztult részekről a kéreg leválik, a járatok láthatóvá válnak. 3-4 

Év után a 10 centiméter hosszú lárvák a járat végében bebábozódnak. A bogár még ősszel kibújik, de csak a következő év májusában jön elő a fából. Május

végétől júliusig rajzik szürkületkor repülve keresi fel párját.

Magyarországon előforduló rokon fajok.

Katonás hőscincér (Cerambyx miles)(Bonelli, 1812)

Kis hőscincér (Cerambyx scopolii)(Füssli, 1775)

Molyhos hőscincér (Cerambyx welensii)(Küster, 1846)(=Cerambyx velutinus

§ Huja (Heteralocha acutirostris) – Huja: csn

A madarak (Aves) osztályába a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a kokakófélék (Callaeatidae) családjába tartozó kihalt faj. A Heteralocha nem egyetlen faja volt.

Már az európaiak érkezése előtt is erősen vadászták Új-Zélandon csodálatos farktollai miatt. Feltételezések szerint eredetileg sem volt gyakori faj, csupán az Északi-sziget déli területein élt. Az európaiak megérkezése a szigetre ezért járt végzetes következménnyel.

A tojók csőre kétszer olyan hosszú volt, mint a hímeké. A gyűjtők ezért is kedvelték a huját. A hímek csőrüket úgy használták, mint a harkályok, a tojók fakéreg és föld alól szedegették elő a gerincteleneket, lábukkal leszorították őket s kettétépték.

Életmódjáról, táplálkozásáról, szaporodási szokásairól nem sokat tudunk. Másik madár fészkébe helyezte el a tojásait.

1888-ban még gyakori fajként említették. 1907-ben említették utoljára, megbízhatatlan források azonban még a 20-as évekből is jelentettek narancssárga arclebernyeges madarakat.

A huja az első olyan madár, amely tipikusan a Divatnak esett áldozatul. Tollait főként kalapokba, esetenként legyezőkbe, táskákra rakták dekoratív elemként.

119 kitömött példányt őriznek Új-Zéland múzeumai. A leideni Nemzeti Természettudományi Múzeum tulajdonában hét preparált huja található. Kettő közülük montírozott példány. Hármat más múzeumok adományoztak, kettőt az új-zélandi Wellington Múzeum, egyet pedig a hamburgi Godeffroy Múzeum. A másik két példányt 1980 körül vásárolták egy aukción Angliában, majd 1981-ben adták el a múzeumnak.

§ Hukó – tudományos neve: galóca vagy dunai galóca – (Hucho hucho) - Hukó: csn, fk

1,5–2 méteresre megnövő lazacféle hal; Hucho hucho.

Régről adatolható halnevünk, 1512: galocza (SzT.), 1520: ua. (MNy. 31), 1528–29: gallocze (SzT.), 1588: galocza (OklSz.), 1590: ua. (SzikszF.), 1604:

galóca, galótza (MA.). Hasonlít a pisztránghoz, a XVII. században I. Rákóczi György krónikaírója emlékezik meg a fejedelem halászatáról: „De egykor majd

ugyan hihetetlen nagyságú öt arasznyi pisztrángot fogott volt…, az kik látták, nem is galóczának, hanem rajta levő jelekből pisztrángnak bizonyították” (Hal. 1983: 11). 1705-ben galocza, 1720, 1735, 1742: ua. (SzT.), 1792: galótza (Gáti), 1794: ua. (Grossinger), 1799: ua. (Fábián), 1801: galócza (Földi),

1830: galocza (Reisinger), 1833:galótza (Dankovszky), 1846: galócza (ÁM.), 1865: ua. (Hunfalvy), 1884: ua. (Nyr. 13). A nyelvjárásokban HalK.: gadóca | Ko.: gaduc, kaduc, katóca ’ua.’.

A nagy fej mint feltűnő jellegzetesség ebben a halnévben is szerepet kapott. A magyar galóca ugyanis szláv jövevényszó, a déli szláv glavatica szóból ered,

amely a fej jelentésű ősszláv *golva folytatásának származéka; vö. kárpukr. glovatyica, cs. hlavatka ’Hucho hucho’ (Vladykov), szlk. gadovica, le. Glowacica (Fe.), szbhv. glavatica (RszK.), fszorb. hlovatka ’ua.’ (SzlJsz.). Ugyanakkor a kárpukr. galovca ’ua.’ (Lizanec) a magyarból való, a nyelvjárási galóuca ’ua.’ alakváltozat átvétele. Átvette más nyelv is; vö. ro. glăvociu ’Cottus gobio’ és szepesi ném. Kalawatsch ’ua.’. A gadóci, gadóca alakokra a régi gadóc

halnév hathatott. A magyar szóalak egy rövidült glavica formából vezethető le a legkönnyebben, a szó eleji mássalhangzó-torlódást oldó járulékhanggal és

a v > ó változással.

A dunai galóca népnyelvi neve a latin névből való hukó, valamint a gadóca, gadoci, fejes galóca és a retke (MoH.). Ez utóbbi régi, színre utaló halnév:

R. 1510–1528: retthke ’Carpo’ (Nyr. 28), 1544: retke, 1586: rethke ’halfajta’ (OklSz.), 1584: retke, 1599: ua. (SzT.), 1647: retyke (Stripszky), 1887:

ua. ’Salmo hucho’ (HalK.), 1898: ua. (Term. 17). A német rot ’piros’ átvétele a m. rőt ’vörös’ szó, ennek kicsinyítő képzős alakja ez a halnév; vö. ném.

N. bajorRötel ’Salmo salar’, Rötele ’bodorka’ (BWb.), sváb Rötele ’Salmo salar’ (SchwäbWb.). A magyar név a dunai galócát jelöli, melynek pikkelyei között vöröses szín csillog, ezért az egész test vöröses színű.

A dunalazac (VNAE.) is a galóca társneve, a hal eredeti előfordulási területét a Duna vízrendszerének hegyvidéki vizei alkotják. A dunai galóca idegen

nyelvi neve az élőhelyre utaló ’dunai’ jelző megfelelőjével és a lazac, pisztráng stb. utótaggal azang. danube salmon, danube trout, fr. saumon du danube,

huchon du danube, ném. Donaulachs, Donausalm, ol. salmone del danubio, or.дунайский лосось, дунайский таймень, sp. salmón del danubio (EL.). Hibás az EL. néhány adata; pl. az ang. danube salmon terminus a Hucho taimen neveként, hiszen ez egy szibériai halfaj, mely számos nyelvben is (pl. dán,kazak, ang., or., sv. stb.)taimen néven ismert. Ez az angol név valójában a Hucho hucho, azaz ’dunai galóca’ neve, a danube salmon jelentése is ’dunalazac’.

A lat. szaknyelvi terminus tautonímiával alkotott, a hal ném. Huch, Huchen (DWb.)nevéből. Ennek folytatója az ang. hunchen, huchen, fr. huchon (uo.).

Mint neve is elárulja, főleg a Duna vízrendszerében terjedt el. A Dráva–Mura vízrendszerében is előfordul, de nagy állományai ott sincsenek. A Dunában, a Vágban, az Árvában és a Tisza felső szakaszában honos, egykor a Garamba is telepítették. Nagy oxigénigényének megfelelően a folyók

felsőbb szakaszain, a kanyarulatokat követő öblökben, a szigetek és a kavicspadok mögött egyesülő vízfolyásokban tartózkodik. Testhossza 60–120 centiméter, 20–30 kilogrammos is lehet. Régen a Tiszánál fáklyafénynél, éjjel szigonyozták. Fejét, hátát és a testoldala felső részét apró, fekete, félhold alakú pikkelyek fedik. Nyúlánk, áramvonalas teste a has kivételével piros és fekete pettyekkel tarkázott. Színe változatos, mindig összefüggésben áll a víz tisztaságával.

Testoldalának felső részén kis, szabálytalan foltok vannak. Nagy testű, falánk ragadozó. A Dunában endemikus, de nálunk egyre ritkább. Falánkabb ragadozó

valamennyi más lazacfélénél. Húsa igen ízletes.

§ Pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) – Hunyor: csn

A magyar flórában erdélyi (dácikus) flóraelemként van jelen; elterjedési területe keleten Ukrajnáig nyúlik. E növényfaj előfordul a Bükk-vidéken.

Rövid, pikkelyes gyöktörzséről bojtosan ágaznak le vékony gyökerek. Levelei hosszú nyelűek, tenyeresen szeldeltek, a levélszeletek lándzsásak, szélük fűrészes. A virágtengely tavasszal fejlődik, rajta végálló, 6–8 cm átmérőjű virággal. A virágtakarót 5 csészelevél alkotja, ezek külső felülete zöldeslila, illetve ibolyáslila. A szirmok mézfejtőkké alakultak át. Virága sokporzós, a termőtájat 3-6, alján összenőtt termőlevél alkotja.

Három hosszanti hasítékkal nyíló tüszőtermése több apró, gömbölyű magot tartalmaz.

Magyarországon az Északi-középhegység gyertyános tölgyeseiben nő. Mészkedvelő. Virága a beporzás után még sokáig nem hervad el. Március-áprilisban virágzik.

Gyógynövény, de erősen mérgező, ezért ma már csak az állatgyógyászatban használják. A növény minden része mérgező, akárcsak a többi hunyoré.

§ Hurkafű – tudományos neve: borsikafű - (Satureja hortensis) – Hurka: csn

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó fűszernövény.

Népies nevei: borsfű, bécsi rozmaring, csombor, csombord, csombort, csomborbors, hurkafű, kerti izsópfű, kerti méhfű, pereszlén. Az Erdélyi konyha elterjedt fűszere.

Már a 16. századi füvészkönyvek is említik mint fűszer-, és gyógynövényt. Jellegzetes, borsra emlékeztető, fűszeres illatú és ízű növény. Kedvelt aromája miatt általánosan elterjedt. A Bazsalikomhoz és a majoránnához hasonlóan morzsolt állapotban (Satureiae herba) kerül forgalomba, de zölden is használják.

20–50 cm magas, erősen elágazó, fényigényes, szárazságot is tűrő, egyéves növény. Talaj- és termőhely- (-edény) -igénye a Majoránnáéval egyező, de annál kevesebb öntözéssel is beéri. Magját március végén, április elején trágyázás után, 1–2 cm mélyen, 25–30 cm sortávolságra vetjük közép kötött talajba. Sűrű kelés után 8–10 cm-re ritkítjuk,virágzás idején az alsó elágazásnál vágjuk, szárítás után lemorzsoljuk, rostáljuk. A Bazsalikomhoz hasonlóan többször is vágható. Szárításhoz többnyire csokrokba kötik és tövével lefelé felakasztják.

Illóolajat (főként karvakrol), cseranyagot, nyálkát, keserű anyagot tartalmaz. A borsnál kevésbé erős, de érdekes aromája miatt kedvelt fűszer. Íze, illata a borsra emlékeztet, ezért diétás ételek, saláták, fűszerezésére kiváló. Felhasználható burgonya-, káposzta-, gombás ételek, kolbászáruk, vadpácok, mártások, majonéz, ecetes és vizes uborka készítésekor. Mivel csökkenti a felfúvódást, előszeretettel ízesítenek vele babos ételeket.

Használatával vigyázni kell, mert erős aromája keserűvé teheti az ételt. Csak a főzés végén kell az ételhez keverni. A diétás főzésnél nagyon hasznos aFekete bors pótlékaként. Gyomorerősítő, görcsoldó, étvágygerjesztő, bélféregirtó, felfúvódást gátló hatása van.

§ Közönséges húslégy (Sarcophaga carnaria) – Hús: csn

A közönséges húslégy Európa és Afrika nagy részén megtalálható. A közönséges húslégy 8-15 milliméter hosszú. Tekintélyes, sötét vagy Fekete színű húslégy a húslégyfélék (Sarcophagidae) családjából, melyek néhány száz fajjal képviseltetik magukat Európában. Potrohának sakktáblaszerű rajzolata miatt régen kockás húslégynek nevezték. Összetett szemei élénk vörösek.

A közönséges húslégy az emberi településeken gyakori, sokszor láthatjuk trágyarakásokon. A szabad természetben az erős illatú virágokon

tartózkodnak.

A különböző húslégyfajok húson élnek. Abba helyezik pár nap leforgása alatt néhány száz petéjüket is, amelyekből magas hőmérséklet esetén pár óra múlva kikelnek a lárvák. A bomló hússal táplálkoznak, és egy hét múlva bebábozódnak. Évente több nemzedéke van. Az ilyen módon romlott húst semmiképpen sem szabad elfogyasztani, mivel életveszélyes húsmérgezést okozhat.

§ Fehér húsvét – tudományos neve: berki kökörcsin – (Anemone nemorosa) – Húsvét: csn

További nevei: áprilisi vagy berekvirág, fehér boglárvirág, fehér húsvét, fehér kukukvirág, fehér nyiralja, fehér vagy tavaszi pipacs, kikeleti fű, patácz, pipacskökörcsin, reszketeg, szellőrózsa, szélrózsa. – Term. r.: Boglárkafélék. Ranunculaceae.).

Évelő. 7–20 cm. Vékony hengeres jóformán vízszintben álló tőkéje van. Tőlevele virítás idején rendszerint hiányzik; szárán csak gallért alkotó murvák fejlődnek, melyek azonban a tőlevelekhez hasonlók, hármasak, körülbelűl még egyszer akkorák mint a nyelük és egyenetlenűl bevagdaltak. A kocsánya szőrös; rendesen egyvirágú. Csészeleveleinek a száma többnyire 6; kopaszok és fehérek; pirosan erezettek, sőt külsejük is többnyire pirosan van befuttatva. Szirmuk hiányzik. Terem árnyas erdőkben, ligetekben az egész ország hegy- és dombvidékén. Mérges.

§ Huszármajom – Huszár: csn

A huszármajom Nyugat- és Közép-Afrika szavannáinak és félsivatagainak lakója, az erdős területeket kerüli. Elterjedési területének északi határa a Szahara, délen a kameruni esőerdők, kelet-nyugati irányban Szenegáltól Kenyáig és Tanzániáig előfordul.

Szavannákon vagy félsivatagokban él. Termékenysége válasz a földi életmód miatti nagyfokú halandóságra.

A faj háta és feje vörösesbarna alapszínű, hasa és végtagjai fehérek, az arcrész pedig a mindkét nemre jellemző fehér bajusz kivételével sötétszürke. A fehér orrú alfaj egyedeinek orrhegye fehér. Testfelépítésük a hasonló életmódból adódóan némileg az agarakéra emlékeztet: testük vékony, megnyúlt, végtagjaik hosszúak, az ujjaik rövidek és tömpék. A hímek és nőstények színüket és alakjukat tekintve egyformák, ám a hímek látványosan nagyobbak. A huszármajom átlagos testhossza 50-90 centiméter között alakul, a vékony farok körülbelül ugyanilyen hosszúságú. A faj nőstényeire 4-7, a hímekre 7-13 kilogrammos átlagos testtömeg jellemző.

HA huszármajom különféle hangokkal figyelmezteti társait a veszélyre. Ezek mind a csoportban elfoglalt helyet, mind a ragadozó típusát azonosítják. A többi főemlőssel szemben a huszármajmok nem menekülnek fára. Többnyire a földön futva menekülnek, de néha rátámad a ragadozóra, például a sakálra vagy a macskafélékre. Ez mind hímeknél, mind nőstényeknél előfordul.

Kisebb, 10-40 példányt számláló csapatokban él, amely nőstényekből, fiatal kölykeikből és egy idősebb vezérhímből állnak. Ez utóbbi általában egy kiemelkedő ponton, például termeszváron őrködik, míg háreme táplálékot (gyümölcsöket, gyökereket, gumókat, ízeltlábúakat, tojásokat, kisemlősöket stb.) keres. Párzási időben azonban más hímek is felbukkannak a csoport közelében. A csapat mozgását a nőstények irányítják, a hím csak követi őket. A fiatal hímek vagy magányosak, vagy legénycsapatokba verődnek. A huszármajmok meglepően jól tűrik a szárazságot.

Egy csapat meglehetősen nagy területet foglal el, naponta átlagosan 3-5, de ha kell, akár 15 kilométert is megtehet. Ha két horda találkozik, gyakran kerül sor agresszív viselkedésre – elsősorban a nőstények részéről. A párzási időszakban a hímek is harcolnak, egyébként csak hangos vészjelzéseket adnak le, míg nőstényeik egymásnak esnek.

A huszármajmot számos ragadozó – gepárdok, hiénák, sasok – fenyegeti. Ellenük rendkívüli gyorsaságával védekezik: 3 másodperc alatt akár 55 km/h-s sebességre is felgyorsulhat, amellyel legtöbb üldözőjét akadálytalanul lehagyja. A leggyorsabb főemlős.

A nőstények társadalma. A különböző populációk különböző társadalmi szerkezetet alakítottak ki. Ez nagyban függ a táplálékkészlettől, a konfliktusok többnyire a szűkös mennyiséghez való hozzáférés miatt alakulnak ki. Ha a fellelhető táplálék szűkös ugyan, de sűrű, például gyümölcsfák, akkor a hierarchia stabilabb, mint a szétszórtabb táplálékot, például rovarokat kínáló vidékeken. A hozzáférhetőség változása a hierarchiában is változásokhoz vezet. A konfliktusokat kibékülés zárja, ami az anyai ágon összetartozó rokonok között gyakoribb. Sokszor az összezördülésnek nincs más következménye azon kívül, hogy a két nőstény egymás mellett ül, és kurkássza egymást. Többnyire a hierarchia nem befolyásolja ennek a gyakoriságát, kivéve, hogy a vezérnőstény kurkászik a legritkábban. Az anyai ágú rokonság összetartása sok más majomfajnál is megfigyelhető.

A hímek társadalma. A nőstények párzási hajlandósága az esős évszakhoz kötődik. Ezek között rendszerint egy kifejlett hím tart a női csapattal. Emiatt sok a pár nélkül maradt hím, akik vagy magányosan járnak, vagy legénycsapatba tömörülnek. A párzási időszakban igyekeznek kijátszani vagy elkergetni a csapat hímjét, így egy időre több hím is a csapathoz tartozhat. Ha sikerült, akkor igyekeznek minél több nősténnyel párosodni, majd egy esetleges vezérhímcsere után továbbállnak, még akkor is, ha a vezérhím megtűrné őket.

A megfigyelések szerint a fiatal hímek 2 és 4 éves koruk között hagyják el azt a csapatot, amiben megszülettek. Legtöbbjük azonban még nem töltötte be a harmadik életévét, amikor önálló útra kel; ekkor még nem ivarérettek. Ez szemben áll egy régebbi véleménnyel, hogy az ivarérés elérése után távoznak. Az okokat vizsgálva téves következtetés vonható le abból, ahogy a domináns hím fogságban a fiatalokkal viselkedik. Vadon nem kerül sor agresszióra, sőt, az együtt eltöltött idő sem csökkent számottevően. Azonban kimutatták, hogy egyre kevesebbet vannak együtt a csoport nőstényeivel. Ez az anyai rokonsági kapcsolatok meglazulását jelzi.

A párzásra élőhelytől függően június-szeptember között kerül sor, és 170 napos vemhességet követően az esős évszak kezdetén, november-január során jön világra az egyetlen kölyök, amely élete első hónapjait anyja hasán csimpaszkodva tölti, és az első két hónapban fekete. A kölyök apja többnyire az a hím, akinek háreméhez az anyja tartozik, de néha kóbor hímek is nemzenek kölyköket. Az elválasztásra 10 hónaposan kerül sor. A nőstények 2,5-3, a hímek 3-4,5 évesen érik el az ivarérettséget. Az ivarérett hímeket a domináns hím elkergeti. A huszármajmok fogságban akár 24 évig is elélhetnek.

§ Hutza – tudományos neve: savanyú hutsza - (Triglochin palustre L.) – Hutza: csn

Háromágúfű, hutza. – Term. r.: Hutszafélék. Juncaginaceae.). Évelő. 15–60 cm. Töve gyepes, minden levele tőlevél. Levelei húsosak, csak 15 mm. szélesek, vagy fonalszerűek és alsó részükben hüvely módjára kiszélesedők. Virágzata laza fűzér; virágai aprók, sárgás zöldek. A terméskék

keskeny tőből hosszan buzogány alakúak; 6–8 mm. és rövidebb kocsánykáik a szárhoz simulók. Egy magháza 3 üregű; 3 bibéje tollas. Terem vizenyős réteken,

forrásos helyeken, főleg tőzeges mocsarakban az egész országban, de nagyon szórványosan.

§ Bab hüvely (Phaseolus) – Hüvely: csn

Syn: ) - drog.

A fehér-bab hajának (hüvelyrész) komoly gyógyhatása van. A víz- és vizelethajtó, vesetisztító hatása mellett jelentős az inulintartalma, ezért elsősorban a cukorbetegek részére ajánlott.

A hatás fokozása érdekében szokták kukoricabajusszal, fekete ürömmel, kecskerutával, cickafarkkal, csalánlevéllel összekeverni és keverékként fogyasztani.

Drogja a mag nélküli hüvelytermés, amelynek enyhe vércukorszint-csökkentő és vizelethajtó hatása van. Cukorbetegség esetén vércukorszint csökkentő és fogyasztó, a cukorbetegség tüneteinek csökkentése, vesebetegségek, vesekőképződés megelőzése, vesetisztító, vizelethajtás, hólyagbántalmak, enyhe ízületi panaszok, gyenge szívműködés, magas vérnyomás, kiszáradás esetén vízhiány pótlására alkalmazható.

Bab hüvely elenjavallat: Cukorbetegség esetén - a vércukorszint rendszeres ellenőrzése mellett- folyamatosan fogyasztható, de hetenként 1 nap szünetet kell tartani. A kúra 2 hónapig tart, de utána 10 nap szünetet kell tartani.

I fejezet; 21

§ Szent íbisz vagy egyiptomi íbisz (Threskiornis aethiopicus) – Íbisz: csn

Afrika, a Szaharától délre, egy elszigetelt maradványpopulációja van Irak délnyugati részén. Egykor Egyiptomban is élt, ahol különösen nagy tiszteletben részesült. A nevében szerepelő szent jelzőt is itt kapta. A mezőgazdaság átalakulása és a vadászat miatt Egyiptomból kipusztult a 19. század első éveiben.

Dél-Franciaországban egy betelepített félvad populációja él. Franciaországban levő populációja az 1970-es években kezdett kialakulni, a Branféré Madárparkban szabadon élő madarakból. 1984-ben még csak kb. 100 madár élt szabadon, számuk 1995-re 400-ra nőtt és 2005-ben már 3.000 példányuk élt 17 kolóniában. Főleg a Loire-Atlantique, Vendée és Morbihan kolónia nagy. Élnek madarak Franciaország Földközi-tengeri partvidékén is, sőt Olaszország északnyugati részén is sikeresen költött már néhány pár. Megtelepedett Belgium és Hollandia területén is néhány pár és itt is voltak már sikeres fészkelések. A

Németországban megfigyelt madarak zöme fogságból való szökevény volt, de találtak már madarakat a francia populációból is, főleg az Észak-Rajna vidéken.

Száraz szavannákon, de vizes élőhelyeken, folyópartokon is él.

Alfajai:

aldabrai íbisz (Threskiornis aethiopicus abbotti) –

ez az alfaj kizárólag Madagaszkártól északra található Aldabra atollon él, mely a Seychelle-szigetek tagja

egyiptomi íbisz (Threskiornis aethiopicus aethiopicus) –

ez az alfaj él az elterjedési terület java részén

A madagaszkári íbiszt (Threskiornis bernieri) korábban a szent íbisz alfajának vélték, Threskiornis aethiopicus bernieri néven; manapság viszont megkapta az önálló faji státuszát. Ez a madár Madagaszkár szigetén található meg.

Magassága 65-75 centiméter. Szárnyfesztávolsága 112–124 cm. Színezete hófehér, vállán néhány finom, foszlott acélos-ibolya fényű Fekete toll díszlik. Csüdje és csupasz feje fekete. Dísztollakat visel a hátán.

Hasonló megjelenésű íbiszfajok élnek Madagaszkáron, Dél- és Délkelet-Ázsiában illetve Ausztrália északi részén. Ezek faji megítélése nem teljesen egységes, egyes kutatók külön fajokként kezelik őket, mások szerint egyetlen faj, az egyiptomi íbisz alfajai csupán.

Nagy, fekete csőrét egészen bemeríti az iszapba és kisebb állatokat, tojást, fiókákat és hulladékot fogyaszt. Gyakran táplálkozik dögökkel, valamint összetört madár- és krokodiltojásokkal.

Mivel a táplálék-ellátottságtól nagyban függ, legtöbbször ez határozza meg a költés időzítését is. A szent íbisz egészen eltérő időpontokban költ Afrika

különböző részein, mindig az esős időszakhoz igazodva. Még adott területen belül is változhat a fészkelési időszak évről évre. Kolóniákban fészkel. Fákra,

bokrokra vagy földre, gallyakból építi fészkét. Fészekalja 2-5 tojásból áll. A fiókák 21 napos kotlás után kelnek ki és hat hét után hagyják el a fészket.

Közkedvelt állatkerti madár, az íbiszfajok közül ezt a fajt tartják leginkább. Magyarországon is több állatkertben lehet találkozni vele.

Mindenütt kisebb csoportokban tartják.

Mitológia. Thot óegyiptomi isten szent állata. A képzőművészetben Thothot elsősorban vagy íbiszként, vagy íbiszfejű emberként (ritkábban galléros páviánként) ábrázolták. Thot isten székhelye Hermopolisz volt, ahol az egyiptomiak egész temetőket rendeztek be az íbiszeknek. Szakkarában szintén volt temetőjük az íbiszeknek; mindkét helyen Thot másik szent állatának, a

galléros páviánnak is megtalálták múmiáit.

§ fémes ibolyaormányos (Orobitis cyanea) – Ibolya: csn, lk

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Ibolya-csészegomba (Peziza vilolacea) – Ibolya: csn, lk

A termőtest kezdetben közel gömbölyű, később csésze alakú, végül majdnem teljesen laposra kiterül. Tönkje nincs (legfeljebb egy rövid, behúzott rész), legfeljebb 3 cm széles, 1-1,5 cm magas, de gyakran sokkal kisebb. Széle néha hullámos. Felülete sima, viaszos.

Belső spóratermő felülete, a hymenium halvány ibolya-, vörösesibolya, öregen sötétbarna színű, közepe gyakran nyomott és enyhén ráncos.

Külső felülete finoman szemcsés szerkezetű, halványabb a belsőtől, fiatalon halványlila, öregen fehéres, sárgás, kissé szürkés, a szélek közelében lehet hamvas, deres, nagyon finom fehér porral a felületén.

Húsa vékony (0,5-2 mm vastag), halványlila, kissé áttetsző. Szaga, íze nincs.

Spóra: elliptikus, sima, vékonyfalú, áttetsző, olajcseppek nélkül, mérete 16-17 x 8-10 µm. A tömlő nagyjából hengeres, 8 spórás, csúcsa Melzerre kékül. Spórapora fehér.

Étkezési érték: nem ismert, étkezésre alkalmatlan.

Előfordul egész évben, de főleg októbertől áprilisig, égésnyomon talajon, elszenesedett fán, általában szétszórtan vagy csoportosan nő. Magyarországon ritka (VL4).

Hasonló fajok: a Peziza pratervisa szintén ibolyaszínű, de erősebben lila, spórája durva felületű, nem sima és két olajcseppje van. A Peziza proteana szintén kedveli az égésnyomot, de színe gyengébb, fehér vagy rózsaszínű. Öregen, vagy napnak kitett helyeken hasonló lehet a Peziza badia és más barna színű csészegombákhoz.

§ Illatos ibolya (Viola odorata) - Ibolya: csn, lk

Népies nevén: lila ibolya, violetta, vénuszvirág vagy bájos ibolya az ibolyafélék (Violaceae) családjának Viola nemzetségébe tartozó évelő növény.

Európában és Ázsiában őshonos, de Észak-Amerikában is elterjedt.

Gyöktörzséből indák fejlődnek. Levelei tőlevelek, szíves vállúak, kerekdedek. A virágok tőkocsányon fejlődnek, sarkantyúsak. Termése tok, mely pelyhes szőrzettel borított. Illatos, fehér, vagy lila virágai tavasz közepéig nyílnak.

Kandírozhatjuk, sütemények, pudingok, jégkrémek, saláták díszítésére, illatosításra használhatjuk. Virágjából az egyik legdrágább illóolajat vonják ki.

A középkorban a fekélyek borogatására használták, fontos volt sebgyógyító hatása is. Drogja gyöktörzse, levele, ritkán virága.

Félárnyékos helyre ültethető tavaszi dísznövény. Kékeslila, rózsaszínű, egészen fehér virágú fajtái ismertek.

Az illatszer- és kozmetikai ipar szintetikus anyagokat használ fel az ibolyaillatú termékekben.

§ Iharfa – tudományos neve: juharfa – (Acer) Ihar: csn

Karéjos levelű, kettősen szárnyas termésű díszfa; Acer.

jávor J: juhar.

A juhar nevet egy 1232-ből származó oklevélben olvashatjuk először ihor írásképpel: „ad arborem ihor-fa, cruce signatum”, azaz ’a kereszttel jelölt juharfánál’. 1243-ban jawor alakban is, s a XIII. században még jarfa, jawarfa alakváltozatokkal is előfordul. De 1337-ben már a juvharfa, joharfa, később a jaorfa is szerepel. A juhar már a Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) is megtalálható. A XVI. században Murmelius szótárában (1533), a Gyöngyösi Szótártöredékben (1560 k.), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) és Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) olvasható. Verancsics Faustus Dictionariumában (1595) yavor-fa. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) juhar-fa, ihar-fa.

A régi ihar elnevezése számos földrajzi nevünkben is megőrződött (pl. Iharosberény, Iharos stb.).

A jávor tájnyelvi szó, ám igen korán megjelenik a magyar írásbeliségben. A Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) ’Alirus’ (jauor fa), Meliusnál (1578), Clusiusnál (1583), Szikszainál (1590), Verancsics Dictionariumában (1595) és Kájoni János orvoskönyvében (1656) a javorfa, yavor-fa ’Acer’ jelentésű. Benkő Józsefnél (1783) és Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.) fodor javor és jávor. Népetimológiai alakulat Baranyában a jámborfa, a nyelvjárásokban használatosak jáhor, jágorfa alakváltozatai is.

A juhar a magyarban szláv jövevényszó, többszörös áttétellel. A hosszú magánhangzós jávor alak talán szlovén, míg a rövid javor szerbhorvát vagy szlovák eredetű. Ebből a magyarban johor, majd ihar, illetve juhar lett.

Vas és Zala megyében a juhar népnyelvi neve lúdlábfa (R. 1898: Nyr. 27; N. ÚMTsz.: Maróc | Herman: Körmend | Nyr. 97: Szénás és Képes pusztán lakó, zalai származású telepesektől, Baranya megyében is).

A tudományos Acer név a juharfa ókori, már Vergiliusnál olvasható latin acer nevének folytatója. Ez egyébként az egyetlen latin fanév, amely nem nőnemű, hanem ismeretlen okból semleges nemű volt. Összetartozik a fa galloromán *akarnos, ófelnémet ahorn, görög akasztosz nevével. Valószínűleg az Európában, Kis-Ázsiában, a Kaukázusban és Észak-Iránban őshonos Acer platanoides hegyes leveleire utal az elnevezés, és így a ’hegyes’ jelentésű indogermán *ak- tőből magyarázható.

A fa nedve cukordús, sérülés esetén a sebhelyről lecsöpög. Régebben a juharfát a nyírfához hasonlóan csapolták, viricselték. Nedvéből, amelyet hordókban

gyűjtöttek össze, cukrot főztek. Sok virág- és levélmézet ad.

A cukorjuhar ’Acer saccharum’ Észak-Amerikában őshonos. Cukortartalmú nedvéért az indiánok már régóta csapolják tavasszal a fákat. A finnugorok az Acer platanoidesből nyertek cukrot.

Kifejezetten kétlaki fa az észak-amerikai kőrislevelű juhar ’ Acer negundo’, amelynek jelentéktelen virágai vagy porzósak, vagy termősek. Nevét onnan kapta, hogy szárnyasan összetett levelei a kőriséhez hasonlíthatók. Ennek a szélporozta juharfajnak a virágporát az USA-ban összegyűjtik, és az általa kiváltott pollenallergia (virágporral szembeni túlérzékenység) megelőzésére szolgáló készítményt állítanak elő belőle.

A néphagyomány szerint hatásos védelmet nyújt a juharfa a boszorkányok ellen. A németországi Mecklenburgban juharfából készült csapokat vernek az ajtóba, küszöbbe, hogy a boszorkányokat távol tartsák. A kínaiak központi istene, Huang-ti harcba szállt Cse-júval, hosszú és véres küzdelmek dúltak közöttük.

Cse-ju veszítette el a csatát; nyakkalodája halála után juharfává változott.

Nagy tisztelet övezte a juhart a Baltikumban és Skandináviában is, számos mondában, mitológiai történetben szerepel. A Kalevala, a finnek nemzeti eposza több helyen említi. A juharlevél ma az önálló Kanada címernövénye.

A Mátra erdőiben védelem alatt áll egy különös fa: a mátrai ősjuhar. Papp József volt a felfedezője, aki cikkében így ismertette:

Néhány évvel ezelőtt egyik mátrai botanizáló utam alkalmával érdekes juharfára lettem figyelmes. A Tarna-patak völgyén ereszkedtem le Parád felé, amikor

a Tarna közúti hídja mellett, a víz szélén, egy kéttörzsű, hatalmas méretű olyan juharfára leltem, amilyennel még nem találkoztam. Nemcsak a hazai juharokkal nem azonos ez, de az általam jól ismert egzóta-juharok között sem tudtam hasonlóról.

Egy ősjuharral állunk szemben, mert az Ősmátra területéről emlékként őrzött ősnövény-maradványok között ehhez a juharhoz nagyon hasonló juharlevél-maradványokat találtak. Greguss Pál professzor megállapította, hogy a fa belső finom szerkezete egészen más, mint a mezei juharé. Az új ősjuhar karéjos levele után kapta latin nevét: Acer acuminatilobum. Hazánk juharfajai tehát eggyel szaporodtak.

A természettudományos értékű fa azután védett lett, betonkorláttal vették körül, táblájára „Mátrai békefa” feliratot kapott.

§ Karimás ikerszelvényes (Polydesmus complanatus) – Iker: csn

Változó méretű (0,3-13 cm.) állatok, szelvényeik száma 18-21 közötti. Hátoldaluk lapos, és diplosomitjaikon erőteljes, szárnyszerűen kiszélesedő oldalnyúlványt (paratergit) viselnek, amely felülről lapított testformát kölcsönöz

nekik. Vakok, avarlebontók. A legnagyobb Diplopoda rend mintegy 5000 fajjal.

Család: Polydesmidae

Polydesmus complanatus – karimás ikerszelvényes. Mintegy 15-25 mm hosszúságú, világosbarna színű, paratergitjei gyakran egy árnyalattal világosabb színűek a test többi részénél. A genusz sok hasonló fajától csak a hímek

különböztethetőek meg nagy biztonsággal gonopodiumuk morfológiája alapján. Nyugat-Európa kivételével az egész kontinensen, sőt Észak-Amerikában is előfordul. Erdeink avarjában, fakéreg alatt mindenhol gyakori, növényi korhadéklebontó.

Polydesmus collaris – sárganyakú ikerszelvényes. Valamivel nagyobb, mint az előző faj, 26-40 mm hosszú. Alapszíne sötétbarna vagy feketés, de a 4., 6., 8., 11. és 14. szelvények paratergitjei élénksárga vagy narancssárga

színűek. Alapvetően nyugat-balkáni, dél-alpi elterjedésű faj, nálunk éri el elterjedése északi határát. A Dél-Dunántúlon a Bakonyig fordul elő, nedves erdők avarjában, kidőlt, korhadó fái alatt helyenként gyakori.

Továbbá:

Osztály: Diplopoda – Ikerszelvényesek

Az ikerszelvényesek szinte kivétel nélkül korhadékevők, elhalt növényi anyagokkal, avarral, fatörmelékkel táplálkoznak, és így fontos szerepük van a humifikációs folyamatokban. A petéből kibúvó lárvák igen fejletlenek, csak kevés szelvényből állnak és 3 pár lábuk van. Posztembrionális egyedfejlődésük anamorfózis. Néhány csoportban a vedlések az ivarérettség elérése után is folytatódnak, s a vedlésekkel kapcsolatban növekszik a szelvények, valamint a lábpárok száma is, máshol az után újabb vedlések, és így szelvényszerzés már nem figyelhető meg.

Alosztály: Penicillata

Rend: Polyxenida – Szőrös ikerszelvényesek

Apró, néhány mm-es állatkák, csak 11-13 szelvényük van. A kutikulába nem rakódnak be mészsók, ezért lágyak. Nincs valódi gnathochilariumuk és ivarlábuk sem, de törzsszelvényeiken két pár láb található. Testüket szabályos elrendezésben hosszú kitines szőrök és pikkelyszerű képletek borítják.

Polyxenus lagurus – pamatos soklábú. Apró, 2-3 mm nagyságú, fehér, vagy sárgás színű faj. Összesen 13 pár lábuk van, testvégükön viszonylag hosszú szőrpamaccsal. Leggyakrabban erdei avarban holt fadarabok alatt élnek, de nyílt területeken kövek alatt is előfordulhatnak. Elterjedése valószínűleg az embernek köszönhetően majdnem minden kontinensre kiterjed. Európa nagy részén is előfordul, nálunk őshonos és az alkalmas élőhelyeken országszerte gyakori. Tápláléka korhadó növényi részekből áll. Európai populációiban a hímek meglehetősen ritkák, szaporodása általában szűznemzés (partenogenezis). A csoport egyetlen hazai faja.

§ Ikra – Ikra: csn

Az ikra a halak és bizonyos tengeri állatok, például tengerisünök, rákok és kagylók teljesen érett megtermékenyítetlen vagy már megtermékenyített Petéinek összessége. Mint a tenger gyümölcsét, sok ételhez használják Főtt vagy nyers hozzávalóként. Kaviárnak a tokhal ikráját nevezik, amelyet csemegeként fogyasztanak. A hím halakban nem ikra van, hanem haltej ezért nevezik őket tejesnek is.

A japán konyha sokféle ikrát használ, az alábbiakat például nyersen fogyasztják a szusi részeként:

Ikura (イクラ) – Lazacikra.

Nagy, különálló, narancsospiros gömbök. Mivel a lazacikrát csaliként is használják, azok a horgászok, akik először esznek szusit, gyakran megrökönyödnek az Ikura láttán.

Kazunoko (数の子/鯑) – Heringikra,

sárga vagy rózsaszínes, kemény, gumiszerű a tapintása és a kinézete, gyakran savanyítják. Az ikra egyetlen összefüggő massza, ezért úgy néz ki, mint egy

darab hal.

Mentaiko (明太子) – alaszkai sárga tőkehal

ikrája őrölt pirospaprikával fűszerezve, és vékony, rugalmas hártyával bevonva. A Mentaiko színe általában a rózsaszíntől a sötétpirosig változó.

Tarako (たらこ) – Sózott tőkehalikra, néha grillezve.

Tobiko (飛び子) – Repülőhalikra,

nagyon ropogós, színe pirosas narancs.

Uni (うに, 雲丹) – Tengerisün ikrája, puha és omlós. Színe a narancstól a halványsárgáig terjedhet. Az emberek a szaporítószerveket ("ikrát") nyersen vagy kissé megfőzve fogyasztják. A tengeri sünök ikrája a koreai konyha

népszerű étele, amelyet "uninak" neveznek a japán

szusireceptekben. Chilében is hagyományos étel, ott "erizo" a neve. A hazai fogyasztás mellett Chile és számos más ország is exportál tengeri sünt Japánba, hogy kielégítsék az ottani országos keresletet. A tengeri sün ikrát hagyományosan afrodiziákumnak tartják, nemrég kiderült, hogy az anandamid nevű kannabinoid megtalálható benne.

Karasumi (カラスミ, 鱲子) – Nagaszaki specialitása, és a sózott tengeri sün ikrával illetve a Konowatával egyike Japán három ismert különleges ételének ("csinmi"). Úgy készül, hogy a sózott pérhalikrát sótlanítják és napfényen megszárítják.

Svédország. A füstölt, sózott tőkehalikrából készült paszta, amelyet gyakran szendvicskrémként fogyasztanak, nagyon népszerű Svédországban. A leghíresebb márka a Kalles Kaviar.

Dánia. A nyúlhal (stenbider) ikráját a dán konyha széles körben használja, például félbe vágott vagy szeletelt keménytojásokon, rákhalmocskák tetején, vagy más halakkal vagy tenger gyümölcseivel kombinálva. A másik közkedvelt ikra a tőkehalé (torsk).

Görögország. A tarama sózott és savanyított pontyikra, amelyből a taramosalata

készül, a görög és török konyha egyik mezéje, amelyben taramát kevernek össze citromlével, zsemlemorzsával, hagymával és olívaolajjal ; ezt mártogatóként fogyasztják.

Olaszország. A bottarga a tengeri pérhal sózott és szárított ikrazacskója, amelyet étvágygerjesztőként vagy tésztaszószokhoz használnak.

Irán. A Kaszpi-tenger melletti Gilán és Mazandaran tartományokban sokféle ikrát használnak. Az Ashpalnak vagy Ashbalnak nevezett ikrát grillezve, savanyítva, sózva, vagy más hozzávalókkal keverve fogyasztják. Ha sózva vagy savanyítva van, fűszerként használják. Frissen általában grillezik, párolják, vagy tojással összekeverve megsütik, amitől sodószerű lesz – ezt nevezik "Ashpal Kuku"-nak. Az igen keresett kaviáron kívül a menyecske koncér Kutum alfajának (Rutilus Frisii Kutum), a bodorkának (Gileki nyelven "Kuli"), a Dévérkeszegnek ("Kulmeh"), és a kaszpi lazacnak az ikrája is nagyon közkedvelt. A Ponty és a márna ikráját ritkábban, alkalmanként használják.

India. A Hilsa hal (egy trópusi heringféle) ikráját a legnagyszerűbb csemegének tartják Nyugat-Bengáliában és Bangladesben. Az ikrát általában fagyasztják, bár léteznek más elkészítési módok is, például tört ikra, amiben az ikrát olajjal, hagymával és borssal törik össze, vagy az ikrás curry. Kerala államban az ikrát kókuszolajban fagyasztják, és csemegeként eszik. A törzsi népek körében a nyílt tűzön jól megsütött ikra (mint a mályvacukor) számít csemegének. Ugyanakkor az ikrát tartalmazó hal kevésbé ízletes a többihez képest. Ezen a területen az egyik labeo faj ikrája is csemege, amelyet sütve fogyasztanak, vagy egy sült tökfélének a töltelékeként.

Az Egyesült Királyságban fogyasztott "puha ikra" valójában haltej. Bár nem túlságosan népszerű, a heringikra is kapható sok brit bevásárlóközpontban. Tőkehalikrát is vehetünk sok halételeket árusító boltban, főként London környékén. A nagyobb üzletekben többféle konzerv ikrát is árulnak.

§ Jacquin-ikravirág (Arabis soyeri subsp. subcoriacea) – Ikra: csn

A keresztesvirágúak (Brassicales) rendjébe, ezen belül a káposztafélék (Brassicaceae) családjába tartozó Arabis soyeri alfaja.

A Jacquin-ikravirág elterjedési területe az Alpok, a Pireneusok és a Kárpátok. A Jacquin-ikravirág 10-30 centiméter magas, felálló, egyszerű szárú, kopasz, évelő növény, fényes zöld levelekkel. A tőlevelek csokrot alkotnak, alakjuk hosszúkás fordított tojásdad, ép szélűek vagy gyengén fogazottak, nyélbe keskenyedők. A szárlevelek számosak (5-12), tojás alakúak vagy hosszúkásak, félig szárölelők, szélük részben aprón fogazott. A négy szirmú, fehér virágok 3-5 milliméter hosszú kocsányokon tömött, ernyőszerű fürtben helyezkednek el. A szirom 6-7 milliméter hosszú, keskeny, lapát alakú. A csészelevelek száma 4, hosszúságuk 3-4 milliméter, felállók, tojásdadok, csúcsuk lilásvörös befuttatású. A becő 30-50 milliméter hosszú és 2,5 milliméter széles, nyeles. A terméses szár megnyúlt.

A Jacquin-ikravirág az alhavasi és a havasi övben 2800 Méter magasságig él, patakok partján, forráskifolyóknál, meszes talajokon. A virágzási ideje június–szeptember között van.

§ Ilang-ilang-olaj (ylang-ylang-olaj) (Cananga odorata) – Ilang: lk

Az ilang-ilang (ylang-ylang) illóolaja. Afrodiziákum, antiszeptikus, nyugtató.

Kezelhető vele: álmatlanság, depresszió, fejfájás, impotencia, menstruációs zavarok, magas vérnyomás.

Alkalmazása párologtatás, fürdő, bedörzsölés, illatszer. Keverhető jázminnal, szantállal. nem alkalmazható alacsony vérnyomás esetén.

Az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet az étrend-kiegészítőkben alkalmazásra nem javasolt növények közé sorolta, a növény rákkeltő hatása és a biztonságos alkalmazásra vonatkozó adatok hiánya miatt.

§ Halvány imolaálszú (Lasioderma redtenbacheri) – Imola: lk

A nagy testű holyvák közül a talajcsapdákban kora tavasszal és ősszel a vörösszárnyú holyva (Ocypus fulvipennis) és a fekete holyva (Ocypus nitens) a leggyakoribb, nyáron pedig a trágyatúró holyva (Platydracus stercorarius). Főleg ősszel jelentkezett a talajcsapdákban a nagybunkós estbogár (Colon clavigerum). A sas-hegyi gyepekben is előfordulnak olyan bogárfajok, amelyek egyaránt jellemzőek a hegyvidéki délies fátlan hegyoldalakra és a síksági homokpusztákra. Az egyik leggyakoribb közülük a pusztai porva (Phradonoma villosulum), amelynek imágói néha tömegesen lepik el a virágzatokat, főleg a kutyatejekét. Hasonló elterjedésű és szintén gyakori az egyszínű szerecsenkata (Parexochomus nigromaculatus), a közönséges kénbogár (Cteniopus sulphureus) és a halvány imolaálszú (Lasioderma redtenbacheri). Jóval ritkább, az országban csak néhány helyről ismert a pusztai imolaálszú (Lasioderma obscurum. A magyar szegfű (Dianthus pontederae) gyökerében fejlődik a sávos gyalogdíszbogár (Sphenoptera substriata). A pusztai laposfutó (Cymindis scapularis), a nagy bársonyfutó (Parophonus hirsutulus), a nagy pajzsosfutonc (Licinus cassideus), valamint a fürge homokfutó (Masoreus wetterhallii) a hegyvidéki gyepek és a homokpuszták közös futóbogarai.

Továbbá:

Imolacincér (Cortodera holosericea) – Elterjedt Délkelet-Európában. Lárvája a tarka imola (Centaurea triumfettii) gyökerében fejlődik (KOVÁCS és mtsai 2000), és valószínűleg más imolafajokban is. Magyarországon a száraz, meleg hegyoldalak lakója, helyenként – például a Budai-hegységben – gyakori. A Sas-hegyről több példánya ismeretes.

§ Réti imola (Centaurea jacea) – Imola: lk

A 20. század elején piros imola néven is említették. Észak-Ázsiában, a Kaukázusban és Európa nagy részén elterjedt. A kontinentális Európában szinte mindenütt előfordul, így például Magyarországon gyakori növényfaj, a Mediterráneumban azonban ritkább. Írországban nem, Angliában viszont honos.

Változatos megjelenésű lágyszárú, magassága 10 cm-től akár 1,5 m-ig is terjedhet. Évelő növény, elágazó gyöktörzsével vészeli át a telet. Rendszerint felálló, esetenként felemelkedő, szögletes, erős, kórós Szára egyes példányoknál felül elágazik, ágas, másoknál el nem ágazó, egyszerű. Fészekvirágzatai a hajtás, illetve a kevés ág végén állnak, általában magánosan, a virágok júniustól októberig, helyenként novemberig nyílnak. A réti imola fészekvirágzatait gyakran látogatják meg rovarok.

Levelei kopaszak vagy érdesek, s a száron, illetve az ágakon egészen a virágzatok alapjáig megjelennek, váltakozó állásúak. Az alsó levelek nyelesek, lemezük széles-lándzsás, esetleg elliptikus vagy tojásdad alakú, a nyél felé elkeskenyedő, lehetnek teljesen épek vagy a levélváll közelében szárnyasan osztottak, a szélük ép vagy fogas, a csúcsuk tompa vagy alig hegyes. A középső és felső levelek ülők, lemezeik keskeny-lándzsás alakúak, de lehetnek kissé tojásdadok is, sosem tagoltak, csúcsuk hegyes.

A fészekvirágzat tojásdad-gömbded fészekörve 12–14 mm átmérőjű, de virágzáskor a kinyílt virágokkal 2–6 cm átmérőjű fészek jön létre. A fészekörv pikkelyei (a fészekpikkelyek) zöld színűek, felső részükön száraz, sötét- vagy halványbarna színű, 4 mm-nél nem nagyobb függelékkel díszítettek, s annyira fedelékesen helyezkednek el egymáshoz képest, hogy szinte csak a barna színű függelékek láthatók a fészekörvön. A belső fészekpikkelyek függelékei laposak, kerekdedek, hártyásak, épek vagy fogasak, és jól elkülönülnek a pikkelytől, a külső fészekpikkelyek függelékei pedig vagy szabálytalan nyalábokra hasadozottak vagy – a subsp. subjacea (Beck.) Hyl. alfaj esetén – szabályosan rojtosak.

A fészekben sugárvirágok nem, hanem csak csöves virágok fordulnak elő, melyek aktinomorfak, forrt szirmúak és 5 cimpájúak az 5 bíbor, bíborlila, bíborvörös, vagy ritkán fehér színű sziromlevél összenövése miatt. A virágzat peremén levő virágok a belsőknél feltűnően nagyobbak (úgynevezett sugárzók), s ugyan meddők, de jelentős a szerepük a rovarok csalogatásában. A belső virágok az összeforrt sziromleveleken kívül az alsó állású magházzal és az azt körülvevő 5, érintéssel mozgásra ingerelhető porzólevéllel rendelkeznek. A portokok a fehér bibeszál körül csővé nőttek össze, s amikor a fészken mozgó rovar a porzószálhoz hozzáér, akkor a portokcsőből kilövell a virágpor, s a rovar testére tapad. Szürke vagy világosbarna színű, fényes kaszattermései legfeljebb 3 mm hosszúak és nincs bóbitájuk.

Megjelenésében hasonló a vastövű imolához (Centaurea scabiosa subsp. scabiosa), amelynek azonban a levelei szárnyasan szeldeltek.

A síksági vidékektől egészen az 1900 m-es tengerszint feletti magasságig, azaz alhavasi területekig megjelenik a napos helyeken. A félszáraz, illetve a váltakozva nedves és száraz, tápanyagban gazdag, humuszos, inkább lúgos kémhatású, meszes talajú területeken gyakori. Jobban kedveli a mélyebb rétegű, agyagos, vályogos talajokat, a nagyobb homoktartalmú és a tőzegtalajokon ritkább. Réteken, legelőkön, sovány gyepekben, törmelékes helyeken (pl. utak mentén, töltésekben), másodlagos gyepekben gyakori, de előfordul cserjésekben, száraz tölgyesek peremén, valamint mocsár- és lápréteken is.

Magyarországon elsősorban a Magyar-középhegységben és a Dunántúl dombságain gyakori, az alföldeken ritkább ugyan, de szórványosan jelen van az Alföldön (például a Duna- és a Dráva-völgyben, a Nyírségben, a Tisza mentén) és a Kisalföldön.

Általában többedmagával nő, tömeges elszaporodásával (főleg az egyszer kaszált hegyi réteken) kiszorítja a gyepképző növényeket, így a legelőkön, szénatermő területeken gyomnövényként tartják számon. Ráadásul a legelő

Patások általában nem kedvelik kemény, kevés tápanyagot nyújtó szára és viszonylag magas cseranyag-tartalma miatt, ezért a lelegelt legelőkön visszamarad.

A rovarok, így a méhek is kedvelik, jó méhlegelőt nyújt.

§ Imolya – tudományos neve: élesmosófű – Chrysopogon gryllus) – Imolya: csn

Súrolókefébe való erős gyökérszálú pázsitfű; Chrysopogon gryllus.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában szerepel az élesmosó. A növény fölhasználására utaló elnevezés, akár mosófű, sikárfű hasonneve. Faedényeket mosogattak vele. Az élesmosó az ÚMTsz. értelmezése szerint erős szálú növényből (pl. cirokból) készült, közepén összekötött mosogatóeszköz. Szintén gyökérszálaira utal a növény német Goldbartgras, azaz ’aranyszakállfű’ elnevezése, melynek mintája a tudományos Chrysopogon [&lt; görög chryszosz ’arany’ (&lt; asszír hurasu, héber haruz ’ua.’,arameus hara ’sárga’); pogon ’szakáll’]. Az élesmosófű társneve a csigavérfű, csigavérszínű Pollini-füve (R. 1893: Pallas), élesfű, imla, imolya és a rókahátúfű (R. 1911: Nsz.; N. Herman: Balaton-mellék). Egyik morfológiai bélyegén, színbéli hasonlóságon alapul ez utóbbi neve; a rókához vöröses virágzata miatt hasonlítják.

A pázsitfüvek családjába tartozó nemzetség egyetlen magyarországi faja. Elsősorban a Duna–Tisza közén gyakori. Erős, kissé fásodó gyökérzetű, magas, karcsú évelő növény. Levelei ritkás szőrűek. Igazi melegkedvelő sztyeppnövény, lösz- és homokpusztákon vagy száraz lejtőkön magas füvű gyepet alkot.

Debrecen környékén a szegény asszonyok és gyerekek a gyökereit kihúzták, s a héjától megtisztították. A sárga fás gyökereket csomóba kötözve árulták. Hosszú

gyökérszálai ugyanakkor fonásra, kötélnek, kefének is felhasználható.

§ Indri (Indri indri) – Indri: csn

Az ugrómakifélék (Indridae) családjába tartozó Indri nem egyetlen faja.

Madagaszkáron honos. Hegyi esőerdőkben él az 1800 méteres tengerszint feletti magasságig. Elterjedési területe mindig is szűk volt. Madagaszkár szigetén egy kis, keleti parti sávban éltek az északi Antogil-öböl és a déli Mangoro-folyó között. A fokozódó erdőirtások miatt sok helyről eltűnt, ma már csak három rezervátumban fordul elő.

Testhossza 64–72 cm, farokhossza 4–5 cm, testtömege 6–9,5 kg. A legnagyobb félmajom; csonkszerű farka 8-14 csigolyát, míg más félmajmoké 20-32 csigolyát tartalmaz. A fej, a vállöv, a hát és a lábak belső oldala

fekete, a test egyéb része fehér.

Arca csupasz és fekete. Hosszú, kutyaszerű pofája van. Füle a gyapjúszerű szőrzetben rejtőzik. Végtagjai csaknen egyforma hosszúak, keze-lába nagy, hatalmas hüvelykujja és öregujja a többitől elterpeszthető, hátulsó lábujjainak tövét hártya köti össze, farka csenevész vagy középhosszú Majdnem teljesen fekete vagy teljesen fehér változatokban is előfordul. Gégezsákja a hangos kiáltások alkalmával rezonálószervként felfúvódik.

Nappal aktív faj. Fákon él, de alkalomszerűen lemászik a talajra is. Territóriumokat alakít ki, amelyeket mindkét ivar megjelöl az áll, valamint a here és a végbél környékén lévő mirigyek, illetve a hüvelymirigyek váladékával. Mint a leghangosabb félmajom, erős hangját is - amelyet a gégezsák rezonálása

tovább erősít - territóriuma elhatárolásához használja. Társas életformájára a monogámia jellemző, de kis, 5-6 állatból álló, családi közösségek is létrejönnek.

A csoport- és családi kapcsolatok felismerése a szaglás útján történik.

Levelekből, rügyekből, virágokból, magvakból és gyümölcsökbőlálló, tisztán növényi táplálékát a fákon keresi. A fiatal állatok ellenségei közé tartozik a Fossza és a nagy ragadozó madarak.

Az ellenség közeledtét minden indri hangos kiáltással jelzi, a talajon lévő ragadozók esetében valószínűleg más kiáltást használ, mint a ragadozó madaraknál.

Az indrik szaporodásuk során udvarlási magatartásformát valószínűleg nem tanúsítanak, a párzásnál a hím hátulról lovagolja meg a nőstényt. Mintegy öt hónapos vemhességi idő után egy majdnem fekete utód születik, amelynek a fehér mintázata csak később fejlődik ki. Az anya az utódot először a hasán, majd hat hónap után a hátán hordja, és kilenc hónapig szoptatja.

Az indrit a kipusztulás veszélyezteti, mivel az ember tönkreteszi az élőhelyét.

Hosszú ideig az indrik Madagaszkáron szent állatnak számítottak, mert a lakosság azt hitte, hogy az emberek haláluk után indrikké változnak. Azonban a fokozódó emberi népesség miatt az otthonául szolgáló erdőket kezdték felégetni, hogy helyet biztosítsanak a szántóföldeknek. Az indri nem képes alkalmazkodni, a felhagyott szántóföldek után felnövő másodlagos erdőkben és bozótosokban nem képes megélni. Emiatt az indrik élettere fokozatosan szűkül.

Különleges táplálkozási igényei és csekély stressztűrő képessége miatt az indrit fogságban tartani alig lehetséges. Máig egyedül a madagaszkári antananarivói Állatkertben sikerült indriket tartani, de ott is csak azért, mert kedvenc táplálékukat kaphatták. Korábban próbáltak eljuttatni egyedeket nyugat-európai és amerikai állatkertekbe is, de egy sem élte túl az utat. Jelenleg csekély létszáma miatt nem is próbálkoznak újból, hogy kivigyenek indriket az országból. Az indrik megmentésének egyedüli útja, ha sikerül elegendő védett területet biztosítani számukra őshazájukban, ahol fennmaradhatnak.

§ Tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi) – Invola: csn

Az erdélyi, vagy még korábban kárpáti ingolának nevezett, külsőleg angolnára emlékeztető hal a Kárpát-medencének bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki. Tömeges előfordulása esetén korábban károkozónak tekintették, mivel élősködő életmódja miatt a pisztrángtelepeken okozott kellemetlenséget az üzemeltetőknek. Napjainkra ez a veszély teljesen elmúlt, hiszen állományszáma jelentős mértékben lecsökkent, és ritkasága miatt védettséget élvez.

Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Ukrajna és Magyarország területén honos. A Tisza felső szakaszának vízrendszerében alakult ki a Sajó, a Hernád, a Bodrog a Felső-Tisza, a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszeréhez tartozó folyóvizek például a Cserna felső szakaszain. Magyarországon a Tisza, a Bódva, a Jósva, a Ménes-patak, a Hernád, a Tolcsva-patak és a Kemence-patak az élőhelye. Előfordulása azt is jelenti, hogy élősködő életmódja miatt ott számíthatunk rá, ahol a gazdaegyedként számításba jöhető sebes pisztráng, botos kölönte, cifra kölönte, nyúldomolykó, pénzes pér, a márna és balin is megtalálható.

A halakra tapad, ezért esetleg a folyószakaszok alsóbb részeibe is eljuthat a gazdaállat révén, de ivarszerveik teljes kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások felső szakaszaira. Korábban jelentős állománya meggyérült, és ezért lett védett, hiszen napjainkban már csak ritkán előforduló halfaj. Fokozottan védett fajként, szerepel a Berni Konvenció III. és az Élőhelyvédelmi Irányelv II. függelékében. Eszmei értékeként 250 000 forintot állapítottak meg.

Közeli rokonához a dunai ingolához hasonlít a legjobban, de megkülönböztethető tőle amiatt, hogy annak alsó ajaklemezén elhelyezkedő fogak tompák, és számuk 8-12 helyett kevesebb, 6-10 darab. A száj felső részén kevesebb a sort alkotó sertefoga, és a belső sorban állók lényegesebben nagyobbak is.

Az angolna fiatalabb egyedei is hasonlítanak hozzá, de jól látható különbség, hogy az angolnának állkapcsa és mellúszója is van. A faj azonosításához és a hasonló fajoktól történő megkülönböztetéséhez általában kifejlett példányait célszerű vizsgálni.

Vékony, megnyúlt, hengeres teste miatt a férgekhez hasonlít, de úszói igazolják, hogy a halak közé tartozik. Kifejlett példányainak testhossza 18-30 centiméter között mozog. A felső állkapcsi lemez széles, mindkét oldalon egy-egy foggal. Az alsó állkapcsi lemezen 6-10 fog ül. A szájkorong hegyes, belső és külső részén, körkörösen rendeződött 8-11 sort alkotó ajakfogakkal szegett. Az elülső nyelvlemezen nincs középső beszögellés, elülső peremén 13 fog ül, közülük a legnagyobb megnagyobbodott és szélesebb a többinél. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeké azonban tompul. A két hátúszó mindig külön helyezkedik el. A teste közepe környékén a legvastagabb. A kifejlett állatok hátoldala a sötétbarnától a hamuszürkéig változik, hasoldaluk fehéres és a két hátúszó, valamint a farok- és farkalatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze. A teste mindkét oldalán hét kopoltyúrés sorakozik. Nincsenek páros úszói és teste csupasz, pikkelytelen.

Lárvaállapotban szerves törmeléket, detrituszt fogyaszt, míg a kifejlett példányok paraziták. A kifejlett állat szívótölcsérré alakult szájával halakra rögzíti magát, fogazott nyelvével sebet ejt rajtuk, majd a felkapart húst, testnedveket és vért felszívja. Étrendjében szerepel még a vízbe került emlősök és madarak tetemei is, ezért hozzájárul a víz tisztításához és így valamelyest kompenzál a kimart sebek miatti halpusztulásokért.

A tiszai ingola helyhez kötött (nem vándorló) édesvízi a víz tisztaságára rendkívül érzékeny halfaj, elsősorban a márnás és pisztrángos hegyi patakokban él. Az ingolalárvák a folyók pangó vizű részein 4-5 évig az iszapba ásva, férgek módjára élnek. A lárvákból metamorfózis útján augusztus–szeptemberben fejlődnek ki. Életciklusa egy hosszabb lárva és egy rövidebb imaginális életszakaszból áll. Várható élettartama 71-88 hónap közé tehető.

A tiszai ingola március–májusban elárasztott kavicszátonyokon ívik, a megtermékenyített ikrákból kikelő lárvák csendes vizű folyóöblökben fejlődnek. Csoportosan ívnak és érdekesség, hogy a megtermékenyítés válogatott párok között megy végbe. Az egyedenként lerakott ikrák száma 8000 körülire tehető. Ívás után is tovább élnek, így akár többször is szaporodhatnak életük során.

§ Közönséges irhabogár (Trox sabulosus) – Irha: csn

irhabogárfélék - Trogidae

Trox cadaverinus nagy irhabogár.

Trox eversmannii homoki irhabogár.

Trox hispidus niger gömböc irhabogár.

Trox perrisii fészeklakó irhabogár.

Trox sabulosus közönséges irhabogár.

Trox scaber rövidsörtés irhabogár.

Továbbá:

Az irhabogarak (Trogidae) általában kistermetű, tojásdad alakú, felül erősen domború, alul teljesen lapos, fekete bogarak. Legnagyobb méretű fajuk Ausztráliában él. Fontos határozóbélyegük az előtor kiemelkedő és bemélyedő elemekből álló vésete. Szárnyfedőiken a legtöbb esetben sorokban elhelyezkedő szemölcsök, pikkelyszerű szőrök és szőrcsomók vannak, ezeket azonban gyakran elfedi a felület egyenetlenségeibe tapadó talaj és törmelék.

Szemük ép, nem bemetszett, lábaik karcsúak, karmaik erősek.

Az irhabogarak lárvái és imágói elpusztult állatok maradványain (száraz dögön, inas csontokon, bőrökön) illetve ragadozó madarak köpetein, ragadozó és dögevő emlősök ürülékén élnek, amelyek szintén állati maradványokat tartalmaznak. A tetemeket megszálló, azok lebontásában részt vevő rovarok sorában az utolsók között érkeznek. A lárvák ragadozó és

dögevő madarak és emlősök fészkében vagy a tetemeken fejlődnek; amikor nem táplálkoznak, az aljzatba készített függőleges járatokba húzódnak vissza. A kifejlett bogarak általában alkonyatkor és éjszaka aktívak.

A család fajai Antarktika kivételével az összes kontinensen élnek. Ma nagyjából 300 faj ismert, amelyeket 3 genuszba (Trox Fabricius, 1775, Omorgus Erichson, 1847 és Polynoncus Burmeister, 1876) sorolnak. Európában BARAUD (1992) szerint 17 faj fordul elő. A 6 magyarországi faj a Trox Fabricius, 1777 genuszba tartozik; ENDRŐDI (1956) munkája alapján könnyen meghatározhatók.

§ Bronzfényű iringó-földibolha (Dibolia timida (Illiger, 1807) – Iringó: lk

Sas-hegy, 2008.VII.20., MerkO. és Grabant A.

A földibolha-fajok a káposztafélékben kora tavasztól meleg időjárás esetén jelentős károkat okozhatnak, ha a kártételt követően nedves az időjárás, mert a rágásoknál rothadás indul el. Kárképük a szitaszerűen átlyuggatott levelek. A nagy káposztabolha a káposzta levelére rakja a tojásait, a kikelő lárvák nyáron aknát készítenek a levelekbe.

Más fajok tojásaikat a talajra, vagy a növény gyökérnyaki részére rakják, ahol a kikelő lárvák szintén járatokat rágnak. Legveszedelmesebbek a fiatal, fejlődő palántákra, ezért csak jól fejlett palántákat ültessünk ki, jól előkészített talajba. A kicsipkézett leveleket távolítsuk el, és ritkítsuk meg a növényállományt.

Riasztónövénye a fokhagyma, fehérüröm, mentafélék. A bolhák nem tűrik az ürömfű és a varádics szagát, ezért heti rendszerességgel öntözzük meg a növényeket ezek vízzel hígított kivonatával. A zsázsa szintén riasztó hatású a földibolhákra, de a reteknél ezt a növényt inkább kerüljük, mert ízét nagyon csípőssé teszi. Növénytársításként a káposztafélék közé salátát, vagy spenótot vethetünk. A növényeket, és körülöttük a talajt fahamuval szórjuk meg, ugyanis a földibolhák a fahamu fehér színét és lúgos kémhatását nem kedvelik, ezért gyorsan elhagyják a területet. Használhatunk ellenük természetes piretrin készítményeket is. Sárga ragadós lappal gyéríthetők, és előre is jelezhetők. Hetenként öntözzük, mert a földibolhák az alacsony páratartalmat kedvelik. A talajt tartsuk nedvesen és mulcsozzuk. A palántákat és a talajt szórjuk meg zeolittal. Minden nap ragasztócsíkot húzzunk ki a sorok közé délben, mert ilyenkor a legaktívabbak a bolhák. Tárkonylevet találtak hatásosnak ellenük.

Vegyünk egy 60×40 cm-es műanyag dobozt, aminek a mélysége 15 cm. A színe lényegtelen, de ne legyen fekete, mert a ráugráló rovarokat nehezebb észrevenni. A doboz belsejét kenjük meg mézzel, és függőlegesen tartsuk a káposztához, majd üssünk egyet a káposztára a dobozzal szemben levő oldalon, és a rajta levő bolhák a mézzel megkent felületre ugranak, abba tapadnak. A mézet időnként újra kell kenni egy ecsettel. Ez utóbbihoz hasonló módszer, amikor a növények felett kb. 2-3 cm magasságba csak egy nyélen lévő lapot húznak el, aminek az alsó felülete ragacsos, és ebbe ugrálnak bele a rovarok.

§ Mezei iringó (Eryngium campestre) – Iringó: csn

További magyar nevei: szamárkóró, ördögszekér, ördögkeringő, ördögnadrág, ördögrakolya, macskatövis, iringófű, szamártövis, szúnyogtövis.

A mezei iringó elterjedési területe Közép- és Dél-Európa, nyugaton Észak-Németországig, Franciaországig és Dél-Angliáig. De megtalálható Szíriában, Törökországban, a Kaukázusban és Afrika északi részén is, Marokkótól Egyiptomig.

A mezei iringó tüskés levelei és fejecskeszerű virágzatai miatt bogáncshoz hasonlít. A 20–60, néha 100 centiméter magas, merev, dúsan ágas, évelő növény néhány társával együtt valóban eltér a szokásos zellerféléktől.

A hajtások világos szürkés- vagy sárgászöld színűek. Az első levelek tagolatlanok, a többiek tenyeresen kétszer tövig szeldeltek, a szeletek a levélgerincen szélesen lefutnak, szélük tüskésen fogas. Az alsó levelek nyelesek, a felsők szárnyölelők. A tömött, gömbölyded, fehéres-zöld ernyővirágzatokat ugyancsak tüskés, merev, szálas, lándzsás gallérlevelek veszik körül. A Termést fehér, hártyás pikkelyek borítják.

A mezei iringó száraz gyepekben, legelőkön, homok- és Löszpusztákon nő, száraz, laza, meleg, meszes talajokon. Virágzási ideje júliustól szeptember végéig tart. Ősszel az egész növény leszakad a tövéről, és a Széltől hajtva mint „ördögszekér” terjed tova. Ironikus értelmű Német nevét („férfihűség”) is ide-oda sodródó-guruló terméses hajtásegyüttesei sugallták. „Futóbogáncsnak” is nevezik. A száraz termőhelyekhez való alkalmazkodásra Vallanak gyökerei,

amelyek két méter mélyre lehatolnak, valamint a bőrnemű levelek.

Népies neve: ballangó.

Szaponintartalma miatt gyógynövényként használják.

§ Írisz – tudományos neve: nőszirom - (Iris) – Írisz: lk

200-300 faj tartozik ide. A tudományos nevét a Szivárvány görög nevéről kapta, az ide tartozó virágok sokféle színváltozatára utalva. A köznyelvben az írisz (a Szem szivárványhártyája mellett) a nemzetségen kívül néhány más, a Nősziromféléken belül közel álló nemzetség növényeire is utalhat.

Egyes leírások az Iris nemzetséghez csatolják a Belamcanda, Hermodactylus, Neomarica és Pardanthopsis nemzetségeket is.

Csak szűk körben terjedt el az északi mérsékelt égövön. Élőhelye figyelemre méltóan változatos, a hideg és hegyi régióktól Európa füves lejtőiig, rétségeiig és folyópartjaiig, a Közel-Kelettől Észak-Afrikán át, egészen Észak-Amerikáig terjed.

Az íriszek évelő növények, amelyek gyöktörzsekkel (gyöktörzses íriszek), vagy szárazabb éghajlatokon hagymákkal (hagymás íriszek) élik túl a telet. Hosszú, egyenes, virágzó szárakkal rendelkeznek. Ezek lehetnek egyszerűek vagy elágazóak, tömörek vagy üregesek, és laposak vagy körkörös keresztmetszetűek. A gyöktörzses fajoknak általában van 3-10 tőálló, kard alakú levelük, a hagymás fajoknak hengeres alakú tőleveleik vannak.

Magyarországon őshonos fajok.

Pázsitos nőszirom (Iris graminea) Védett.

Korcs nőszirom (Iris spuria) Védett.

Szibériai nőszirom (Iris sibirica) Védett.

Sárga nőszirom (Iris pseudocorus)

Homoki nőszirom (Iris humilis) Védett.

Apró nőszirom (Iris pumila) Védett.

Magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica) Fokozottan védett!

Tarka nőszirom (Iris variegata) Védett.

Kertekben ültetett fajok:

Dalmát nőszirom (Iris pallida)

Kerti nőszirom (Iris × germanica)

Török nőszirom (Iris danfordiae)

Recéshagymájú nőszirom (Iris reticulata)

Iris reichenbachii

§ Ivola – tudományos neve: viola – (Mathiola incana) - Ivola: lk

viola Jelentése:

1. illatos, lila, rózsaszín vagy fehér virágú kerti növény; Mathiola incana.

2. N. ibolya, árvácska.

A név a Besztercei (1395 k.: „Víola: viola”), majd a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) már felbukkan. A XVI. században ivola és ivolya alakban szerepel. Tartalmazza Murmelius szótára (1533) is. Ezután megtalálható Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.), Calepinus szótárában (1585), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) és Péchy Lukács könyvében (1591). Olvasható Verancsics Faustus Dictionariumában (1595) és Zrínyi Miklós Fantasia poetica című művében (1651). Lippay János (1664), Nadányi János (1669) és Pápai Páriz

Ferenc (1690) szintén említik. Csapó Józsefnél (1775) ivolya.

A valószínűleg a görög ion szóból alakult latin Viola az ibolya neve; a régiek violának neveztek minden olyan növényt, amelynek illata azonos az ibolyáéval.

Így a latin név nemcsak a szagos ibolyára, hanem az árvácskára és csokros violára is vonatkozott. A középkor szintén viola néven ismerte az ibolyát, de

a szó már ekkor kezdett különféleképpen elváltozni a nyelvekben, míg végül az újkorban kialakult – a családnevekben is igen gyakori – szláv fiola, a francia

Violette, a német Viole, olasz viola. Az elnevezések terén Linné teremtett rendet, aki a keresztesvirágúak családjába tartozó violát Mathiola néven sorolta

be, a viola nevet pedig megtartotta az ibolyafajok és az árvácskafélék jelölésére.

A nemzetség Mathiola neve az olasz orvos és botanikus, Pietro Andrea Mattioli, latinul Andreas Matthiolus (1500–1577) nevét őrzi, aki II. Maximilian császár

orvosa volt. Nagy hírnévre tett szert az 1544-ben napvilágot látott Dioszkuridész-műhöz írt kommentárjaival; a mű 1744-ig hatvan kiadást ért meg. 1563-ban jelent meg saját füveskönyve. Róla nevezték el a nyakperecfüvet is: Cortusa matthioli L.

A német Veilchen elnevezés alapján jöhetett létre a sárga viola népnyelvi fajtlinka, illetve jajlinka neve. Brassai Sámuelnél jajlinka, a Magyar Fűvész

Könyvben (1807: MFűvK.) fajtlinka; a népnyelvben szagos repcsény, pallérviola,mentsvirág, viloja néven ismeretes ez a népdalainkban is igen gyakran szereplő virág. Erdélyben egyetlen krizbai adattól (lafkó) eltekintve a kiskertekben illatozó virág neve mindenütt viola, illetve ennek valamely ikerítéses (vijolla), hangátvetéses (viloja), a-zó (vijala) hangalakváltozata. Megkülönböztető jelzőt kapott a patkonca viola (N. Szásznyíresen fattyú, Ágyán szimpla viola, Bukovinában, Tacson, Zetelakán, Lövétén és a moldvai Pusztinán, Diószegen, valamint Menaságon és Székelyzsomboron bakviola, Csíkjenőfalván sima viola, néhol vadviola és nyári viola), illetve a csokros viola (N. a bánsági nyelvjárásokban dupla viola, Lozsádon tejes viola, Torockón rózsás viola, Menaságon nőstény viola, Bélfenyéren tömött viola, Máramarosban rétes viola). A Szigetközben fejgó, szejgó, aranymáz, sárga vijola, viloja. A fejgó nyilván német

eredetű: Veilchen, Veilgelein ’ibolya, viola’.

Theophrasztosz botanikájában a fehér viola a leucoion nevet viseli. Erről írja Lippay, hogy „Leucoium, nyári viola, szederjes, meggyszínű, fehér, pettyegetett”.

Ez ma a tudományban a Mathiola incana, magyar neve csokros viola vagy csak egyszerűen viola. Illata azonos az ibolyáéval. Plinius még bíbor, sárga, fehér,

vad és kerti, tengeri violákat különböztet meg. A XVI. században egyaránt kedvelt virág volt az ibolya és a viola. Akkoriban az ibolyát márciusi viola

néven különböztették meg, mégpedig virágzási ideje alapján.

§ Izabella vagy Eperszőlő – Izabella: lk

Egy régi direkt termő, áthatóan labruska (rókaszőlő) ízű és illatú szőlőfajta, amely az Amerikában őshonos, vadon termő Vitis labrusca és az európai Vitis vinifera egyik ismeretlen ágának hibrid fajtája. Amikor az Izabella bekerült Európába, vele együtt megjelent a filoxéra is. Az Izabellából készült must magas pektintartalma miatt a bor erjedése közben túl sok mérgező metanol képződik. Telepítése, pótlásra való felhasználása Magyarországon évtizedek óta tilos, az érvényes Bortörvény rendelkezése alapján tőkéit 2000 végéig ki kellett vágni. Hazánkban kizárólag kiskerti termesztésben találkozunk vele. Csemegeszőlőként fogyasztható és a családi borászatokban nem ütközik jogszabályba.

Az Izabella fajta előállítása az amerikai William R. Prince szőlőnemesítő nevéhez fűződik, aki a keresztezendő szőlőtőkéket a dél-karolinai Isabella Gibbstől kapta, majd az új fajtát az asszonyról nevezte el 1816-ban. Az Izabella fajta hamar, 1820-ban Európába került, elsőként Franciaországban, majd az elzászi szőlősgazda Baumann fivérek közvetítésével Németországban terjedt el.

A fajta mai ültetvényeit világszerte 70 000 hektárra becsülik, amelynek közel egynegyede Brazíliában terem. További jelentős termőterületei Amerikában (Dél-Karolina, Delaware, Virginia) és az egykori Szovjetunió utódállamainak területén vannak; Azerbajdzsán, Grúzia, Moldávia és Ukrajna szőlő- és bortermelő vidékein. Megtalálható még Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban és Svájcban, de általános tendenciaként Európából kiszorulóban van.

Legalább 50 hasonneve létezik, amelyek közül a legismertebbek: Alexander, Black Cape, Borgoña, Champania, Constantia, Dorchester, Framboisier, Fragola, Raisin De Cassis, Moschostaphylo, Kerkyraios, Tzortzidika, Uhudler és Isabella

Ausztriában, a mai Dél-Burgenland területén viszonylag ismert szőlőfajta. Uhudlerként ismerik, nedűjének színe a rozéhoz hasonló. Bora „olcsó lőré”, de

jól fejbe vágja az embert.

Tőkéje igen erős növekedésű, bőtermő. Fürtje közepesen nagy, laza; bogyói közepesek, sötétlilás kék színűek, gömbölyűek, nyálkás húsúak, vastag héjúak. Október elején érik, fagytűrő, rothadásnak és gombabetegségeknek ellenáll.

Bora erős, jellegzetes labruska ízű asztali vörös-, illetve rövid erjesztéssel könnyebb rozébor.

§ Izsóp (Hyssopus) – Izsóp: csn

Kis-Ázsia és a Földközi-tenger partvidékének kopár, sziklás lejtőin van az őshazája. Innen terjedt el egész Európába.

Az ajakosak családjába tartozó növényt már az ókorban is ismerték, népszerűségének csúcsát a középkorban érte el, amikor szinte minden vár körül megtalálható volt. Termesztése napjainkban ismét felfelé ível. A négy legfontosabb alfaja közül Közép-Európában a majdnem kopasz (Hyssopus ssp. officinalis) és az erősen szőrös (Hyssopus ssp. canescens) ismert. Nálunk helyenként termesztett, de vadon is megtalálható évelő félcserje. Gyökere és gyökértörzse karószerű. Gyökere erősen elágazó, mélyre törő, nagy talajréteget sző át. Gyökérnyaka többfejű, melyből több szárat is fejleszt. Szára egyenes, általában mereven felálló, a tövétől kezdve fásodik, felfelé fokozatosan csökken a fásodás mértéke. A szára a család sok fajához hasonlóan szögletesen négyoldalú. 50–70 cm magasságot ér el, csak a felső részében marad zöldes lágy szárú, végig gyéren szőrös.

Levelei keresztben átellenesen állnak, ép szélűek, fénylő, sötétzöldek. A levelek szálasak, lándzsásak, csúcsuk kissé lefelé hajlik. Egy-egy levélörvből 2-3 levélpár is kiindulhat. A levelek válla fokozatosan elkeskenyedve nyélre futó. A levélnyél rövid, a szárcsúcshoz közel hiányzik, tehát a fiatal levelek ülők. A levelek felszínén és fonákján mélyen besüllyedő olajmirigyek találhatók. Virágzata 7-9 virágból álló, álörvökből összetett egyoldalú álfüzér. A virágkocsány igen rövid, ezért sokszor tűnnek a virágok ülőknek. Hengeres csészéjük 15 erű és 5 csaknem teljesen egy fonna fogú. A kétajkú párta kék (f.

cyaneus), kéthasábú, az alsó ajak háromkaréjú, a középső karéj hosszabb, mint a felálló oldalkaréjok. Négy porzója közül kettő-kettő tartozik össze. Két

termőlevél összenövéséből jön létre a felső állású termő. Hegyes csúcsú makkocska termése a maradó csészében foglal helyet. Alakja hosszúkás tojásdad, színe sötétbarna, fénytelen.

Közepesen melegigényes növény. A magok csírázásához 5-6 °C-os talajhőmérséklet szükséges. A növények növekedésének a 20 °C feletti hőmérséklet kedvez, ennél hűvösebb időben virágzása elhúzódik. Jó a fagytűrő képessége. Gyökerei és gyökértörzse a nálunk előforduló teleket károsodás nélkül vészeli át. Zöld, félig fásodó hajtásai mínusz 4-6 °C-on is virítanak, enyhe teleken folyamatosan szedhetők.

J fejezet; 24

§ Kerti jácint (Hyacinthus orientalis) – Jácint: fk

Másként: közönséges jácint, keleti jácint vagy a köznyelvben csak jácint. Régi nevén jószagú hiacinth.

Délnyugat-Ázsiában, Törökország déli és középső területein, Északnyugat-Szíriában és Libanonban őshonos.

Hagymás növény, hagymájának átmérője 3–7 cm. Levelei szálasak, 15–35 cm hosszúak és 1–3 cm szélesek, puha, nedvdús szerkezetűek, alapi helyzetben, örvösen növők. A virágot hajtó szár 20–35 cm (néha 45 cm) magasra nő, füzér Virágzatán 2-50 illatos, lila virág található csöves, hatszirmú lepellel.

A kerti jácintot régóta termesztik dísznövényként. Kezdetben a mediterráneumban, később Franciaországban (parfümök előállítása céljából), Hollandiában (a fő termőhelye) és más területeken termesztették.

Virágait kora tavasszal hozza. A napsütéses vagy kissé árnyékos helyeket, a jó vízelvezetésű de nem száraz talajt kedveli. Szüksége van a téli pihenési időszakra, ezért nem terem meg a túl enyhe időjárású helyeken. Illatos, ragyogó színű virágaiért termesztik. Több mint 2000 fajtáját tenyésztették ki és nevezték el, a nemesített virágok színe kék, fehér, halványsárga, rózsaszín, vörös vagy lila lehet. A legtöbb nemesített változat füzérvirágzatában sűrűbben állnak a virágok mint a vad fajtáknál, 40-100 vagy akár még több virág is lehet egy füzéren.

A H. orientalis toxikus alkaloidokat tartalmaz, nagy mennyiségben nem tanácsos fogyasztani. A növény hagymája azonban különösen mérgező, semmilyen körülmények között nem tanácsos elfogyasztani.

§ Jákafa (Artocarpus heterophyllus) – Jáka: csn

a rózsavirágúak (Rosales) rendjébe és az eperfafélék (Moraceae) családjába tartozó faj. Angolosan dzsekkfruit, illetve dzsekkfrút. Banglades nemzeti gyümölcse.

A jákafa eredeti előfordulási területe India, azonban betelepítették Srí Lankára, Délkelet-Ázsia számos térségébe, a Fülöp-szigetekre és Indonézia nagyobb szigeteire, valamint Kamerunba, Dél-Amerika északi felébe és a Karib-térségbe.

Nem keverendő össze a hasonló megjelenésű, de a Mályvavirágúak rendjébe tartozó duriánnal (Durio zibethinus).

A jákafára jellemző, hogy a gyümölcshús „rózsákra” szedhető, és ezekben a citromsárga rózsákban van a mag. Középen és a gyümölcsrózsák között nagyon ragacsos, tejfehér, rágógumiszerű anyag van. A jákafa termése a legnagyobb, fán termő gyümölcs a Földön. Tömege elérheti az 55 kg-ot, hossza a 90 cm-t, átmérője az 50 cm-t.

10-20 méter magas fa, amely évente akár 100-200 darab óriás gyümölcsöt is teremhet. Íze édes, a banán-őszibarack-mangó keverékéhez saját aromaanyag is társul.

§ Jakabliliom (Sprekelia formosissima) – Jakab: csn, fk

A virágos növények kifejezetten díszes, feltűnő virágaik miatt kedveltek. Ezek között vannak olyanok is, amik bár levéldísznövények, de azért virágaik is mutatósak. A virágos növények többsége sok fényt és meleget kíván, de a perzselő napot nem szeretik.

Néhány virágos növény:

Selyemmályva (Abutilon)

Csengettyűs selyemmályva (Abutilon megapotamicum)

Kerti selyemmályva (Abutilon stritum)

Érdes kutyacsalán (Acalypha hispida)

Mesevirág (Achimenes)

Sárga dzsungelharang (Allamanda cathartica)

Amarillisz (Amaryillis)

Kengurumancs (Anigozanthos)

Flamingóvirágok (Anthurium)

Ráncos sárkányfüzér (Aphelandra squarrosa)

Begónia (Begonia)

Apróvirágú begónia (Begonia minor)

Narancsvörös begónia (Begonia sutherlandii)

Könnyező szobakomló (Beloperone guttata)

3Pompás viszályvirág (Browallia speciosa)

Papucsvirág (Calceolaria spp.)

Csüngő harangvirág (Campanula isophylla)

Spanyol paprika (Capiscum annuum)

Rózsás meténg (Catharanthus roseus)

Ezüst celózia (Celosia argentea)

Cserepes krizantémok (Chrysanthemum sp.)

Csinos aranycsupor (Chrysothemis pulchella)

Bugás végzetcserje (Clerodendrum paniculatum)

Thomson-végzetcserje (Clerodendrum thomsoniae)

Szobai klívia (Clivia miniata)

Nemes klívia (Clivia nobilis)

Kurkuma (Curcuma longa)

Pompás kurkuma (Curcuma zedoaria)

Szobaciklámen (Cyclamen persicum)

Szegfű (Dianthus)

Hegyi tárnicsfű (Eustoma grandiflorum)

Kecses keserűlevélke (Exacum affine)

Frézia (Freesia)

Mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris)

Gardénia (Gardenia jasminoides)

Széleslevelű gloxínia (Gloxinia latifolia)

Skarlát vérvirág (Haemanthus coccineus)

Sokvirágú vérvirág (Haemanthus multuflorus)

Kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla)

Foltos nenyúljhozzám (Impatiens hawkeri)

Rózsaszín nenyúljhozzám (Impatiens walleriana)

Bugás mügefű (Ixora coccinea)

Húsos jakabvirág (Jacobinia carnea)

Csodás peremvirág (Kohleria amabilis)

Óriás medinilla (Medinilla magnifica)

nárcisz (Narcissus)

Korallbogyó (Nertera granadensis)

Lila csikócsillag (Nierembergia hippomanica)

Mirigyes madársóska (Oxalis adenophylla)

Háromszögletű madársóska (Oxalis triangularis)

3Vérvörös őrségvirág (Pachystachys coccinea)

Lándzsás tenyérvirág (Pentas lanceolata)

Fokföldi ólomvirág (Plumbago auricualata)

Rózsás ólomvirág (Plumbago indica)

Mirtuszlevelű pacsirtafű (Polygala myrtifolia)

Szobai kankalin (Primula obconica)

Havasszépe (Rhododendron)

rózsa (Rosa)

Lilavégzetcserje, Kék pillangóbokor[1] (Rotheca myricoides subsp. myricoides), (Clerodendrum ugandense)[2]

Afrikaiibolya (Saintpaulia)

Narancsvörös csukóka (Scutellaria costaricana)

Pericallis cruenta

Brazíliai csuporka (Sinninga speciosa)

Korallbokor (Solanum pseudocapsicum)

Jakabliliom (Sprekelia formosissima)

Ékes koszorúfutóka (Stephanotis floribunda)

Csuporgömb (Streptocarpus)

Alacsony bársonycsupor (Torenia fournieri)

Sokvirágú bíbormályva (Triplochlamys multiflora)

Tölcsérvirágok (Zantedeschia)

A jakabliliom vagy pompás aztékliliom (Sprekelia formosissima) tavasszal virágzó hagymás növény, mely az amarillisszel áll rokonságban.

Mexikó és Guatemala területén őshonos különleges virágzatú, közepes termetű virág, mely tavasz végén, nyár elején hozza nagyméretű piros virágait. Levelei szalagszerűek, a virágok szirmai szintén hosszúkás formájúak.

A jakabliliom fényigényes növény, ezért bátran ültethetjük napos helyre, de minimum világos helyet keressünk számára.

Talaj tekintetében nem kényes, a kissé savas és a semleges kémhatású talaj is megfelelő számára. Vízigénye átlagos, kismértékben öntözzük, a túlöntözéstől óvakodjunk.

A cserépbe ültetett hagymát teleltetni kell, ehhez száraz és fagymentes teleltető helyet keressünk. Márciustól kezdve megkezdhetjük újra a fokozatos öntözést.

Kivinni csak akkor szabad, ha már elmúlt a fagyveszély. Szaporítani magról és fiókhagymákkal is lehet, utóbbi gyorsabban eredményez virágzást.

§ Jákópapagáj vagy szürkepapagáj (Psittacus erithacus) – Jákó: csn, fk

Nemének a típusfaja.

Közép- és Nyugat-Afrika sík részének szubtrópusi és trópusi erdőiben

él. Az állatkereskedelem és az élőhely szűkülése miatt a madár állománya csökken.

Testhossza 33 centiméter, szárnyfesztávolsága legfeljebb 70 centiméter, míg testtömege legfeljebb 490 gramm.

Tollazata a hátán és fején sötétszürke, a hasán és a Szeme körül világosszürke. A farka élénkpiros. A felső csőrkávája egy ízület segítségével a fejtől függetlenül is mozgatható; alsó csőrkávája előre-hátra mozdítható,

így széleit a csőr felső részének keresztbordáin élesítheti. Fára mászás közben a csőr „harmadik lábként” szolgál. A lábával kiválóan tud fára mászni és a táplálékot is a csőréhez tudja vinni vele. Mindkét külső ujja hátrafelé áll, a középsők pedig előre, így markoló szerszámként tudja használni őket

Párban él, csapatosan alszik és táplálkozik. Tápláléka magokból, diókból, gyümölcsökből, virágokból és levelekből tevődik össze. Fogságban 50-80 Évet is élhet. Akár több száz szót is képes megtanulni.

Az ivarérettséget 2-4 éves korban érik el. A költési időszak a helytől és az éghajlattól függ. A fészek általában egy magas fa hasadékában vagy odvában helyezkedik el. Egy fészekaljban rendszerint 3-4 Fehér gömbölyded, fényes

Tojás van, ezeken a tojó 28-30 napig kotlik. A fiatal madarak legkésőbb 80 nap után repülnek ki.

§ Janka-liliom (Lilium jankae) – Janka: csn, lk

A liliomfélék (Liliaceae) családjába tartozó, Janka Viktor botanikusról elnevezett, aranysárga virágú, impozáns növényfaj.

A Janka-liliom a Balkán endemikus faja, Bulgáriában, Szerbiában és Romániában fordul elő. Ez utóbbi országban megtalálható például a Kis-Retyezátban vagy a Buila-Vânturariţa Nemzeti Parkban, Erdélyben érve el elterjedésének legészakibb határát.

A Természetvédelmi Világszövetség 2011-es Vörös listája szerint a bulgáriai és romániai populációra vonatkozóan nincsenek adatok, a szerbiai 1500 km2-n terül el és nagyon fragmentált.

A faj a szubalpin zóna havasi törpefenyő (Pinus mugo) és havasi boróka (Juniperus sibirica) alkotta növénytársulásaiban, valamint 1000–2500 m tengerszint feletti magasságú hegyvidéki és a havasi réteken jelenik meg.

A Janka-liliom barnásan pontozott, aranysárga virágú, lágyszárú növény.

§ Jánosbogár – tudományos neve: sárga cserebogár - (Amphimallon solstitialis Linné) – János: csn, lk

Társnevei: bordás sárga cserebogár, jánosbogár, júniusi bogár stb.

16–20 mm hosszú, világos szalmasárga, a szárnyfedőkön 3–3 jól fejlett borda húzódik végig. Mindenütt gyér felálló szőrzet. Az előtoron rendszerint két sötétebb sáv vonul végig. Csápja 9 ízből áll.

A Kárpát-medencében elterjedt és sokszor nagy tömegekben jelenik meg. Elsősorban a lazább, homokos talajokat kedveli. Tömeges megjelenése június közepétől július közepéig várható. A nemzők nem, vagy csak nagyon keveset táplálkoznak, Győrfi (1957) szerint a tűleveleket és a lombot is megrághatják. Fő kártételük a pajorok okozta gyökérrágás. Kifejlődése 2 évig tart, mindkétszer álca alakban telel át. Egy-egy nőstény átlagosan 40 petét rak le a talajrepedésekbe. Álcastádiumainak száma: 3. Az első és a harmadik stádiumú álcák telelnek át.

Hasonló faj: Kis sárga cserebogár – Amphimallon assimilis Herbst. Kisebb, csak 10–14 mm, a szárnyfedők bordái gyengén fejlettek. Júliusban repül.

§ Jánosfű - tudományos neve: orbáncfű - (Hypericum perforatum) - János: csn, fk

Neve két görög szóra, a hyper, azaz túl, és az eikon, azaz kép szóra vezethető vissza, melyek kifejezik azt a hiedelmet, hogy a növény szellemek és kísértetek ellen is hatásos. Ismeretes jánosfű, csengőlinka vagy lyukaslevelűfű néven is.

Közép-Európa-szerte ismert, nálunk útszéleken, töltéseken, mezsgyéken, világos erdőkben és bozótosokban fordul elő leginkább. Felismerését három különös ismertetőjegy könnyíti meg. Szára kétélű, ami a növényvilágban igen ritka. Ha levelét fény felé tartjuk, világos pontokat fedezhetünk fel rajta (olajmirigyeket), melyek azt a benyomást keltik, mintha a növény át lenne lyuggatva. Ha virágát szétmorzsoljuk, ujjaink között sötétpirossá válik (Jézussebefű, vérfű). Bokra 25-90 cm magasra nő meg. Gyökere vaskos, elágazó, miből több hajtás is ered. Szára hengeres, rajta fekete mirigypontok láthatók, a szár a felső részen

gazdagon elágazik. Átellenesen elhelyezkedő levelei ellipszis vagy tojás formájúak, 2-4 cm hosszúak, ép szélűek és csupaszok. Nagyságuk 1,5-3 cm. Virágai

sátorozó bogernyőben nyílnak, aranysárga színűek, ötlevelűek, miket piros és fekete színű mirigypikkelyek szegélyeznek. Nyáron és ősszel virít. Termése tok.

Jó gyulladáscsökkentő, fekélyellenes, sebgyógyító, májvédő és vizelethajtó hatású.

Paracelsus (1493-1541) adatai a legrégebbiek arra vonatkozóan, hogy az orbáncfű félelmek és gonosz álmok ellen használ: "Minden mai orvosnak tudnia kell, hogy Isten a növénybe egy nagy titkos szert rejtett, az embert kétségbeesésbe kergető, szellemek és hihetetlen képzelgések ellen, amely nem az ördögtől, hanem természettől való."

(Paracelsus 1525-ben megjelent "Könyv az ősi dolgokról" c. művéből.)

A népi gyógyászat olajos kivonat formájában használta bőrbajokra (szúrt, nehezen gyógyuló sérülésekre), mit szintén Paracelsusig vezethetünk vissza, aki

az olajmirigyekben isteni útbaigazítást látott. A népi gyógyászatban az orbáncfüvet övsömör; köszvény eredetű fájdalmak, furunkulózis és egyéb gennyesedések, illetve daganatok esetén használták. Teaként ma is első helyen áll a gyógyászati alkalmazásban.

Előnyösen hat könnyű depresszióban, vegetatív dystoniában és a stresszreakciók, illetve alvászavarok ellen is jó hatással van. 4-6 hetes teakúra után már

észrevehető a hangulat javulása, nyugalom és higgadtság lép fel és az alvás is problémamentessé válik. Ezért az orbáncfű nyugtató és altató teák összetételében, szív- és vérkeringésre ható teakeverékekben egyaránt szerepel.

Világos bőrű embereknél allergiás reakciók fordulhatnak elő. Antidepresszív hatása csak 10-14 napos adagolás után várható. Ha 4-6 hetes adagolás után sincs

megfelelő terápiás válasz, a kezelést nem tanácsos tovább folytatni.

§ Koronás harasztjáró (Seiurus aurocapilla) – Járó: csn

Az újvilági poszátafélék (Parulidae) családjába tartozó Seiurus nem egyetlen faja.

Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Saint-Pierre, valamint Miquelonon költ. Telelni a Karibi-szigetekre és Mexikón, valamint Közép-Amerikán keresztül Kolumbiáig és Venezueláig vonul. Kóborlóként eljut Ecuadorba, Grönlandra, Írországba, Saint-Martin francia részére és az Egyesült Királyságba is.

Mérsékelt övi fenyő- és lombhullató erdőkben költ, a telet a Szubtrópusi és trópusi esőerdőkben és száraz erdőkben tölti.

Átlagos testhossza 13 centiméter, szárnyfesztávolsága 26 centiméter, testtömege 19,2 gramm. Fején koronaszerű, narancssárga és fekete csíkokat visel, valamint fehér szemgyűrűje van. A háti része olívbarna, a hasi része fehér, csíkos és foltos mintázattal. Lábai viszonylag hosszúak.

Az erdők aljnövényzetében keresi tücskökből, hangyákból, pókokból, hernyókból, levéltetvekből, földigilisztákból, lepkékből, bogarakból és csigákból álló táplálékát, valamint alkalmanként magvakat és Gyümölcsöt is fogyaszt.

A talajra készíti fészkét. A fészekalja 4-6 tojásból áll, melyen 14 napig kotlik. A fiókák kirepülése még 14 napot vesz igénybe.

§ Jászkeszeg (Leuciscus idus) – Jász: csn

Nagyon szálkás pontyféle, édesvízi hal; Leuciscus idus.

Köznévként 1549-től adatolható: jaz kezeg (OklSz.), 1590: iaz kezeg (SzikszF.), 1673: jász keszeg (Com:Jan. 1673), 1791: ua.(Dugonics 1820), 1833: jászkeszeg, jászponty (Dankovszky), 1884: jász, jászkeszeg, jászponty (Nyr. 13); N. ÚMTsz.: gyászkeszeg, jáz, jác, jász-keszeg | K.: jáz, jázikó, jászi | SzegSz.: jászkeszeg. A gyászkeszeg népetimologizálás eredménye.

A magyar szó forrásaként elsősorban a szbhv. jâz és a szln. jệz (TESz.) jöhet számításba. További szláv megfelelői: szlk. jas, le., ukr. jaž, cs. jazek

(SzlJsz.), cs. jezůvě, szln. jez, or.язь (EL.). Átkerült a németbe is; vö. N. Jase, Jesen ’ua.’ (uo.).

A tény, hogy ez a halnév csaknem mindegyik szláv nyelvben megvan és egybehangzóan a jászt jelöli, arra enged következtetni, hogy egyrészt igen régi szóval állunk szemben, másrészt a halfajta általános elterjedtsége is biztos. Ennek megfelelően írja Nikolskij: „Jaž… nazeljajet”. Ősszláv szónak tartja Machek (ZfSlaw.) és Vasmer (REWb.) is: azъ vagy jazъ. A kárpukr. jáz-gol, jaz-keszeg ’Leuciscus leuciscus’ (Vladykov) viszontkölcsönzés a magyarból. Ónkeszeg (R. 1622: Unger, 1787–93: ón, ónhal /Hal. 33/, 1887: ónkeszeg, ónos jász /HalK./) társnevét színéről kapta. A jász háta ívás idején különösen szürke. Tudományos ónos jász neve is a fémmel kapcsolatos. A jász színére utaló elnevezés létezik a vogulban is; vö.χulem-χul, khulem-khul ’jász’, ahol aχulem, khulem,kholem ’hamu’ jelentésű (WogWb.); a halnév jelentése tehát hamu-hal, szürke-hal. Hasonló a ném. Schwarznerfling ’fekete jász’ (VNAE.) halnév.

Nyelvünkben a jász orfa neve (R. 1883: Hal.Lapok 62) német jövevényszó; vö. Orfe ’ua.’ (VNAE.). A németben igen régről adatolható: ófn. orvo, kfn. orve,orfe (NF.). A Grimm testvérek szótárában Cyprinus orfus a hal latin elnevezése. A szó görög-latin eredetű, az ókori orphus halnév a végső forrás. (Plinius egy pirosas színű tengeri halat jelölt vele.) Használatos a Rotorfe ’jász’ (EL.), valamint az unechter Goldnerfling (uo.), Goldorfe, Goldnerfling (NF.) elnevezés is a jásznak egy aranysárga színű tenyésztett változatára. Ide tartozik a fr. orfe, orphe ’ua.’ (VNAE.), az ang. orfe ’ua.’ (FF.) is.

A latin szaknyelvi Leuciscus genusnév a gör. leukósz ’fehér’ szóból való, a hal ezüstös, világos színére utal. A jász az úgynevezett „fehérhalak” közé

tartozik. Mai görög neve is leukiszkosz-tsziróni (uo.). A lat. idus fajnevet Linné adta, nem világos azonban, hogy miért. Eredete mindenesetre az az idus

szó, amely a rómaiak naptárában a 13. napot, illetve a Martius, Maius, Quintilis és Octobris hónapokban a 15. napot jelentette. A jász egyik társneve az

angolban és a franciában ide, a svédben id (uo.).

Oldalról lapított hal, kis, csúcsos szája van. Háta sötétszürke, úszói közül a párosak és a farok alatti szép élénkvörös színű. Elsősorban a síkvidéki

folyók lakója, tavakban ritkább előfordulású. Hazánkban legfeljebb 4 kilósra nő meg, a Dunán a horgászat talán legfontosabb hala. Kissé sárga húsa eléggé

szálkás, de jól elkészítve ízletes.

§ Jávorszarvas (Alces alces) – Jávor: csn, fk

A szarvasfélék (Cervidae) családjába és az őzformák (Capreolinae) alcsaládjába tartozó, legnagyobbra növő faja.

Egyes kutatók szerint az amerikai alfajok Alces americanus néven külön fajt alkotnak, de ez nem általános vélemény; a két feltételezett faj elterjedési területe ráadásul Kelet-Oroszországban és Mongóliában széles körben átfedi egymást, és gyakori a kereszteződés köztük.

Óriási elterjedési területe van, Skandináviától Észak- Ázsián keresztül Észak-Amerikáig, ezenkívül majdnem egész Kanadában, Alaszkában és az USA északi tagállamaiban él. A Würm-glaciális után a jávorszarvas igen gyakori volt, a gímszarvassal, a grizzlyvel, a szürke farkassal és az emberrel együtt vándorolt be Észak-Amerikába. Amerikában a Cervalces scotti szarvasfajt szorította ki, mely az alaszkai jávorszarvassal nagyjából azonos méretű volt, de primitívebb koponyafelépítés és óriási, háromlapátos agancs jellemezte. Az amerikai jávorszarvas tehát több mint 10 000 éve, eurázsiai rokonaitól függetlenül fejlődött.

Óriási területén belül lápos, mocsaras, nagyrészt elegyes erdőkben él. Csak tűlevelű erdőkben rendszerint nem fordul elő. Ingoványos égeresek és nyíresek, főleg az erdős tundra és a folyók menti nagy mocsarak a kedvelt élőhelyei. Öblök és tengerpartok mentén is él, például a Balti-tengernél, középhegységekben is előfordul, de a meredek hegyoldalakat elkerüli. A bővebb táplálék miatt a víz közelségét keresi, de ha sok a szúnyog, az erdős tundra valamivel magasabban fekvő területeire húzódik vissza. Nagyon jól és kitartóan úszik, ezért a nagy tavak szigeteit is benépesíti, egyes területeken előszeretettel keresi fel ezeket, ha oda egyetlen ellensége, a farkas nem tud utána menni. Sokat és nagy távolságokra vándorol. Szétterpeszthető patái lehetővé teszik, hogy behatoljon a lápokba és mocsarakba. Azokat a területeket, ahonnan kiirtották, ismét gyorsan benépesíti, ha elérhető távolságban nagy jávorszarvas-állományok vannak.

Magányos állatok Kelet- és Közép-Európáig is eljutnak, ahol ez a szarvasfaj a jégkorszak után egészen az Alpokig gyakori volt. Jelenleg a jávorszarvas-állomány erősen növekszik elterjedési területeinek nyugati és délnyugati határvidékein. Lengyelország nagy területeit már újra benépesítette, és ahol még 25 évvel ezelőtt hiányzott, már ott is népes állományai vannak.

Magyarországhoz legközelebb Szlovákia és Ausztria északi részén élnek állandó állományai. Hazánkban az elmúlt évtizedekben csak néhány alkalommal (az 1970-es – 1980-as években összesen ötször) figyelték meg, melyek mind a perempopulációkból elkóborló fiatal egyedek voltak; 1989-ben például egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei (Szuhogy környéki) vadászat során ejtettek el egy fiatal bikát.

Eredeti elterjedési területétől távol él egy betelepített populációja

Új-Zélandon. 1910-ben tíz állatot engedtek szabadon Fjordlandon, Új-Zéland déli szigetén.

Ez a szarvasfaj a legnagyobb a ma élők közül. Testhossza 240-310 centiméter, farokhossza 5–12 cm, testsúlya 200-490 Kilogramm. Nőstényeknél, 380–700 kg. Hímeknél, marmagassága 1,4-2,1 m. A legnagyobb kilőtt példány 2,33 méter marmagasságú 820 kilogramm tömegű volt.

A nősténynek nincsen agancsa, a bikának viszont ez a legfőbb jellegzetessége, melynek növekedése elérheti a 7 cm-t is hetente. Az ágak már röviddel a tövük felett kiszélesednek és szétálló, hatalmas lapátokká fejlődnek, melyeknek 40-nél is több csúcsa lehet. Csaknem vízszintesen állnak a fejen, így a jávorszarvas agancsainak fesztávolsága könnyen elérheti a 2 métert. A legnagyobb fesztávolságú agancs 2,1 méteres és 36 kilogrammos volt.

A gyenge és fiatal állatok csak egyszerű agancsokat növesztenek. A nagy lapátagancsok még hatalmasabbnak tűnnek, amikor háncs borítja őket.

Orrlyukai nagynak látszanak és távol vannak egymástól, fülei hosszúak és szélesek, a fej hátsó felén találhatók és oldalra állnak. Teste nagy, majdnem

lószerű. Vállai erősek, háta hátrafelé lejt, ezért oldalról nézve nem a többi szarvasfaj megközelítőleg négyzetes testformáját látjuk. Hosszú, erőteljes lábai nagyon nagy, szétterpeszthető patákban és jól fejlett mellékpatákban végződnek.

Ezek növelik a járófelületet és csökkentik a súlyos állat által a talajra gyakorolt nyomást, ami jelentős alkalmazkodást jelent a mocsaras-lápos élettérhez, de a magas hóban is nagyon jól tud mozogni a nagy patákkal. A jávorszarvas kevésbé mélyre süllyed a hóba, mint az azonos súlyú gímszarvas, amely hasig eltűnik a magas hóban és fáradságosan tör magának utat. További feltűnő jellegzetessége a felső ajak, mely mindkét nemnél lelógó „pofát" képez, ez szemből széles formát ad a jávorszarvas arcának. A táplálkozásban igen fontos szerepe van ennek a pofának. Állán szakáll is van. Szőrzetének színe a

sötét szürkésbarnától a feketés-barnáig terjed, a lába mindig világos. A szőrszálak jóval sűrűbben állnak, mint a többi szarvasfajnál általában - ez a

hideghez való alkalmazkodás következménye.

A két északi szarvasfaj, a jávorszarvas és a Rénszarvas életmódja jelentősen eltér a többi szarvasétól, a jávorszarvas magányosan él. Ez a nőstényekre is érvényes, melyek a legtöbb nagy testű szarvassal ellentétben nem verődnek csapatokba. Egyedül vezetik utódukat, és amikor az önállóvá válik, a tehén egyedül marad, amíg ismét megellik. A bikák az üzekedés idején nem gyűjtenek háremet maguk köré; rövid együtt töltött idő és a párzás után elhagyják a nőstényt és új partnereket keresnek. Az üzekedés nem korlátozódik egy meghatározott időtartamra, mint a többi nagy szarvasnál, mivel egy terület tehenei nem mind egyszerre lesznek párzásra képesek, mint például a gímszarvasnál.

A jávorszarvasnak nincs territóriuma, csak időleges lakóhelyeket használ. Ez állandóan mozgásban tartja a teljes állományt. Ez az egyik fontos oka a jávorszarvas-állományok gyors regenerálódásának. A jávorszarvasnak nincs különösebben rögzült napi aktivitási ritmusa sem, mivel sok területen nyáron nagyon hosszúak a nappalok, télen pedig az éjszakák. Nagyon jó a hallása és a szaglása, de nem túl jó a szeme.

A jávorszarvast lomblevél- és rügyevőnek nevezhetjük. Nyáron a levelek és hajtások képezik táplálkozása alapját, télen főleg a rügyek, de ezt mindig több-kevesebb vízinövénnyel egészíti ki. A sekély vizekben gázol, és ott

békaszőlőt, átokhínárt és más magasabb rendű vízinövényeket legel. Táplálékának fontos részét képezik a mocsári növények is, ezekből főleg létfontosságú káliumot és egyéb olyan anyagokat – nyomelemeket is - nyer, amelyek a levéltáplálékból hiányoznak. Nyaka rövid, ami arra kényszeríti, hogy elülső lábait erősen szétterpessze legelészés közben, ez azt mutatja, hogy ez a szarvasfaj nem a füves pusztákhoz alkalmazkodott, hanem a cserjésekhez, ahol táplálékát az ágakról szedi. Ilyenkor az igen mozgékony pofa szolgál fogószervként, segítségével a jávorszarvas anélkül szedheti le a leveleket, hogy az ágakat is leharapná. A jávorszarvas számára a legnehezebb időszak a tél. A hó lelassítja mozgását, agancsa nincs és csak patájával tud védekezni.

Természetes ellensége a farkas és a medve. Veszélyben főleg a borjak vannak. kb. 50%-uk esik áldozatul a ragadozóknak, azonban ha elérik az 1 éves kort,

nagy esélyük van az életben maradásra. Van még egy természetes ellenségük, ami lényegesen kisebb, mint a ragadozók, de azoknál sokkal veszélyesebb, a kullancs. A jávorszarvas élőhelyeinek délibb, viszonylag szárazabb területein nagy számban pusztulnak el a vérszívók áldozataként.

Párzási időszak kezdetekor a bika gödröt ás és megtölti a saját szaganyagával, ami pontos információt ad a tehenek számára a leendő apáról. A tehenek meghempergőznek ebben a szaganyagban, jelezve, hogy ezt a hímet választották. Egy-egy gödörben több tehén is megfordul, akik közül a bika az, aki eldönti, melyikük alkalmas az utódja kihordására. Aki nem felel meg az elvárásainak, azt egyszerűen elüldözi magától. A nőstények általában ikerborjakat, nemritkán hármas ikreket ellenek, ezek kétéves korukig maradnak anyjuk mellett. A vemhes jávorszarvastehén nyáron ellik. A borjak 9 hónap vemhesség után születnek és 3-4 hónapig szopnak. Borjai nem pettyesek. Születésük után rögtön követik anyjukat, és a következő borjú megszületéséig, legalább egy évig, néha 2 évig vele maradnak. A fiatal állatok 2,5-3 évesen ivarérettek: a bikák később, mint a tehenek.

§ Jávorfa – tudományos neve: juharfa – (Acer) – Jávor: csn, fk

juharfa, N. ihar J: karéjos levelű, kettősen szárnyas termésű díszfa; Acer.

jávor J: juhar.

A juhar nevet egy 1232-ből származó oklevélben olvashatjuk először ihor írásképpel: „ad arborem ihor-fa, cruce signatum”, azaz ’a kereszttel jelölt juharfánál’. 1243-ban jawor alakban is, s a XIII. században még jarfa, jawarfa alakváltozatokkal is előfordul. De 1337-ben már a juvharfa, joharfa, később a jaorfa is szerepel. A juhar már a Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) is megtalálható. A XVI. században Murmelius szótárában (1533), a Gyöngyösi Szótártöredékben (1560 k.), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) és Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) olvasható. Verancsics Faustus Dictionariumában (1595) yavor-fa. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) juhar-fa, ihar-fa.

A régi ihar elnevezése számos földrajzi nevünkben is megőrződött (pl. Iharosberény, Iharos stb.).

A jávor tájnyelvi szó, ám igen korán megjelenik a magyar írásbeliségben. A Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) ’Alirus’ (jauor fa), Meliusnál (1578), Clusiusnál (1583), Szikszainál (1590), Verancsics Dictionariumában (1595) és Kájoni János orvoskönyvében (1656) a javorfa, yavor-fa ’Acer’ jelentésű. Benkő Józsefnél (1783) és Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.) fodor javor és jávor. Népetimológiai alakulat Baranyában a jámborfa, a nyelvjárásokban használatosak jáhor, jágorfa alakváltozatai is.

A juhar a magyarban szláv jövevényszó, többszörös áttétellel. A hosszú magánhangzós jávor alak talán szlovén, míg a rövid javor szerbhorvát vagy szlovák eredetű. Ebből a magyarban johor, majd ihar, illetve juhar lett.

Vas és Zala megyében a juhar népnyelvi neve lúdlábfa (R. 1898: Nyr. 27; N. ÚMTsz.: Maróc | Herman: Körmend | Nyr. 97: Szénás és Képes pusztán lakó, zalai származású telepesektől, Baranya megyében is).

A tudományos Acer név a juharfa ókori, már Vergiliusnál olvasható latin acer nevének folytatója. Ez egyébként az egyetlen latin fanév, amely nem nőnemű, hanem ismeretlen okból semleges nemű volt. Összetartozik a fa galloromán *akarnos, ófelnémet ahorn, görög akasztosz nevével. Valószínűleg az Európában, Kis-Ázsiában, a Kaukázusban és Észak-Iránban őshonos Acer platanoides hegyes leveleire utal az elnevezés, és így a ’hegyes’ jelentésű indogermán *ak- tőből magyarázható.

A fa nedve cukordús, sérülés esetén a sebhelyről lecsöpög. Régebben a juharfát a nyírfához hasonlóan csapolták, viricselték. Nedvéből, amelyet hordókban

gyűjtöttek össze, cukrot főztek. Sok virág- és levélmézet ad.

A cukorjuhar ’Acer saccharum’ Észak-Amerikában őshonos. Cukortartalmú nedvéért az indiánok már régóta csapolják tavasszal a fákat. A finnugorok az Acer platanoidesből nyertek cukrot.

Kifejezetten kétlaki fa az észak-amerikai kőrislevelű juhar ’ Acer negundo’, amelynek jelentéktelen virágai vagy porzósak, vagy termősek. Nevét onnan kapta, hogy szárnyasan összetett levelei a kőriséhez hasonlíthatók. Ennek a szélporozta juharfajnak a virágporát az USA-ban összegyűjtik, és az általa kiváltott pollenallergia (virágporral szembeni túlérzékenység) megelőzésére szolgáló készítményt állítanak elő belőle.

A néphagyomány szerint hatásos védelmet nyújt a juharfa a boszorkányok ellen. A németországi Mecklenburgban juharfából készült csapokat vernek az ajtóba, küszöbbe, hogy a boszorkányokat távol tartsák. A kínaiak központi istene, Huang-ti harcba szállt Cse-júval, hosszú és véres küzdelmek dúltak közöttük.

Cse-ju veszítette el a csatát; nyakkalodája halála után juharfává változott.

Nagy tisztelet övezte a juhart a Baltikumban és Skandináviában is, számos mondában, mitológiai történetben szerepel. A Kalevala, a finnek nemzeti eposza több helyen említi. A juharlevél ma az önálló Kanada címernövénye.

A Mátra erdőiben védelem alatt áll egy különös fa: a mátrai ősjuhar. Papp József volt a felfedezője, aki cikkében így ismertette:

Néhány évvel ezelőtt egyik mátrai botanizáló utam alkalmával érdekes juharfára lettem figyelmes. A Tarna-patak völgyén ereszkedtem le Parád felé, amikor

a Tarna közúti hídja mellett, a víz szélén, egy kéttörzsű, hatalmas méretű olyan juharfára leltem, amilyennel még nem találkoztam. Nemcsak a hazai juharokkal

nem azonos ez, de az általam jól ismert egzóta-juharok között sem tudtam hasonlóról.

Egy ősjuharral állunk szemben, mert az Ősmátra területéről emlékként őrzött ősnövény-maradványok között ehhez a juharhoz nagyon hasonló juharlevél-maradványokat találtak. Greguss Pál professzor megállapította, hogy a fa belső finom szerkezete egészen más, mint a mezei juharé. Az új ősjuhar karéjos levele után kapta latin nevét: Acer acuminatilobum. Hazánk juharfajai tehát eggyel szaporodtak.

A természettudományos értékű fa azután védett lett, betonkorláttal vették körül, táblájára „Mátrai békefa” feliratot kapott.

§ Cserjés jázmin (Jasminum fruticans) – Jázmin: lk

Az olajfafélék családjába tartozó faj.

A téli jázminnal szemben a hajtások felállók, a növény 1–2 m magas, vesszője sokszögletű. A levelek átellenesek, három elliptikus, tompa csúcsú levélkéből szárnyasan összetettek. A virág sárga, 1-1,5 cm hosszú, 2–3 cm átmérőjű, alig illatos. A csészelevél keskeny pillái a pártacső negyedéig érnek. A virágzat 2-5 virágból álló sátor. Gyakran ültetett cserje, olykor kivadul. Május-júliusban virágzik. Hazája Észak-Afrika, Dél-Európa, Nyugat-Ázsia.

§ Jegesmedve (Ursus maritimus) – Jeges: csn

Az Északi-sarkvidéken élő emlősfaj, rendjének második legnagyobb tagja. A jegesmedve elterjedési területe az Északi-sarkvidék jégmezőinek déli része. A legtöbb jegesmedve szinte sohasem teszi a lábát igazi szárazföldre, többségük egész életét a sarkvidék befagyott vizein, a lassan sodródó jégmezőkön tölti. Csak a párzásnál mennek stabil helyre.

A ragadozó emlősök rendjének legnagyobb testű képviselője (a kodiak-medve mellett). Teste nyúlánk, feje és arcorra megnyúlt, szemfoga gyengén fejlett, apró füle és rövid farka csökkenti a hőleadást. Szeme kicsiny, nyaka hosszú, lábai a többi medvéénél jóval szélesebbek és hosszabbak, lábszárai rövidek, de vastagok és izmosak, ujjait csaknem hosszúságuk feléig úszóhártya köti össze, karmai rövidek. A többi medvénél jóval nagyobb; testhossza 1,8–3 méter; vállmagassága 1,22–1,6 méter, a hím testtömege 350–700 kilogramm;

a nőstény testtömege 150–300 kilogramm (terhesen a nőstény elérheti az 500 kilogrammot).

A legnagyobb vadon élő jegesmedve felágaskodva 3,39 méter magas és 1002 kilogramm tömegű volt.

Bundája tömött szőrű, és a mai élő emlősök legjobb hőszigetelő szőrzete. A fiatal példányoknál ezüstfehér, az öregeknél sárgás árnyalatú. Téli álmotalszik, amiből többször, könnyen felébred. Zápfogainak felülete tarajos.

A jegesmedve szinte állandóan vándorúton van, s emiatt még saját Territóriumot sem tart. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a jégmezők nemigen szolgálnak bőséges táplálékkal, és viszonylag nagy utat kell megtenniük az állatoknak ahhoz, hogy napi táplálékukat beszerezzék. Zsákmány után kutatva akár napi 70 km-es távolságot is megtesznek. Míg sok más medvefaj étrendjén igen jelentős a növényi eredetű táplálékok szerepe, a jegesmedve csak a sarki nyár hónapjaiban fogyaszt egy kevés zuzmót, Mohát vagy bogyót, de azt is csupán étrendi kiegészítésként. Táplálékának zöme állati eredetű, s mivel a Sarkvidék zord körülményei közt nemigen válogathat, szinte mindent megeszik. Ez a hatalmas, talán lomhának tűnő állat nagy ügyességgel halászik, ha pedig vadászik, kitartóan üldözi zsákmányát. A hal mellett egyik kedvenc táplálékát a Fókák képezik, de olykor madarakat és rénszarvasokat is zsákmányul ejt, sőt a dögöt sem veti meg. A jegesmedve egyébként az északi sarkvidék jégmezőinek csúcsragadozója, természetes ellensége jóformán nincsen. A kardszárnyú delfinen, a nagy ámbrásceten és a grönlandi cápán kívül talán csak a rozmárok hatalmas agyarai jelentenek számára veszedelmet, rozmár azonban legfeljebb csak akkor támad jegesmedvére, ha a fiatal rozmárokat védi. A jegesmedvék kitűnő úszók. Úszás közben akár a tíz kilométeres sebességet is elérhetik. Fejjel előre ugranak bele a vízbe, mint a kutyák, és úszás közben a kutyaúszáshoz hasonlóan csak mellső lábukat használják, hátsó lábukat maguk után húzzák. Nyitott szemmel merülnek a víz alá, s ott akár két percig is kibírják levegővétel nélkül. Szaglásuk igen kifinomult, a fóka szagát 1,5 km távolságról is megérzik, 1 m-es hó alatt is. Akár 40 km/óra sebességgel is tudnak futni, és hosszabb ideig 3-6,5 km/óra átlagsebességgel haladni.

A párzás április-május körül zajlik, amikor a medvék közelebb kerülnek egymáshoz a fókák vadászata miatt. A hímek már 100 km-ről is megérzik a nőstény szagát. A hímek ilyenkor összeverekednek a párzás jogáért, ezek gyakran sérülésekkel járnak. A párzás váltja ki a nőstényben az ovulációt. A megtermékenyített magzat „felfüggesztett” állapotban marad augusztus-szeptemberig. Ez alatt az idő alatt a nőstény hatalmas mennyiségű táplálékot fogyaszt el, testtömege legalább 200 kg-mal növekszik! A vemhes nőstény a sarki tél legzordabb szakaszában hóba és jégbe vájt barlangjába húzódik vissza, ahol egyfajta hosszan tartó alvó állapotba kerül, melynek során szívverése a szokásos percenkénti 46-ról 27-re csökken, testhőmérséklete azonban normális marad. Itt hozza világra bocsait átlagosan 240 napi vemhesség után. Az ellés november és február között történik, ellésenként általában kettő, néha csak egy bocs születik. Testtömegük születésükkor kb. 1 kg, meztelenek, süketek és vakok. A bocsok életük első hónapjaiban csak felszín alatti lakásukat ismerik, az anyamedve csak az ellés után négy hónappal vezeti ki a bocsokat a szabad ég alá. A bocsok ezután még elég sokáig, mintegy két esztendős korukig maradnak anyjukkal, s csak ezután kezdik meg önálló életüket.

A jegesmedve fő tápláléka a fóka, jóllehet általában csak a fókazsírt, a bőrt és a belsőségeket eszi meg, a húst nem. Egy léknél áll lesben vagy lopakodva közelíti meg áldozatát, amikor a fókacsapat a jégen napozik. Mancsával végzetes csapást mér a fóka vékony koponyájára. Nyár végén, ősz elején a jegesmedvék bálna- és Rozmártetemek után kutatnak a partvidéken. Olykor tíz-húsz jegesmedvéből álló csoportot lehet megfigyelni, amint tetemekből lakmároznak. Ebben az évszakban nagyobb kiterjedésű szárazföld áll rendelkezésre a vadászatra, így a jegesmedvék táplálkozása is változatosabb, hiszen szárazföldi emlősöket is esznek, például rénszarvasokat is.

A jegesmedve jól alkalmazkodott az északi Sarkvidék hidegéhez. Bundája olyan jól szigetel, hogy a jegesmedve gyakorlatilag nem veszít hőt az orrának felületét leszámítva, hőkamerával majdnem észrevehetetlen a hideg tájban. Ez okozza azonban sebezhetőségét is, meleg időben sem képes hőt leadni és már viszonylag alacsony hőmérsékleten is hőgutát kap. A hőszigetelésben nemcsak vastag bundájának jut kiemelkedő szerep, hanem a bőr alatti zsírrétegnek is, amely egy-egy bőséges időszakot követően több cm vastag is lehet. A zsírréteg nemcsak hőszigetelést, vagy mechanikai védelmet jelent az állat számára, hanem tartalék tápanyagforrást is a zsákmányban szűkös időszakokra. Bundája valójában nem egybefüggő fehér, hanem optikai csalódásként a fényvisszaverődés miatt látjuk annak. A fehér szőrszálak közt üreges, átlátszó szálak helyezkednek el. Szerepük, a hőszigetelés illetve az úszás könnyítése. Alatta a bőre fekete. Az üreges szőrszálak abban is segítenek az állatnak, hogy úszás közben nagyobb legyen a felhajtóereje. A jegesmedve bundája és zsírja az ember figyelmét is felkeltette, s emiatt az északi eszkimók már évezredek óta vadásszák ezeket az állatokat. Az utolsó néhány évszázadban azonban a jegesmedvék irtása egyre nagyobb, aggasztó méreteket öltött.

A jegesmedve és a grizzly medve olykor a természetben is kereszteződik, habár a hibridek rendkívül ritkák. A jegesmedve talpa szőrös, ezért biztonsággal jár a jégen. A jegesmedvét a hófödte tájból kivillanó koromfekete orra könnyen elárulja: világos nappal, távcsővel akár tíz kilométer távolságból is megpillanthatjuk. Egy régi eszkimó legenda szerint, amikor a fókák felé lopódzik, orrát a mancsával eltakarja, nehogy leleplezze magát. Ilyen viselkedést azonban sosem sikerült dokumentálni.

Magyarországon a Budapesti Állatkertben és a Nyíregyházi Állatparkban tartanak jegesmedvéket.

Ötven éven belül eltűnhet a jegesmedvék kétharmada a Földről a globális felmelegedés, az északi sarki jégtakaró vékonyodása következtében.

§ Drága jó – tudományos neve: orvosi veronika - (Veronica officinalis) – Jó: csn

népies nevei: vérszopóka, vérharmatfű, Isten botja, dicső-fű, v. dicsőséges fű, drága jó, erdei zsálya, patikai szigoráll, sarlófű.

Már a rómaiak meggyőződtek rendkívüli gyógyhatásáról. Ha egy ismerősüknek vagy barátjuknak bókolni akartak, azt mondták neki, hogy annyi jó tulajdonsága

van, mint a veronikának. „Minden bajra jó orvosságnak” nevezték el és még ma is „a világ gyógyszereként” emlegetik. Magyarországon mintegy 32 veronikafaj és számos keverékfaj él, amelyek könnyen összetéveszthetők az orvosi veronikával. Gyakran az ösztörűs veronikával (Veronica chamaedrys) helyettesítik.

Kicsi, fűrészes szélű, ezüstösen csillogó levelei vannak, szőrökkel borított, földön kúszó szárán felemelkedő, világoskék vagy lila virágok találhatók.

Érintésre a sziromlevelek könnyen leválnak. Májustól augusztusig virágzik.

A száraz, mészmentes talajt kedveli és erdőkben, irtásokon, cserjésekben, kerítések mentén, árkokban, utak mellett és erdőszéleken nő.

A vértisztító teák kedvelt adaléka. A friss csalán csúcsával együtt segít kigyógyulni a krónikus ekcémából. Vértisztító hatása mellett csökkenti az érelmeszesedést, de meg is óv attól. Érzékeny gyomrúak is alkalmazhatják, mint gyomorerősítő szert, ami az emésztést is serkenti, de megszünteti a gyomorhurutot és a bélzavarokat is. A köhögést, száraz hörghurutot csillapítja. Kiváló sebgyógyító növény: gyulladásos és nehezen gyógyuló sebekre is ajánlott.

Felhasználási módok:

Teakészítés: 3 dl forró vízzel forrázzunk le 1 teáskanálnyi orvosi veronikát, majd 5 perc elteltével szűrjük le. Nyugtató hatású, javítja a memóriát és elmulasztja a szédülésérzetet.

Általában gyermekláncfű, mezei katáng-virág és veronika keverékéből készítenek teakeveréket 2: 1: 2 arányban. Ebből a keverékből 3 dl forrásban lévő

vízbe egy púpozott teáskanálnyit adunk, majd 5 perc elteltével leszűrünk. Jól alkalmazható máj- és lépbántalmak esetén.

Tinktúra:Két maréknyi, apróra vágott veronikanövényt adjunk egy liter 38-40%-os pálinkához, majd két hétig érleljük meleg helyen: napon, tűzhely mellett vagy kemence közelében. Reumás- és köszvényes betegeknek érdemes egyszer kipróbálni a veronikatinktúrát. Ezt külsőleg bedörzsölésre használjuk, belsőleg

pedig naponta háromszor 15 cseppet teával vagy vízzel

§ Jonatán – Jonatán: fk

alma J: az almafa termése.

vadalma J: vadon tenyésző, nemesítetlen almafa; Malus silvestris.

citromalma J: sárga héjú, savanykás ízű téli alma.

Cigányalma J: sötétpiros, apró alma.

bőralma J: fahéjszínű, szívós héjú ranettféle téli alma; kormosalma. Fajtacsoport.

pármenalma J: aranysárga, piros csíkos almafajta.

ranett, renet J: sárga, pettyes héjú, jó ízű, apró téli almafajta.

sóvári J: magyar eredetű, kiváló téli almafajta.

véralma J: sötétvörös héjú, rózsás húsú, apró, édes almafajta.

A népnyelvben óma. A magyar okiratok az almafát gyakran említik, az alma szó helynevekben, családnevekben sem ritka. Oklevelekben 1225-től adatolható, 1335-ben „pomi, que wlgo ponica alma dicitur” (MNy. 10). 1395-ben a Besztercei, 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben (arbutus, vad alma) szerepel. Megtalálható a Bécsi kódexben 1437-ben, a Debreceni kódexben 1519 körül, a Teleki-kódexben 1525-ben, a Kolozsvári Glosszákban (KolGl.), majd Murmelius lexikonában (1533), Calepinus szótárában (1585) és Szikszai Fabricius Balázs Nomenclatorában (1590). A korai orvosbotanikai művek (1570 k.: Ars Medica; 1578: Melius) szintén említik. Lippay János művében (1664) behatóan foglalkozik az alma termesztésével, betegségeivel. Veszelszki Antal (1798) is hosszú oldalakon ismerteti.

Nyelvészeti, néprajzi és művelődéstörténeti szempontból igen érdekes, hányféle összetételben szerepel az alma szó. Továbbá – más neveket most nem említve

– nem csupán almafajtákra, más növények fajaira is vonatkozik (pl. gránátalma, birsalma, farkasalma, almapaprika stb.). Számos helységnevünkben is szerepel

az alma neve (pl. Magyaralmás, Balatonalmási, Almásfüzitő, Almakerék stb.).

A szó ótörök eredetű nyelvünkben, vö. kipcsak, csagatáj, kirgiz alma, oszmán-török elma, csuvas ulma azonos jelentéssel. A mongol nyelvekben is használatos, a törökség minden nyelvében, óriási területen elterjedt vándorszó.

Az almafa és a körtefa rendszertanilag közeli rokon növények; az almafa tudományos neve is Pirus Malus, azaz körtealma. Ez a magyarban sem nyelvtanilag, sem gyümölcstanilag nem tartható, hiszen a körtealma vagy almakörte terminus alatt valamelyik alfajt, korcs fajt érthetjük.

Az almát termő fák ősei valamikor örökzöldek voltak, igen magasra nőttek, törzsük átmérője a 2 métert is elérte. A kőkorszaki emberek településeinek feltárása során Közép-Európában a régészek szárított, elfelezett almák darabjait találták meg. A Malus silvestris (erdei vadalma) gyümölcsét már akkor gyűjtötték. Ez a legfontosabb törzsalakja a nemesített kultúrfajtáknak. Ennek a fajtának az ápolásából, nemesítéséből lett a szelíd alma, a Malus domestica, a rendkívül sokféle kerti alma.

A vadalma szó a Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) már felbukkan. Tartalmazza Calepinus szótára (1585) is.

A több, mint ezer almafajtát a sarkvidék kivételével Európában mindenütt termesztik. Amerika mérsékelt és hideg tájain is gyakori. Az ősi egyiptomiak is

szerették az almát. India ájurvédikus orvosai voltak az elsők, akik hasmenés gyógyítására ajánlották a betegeknek. Kínai orvosok századokon keresztül használták a fa kérgét cukorbetegség gyógyítására.

A régi görög és római írók igazolják az alma akkori termesztését és nemesítését. A görög mitológia szerint a Földanya almával ajándékozta meg Hérát, és ezt a fát a Heszperidák őrizték az Atlasz-hegységen túl. A görögök hite szerint az almafa termelője Dionüszosz, a bor feltalálója és istensége volt. Aphroditét ajándékozta meg vele. Az alma a szerelem jelképe lett. A mitológiában számos történet szól almáról, aranyalmáról (a Heszperidák aranyalmája). Régen szerelmi vallomás volt, ha valakinek almát dobtak. Az élet és a termékenység jelképe is. A menyasszonynak és a vőlegénynek Szolón törvénye szerint egy almát kellett elfogyasztaniuk, hogy utódaik lehessenek. Nemeszisz almafaágat tart a kezében, amely a görögök hite szerint útlevél az elíziumi mezőkre. Eredetileg az olimpiai játékokon Olümpiában a győztesek almaágat kaptak, csak a 7. olimpián, Kr. e. 748-tól tértek át a vadolajág adományozására. Odüsszeusz nevezetes birkózásában az ellenfele Philoméleidész (jelentése ’kedves az almanimfáknak’) volt. A hellén világban az almafának külön nimfái voltak: a Méliák. Az Odüsszeia XXIV. énekében Odüsszeusz apja, Láertész a kertjükben növő tíz almafa felismerése után ad hitelt a fiának, kit már régen egész Ithaka halottnak hitt. A rómaiaknál Pomona a gyümölcstermelés nőistene volt. A keresztény hit szerint a paradicsomban az alma a bűnre csábítás szomorú gyümölcse lett.

Az ógermán mesékben is előfordul. A kelta Maeldum történetében csodaalma szerepel. Letört ágon három csodálatos ízű alma nőtt; aki egyszer evett ezekből,

40 napos éhezést is elvisel. Egy másik történet Nidud király Egill nevű íjászáról szól, akinek ügyessége a svájci Tell Vilmos monda hősééhez hasonló: mindkét

kisfiú megmenekül a kiváló íjászok tudása révén.

Népdalainkban, népmeséinkben, a különböző játékokban szintén nevezetes. Említhetjük a mesék világából Hófehérke történetét, akit a gonosz boszorkány mérgezett almával kínált. Az uralkodói jelvények között az országalma az erő és az uralkodás jelképe. A magyar történelem szép emlékeket őriz az almával kapcsolatban. Több mint ezer évvel ezelőtt már a királyi felségjelek között szerepelt az aranyalma vagy másképp országalma.

Ismeretes a Bibliából, hogy a tudás fáján a Paradicsomban alma termett, Éva – a kígyó unszolására – ezt a gyümölcsöt szakította le, hogy Ádámot a bűn útjára

csábítsa. Alföldi városunk, Baja még címerében is megörökítette az alma és az első emberpár történetét. Azonban nem egészen így lehetett a történet, hiszen a Biblia almáról nem beszélhet, mivel az ótestamentumi időkben a Közel-Keleten az alma ismeretlen volt. Egyszerűen fáról és gyümölcsről van szó a szövegben!

A mesékben fa és ember között mágikus kapcsolat van. A hős és fák közötti mágikus rokonszenvi kapcsolat erőteljesen őrződött meg abban a szegedi mesében, amelyben a magtalan királyné egy almát szerez, annak felét megeszi, ettől terhes lesz, a másik felét pedig elülteti. Abból kél ki az égig érő, ifjító fa.

Az egykori pogány szüreti ünnepekből keresztény ünnep lett; Írországban még ma is szokásban van az almamise. Egykor jósolni lehetett az almafa gyümölcsével:

a férjhez menendő lány Luca napján kiválasztott egy szép, egészséges almát, karácsonyig minden nap harapott belőle, majd az utolsó falattal a szájában

az utcára ment, és aki szembejött vele, az lett a férje. A néphiedelmek egy része beépült a keresztény gyakorlatba is: ilyen a Balázs napján szentelt alma, mely torokbetegséget gyógyít. De almával rontani is lehetett.

Erzsébet angol királynő udvarában pazarló módon használták az illatszereket és kozmetikai szereket. Ugyanakkor illatszert használtak a városok iszonyú

bűze ellen is, az elvezető csatornák és szemetesvödrök szaga ellen. Az emberek illatos kenőcsből gyúrt kis golyót hordtak maguknál gömbölyű edénykében a nyakukban. Ez volt a pomader, ami a pomme (alma) szóból származik. Stuart Mária ilyen pomaderrel a nyakában ment a vesztőhelyre. A rothadó alma szaga

igen kedvelt volt; a rothadó almát zsírral, fahéjjal és szegfűborssal keverték, ez volt a pomádé.

Bólyai Farkas (1775–1856) meghagyta örököseinek, hogy sírjára almafát ültessenek. Emlékeztetőül Évára, ki a paradicsomban almába harapott, Páris királyfira, ki a női szépség aranyalmáját ítélte oda, és Newtonra, kit a leeső alma vezetett a gravitációelmélet megállapítására.

Igen sok fajtája van. Már az ókorban is jó néhányat ismertek. Theophrasztosz három almafajtát említett. Őt tartják az első pomológusnak, azaz a gyümölcsészet tudománya művelőjének. (Érdekes, hogy a pomológia szó is az almafélék latin pomoideae nevéből való.) Cato, aki minden szenátusi felszólalását azzal a nevezetes mondattal fejezte be, hogy „egyébként úgy vélem, Karthágót el kell pusztítani” (Ceterum venseo, Carthaginem esse delendam), a Kr. e. II. században írt De re rustica című művében már hét almafajtáról tesz említést. Plinius negyvenegyfélét ismertet, Palladius pedig ötvenhatot különböztet meg. (Ez utóbbi szám azonban kétes, mert a rómaiak a birsalmát, citromot, narancsot, barackot mind a malum alatt tárgyalták.) A rómaiak számára nem volt ismeretlen az oltás és a borkészítés sem.

Közép- és Észak-Európában az alma kultúrája a kőkorszakig követhető nyomon. A Horticultural Society 1842-ben közölt almakatalógusa 897 változatot ír le.

Kezdetben a legtöbb almatípus úgynevezett tájfajta volt, többé-kevésbé spontán szelekció útján jött létre. Magyarországon azelőtt sokkal többféle almát

termesztettek. Hogy az idők folyamán milyen gazdag választéka jött létre a honi almafajtáknak, arra Bodor Pálnak egy 1812. szeptember elsején, Kolozsváron

megjelent nyomtatványa utal. E szerint az Oltványlajstrom szerint 34 almafajtát ajánlottak az érdeklődők figyelmébe. Ilyen volt például a feledésbe ment nyári jeges, a nyári viola, a szebeni tángyér, a téli piros kormos vagy a téli anglus pippin. Bereczki Máté a XIX. században több mint 1200 fajtát figyelt

meg, értékelt és írt le nemesítőkertjében.

A régi fajtákat egyre inkább a modern csomagolási igények, piaci megfontolások stb. diktálta „kedvezőbb fajták” szorítják ki. Pedig a változatos ízű és színű, jól eltartható régi fajtáknak számos előnyös tulajdonságuk volt. Hatalmasra növő, árnyat adó, csodaszép fáik díszére váltak a kertnek. Nem voltak túlságosan kényesek a talajra. Fagykárt ritkán szenvedtek, betegségek elkerülték, különböző élősködők és kártevők ellen nem kellett permetezni. Sok fajtánknak ma már csak a nevére emlékezhetünk. Ilyenek voltak például a sóvári, Pázmán-alma, pepin, asztrakán, rózsaalma, sikulai, Török Bálint (Lippaynál báling-alma), véralma, szercsika, danzigi bordás, selyemtányér, szászpap, pónyik, kormos, leányalma,batul, nyári édes, árpára érő, szentiváni alma, a pogácsa-, borízű-, csöcsös-, üveg-, kormos-, fűzfa-, bárányfarkú-, cigány-, rozmaring-, pufogó-, Jakab-, szerecsika-, lánycsecsű-, püspök-, vaj-, vér-, csillag-, cirmos-, citrom-, sólyom-, tányér-, téli-, kisasszony-, pereszlen-, tök-, sóvári-, parminalma, pármenalma (előtagja francia eredetű), ranett (mely szintén a franciából való nemzetközi szó; Shakespeare IV. Henrik című drámájában Falstaffnak „ranettalmát és egy tál köményt” kínálnak) stb.

Az almafa tavaszi virágzása lenyűgöző; Ausztráliában az egyik szövetségi állam, Tasmania címernövénye az almavirág.

Az alma fája kemény és piros, az asztalosok megbecsült nyersanyaga. A gyümölcs jó ízű, nehezen romló, egészséges, tápláló és szomjoltó. Ha az úgynevezett almasavból több van benne, savanyúbb ízű, ellenkező esetben édes. A gyengén savanykás gyümölcsű a borízű alma. Érdekes, de igaz: az almamag igen nagy mennyiségben tartalmaz cianidot, ami nagyon erős méreg. Fél csésze mag már elegendő egy felnőtt ember halálához. Sok szülő számára nyilván ismerős, hogy gyermekük a hasát fájlalja, miután megette az almacsutkát. A magokat tehát ne fogyasszuk el!

Az alma könnyen aszalható, megsütve és megcukrozva orvosságként használták mellbetegség vagy rekedtség ellen. Hildegard von Bingen, a rupertsbergi zárda

főnöke és herbalista XII. századi írásában nyers almát ajánlott az egészséges embereknek, és főtt almát minden betegségre első kezelésként. Az idő tájt

vált népszerűvé Angliában a mondás: „mielőtt ágyba bújsz, egy alma, és az orvosod koldulni megy ma”. Ebből alakult ki azután a „mindennap egy alma” szokása.

A modern tudomány szintén igazolja, hogy az almának rendkívüli gyógyító ereje van, hála a gyümölcs húsának, ami gazdag pektinben (az érés során feloldódó rostok anyaga). Ezért segít enyhíteni a hasmenést is. A skorbut megelőzésére és gyógyítására szintén hasznos. Készítenek belőle ecetet és bort. Az almakúra köszvény, elhájasodás, vesebetegségek ellen hatásos. Az almalé frissen üdítő, kiválasztást fokozó, láz, gyulladás, rekedtség ellen hatásos. A rómaiak ismerhették Pomona istennő gyümölcsének sokféle kedvező hatását, mert táplálkozásukban az alma nem csupán gyümölcsként, de egészségőrző gyógyszerként is szerepelt.

Horatius nyomán vált közismertté a mulatozással egybekötött nagy római lakomákról elterjedt mondás: „a tojástól az almáig énekelünk”. A görögöknél és a rómaiaknál az étkezés végét jelezte: ab ovo usque ad mala,a tojástól az almáig.

A nyári almák többnyire mutatósak, szépen színezettek. Némelyik fajta jókora gyümölcsöket érlel: ilyen például a nyári fontos alma, amely a nevét csaknem

félkilós, azaz egy fontos almáiról kapta. Almatermesztésünk zömét azonban mostanában a téli fajták alkotják. A nagyüzemekből elsősorban három fajta, a

golden delicious, a starking és az Amerikából származó jonatán származik. Az első sárga héjú, az utóbbiak pirosak. A golden delicious hálás, bőtermő fajta.

Gyümölcse közepes vagy nagy méretű, teljes érésben aranysárga. Húsa illatos. Márciusig jól tárolható, de alacsony páratartalmú légtérben ráncosodik. A

starking eléggé későn fordul termőre. Héja viaszos, közepesen vastag; húsa sárgás, tömött, később sajnos lisztesedő. A jonatán igen kedvelt fajta, egyedülállóan tartalmazza a cukrot és a szerves savakat, ez adja igen kellemes aromáját. Fája korán fordul termőre, bőven és rendszeresen hoz gyümölcsöt. Mégis visszaszorulóban van rossz tulajdonságai miatt. Lombozata ugyanis nagyon érzékeny a lisztharmatfertőzésre, évente tizenöt permetezéssel kell megvédeni ez ellen a gombakártevő ellen. Mind jobban terjed a jól tárolható idared, a szintén piros gloster 69, a Japánból származó, éretten sárga, kifejezetten nagy, gömbölyű gyümölcsű mutsu, illetve az ausztráliai származású, zöld színű granny smith, melynek húsa fehér, tömött, lédús, jellegzetesen savanykás. A legjobban tárolható fajta.

A fontos C-vitamin az almában nem egyenletesen oszlik szét; a legtöbb a héj alatti húsrétegben van. Ezért sem érdemes az almát meghámozni. Ugyanakkor azt is megállapították laboratóriumi vizsgálatokkal, hogy a piros héj alatt az alma vitamintartalma csaknem a kétszerese a sárga héj alatt levőnek.

§ Jósika-orgona (Syringa josikaea) – Jósika: csn

Az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozó faj, mely magyar orgona, illetve erdélyi orgona néven is ismert.

Az Erdélyi-szigethegységben (Bihar és Alsófehér megye), a Kelet-Kárpátokban (Ung és Ugocsa megye) és Galíciában, nyirkos, párás völgyekben élő reliktum faj. Legközelebbi rokonai Kínában és a Himalájában találhatóak.

Felálló ágú, 3-4 méteres cserje, hosszúkás és mindkét végén hegyes levelekkel. Jellemző sajátossága, hogy virágzatát 1 db csúcsrügyből, kevés levelű hajtás végén hozza. A virágok ezért a közönséges orgonánál 1-2 héttel később, május második felében nyílnak, enyhén illatosak.

Nem ad olyan szép díszt, mint a közönséges orgona, ezért közkertekben ritkán találkozunk vele. Jó kerti viszonyokat kíván, bírja a nyirkos talajt.

Nálunk néha a Jósika-orgona kelet-ázsiai rokonait is ezen a néven telepítik, amelyek az említett fajtól nehezen különböztethetők meg.

§ Juharcincér (Rhopalopus ungaricus Herbst; Rhopalopus insubricus Germar) – Juhar: csn

Virágcincérek – Leptura és Judolia fajok.

Testük a vállaknál széles és hátrafelé erősen keskenyedő, megnyúlt háromszög alakú. Csápjaik általában a test félhosszát érik el. Szemeik kiugróan nagyok, belülről mélyen kikanyarítottak. Lábaik erősek, hosszúak. Nagyon sok változatuk ismert. A nemzők különböző virágokon tartózkodnak, kedvelik az ernyősvirágzatúakat. A két nemnek közel 30 faja ismert faunaterületünkön.

Juharcincér (Rhopalopus ungaricus Herbst; Rhopalopus insubricus Germar)

A szakirodalom mindkét fajt nevezi juharcincérnek, illetve egymás szinonímájaként is tárgyalja (Schwenke 1974, Győrfi 1957). Nagyon hasonló fajok, de mindkettő ritka. 16–29 mm nagyságú, fémeszöld, kékes színnel. Csápjaik a test hosszát kissé meghaladják. Álcái a hegyi juhar kérge alatt fejlődnek. A korábbi erdészeti rovartani munkákban mint juhar kártevőt említik (Rh. insubricus), ami ritkaságánál fogva természetesen téves megállapítás.

§ Juhar-bevonatgomba (Dendrothele acerina) – Juhar: csn

Termőtest: élő mezei juharok törzsén gyakran megfigyelhető a kéregpikkelyek fehéres-halványszürke bevonata. Ezt a Dendrothele acerina bazídiumos gomba kb. 1 cm nagyságú, szorosan az aljzatul szolgáló kéregpikkelyekre fekvő termőtestei képezik. A gomba szaprotrófként él a már elhalt felületi kéregrészeken, az élő szöveteket nem parazitálja.

Előfordulása: főként mezei juhar, ritkábban más lombos fa (pl. Salix spp.) kérgén képez jellegzetes, foltokban megjelenő, fehéres színű, reszupinátus termőtestet.

Étkezésre nem alkalmas.

Megjegyzés: Ezek a sokszor csak egy-egy fafajhoz kötődő gombafajok az olykor erősen felrepedező, vagy barázdált fakéregnek a környezethez képest gyakran párásabb mikroklimatikus adottságait használják ki. A fa elhalt, lepergő kérgét bontják; a fa szállítóelemeit és ezzel együtt magát a fát nem károsítják

§ Kőrislevelű juhar vagy zöld juhar (Acer negundo) – Juhar: csn

A szappanfafélék (Sapindaceae) családjába tartozó faj.

Az utóbbi elnevezés onnan ered, hogy egyéves ágai még zöld színűek. Levele jelentősen eltér a többi juharétól, leginkább a kőriséhez

hasonlítható, ezért kapta a kőrislevelű elnevezést, termésének alakja azonban egyértelműen jelzi, hogy a növény a szappanfafélékhez tartozik.

Észak-Amerikából származik. Az USA és a szomszédos országok folyóparti, továbbá mocsári élőhelyein széles körben elterjedt, Dél-Kanadától Észak-Mexikóig. Változatai megtalálhatók Mexikó hegységeiben, sőt Guatemalában is. Arizonában és Új-Mexikóban számos hegyvidéki vízparti erdőtársulásban uralkodó fafaj.

Maine államban, Québec déli részén, Új-Brunswickben, Új-Skóciában, a Prince Edward-szigeten, valamint Washington délkeleti és Oregon keleti részén meghonosodott.

Európába a 17. században került, az első ismert dátum 1688, amikor több más amerikai növénnyel együtt Angliába hozták be. 1690-99 között

Hollandiába, Németországba és Lengyelországba is importálták. Oroszországban a 18. század második felében próbálkoztak először Szentpétervár és Moszkva botanikus kertjeiben Amerika déli államaiból származó magok ültetésével, de a palánták elpusztultak. A

19. században Kanadából hozott magokból már sikeresen tudtak fákat nevelni.

Litvániában az 1930-as években kezdték ültetni. 1963-ban itt figyelték meg először, hogy a faj vadon terjeszkedik.

Lengyelországban a méhészek előszeretettel szaporították, mivel tavasszal korán nyílik, és különleges mézet készítettek belőle. Gyorsan növekedő, erős

fa, ezért a 20. században Norvégiában szívesen ültették meredek lejtős kertekben, Európa más országaiban utak szélére, parkokba. Napjainkban régi parkokban, folyók völgyében, utak, vasutak mentén egyre jobban terjed, már özönnövénynek számít.

Magyarországra a 17. században került homoki, sziki és ártéri erdősítésre. Első botanikai leírása 1872-ből olvasható. Kivadulását és terjeszkedését

Soó Rezső írta le 1966-ban ártéri erdőkből és

akácosokból. Mivel a szennyezett levegőt jól tűri, városi útsor- és parkfának ültetik — hazai területe mintegy 1600 ha.

Inváziós faj, ma már Magyarországon is az agresszíven terjedő, különösen nagy kárt okozó inváziós fajok között tartják számon; főleg a Tisza mentén és a Fertő–Hanság Nemzeti Parkban.

Kivadulva leginkább a bolygatott területek, az ültetvények, kultúrerdők elegyfaja. Napjainkra az erdőterület 0,1%-át borítja.

Szabálytalan alakú fa. Magassága többnyire 12–15 méter, ritkán (őshazájában) elérheti a 21 métert is. Sudaras koronát fejleszt, de ha sérülés éri, tőből

újra sarjad, és többtörzsű bokorfává fejlődik. Más fák között nőve magas, nyitott koronát fejleszt, és törzsének el nem ágazó része sokkal hosszabb, mint

a magányosan álló példányoké. Törzsének átmérője 30–60, ritkán 90 cm.

Kérge fiatalon zöld, majd sárgásbarna, sima, majd sötétebb és barázdált, idősebb korában hosszant árkolt, repedezett. Fája lágy, jól faragható, évgyűrűi elmosódottak. Ágai merevek, a vékony ágakat könnyen letöri a vihar. Fája közepesen könnyű és a juharok között puhának számít; a földben viszonylag hamar elkorhad.

Vaskos vesszői világoszöldek, de a napsütötte részek lilásak vagy barnásak; fényesek vagy a könnyen letörölhető viaszrétegtől hamvasak. Bársonyosan szőrös hosszúkás-tojásdad, tompa csúcsú, 2–5 mm hosszú rügyei a vesszőhöz simulnak. A rügyeket egy vagy két pár rügypikkely fedi. Az oldalrügyek nagyobbak, mint a csúcsrügy.

Főgyökere mélyre hatol, oldalgyökerei sekélyen szerteágaznak.

A juharok nagy többségétől eltérően a zöld juhar keresztben átellenesen álló levelei összetettek. A 3-7 darabból álló, páratlanul szárnyasan összetett,

15–38 cm hosszú világoszöld levélkék durván fogasak vagy karéjosak, ősszel sárgára színeződnek. A levél színe világoszöld, fonákja szürkészöld és általában

kopasz, ritkábban pelyhesen szőrös.

A levélkék sekélyen karéjosak vagy durván fűrészesek.

Virágai váltivarúak. porzós és termős virága is halványzöld, de a portokok nálunk gyakran pirosak. A négy porzóból álló porzós virágok hosszú kocsányai vörösek vagy sárgák, virágtakarójuk lila. A virágtakaró levelek erősen redukáltak (csökevényesek); az ellenkező nemű virágrészeknek még a csökevényeit sem tartalmazzák. A porzós virágok laza bugában állnak, a termősek külön-külön fürtvirágzatokba rendeződnek.

Ikerlependék típusú termésének szárnyai hegyesszöget (<60°) zárnak be, sarlósan összehajlanak, a magot tartalmazó rész hosszúkás, bordázott. A résztermések mintegy 4 cm hosszúak, egymagvúak. Magjukban nincs táplálószövet (endospermium). A jól láthatóan ráncos magvak 2–3-szor hosszabbak, mint amilyen szélesek.

Kétlaki. Rövid életű fa: élettartama átlag 75, legfeljebb 100 év. Tipikus

pionír faj.

Fiatal korában gyorsan nő: hosszú, sima, zöld hajtásai egy-egy évben akár 60 cm-nél is többet. Idősebb korában növekedése lelassul. Merev törzse és ágai

gyakran letörnek, ezért az öreg törzsek csúcsán gyakran üstökös sarjkorona fejlődik. Termő hajtásai többnyire csak 5–10 cm-t nőnek évente, de a tövig visszavágott példányok az első évben akár 2,5 m-t is hajthatnak. A tövig visszavágott példányokból regenerálódó sűrű bokorfák oldalsó, talajra fekvő ágai könnyen legyökeresednek.

Lombfakadás előtt márciustól májusig virágzik, minden évben bő termést hoz. A magokat a szél messzire repíti, a magoncok mindenhol képesek megtelepedni.

A városi környezetet jól tűri, utak mentén, járdák, épületek repedéseiben, elhanyagolt virágágyásokban, díszbokrok alján is előfordul. Gyökerei károsíthatják az építményeket. Bőséges nyári esők után tömegesen kelnek magoncai az alföldi homokon. Gyorsan növekszik, a csemeték 5 év alatt termő fává fejlődnek.

Szárnyas ikerlependék termései szeptembertől októberig érnek, és szeptembertől márciusig folyamatosan hullanak. Magja hosszú ideig (legalább egy évig) megtartja csíraképességét. Csírázásához nincs szüksége nagy melegre, csak némi nedvességre. Nálunk áprilistól szeptemberig kelhet. Bôséges nyári esôk után, meleg időben tömegesen kelnek magoncai az alföldi homokon. Csírázása epigeikus: hosszúkás, keskeny sziklevelei a talaj fölé emelkednek és megzöldülnek.

Agresszíven terjeszkedik, természetközeli vegetációban az őshonos fajokat kiszoríthatja. A sík vidéket kedveli, az elöntést, de mélyre hatoló főgyökerének

köszönhetően a szárazságot is jól tűri. Mérsékelten tűri az árnyékot is, tápanyagigénye kicsi. Leggyakrabban nyár- és fűzfajokkal társul.

Magyarországon kivadulva ártéri erdőtársulásokban, elsősorban a nedvesebb völgyekben, folyópartokon nő. Levelei ősszel megsárgulnak. Szeptemberben érik, a termés a következő nyárig a fán maradhat. A beérett termése két, külön terjedő részre hasad. Magja hosszú ideig csírázóképes, az első tavaszi meleg napoktól késő őszig bármikor csírázhat.

Az ágak sérülékenysége miatt könnyen megfertőzik a fát a farontó gombák (Fomitopsis fraxinus, Fomitopsis scutellata, Ustulina vulgaris, Polyporus squamosus).

Az Eutypella parasitica feltűnően nagy törzsrákot okoz, a Fusarium reticulatum

var. negundinis pedig pirosra színezi a faanyagot. A juhar vízszállító rendszerében élő gomba, a Verticillium albo-atrum feltűnő hervadást okoz, sőt, akár végzetes is lehet. A zöld juharnak számos levélfoltosodást okozó parazita gombája és egy mozaik szimptómát, levél- és hajtásdeformációt okozó vírusa is van.

Rovarkártevője a zöld juharpoloska (Boisea trivittatus), amely a fa levelein, hajtásain, termésein szívogat, valamint a levélgubacsot okozó Gubacsszúnyog (Contarinia negundifolia). Ezek kártétele nem jelentős, a fát nem pusztítják el.

A zöld juhar fő táplálékforrása és így potenciális terjesztője az invazív amerikai fehér medvelepkének (Hyphantria cunea), amely vidéki környezetben elszaporodva nagy kárt tesz haszonnövényekben, gyümölcsösökben is.

§ Tatár juhar – tudományos neve: feketegyűrű vagy sörgyefa – (Acer tataricum) – Juhar: csn

feketegyűrű J: a juharfával rokon cserje vagy kisebb fa; Acer tataricum. sörgyefa J: feketegyűrű.

Szenczi Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Baróti Szabó Dávid szótárában nem szerepel. A Magyar Fűvész Könyvben bukkan fel 1807-ben jávor címszó alatt:

feketegyűrű jávor ’Acer tataricum’ (MFűvK.). Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében feketegyűrű (OrvF.). Valószínűleg a gyűrű ’juharféle’ lehet az összetétel előtagja a sörgyefa névben. Somogyban a tatár juhar, Veszprémben a kányabangita neve. A népnyelvben a sörgyefán kívül csörjefa és gyüricske.

A feketegyűrű összetételben a fekete színnév; a gyűrű pedig ’juharféle jelentésű. A színnév alapja az, hogy az ágak, a törzs héja fekete. A ’juharcserje’

jelentésű gyűrű a Magyar Oklevél-szótár adatai alapján már 1268-tól adatolható a magyar írásbeliségben: „Dumus que wlgo dicitur Gyrowbukur” (OklSz.). Ótörök eredetű szavunk, tatár (yirek, žirek), baskír (erek), csuvas (śirek) stb. megfelelői ’égerfa’ jelentésűek.

Társneve a tudományos név fordításával a tatár juhar. A juharfa antik acer nevére vezethető vissza a latin nemzetségnév. Ez az egyetlen latin fanév, amely

nem nőnemű, hanem – ismeretlen okból – semleges nemű volt. A régi galloromán akarnos, ófelnémet ahorn, görög akasztosz e szphendamnosz neveivel együtt az indogermán *ak- ’hegyes’ gyökre vezethető vissza. A növénynév a hegyes levélszegélyekre utal.

§ Német juhászkutya – Juhász: csn

Németországból származó nagy termetű kutyafajta. Gyakran csak németjuhász.

Okos, kedves, játékos kutya, és mindemellett hűséges társ. Gyakran alkalmazzák nyomozó-, mentő- és vakvezető kutyaként, de ideális háziállat lehet egy családnak is, mert jól kijön a gyerekekkel, akik többnyire szintén szeretettel viszonyulnak hozzá.

Ahogy azt a neve is mutatja, a fajta Németországból származik. Az ónémet juhászkutyából és különböző pásztorkutyákból tenyésztették ki. Végleges, mai formáját az 1800-as évek körül érte el.

A tenyésztők főleg a szépségre törekedtek, azt akarták elérni, hogy a juhászkutya leginkább hasonlítson a farkashoz. Ilyen kutyák főleg két helyen voltak találhatóak, ez a két tartomány Türingia és Württemberg.

A német juhászkutya "atyja" Max von Stephanitz ( 1864-1936) lovaskapitány volt, aki szinte az életét tette fel a kutyákra. Egy kutyakiállításon látta meg a Hektor Linksrhein nevű kutyát, melyet átkeresztelt Horand von Grafrathra.

1899. április 22-én von Stephanitz és barátja, Arthur Meyer megalapították a "Verein für Deutsche Schäferhunde" [(SV) ~ Német Juhászkutya Egylet]. Három juhász, két gyártulajdonos, egy építész, egy polgármester, egy kocsmáros és egy bíró is csatlakozott hozzájuk mint társalapítók.

A német juhászkutya egy középnagy és erős kutyafajta. Lehet hosszú- és rövid szőrű. Habár a fekete és a barna szín a leginkább meghatározó, a német juhászkutya számos színben és mintában előfordul, de ezek közül nem mindegyik elfogadott az FCI által. A két színpáros lehet fekete és vörösesbarna, fekete és vörös, fekete és barna, fekete és ezüst, fekete és krémszínű, fekete és sárgásbarna vagy ezüst és barna.

Intelligens, mozgékony, kiegyensúlyozott. Szinte mértéktelen a temperamentuma, ennek ellenére engedelmes, figyelmes, elfogulatlan, a feladatokat jókedvűen végzi. Kellemes társ a háznál, imádja a gyermekeket, barátságos a háziállatokhoz. Ideális munkakutya, nagyon nehéz helyettesíteni. A szépségideálokat kergető tenyésztőknek már von Stephanitz is azt válaszolta: "A juhászkutya munkakutya, és maradjon is munkakutya!"

„Vállald értem: tedd biztossá, hogy a juhászkutyám munkakutya maradjon, mert én az életemet tettem rá, hogy ezt a célt elérjem!”

Ügető típusú kutya, a lábait átlósan viszi, a mozgása térölelő. A hátsó lábaival tudjon legalább a test közepéig lépni, a mellső lábai ugyanolyan hosszúak legyenek.

Marmagasság: kan: 62,5 cm., szuka: 57,5 cm., az eltérés mindkét nemnél legfeljebb +/- 2,5 cm. lehet.

Fej: a testnagysággal arányos, a marmagasságnak körülbelül 40%-a, nem durva, de nem is túl finom. Az ajkak szárazak, feszesek, jól záródnak.

Fogazat: legyen teljes, egészséges (42 fog, alul 22), ollós harapású.

Fül: középnagy, álló (a kölykök mintegy 6 hónapig, néha tovább is lógatják, vagy befelé hajlítják a fülüket), csúcsban végződő, előre tekintő. Füle nagyon

hasonlít a husky- hoz.

Szem: középnagy, ferde metszésű, mandula formájú, értelmet sugárzó, elevenséget, magabiztosságot fejezzen ki. A szem színe harmonizáljon a kutya szőrzetével.

Nyak: erősen izmolt, lebernyege nincs, a törzzsel nyugalmi állapotban mintegy 45 fokos szöget zár be, izgalmi állapotban felemelkedik, ügetés közben

pedig leereszkedik.

Törzs: a hossza a marmagasságnak mintegy a 110-117%-a. A mellkas mély, nem túl széles. A dongás - hordó alakú - mellkas a mozgást korlátozza, mert a

könyök kifordul. A has mérsékelten felhúzódó, a hát és az ágyék fejlett, erős, a mar és a far között nem hosszú. A mar hosszú és magas. Az ágyék izmos,

széles. A far hosszú és enyhén, körülbelül 23 fokban csapott.

Farok: dús szőrzetű, legalább a csánkig ér, a kutya enyhén begörbítve hordja, izgalomban vagy mozgás közben felemeli, de a hátánál magasabbra a farok

soha nem emelkedhet.

Elülső végtagok:a lapocka erős, hosszú, ferde helyzetű (általában 45 fokos), a törzshöz laposan illeszkedik, a könyök nem kiálló. Az alkar egyenes, a lábközép feszes, nem meredek, nem is laza.

Hátsó végtagok: a combcsont és a lábszár oldalnézetben mintegy 120 fokot zár be, a comb erősen izmolt, a csánk - ugróízület - erős, feszes, a lábközép

erős.

Mancs: kerekded, rövid, jól zárt, a talppárna nagyon kemény, rugalmas, a karom rövid, erős, sötét színű. A farkaskörmöket a néhány napos kölyöknél már

el kell távolítani.

Színezet: leggyakoribb a fekete hát, cser barna alapszín fekete nyereggel vagy aranysárgától a szürkéig terjedő rajzolatokkal, egyszerű szürke (ordas), ordas alapszín világos vagy barna jegyekkel (angolszász nyelvterületen:

Szőrzet: sima, félhosszú szőrzet ("Stockhaar"): a fedőszőr durva, tömör, a szőrszálak szorosan simulóak.

Sima, hosszú szőrzet ("Lang-stockhaar"):az egyenes szálak hosszabbak, ez a szőrzet az időjárással szemben nem olyan ellenálló, mint a félhosszú szőrzet.

Hosszú szőrzet ("Langhaar"): aljszőrzet többnyire

nincs, az időjárással szemben nem ellenálló, Magyarországon

az ilyen szőrzetű kutya nem tenyészthető.

Testsúly: szuka: 22-32, kan: 30-40 kg.

Vérmérséklete. Igen értelmes és munkaszerető fajta. Észreveszi, sőt meg is érti, mi zajlik a környezetében, s természetes feladatának tekinti a családtagok, az otthon és család tulajdonának védelmét. Rendkívül hűséges, gyengéd, barátságos és magabiztos. Noha a család minden tagjával – a gyerekekkel is jó viszonyban van, általában különösen erősen kötődik egyvalakihez (tipikusan "egygazdás"). Nem hagyja magát idegenektől megvesztegetni. Kiváló a szimata. Szőrzete minden időjárásban megfelelő védelmet nyújt, ezért a német juhászkutya nyugodtan tartható szabadtéri kifutóban is. Megjegyzendő, hogy társaság tekintetében más kutyák nem helyettesíthetik a gazda szerepét. A német juhászkutya életének központjában a gazda áll, és minden igyekezetével azon van, hogy a kedvében járjon. A fajta nem való olyan embereknek, akik sokat vannak távol otthonról, ha ugyanis nem kap elég figyelmet a gazdájától, úgy érzi, hogy büntetésben van. A német juhászkutya nagyon jól kijön a gyerekekkel, feltéve, hogy azok tisztelettel bánnak vele. Mindenképpen tudni kell róla, hogy ha a barátokkal folytatott játék eldurvul, ez a kutya a családhoz tartozó gyermekek védelmére kel. Az idegenekkel szemben óvatos, de ha a gazda azt jelzi, hogy minden rendben, akkor nem viselkedik ellenségesen velük. A család barátait lelkesen fogadja. A megfelelően szocializált német juhászkutyának sem fajtársaival, sem más háziállatokkal nem lehet gondja.

A német juhászkutya könnyen gondozható. Naponta egyszer egy vakaróval át kell húzni majd kikefélni a szőrzetét, szükség esetén az ujjra húzott gézzel kitisztítani a fülét. A szemváladékot papírzsebkendővel kell letörölni. A kutyát fürdetni általában nem kell, csak ha az állatorvos javasolja, vedlik vagy élősködőt kell kiirtani, illetve ha belefeküdt valamilyen bűzös dologba (egyes kutyák a saját szaguk elfedése céljából tesznek ilyet). A fogkő elkerülése érdekében marhacsontot vagy száraz kenyeret rágjon a kutya. Ha mégis van fogkő, azt akár körömmel is le lehet kaparni. A karmok egy sokat mozgó kutyánál kopnak, de ha szükséges, egy durva reszelővel le kell koptatni azokat. Ha a végbélmirigy - "bűzmirigy" - begyullad, a kutya "szánkázással" jelzi ezt. Az állatorvos megmutatja, hogyan kell kinyomni a bűzmirigyeket. Bármilyen probléma adódik, és a kutyatartó nem tudja megoldani, keresse fel az állatorvost, ne kezdje el önmaga gyógyítani a kutyát.

A részletes leírás szakértelmet kíván. Amit minden kutyatartónak tudnia kell: a kutya életkorának, egészségi állapotának, mozgásának megfelelő minőségű és mennyiségű táplálékot kell adni, ebben az állatorvos segít. Mindig legyen friss víz a kutya előtt.

Nem adható a kutyának: nyers disznóhús, vese (ez a szűrő szerv növényirtókat halmoz fel), füstölt, sózott vagy erősen fűszerezett hús.

A német juhászkutya betegségei. Minden kutyatartónak kötelessége ismerni a négylábú barátjára jellemző betegségeket, erre ott vannak a szakkönyvek, a tenyésztők, a kutyás ismerősök és mindenekelőtt az állatorvosok. A diagnosztizálás és a gyógyítás az állatorvos feladata. Az állatorvos oltja be a kutyákat az Oltási program alapján. A kölyök az első oltását még a tenyésztőnél kapja meg parvovírus szopornyica ellen, majd a kombinált oltás következik a 10-11. hétben, ennek ismétlése a 14., de inkább a 16. hétben. Ekkor kapja meg a veszettség elleni oltást is. A kutya évente kap emlékeztető oltást. A féregtelenítést a születést követő 14-16. napon kell elvégezni, majd a kölyök 8 hetes koráig hetente meg kell ismételni. A felnőtt kutya féregtelenítése évente 3 alkalommal történjék. Védekezni kell a Kutyabolha és a tetű ellen is. Az állatorvos felvilágosítást ad a féregtelenítéssel kapcsolatban, az oltásokra pedig minden alkalommal berendeli a kutyát.

Az alább felsorolt betegségek a német juhászkutyára jellemzőek, és minden esetben csak az állatorvos gyógyíthatja meg azokat:

Szaruhártya-gyulladás: Tünetek: először matt, később zavaros szaruhártya, amely pirosodni kezd, majd sötétbarna pigmentszemcsék lesznek láthatóak. Zseblámpa fénye mellett mindez észrevehető.

Gyomorcsavarodás: A német juhászkutyának mély a mellkasa, ezért a táplálékkal teli gyomornak nincs nagy mozgástere. A kutya ugrálása, hempergése következtében a gyomor megcsavarodhat, hiszen azt csak a nyelőcső tartja. Tünetek: a gyomor gyorsan felfúvódik, a keringési rendszer összeesik, a betegséget elesettség, hányinger, légzési nehézség kíséri. Ha a gyomor megcsavarodott, a kutya már hányni sem tud, csak az operáció és az azt követő kezelés segíthet.

Bélbetolódás: az egyik bélszakasz beletolódhat a másikba, akár egy teleszkóp. Az ok: a bélszakasz bénulása, amely leginkább a 4-10 hónapos kutyákat fenyegeti. Tünetek: puha vagy folyós széklet, melyben vérnyomok is lehetnek, gyakori székelési inger, ezt követően székrekedés, gyors fogyás.

Krónikus exokrin hasnyálmirigy-elégtelenség: Tünetei: hasmenés, éhség, folyamatos lesoványodás. A széklet habos, csillogó, savanyú szagú, emésztetlen táplálékrészeket tartalmazó. Ha a kutya nagy zsírtartalmú táplálékot evett, a széklet szürke vagy ólomszínű. A rossz emésztés miatt a kutya állandóan éhes,

a saját emésztetlen székletét is elfogyasztja.

Gyulladásos ízületi megbetegedések: (Sok kutyás inkább a betegség latin nevét (arthritis > artritisz) használja a hosszabb magyar megfelelő helyett.)

A betegség egyszerre több ízületet is megtámadhat (polyarthritis > sokízületi gyulladás). Tünetek: A kutya nehezen tápászkodik fel, erős fájdalmai vannak, ügetés vagy futás közben fel-felsír, nincs kedve mozogni, az ízületek gyakran megdagadnak, melegebbek a környező testrészeknél. A betegség lázzal is járhat.

Az állatorvos az alábbiakat javasolja: a kutyát csak sétáltatni kell, a hideg padlón nem feküdhet. A gyógyulás hosszú ideig tart.

Artrózis: öröklött, lassú lefolyású betegség, amely bénuláshoz is vezethet. Tünetek: a bemelegítés és a kifáradás egyaránt fáj a kutyának, A feltápászkodó

kutya zsibbadtnak látszik, a mozgása pedig visszafogottá válik.

Csípőízületi diszplázia: Az elnevezés csípőtorzulást jelent. Az ízületi vápa, combfej vagy a combnyak rendellenesen fejlődhet, súlyos esetben az ellaposodott combfej és az ízületi vápa ficamot okoz. Tünetek: a hátsó lábak az enyhe gyengeségétől a lebénulásig terjedhet a betegség. Terhelésre fájdalom jelentkezik, de az nem jelezheti feltétlenül a betegség súlyosságát. Figyelni kell a kiegyensúlyozott táplálékra, a testsúly és a magasság helyes arányára és a leterhelésre.

Degeneratív gerincvelőbántalom (degenerative myelopathy): A gerincvelőt, akár az agyat, három hártya burkolja be. A 7 évesnél idősebb német juhászkutyáknál az egyik hártya elcsontosodhat, és nyomhatja a gerincvelőt. Először kevés, majd egyre több izom sorvad el, mert a nyomás következtében az idegek elsorvadnak. Tünetek: nincs fájdalom, amely jelezné a betegséget. A bénulási folyamat lassú, több éven át tart. Az első jel: az egyik hátsó láb körme karcolja az aszfaltot, majd a kutya imbolyogva, botladozva jár. Az egyre jobban bénuló kutya húzza a hátsó lábát, a karom és a szőr lekopik a mancsról, később pedig a bőr is lehorzsolódik. Fájdalom nélküli, lassú bénulásról van szó, a lábak zsibbadtnak tűnnek. A betegség meggyógyítása ma még nem jár sok sikerrel.

§ Júlialepke (Dryas iulia) – Júlia: lk

A tarkalepkefélék (Nymphalidae) családjába és a helikonlepkék (Heliconiinae) alcsaládjába tartozó faj. Nemének egyetlen faja.

A júlialepke előfordulási területe Dél- és Közép-Amerika. Brazíliától

Texas déli részéig, valamint Floridáig sokfelé megtalálható. Nyáron akár

Nebraska keleti részéig is elkóborol. A lepkeházak egyik kedvelt faja, mivel egész nap tevékeny. Mivel nagy előfordulási területe van, ezért tizennégy alfaja alakult ki.

§ Júlia-borbolya (Berberis julianae) – Júlia: lk

A boglárkavirágúak (Ranunculales) rendjébe sorolt borbolyafélék (Berberidaceae) családjában a névadó borbolya(Berberis)nemzetség egyik faja.

Kínából származik. 1–2 m magas bokorrá fejlődhet. Ágai a hegyes, erős, igen szúrós tövisek hármasával állnak. Bőrszerű, keskeny lándzsás, felül fényeszöld, alul világoszöld levelei ritkásan, tövisesen fogazottak. Örökzöld, néha félörökzöld. Napos helyen lombja ősszel vörösre színeződik. Aranysárga, kívül vöröses árnyalatú, illatos virágai május–júniusban nyílnak. Termése hamvas kékeslila. Igénytelen; a szennyezett városi levegőt is jól tűri. A Kárpát-medencében megbízhatóan télálló. Közkedvelt kerti dísznövény. metszés nélkül (is) áthatolhatatlan sövénnyé nevelhető. Gyakran telepítik az autópályákat kettéosztó sávokba.

§ Jurina – tudományos neve: puha hangya-bogács – (Jurinea mollis) – Jurina: csn

Évelő. 40–80 cm. Szára rendesen 1 (egész 3) fészkű; csak töve felé

leveles. Levele felső lapján lekopaszodik, fonákán sűrűn fehér molyhos; széle visszagyűrött; egyszerű lándsás, vagy fésüsen hasadt, ép, keskeny hasábokkal.

Fészke nagy; fészekpikkelyei gyapjasak; rövid tüskében végződő pikkelyei visszagörbülők. Virága bíborszinű. Termése bibircses. Terem napos, köves vagy homokos, míveletlen területeken, szórványosan az egész országban; főleg a dombvidéken. Az Alföld homokbuczkáin is előfordul kissé megváltozott külsővel.

K fejezet; 279

§ Kaba – tudományos neve: kaba sólyom - (’Falco subbuteo) – Kaba: csn, fk

Hegyes szárnyú, gyors, vadászatra idomítható ragadozó madár; Falco.

Helynévi származékban már a XI. században felbukkan: Soulomos (Hazai Okmt. 4). Köznévként 1395 k. „falco: zoliom”(BesztSzj.), majd sójom, sólyom madár (Nyr. 94). Nyelvjárási alakváltozata a sájm (Nyr. 25).

Bizonytalan eredetű szó, talán ótörök jövevény: türk, csag., oszm.

avlï ’fiatal sólyom vagy héja; karvaly’ (TESz.). A magyar szó tőalakja a fentiek alapján *solo- lehetett, ebből -m kicsinyítő képzővel, palatalizálódással

és a tőmagánhangzó nyúlásával jött létre a sólyom. Származékai: solymár, solymász, solymászik, sólyomszárny, sólyomszem.

A vándorsólyom ’Falco peregrinus’ neve (R. 1841: Vajda) a lat. szaknyelvi Falco peregrinus és a ném. Wanderfalke (Brehm) tükörfordítása. A névadási szemlélet háttere a faj kalandozó természete volt, ugyanis igen nagy területeket jár be. Erre utal kóbor sólyom (R. 1904: Petényi) elnevezése is. A népnyelvben a

hegyes szárnyú sólyom (R. 1898: Nom.) és a galambfogó héja (uo.)neve is használatos; vö. ném. Taubenfalk és Taubenstosser ’ua.’ (Brehm). Ez utóbbi neve (R. 1793: galamb-ölyv /Grossinger/) életmódjával függ össze, mint Chernel írja: „A galambokat is hamarosan elfogja, sőt előszeretettel jár a nyomukban.”

A kaba sólyom ’Falco subbuteo’ név előtagja szláv eredetű, értelmesítő utótaggal alkotott összetétel. Népnyelvi neve a Nom.: kaba | TESz., Földi: herjóka | SzegSz.: feketevércse | TermtudKözl. 1887: bajuszos sólyom |Chernel: szakállas vércse |ÚMTsz.: szakállas vircse. Utóbbi elnevezései feltűnő bajusza alapján keletkeztek; vö. ném. kleiner Bartfalk ’ua.’ (VNAE.), azaz ’kis szakállsólyom’. További népnyelvi neve kaba, fecskefogó sólyom, herjóka.

A kis sólyom ’Falco columbarius’ (R. 1841: Vajda) a ném. Zwergfalk ’ua.’ (uo.) tükörfordítása; népnyelvi neve a törpesólyom és a téli sólyom.

Szólásban: Sólyommadárnak nem lesz galamb a fia.

A sas, sólyom a levegőég királyai, Zeusszal, Jupiterrel hozták kapcsolatba őket. Méltóságuk a Szentírásban tekintéllyel és megalkuvást nem ismerő morállal párosul. Közép- és Észak-Európában, Szibériában honos. Mint költöző madár, a sólyom hozzánk márciusban érkezik. Legszívesebben mezőkkel határos erdőszélekben, irtások, vágások kiemelkedő magfáin, kisebb, szabadabb fás részeken üt tanyát.

A sólyomfélék családja (Falconidae) a madarak osztályában a sólyomalakúak (Falconiformes) rendjébe tartozik. Szinte a világ minden táján előfordulnak,

kivéve Afrika egyes távoli kis szigeteit és az Antarktiszt. Legörbülő, hegyes csőrük és erőteljes, hegyes karmokat viselő lábuk van, látásuk kitűnő. Nappali

ragadozók. Táplálékuk kisebb emlősökből, madarakból, hüllőkből, rovarokból és dögökből áll. Gyors repülők. A kaba sólyom Európában és Ázsiában fészkel.

Mezőkkel tarkított erdőkben, facsoportokban és ártéri erdőkben él. Telelni délebbre vonul, eljut Afrikába is. Magyarországon rendszeres fészkelő, áprilistól

szeptemberig tartózkodik itt. Rendkívül gyors, s talán a legtöbb időt tölti a sólymok közül a levegőben. A vándorsólyom kozmopolita elterjedésű faj, amely

megtalálható Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában. Tartós, gyakran élethosszig tartó párkapcsolatban él. Bár elsősorban sziklafalakon, magas épületeken költ, akár a földre (például homokdűnére) is lerakhatja tojásait. A vándorsólyom zsákmányára zuhanórepüléssel veti rá magát, ilyenkor 170–400 km/h sebességre is felgyorsulhat. Egy szempillantással az ütközés előtt a zuhanást hirtelen lefékezi, majd hátsó lábujján lévő borotvaéles karmát áldozatába mélyeszti. Hazánkban leggyakoribb zsákmánya a házigalamb és a seregély, de a meggyvágó, kék cinege, fekete rigó és különböző verébfajok is kedvelt prédái. Vizes élőhelyeken főleg dankasirályt, csörgő récét és pajzsoscankót ejt el. Képes elfogni a kiválóan repülő sarlósfecskét is. A varjaknak sem irgalmaz, sőt a ludakkal is megbirkózik.

A solymászat megszelídített és betanított gyors röptű vágómadarak (sólymok, sasok, ölyvek, karvalyfélék) segítségével folytatott vadászat A solymászatot tehát nemcsak sólymokkal űzték, hiszen madárfogásra, kisebb szőrmés vad levágására a legtöbb ragadozó madár betanítható. Találkozunk a sólymon kívül karvaly (karuly), ölyv, (ölyü), héja, ráró, kiköcsén, bastard, kék lábú karvaly, kék lábú ölyv stb. elnevezésekkel, a jelölt madár azonosítása igen nehéz. Hogy

más volt a ráró, más az ölyű és más a sólyom, az – többek között – Bornemisza Pál nyitrai püspök egyik leveléből kitűnik. 1560-ban írta Ferdinánd királynak:

„Négy sólymot küldök fölségednek, ketteje nagyobb fajta, ketteje pedig kisebb; úgyszintén négy rárót és három ölyüt.” 1564-ben már Miksa király kér a püspöktől vadászó madarakat: „sólymokat az ölyvek azon fajtájából, amelyet bastardnak, avagy kék lábúnak hívnak.” Azt gondolhatnánk, hogy a vadászat sólyommal nem volt fáradságos mulatság, pedig vágtatás volt az lóháton a javából. Azért az asszonyok is kivették belőle a részüket. Gersei Petheő Benedek bosszúsan írja feleségéről, hogy „Mindaddig nyúlásza sólyommal lóhátról, hogy tegnap kilencz órakor egy fiat foga. Im mostand mindketten fekszik az gyerekágyat.”

Az erdélyi fejedelmek rájöttek, hogy a török portán örülnek a magyar sólymoknak, 1637-ben Szalánczy István vitte a portára, és Brassóban várta össze azokat, onnan írja: „Az sólymokkal mindenfelől ideérkezének. Az Fehérvárról idehozott sólyommal együtt 42 sólyom leszen.” Minden évben 24 sólymot követelt Konstantinápoly.

§ Kába – tudományos neve: vörös kánya – Kába: csn

A hollónál nagyobb testű, villás farkú (dögevő) ragadozó madár; Milvus.

Közszóként 1470-ben bukkan fel: „de milvo: kanya”, 1763-ban gánya (TESz.),a népnyelvben ÚMTsz.: kányha | KissMad.: kányo | Nyr. 6: gánya | Nyr. 15: kába alakváltozata adatolható.

Szláv jövevényszavunk; vö. szbhv. N. kanja, kajna ’egerészölyv’, szlk. N. kaňa ’ua.’, szln. kánja ’kánya’, le. kania ’ua.’ (TESz.), blg.кани(EL.). Az ősszláv

kanja valószínűleg hangutánzó eredetű, a ragadozók vijjogását utánozza.

A vörös kánya ’Milvus milvus’ népi neve a villás kánya, fecskefarkú és villásfarkú kánya; csibehordó kánya (Tolna m.) Nevét onnan kapta, hogy fő színe élénk rozsdavörös. Német roter Milan (WbZ.) is színére utal. A barna kánya ’Milvus migrans’ név szintén a tollazat színére utal; népnyelvi neve a berki kánya. A kánya több régi neve olvasható legkorábbi tájszótárunkban: R. 1838: vadó,kur-héja (Tsz.); N. Nyr. 17: kur-mijja | uo. 10: kur-héjja | uo. 5: krampacs | Tsz.: 1838: tikölő-kánya ’tyúkhordó kánya’.

A latin szaknyelvi nemi terminus a kánya lat. milvus neve, ebből való a fr., dán milvus, port. milhafre (EL.). A ném. Milane (DWb.) francia jövevényszó.

Számos szólásmondásban szerepel, pl. „Hordja el a kánya”, „Megvág, mint a kánya”, „Még a tyúkfi is meglapul, ha kányát lát”, „Kánya egy nap el nem szállja földjét” (= gazdag), „Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél”, „Olyan, mint a kánya kopasztotta tyúk”, „Hol vigyázatlan a leány, csirkét

ellik a kánya” stb.

Gyakori madarunk a barna kánya (’Milvus migrans’). Egész Európában elterjedt, de Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, az indonéz szigetvilágban, valamint Ausztráliában is él. Csőre görbe és éles, karmai kicsik, de élesek és tűhegyesek. Vonuló madár, tavasszal tér vissza Magyarországra trópusi telelőhelyéről, és októberig tartózkodik nálunk. Alacsony repülése közben észreveszi táplálékát, ami lehet kis emlősállat, madár, dög vagy hal. Folyóvizek menti erdős területeken fészkel. Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el.

A vörös kánya (’Milvus milvus) Európában mindenekelőtt Közép-Európában, Franciaországban, valamint Spanyolországban fordul elő. Száma erősen csökkent. Tartós párkapcsolatban él. Márciustól novemberig tartózkodik Magyarországon, alkalmi fészkelő. Nálunk főleg mocsaras, erdőkkel is bővelkedő alföldi vidékeinken él.

§ Kabak – tudományos neve: lopótök – (Lagenaria siceraria) – Kabak: csn

A töknek hosszú nyakban végződő gömbölyded termésű faja; Lagenaria siceraria. kabak, kobak J: N. lopótök.

Az utóbbit tévesen azonosították etimológiailag szláv (orosz, ukrán, lengyel, szerb) nevekkel, melyeknek ráadásul ’tök’ jelentésük nem is volt soha. Török

(oszmán-török, csagatáj, tatár qabaq) eredetű szó, a tájnyelvi ’keménykalap’ jelentésű kabak egy tökféle neveként is használatos alakleíró elnevezése.

Személynévként már 1340-től (MNy. 10, majd 1442: OklSz.), köznévként 1723-tól (NySz., majd 1782: Baróti, 1838: Tzs., 1870: CzF.) adatolható a magyar írásbeliségben

a kobak, a kabak pedig 1807-től (MFűvK., majd 1834: Kassai). Az Ormánsági Szótár is közli kabak, a Magyar Tájszótár a Rábaközből kobag, Mohács és Kecskemét környékéről kobak, kabak, Munkács vidékéről pedig csobak tájnyelvi változatát.

A kabakbogyó a ’földitök’. Összetételekben kabakkörte, kabakpityóka nevek használatosak.

Miután keskeny, hosszú nyakú formája miatt elsősorban a borászatban, a hordók felső nyílásán keresztül a bor kiszívására szolgál, a használatára utaló lopótök mellett szívótök néven is hívják. Régen ugyanis, az üveg megjelenése előtt fontos borászati eszköz volt. A lopótök további társneve a jónástök,

a metaforikus csíktök és nyakastök.

De más edényeket, palackokat, kis csészéket is készítettek belőle. Német neve is Flaschenkürbis, azaz ’üvegtök, palacktök’. A Lagenaria nemzetségnév pedig

a ’palackgyártó’ jelentésű késő latin lagoenarius szóból való. A faj formagazdagsága növelhető azzal, hogy előre elkészített sablonba nő bele, és az adott formát veszi fel. A rövidebb nyakú, nagyobb űrtartalmú kobaktököt régen ivóvíz tárolására használták. Nagy előnye például a kulacsokkal szemben, hogy a víz nem melegszik fel benne.

Ázsia és Afrika trópusi vidéke az őshazája. Ma mindenütt termesztik a melegebb éghajlatú tájakon. Dekoratív terméséből fiatalon főzelék készül.

Egyéves lágy szárú növény. A kacsok rögzítik a növényt, a karót vagy egyéb támasztékot többszörösen körülhurkolják. Ezért kerítésekre, sövényekre több

méter magasra felkúszik, és innen lógnak le különböző formájú termései. Virágtartó, madáretető, különféle dísztárgyak készíthetők belőlük.

§ Kabala – tudományos neve: ló – (Equus caballus) – Kabala: csn

Vontatásra és lovaglásra használatos, páratlanujjú patás háziállat; Equus caballus.

Ló szavunk helynévben már 1055-ben, a Tihanyi alapítólevélben felbukkan. A ló főnév lovász származéka is szerepel ott (TA.). Köznévként 1395 k.: „ýpus:

low” (BesztSzj.), 1450 k.: olauat (BécsiK.), 1500 k.: „lo mentha” (növn.) (MNy. 21), 1519 k.: loh (DebrK.), 1559: lón (NySz.), 1577: „lo tetw”, „lo bogar”

(KolGl.). A népnyelvben MTsz.: lo | ÚMTsz.: lâ, lut.

Ősi örökség az ugor korból; vö. vog. лō, luβ, osztj. loχ, lau, taw ’ló’ (TESz.). Az átvett alak lovu lehetett, a ló átmeneti lou formából fejlődött ki.

Származékai közül a lovag, lovagol képzésmódja a gyalog, gyalogol analógiájára vall. A ló állatnévvel igen sok összetett növénynév alakult.

A lóval kapcsolatos elnevezések a köznyelvben, népnyelvben és a szaknyelvben: tátos, gebe; csődör és mén, monyas, monyi; kanca, anyaló, kabala, kacola;

döher, düherc; paripa, paci, pacér.Heréit csikó, maca, maci néven hívják. Alkalmazása szerint elnevezett a tenyészló, hátasló, versenyló, hintósló, igásló,

parasztló stb. Kocsi elé fogva a jobb oldali neve rudas, a bal oldalié nyerges, a lógó rúd melletti a lógós. Négyes fogatnál pedig a rudas előtti az ostorhegyes

vagy kisefás, a nyerges előtti a gyeplős. Fajtája pl. arab telivér. A berber ló igénytelen, szívós észak-afrikai fajta.

A paripa a szép mozgású, büszke, nemes ló neve (R. 1528: „Paruum parypa feci babtizari” /OklSz./), volt azonban ’herélt ló’ jelentése is (1795 k.: TakátsRTold.). Vándorszó a paripa, végső soron a görög eredetű lat. parhibbus ’mellékes ló’, azaz ’be nem fogott ló, hátasló’ átvétele (> k. lat. palafredus, ófn. parafred, úfn. Pferd). Szélhámos melléknevünk szintén ezzel függ össze, eredetileg a szélső hámba fogott, tehát könnyen táncoló lovat jelentette. A gebe a rossz, hibás lovat jelenti (a ném. Schindmähre). R. 1566: gebe /NySz./; N. MTsz.: gébe | ÚMTsz.: göbe. Hangfestő eredetű szó (~ gebed, gebeszkedik).

A csődör, mén a ló, szamár s más nagyobb patás állat hímje. Az ismeretlen eredetű mén főnév már Anonymusnál olvasható a XII. században a Menu-Morout (Mén-Marót) összetételben, illetve a Ménrót személynévben. Mint köznév, 1395 k. bukkan fel: „emíſaríus: men” (BesztSzj.). 1560 k.: meny loo (GyöngySzt.), 1570 k.: men lo (ArsMed.). A ’hím-ló, apa-ló’ jelölésére szolgál továbbá a csődör (R. 1521: OklSz.) szó is. Német származtatása (< ném. Zelter ’poroszka’) helytelen, török vendégszavaink kun-besenyő rétegéből való, egy valószínű *csevdür szó szabályos fejleménye. Ilyen szóra ugyan nincs írott bizonyíték, de a rokon csag. csavdur alapján feltételezhető. Monyas a ménló, a csődör társneve (R. 1834: monyas-ló /Kassai/, 1839 /MTsz./; N. Nyr. 6, 9, 10 és 14, MNy. 6).

A nőstény ló kanca (R. 1435: Kancha szn., 1584: „Ötödfy wehem. Ötödfy kancza” /OklSz./, 1590: SzikszF.; N. MTsz.: kánca | ÚMTsz.: ganca | MNy. 64: kanco, konca) neve szláv jövevényszavunk, a konjъ’ló, csődör’ -ica képzős származéka. Hasonló jelentésű a kabala szó is (< szláv kobyla ~ lat.-gör. caballus ’ló’), de a kabala, kacola jelent mindenféle lovat is (Kriza:Vadr.), köztük ’rossz, vén kanca’ jelentése is van. 1838: kabala, kabola ’kanca’ (Tsz.); N. MNy. 6: ua.; másutt ’ló’ jelentésű (NyK. 10, Nyr. 4). A gyermeknyelvben paci, pajci a ló. Az Ormánságban pacér a hitvány, kis ló (Nyr. 9) neve.

A fiatal ló neve a Székelyföldön lófiú (Szóm.), de legközönségesebb neve a csikó; 1213: szn. Váradi Regestrum, 1525 k.: „Poledrus: wehem vel chÿthko” (MNy. 11), 1533: czetko (Murm.), 1585: tsiko (Calepinus),1590: cziko (SzikszF.), 1835: N. csinu ’kis csikó’ (Kassai). A nyelvjárásokban Nyr. 6: csinuská,csiná | uo. 21: csuba | Kriza:Vadr.: csitkó | MTsz.: szitku | ÚMTsz.: csütkó, csítkó, sitkó, csiku, csika. A csit, csidi, csih csikóhívogató szó köznyelvi behatolása. A régiségben még adatolható a gyermek-lo, gyermekded-ló megjelölés.

A másodfű, harmadfű ló ’második, ill. harmadik évében járó ló’, 1395 k.: „Biennis: maſud fiw”; „Tēnius: harmad fíw” (BesztSzj.), 1587: „harmadfüre kelendö”(OklSz.). Nyelvjárásainkból adatolható a heted-fű ’hétéves’ (MTsz.: Székelyföld), Hetedfűre ment: hetedik évében jár (Kriza:Vadr.) kifejezés is. Hasonló elemekből álló, azonos jelentésű összetétel a vog. χūrum-pum luβ(TESz.), azaz ’három-fű ló’, a magyar szó tükörfordításaként a hazai lat. triherbis, XIII. századi „unum bovem triherbem” (uo.), vagy a kit pom tēm lū(Ethn. 42), vagyis ’két füvet evett ló’. A vén ló neve Székelyföldön düherc, düher (Kriza:Vadr.), döher (MTsz.), düherc ’vén ló’ (MNy. 6). A tátos ló népmesei ló, bűbájos tulajdonságokkal; tréfásan sovány, borzas, horgas lábú lóról is mondják.

A lovak szőrének színei szerint (pl. hóka, almásderes, fakó, murga stb.) számos változatot neveznek, Herman Ottó 1914-ben 320 színárnyalatot különböztet

meg (Herman 1914). A ló lehet fehér, deres, almásderes (kerek foltokkal tarkázott ló, az almásszürke ugyanaz szürkében), vasderes; szürke, hamvasszürke, seregély szürke, egérszőrű; szürkefakó, zsufa, fakó, fakósárga, veressárga, szögsárga, sárga, veres; pej, pejkó, fakópej, barnapej, barna, ráró, fekete; tarka, sárgatarka, tarkapej. A lámpás ló, lámpásos ló, liszá a Székelyföldön olyan ló, amelynek hosszúkás fehér homlokjegye van (MTsz.). A hóka szintén olyan, amelynek a homlokán fehér folt („csillag”) van (1834: Kassai, 1838: Tsz.; N. Nyr. 14). A hóka-lábú ’fehér-lábú (ló)’ jelentésű (MTsz.; Nyr. 9).

Szólásmondásban: hókán csapja, azaz homlokon csapja (Nyr. 18). A kese lábú lónak az alsó lábszára világosabb színű. A kesej, kese ’sárgásfehér, fakó (ló,

ökör stb.)’ jelentésű (MTsz.). 1838-ban kesely-lábú ’fehér-foltos lábú’ (Tsz.).

A latin szaknyelvi binómen a ló lat. equus, késő lat. caballus neveiből alkotott. A latin caballus folytatója pl. afr. cheval, ol. cavallo, sp. caballo

(W.). A ló ném. Pferd (DWb.), N. baj. Pferdl (W.)neve – mint fent láttuk –, a k. lat. Paraveredus ’szélső hámba fogott postaló’ szóból származik az ófn.

pfarifrit, pfärit (uo.) szón keresztül, a végső forrás a görög. Megfelelője az aln. peerd, afr. perd, holl. paard, jiddis ferd (uo.).

Ma már csak háziasított vagy abból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló (Equus ferus). Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használhatjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a háziló névvel különböztethetjük meg (Equus ferus caballus). A ma ismert ló ’Equus caballus vagy Equus ferus caballus’ hosszú törzsfejlődés során alakult ki. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki.

A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott.

A nomád lótartók lovon szállították felszerelésüket, málhás állatként használták őket. Nyugat- és Közép-Európában kb. 700 óta, a vaskortól használják a

lovat hátas állatként. A lovas nomád népek – ahogyan a régi magyarok is tették – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően alkoholos erjesztett

italt, kumiszt készítenek. A lónak ma több mint 300 fajtája ismert.

A ló ábrázolása kiemelkedő szerepet kapott a lovasnépek művészetében.

Korábban Magyarország lótenyésztési nagyhatalomnak számított. A Magyarországon tenyésztett lófajták három vadon élő ősre, a tarpánra (Equus caballus gmelini), a diluviális lóra (Equus caballus robustus) és a pónira (Equus caballus europaeus) vezethetők vissza. A XIX. század közepe óta két fajta változat tenyésztése vált általánossá. A nyugati tájakon a nagy termetű, igavonásra alkalmas hidegvérű (muraközi) és a különböző, főleg keleti (arab) fajta keresztezések révén kialakult, kocsilónak, igavonónak és hátasnak egyaránt alkalmas melegvérű változat (gidrán, kis és nagy nóniusz). Ez utóbbi tenyésztésében a II. világháborúig a nagybirtokokon kívül a Duna–Tisza közén (Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza), a Tiszántúlon (Debrecen, Hajdúböszörmény, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szentes)

a parasztgazdaságok is kiváló eredményeket értek el.

§ Fehérüstökű kacérkolibri (lophornis adorabilis) – Kacér: csn

A fajt Osbert Salvin angol ornitológus írta le 1870-ben.

Közép-Amerikában, Costa Rica és Panama területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki esőerdők, valamint másodlagos erdők és ültetvények. Átlagos testhossza 8 centiméter, testtömege 2,7 gramm. Az elterjedési területe kicsi, egyedszáma ismeretlen, de még nem éri el a kritikus szintet.

§ Kacola – tudományos neve: ló – Kacola: csn

A ma ismert ló hosszú törzsfejlődés során vált olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ez a Törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki, melyek a kutyánál nem voltak nagyobbak, lábaikon öt-öt ujj volt, és minden ujjukon pataszerű elszarusodott képződményt viseltek. Később a ló

Evolúciójában a legjelentősebb változás a láb átalakulása (az ujjak folyamatos visszafejlődésével) volt. Emellett növekedésük is figyelemre méltó, mert akkoriban magasságuk 25-50 cm között lehetett. Táplálékuk kezdetben leginkább puha lombú fák és cserjék hajtásai voltak.

10-25 millió évvel ezelőtt, a miocén korban az őserdőket szavannák, sztyeppék váltották fel, amihez az állatok úgy alkalmazkodtak, hogy fogazatuk egyre inkább alkalmassá vált a fűfélék fogyasztására, valamint nyakuk megnyúlt, hogy kényelmesen elérjék a füvet. Szemük is megváltozott, a fej oldalára tolódott el, így látóterük megnőtt, ezért könnyebben észrevették a közeledő ragadozókat. Idővel lábuk patákban végződtek.

Az Equus caballus – kb. 1 millió évvel ezelőtt jelent meg. Nem más mint a ma élő ló. Később több változat is kialakult. A közhittel ellentétben, a zebra nem a lófélék családjába tartozik, hanem a szamarakhoz.

A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött (botaji kultúra), majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. A nomád lótartók hamarosan rájöttek, hogy a lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként használni őket. Nyugat- és Közép-Európában kb. 700 óta, a Vaskortól használják a lovat hátasállatként.

A ló páratlanujjú patás állat. Izomzata fejlett, erős. A lónak testéhez képest kis gyomra van, ezért figyelni kell etetésére. Túletetés esetén különböző halálos szövődményű betegségek alakulhatnak ki.

A ló szőrének színe attól függ, hogy bőre mennyi pigmentet, vagyis természetes festékanyagot tartalmaz. Szinte minden lónak és póninak sötét a bőre, kivéve a fehér jegyek helyén, például a fejen vagy a lábvégeken, ahol a bőr rózsaszínű, egész testükön. Általában amit fehér lónak mondunk, az valójában szürke. Ezeknek is sötét a bőre, ami azonban csak az orrtájékon látszik. Alapszínek: fekete, pej, sárga és fakó. Kevert színek: deres, szürke és tarka.

A ló méreteit sokféleképpen megadhatjuk. A különböző testtájak az egyes egyedeknél igen nagy eltéréseket mutatnak, van azonban néhány lényeges méret, ami alapján reális méretet kapunk a megmérendő lóról. A leggyakrabban használt méret a marmagasság, amit bottal vagy szalaggal mérhetünk. A mar magasságának lemérésével adhatjuk meg legmegfelelőbben a ló tényleges magasságát, hiszen a marmagasság a lehajtott és felemelt fejű lónál is ugyanakkora, míg az ennél magasabban található testrészek (fej, nyak) helyzete szinte folyamatosan változik.

A ló emlősállat, melynek szaporodása történhet természetes vagy mesterséges fedeztetés útján. A mének folyamatosan nemzőképesek, a kancák viszont csak az ún. sárlás időszakában termékenyíthetőek eredményesen, amely 20 napos megszakítások után kb. 3-5 napig tart.

Néhány fedeztetési állomáson hágatógúzst helyeznek a kancára. Ez egy hátulsó lábakra csatolt szíj, ami megakadályozza, hogy a kanca hátrarúgjon, így a mén megsérüljön Hágatás közben. Nem minden kanca viseli el a hágatógúzst, de ha a kanca valóban rúg, és komoly esélye van annak, hogy a mén megsérül, mégiscsak jó megoldás. A természetes fedeztetés másik módja a szabad fedeztetés. Ilyenkor az összes sárló kancát és fedezőmént egy legelőre engedik. Ez egy bevett szokás az Izlandi, a Fjord és számos egyéb pónifajtáknál. A kancákat a legelőre vezetik, és addig tartják, míg a fedezőmén be nem jön hozzájuk. Ekkor minden lovat egyszerre engednek el. A végén sok kanca lesz vemhes, de legtöbbször nem tudjuk megmondani, mikor fog a kiscsikó megszületni.

A vemhesség 320–355 napig tart; az ikerellés nagyon ritka. A közelgő ellés jelei a horpaszok beesése, a fartő besüllyedése a farok mindkét oldalán, továbbá a kitőgyelés és a péra (a nemi szerv külső része) megduzzadása. A tünetek általában az utolsó héten megerősödnek, de már hetekkel korábban jelentkezhetnek. A fedeztetés pontos idejének feljegyzése ezért nagyon fontos mozzanat. Amikor a megduzzadt emlő a jártatás után is megtartja méretét, tapintása nem ödémás, hanem inkább mirigyes és a bimbók végén előbb sárgás viaszos majd normális tejcseppek jelennek meg, akkor az ellés néhány napon belül megtörténhet. A kanca akár egy héttel előbb is tejelhet, máskor pedig csak az ellés után indul meg a tej, ez idő alatt a csikót mesterségesen kell táplálni. A kancák a kedvező medenceformájuk miatt többnyire könnyen és gyorsan ellenek.

Az ellés szakaszai. az előkészítő szakasz, és a megnyílási szakasz után következik a kitolási szakasz, ami hirtelen kezdődik, körülbelül fél óráig tarthat, 10-30 percig többnyire, megjelennek a tolófájások, a lábhólyag felreped és a kanca heves erőlködéssel, gyakran állva szüli meg csikóját. Utószakasz, az utófájások következményeként eltávoznak a magzatburkok, időtartama akár 3 óra is lehet.

A lovak minden esetben csoportban élnek, mivel – prédaállatok lévén – a magányosságtól félnek. A lovak nagyobb csoportját ménesnek nevezzük. A lovak egymás közötti viszonya meghatározott. Minden lónak megvan a maga hierarchikus helye a ménesben, amely meghatározza viselkedését. Általában a lovaknál is van főnök. Ha valamelyik másik ló is vezér szeretne lenni, akkor harccal döntik el. A lovak szeretik, ha kényeztetik őket, de képesek túlzásba vinni az evést, ami nagy veszélyt jelent az egészségükre.

Ma már a lovakat Magyarországon földművelési munkára, igahúzásra általában nem használják. Főként a hobbi és a sport szerelmesei tartják őket. Másrészt a húsát és tejét hasznosítják. A lovas-nomád népek – ahogyan a régi magyarok is – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően a mai napig alkoholos erjesztett italt, kumiszt készítenek.

A lovaknak és a póniknak nagyon sokféle típusa ismert, kezdve a nagy testű, lassú mozgású nehézigás lótól a karcsú és gyors angol telivérig. Egy-egy típus általában a fajták keresztezésének eredménye, de vannak olyanok, amelyeket kifejezetten meghatározott célra tenyésztettek ki. Például egy nagy testű igásló és egy telivér keresztezéséből olyan ló születik, amely egy termetes lovast is könnyen elbír a hátán.

A lófajtákat három csoportba soroljuk vérmérséklet szerint: - Melegvérű lovak - Hidegvérű lovak - Nemesvérű lovak.

Hidegvérű lovak: Észak-Európából származnak, ahol bőven találhatók kövér legelők a hűvös, csapadékos időjárás következtében. Nem csoda, hogy ebbe a fajtába tartozó lovak mind nagy testűek, és igen erősek, mint a brabanti vagy belga lovak.

Melegvérű lovak: Az ázsiai vadlovaktól a przewalskiitól és a tarpántól származnak. Élénk, finom csontozatú fajta, alkatuk sokoldalú hasznosításra utal. A lovak "típusát" aszerint határozzák meg, hogy milyen munkára alkalmasak.

Nemesvérű lovak: Az anglo-arab egyesíti magában a nemesvérű lovak minden szépségét, finomságát és eleganciáját. Eredetileg a Közel- Keletről és Észak-Afrikából származik, ahol a sovány legelők és a szélsőséges időjárás a kisebb testű, szívós és gyors lófajta kialakulásának kedvezett.

Pónik: Legfeljebb 148 cm magas és többségükben tiszta vérű őshonos fajta, akárcsak az izlandi póni. A póni lába rövidebb, mint a lóé, de méretéhez képest erősebb. A pónik szívós, öntörvényű állatok.

Típusok hasznosítás szerint:

Fogatlovak: Azoknak a lovaknak, amelyek fogathúzásra alkalmasak, általában meredekebb a lapockájuk, ezáltal jól felfekszik rá a hám, másrészt a csüdjük is meredekebb. Lábukat magasabbra szokták emelni, ami elegánsan mutat a fogatban, ám a lovaglásnál kifejezetten kényelmetlen.

Hátaslovak: A lovaglásra használt állatnak erősnek kell lennie, hogy elbírja lovasát, törzsének pedig keményebbnek, hogy a lovasnak jó ülést nyújtson. Dőlt lapockájának köszönhetően hosszabb és alacsonyabb lépésekkel halad, ami kényelmessé teszi a lovaglást. Ebben szerepe van a kisebb szöget záró csüdjének is. Az izmos far és hosszú hátsó láb az ugrásban válik előnyére…

Sportpóni: a hátasló a legjobb tulajdonságaival rendelkezik, szép, arányos testfelépítésű, a vérmérséklete pedig egyenesen tökéletes.

Nehézigás lovak: Masszív testfelépítése, vastag csontozata és erős izmai nehéz terhek vontatására teszik képessé.

Kocsiló: e típusnak is erősnek kell lennie, mégis könnyebb testűek, ezáltal elegánsabbak. Lábukat magasra emelik. Két egymáshoz illő ló párban igen értékes.

Cob: Nyugodt természetű hátasló, amelynek kissé rövid lába és zömök teste van. Hagyományosan az idősebb és testes lovasok használják előszeretettel. A cob sörényét gyakran rövidre vágják.

Pólópóni: Kis testű ló. Gyorsan mozog, fordulékony, képes hirtelen felgyorsulni, megállni vagy irányt változtatni. Azonnal végre kell hajtania lovasa utasításait.

Vadászpóni: Teste erőteljesebb, kevésbé tetszetős, mint a klasszikus hátaspónié. Amellett, hogy jó hátasló, gyors mozgású, és ugornia is tudni kell.

A lónak több mint 300 fajtája ismert. Korábban Magyarország lótenyésztési nagyhatalomnak számított. Néhány ismertebb fajta: angol telivér, andalúz ló, kisbéri félvér, lipicai, arab telivér, Shetland-póni.

§ Kaczinka – tudományos neve: orvosi kankalin – (Primula officinalis) – Kaczinka: csn

További nevei: égi kincs, kaczinka, kankalék, kásavirág, keztyűvirág, sárga kikerics, kükörcs (s egyéb kiejtéssel!), kulcsvirág v. Szt. Péter kulcsa, Szt. Györgyike v. Szt. György virága, lúdláb, tavaszika.

Évelő. 15–30. Tojásdad levelei hirtelen nyélbe keskenyedők, ránczosak. Az egész növény szürkén pelyhes. Virágai hosszabb, 15–20 cm., tőkocsány végén ernyőben állanak. Csészéje fölfúvódott, valamivel rövidebb mint a párta csöve, fogai tojásdadok és kihegyezettek. A párta karimája tojássárga színű és tányér alakú, torka narancsszínű. Illata kellemes. Tőalakjában csak hazánk északi részében fordul elő.

Virágját házi orvosságnak gyüjtik.

Hazánk közép vidékén, t. i. csak az erdős, cserjés dombvidéken (a sík vidéknek nincs kankalin faja) a magyar kankalin, P. canescens Op. (P. pannonica Kern) helyettesíti, melynek a csészéje nyilása felé jobban tágul, akkora, sőt hoszszabb a párta csövénél és a levelek fonáka sűrűn apró-pelyhes.

§ Házikacsa (Anas platyrhynchos domestica) – Kacsa: csn

A récefélék családjába tartozó baromfi, a tőkés réce (vadkacsa) alfaja, háziasított változata.

Többnyire fehér színben tenyésztik, de egyes vidékeken – különösen ott, ahol vadon élő őseivel könnyen kereszteződhet – „vad” színezetű példányokat is találunk.

Táplálékát gabona és rovarok alkotják. Húsa, mája, zsírja, tepertője finom falat, de tojását – amelynek szárazanyag- és zsírtartalma lényegesen nagyobb a tyúktojásénál – csak alaposan megfőzve fogyasszuk, mert Paratífusszal fertőzött lehet. Fosztott tollával párnát töltenek.

Költés ideje átlagosan 28 nap. A kacsa hímjét gácsérnak hívjuk, a tollazata színpompásabb a tojóénál. Háziasítása megközelítőleg 5000 évvel ezelőtt történt.

A 20. század elején a magyar parlagi kacsát már ősi magyar fajtaként említik, de származásáról biztos adataink ma sincsenek. A vízközeli falusi, tanyasi gazdaságok egyik legfontosabb baromfiféléje volt. Míg a gazdasszony a libát eladásra nevelte, addig a kacsahús a család ellátására szolgált. A tájegységeknek kialakultak a saját típusaik. A leggyakoribb a fehér szín volt, amelyet a 20. század elején a pekingi kacsával akartak nemesíteni. A "színes", vagyis a tarka, vadas színű kacsa kisebb rangúnak számított, pedig ez a fajtaváltozat őrizte meg leginkább a magyar kacsa ősi formáját. Állománya erősen lecsökkent, Erdélyben és az alföldi tanyákon találhatóak kisebb állományai. Jelenleg a Gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézetben mindkét változatát tenyésztik. Nagyobb állománya található Szarvason is. 2004 óta a magyar kacsa a védett háziállataink közé tartozik.

Kitűnően bírja a mostoha viszonyokat, igénytelen, ellenálló fajta. Aránylag kistestű, a gácsér 2,5–4 kg, a tojó 2,3–3 kg. Húsa rendkívül jó minőségű. Leggyakoribb a fehér és a vadas színváltozat, de előfordulhat barna és fekete színben is. A vadas színű tojó sokkal visszafogottabb színű, mint a gácsér, hasonlóan a tőkés récéhez. Az úszásban segíti a lemezes csőr, úszóhártyás láb, csónak alakú test.

Más házikacsa-fajták: Aylesbury-réce, Khaki-Campbell-réce, roueni kacsa, francia harlequin kacsa, futókacsa.

§ Kacsavirág 1 – tudományos neve: mocsári gólyahír -

Nedves réteken tavasszal nyíló aranysárga virágú növény; Caltha.

A magyar füvészkönyvekben – Melius Juhász Péter nyomán (jószagú sárga ivolya) – sokáig sárga vízi viola volt a neve, így említi Csapó József 1775-ben és Veszelszki Antal 1798-ban is. A gólyahír 1807 előtt bukkan fel először (Jelentés: Julow), majd 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) is így szerepel.

Ezt követően megtalálható 1843-ban Bugát Pálnál, 1864-ben aCzF. szótárban és 1925-ben Jávorka Sándornál (MF.). A szaknyelvi szó ismertté vált a nyelvjárásokban is (N. Nyárády: Marosvásárhely | MNöv.: Vas megye | NyIrK. 34: Erdély | Kótyuk: Kárpátalja, Rát | NyIrK. 1: Zilah, Érkőrös).

A gólyahír név nyelvújítási összetett szó; Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (Jelentés, MFűvK.). A névadás magyarázata az, hogy a növény tavasszal a legkorábban nyílik a víz partján, rendszerint a gólyamadár megérkezését hirdeti. A gólyahír virágzása azt jelenti, hogy rövidesen benépesül a mocsár, a vizenyős rét a hosszú vándorútról visszatérő vízimadarakkal, a tavasz hírnökeivel. Erre vonatkozik a népnyelvi gólahíradú, szentgyörgyisaláta név is. Erre utal a Caltha palustris fülemülevirág népnyelvi neve is, mely a magyar írásbeliségben jóval korábbi; Erdélyben 1519-ben felbukkan fűlemile sarga virág ’Calendula’ alakváltozatban (SzT.). 1706-ban már a Caltha jelölésére szolgál a fülemile virág Pápai Páriz Ferencnél, később 1787-ben Mátyus István, 1833-banDankovszky Gergely, 1843-ban Bugát Pál említi. Valószínűleg eredetileg erdélyi etnobotanikai terminus.

1807-ben bukkan fel Diószegiék füvészkönyvében a gólyavirág a’Caltha’ neveként. Ezután több forrásban is olvasható: 1843-ban Bugátnál, 1864-ben a CzF. szótárban, 1894ben a Pallas lexikonban, 1911-ben pedig a Növényszótárban (Nsz.).

A népnyelvben szintén sokfelé használatos, de különböző növények neveként, s csak az alábbi vidékek nyelvjárásaiban jelenti a gólyahírt: ÚMTsz.: Farkasfa, Éradony, Érkőrös, Szilágypér, Zilah, Zsibó, Érmellék | Péntek–Szabó: Erdély

egyes részein | MNyj. 18: Szamosszeg; „Tavassz mentünk szedni”. A német R. 1783: Storkblume ’Anemona nemorosa’ (NclB.) tükörszó a szellőrózsa neve.

A gólyahír ókori nevét, a kolanthoszt elevenítette fel Linné a tudományos névadásnál. Ez a ’kosár’ szóból származik, és arra utal, hogy a virág olyan,

mint egy aprócska kosár.

A növény élőhelye a névadási szemlélet háttere a mocsárvirág, tóvirág elnevezés esetében. Színére vonatkozik a sárgavirág, sárivirág, sárvirág, valamint az erdélyi arannyalversengő. Nevezik még lukácsvirágnak is, Csurgó környékén lulukács.

Szintén a termőhely motiválta a békavirág nevet is. Erdélyben bukkan fel először a magyar írásbeliségben 1742-ben: béka virág ’kerti virágfajta’ (SzT.).

Ezután Pápai Páriz Ferencnél, Mátyus Istvánnál, Csapó Józsefnél, Benkő Józsefnél, Földi Jánosnál, Márton Józsefnél, Kresznerics Ferencnél, Dankovszky Gergelynél, Kassai Józsefnél és Bugát Pálnál szerepel, de nem hiányzik a későbbi szótárainkból, valamint a tájszótárakból (ÚMTsz., SzlavSz., SzegSz.) és a nyelvjárási szógyűjteményekből (NövKözl. 2, Szabó–Péntek, MNy. 23, Honismeret 1979, Kótyuk, Kovács, BotKözl. 64/1, MNy. 4, Győrffy, NyIrK. 1, ToNyj.) sem.

Német mintára keletkezett szóalkotás a magyar botanika szaknyelvében. Német megfelelője a Froschblume ’Anemone, Caltha palustris, Ranunculus acer.’, illetve a Krötenblume. Ez utóbbi 27 növényt jelöl.

A mocsári gólyahír további neve az 1583-ban Clusiusnál már olvasható kacha verág (1894: Pallas; N. ÚMTsz.: Fülöpszállás | MNöv.: Pest megye). A rétszéleken, tocsogókban tenyészik. A víziszárnyas nevével alkotott kacsavirág név az apró sárga virágra utal. A gólyahír leveleinek alakja motiválta a N. csikótalpú fű zoomorf metaforikus elnevezést [N. Nagy R.: Nagyváty (Baranya megye | Nyr. 37: Tolna)]. Ismert a népnyelvben lósaláta (SzegFüz. 2: Medesér, Tordátfalva), valamint libadöglesztő és zsibavirág néven is. Erdélyi szamárvirág (Péntek–Szabó: a kalotaszegi Inaktelkén) elnevezésének népszokás az alapja: a virágot juhtejméréskor koszorúba fonják, és a juhok előtt hozzák a lányok. Régebben a juhnyájhoz tartozó szamár nyakába akasztották, és azt mondták: „Viszik a menyasszonyt”.

§ Kácsavirág 2 – tudományos neve: mocsári gólyahír – (Caltha palustris L.) – Kácsa: csn

További nevei: békavirág, fülemilevirág, gólyavirág, kácsa- vagy kásavirág, lotács, Lukács-virág, mocsárvirág, német kaporna, sár- vagy sári virág, tűzvirág, vízi sárga viola. – Term. r.: Boglárkafélék. Ranunculaceae.)

Évelő. 20–40 cm. Szárának alsó része gyakran lecsepült, de nem gyökerező. Fényes levelei vesealakúak, vagy kerekdedek; alapjok szíves. Virága nagy (3–4 cm.). fényes tojássárgaszínű. Tüszői hirtelen csőrbe keskenyedők, hátuk erősen

görbül. Tenyészik vizenyős réteken, mocsarakban hazánk közép és nyugati vidékein.

§ Narancsszínű kacskagomba (Crepidotus ehrendorferii) – Kacska: csn

Kalapja 0,5-5 cm erősen bársonyos, sárga- baracksárga színű, de könnyen okkeresre színeződik. 

Lemezei sűrűk, fehéres vagy narancssárgásak, később szürkésbarnásak. 

Tönkje hiányzik vagy nagyon csökött. 

Húsa fehér. Íze édeskés, szaga jellegtelen. 

Spórája 6-7 µm, gömbölyű, finoman pontozott. 

Élőhely: Holt faanyagon, szezonálisan elöntött erdőkben (patakparton). 

A gomba nem ehető, ritkasága miatt kíméletre szorul, ha megtaláljuk, hagyjuk élőhelyén! 

Megjegyzés: A gomba a Crepidotus nemzetség egyedüli tagja, melynek kalapja narancsos. Sajnálatos, hogy e szín gyorsan eltűnik, megnehezítve a gomba meghatározását. A gomba neve nem szerepel a Magyar Mikológiai Társaság gombanévjegyzékében (2017.04.26) 

§ kafferbivaly (Syncerus caffer) – Kaffer: csn

Afrikában vadon élő, hatalmas testű fekete bivaly; Syncerus caffer.

Gyakran vettük át egy-egy állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, itt a magyar terminus tükörszó; vö. kafferbivaly,

ném. Kafferbüffel ’ua.’. A hollandban is megvan – valószínűleg német jövevényszóként – a kafferbuffel (EL.) terminus. Az összetételek kaffer előtagja,

valamint a lat. caffer fajnév a ’hitetlen’ jelentésű ar. káfir szóból származik. Tehát a kafferok (bantu törzs Délkelet-Afrikában) területén élő bivaly.

A latin szaknyelvi Syncerus caffer binómen Syncerus előtagja, a nemi név, a gör. synkerósz szóból való, mely ’összenőtt szarvú’ jelentésű. Arra utal, hogy

a kafferbivalyok szarvtöve hagymaszerűen megvastagodott. Az állat további idegen nyelvi neveinek legtöbbje jelzőjében utal az afrikai élőhelyre, pl. ang.

african buffalo, fr. buffle d’afrique, ném. afrikanischer Büffel, or.африканский буйвол(EL.).

A tulkok nemzetségének (Bovini) egyetlen Afrikában élő képviselője.

A nyílt szavannától a sűrű bozótosokig előfordul. Akár az 1,7 méteres magasságot, a 3 méteres hosszúságot és az 1000 kilogrammos tömeget is elérheti. Az embereken kívül csak kevés természetes ellensége van, képes megvédeni magát az oroszlánoktól is. Általában több oroszlán kell egyetlen felnőtt példány leterítéséhez, inkább csak a sérült vagy idős egyedeket sikerül zsákmányul ejteniük. Az „öt afrikai nagyvad” közül számos kutató és hivatásos vadász szerint a kafferbivaly a legveszélyesebb. Alaptermészete mogorva, s ahogy öregszik, még inkább magában járó állattá válik. Ingerlékeny, gyorsan megdühödik, és ilyenkor többnyire hirtelen és váratlanul támad. A nekivadult és nagy területet elfoglaló bivalycsapat támadása félelmetes. A csorda dübörögve, mindent eltiporva rohan, és ritkán állítható meg puskalövéssel. Fürge vadállat, évente számos embert öklel fel vagy tapos meg.

§ Kafferfüge (Carpobrotus dulcis) – Kaffer: csn

Afrika déli területein honos, de a kafferfüge a hottentottafügénél jóval élvezhetőbb, édesebb. Erre utal a latin szaknyelvi dulcis faji jelző, amely ’édes’ jelentésű, valamint ang. sweet hottentot fig elnevezése is. A ma hivatalos latin szaknyelvi Carpobrotus nemzetségnévnek ugyancsak a növény élvezhető gyümölcse az alapja (< gör. karposz ’gyümölcs’ és brotosz - ehető’).

A Carpobrotus dulcis összetett nevének kaffer előtagja, valamint a lat. caffer fajnév a ’hitetlen’ jelentésű arab káfir szóból származik. A kaffer népesség bantu törzs Délkelet-Afrikában, tehát a kafferfüge terminus arra utal, hogy e törzs területén fordul elő ez a növényfaj. A füge utótag pedig

a Ficus carica neve.

1395 k. már olvasható a figefa a Besztercei Szójegyzékben. A Bécsi kódexben

(1416 u. / 1450 k.) pedig felbukkan a gyümölcs fuge neve is. Közli a Jordánszki-, a Keszthelyi és a Müncheni kódex is fige alakban. Velencei olasz eredetű szavunk; vö. R. fighe ’fügék’. A latin révén bekerült az európai nyelvekbe.

§ Kagu (Rhynochetos jubatus) – Kagu: csn

Nemének másik faja, a síkvidéken élő Rhynochetos orarius csak szubfosszilis formában ismert. Feltehetően a szigetre betelepülő Melanéz őslakók irtották ki évszázadokkal ezelőtt.

Ezt a madarat és fosszilis társát, korábban a Darualakúak (Gruiformes) rendjébe sorolták be, de az újabb alaktani- és DNS-vizsgálatok alapján, melyeket 2014-ben Jarvis és társai végeztek el, kitudódott, hogy a kagu és közeli rokona a Guvatgém (Eurypyga helias) külön rendet alkotnak.

Kizárólag Új-Kaledónia területén fordul elő, ahol az érintetlen hegyvidéki erdőkben él. Ez a faj Új-Kaledónia nemzeti madara.

Hossza 55 centiméter, testtömege 900 gramm. A kagu lekerekített szárnya, méreteit tekintve alig kisebb annál, hogy repüléshez is alkalmas legyen, ám a madár az elcsökevényesedett repülőizmai miatt mégis gyakorlatilag röpképtelen; legfeljebb némi siklásra képes, lejtőn lefelé ereszkedve. Teste zömök, tartása felegyenesedő. Piros színű erős lábával az avarban járkál, amint bejárja territóriumát, veszélyt érezve pedig gyors iramú futással menekül. A felnőtt madarak nagy, piros szeme alkalmassá teszi őket arra, hogy az erdei félhomályban is jól lássanak. Az öregek tollazata világosszürke vagy majdnem fehér, szárnyukon fekete szalag húzódik, mely dürgéskor szembeötlő. A fiókák és a fiatalok rejtőszínezetűek, barnák és szürkék, finom, sötét szalagozással.

Az avarban keresi táplálékát: főként ezerlábúakat, puhatestűeket, férgeket, rovarokat, kisebb gyíkokat fog. A táplálékot kereső madár merev tartással figyel zsákmányára, majd fejének gyors mozdulatával kapja azt el. Ritkábban az avarban is kapar, sőt csőrével a talajba leásva is keresgél.

Az összetartozó pár kora reggel kettősben előadott kiáltozással hirdeti, hogy Territóriuma foglalt. Olykor ezek az ismételt hangok Kakaskukorékoláshoz vagy fiatal kutya távoli ugatásához hasonlóak. A költési időszak júniustól decemberig tart. Fészekalja mindössze egy Tojásból áll, melyet egyszerű, összekapart levelekből álló fészkébe rak le a talajon. A kotlási idő 33-37 napig tart; mintegy 24 órás váltásokkal mindkét szülő kotlik. A fióka mintegy háromnapos kora után már elhagyja a fészket. Mindkét szülő eteti és éjszakára rajta ülnek, egészen hathetes koráig. A felnőtt madarak hosszú életűek, fogságban gyakran elérik a 20 éves kort is és a szabad természetben is elélhetnek 15 évig.

Mivel a kagu elterjedése csupán Új-Kaledónia érintetlen erdeire szorítkozik, állományai elég sérülékenyek. Korábban gyakran befogták, hogy a díszállatpiacon értékesítsék. A nikkelbányászat miatt végrehajtott erdőirtások következtében élőhelyei is zsugorodtak. Manapság a Kutyák jelentik rájuk nézve a legsúlyosabb veszélyt: elkapják és megölik a fiatal madarakat.

Az 1980-as évek közepére a szabad természetben élő egyedek száma nagyjából 50 egyedre csökkent. A táplálékkonkurens, betelepített számbárszarvas és a fiatal madarakra veszélyes, elvadult Disznók és kutyák következetes irtása, valamint az erdőirtások mérséklése és az illegális állatkereskedelem visszaszorítása következtében a faj állományai erősödni kezdtek. A 2006

decemberi állományfelmérés alapján nagyjából 1000 madár élhet a szigeten. Ezek egyharmada a Parc Riviere Bleue természetvédelmi területen fordul elő.

Szerencsére a kagu jól tartható és szaporítható fogságban, így a vad populációt már zárt térben nevelt egyedekkel is lehet erősíteni.

A kagu eléggé különálló faj az Eurypygiformes rendjén belül. Közeli rokon fajai Új-Kaledóniától messze fordultak elő. Közelebbi rokonai közül mára egyetlen faj van életben, a neotrópusi faunaterületen élő guvatgém (Euryga helias), mely Közép-és Dél-Amerika nedvesebb területein honos.

Kihalt rokonai közül a Messelornis nembe sorolt madarak már régen kihaltak. Egyik fajuk fosszilizálódott maradványait Németországban, Messel közelében találták meg. Ez a faj nagyjából 50 millió évvel ezelőtt élt. Az Aptornis nembe sorolt két faj Új-Zéland területén élt és röpképtelen volt. E fajok az Új-Zélandra betelepülő maori őslakosok vadászatának estek áldozatul és nagyjából a 13. században haltak ki végleg.

E fajok valamennyien egy ősi leszármazási vonal utolsó maradványai és a többi rokonuk a később kialakul madárfajokkal vívott evolúciós küzdelemben alulmaradva pusztult ki. Felmerült, hogy egymástól távoli élőhelyeiket nem repülve érték el (mivel valamennyien gyenge röpképességűek vagy röpképtelenek), hanem a struccalakúak rendjébe tartozó fajokhoz hasonlóan a Kontinensek vándorlása miatt sodródtak egymástól oly messzire.

§ Kajba – tudományos neve: kakadu – (Cacatua) - Kajba: csn

Fején legyezőszerű tollbóbitát viselő papagájféle madár; Cacatua.

A magyarban 1799-től adatolható: „a’ kakatuk, melyeknek szép bokrétájuk van a’ fejeken, mindig azt lármázzák: kakatu, kakatu” (Fábián).1800-ban Márton

József szótározta: „Kakadú, v. Búbos-Papagáj” (Márton). 1801-ben kakatu, 1805-ben kakadu (TESz.).

A magyar szó a R. latin szaknyelvi kakatoe (Kiss 1985), illetve a ném. Kakadu ’ua.’ (W.) átvétele. Vándorszó, a portugál (cacatua, cacatu) és a holland

(kakatoe) nyelv közvetítésével terjedt el. Végső forrása a maláj kakatūwa ’egy ottani papagáj’ név (Kiss 1985). A maláj kaka szó ’idősebb testvért’ jelent,

és ezt az ’öreg, érett’ tua, tuwa szóval erősítik meg. Ily módon a kakadu név a madár hosszú élettartalmára utal. További idegen nyelvi megfelelője az

ang. cockatoo, fr. cacatoès, or.какаду, sp. cacatúa (W.).

A magyar nyelvújítás idején a madárnak a szó magyarítására a kajba nevet adták (1845: Hanák 1845), nyilván a N. kajbál ’kiabál’ szóból.

A kakadufélék (Cacatuidae) a madarak osztályának papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe tartozó család. A család elterjedési központja Ausztrália, a legnagyobb neme a Cacatua. A család képviselői sokféle helyen előfordulhatnak, Ausztrália száraz szavannáitól egészen a trópusi esőerdőkig, mint Indonéziában és a Fülöp-szigeteken. Közepes méretű papagájok, fejükön bóbitát viselnek. Csőrük rendkívül erős. Kiváló hang- és beszédutánzó képességgel rendelkeznek.

Egyik fajukról, a pálmakakaduról ’Probosciger aterrimus’ még a szerszámhasználatot is feljegyezték. A madár egy fadarabbal ütögetett egy üreges fatörzset, így olyan hangot tud adni, amely kilométerekre is elhallatszik. A papagájok többségéhez hasonlóan a kakaduk is jelentős kort érhetnek meg. A legöregebb egyed egy sárgabóbitás kakadu ’Cacatua galerita’ volt, amely a Londoni Állatkertben élt 82 éves koráig. A kakaduk nagyon régóta kedvelt díszmadarak.

§ Kajla – a lepényfa termése – Kajla: csn

Sövénynek ültetett, pillangós virágú, tövises fa; Gleditsia triacanthos. gledícsia J: lepényfa. koronaakácfa J: krisztustövis, gledícsia.

Szembetűnőek 20-40 centiméteres hüvelytermései, a tévesen szentjánoskenyérnek tartott termések. Ezek a jellegzetes lepények motiválták a növény lepényfa elnevezését. Szeged vidékén – a latin terminus alapján – glédicsnek, glédicsfának hívják. A gledícsia nemzetközi szó, Johann Gottlieb Gleditsch német botanikus nevéből való. Alakváltozata a magyarban a gelicsán. A lepényfa népnyelvi társneve a lócsipafa [R. 1881: N. lúcsipa fa (Nyr. 10)] Vas és Sopron megyében, illetve Zalaszegváron. Az etnobotanikai terminus a csupák [Csanád megye Kunágota ’Gleditschia triacanthos (’lepényfa’) termése’] elnevezéssel hozható összefüggésbe.

A mag körül édes nedv van, melyet a gyerekek szívesen szopogatnak, és néhol a növényt édesfának, édeskének is nevezik [vö. NyF. 34: idësfa (Veszprém megye

Lovászpatona)]. A gledícsiának zsidócsipa neve is van a népnyelvben, ezért joggal feltehető, hogy a csupák a csipa szó származéka, melynek a régi nyelvben csopa alakja volt. Zöldessárga, gennyszerű belső magtakarója miatt a nyelvjárásokban cigánytakony (Baja), zsidótakony (Győrszentmárton), fika (Csanádpalota) és macskaméz (Komárom megy, Esztergom), valamint pujkatakon (Nagyszalonta) a ’Gleditschia triacanthosz termése’.

A tövises lepényfa az egyik legismertebb „nadrágfogó” sövénybokor.

A legenda szerint ennek a növénynek a gallyaiból készült Jézus tövises koronája; erre utal a gledícsia Jézus Krisztus koronája, koronatövis, koronaakác, koronafa, krisztusakác, krisztusfa, krisztustövis, hajtűs lepényfa, krisztuskoszorú, istenátkozta tüske elnevezése. Mint a Szigetközben magyarázzák: „…mer Krisztusnak ebbű csinátak koszorút”.

Szintén a Szigetközben a termését a gyerekek szentjánoskenyér helyett ették. Termésének ezért vadszentjánoskenyér, Szatmár megyében szentjánoskenyér a

neve. További társneve még a kajla, vadszentjánosfa és tüsökfa. Békésben kankónak hívják.

§ Rózsás kajszagomba – tudományos neve: Rózsáslemezű álpereszke – (Pseudoclitopilus rhodoleucus) – Kajsza: csn

Syn.: Leucopaxillus rhodoleucus, rózsás cölöppereszke, rózsás kajszagomba, rózsáslemezű álcölöpgomba 

Kalapja fehér, fiatalon begöngyölt, később kiterül, sőt tölcséres lesz. Széle ilyenkor felpenderedik és hullámos. Felülete fénytelen, öregen fakó, okkeres foltok jelennek meg rajta. 

Lemezeit tölcsérgombának nézhetnénk, ha lemezei fiatalon nem lennének színesek: gyönyörű, halvány korallszínű, rózsaszínes árnyalatúak, de öregen krémfehérre fakulnak. 

Húsa fehér, halvány rózsaszínű árnyalattal. 

Előfordulás: talajlakó szaprotróf, mindig többedmagával jelenik meg, akácosokban, nyárfaültetvények vastag avarján. Tőlünk nyugatabbra a fenyvesekben, délebbre a tölgyesekben terem rendszeresen. Nyár közepétől az erősebb éjszakai fagyok beálltáig előfordulhat. Veszélyeztetett faj (VL3). Ehető.

§ Kajszi (Prunus armeniaca) – Kajszi: csn

barackfa J: kajszibarackot termő fa.

kajszi J: kajszibarackot termő fa; Prunus armeniaca.

duránci J: nem magvaváló (csonthéjas termésű gyümölcs).

Rózsabarack J: egy kissé lapított, nap érte oldalán piros kajszibarack.

A barack a Besztercei Szójegyzékben fordul elő legelőször (1395 k.), majd Melius Juhász Péter Herbariumában (1578) és Verancsics Faustus Dictionariumában (1595): barazk ’Persica’. Szikszai Fabricius Balázs Nomenclatorában (1590) a Malum armenicum a tengeri barack, míg a Malum persica a duránci barack. Ez utóbbi tulajdonképpen durazzói (az ókorban Dyrrachium) barack. Lippay János (1664) a duránci jelzőt a latin duracina megfelelőjeként használja. Nyelvjárásokban használatos a duránca alakváltozat.

Az őszibarackot Lippay közönséges barack néven különbözteti meg a kajszitól. Márton István Uj német rudimenta című művében (1801) a baratzk ’Pfirsich’, az őszi baratzkfa jelentése ’Pfirsichbaum’, míg a kajszin baratzk ’Aprikose’. Őszibarackról először Mikes Kelemen írt törökországi leveleiben, a szó múltja tehát csupán a XVIII. századig nyúlik vissza. De a kajszi név is csak a XVII. században bukkan fel; 1621-ben „Kajzín baraszk Persicum rubrum, sanguineum”, 1664-ben Lippaynál kaiszi baraszk, 1708-ban Pápai szótárában kajszin baratzk. A XIX. században az összetétel kajszi, kajszin előtagja önállósul.

Egyesek szerint a gyümölcs kínai nevéből származik, amelyet a törökök közvetítettek balkáni úton. A kajszi szó végső forrása minden bizonnyal a perzsa. Vándorszó lett belőle a török révén. A gyümölcs perzsa qaisi, török kaysi neve elterjedt a balkáni nyelvekben is; vö. szerbhorvát kajsija, bolgár kajsíja, macedón kajsija, albán kajsí, újgörög . Megvan a románban is: caís, caísă.

Maga a barack szó szláv eredetű a magyarban. Somogy megyében boroc. A gyümölcstani irodalom inkább az őszibarackot érti a barack alatt, míg a másik növényfajt általában kajszi alatt tárgyalja. A köznyelvben viszont inkább

fordított a helyzet (vö. baracklekvár, barackpálinka, barackmag stb.). Az őszi- és a kajszi-(sárga)barack a németben Pfirsich és Aprikose, a latinban Persica

és Armeniaca.

A két barack nem éppen közeli rokonai egymásnak. A régi füvészek azonban csak a külsőségek alapján ítéltek, s a XVI. századig nem különböztették meg élesen a két fajt, amely együtt jutott a régi közép-ázsiai közlekedési úton Nyugat-Ázsiába.

A sárgabarack vagy kajszi Kelet-Turkesztántól Nyugat-Kínáig őshonos. Nyugat-Ázsiában ismerkedtek meg vele az I. században a rómaiak, és így kapta tőlük a kajszi a malum armenicum nevet. Az őszibarack Kínában őshonos, időszámításunk kezdetén került Perzsiába, ott ismerték meg a rómaiak. Tőlük származik malum persica (’perzsa alma’) neve. Tudományos neve Prunus persica, amelyből minden európai neve ered, így az olasz persica, perca, az angol peach, a francia pech, pecher és a német Pfirsich.

Az őszibarack ősrégi kapcsolatban áll a kínai néppel. Neve tao, melyet az irodalomban gyakran emlegetnek. Az őszibarack legrégibb írásos dokumentuma is Kínából való, mégpedig egy Kr. e. X. századi szertartáskönyv dicséri. Jóval később a híres Kung Fu-ce (Konfucius) is említi, elsősorban mint erkölcsi szimbólumot.

Különösen ízletes gyümölcséért éppen úgy kedvelik, mint csodálatos virágzásáért. Nyugat-Kína hegyvidékein őshonos. A kínai hagyomány az istenek és tündérek lakta belső-ázsiai Kunlun hegységből származtatja, és gazdag hiedelemvilággal övezi. Gyümölcse a régi írásokban a halhatatlanság, a hosszú élet jelképe volt. Igen gyakran szerepel festményeken, rajzokon. A régiek hittek abban, hogy titokzatos erejével legyőzhető a gonosz. Tao Jüan-ming, a híres költő Az őszibarack-virágos forrás című története a tao mesés, boldog földjéről máig népszerű olvasmány. Ragyogó rózsaszín virágait gyakran hasonlítják szép hölgyek hamvas orcájához. A szélnek, esőnek ellenállni nem tudó szirmok a tovasuhanó ifjúság mulandóságára emlékeztetnek. A virágnaptárban a 3. holdhónapot jelképezik vele. A kajszival, szilvával, gesztenyével és jujubával az „Öt Ünnepelt Gyümölcs” sorában tartják számon.

Csonthéjas gyümölcs, húsa édes, alakja gömbölyű; az őszi is és a kajszi is igen keresett a gyümölcspiacon. A magyar őszibarackról korán megemlékeznek;

Konrad Gesner már a XVI. században feljegyezte a persica ungarica nevet. Jó őszibarack termett ebben az időben Batthyány Ferenc és Nádasdy Tamás kertjeiben. Úgy látszik, külföldre is eljutottak.

A XVIII. század folyamán érkeztek Magyarországra a francia őszibarackok, a hazai szakirodalom e század végétől foglalkozik velük. Az amerikai korai fajták a XIX. század végén hódítottak tért nálunk, elsősorban a filoxéravész után kopáran maradt szőlőhegyeket ültették be velük. Megkezdődött a tömegtermelés.

Kínai régészeti adatok szerint már 5-6000 évvel ezelőtt termesztettek kajszit. Ilyen korú, sőt ennél régebbi magleletekről is tudunk, melyek igazolják

a kajszi előfordulását Örményországban. A Földközi-tenger medencéjében későn jelent meg. Dioszkuridész mailon armeniacon néven említi, Plinius szerint

pedig „korán érő gyümölcs”, azaz arbor praecocium. Ebből származnak a spanyol alberique, a francia abricot szavak és ebből való az újgörög prikokkia is.

§ Kaka – tudományos neve: új-zélandi nesztorpapagáj - (Nestor meridionalis) – Kaka: csn

A bagolypapagáj-félék (Strigopoidea) öregcsaládjába tartozó erdei faj.

A madár angol nevének (New Zealand kaka) alapjául szolgáló „kākā” szó maori nyelven papagájt jelent.

A Strigopoidea öregcsaládba sorolt fajok kizárólag Új-Zélandon és néhány környező szigeten fordulnak elő. Ezen belül is a Nestoridae családba a Nestor

nem mellett egyetlen, mára kihalt (fosszilis) fajokat tömörítő madárnem (génusz) a Nelepsittacus tartozik.

A Nestor nemhez összesen 4 faj tartozik: a kākā mellett két, mára kihalt szigetlakó nesztorpapagájfaj, valamint a Déli-szigeten őshonos alpesi papagáj, a kea (Nestor notabilis).

Az új-zélandi nesztorpapagáj legközelebbi rokona feltehetően (a fosszilis fajokat is ideszámítva) a 19. század közepén kihalt Norfolk-szigeti nesztorpapagáj (Nestor productus).

A jelenleg is élő (recens) fajok közül a vele egy nembe sorolt kea tekinthető a kākā legközelebbi rokonának. A Norfolk-szigeti nesztorpapagájról, melyből az utolsó fogságban tartott példány 1851-ben pusztult el Londonban, maradtak fent leírások, festmények és kitömött példányok az utókor számára.

A Chatham-szigeteki nesztorpapagáj (Nestor chathamensis) a 16-17. században pusztult ki; az előzőhez hasonlóan szintén endemikus madárfaj volt, mely kizárólag néhány szigeten fordult elő. Erről a fajról az előzővel ellentétben nem maradtak fent beszámolók vagy képek, hiszen az európaiak érkezése előtt halt ki; így pusztán csontjai alapján írták le a tudomány számára 2014-ben.

A csontok alapján valószínűsíthető, hogy rosszul repülő faj lehetett. Feltehetően közelebbi rokonságban állt a többi nesztorpapagájjal, mint a keával.

Új-Zéland erdős területein honos.

Az új-zélandi nesztorpapagájnak két alfaját írták le a két fő szigetnek megfelelően, de ezt a taxonómiai beosztást genetikai adatok nem támasztják alá.

déli-szigeti nesztorpapagáj (Nestor meridionalis meridionalis) (Gmelin, 1788): a Déli-szigeten élő alfaj a törzsalak

északi-szigeti nesztorpapagáj (Nestor meridionalis septentrionalis) (Lorenz, 1896): az Északi-szigeten élő alfaj

Az új-zélandi nesztorpapagáj átlagos testhossza 38 - 44 centiméter, testtömege 340 - 400 gramm. Északról dél felé haladva a nesztorpapagájok testmérete nő.

Háta, mellének java része és szárnyainak külső fele zöldesbarna színű, míg hasa és szárnyának belső oldala vöröses színű. Feje szürkésfehérbe hajló. A

hímek csőrének felső kávája hosszabb és erősebben görbült, mint a tojóké és a fejük is nagyobb - ez főleg akkor szembetűnő, ha egy pár két tagja éppen

egymás mellett tartózkodik.

A nesztorpapagáj javarészt erdőkben él, de előfordulhat bozótos vidékeken, parkokban és kertekben is. Főként fákon tartózkodik. A költési időszakon kívül

kicsi, maximum tíz madarat számláló csoportokban él. Szürkületkor vagy holdfényes éjszakákon is tevékenykedhet. Magvakkal, rovarlárvákkal, rovarokkal, fanedvvel, virágokkal és nektárral táplálkozik.

Nem minden évben költ, néha négy év is eltelik két költési időszak között. A kutatások kiderítették, hogy bizonyos fák, melyeknek nektárjával, majd termésével táplálkozik, alapvetően befolyásolják a költés sikerességét. Azokban az években, amikor ezek a fák különösen sok magot hoznak, szinte biztosan nekilátnak a kakák a fészeképítésnek. A 4-5 fióka felnevelése még ezekben az években is nehézségekbe ütközik, és ritkán sikerül egy párnak kettőnél több fiókát felnevelnie.

Odúkban szeret költeni, melyeket több, egymást követő költési szezonban is szívesen használ. Általában a tojó kotlik, a hím csak annyi időre szokta felváltani, amíg táplálékot vesz magához. A fiókák többnyire 10 hét után lesznek röpképesek és ekkor hagyják el az odút.

A nesztorpapagáj a veszélyeztetett madárfajok közé tartozik. Túlélése szempontjából főleg a betelepített európai darazsak a veszélyesek, melyek elfogyasztják azokat a táplálékforrásokat (főleg nektárt), amelyek alapvetőek a madarak fennmaradása szempontjából.

Veszélyeztető tényezők még az Új-Zélandra betelepített hermelinek, melyek feldúlják a madarak fészkeit és elfogyasztják fiókáikat.

§ Kákaormányos (Notaris scirpi) – Káka: csn

Sas-hegy alja, fényre, 2012.VI.18., 2012. VI.30., Szél Gy.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Kákagomba (Typhula filiformis) – Káka: csn

Syn.: Macrotyphula filiformis, káka nagy-fonálgomba

Termőteste 3-6 cm magas, fonalas, vékony (1-2 mm átmérőjű), tömör, csúcsa hegyes vagy lekerekített, alja kissé elvékonyodó és gyakran görbült, fehéres, sárgás, okkerszínű, felülete finoman nemezes. 

Termőrétege a termőtest felületének nagy részét bevonja. 

Húsa rugalmas. 

Előfordulás: októbertől novemberig, lombos fák, főleg nyír, éger és bükk lehullott, korhadó levelein, seregesen, hazánkban ritka. 

Étkezésre alkalmatlan, ha megtalálnánk, hagyjuk termőhelyén. 

Hasonló fajok: a nyurga fonalgomba (Typhula phacorrhiza) levelekben levő, lencse formájú szklerociumból nő ki, hazánkban nagyon ritka faj. 

§ Sziki káka (Bolboschoenus maritimus) – Káka: csn

Az egyszikűek (Liliopsida) osztályának a perjevirágúak (Poales) rendjébe, ezen belül a palkafélék (Cyperaceae) családjába tartozó faj.

A sziki káka világszerte előfordul. Egyes helyeken termesztik is. A sziki káka 30-120 centiméter magas, kúszó gyöktörzsű, évelő növény. Szárai laza csoportokat alkotnak, mereven feltörők vagy felül kissé elhajlók, éles háromszögletűek, levelesek. A levelek laposak, szálasak, legfeljebb 8 milliméter szélesek, szélük érdes. A tőlevelek hüvelye feketésbarna. A Virágzat végálló, tömött fejecske- vagy ecsetszerű. A Murvalevelek szálasak, a virágzatnál hosszabbak. A nagy, barnás vagy feketés színű, hosszúkás füzérkék egyenként vagy többesével ülnek, esetleg nyelesek, sokvirágúak. A tojás alakú pelyvák barnák, csúcsuk kicsípett, közepén szálkás, az oldalkaréjok hegyesek. A virágtakaró többnyire 6, a hátoldalán érdes sertéből áll.

A virágban 3 porzó és 3 vagy 2 Bibe található. A termés

fordított tojás alakú, fényesbarna.

A sziki káka tápanyagban gazdag, Sós iszap- vagy Homok talajokon nő. A virágzási ideje június–augusztus között van, szórványosan egészen októberig is nyílik.

§ Nyírikakas – tudományos neve: nyírfajd – (Lyrurus tetrix) – Kakas: csn

A tyúkhoz hasonló, főleg északon élő madár; Lyrurus tetrix.

1793-ban két neve is olvasható: nyír-tyúk és nyír-fajd (Grossinger). 1801-től nyir fajd, Földi könyvének megjelenésétől a magyar madártani irodalomban

szaknyelvi név a nyírfajd.

A névadási szemlélet háttere az volt, hogy a madár nyírfákban bővelkedő területeket kedvel, hiszen egyik tápláléka a nyírfarügy. A nyírtyúk a ném. Birkhuhn ’ua.’ (Brehm) fordításával került a magyarba. A ro. cocoşul de mesteacăn (EL.) ’nyírkakas’ jelentésű. Nyelvjárásainkban kis kakas, kis fajdkakas (Chernel), nyírikakas (MTsz.), 1838: nyíri-kakas (Tsz.) neve használatos, a kakas utótag alapja az, hogy a nyírfajd házikakas nagyságú, és kissé hasonlít is rá.

A fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozik, Európa magashegységeiben, valamint Ázsia tajgaövezetében honos. Előfordul a hegyvidéki fenyvesekben és kevert erdőkben, ahol bogyótermő cserjékben gazdag területek vannak. Éger- és nyírligetekben is fészkel.

A hím tollazata alapvetően fekete, sötétkék fémes fénnyel. A gombszeme feletti bibircsek pirosak. Farkfedői fehérek (ezek dürgéskor jól láthatóak). A tojónak barna rejtőszíne van.

§ Kakasvirág – tudományos neve: nyári hérics - (Adonis aestivalis) – Kakas: csn

Európában, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában elterjedt, a boglárkafélékhez tartozó szántóföldi gyomnövény.

Egyéb elnevezései: kakasvirág, parlagi rózsa, tyúkvakító.

A nyári hérics egyéves, lágyszárú, 30–50 cm magas növény. Vaskos szára felálló, egyenes vagy elágazó, virágban végződő. Levelei sűrűn, váltakozó állásban helyezkednek el, kétszer-háromszor szárnyaltak, az egyes szeletek 1 mm-nél keskenyebbek, szélük ép, végük kihegyesedő. Sziklevelei nagyok, hosszuk eléri a 3 cm-t, hegyesen lándzsásak, élénkzöldek.

Május-júliusban virágzik. Nagy, skarlátvörös-sárgásvörös virágai a szárvégeken egyesével ülnek. 6-8 sziromlevele fordított tojásdad alakú, lekerekített csúcsú, belső oldalának tövénél sötét (többnyire fekete vagy ritkábban citromsárga) folt látható. Ismert sárga szirmú változata is. Öt csészelevele kopasz (ellentétben a hasonló lángszínű hériccsel), zöldek vagy sárgásak. A porzók kékes ibolyaszínűek.

Termése hosszú csövű, hengeres, benne 35-45 részterméske helyezkedik el. Aszmagtermése kúposan tojásdad, zöldes árnyalatú sárgásbarna színű, érdes, csúcsán felfelé görbülő csőrszerű nyúlvánnyal.

Észak-Európa kivételével egész Európában, valamint Észak-Afrikában, Kis- és Közép-Ázsiában egészen a Himalája északnyugati részéig honos. Észak-Amerikába dísznövényként vitték be, ahol aztán kivadult. Magyarországon a Nyugat-Dunántúl és a Nyírség kivételével mindenütt gyakran előfordul. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Elsősorban kalászosok szántóföldjein, azok szélén vagy tarlókon fordul elő gyomnövényként. Kedveli a mészben gazdag agyagos vagy vályogtalajokat. Száma az utóbbi időben megfogyatkozott.

Gyomnövény, de nem okoz jelentős károkat. Enyhén mérgező, a szívműködésre ható glükozidokat tartalmaz. A lovak számára toxikus. A népi gyógyászatban összetört magvait, virágait borban áztatva vese- és májbaj ellen isszák, de hatása nem erős.

§ Kakiszilva – Kaki: csn

hurma, datolyaszilva, égiszilva,

Lótuszszilva - Diospyros lotus,

Virginiai szilva - Diospyros virginiana.

Kína, Japán, Korea legelterjedtebb, legnépszerűbb 4-6 m magasra növő gyümölcsfája, melynek nagy paradicsom formájú, sárgabarackízű gyümölcsei ma már megjelennek a budapesti nagy áruházak választékában is. Normál teleinket takarás nélkül átvészelik. Hatalmas, fényes, haragoszöld leveleikkel önmagukban is kertünk díszei. Gyümölcsei tökéletesen beérnek, mert utóérőek, akkor fogyaszthatóak, amikor már teljesen megpuhultak. Ha valaki nagyon mohó és kemény állapotban kóstolja meg, az kiábrándul belőle az akkor még magas csersavtartalma miatt. Fiatal példányait célszerű védeni az erősebb fagyoktól - később már minden hideget kibír. 2-3 éves korban teremnek.

Mag nélküli fajták - beporzás nélkül is termő - partenokarp fajták 30-40 dkg-os termésekkel. Terméseik éretten aranysárga színűek.

Magos fajták - ugyanolyan értékesek, mint a magnélküli fajták, a hazai időjárási viszonyokat nagyon jól bírják és könnyen, bőven teremnek. Magjairól szaporítani is lehet. Terméseik éretten pirosló húsúak. Önbeporzók, egy növény is terem.

A kakiszilva legfeljebb 15 m magas, lombhullató, gömbölyű, laza koronájú, egy- vagy kétlaki fa. Levelei szórt állásúak, bőrneműek. Lemeze (25 x 10 cm) elliptikus vagy tojásdad, rövid, tompa csúcsú, a levél színén fényes sötétzöld, fonákján ezüstösbarna szőrű, és lombhullás előtt sárgára vagy narancsvörösre színeződik. A barna szőrű levélnyél kb. 2,5 cm-es. A 4 tagú, levélhónalji, csüngő virágok egyivarúak, csészeleveleik és szirmaik az alsó felükön csőszerűen összeforrtak. A termős virágok magánosan fejlődnek, csészéjük nagy, széles, hátratört cimpájú, kb. 3 cm átmérőjű, és nagyobb, mint a világos zöldessárga, harang alakú párta. A legfeljebb 1 cm-es porzós virágok mindig hármasával állnak, csészéjük csak feleakkora hosszú, mint a párta.

Termése csüngő, széles-gömbölyded bogyó, kb. 8 cm nagyságú. Mindkét végén bemélyedt és gyakran gyengén négyszögletű. A megnagyobbodott, széles, 4 cimpájú csésze megmarad a termés alapi részén. A terméshéj vékony, sima, fényes, megérve sárga, narancsszínű vagy vörös. A lédús, kezdetben szilárd, éretten lágy, sárga, narancsszínű vagy vörösesbarna terméshús a teljes érettség előtt nyersen élvezhetetlen, keserű, erősen csersavas és összehúzó hatású. Érett, lágy állapotban a csersav már részben vagy teljesen eltűnik; a bogyó édes ízűvé és zamatossá válik. Sok fajtája steril, a termékeny bogyóban 4-8 hosszú, tojás alakú, egyik oldalán lapított, 2 cm-es barna mag van.

a tökéletesen beérett, csersavmentes gyümölcsöt meghámozzák, vagy a héjból kikanalazzák, ízlés szerint cukrozva, zöld citrom levével lecsepegtetve vagy jégkrémmel tálalják. A terméshúst gyümölcssalátákba teszik, joghurthoz és más tejes ételekhez keverik, de kalácstöltelék, sütemény ízesítője vagy lekvár, zselé, illetve csatni alapanyaga is. Az érett gyümölcs maximum 2 napig tárolható el hűtőben. A kaki héjastól, de a csészeleveleket eltávolítva, lefagyasztható.

Utóérés szobahőmérsékleten, 2-3 napig. A jó fajták termésleve ízletes italt szolgáltat, Ázsiában bort és likőrt is készítenek belőle. Kedvelt csemege a kandírozott kakiszilva, ehhez az összehúzó hatású gyümölcs is alkalmas. Délkelet-Ázsiában a szétfőzött termések pépjét kis lepények formájában megszárítják. A csersavat tartalmazó bogyók elvesztik keserű ízüket, ha felfőzik, és éjszakára a főzővízben hagyják őket. Az éretlenül betakarított, exportra szánt termésnek többnyire megmarad összehúzó hatása, íze is gyengébb. A pörkölt mag kávépótló.

Az éretlen termések cseranyagát bőrök kidolgozására használják. A megszárított terméskocsányból és csészéből készített főzet a kínai gyógyászatban nagyon becsült szer köhögés és légzési nehézségek ellen. Világos mintázatú, alaptónusában fekete, kemény fájából Ázsiában faragványok és intarziás munkák készülnek.

A Himalájában és Burma, Thaiföld, Indokína, Kína, Korea és Japán hegységeiben honos; a szubtrópusokon és a trópusi hegyvidékeken 1000 m felett világszerte termesztik.

kismértékben fagytűrő, szubtrópusi hegyvidéki növény, amely a trópusi síkvidéken nem tenyészik. Több mint 1000 fajtáját szelektálták (idetartozik az Izraelben nemesített Sáron-gyümölcs), amelyek a termések nagyságában, színében, főként ízében és csersavtartalmában különböznek egymástól. Magról vagy gyökérsarjakkal szaporítják, és gyakran oltják is. A gyümölcsöskertekbe és ültetvényekre telepített fák 3-4 évente akár 100 kg termést hozhatnak. A bogyókat teljesen éretten, a csészével együtt vágják le a fáról; a túl korai betakarításnál aromájuk nem tud teljesen kialakulni. A termések hűtve több hétig tárolhatók.

§ Kakics – tudományos neve: közönséges nyúlparéj – (Chondrilla juncea L.) – Kakics: csn

További nevei: Apró katáng, bajuszczímnyelvű fű, daruláb (fiatal hajtásai), disznókék, erősítő fű, kakics, káka, pápalátófű, porczogó saláta, szeretetre hajtó fű. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.)

Évelő. 60–120 cm. Szára erősen ágas és kemény sertéktől többnyire szúrós. Tőlevelei szálasak vagy lándsásak, rendesen épek; a legfelsők keskenyszálasak. Fészke keskenyhengeres; virága sárga; a termés ötbordájú, csőre öt lándsás tüskével. Terem parlagokon, útak szélén, szikár dombok oldalain, a legészakibb vármegyék kivételével, az egész országban.

§ Kákics – tudományos neve: szelíd csorbóka – (Sonchus oleraceus) – Kákics: csn

Tejnedvet tartalmazó, sárga fészkes virágú gyomnövény; Sonchus.

kákics J: 1. szelíd csorbóka.

2. pitypang.

1570 körül Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (Ars Medica) chyorbaka, 1578-ban Melius Juhász Péternél czorbaka alakban tűnik fel. 1703-ban a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között csorboka olvasható. 1791-ben Nagyváthy János munkájában és Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) tsorbóka.

Szláv, közelebbről szerbhorvát (&lt; štrbka) eredetű növénynevünk. Más képzővel a többi szláv nyelvben is megvan, a ’kicsorbult rész, csorbaság jelentésű régi szláv ščrba származékai. A növény leveleinek mély bevágására utalnak elnevezései.

A Sonchus nemzetségnév Linnétől való, korábbi botanikai latin (pl. Bauhinnál Sonchus asper arborescens palustris) „neve” alapján. A – már Pliniusnál olvasható – latin sonchos növénynévre vezethető vissza, melyrégi görög növénynév átvétele, a szogkosz, szogchosz terminust Theophrasztosz és Dioszkuridész is említi.

Nyelvjárási neve a baktüske Cserszegtomajon (NéprÉrt. 33). A tövis származékszó(&lt; tövik ’szúr, fúr’) régi tüs változatából jött létre -ke kicsinyítő

képzővel a tüske, melynek jelentései párhuzamot mutatnak a tövis jelentéseivel. A szelíd csorbóka ’Sonchus oleraceus’ társneve a kakalics, kákics, kakus, pilkék, tejesdudva és a nyúl névvel képzettek. Ilyen a nyúlfű (R. 1604: Szenczi, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1834: Kassai, 1843: Bugát, 1911: Nsz.), mivel

a nyúl kedvenc csemegéje. Német tükörszava, a Hasengras, Hasenkraut is a Hase ’nyúl’ állatnévvel, illetve a Gras, Kraut ’fű’ szóval képzett. Mint Kassai

írja: „tsorba levelű, mint a’ nyúl’ szaja és ezt igen szereti a’ nyúl; mert tejes”. Olasz népnyelvi attaccalepre tulajdonképpen ’nyúlfogó’ (ME.) neve ugyancsak

arra utal, hogy a nyulak takarmánynövénye. Régtől megvan nyúlkáposzta neve is (R. 1690: Pápai, 1783: NclB., 1833: Kassai, 1910: MNy. 6). Pápai Páriz Ferenc a németből vehette át ezt a növénynevünket, az ott meglévő, a Sonchus oleraceuson kívül még tizenhat növényt is jelölő Hasenkohl fordításával.

A kék szó a régiségben salátát is jelentett. Finály Henrik a Besztercei Szószedetről írtakban azt állítja, hogy „a saláta szó (a kek után t. i.) tollban

maradt”. Szamota István a Schlägli Szójegyzék magyarázataiban hozzáteszi: „azaz saláta”. Tehát mind a ketten kék salátára gondolnak. A Magyar nyelvtörténeti szótár (NySz.) a kék szó összetételei alatt említi a disznókék és nyúlkék szavakat. A fenti szótörténeti adatok világosan mutatják, hogy nem a magyar kék színnév átvitelével, hanem egy teljesen önálló, ma már kihalt növénynévvel állunk szemben, amellyel valaha olyan egymással rokon növényeket jelöltek, melyeket salátának elkészítve fogyasztottak. A török kök szónak az ’ég’ és a ’kék’ jelentésen kívül ’a földből kibújt friss fű’ jelentése is van (Radloff Wörterbuch:

das Gras, besonders das frisch aus der Erde spriessende Gras). Valószínűleg a török szó egyidejűleg két jelentéssel került át nyelvünkbe. Ilyen összetétel

tehát a Sonchus oleraceus nyúlkék (R. 1578:Melius, 1708: Pápai, 1775:Csapó, 1783: NclB., 1792:Baróti, 1798:Veszelszki, 1833:Dankovszky, 1867: CzF., 1911: Nsz.), illetve disznókék neve (1578:Melius, 1595: FK., 1604: Szenczi, 1643: Comenius, 1834:Kassai, 1911: Nsz.), valamint a lúdkék összetétel (N. MTsz.: Balaton-mellék), melynek lúd- előtagja arra utal, hogy a háziszárnyasok fontos takarmánynövénye.

Hasonló a névadási szemlélet a nyúlparéj (1783: NclB., 1833: Kassai) terminus esetében. Mint a Pallas lexikonban olvasható, ez a növény „a homokpuszta

fűvében magasra nő és a nyúl elrágódik rajta”. Akárcsak a nyúlsaláta nevet illetően (R. 1570 k.: Ars Medica, 1708:Szenczi, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1834: Kassai, 1867: CzF., 1911: Nsz.; N. NéprÉrt. 33: Cserszegtomaj | SzegFüz. 2: Szucság, Szászlóna). De nemcsak a nyulak kedvelik a jelölt növényt, az ember is fogyasztja, Cserszegtomajon tavasszal hús mellé tálalják. Piacra is viszik (NéprtÉrt. 33). Német tükörszava a Hasenlattich, illetve Hasensalat. A románban is megvan; vö. román salata-iepurelui.

A nyelvjárásokban használatos a daruháj (ÚMTsz.: Kiskunfélegyháza | SzegSz. | Herman: Alföld) a Sonchus neveként.

A csorbóka egyik társneve, a kákics 1583-ban bukkan fel az írásbeliségben Clusiusnál (NomPann.) a ’Sonchus’ neveként. Ezután Kájoni Jánosnál olvasható

1656-ban. Ismeretlen eredetű szó, a Kunságban használatos neve a szelíd csorbókának. A kákics másik jelentése ’pitypang’, melyet sokfelé hívnak más növényt jelentő névvel. Ilyen a kákics mellett a békasaláta és a kikirics.

A növényen a fészkek csak napsütés hatására nyílnak ki, reggel 7 és 8 óra között. Délfelé ismét becsukódnak.

§ Pettyes kakukk (Clamator glandarius) – Kakukk: csn

más néven szajkókakukk. Európa és Ázsia déli részén, valamint Afrika északi területén honos. Telelni Afrika Szahara alatti részeire vonul. Ritkás erdőkben, bokrosokban található meg.

Magyarországon nagyon ritka alkalmi vendég. Első bizonyított hazai előfordulását 2005 májusából, Balmazújvárosról

publikálták.

Átlagos testhossza 35-39 centiméter, tehát valamivel nagyobb testalkatú, mint a kakukk, de jóval nagyobbnak tűnik kitárt szárnyainak és hosszabb farktollainak

köszönhetően. A fején felállítható tollbóbita található. A feje, háta, szárnyai és hosszú farka sötétszürke. Nyaka és hasa alja fehér, pofája sárgás árnyalatú. Szárnyait és hátoldalát fehér pettyezés díszíti. Hosszú farktollai és erős lábai vannak. A két nem nem tér el egymástól méret tekintetében. A fiatal egyedek testén a felső részek és a fejtető inkább feketés árnyalatúak, míg szárnytollaik inkább gesztenyebarna árnyalatú.

E madárfaj röpte a szarkák röptéhez hasonló. Kedveli a fákkal borított, de nyitott, tisztásokkal, mezőkkel szabdalt térségeket. Rovarokat, pókokat, kisebb

hüllőket, valamint szőrös hernyókat fogyaszt, melyeket rajta kívül csak kevés madár képes elfogyasztani. Főként nagyobb rovarokkal, sáskákkal és szitakötőkkel táplálkozik.

Hívójele a cser-cser-kri-kri jelekből tevődik össze, melyet gyakran variál.

Fészekparazita, tojásait általában varjúfélék, varjú, szarka vagy kék szarka fészkébe rakja. Minden fészekbe csak egyet, a kakukkfióka 12-15 nap múlva már kikel, a gazdamadár fiókája csak később. A Kakukkal ellentétben sem a tojó, sem, pedig a kikelt fióka nem túrja ki a fészekből a gazdamadarak tojásait, ugyanakkor a szülők később kikelő fiókái gyorsan háttérbe

szorulnak az élelemért folytatott verseny során és ez okozza vesztüket. Ragadozók felbukkanása esetén a ragadozókat elriasztó szaganyagot bocsátanak ki a pettyes kakukk fiókái, mely megvédi őket és a fészekben tartózkodó többi fiókát a támadástól.

A kormos varjú (Corvus corone corone) fiókái nagyobb eséllyel maradnak életben, ha pettyes kakukkokkal osztoznak a fészken. A ragadozó madarak és a házi macskák kisebb eséllyel támadják meg azokat a varjúfészkeket, amelyekben pettyes kakukkok fiókái is megtalálhatóak. Ennek ellenére a varjúfiókák csak akkor húznak hasznot a pettyes kakukkfiókák jelenlétéből, amikor a ragadozók aktívan támadják a környéket élelem után kutatva.

A pettyes kakukkoknak kiterjedt élőhelye van, mely mintegy 10 millió négyzetkilométert foglal magába. Az európai populációt 84 100 és 252 000 költőpár közé teszik a szakemberek, ami alapján 168 000 és 505 000 felnőtt egyed élhet kontinensünkön. Európában él a havasi varjak teljes állományának körülbelül 5 százaléka. A globális populáció mintegy 3 363 000 és 10 140 000 egyed közé tehető. Nagy egyedszáma és jelentős elterjedési területe miatt a Természetvédelmi Világszövetség a nem veszélyeztetett fajok közé sorolja. A populáció részletesebb felméréséig azonban a szakemberek 3 000 000 és 10 499 000 egyed közé teszik egyedszámukat.

Az Európában élő egyedek létszáma stabilnak mondható, sőt az utóbbi években csekély emelkedés is megfigyelhető. E madarak az 500 méteres tengerszint feletti magasságtól kezdődően a 2000 méteres tengerszint feletti magasságig találnak maguknak megfelelő élőhelyet.

§ Kakukkfű (Thymus) – Kakukk: csn

Az árvacsalánfélék családjába tartozó növénynemzetség. Kb. 350 örökzöld, talajtakaró vagy boltozatos alakú cserje, félcserje, vagy fásodó tövű, fűszeres illatú évelő faj, hibrid faj összefoglaló neve. Európa, Ázsia és Észak-Afrika mérsékelt övi területein honosak.

Népies nevei: balzsamfű, démutka, kakucskafű, kerti kakukkfű, mezei kakukkfű, timián, tömjénfű, töményfű vagy vadcsombor.

Már az egyiptomiak és a görögök is használták, ma általánosan elterjedt fűszer. Különösen a franciák és bolgárok kedvelik.

Szárazságtűrő, fényigényes. Egyes fajok 20–50 cm hosszúra növő Hajtásai elfekvők, mások félgömb alakú bokrokká fejlődnek. A hajtások elágazók, a fekvő részeken legyökeresednek. Virágos hajtásain átellenesen helyezkednek el elliptikus levelei. Apró, ajakos, egyes fajokon lilás rózsaszínű, másokon rózsavörös virágai az ágak végén nyílnak. Magja nagyon apró.

Magyarországon főleg a mészkőhegységekben és a szárazabb, füves réteken nő, de a kertekben termesztett kerti kakukkfű (Thymus vulgaris) is könnyen elvadulhat. Jellegzetes illatát követve a réteken, erdők szélén könnyen megtalálhatjuk.

A párnás kakukkfű (Thymus caespititius) lazán párnás félcserje, vékony, fás szárain apró, szőrös, középzöld levelekkel. Kicsiny, halvány lilásrózsaszín virágai nyáron nyílnak rövid fürtökben, tömött örvökben.

A fénylő kakukkfű (Thymus carnosus) védett elhelyezést kíván.

A citromillatú kakukkfű (Thymus citriodorus) mintegy 10 cm-esre növő, terjeszkedő törpecserje. Jól bírja a hideget, fagyot. Aranysárga levelei aprók, tojás vagy kerekdedek, összedörzsölve rendkívül illatosak.

Továbbá:

• Mezei kakukkfű (Thymus serphyllum) – további nevei: keskenylevelű kakukkfű, északi kakukkfű, vadkakukkfű; mint gyűjtött gyógynövényt, Magyarországon ezen a néven foglalják össze az alábbi hazánkban honos kisfajokat:

hegyi kakukkfű (Thymus pulegioides),

korai kakukkfű (Thymus praecox),

homoki kakukkfű (Thymus degenianus).

A legjobban a tápdús, közömbös kémhatású talajkeverékekben fejlődik. Sziklakertekben, rézsűkön, kővályúkban, tipegők közt és kőfalakon is nevelhetjük. Napfényt, nedves, de jó vízvezető talajt kíván. Télálló. Magvetéssel, félfás dugványozással és tőosztással egyaránt szaporítható. Magját tavasztól nyár közepéig vethetjük pohárba vagy más, kisebb edénybe, 0,3–0,5 cm mélyre. Egy gramm magból 400–500, 5–8 cm-es palántát nevelhetünk; ezek gyökereztetésére a május-júniusban szedett, 8–10 cm-es, alsó részükön fásodó hajtások a legalkalmasabbak. A palántákat 20 cm tőtávolságra ültetjük. Tőosztással a legjobban márciusban vagy szeptemberben szaporíthatjuk.

A legjobb fűszert vagy gyógytea-alapanyagot (herbát) a virágzáskor szedett hajtásokból kaphatjuk. Hajtásait mindig a fás részek fölött vágjuk le; itt vágás

után újra hajt, így egy évben többször is vágható. A virágos-leveles hajtásokat szárítjuk, morzsoljuk, majd a szárrészektől megtisztítva aromaőrző csomagolásban tároljuk.

Vágva és morzsolva forgalmazzák. Erős, kámforos aromája miatt óvatosan kell használni, mert túladagolva megváltoztatja az étel jellegét. Illóolajainak megőrzése érdekében jól zárható edényben kell tartani. Friss ágacskái néhány napig hűtőben is elállnak.

Leggyakoribb alkalmazásai:

Nehezebben emészthető leveseknél: bab, borsó, burgonya, paradicsom, hal, káposzta, burgonyafőzelékben.

Salátáknál: burgonya, zeller, paradicsom, paprika.

Sültekhez: baromfi-, marha- stb.

Vadas ételekhez: töltött káposzta, véres és májas hurka, kolbászok, májkeverékek, halételek.

Valamint körözöttek, növényi ecetek és a vörösbormártás készítésénél. Petrezselyemmel keverve kitűnő fűszeres vajat készíthetünk belőle. Használja a konzervipar is. A bouquet garni fűszerkeverék meghatározó alapanyaga. Különleges ínyencfalat a kakukkfüves nyúlpecsenye.

Kitűnő étvágygerjesztő, gyomorjavító, görcsoldó, köhögéscsillapító, szélhajtó is.

§ Fehér kála vagy fehér tölcsérvirág (Zantedeschia aethiopica) – Kála: lk

Az egyszikűek (Liliopsida) osztályának hídőrvirágúak (Alismatales) rendjébe, ezen belül a kontyvirágfélék (Araceae) családjába tartozó faj.

Nemzetségének a típusfaja.

A fehér tölcsérvirág a Dél-afrikai Köztársaságban, Lesothóban és Szváziföldön őshonos. Közkedvelt dísznövényként a Föld számos országában termesztik. Új élőhelyein, a következő térségekben hozott létre vadonnövő állományokat: az őshazájától északkeletre egészen Észak-Mozambikig, Észak-Afrika északnyugati részén, az Ibériai-félszigeten, Olaszországban, Délkelet-Európában, a Brit-szigeteken, Észak-Amerika kaliforniai térségében, Közép-Amerika és a Karib-szigetek egyes részein, Ecuadorban, Brazília legkeletibb részén, a Fülöp-szigeteken és Ausztrália nyugati, illetve déli részein.

Évelő növény, amely a napon 60 centiméteresre, viszont az árnyékban ennél nagyobbra is nőhet. Vastag és húsos gyöktörzse van. A Virágzatát tartó szár akár 60 centiméteres is lehet, ezen a fehér fellevél körülbelül 15 centiméter hosszú és 12 centiméter széles, a torzsavirágzata sárga és 7 centiméter hosszú. Az érett Termése narancssárga és puha. A nagy levelei, melyek a végüknél kihegyesednek, gyűrűbe rendeződnek.

Eredeti élőhelyein a mocsaras területeken él. 20-2250 méteres

tengerszint feletti magasságok között található meg. A növény minden része mérgező; egyes személyeknél kiütéseket okozhat.

§ Kalánfű – tudományos neve: orvosi kanáltorma – (Cochlearia officinalis L.) – Kalán: csn

További neve: Kalánfű. – Term. r.: Keresztesek. Cruciferae.

Kétéves. 15–30 cm. Az egész növény kopasz. Tőlevelei hosszúnyelűek, vaskosak, fényesek és ép v. kikanyarított szélüek; gyakran vesealakuak. Szára gyéren leveles, levelei szíves vállal szárölelők, kerekdedek v. tojásalakúak. Fehér virágai kellemes illatúak. A beczőke kopácsai egyeresek, kocsányuk vizszintesen elálló. Terem sziklagörgetegen, patakok mentén, gyéren hazánk északi havasain.

§ Fődi kalapács – tudományos neve: hantmadár – (Oenanthe oenanthe) – Kalapács: csn

A légykapók közé tartozó kis énekesmadár; Oenanthe oenanthe.

1793-ban Grossingernél hont-madár, ez a név első írásos említése. A hantmadár név e madár élőhelyére utal, mint Chernel írja: „mindig valami kiálló hant, kő, tuskó, néha bokor tetején” üldögél. Ennek megfelelően kapta a kövi, szirti, parti előtagú neveit; vö. ném. Steinbeisser, Steinpicker (Brehm), Steinschmätzer (WbZ.),vagyis ’kőharapó’, ’kőcsipkedő’, illetve ’kőcsámcsogó’.

A Dunántúlon használatos földi csuk (KissMad.), földi szarka, fődi szarka, fődi kalapács, fődi pacsirta (Chernel)nevei arra utalnak, hogy – a legtöbb madárral

ellentétben – a hantmadár feltűnően sokat tartózkodik a földön. A szarka utótag tollazatának fekete-fehér színezete alapján született, a német nyelvjárásokban

is van Steinelster (Brehm), azaz ’kövi szarka’ neve. A pacsirta utótag pedig rövid, dallamos énekére utal, akár ném. N. Steinsänger (uo.), vagyis ’kövi

énekes’ neve.

Latin szaknyelvi Oenanthe oenanthe neve tautonímiával alkotott a gör. oinánthe ’szőlőszem, rügy, levél a szőlővesszőn’ szóból. A névadási szemlélet háttere

az lehet, hogy a csöppnyi madárka az ágon üldögélve hasonlít a szőlővesszőn elhelyezkedő rügyekre, bogyókra.

A pusztai hantmadár ’Oenanthe isabellina’ nevét eredeti életteréről, az ázsiai pusztaságokról kapta.

Európa és Ázsia nagy részén költ, de Észak-Kanadában és Alaszkában is előfordul. Afrikában telel át, ritkábban Iránban és az Arab-félszigeten. Ausztrália és az Antarktisz kivételével valamennyi földrészen előfordul. Állománya csökkenőben van. Veréb nagyságú, de karcsú, hegyes csőrű. Felül világosszürke, alul sárgásfehér, szárnya szemsávja és farka vége fekete. Kopár legelőkön, köves domboldalon futkosva rovarokra vadászik. Csőre vékony, hegyes és fekete, kiválóan alkalmas a táplálék felcsipegetésére. Tápláléka rovarok, pókok, giliszták, valamint bogyók és magvak. A költési időszak április és június között van. A hantmadár a síkságon gyakran kétszer, a hegyekben csak egyszer költ évente. A fészek fűből, szőrből és tollakból készül. Egy fészekaljban 4–7 világoskék tojás van, melyeken körülbelül 13 napig, inkább a tojó kotlik. A pusztai hantmadár elterjedési területe Dél-Európa, a Közép-Kelet északi és középső része, Közép-Ázsia. Télen Kelet- és Közép-Afrika, és a Közép-Kelettől Indiáig. Sík vidékek madara, általában elkerüli a köves, sziklás területeket. A legnagyobb testű hantmadárféle a Nyugat-Palearktikumban. Jellegzetessége a hosszú, erős csőr, egyenletesen domború fej, meglehetősen hosszú, nyúlánk test, melyet gyakran függőlegesen kihúzva tart, nagy szárnyak, erős, hosszú lábak és a széles farok. Éneke gazdagabb, változatosabb és sokkal hosszabb, mint a többi hantmadáré, sok benne az éles füttyszó, erős hangok és sok az utánzás.

§ Bíboros kalapácscserje (Cestrum elegans) – Kalapács: csn

Erőteljes növekedésű, kb. 2-3 méteres magasságot elérő, rendkívül dekoratív örökzöld cserje, melyet fagyérzékenysége miatt, elsősorban dézsában érdemes nevelni. A növény minden része mérgező!

Levélzetét sötétzöld színű, lándzsa alakú levelek alkotják. Bíborpiros vagy rózsaszín csöves virágai tömött fürtben nyílnak tavasz végétől, az első fagyokig. A virágzást követően néha sötétpiros terméseket is hoz.

A bíboros kalapácscserje napos, világos vagy félárnyékos védett helyen, jó vízáteresztő, tápanyagban gazdag talajba ültetve fejlődik legszebben. Nyáron

bőséges öntözést igényel, télen a teleltetés alatt, kevesebbet öntözzük.

Teleltetni világos kb. 10 fokos helyiségben lehet. Betegségek és kártevők ritkán károsítják. Szaporítani dugványozással és magról is lehet.

§ Homoki kalapospöfeteg (Montagnea radiosa) – Kalapos: csn

Ez a rendkívül ritka és spéci homoklakó gomba „tavaly” nyáron Magyarország utolsó mozgó homokbuckáinütötte fel a fejét Fülöpháza térségében, élőhelye gyakorlatilag sivatagi körülményeket idéz.

§ Közönséges kalászbogár (Phalacrus fimetarius) – Kalász: csn

Phalacridae – Kalászbogárfélék

Olibrus bimaculatus Küster, 1848 – kétfoltos kalászbogár – Sas-hegy, 1956.V.29., Hámori E.

Olibrus bisignatus (Ménétriés, 1849) – kétjegyes kalászbogár – Sas-hegy, fűhálózás, 2012. VII.21., Merkl O.

Olibrus flavicornis (Sturm, 1807) – sárgacsápú kalászbogár – Sas-hegyi kertség, kopogtatás, 2012.IV.28., Merkl O.

Olibrus millefolii (Paykull, 1800) – cickafark-kalászbogár – Sas-hegy, ismeretlen dátum, Diener H.; Sas-hegy, 1956.V.29., 1956.VII.1., Kovács É.; Sas-hegy, 1956.VI.28., Kaszab Z.

Phalacrus corruscus (Panzer, 1797) – recés kalászbogár – Sas-hegy, 1893.IV., 1925.V., Diener H.; Sas-hegy, 1956.V.17., 1956.V.29., Kaszab Z.; Sas-hegy, 1956.V.23., Győrffy J.; Sas-hegy, 1956.V.29., 1956.VII.17., Hámori E.; Sas-hegy, 1956.VII.13., 1956.VII.17., Kovács É.

Phalacrus fimetarius (Fabricius, 1775) – közönséges kalászbogár – Sas-hegy, 1956.V.23., Győrffy J.; Sas-hegy, 1956.V.29., Hámori E.; Sas-hegy, 1956.V.29., Kovács É.; Sas-hegy, fűhálózás, 2012.VI.8., Merkl O.; Sas-hegyi kertség, kopogtatás, 2012.IV.28., Merkl O.

Stilbus pannonicus Franz, 1968 – pannon kalászbogár – Sas-hegy, 1923.IV.8., 1925.V., Diener H.

§ Ragadvány kalász – tudományos neve: ragadó muhar – (Setaria verticillata) – Kalász: csn

További nevei: pereszlén-forma muhar, ragadvány kalász, muhar, selyemfű, sertepázsit v. fű.

Egyéves. 30–80. Alfűzére kivált alsó részében többszörösen meg van szaggatva. Szára közvetetlen a virágzat alatt érdes. Levelei igen érdesek. Kalászkái, valamint a visszagörbülő fogaktól igen érdes sertéi, zöldek. Alulról fölfelé simítva, erősen ragad. Mívelt talajon az egész országban.

§ Kalauzhal (Naucrates ductor) – Kalauz: csn

A sügéralakúak (Perciformes) rendjébe és a tüskésmakréla-félék (Carangidae) családjába tartozó faj. Nemének egyetlen faja.

A kalauzhal széles körben elterjedt, ragadozó életmódot folytató halfaj. A Föld trópusi és melegebb nyíltvizeiben található meg. Az Atlanti-óceán nyugati részén, a kanadai Új-Skóciától Argentínáig, míg ugyanez az óceán keleti részén, a Brit-szigetektől (itt eléggé ritkán) és a Vizcayai-öböltől egészen Angoláig terjed az élőhelye. A Földközi-tengerben és a Kanári-szigetek környékén is előfordul. A Csendes-óceán keleti részén, a Brit Columbia-i Vancouver-sziget körül és a Galápagos-szigeteknél is találkozhatunk vele. Az Indiai-óceán minden részén előfordul a kalauzhal.

A kalauzhal színezete a sötét kéktől a feketés-ezüstösig változik, hasi része világosabb. A kalauzhal amikor izgatott, kis időre színt tud változtatni; a sötét csíkjai eltűnnek és fehéres-ezüstössé válik és három vastag sötétkék sáv jelenik

meg a hátán. Nyugalmi állapotban a halnak 5-7 sötét keresztcsíkja van. A kalauzhal hossza 60-70 centiméter.

A kalauzhalak a cápák, ráják és tengeri teknősök köré gyülnek. A gazda állatok Élősködőit és táplálékának maradékait fogyasztják el.

A kalauzhalak ivadékai a medúzákkkal és a sodródó algákkal úsznak. E halak néha a hajókat is követik, ily módon eljutottak az Írországi Cork megye közelébe is. Sokszor észrevettek kalauzhalakat Anglia partjainál is. Habár számos cápafajt követnek, úgy látszik, hogy a kalauzhalak gyakran az óceáni fehérfoltú cápát (Carcharhinus longimanus) választják gazdaállatul. E társulásból mindkét állatfaj hasznot húz: a kalauzhal védelmet kap a ragadozókkal szemben, míg a cápa megszabadul az élősködőktől. A cápák csak ritka esetben falják fel kisebb követőiket. Kapcsolatuk olyan szoros, hogy a kalauzhalak fiatalabbja beúszik a cápák szájába, hogy azok fogát megtisztítsa. 30 méternél mélyebb vízmélységben nem fordul elő.

E halfaj nem jelent veszélyt az Ember számára,sőt ehető is, de mivel nehéz a fogása, ritkán bajlódnak vele. A víz felszínén, kézihálóval is fogható. Frissen, szárítva vagy sózva árusítják. Az akváriumoknak is fognak be belőlük.

§ Kalina – tudományos neve: piros ebszőlő – (Solanum Dulcamara L.) – Kalina: csn, lk

További nevei: keserédes csucsor, zolna, felfutó-, erdei-, vad-, vizi- vagy veres ebszőlő vagy szőlő, juszalag, kalina vagy kalyinka, mellfű, temondádfű. – Természetes rendszer: Ebszőlőfélék. Solanaceae.

Évelő. Cserje. 0,3–2 m. Szára cserjés, lecsepült vagy más növényre kapaszkodó. Levelei nyelesek, hosszúkás vagy szíves tojásdadok; épszélűek és kihegyezettek. Virága a levelekkel szemben ágas kunkorvirágzatokban. Pártája lilaszínű, ritkán fehér, mélyen metszett; karéjai 6–8 mm. hosszúak, tövükön 2 zöld, fehér szegélyű ponttal. Aranyszín-sárga portokjai kúposan kiállók. Bogyója hosszúkás, miniumszin-veres. Terem árkok mentén, nyirkos cserjésekben, főleg füzesekben az egész országban.

Bogyója nem mérges, egyéb részeiben van az előbb keserű, aztán édeskés ízű mérges dulcamarin.

§ Kalinkafa – tudományos neve: kányabangita – (Viburnum opulus) – Kalinka: csn

Fehér bogernyős virágú, vörös termésű, magasra növő erdei cserje; Viburnum opulus.

kálna J: kányabangita.

A Viburnum opulus (kányabangita, kányacseresznye, kányabegye, kányafa)piros gyümölcse a kányabogyó, a madár szívesen eszi. Sok tájnyelvi elnevezésben a génye, gánya alak található, ami a szláv kalina átvétele. A németbe is átkerült, vö. Kalinkenbeerstrauch, Kalinkeholz ’Viburnum opulus’. A nép a kánya madárnevet kereste a növénynevekben, a madárneves előtag tulajdonképpen a növény szláv kalina népetimológiás átalakításának eredménye. A Brassó megyei Tatrangon kálnofa elnevezés használatos, mely hangtanilag a legközelebb áll szláv eredetijéhez.(A szlovák és cseh kalina növénynévre Sándor István már 1808-ban felhívja a figyelmet.)

A szótörténet azt mutatja, hogy a szlávból kölcsönzött eredeti gálna, kálna alak mintegy száz évvel később már kánya alakban is föltűnik a magyar írásbeliségben. A szóföldrajz szerint is a különböző tájnyelvi nevekben tovább tart az eredeti és a népetimológiai alakulat egyidejű megléte.

A román călin ’kányabangita’, călínă’ennek bogyója’ szintén szláv eredetű.

A kalinka-fa ’Viburnum opulus’ (R. 1797: Grossinger) külön átvétel a szláv kalinka szóból.

Népies nevei a holyagfa, bokoló virágfejeinek látványos fehérsége alapján hófa, illetve sárfűz, vízibodza, kányacseresznye, gányfa, kakasfa, kányafa, kalinkafa,

kálnófa, pirókfa, sörgyefa, vízibodza. Nevezik ostorménfa, a Szigetközben ustornyélfa néven is.

A kányabangita összetétel Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (R. 1807: MFűvK.), ezután más munkákban is megtalálható (1865: CzF., 1877: Math. és TermTudKözl. 14, 1895: Pallas). Mérges, piros bogyójú növény.

A madárnévvel képzett szóösszetétel bangita utótagja 1793-ban bukkan föl a magyar írásbeliségben (Földi), és származékszó lehet: a N. banga ’bogyó’ (Kassai) kicsinyítő képzős alakja. Eszerint a bangita a növény jellegzetes, piros bogyótermését jelölhette.

A régi füvészek még sambucusnak, azaz bodzának hívták, akárcsak a syringát, az orgonát „spanyol bodzának”. Lippay Jánosnál „Sambucus rosa, kit a németek

Schneeballennek neveznek, azaz hólapta, mert sok apró fehér virágai, mint a jókora labta, gömbölyűn összenőnek, egy ujjnyi temérdek vesszei nőnek, mint

a kániabögjének”. Ez utóbbi kifejezés nem Lippaytól való, a kányabegye régebbi elnevezés, a Hegyalján már korábbról adatolható. De a Lippay-féle könyv után is szerepel a különböző szótárakban, lexikonokban (1708:Szenczi, 1834: Kassai, 1895: Pallas, 1911: Nsz.). A nyelvjárásokban ma is ismert (ÚMTsz.:Csallóköz | MNy. 56:Vas megye). Összetartozik a kányabogyó névvel, annak csak alakváltozata; a madár begyére utal, hiszen a növény bogyója kedves csemegéje ennek a madárnak.

A kányabogyó szintén népnyelvi elnevezés a Hegyaljáról; vö. R. 1803: Kitaibel (Tállya), de szerepel füvészkönyvekben, szótárakban is [1831:Kresznerics, 1834: Kassai (Hegyalja), 1865:CzF.]. Ma is használatos a nyelvjárásokban (MNöv.: Hegyalja, Heves, Baranya | ÚMTsz.: Noszlop). Szintén a termésre utal a kányacseresznye, a Viburnum opulus nyelvjárási neve [OrmSz.: kányacserösnye | ÚMTsz.: kányacseresnye (Kálmáncsa), kányacserösnye (Pölöskefő), kányacserësnye

(Kőszeg-Hegyalja) | Herman: kányacseresnye (Somogy megye) | Molnár I.: kányacserösnye (Szeged) | NyIrK. 9: knyacseresznye (Siklód)]. Az összetétel cseresznye utótagja Viburnum opulus gyümölcsének gömbölyű alakjára, piros színére vonatkozik.

Piros kánya társneve gyergyói tájszó. A fa frissen szedett termése a kányabingó. Étvágyjavító szer. A szárított termés főzete (borogatással, bedörzsöléssel)

értágító hatású.

Igen korán megjelenik a magyar írásbeliségben a Viburnum opulus kányafa elnevezése. Már a XV. század elejétől szerepel okleveleinkben (R. 1425: OklSz.), majd glosszák között és szótárakban (1500 k.: StrassbGl., 1570: KolGl., 1585: Calepinus, 1604: Szenczi). Későbbi füvészeink szintén ismertetik (1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK., 1808: Kitaibel, 1813: OrvF.), utánuk sem hiányzik a szótárakból, lexikonokból (1833: Kassai, 1843: Bugát, 1865:CzF., 1895:

Pallas). A népnyelvben szintén ismert terminus, alakváltozatai sok vidékünk nyelvjárásában használatosak [SzegSz.: kányafa | Ethn. 3: gényefa (Vas megye

Sorok) | Nyr. 18: kányosfa (Baranya megye Csuza) | MNy. 56: kálnofa (Brassó megye Tatrang), gánya (Győr megye Ásvány), gányo (Szigetköz, Vének), gányafa (Vág melléke) | ErdL. 23: gányafa (Nógrád megye) | MTsz.: kányafa (Székelyföld) | Nyr. 37: kálnofa (Brassó megye Tatrang) | Kovács: kánya, kányafa, gányófa (Szigetköz)]. A gényefa kétségtelenül csak magas hangú alakja a gányafa, gányo névnek.

A ma is használatos Viburnum tudományos nevet Linné adta, de már Vergilius említett egy viburnum nevű cserjét, amelynek vékony ágait kosárfonásra használták.

A Viburnum nemzetségnek mintegy száz faja és sok változata van. Amerikától Japánig honos az északi féltekén. Ma a bangitának számos kedves virágú, ősszel

megszínesedő szép levelű változata díszlik a kertekben. Ismert rokona a labdarózsa.

§ Kékes kalitpók (Clubiona caerulescens L.) – Kalit: csn

Clubiona comta C. L. Koch, 1839 rácsos kalitpók

Család: Clubionidae – Kalitpókfélék

Világosbarnás vagy szürkés színű, bársonyosan szőrös, hengeres utótestű pókok. Nyolc szemük két sorba rendeződött; a második sor középső két szeme szabályos kör alakú. Szövőszemölcseik kúposak. Fogóhálót nem készítenek, éjszakai vadászok. Sok fajuk lakókamrát, ill. ivadékbölcsőt készít összesodort-szőtt növényi részek (fű, buga, levelek) közé.

Clubiona–fajok– kalitpókok.

Rozsdásbarna, drapp színezetű pókok. Növényzeten, főleg vízpart közelében gyakran lehet velük találkozni.

§ Kalla – tudományos neve: fehér tölcsérvirág – (Zantedeschia aethiopica) - Kalla: csn

A tölcsérvirágok (Zantedeschia) az egyszikűek (Liliopsida) osztályának hídőrvirágúak (Alismatales) rendjébe, ezen belül a kontyvirágfélék (Araceae) családjába tartozó nemzetség. Nemzetségcsoportjának az egyetlen nemzetsége. Egyéb nevei: kála, kalla.

A tölcsérvirágok afrikai származásúak. A különböző fajok a következő országokban fordulnak elő természetes állapotban: Angola, a Dél-afrikai Köztársaság, Kamerun, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Lesotho, Malawi, Mozambik, Nigéria, Szváziföld, Tanzánia, Zambia és Zimbabwe.

Ez a növénynemzetség főleg a fehér tölcsérvirágon (Zantedeschia aethiopica) keresztül és az ember segítségével más kontinensekre is betelepült.

§ Kallócserebogár vagy csapó cserebogár (Polyphylla fullo) – Kalló: csn

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a ganajtúrófélék (Scarabaeidae) családjába tartozó faj.

Észak-Afrikában és Európában honos, a leggyakoribb Közép- és Dél-Európában. Elterjedésének északi határa Svédország déli része, a keleti határ a Balkán és a Kaukázus.

Mindenütt laza, homokos talajú vidékeken él, elsősorban Fenyvesek közelében. Az imágó 3-3,5 centiméter hosszúságú. Alapszíne barna vagy fekete, felülete fényes, apró fehéres pikkelyekből álló foltok díszítik, melyek könnyen ledörzsölhetők. A hím kisebb és karcsúbb, mint a nőstény, csápjának lemezei azonban szélesek és hosszúak.

A kallócserebogár jellegzetessége, hogy csukott szárnyfedője alatt jól hallható cincogó hangot hallat, melyet szárnyának az utolsó potrohlemezhez való dörzsölésével idéz elő.

A petékből kikelő ifjú pajorok bármilyen Növény gyökerét elfogyasztják, később erős rágóikkal már a keményebb fás részeket is elpusztítják. Szívesen fogyasztják a burgonya gumóit. A kifejlett bogarak elsősorban a feketefenyő tűleveleivel táplálkoznak, de szükség esetén az erdeifenyő, vagy más lombos fák leveleit is fogyasztják.

Károkat leginkább a pajorok okoznak, melyek táplálkozásuk során gyakran károsítják a szőlődugványok föld alatti részeit, gyümölcsfák gyökereit, burgonyatermést. Erős rágóikkal képesek az ujjnyi vastag gyökereket is átrágni.

Fenyvesek közelében az imágók is nagy károkat okozhatnak a fák lombjainak megkopasztásával.

A bogarak júniusi és júliusi estéken rajzanak. A hím egyedek mindig többen vannak a nőstényeknél és előbb jelennek meg. A hímek repülnek, széles csápjaik segítségével keresik fel a talajon vagy Fákon várakozó nőstényeket.

A párzás után az érési táplálkozást követően a nőstények a talajba ássák magukat, majd 20-30-as csomókban helyezik el petéiket. Petéik viszonylag nagyok, fehér színűek, vízfelvétel során a többszörösükre duzzadnak. A pajorok legnagyobb alakjukban 6–8 centiméter hosszúak. Teljes fejlődésük 4 Évig tart. Az utolsó év májusában a pajorok méteres mélységben elkészítik bábkamrájukat, bebábozódnak, majd bogárrá alakulnak. Azután, hogy kimásznak a földből, kezdődik a rajzás, mely általában június végén, július elején következik be.

§ Atlanti hosszúszárnyú kalmár – Kalmár: csn

A kalmárok (Teuthida) a fejlábúak (Cephalopoda) közé tartoznak. Őseik, az őskalmárok még páncélos állatok voltak. Átlag testméretük 40 és 100 centiméter között volt. Legnagyobb ellenségeik a Plesiosaurusok és az őscápák voltak. Sok kalmár veszélyeztetett, mivel tömegével halásszák a Mexikó és az USA partjainál. Húsuk finom és fehérjedús. Az indiai őslakosok egyik kedvenc eledele a kicsi, még alig megszületett kalmár.

Legtöbb fajuk az Atlanti-óceánban, 120 és 3200 méter között él. Akadnak köztük óriásiak és egészen aprók is. Két legnagyobb fajuk, a gigászkalmár (Mesonychoteuthis hamiltoni) 9–10, az Óriáskalmár (Architeuthis dux) 12–13 méter hosszúra is megnőhet, a legkisebb pedig alig éri el a 2 centimétert.

Nyolc egyforma hosszú karjuk, és két nagyobb visszahúzható Végtagjuk van. Fejükhöz képest nagy a szemük, és kitűnő a látásuk. A mai kalmárok természetes ellenségei a barrakudák és a cápák. Legfőbb ellenségük mégis az ember.

Az Immunrendszerük nagyon erős. Vadászat során nem csak a fényük, hanem a gyorsaságuk is hasznukra válik. A kalmárok is tintafelhőt bocsátanak ki, ha megtámadják őket, majd gyorsan elúsznak. A kalmárokat régen „kalamájóknak” nevezték.

Fő táplálékai a kisebb halak, csigák és kagylók. Sok fajuk csoportosan vándorol, de vannak magányosan vándorlók is. A legjobban ismert kalmárfajok közül a legelterjedtebb a közönséges kalmár, a legritkább az atlanti hosszúszárnyú kalmár.

Az anyakalmárok mindig a mély vizekben hozzák világra utódaikat. Az Utódok egy burokból jönnek a világra, amely az ellés után leválik a kifejlett példányról. Ez csak a nőstény egyedekben található meg. Ebben a burokban fejlődnek ki a kis kalmárok, amely a szüléskor szó szerint kifordul az anyából. Egy példány akár 2 millió utódot is a világra hozhat. A kicsik már maguktól táplálkoznak.

A kalmárok nagyon különböző módon mozognak, ha lassan vagy gyorsan kell úszniuk. Amikor vadásznak, vagy menekülnek és gyorsan kell mozogniuk, akkor lökhajtással viszik magukat előre. Az állatok vizet szívnak a köpenyüregükbe, amely körülveszi a testüket, majd a tölcséren keresztül nagy nyomású vízsugarat fecskendeznek ki, amely az ellenkező irányba tolja őket. Amikor lassan haladnak, akkor úszóik nyugodt, hullámzó mozgásával hajtják magukat előre. Úszók segítségével előre és hátra is haladhatnak. Ha az állat magasabb vízrétegekbe akar emelkedni, mindig rézsútosan tartott

testtel, rendszerint teste hátulsó részével előre emelkedik fel s csak ritkán fejjel előre. Alábukás alkalmával mindig a fej irányában mozog. A test hossztengelye nyugodt úszás avagy lebegés közben mindig vízszintesen fekszik. Ellenségei elől a tölcsérből kilökött vízoszlop lökőerejének a felhasználásával menekül, teste hátulsó részével előre, úszóit a hasoldalára csapva. Ezek a menekülő mozdulatok esetleg olyan hevesek lehetnek, hogy az állat kirepül a vízből és fellendülhet valami arra járó hajó fedélzetére. Meneküléskor a tölcséren kilövellt vízbe festékanyagot is enged, ami az ellenség látását megzavarja.

A kalmárokhoz sok monda, legenda fűződik. Óriási tengeri szörnyek, mint a Kraken lehúznak a mélybe nagy hajókat is. Ma már tudjuk hogy ilyenre a ma élő

Óriáskalmár nem lenne képes.

§ Kálna – tudományos neve: kányabangita – (Viburnum opulus) – Kálna: csn

Fehér bogernyős virágú, vörös termésű, magasra növő erdei cserje; Viburnum opulus.

kálna J: kányabangita.

A Viburnum opulus (kányabangita, kányacseresznye, kányabegye, kányafa)piros gyümölcse a kányabogyó, a madár szívesen eszi. Sok tájnyelvi elnevezésben a génye, gánya alak található, ami a szláv kalina átvétele. A németbe is átkerült, vö. Kalinkenbeerstrauch, Kalinkeholz ’Viburnum opulus’. A nép a kánya madárnevet kereste a növénynevekben, a madárneves előtag tulajdonképpen a növény szláv kalina népetimológiás átalakításának eredménye. A Brassó megyei Tatrangon kálnofa elnevezés használatos, mely hangtanilag a legközelebb áll szláv eredetijéhez.(A szlovák és cseh kalina növénynévre Sándor István már 1808-ban felhívja a figyelmet.)

A szótörténet azt mutatja, hogy a szlávból kölcsönzött eredeti gálna, kálna alak mintegy száz évvel később már kánya alakban is föltűnik a magyar írásbeliségben. A szóföldrajz szerint is a különböző tájnyelvi nevekben tovább tart az eredeti és a népetimológiai alakulat egyidejű megléte.

A román călin ’kányabangita’, călínă’ennek bogyója’ szintén szláv eredetű.

A kalinka-fa ’Viburnum opulus’ (R. 1797: Grossinger) külön átvétel a szláv kalinka szóból.

Népies nevei a holyagfa, bokoló virágfejeinek látványos fehérsége alapján hófa, illetve sárfűz, vízibodza, kányacseresznye, gányfa, kakasfa, kányafa, kalinkafa,

kálnófa, pirókfa, sörgyefa, vízibodza. Nevezik ostorménfa, a Szigetközben ustornyélfa néven is.

A kányabangita összetétel Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (R. 1807: MFűvK.), ezután más munkákban is megtalálható (1865: CzF., 1877: Math. és TermTudKözl. 14, 1895: Pallas). Mérges, piros bogyójú növény.

A madárnévvel képzett szóösszetétel bangita utótagja 1793-ban bukkan föl a magyar írásbeliségben (Földi), és származékszó lehet: a N. banga ’bogyó’ (Kassai) kicsinyítő képzős alakja. Eszerint a bangita a növény jellegzetes, piros bogyótermését jelölhette.

A régi füvészek még sambucusnak, azaz bodzának hívták, akárcsak a syringát, az orgonát „spanyol bodzának”. Lippay Jánosnál „Sambucus rosa, kit a németek

Schneeballennek neveznek, azaz hólapta, mert sok apró fehér virágai, mint a jókora labta, gömbölyűn összenőnek, egy ujjnyi temérdek vesszei nőnek, mint

a kániabögjének”. Ez utóbbi kifejezés nem Lippaytól való, a kányabegye régebbi elnevezés, a Hegyalján már korábbról adatolható. De a Lippay-féle könyv után is szerepel a különböző szótárakban, lexikonokban (1708:Szenczi, 1834: Kassai, 1895: Pallas, 1911: Nsz.). A nyelvjárásokban ma is ismert (ÚMTsz.:Csallóköz | MNy. 56:Vas megye). Összetartozik a kányabogyó névvel, annak csak alakváltozata; a madár begyére utal, hiszen a növény bogyója kedves csemegéje ennek a madárnak.

A kányabogyó szintén népnyelvi elnevezés a Hegyaljáról; vö. R. 1803: Kitaibel (Tállya), de szerepel füvészkönyvekben, szótárakban is [1831:Kresznerics, 1834: Kassai (Hegyalja), 1865:CzF.]. Ma is használatos a nyelvjárásokban (MNöv.: Hegyalja, Heves, Baranya | ÚMTsz.: Noszlop). Szintén a termésre utal a kányacseresznye, a Viburnum opulus nyelvjárási neve [OrmSz.: kányacserösnye | ÚMTsz.: kányacseresnye (Kálmáncsa), kányacserösnye (Pölöskefő), kányacserësnye

(Kőszeg-Hegyalja) | Herman: kányacseresnye (Somogy megye) | Molnár I.: kányacserösnye (Szeged) | NyIrK. 9: knyacseresznye (Siklód)]. Az összetétel cseresznye utótagja Viburnum opulus gyümölcsének gömbölyű alakjára, piros színére vonatkozik.

Piros kánya társneve gyergyói tájszó. A fa frissen szedett termése a kányabingó. Étvágyjavító szer. A szárított termés főzete (borogatással, bedörzsöléssel)

értágító hatású.

Igen korán megjelenik a magyar írásbeliségben a Viburnum opulus kányafa elnevezése. Már a XV. század elejétől szerepel okleveleinkben (R. 1425: OklSz.), majd glosszák között és szótárakban (1500 k.: StrassbGl., 1570: KolGl., 1585: Calepinus, 1604: Szenczi). Későbbi füvészeink szintén ismertetik (1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK., 1808: Kitaibel, 1813: OrvF.), utánuk sem hiányzik a szótárakból, lexikonokból (1833: Kassai, 1843: Bugát, 1865:CzF., 1895:

Pallas). A népnyelvben szintén ismert terminus, alakváltozatai sok vidékünk nyelvjárásában használatosak [SzegSz.: kányafa | Ethn. 3: gényefa (Vas megye

Sorok) | Nyr. 18: kányosfa (Baranya megye Csuza) | MNy. 56: kálnofa (Brassó megye Tatrang), gánya (Győr megye Ásvány), gányo (Szigetköz, Vének), gányafa (Vág melléke) | ErdL. 23: gányafa (Nógrád megye) | MTsz.: kányafa (Székelyföld) | Nyr. 37: kálnofa (Brassó megye Tatrang) | Kovács: kánya, kányafa, gányófa (Szigetköz)]. A gényefa kétségtelenül csak magas hangú alakja a gányafa, gányo névnek.

A ma is használatos Viburnum tudományos nevet Linné adta, de már Vergilius említett egy viburnum nevű cserjét, amelynek vékony ágait kosárfonásra használták.

A Viburnum nemzetségnek mintegy száz faja és sok változata van. Amerikától Japánig honos az északi féltekén. Ma a bangitának számos kedves virágú, ősszel

megszínesedő szép levelű változata díszlik a kertekben. Ismert rokona a labdarózsa.

§ Rabló kalózpók (Pirata piraticus) – Kalóz: csn

Kis kalózpók (Piratula latitans)

Pirata–fajok – kalózpókok

Előtestükön jellegzetes, sötét, Y-alakú rajzolat van, utótestüket lándzsahegy alakú folt és két fehér pontsor díszíti. Ezek a relatív kis termetű (3-4 mm) farkaspókok vízpartokon, nedves helyeken élnek.

Nevük onnan ered, hogy gyakran a víz felszínére is ráfutnak és ott csapnak le áldozatukra.

§ Japán kamélia (Camellia japonica) – Kamélia: lk

Amit a köznyelvben gyakorta egyszerűen kaméliának neveznek, a hangavirágúak (Ericales) rendjébe tartozó teafélék (Theaceae) családjába tartozó faj.

Eredeti hazája valószínűleg Kelet-Kína és a környező szigetek. Európába a 19. század elején hozták be Japánból; először Milánó és Firenze környékén ültették. Mára betelepítették számos szubtrópusi éghajlatú területre, így Madeirára is. A mérsékelt égöv hidegebb részein kedvelt szobanövény.

Alfajok:

japán kamélia (törzsváltozat) – C. japonica subsp. japonica

hókamélia – C. japonica subsp. rusticana

Fás szárú örökzöld. Az eredeti („vad”) kamélia mintegy 15 méter magasra is megnő; a kertészeti változatok 2–3 méteresek. Hengeres, világosbarna, sima felszínű törzse elágazó. Ágai ferdén felállnak, koronája szétterül.

Szórtan álló levelei egyszerűek, tojásdadok. A sötétzöld, bőrnemű, fényes felületű levelek válla keskenyedik, a csúcsuk kihegyesedik. A szélük fogas, a levélnyél rövid. Erezetük szárnyas, élre futó.

Az eredeti („vad”) kamélia virága a rózsáéhoz hasonlít, szimpla, rózsaszínű; a kertészeti változatok virágai a legkülönfélébb árnyalatúak; egy-egy fán

akár több szín (rózsaszín, vörös, fehér) is előfordulhat. A virág átmérője elérheti a 15 cm-t. Dupla virágú változatai is vannak.

Vadon különféle lomberdőkben nő. A laza, savanyú, kevés szerves anyagot tartalmazó talajt, a párás levegőt kedveli; száraz helyen a leveleit rendszeresen

permetezni kell. A szárazságot nem bírja. Nagyon fényigényes, de a közvetlen, tűző napot nem bírja. A hőigénye közepes, de fagyérzékeny – rövidebben szólva

rendkívül érzékeny növény. Ha a dézsában nevelt kaméliát áthelyezzük vagy akár csak elforgatjuk, elhullajtja bimbóit. Dugványról szaporítható.

Hosszú ideje dísznövényként ültetik, eközben az alapváltozatot a kisebb termetű kertészeti fajták váltották fel. Dísznövényként fő értéke, hogy szokatlan

időpontban: február–márciusban (szubtrópusi éghajlaton már januártól) virágzik.

§ Kámfor-tejelőgomba (Lactarius camphoratus) – Kámfor: csn

Syn.: Cikória tejelőgomba, kámforszagú tejelőgomba

Kalapja 2-5 cm széles, közepe kissé púpos, sötét narancs- vagy vörösbarna, feketésbarna, felülete száraz, nem fényes, sugarasan ráncos vagy egyenetlen.

Lemezei fiatalon húsrózsásak, majd vörösbarnák, a kihulló spóraportól fehéresek, sérülésre barnán foltosodók; a tejnedv fehéres, vízszerű marad.

Tönkje sötét vörösbarna, az alján feketésbarna, üregesedő.

Húsa frissen gyengén poloskaszagú, idősen vagy megszáradva lestyán-, Maggi-kocka- vagy cikóriaszagú; enyhe ízű, kesernyés utóízzel.

Előfordulás: júniustól októberig, lomb- és fenyőerdőben, savanyú talajokon; hazánkban nem gyakori faj. Ehető, megszárítva, porítva fűszergombának használható fel.

Hasonló fajok: a daróc-tejelőgomba, a poloskaszagú tejelőgomba.

§ Kamilla-cickányormányos (Diplapion detritum) – Kamilla: lk

Pseudostyphlus pillumus kamilla-sertésormányos.

A cickányormányos-félék (Apionidae) az ormányosalkatú bogarak (Curculionidea) közé tartozó, számos fajt számláló bogárcsalád.

A család fajai között számos mezőgazdasági kártevő található. Magyarországon egyetlen fajuk sem védett. Nevüket keskeny, gyakran elhegyesedő végű, Cickányokéhoz hasonló ormányukról kapták.

A család fajai az egész Földön elterjedtek, legtöbb képviselőjük a trópusi területek lakója. Világszerte mintegy 1900 leírt fajuk él, melyből Európában 308, Magyarországon 130 fordul elő.

A család tagjai apró termetű bogarak, a magyarországi fajok csak kivételes esetben haladják meg a 4 mm-es testhosszt. Testük körte alakú, hátrafelé kiszélesedő, előrefelé elkarcsúsodó. Ormányuk általában a fej hosszával megegyező hosszúságú, előfordulnak azonban lényegesen hosszabb ormányú fajok is. Bunkós csápjuk nem térdes, a csápbunkó 3 ízű. Testüket általában lesimuló szőrzet vagy pikkelyszőrzet fedi, színezetük általában fémes fényű vagy fekete, esetleg vöröses, vagy barna. Lárváik kukac típusúak, lábatlanok, erősen görbültek.

Mindegyik fajuk növényi táplálkozású, a legtöbb faj Pillangósvirágúakon (Fabaceae) vagy fészkesvirágú növényeken (Asteraceae) él. Fás szárú növényeken csak kevés fajuk táplálkozik. Tojásaikat a nőstények a tápnövénybe rakják, a lárvák a növény szöveteiben fejlődnek, legtöbbjük ott is

bábozódik. A legtöbb fajnál az imágók, másoknál a kifejlett lárvák telelnek át.

§ Kamilla vagy orvosi székfű (Matricaria chamomilla) – Kamilla: lk

Az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó gyógynövény.

Egyéb elnevezései: Szent-Iván pipitér, nemes pipitér, pipitér, anyafű, szikfű, szüzekanyja, bubulyka. A pipitér név megtévesztő, mert a botanikai szakirodalom a közeli rokon Anthemis nemzetséget nevezi így. Gyakran összetévesztik a római kamillával.

A Földközi-tenger keleti medencéje körüli területről származik. A mérsékelt övben az egész világon elterjedt. Mezőkön, útszéleken, parlagokon általában nagyobb tömegben fordulhat elő. A világ több országában termesztik: a legfontosabb termesztő országok közé tartozik Argentína, Bulgária, Egyiptom és Magyarország, kisebb mértékben termesztik Csehországban, Németországban és Spanyolországban is.

Egy-, néha kétéves 10–40 cm magas, gyéren elágazó, melegigényes

növény. A levelek szórt állásúak, kopaszok, sallangosan szeldeltek, a sallangok keskeny fonalasak. A végálló fészek 1,5–2,5 cm széles, a fészekpikkelyek zöldes színűek, sötétebb széllel. A szélső, nyelves virágok fehér színűek, levágott, olykor kicsípett csúcsúak, éretten visszahajlók. A csöves virágok sárgák. A kamilla fontos ismertetőjegye, hogy virágzás végén a virágzati vacok kúpos és belül üreges. Termése szürkésfehér kaszat. Az egész növény jellegzetes illatú.

Nemesítése Magyarországon az 1960-as években kezdődött; több államilag elismert fajtája van. Üzemi körülmények közötti termesztési technológiáját – több más növénnyel együtt – a mezőgazdasági növénytan és a gyógynövénykutatás egyik magyarországi úttörője Kerekes József dolgozta ki az 1970-es években.

Begyűjtése vadon termő és termesztett állományból egyaránt történik. Virágait akkor gyűjtik, amikor fehér nyeles virágszirmai vízszintesen állnak (a kamillamező fehér színű). Frissen és szárítva használható.

A gyógyászatban virágzatát és annak kivonatait alkalmazzák. Teája nemcsak a légutakat tisztítja, hanem gyulladásgátló, nyugtató anyagokat is tartalmaz. Gyulladáscsökkentő, görcsoldó, idegnyugtató, gyomor-, bél-, hólyag- és epezavaroknál, valamint sebkezelésre, arc- és hajápolásra is javasolják.

Bár régebben szembetegségekre, sűrű szűrőn átszűrve, mind gyulladásgátló borogatásként, mind lemosószerként használták, a kamilla Allergiát – és így önmagában is kötőhártya-gyulladást – okozhat, ezért ma már ilyen módon ritkábban alkalmazzák, sőt ellenjavallt. Illóolaját nagy mennyiségben felhasználja a kozmetikai és gyógyszeripar.

A VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben szereplő drogjai:

virágzata (Matricariae flos), annak folyékony kivonata (Matricariae extractum fluidum), illóolaja (Matricariae aetheroleum). Virágzatát a gasztronómiában teaként, vagy kandírozva is felhasználják. Az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) a kamilla virágzat hagyományos, népi gyógyászati felhasználásaként a

megfázás tüneteinek enyhítését, enyhe emésztőszervi panaszok (pl. puffadás) csökkentését, afták, illetve enyhe bőr és nyálkahártya irritációk kezelését (pl.

napégés) említi.

§ Kanalasgém (Platalea leucorodia) – Kanalas: csn

Fehér színezetű madár sárgás mellfolttal. Lába és lapos csőre (kivéve a sárga csőrcsúcsot) fekete. Testmérete 85 cm. Európában a Kárpát-medencén kívül csak Spanyolországban, Hollandiában, a Duna-deltában és a Balkánon költ. Megtalálható még Ázsiában, valamint Észak- és Kelet-Afrikában is. A sekély vizű élőhelyeket részesíti előnyben. A hazánkban költő kb. 1300-1500 pár (2010) kolóniákban fészkel.

A legfontosabb telepek a Hortobágyon, a Kis-Balatonon, a Velencei-tavon és a kiskunsági szikes tavainkon vannak.

Speciálisan alakult (csúcsán kanálszerűen ellaposodó) csőrével kizárólag vízből táplálkozik. A populáció egy része a Földközi-tenger partvidékére vonul, másik része a Szaharán túli területeken telel.

§ Kanárimadár (Serinus canaria) – Kanári: csn

Az Azori- és a Kanári-szigeteken, valamint Madeira erdeiben, gyümölcsöseiben és kertjeiben még található vadon élő kanárimadár. Sikeresen betelepítették a Hawaii-szigetekre.

Testhossza 12-13 centiméter, szárnyfesztávolsága 20-23 centiméter, testtömege 15-20 gramm. A vadon élő madarak tollazata felül szürkésbarna, míg melle és fara zöldessárga. Kalitkamadárként, tudatos tenyésztéssel sokféle színváltozatát hozták létre.

Társas madár, több példány keresi együtt táplálékát, amit túlnyomórészt magvak, levél- és virágrügyek tesznek ki.

Ivarérettségüket 1 éves korban érik el. A költési időszak januártól júliusig tart, egyes területeken ebben az időszakban akár ötször is költenek. A fészekalj 3-5 kékeszöld tojásból áll, ezeken vörhenyesbarna vagy ibolyaszín foltok találhatók. A tojásokon kimondottan csak a tojó kotlik, 14 napig, ez időben a Hím eteti a nőstényt. A fiatal madarak körülbelül 15 nap után repülnek ki.

A tengelic, a kenderike, a zöldike mind rokonai a kanárimadárnak, de legközelebbi rokona a csicsörke.

Népszerű kalitkamadár, szép énekéért tartják. Manapság sok megjelenési formája ismert, ezek közül néhány akár fajtának

is tekinthető. Ezeket ma három fő csoportba sorolják: énekes, szín- és alak-kanárik.

Legrégebbi hagyománya Európában a Harzer Roller (nemeskanári) tenyésztésének van. Ezt a fajtát a Harz-hegység bányászai tenyésztették ki, a bányákban jelzőmadárként használták. A tudatos tenyésztés megalapozója Wilhelm Trute volt. Magyarországon a szervezett díszmadártenyésztés is ezzel a fajtával kezdődött 1902-ben. A madár énekét négy fő futamra osztják, és ezeket aprólékosan értékelik az évente megrendezett versenyeken. A második világháborúig lényegében díszmadáron ezeket a madarakat értették. Azóta a tenyésztése jelentősen visszaesett, a csekély számú roller-kedvelő ma az MDOSZ Roller Szakcsoportjába tömörül.

A Nagyerdei Kultúrpark is tart belőle néhány példányt.

§ Tengeri kanári – tudományos neve: fehér delfin – (Delphinapterus leucas) – Kanári: csn

beluga J. fehérdelfin; Delphinapterus leucas.

Az első európai, aki beszámolt erről az állatról, a német Peter Simon Pallas (1741–1811) volt, aki sokáig Oroszországban élt, és több expedíciót vezetett Szibériába. Pallas az Ob folyó torkolatánál tanúja volt, amikor a helybeliek elejtettek egy fehérdelfint. Leírást készített az állatról (a leírás 1776-ban jelent meg), és a Delphinus leucas nevet adta ennek a cetnek. A XVIII. század utolsó évtizedeiben az Északi-sarkvidéken többfelé is megfigyeltek fehér színű fogas ceteket, és ezeket különféle tudományos neveken (Balaena albicans, Catodon candicans, Phocoena albus) írták le. 1804-ben Lacépède létrehozta a Delphinapterus nemzetséget, majd 1855-ben Flower a Delphinapterus leucas nevet adta a fajnak. A nemzetségnév a görög apterigosz ’szárny nélküli’ szóból származik; ennek a cetfajnak ugyanis nincs hátuszonya. A leucas a ’fehér’ jelentésű gör. leukosz szó származéka.

A fehérdelfin nem tévesztendő össze a szintén beluga néven ismert, a Volgában és az Azovi-tengerben honos tokhallal ’Acipenser huso’. A beluga nevet leginkább a köznyelvben használják. Szerencsére mindkettőnek van hivatalos neve is. Az egyik a fehérdelfin, a másik pedig a viza. A beluga elnevezéssel többek között az angol nyelvben is találkozunk, de ott is egyértelművé teszik a beluga szóhoz hozzátéve, hogy delfinről (beluga whale) vagy vizáról (beluga sturgeon; the fish whose roe is sold as Beluga caviar) van-e szó.

Mindkét faj neve az or. belij ’fehér’ szóból származik. A fehérdelfin esetében a névadási szemlélet háttere az, hogy egész teste tejfehér, így semmilyen más cetfélével nem téveszthető össze; vö. ang. white whale, ném. Weißwal, ol. balena bianca (W.). A beluga az oroszból terjedt el számos nyelvbe.

A fehérdelfinek változatos, kattogó, sípoló, csicsergő és harangkongáshoz hasonló hangokat adnak ki. A kattogó hangoknak a tájékozódásban van szerepük, a visszhang alapján találják meg a lékeket. A tengerészek hangjuk miatt tengeri kanáriknak is nevezték ezeket az állatokat.

A beluga, társnevén fehérdelfin a Monodontidae család tagja, közeli rokona a narválnak. Az északi sark körüli tengerekben honos. A magas észak lakóinak halzsírja és húsa miatt valamennyi cetféle közül a legfontosabb volt. A legtöbbet hálóval fogták, amelyeket fjordok és öblök bejáratánál, vagy pedig szigetek közt lévő átjárókban feszítettek ki. Egyes néptörzsek ezt a halat bizonyos fokig szent állatnak tartják, így nyelvrokonaink, a szamojédok a beluga koponyáját póznára tűzve isteneiknek mutatják be áldozatul. Az észak lakói vadásszák, mert húsa, habár feketés színű, élvezhető, bőréből szíjat vágnak, és felvágva hálókat készítenek. Egy kis halzsírt is szolgáltat. Sarkvidéki állatok lévén gyakran beúsznak a jégtáblák közé. Fejükkel 10 centiméter vastag összefüggő jégpáncélt is képesek átszakítani, hogy levegőhöz jussanak. Így is megtörténik azonban, hogy a jég körülzárja őket, és éhen pusztulnak vagy megfagynak.

§ Kanárifa vagy kanáridió (Canarium L.) – Kanári: csn

A burseraceák magas fája; levele nagy, többnyire páratlanul szárnyalt virágfürtje egyszerü vagy összetett, gyümölcse csonthéjas, tojásdad vagy ellipszoid. Mintegy 50 faja Ázsia tropikus részein és az ind szigettengeren terem.

A C. commune L. (Balsamodendron Zeylanicum Kunth), a Molukki-szigeten honos, de most egész Indiában ültetik. Magva dióízü (kanáridió) édes, bő olajtartalmu s nyersen vagy pirítva ehető; éretlenül hasmenést okoz; sóval főzeléknek elkészítik, sőt teába is adják. Lisztjéből jóízü kenyeret sütnek, sőt étel- és mécsolajat is sajtolnak belőle. Fája szolgáltatja az elemihez hasonló fehéressárga kanárigyantát, melyet főleg fáklyakészítésre használnak. Fájából hajót építenek vagy tüzelnek vele. Rendesen tele van élősködőkkel, fagyöngygyel, orchideával, harasztokkal és a Ficus benjaminá-val, ugy hogy a fát csaknem elpusztítják.

A C. microcarpum Willd. K.-India és Kokinkhina fája; akkora mint egy almafa. Megfúrt fájából sárga, jóillatu olaj folyik; sebre, mázolásra, valamint damaragyántával meg egy kis mészszel keverve a hajó hasadékának betömésére is használják. Barna kemény fáját az asztalos dolgozza föl.

A C. album Räusch. Khina és Kokinkhina nagy fája, elemit szolgáltat. Ötszögletü zöldessárga gyümölcsét fanyarsága ellenére is nyersen vagy befőzve mint az olajbogyót ugy élvezik, sőt orvosság is lesz belőle. a molukki C. rostratum Zipp. és C. legitimum Miq. meg a K.-indiai C. strictum Roxb. gyántája fekete dammara néven mint szurok használatos, a C. Bengalense Roxb. terméke

a K.-indiai kopál, más faj K.-é Manillán a manillaelemi.

§ Székfű-kancsalormányos (Coryssomerus capucinus) – Kancsal: csn

Sas-hegy, 2003.V.23., Székely K.; Sas-hegyi kertség, 2012.IV.28., Merkl O.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Lebegő kandics – Kandics: csn

Az evezőlábú rákok (Copepoda) az ízeltlábúak (Arthropoda) törzsébe az állkapcsilábas rákok (Maxillopoda) osztályába tartozó alosztály.

Tíz rendjükben ezidáig több, mint 24 000 fajukat írták le. Tengerekben, édesvizekben, interstíciális-, föld alatti- és efemer vizekben szinte mindig megtalálhatóak, az egész Földön elterjedtek. Régi magyar elnevezésük: kandics, kandicsrák.

A szabadon élő fajok mérete általában 1 és 2 mm közé esik, míg az élősdiek között több centiméter nagyságúak is vannak (32 cm-ig). A bioszféra anyag- és energiaáramlásában rendkívüli jelentősége van ennek a csoportnak. Az antarktiszi vizek krillje (Euphausia superba) mellett a legnagyobb biomasszával rendelkező állatcsoport. A szénciklusban és a tengeri táplálékhálózatokban szerepük óriási. Az óceánok évente 2 Gt (gigatonna) szenet kötnek meg a légkörből. A Copepodák táplálkozásuk során testükben megkötik a szenet, és napi vándorlási ciklusaik által a mélyebb vízrétegekbe juttatják. Csak növeli gazdasági jelentőségüket, hogy az ember által fogyasztott halak legfőbb táplálékai. Egyes fajaik parazita férgek terjedésének közvetítői.

Testük jellegzetes csepp alakú, áramvonalas. Általában farokvillában végződik, melynek mérete és alakja rendre jellemző. A testet két részre (proszóma és uroszóma) osztja a leghajlékonyabb ízesülés, mely egyes csoportoknál az 5. lábat viselő torszelvény előtt (podoplea), másokban e szelvény mögött (gymnoplea) található. Első ránézésre feltűnik egyetlen, középen ülő, piros nauplius-szemük. Színezetük változatos, leggyakrabban szürkés, barnás, fehér, de előfordulnak kék, zöld, rózsaszín és piros színek is. Színük nem fajra jellemző, különböző élőhelyeken más színezetűek lehetnek egyazon faj példányai. Egyes fajok (pl. Megacyclops viridis) testére algasejtek tapadnak, ennek köszönhető zöld színük. A Macrocyclops fuscus, nevéhez híven, általában sötét barna foltokkal, barna bélcsatornával és barna petecsomókkal rendelkezik. A Macrocyclops albidus neve is a színére utal, teste fehér, vékony fekete csíkokkal. A tengerben világító fajok is élnek.

Testük eredendően 16 szelvényből áll: 6 fej-, 5 tor-, és 5 potrohszelvényből. Ezek azonban az evolúció során összeolvadtak, így a szelvények száma csökkent.

A fej (caput, cephalon) 5 szelvényéhez általában az első torszelvény hozzánő, ez a 6 szelvény alkotja a fejtort (cephalothorax). Toruk hátul elkeskenyedik, potrohuk többnyire vékonyabb, farokszerű. A hat feji szelvény hat pár végtagot visel. Mint a rákoknak általában, két pár csápjuk (antenna) van. Első csápjuk jól fejlett, 3-26 ízből áll, és fontos lebegtetési, helyváltoztató szerv. A második pár csáp kisebb. A fejen három pár szájszerv található: mandibula (rágó), maxilla (1. állkapocs) és maxillula (2. állkapocs). A fejtor részét képző első torszelvény végtagja állkapcsi lábbá (maxillopodit) lett. Az utóbbi öt végtag mind a táplálkozásban játszik szerepet.

A tor (thorax) öt szabad szelvényének végtagjai szabályos hasadtlábak (schizopodium). Ezek a lábak két ágúak, a belső és külső ágat endo- és exopoditnak nevezzük. Mindkét ág háromízű. A lábak tőrésze (protopodium) csípőízből (coxa) és alapízből (basis) áll. A lábakon számos serte található, melyek nagy felületet eredményeznek. Az első négy pár jobb és bal oldali tagját egy kitinlemez kapcsolja össze, úgyhogy a két láb egyidejű mozgást végezhet csak. Ezeket a lábakat hívjuk evezőlábaknak, a csoport róluk kapta a nevét: az állat helyváltoztatásának legfőbb eszközei. Az utolsó lábpár (5. láb) igen sokszor párzólábbá módosult.

A potroh (abdomen) első szelvénye a genitális szelvény, az ivarnyílással, utolsó szelvénye pedig az anális szelvény, a végbélnyílással. A potroh öt szelvénye gyakran 2-3 szelvénnyé olvad össze. Az utolsó szelvényhez csatlakozik a villafüggelék (furca), mely általában igen jól fejlett, sok esetben lebegtető sertéket visel és alkotása jó rendszertani bélyeg. A Calanoidák villaágai rövidek, de szélességüknél valamivel hosszabbak. A Cyclopoidák villaágainak hossza jellemzően 3-7-szerese szélességüknek. A Cyclopoidák farokvillaágain 6-6 sörte található, melyek belülről kifelé haladva a következők: belső végsörte, két középső végsörte, külső végsörte, háti sörte, oldalsörte. Ezek egymáshoz viszonyított hossza fajra jellemző.

Szerveik. Köztakarójuk kitinből van, nincs benne mész, puha, rajta keresztül történik a légzés, mivel kopoltyúik nincsenek. Izomzatuk jól fejlett, a kitinvázra tapadó harántcsíkolt izmokból áll. A két hosszanti izomköteg egyes állatokon feltűnő, kívülről is látható rajzolatként jelenik meg. A Calanoida rendbe tartozóknak általában van szívük, a többi Copepodánál ez többnyire hiányzik. Kiválasztószervük állkapcsi mirigy, illetve a középbél egyes sejtjei is ellátnak kiválasztó funkciót. Ivarszerveik a fejtorban, és a torban helyezkednek el, ivarvezetékük az első potrohszelvényen nyílik. A nőstény a petéit egy (Calanoida) vagy két (Cyclopoida) csomóban magával cipeli. Az ivari kétalakúság olykor nagyon kifejezett. Csak nauplius-szemük van, amely néha ketté válik és bonyolultabb szerkezetű lesz. Főleg az első csápon találunk kémiai és mechanikai ingereket felvevő érzőszőröket. Idegrendszerük az ízeltlábúakra jellemző hasdúclánc. A garat felett találjuk az agydúcot, mely a garatideggyűrűn keresztül kapcsolódik a hasdúclánc ganglionjaihoz.

Mozgás. Eudiaptomus vulgaris. Oldalnézetben jól látható a négy pár, nagy felületű torláb, melyek hátrafelé irányuló csapása esetén az állat ugrásszerűen mozdul előre. Az ötödik pár láb kisebb, de a faj meghatározásában a legfontosabb.

A szájszervekkel keltett vízáramlás az állat lassú, egyenletes mozgását eredményezi. A nagy felületű, négy pár, egymáshoz kapcsolt torlábbal történő egyidejű, ütemes csapkodás ugrásszerű mozgást eredményez. Az első csáp nagy felülete révén a lebegésben játszik szerepet. A Copepodák testméretükhöz képest gyorsan mozognak és nagy távolságokat tesznek meg. A planktonikus fajokra jellemző a napszakos vándorlás. Ilyenkor éjjel a vízfelszín közelébe úsznak, mert ott találják a legtöbb táplálékot, nappal pedig a mélyebb vízrétegekbe, ahol sötétebb van, így biztonságban vannak a vizuális ragadozóktól. A napszakos vándorlás távolsága pár méter (pl. a Balatonban) vagy akár 300 méter is lehet, ami 1 mm nagyságú, gerinctelen állatoktól igen kiemelkedő teljesítmény.

Élettan. A Copepodák különlegessége élettani szempontból, hogy mielinhüvellyel (velőshüvellyel) körülvett axonokkal (idegnyúlványokkal) rendelkeznek. A mielin a gerincteleneknél nagyon ritka, míg a gerinceseknél általános. Sokáig azt gondolták, hogy kizárólag a gerinces állatokra jellemző, és a nagy testméret tette szükségessé a kifejlődését. A gerinctelenek közt a Copepodák az egyik legfejlettebb mielinnel rendelkeznek. Egyes gyűrűsférgeknek és más rákcsoportoknak is vannak mielinhüvellyel borított idegnyúlványaik. A mielinhüvely gyorsítja az ingerületvezetést, ezáltal a Copepodák menekülési reakciója gyorsabb.

Élőhelyeik sokfélék. Édesvízben és tengerben egyaránt előfordulnak. Föld alatti vizekben, barlangokban is élnek. Mindenféle vízben megtalálhatók, az oligotróftól az eutrófig, az édesvíztől a hiperszalin (erősen sós) vizekig. Élnek fajaik a planktonban (pelagikus fajok), a meder és a növényzet felületén (bentikus fajok), az üledékben, kavicsok közt, interstíciális vizekben, pocsolyákban, ideiglenes vizekben, fák és kövek repedéseiben, autógumiban, konzervdobozban, broméliák tölcsérében felgyűlő, apró vizekben a hideg sarki vizektől a mélytengeri hőforrások környékéig mindenféle hőmérsékletű vízben.

Életciklus. Többségük télen is tenyészik. A petéket a nőstény általában kikelésükig magával cipeli. A petékból nauplius lárvák kelnek ki. Ezeknek az apró lárváknak a teste csupán fejből és rövid farokból áll, a tor és a potroh hiányzik. Mindig átalakulással fejlődnek, ennek során a nauplius lárva 5 vagy 6 alkalommal szelvényeket szerez, míg copepodit lárva lesz belőle. Ez utóbbi már hasonlít a kifejlett egyedre, de a potroha még szelvényezetlen, és csak három pár torlába van. Újabb öt átalakulás, azaz öt copepodit stádium után érik el a kifejlett állapotot. Az egyedfejlődés, a nauplius lárvától a kifejlett egyedig egy hét, de akár egy év is lehet, fajtól és körülményektől függően. A Copepoda élethossza pár héttől három évig terjedhet, szintén fajtól függően. Táplálékszegény környezetben, oligotróf, hideg tavakban általában lassan fejlődő, hosszú életű fajokat találunk. Egyesek betokosodásra is képesek, így túlélik a kisebb vizek esetleges kiszáradását.

Táplálkozás. A kisebb copepodák algákkal, egysejtűekkel táplálkoznak, míg a nagyobbak ragadozók, gyakran a kisebb copepodákat fogyasztják. A lebegő zsákmányt, legyen szó algasejtekről vagy kis állatokról, négy pár szájszervükkel egyenként ragadják meg. A szájszervek folyamatos vízáramlást keltenek, mely a lebegő sejteket közel hozza. Omnivórnak tekinthetők, hiszen az elsődleges termelő algákat és a ragadozó csillósokat, illetve a többsejtű állatokat egyaránt fogyasztják. A táplálékláncok 2. és 3. trofikus szintje között helyezkednek el, szerepük a felsőbb szintek felé történő anyag- és energiaáramlásban jelentős. A bentikus életmódot folytató copepodák (pl. a Harpacticoida rend fajai) detritusszal, baktériumokkal táplálkoznak, szájszerveik kaparásra és harapásra módosultak. A növényevő copepodák, főleg a hideg tengerekben, olajcseppekben sokszor tartalék tápanyagot halmoznak fel. Ezek a cseppek a sarkvidéki fajok testtömegének felét is kitehetik.

Táplálkozás és menekülés. Az „itt látható” felvétel egy víz alatti mikroszkópra csatlakoztatott, nagy sebességű kamerával készült. Kevés megfigyelés áll rendelkezésre a halak és copepodák táplálkozási kapcsolatáról, mivel a hagyományos víz alatti filmezés, búvárkodás során lehetetlen az ilyen gyors történések megörökítése.

Sok Copepoda bámulatosan gyors menekülési reakciót fejlesztett ki, hogy megússza a halak támadásait. Az első csápokon precíz áramlásérzékelő szervekkel rendelkeznek, melyekkel észlelik, hogy merről jön a hal. A csápokban mielinhüvelyes (velőshüvely) axonok futnak. Ezek ingerületvezetése gyorsabb, a Copepoda századmásodperceket nyer általuk. A menekülési reakció egy villámgyors, pár milliméteres ugrás, mely a potrohlábak és a csápok együttes, hátrafelé irányuló csapásával történik. Az animáción látható a menekülési reakció sikeres végrehajtása.

Szexuális viselkedés, egymásra találás. A Copepodák testméretükhöz képest hatalmas, háromdimenziós térben élnek, így - bár rengetegen vannak - a párok egymásra találása nem könnyű. Egyes Copepodák nőstényei feromonokat (kis koncentrációban is érzékelhető vegyületeket) bocsátanak ki, ezzel elősegítve, hogy a hím párzótárs rájuk találjon. Más fajok (Pseudocalanus elongatus, Centropages typicus, Calanus marshallae, Temora longicornis, Acartia tonsa, Acartia hudsonica)sertéikkel speciális rezgéseket bocsátanak ki, melyek a vízben terjedve eljutnak a hímhez. A találkozások esélyét egyes fajok úgy növelik, hogy párzási időben rajokat alkotnak (akár több ezer egyes literenként). Ilyenkor először a hímek felfelé vándorolva egy keskeny sávba rendeződnek, majd a nőstények felfelé vándorolva megtalálják ezt a sávot. Mások sekély vízbe vándorolnak, például Pleuromamma piseki nőstényei és érett spermatofórral rendelkező hímjei, miközben az éppen spermatofór nélküli hímek a mélyebb vízben maradnak. A párzás során a nőstény egy spermatofórt (iversejteket tartalmazó csomagot) kap a hímtől, mely akár 2 hónapra, 10 petecsomag megtermékenyítésére elegendő spermiumot tartalmaz. Vannak azonban olyan fajok, melyek képtelenek tárolni a spermát. Egy nőstény több spermatofórt is képes felvenni, bár általában egy is elég a peték megtermékenyítéséhez. A több párosodás, több spermatofór beszerzése előnyös, mivel a nőstény kiválaszthatja a legjobb kondíciójú hímet. Előfordul, hogy a hímek sorban állnak a párosodásért: az egyikük vár, amíg a másik párosodik, majd utána ő is rákapaszkodik a nőstényre.

Párválasztás. Sokáig úgy gondolták, hogy a Copepodák párzásmennyiségének a találkozások száma szab határt. Ma már biztosnak látszik, hogy nem feltétlenül így van, nem minden találkozás vezet párosodáshoz, hanem aktív párválasztásra is van példa a Copepodák körében. Egyes fajok násztáncot lejtenek, a P. elongatusnál ez akár 5 percig is eltarthat. A pár 10-20 másodpercenként megérinti egymást, a nőstény néha rövid menekülő ugrásokat hajt végre. Más fajoknál ugrások hosszú sorozata előzi meg a párosodást. A nőstény ugrálva feromon felhőket helyez el a térben, ezt a hím megpróbálja követni, ami néha nem sikerül neki. Ez a viselkedés csökkenti a fajok közti párosodások esélyét, melyek a Copepodáknál gyakran előfordulnak, és lehetővé teszi a legjobb partner kiválasztását. A C. marshallae esetében például a legtöbb násztánc párzás nélkül végződik, mert a nőstény nagy ugrásokkal elmenekül. Ezek a tények arra engednek következtetni, hogy ha van párválasztás, akkor a nőstény választ a hímek közül. Vannak olyan fajok, ahol a párzás előtt a hím hosszú ideig őrzi a kiszemelt nőstényt. Akár a 3. copepodit stádiumban, az éretlen nőstényre is rátapadva, megvárva az utolsó átalakulást, mikor a nőstény ivarérett lesz. De ha mégis felbukkan idősebb nőstény, a hím átpártol hozzá.

Párzás. A párzás során a hím első csápjaival, és 5. lábával, melyek erre a célra módosultak, hátulról megfogja a nőstényt. A hím Copepoda ragadós spermatofórt állít elő, melyet a nőstény ivarnyílásába helyez leghátsó (5.) torlábaival. Esetenként a hím az 5. lábával a nőstény ivarnyílása felett nyomást gyakorol, mielőtt átadná a saját spermatofórját. A nőstény a petéket egyes fajoknál szabadon engedi a vízbe, sorsukra hagyva őket. Ezek a fajok több petét termelnek, de kisebb energiát fordítanak a peték gondozására. Sok fajnál a nőstény magával hordozza a petéket, petetartó zsákokban. Ezek a fajok kevésbé termékenyek, de nagyobb energiát szentelnek az utódgondozásnak. A Calanoida rend fajaira egy, míg a Cyclopoidákra kettő petecsomag jellemző. Ezáltal a peték kisebb eséllyel esnek áldozatul ragadozóknak, és mindig friss vízben vannak. Egyes fajoknál (pl. Pseudodiaptomus annandalei) homoszexuális párosodást is megfigyeltek, ahol a két hím felvette a párzó pozíciót, és a spermatofór átadása is megtörtént.

Jellemző rájuk az ivari kétalakúság, a hím gyakran kisebb, mint a nőstény. A nemek aránya a Copepodáknál gyakran egyenlőtlen, a nőstények javára. Ez a hímek kisebb túlélésének tudható be.

§ Kankó - a lepényfa termése – (Gleditsia triacanthos) – Kankó: csn

lepényfa J: sövénynek ültetett, pillangós virágú, tövises fa; Gleditsia triacanthos. gledícsia J: lepényfa. koronaakácfa J: krisztustövis, gledícsia.

Szembetűnőek 20-40 centiméteres hüvelytermései, a tévesen szentjánoskenyérnek tartott termések. Ezek a jellegzetes lepények motiválták a növény lepényfa elnevezését. Szeged vidékén – a latin terminus alapján – glédicsnek, glédicsfának hívják. A gledícsia nemzetközi szó, Johann Gottlieb Gleditsch német botanikus nevéből való. Alakváltozata a magyarban a gelicsán. A lepényfa népnyelvi társneve a lócsipafa [R. 1881: N. lúcsipa fa (Nyr. 10)] Vas és Sopron megyében, illetve Zalaszegváron. Az etnobotanikai terminus a csupák [Csanád megye Kunágota ’Gleditschia triacanthos (’lepényfa’) termése’] elnevezéssel hozható összefüggésbe.

A mag körül édes nedv van, melyet a gyerekek szívesen szopogatnak, és néhol a növényt édesfának, édeskének is nevezik [vö. NyF. 34: idësfa (Veszprém megye

Lovászpatona)]. A gledícsiának zsidócsipa neve is van a népnyelvben, ezért joggal feltehető, hogy a csupák a csipa szó származéka, melynek a régi nyelvben csopa alakja volt. Zöldessárga, gennyszerű belső magtakarója miatt a nyelvjárásokban cigánytakony (Baja), zsidótakony (Győrszentmárton), fika (Csanádpalota) és macskaméz (Komárom megy, Esztergom), valamint pujkatakon (Nagyszalonta) a ’Gleditschia triacanthosz termése’.

A tövises lepényfa az egyik legismertebb „nadrágfogó” sövénybokor. A legenda szerint ennek a növénynek a gallyaiból készült Jézus tövises koronája; erre

utal a gledícsia Jézus Krisztus koronája, koronatövis, koronaakác, koronafa, krisztusakác, krisztusfa, krisztustövis, hajtűs lepényfa, krisztuskoszorú,

istenátkozta tüske elnevezése. Mint a Szigetközben magyarázzák: „…mer Krisztusnak ebbű csinátak koszorút”.

Szintén a Szigetközben a termését a gyerekek szentjánoskenyér helyett ették. Termésének ezért vadszentjánoskenyér, Szatmár megyében szentjánoskenyér a

neve. További társneve még a kajla, vadszentjánosfa és tüsökfa. Békésben kankónak hívják.

§ Piros kannavirág – Kanna: csn

Így tárold télen a kanna virág gumóit

A kanna vagy más néven rózsanád egy fantasztikusan szép dísznövény, amely szinte mediterrán paradicsommá varázsolja a kertedet, minden nyáron. Az akár két méter magasságot is elérő növények eredetileg a Karib szigetek és Dél-valamint Közép Amerika vidékéről származnak, ma már számos fajtával büszkélkedő családdá nőtte ki magát.

A virágok piros, sárga, narancssárga, barack és rózsaszín, sőt akár krémszínben is pompázhatnak, gyakran maguk a levelek is mutatós színezettel rendelkeznek, így nem meglepő, hogy ez a növény már akkor is igen mutatós, amikor még nem is virágzik. Fajtától függően a magasságuk 0,5-2 méter között változik, így azok is bátran ültethetnek kánnát, akik csak egy kisebb erkéllyel rendelkeznek.

Íme, néhány itthon is megvásárolható rózsanád fajta:

Cserépben vagy dézsában akár egy teraszon is nevelheted és gondozhatod a canna briliantot amely mindössze 70 cm magas és gyönyörű sötétvörös virágokat hajt nyáron, vagy a canna cherry red amely 50 cm magas és cseresznyepiros virágai vannak, de ugyanilyen szép a rózsaszín canna chinese coral vagy a sárga golden girl.

Újdonságnak számít a különleges krémszínű canna alaska, amely már a magasabb fajtákhoz tartozik, vagy a canna evening star amely rubin piros virágaival hódít a hazai kertekben.

Hová érdemes ültetni a kanna gumókat tavasszal?

A kanna akkor virágzik a legszebben, ha napos helyre ülteted a gumókat, árnyékos részen sajnos a virágzás gyenge lesz vagy el is maradhat nyáron. Ahogy a hőmérséklet emelkedik nyáron, úgy kell neki egyre több vizet adni, de ne álljon vízben folyamatosan a gyökere. A dús virágzás érdekében szükséges az egyenletes tápanyag ellátás, ezért tavasztól kora őszig hetente érdemes tápoldatos vízzel is megöntözni.

Mikor kell kiültetni a kanna gumókat?

Nagyon fontos hogy megvárd, amíg a tavaszi fagyok már nem fenyegetik a gumókat, mert ha túl korán ülteted ki még egy enyhe éjszakai fagy is képes kárt tenni a gumókban, így a virágzás is elmarad. Amikor már a májusi éjszakák is 5 fok felett vannak tartósan, akkor már kilehet ültetni a rizomákat, de fontos, hogy tavasszal még ne érje túl sok nedvesség a gumókat, ezért jó vízlevezetésű laza talajba érdemes ültetni őket. A rizómákat egymástól kb. 20 cm távolságra és 15 cm mélyre ásd be, sőt tavasszal a nagyobb gumókat egy éles késsel szét is tudod választani, így egy növényből könnyen lehet két vagy három növényed.

Mikor kell felszedni a kanna gumókat?

Mivel fagyérzékeny növényről van szó, akárcsak a dália gumókat, természetesen akkor, amikor az első éjszakai fagyok beköszönnek, és ez mostanában igen változó, hiszen gyakran még október végén is igen kellemesek az éjszakák is. De szerencsére maga a növény is jelzi számunkra, mikor kell felszedni, hiszen az első hidegebb hőmérséklet hatására a levelek szép lassan sárgulni és száradni kezdenek, ilyenkor fogj egy metszőollót és hajtásokat kb. ötujjnyi magasságban vágd le, még akkor is, ha virágok vannak még a növényen.

Ezután egy ásóval kezd el kiásni a gumókat, amelyhez jó izomzat szükséges, és fontos hogy jó nagy körben ásd körbe a növényt, hiszen a föld alatt a nyáron sok új gumó is fejlődött, amelyeket a következő évben leválasztva külön is el tudsz majd ültetni.

Pár napig érdemes a gumókat kint hagyni, hogy a föld leszáradjon róluk, majd a megtisztított gumókat egyesével tedd el újságpapírba, vagy zsákba csomagolva, egy fagymentes sötét helyen.

A kanna gumó tárolására számtalan variáció létezik, van, aki homokba vagy száraz földbe csomagolja őket télire, míg mások szalmába, újságpapírba, vagy nyitott zacskóban telelteti át a gumókat, pincében, vagy egy fűtetlen helyiségben 5-10 C fok közötti hőmérsékleten.

Ha télen azt tapasztalod, hogy a gumók egy része penészedik vagy rothadásnak indul, ezeket távolítsd el azonnal és keress a gumók számára egy kevésbé párás és nedves környezetet.

Márciustól a sikeresen átteleltetett kanna gumókat egy világos 10-15 C fokos védett helyiségben már elő lehet nevelni, így a friss hajtással rendelkező gumókat tudod majd májusban kiültetni a kertbe, így júniustól egészen októberig gyönyörködhetsz a színes virágokban.

§ Barna kánya (Milvus migrans) – Kánya: csn

Egész Európában elterjedt, de Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, az indonéz szigetvilágban, valamint Ausztráliában is él.

Testhossza 55-60 centiméter. Szárnyfesztávolsága mintegy 170 centiméter. Testtömege 650-950 gramm közötti, a tojó csak kevéssel nehezebb a hímnél. Tollazata feketés-barnás. Az evezőtollak sikló- és vitorlázó repülésre alkalmasak. Hosszú – de a rokon hazai fajnál kevésbé villázott – farka segíti az egyensúlyozásban és a kormányzásban.

Csőre görbe és éles, ezzel darabolja fel a zsákmányát vagy a talált dögöt. Karmai kicsik, de élesek és tűhegyesek.

Vonuló madár, a telet Afrikában tölti. Március-áprilisban tér vissza Magyarországra trópusi telelőhelyéről és októberig tartózkodik nálunk. Társaságkedvelő, gyakran verődik kisebb csoportokba. Alacsony repülése közben, észreveszi a táplálékát, ami lehet kis emlősállat, madár, dög vagy hal.

Folyóvizek menti erdős területeken fészkel. Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el. A fészek mindig fákon van. A költési időszak áprilistól júliusig tart. Fészekalja 2-3 fehér, vörösesbarnás foltokkal rendelkező tojás, ezeken a tojó (néha a hím is) 32-33 nap

kotlik. A kirepülés 42-45 nap múlva következik be.

Márciustól októberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. A 2012-es madárszámláláson mindössze egy példányt figyeltek meg. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 500 000 forint.

A barna kánya legközelebbi rokona a hazánkban is élő vörös kánya (Milvus milvus) és az Ázsiában honos keleti barnakánya (Milvus lineatus). Utóbbi faj egyes rendszer besorolások szerint a barna kánya alfaja (Milvus migrans lineatus) néven.

§ Nyulászu kánya – tudományos neve: egerészölyv – (Buteo buteo) – Kánya: csn

Apróbb rágcsálókat pusztító sólyomféle, barna ragadozó madár; Buteo buteo.

Legkorábbi neve 1590-ből adatolható: Nyúl vadaszo sas (SzikszF.). Újabb nyelvjárási nevei (nyulászu kánya, nyulászu kányo /ÚMTsz./) is bizonyítják, hogy az így jelölt madár egereken kívül más kisebb emlősökre is lecsap. Fő tápláléka azonban az egér, neve vadászatával függ össze, a ragadozó madár táplálékszerzésére utal. Ennek köszönheti számos elnevezését, R. 1793: egerészökánya (Grossinger), 1845: egerész-ölyv, egerész kánya, egerész vércse (Lovassy). Idegen nyelvi megfelelője a ném. Mäusebussard ’egerészölyv’, N. mauser ’egerész’, Mäusehabicht ’egérhéja’, Mäusefalk ’egérsólyom’, Mäusegeier ’egérkeselyű’ (Brehm),észt

hiireviu ’egerészölyv’ (KissMad.).

Költési területe a Skandináv-félsziget, Kelet-Lengyelország és Kelet-Görögországtól Szibériáig: az Altáj, Jenyiszej és Kazahsztán vonaláig terjed. Talán ezért nevezték muszkaölyvnek a régi ornitológusok. Az egerészölyv neve a népnyelvben huszársas; a ném. Bussard, N. busaar ’ua.’ madárnévből népetimológiai átalakítással jött létre, korábban buszársas lehetett. További nyelvjárási neve az Alföldön a parlagi- vagy tarló-kánya (Chernel), ezt kedvelt élőhelyéről kapta. Jellegzetes magas, nyávogó hangja az alapja több dunántúli nyelvjárásunkban nyávogó-, sikoltó-, sió-, sivó-kánya (Zala m., Somogy m.) (uo.), sijókánya, sírókánya, siápkánya (< R. és N. siápol ’éles hangon beszél, ijedezve kiáltozik, csipog’ /NySz., MTsz./), siu-riu kánya, sijó-rijó kánya nevének. Idegen nyelvi megfelelője az észt viutsirk, viukull (KissMad.). Alakfestő a szaknyelvi kerékfarkú ölyv és a nyelvjárási kerekszárnyú sas (uo.)elnevezése. Nemi nevének alakváltozatai: ölv, örv, ölü, ülü, ölyü, ülyü, ölő, ölű.

Európa, Ázsia nagy részén költ, egészen a Bering-tengerig előfordul. Az európai országok többségében a leggyakoribb ragadozó madár. Európai populációja megközelíti a 4 millió párt. A délebbre fészkelők állandó vagy kóborló madarak, az északiak részleges vonulók. A vulpinus alfaj egyedei a telet Afrikában vagy Délkelet-Európában és Ázsia délnyugati részén töltik, azaz hosszú távú vonulók. Testhossza 50–60 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig 110–130 centiméter. Színezete változó, a sötétbarnától a majdnem fehérig terjed, ami egyedülálló az európai ragadozó madarak között. Az egerészölyv vagy kerítéskarókon, oszlopokon ül, vagy a felszálló légáramlatokon kering. Nyávogáshoz hasonló kiáltásokat hallat. Fészkelésre mélyebben az erdőkbe vonul. Nagyon komoly mennyiségű egeret fogdosnak össze a letarolt mezőkön és réteken, s ha egeres év van, szintén nagyobb számban jelennek meg a sújtott területeken, hogy a csapást, mely nekik terített asztalt jelent, kihasználják.

§ Kányabangita (Viburnum opulus) – Kánya: csn

Fehér bogernyős virágú, vörös termésű, magasra növő erdei cserje; Viburnum opulus.

A Viburnum opulus (kányabangita, kányacseresznye, kányabegye, kányafa)piros gyümölcse a kányabogyó, a madár szívesen eszi. Sok tájnyelvi elnevezésben a génye, gánya alak található, ami a szláv kalina átvétele. A németbe is átkerült, vö. Kalinkenbeerstrauch, Kalinkeholz ’Viburnum opulus’. A nép a kánya madárnevet kereste a növénynevekben, a madárneves előtag tulajdonképpen a növény szláv kalina népetimológiás átalakításának eredménye. A Brassó megyei Tatrangon kálnofa elnevezés használatos, mely hangtanilag a legközelebb áll szláv eredetijéhez.(A szlovák és cseh kalina növénynévre Sándor István már 1808-ban felhívja a figyelmet.)

A szótörténet azt mutatja, hogy a szlávból kölcsönzött eredeti gálna, kálna alak mintegy száz évvel később már kánya alakban is föltűnik a magyar írásbeliségben. A szóföldrajz szerint is a különböző tájnyelvi nevekben tovább tart az eredeti és a népetimológiai alakulat egyidejű megléte.

A román călin ’kányabangita’, călínă’ennek bogyója’ szintén szláv eredetű.

A kalinka-fa ’Viburnum opulus’ (R. 1797: Grossinger) külön átvétel a szláv kalinka szóból.

Népies nevei a holyagfa, bokoló virágfejeinek látványos fehérsége alapján hófa, illetve sárfűz, vízibodza, kányacseresznye, gányfa, kakasfa, kányafa, kalinkafa,

kálnófa, pirókfa, sörgyefa, vízibodza. Nevezik ostorménfa, a Szigetközben ustornyélfa néven is.

A kányabangita összetétel Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (R. 1807: MFűvK.), ezután más munkákban is megtalálható (1865: CzF., 1877: Math. és TermTudKözl. 14, 1895: Pallas). Mérges, piros bogyójú növény. A madárnévvel képzett szóösszetétel bangita utótagja 1793-ban bukkan föl a magyar írásbeliségben (Földi), és származékszó lehet: a N. banga ’bogyó’ (Kassai) kicsinyítő képzős alakja. Eszerint a bangita a növény jellegzetes, piros bogyótermését jelölhette.

A régi füvészek még sambucusnak, azaz bodzának hívták, akárcsak a syringát, az orgonát „spanyol bodzának”. Lippay Jánosnál „Sambucus rosa, kit a németek

Schneeballennek neveznek, azaz hólapta, mert sok apró fehér virágai, mint a jókora labta, gömbölyűn összenőnek, egy ujjnyi temérdek vesszei nőnek, mint

a kániabögjének”. Ez utóbbi kifejezés nem Lippaytól való, a kányabegye régebbi elnevezés, a Hegyalján már korábbról adatolható. De a Lippay-féle könyv után is szerepel a különböző szótárakban, lexikonokban (1708:Szenczi, 1834: Kassai, 1895: Pallas, 1911: Nsz.). A nyelvjárásokban ma is ismert (ÚMTsz.:Csallóköz

| MNy. 56:Vas megye). Összetartozik a kányabogyó névvel, annak csak alakváltozata; a madár begyére utal, hiszen a növény bogyója kedves csemegéje ennek a madárnak.

A kányabogyó szintén népnyelvi elnevezés a Hegyaljáról; vö. R. 1803: Kitaibel (Tállya), de szerepel füvészkönyvekben, szótárakban is [1831:Kresznerics, 1834: Kassai (Hegyalja), 1865:CzF.]. Ma is használatos a nyelvjárásokban (MNöv.: Hegyalja, Heves, Baranya | ÚMTsz.: Noszlop).

Szintén a termésre utal a kányacseresznye, a Viburnum opulus nyelvjárási neve [OrmSz.: kányacserösnye | ÚMTsz.: kányacseresnye (Kálmáncsa), kányacserösnye (Pölöskefő), kányacserësnye

(Kőszeg-Hegyalja) | Herman: kányacseresnye (Somogy megye) | Molnár I.: kányacserösnye (Szeged) | NyIrK. 9: knyacseresznye (Siklód)]. Az összetétel cseresznye utótagja Viburnum opulus gyümölcsének gömbölyű alakjára, piros színére vonatkozik.

Piros kánya társneve gyergyói tájszó. A fa frissen szedett termése a kányabingó. Étvágyjavító szer. A szárított termés főzete (borogatással, bedörzsöléssel)

értágító hatású.

Igen korán megjelenik a magyar írásbeliségben a Viburnum opulus kányafa elnevezése. Már a XV. század elejétől szerepel okleveleinkben (R. 1425: OklSz.), majd glosszák között és szótárakban (1500 k.: StrassbGl., 1570: KolGl., 1585: Calepinus, 1604: Szenczi). Későbbi füvészeink szintén ismertetik (1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK., 1808: Kitaibel, 1813: OrvF.), utánuk sem hiányzik a szótárakból, lexikonokból (1833: Kassai, 1843: Bugát, 1865:CzF., 1895: Pallas). A népnyelvben szintén ismert terminus, alakváltozatai sok vidékünk nyelvjárásában használatosak [SzegSz.: kányafa | Ethn. 3: gényefa (Vas megye Sorok) | Nyr. 18: kányosfa (Baranya megye Csuza) | MNy. 56: kálnofa (Brassó megye Tatrang), gánya (Győr megye Ásvány), gányo (Szigetköz, Vének), gányafa (Vág melléke) | ErdL. 23: gányafa (Nógrád megye) | MTsz.: kányafa (Székelyföld) | Nyr. 37: kálnofa (Brassó megye Tatrang) | Kovács: kánya, kányafa, gányófa (Szigetköz)]. A gényefa kétségtelenül csak magas hangú alakja a gányafa, gányo névnek.

A ma is használatos Viburnum tudományos nevet Linné adta, de már Vergilius említett egy viburnum nevű cserjét, amelynek vékony ágait kosárfonásra használták.

A Viburnum nemzetségnek mintegy száz faja és sok változata van. Amerikától Japánig honos az északi féltekén. Ma a bangitának számos kedves virágú, ősszel

megszínesedő szép levelű változata díszlik a kertekben. Ismert rokona a labdarózsa.

§ Vízi kányafű (Rorippa amphibia) – Kánya: csn

A keresztesvirágúak (Brassicales) rendjébe, ezen belül a káposztafélék (Brassicaceae) családjába tartozó faj.

A vízi kányafű Európában mindenfelé megtalálható. Továbbá fellelhető Algériában és Ázsia mérsékelt övében is, Törökországtól, egészen Kazahsztánig és Oroszországig. Új-Zélandra, Kanadába és az Amerikai Egyesült Államokba betelepítették.

A vízi kányafű 40-120 centiméter magas, évelő növény. Szára kopasz, összenyomható, belül üres. Az alsó levelek nyele rövid, alakja hosszúkás tojás, épek vagy (a vízben) fésűsen szeldeltek. A felső szárlevelek ülők, keskeny lándzsásak, ép szélűek vagy fűrészes fogasak. Az erősen változó levélalak a vízállással függ össze.

A sárga virágok bugavirágzatban nyílnak. A Szirmok 4-5 milliméter hosszúak, a csészelevelek körülbelül feleakkorák. A 3-6 milliméter hosszú becőtermések alakja tojás vagy elliptikus. A terméses kocsányok 6-17 milliméter hosszúak, vízszintesen elállnak vagy lehajlók.

Az osztrák kányafű (Rorippa austriaca) termése gömbös, levelei szíves, füles vállúak, hosszúkás lándzsásak. Ártereken, réteken, nedves szántókon él.

A vízi kányafű mocsarak, mocsárrétek, vízpartok, időszakosan elárasztott területek lakója. Tápanyagban gazdag talajokon nő. A virágzási ideje májustól augusztus végéig tart.

§ Kápolna – tudományos neve: angolna – (Anguilla anguilla) – Kápolna: csn

Kígyó alakú, síkos bőrű hal; Anguilla anguilla.

Az angolna elnevezés igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben, erősen rövidített szótörténete szerint kb. 1600-ig szinte kizárólag latinos anguila, illetve engilla alakban olvasható: 1525 k.: engilla (MNy. 11), 1533: anguila (Murm.), 1570 k.: anguilla (ArsMed.), 1590: angolna (SzikszF.), 1604: ángolna (MA.), Galgóczi István 1622-ben megjelent szakácskönyvében angolna, 1702: angvilla (Miskolczi), 1794: angolna (Grossinger), a Fay-féle szakácskönyvben 1860-ban ingolna, 1897: angolna (HalK.). A nyelvjárásokban is számos alakváltozata használatos, pl. MTsz.: ángvilla | Gyurkó: síkos ángolna | K.: angolcsík, angellahal | Kőváry: ángina. Az angellahal népetimológiás forma ritkábban használt. Erdélyben – a román elnevezés mellé – az ott élő románok átvették a magyar halnevet; vö. ro. anghilă’ua.’ (Gyurkó).

A latinból, mely hosszú ideig az egyház és a tudomány nyelve volt, többek között sok tudományos műszóként meghonosodott állatnevet vett át a magyar nyelv. Ilyen a halnevek között az angolna; vö. lat. anguilla, mely a lat. anguis ’kígyó’ szóval függ össze, a fajnév az etimológia szerint a latin anguis kicsinyítő képzős szavából eredeztethető. Nem véletlenül, hiszen ez a hal kígyó alakú, mozgása is – noha vannak úszói – kígyózó. A fej alakja szerint két változat, széles és keskeny fejű megkülönböztetése szokásos. A magyar alakváltozatokban az ll > ln elhasonulásra vö. ámpolna, kápolna. A latin név folytatója afr. anguille, sp. anguilla, port. angula ’ua.’ (EL.) is.

Az angolna egyik társneve az asszonyijesztő (K.). Meztelenhal (ÚMTsz.) neve Csicsón használatos, alapja az angolna pikkelytelen, sima bőre. Ilyen szemléletű a meztelenponty ’Cyprinus carpio’ (K.) is a Szigetközben, mely a pikkely nélküli tükörponty, bőrponty neve. Kígyóhalnak is hívják, ugyanis „az asszonyok nem merik megpucúnyi, mer kígyó formájo van, mindig tekeredik…” (uo.).

A kígyószerű hal rejtélyes élete Arisztotelész óta foglalkoztatja a tudományt. Ez a sajátos testalkatú hal Európában részben természetes bevándorlása, részben a gazdasági jelentősége miatti rendszeres telepítések következtében valamennyi vízterületen megtalálható. Kiváló húsminőségének, piaci keresettségének köszönhetően tenyésztésének évszázados hagyományai vannak. Úgynevezett katadrom faj, azaz a tengerben zajlik az ívása, de életének nagy részét édesvízben tölti. Hazai halaink közül testfelépítése egyikkel sem téveszthető össze. A kizárólagos Sargasso-tengeri ikrázás és az azt követő kikelés után az angolna lárvái hosszú utat tesznek meg részben a Golf-áramlat segítségével Európa felé, részben az amerikai kontinenshez.

Nem a belső piac igényei, hanem az exportlehetőségek miatt telepítették a Balatonba. A halhozam növelése és a halászat gazdasági eredményességének fokozása érdekében történt, a szocialista hiánygazdálkodás devizaéhsége diktálta a Nyugaton jól értékesíthető angolna mértéktelen betelepítését. Nem vették kellőképp figyelembe a faj ökológiai igényeit, csak a gazdasági hasznot nézték, az okozott ökológiai kárt nem. Mohó fogyasztója és táplálékkonkurense számos őshonos állatnak. Eszi az árvaszúnyogot, a bolharákot, a süllő, a vágódurbincs, a küsz ikráit és a parti övben növekvő ivadékait. Az egyetlen olyan halfaj, amely kígyószerű testével a parti kőszórások legmélyebb zugaiba is beférkőzik, ahol a hajdani Balaton korábban jellegzetes kecskerákja és folyami rákja vedlés után visszavonulva várta új páncélja megkeményedését. A tízlábú rákok a telepítés után el is tűntek a Balatonból.

Herman Ottó 1887-ben még azt írta (HalK.), hogy az „ángolna a magyarság halászó helyein csak elvétve, mint nagy ritkaság fordul elő.” Már 1890-ben Szárszó alatt az ottani kisbérlő halászai egy körülbelül 80 centiméteres angolnát fogtak. A ritka halcsodát Herman Ottónak küldték be, aki azt a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta (vö. Angolna a Balatonban és a Velencei-tóban. TermtudKözl. 1890). Nem lehet kizárni, hogy telepítésből származott, de azt sem, hogy a Dunába mindig kerülhettek kis számban természetes körülmények között angolnák, és ezek úsztak fel a Sión keresztül a Balatonba. Gönczy és Tahy (1985) Az angolna című könyvükben a következőket írták: „1890-ben – esetleg egy-két évvel korábban vagy később – történt az első balatoni telepítés, ekkor Hunyadi István 20 000 db ivadékot helyezett ki.” 1921-ben azt írja Lóczy Lajos (A Balaton földrajzi és társadalmi állapotának leírása. Bp.), hogy fognak néha a halászok, „ez a ’kígyóhal’ azonban a telepítések gyenge sikerű jövevénye.” A Ribiánszky Miklós, Kossuth-díjas Országos Halászati Felügyelőségi igazgató által kezdeményezett hazai angolnatelepítési program keretében 1961-ben helyeztek először 65 000 db angolnaivadékot a Balatonba. A kihelyezések rendszeressé váltak az első két kísérleti év tapasztalatai alapján, 1962-től kezdve egészen 1987-ig minden évben volt telepítés, többmilliós darabszámban. Utoljára 1991-ben helyeztek még 576 000 db angolnaivadékot a tóba (a Balatoni Halászati Zrt. telepítési összegzője szerint). Ezt követően – a sorozatos angolnapusztulások következtében – a további telepítést megtiltották. A telepítés harminc éve alatt összesen 83 millió 379 ezer angolnaivadék került a tóba. Az angolna tömeges visszafogása Siófokon a Sió-zsilipnél 1969-ben létesített csapdával kezdődött. A Balaton halállományának mai kedvezőtlen összetételéért (hatalmas busaállomány, túlnépesített angolnaállomány) az elmúlt idők hibás, gazdasági szemléletű telepítési stratégiája okolható.

§ Zöld kapor (Anethum graveolens L.) – Kapor: csn

Közismert fűszer- és gyógynövény, az Anethum növénynemzetség egyetlen faja.

Népies elnevezései: fűszerkapor, kertikapor, kertikömény, uborkafű.

Eredetileg a Földközi-tenger vidékén termett. Pannóniába és Európába valószínűleg a római legionáriusok hozták be. Elterjedt fűszer- és gyógyszeralapanyag. A zellerfélék családja Anethum nemzetségének két faja közül a graveolens az ismert és általánosan elterjedt. A növény őshazájáról megoszlanak a vélemények, egyesek a Közel-Keletre, mások a Földközi-tenger vidékére helyezik, ahol vadon is előfordul. Innen terjedt el egész

Ázsiában, Amerikában, Európában. Kontinensünkön már az Ókorban is ismert volt, a görög-római civilizációban kiterjedten fogyasztották.

Magyarország és a Kárpát-medence gasztronómiájában jelentős szerepet betöltő fűszernövény. A magyar konyhában előszeretettel használják a kaprot.

Egyéves, kissé fásodó szárú növény. Karógyökere 40–60 cm mélyre hatol a talajba, a felső 20–30 cm-es részen egyenletes eloszlásban, de nem túl sűrűn indulnak ki belőle az oldalgyökerek. Gyengén fejlett gyökérrendszere miatt érzékenyen reagál a felső talajréteg vízforgalmára. Hengeres, mereven felálló szára finoman barázdált, a gyökérnyaktól kezdve bármelyik szakaszán elágazhat. Szárának hosszát (60–140 cm) a környezeti tényezők erősen befolyásolják. A száron végig található szórt állású levelek közül az alsók könnyen elszáradnak. A tő- és a szárlevelek többszörösen szárnyasan szeldeltek, a levélhüvely csúcsa kicsípett.

Az ép szélű keskeny levélsallangok fonalasak. A szár és valamennyi oldalhajtás ernyős virágzatban végződik. A virágzat alatti 1-2 gallérlevél korán lehullik.

Az ernyős virágzaton belül az egyes virágok négykörösek, mert a belső porzókör hiányzik, egy-egy körön belül öt virágtag foglal helyet. A csésze erősen

leegyszerűsödött, karimája is jellegtelen. Az öt sárga sziromlevél szabadon áll, az ugyancsak öt porzó kissé kiemelkedik a sziromlevélszintből. A két termőlevélből összenőtt alsó állású magház mindkét rekeszében egy-egy

magkezdemény található. A kétágú bibe vastag bibevánkoson foglal helyet. Az alsó állású magház két termőlevélből nőtt össze. A magház és a termés kopasz,

esetleg igen apró pelyhek találhatók rajta. Az ikerkaszat termés az érés folyamán két egymagvú résztermésre esik szét. A termés lencseszerűen összenyomott,

széle szárnyas. A barna résztermések háti, domború oldalán 4, míg a hasi részen csak, 2 illóolajjárat húzódik a mezokarpiumban. A magban a fejlett táplálószövettel szemben kis embrió található.

Számos helyi változat, közte tájfajta („Szentesi aroma”) van a kiskerti termesztésben. Minősített hazai fajta a „Budakalászi”, amely a leírt faj populációs anyaga. Az „Aneto” (Zorzi) magasabb (1,5 m), dús lombozatú, bőtermő, kissé későbbi. Zöld kapornak alkalmas a „Chrestensen”, ami dús levélzetű, nyirkosabb talajokon is bőven terem. A „Mammuth 4553” erőteljesen növekszik, jó magtermő.

Közepesen melegigényes. Fejlődése során hőigénye változik: kezdetben az alacsony hőmérséklet előnyösebb számára, míg bimbós állapotban a magas. Magjai 4-5 °C-on már csírázásnak indulnak, de az optimális csírázási hőmérsékleten, 12-15 °C körül, sok levelet és jó gyökérzetet fejleszt. Fejlődésének abban a szakaszában, amikor a szárcsúcsokon az ernyők megjelennek, hőigénye 10 °C-kal nő, csak 20 °C felett biztos a terméskötése és gyors az érés lefutása. A hidegre kevésbé érzékeny. Korai Vetéssel az esetleg előforduló késő tavaszi fagyok sem tesznek kárt benne.

Fényszükséglete hasonlít a hőigényéhez. Kezdetben félárnyékban is szépen növekszik, ilyenkor nem szükséges a folyamatos megvilágítás. Virágzásakor azonban sok napfényt kíván. E periódusban, ha tartósan borús az idő, akkor lényegesen kevesebb mag kötődik. Öntözés nélkül is termeszthető. Tavasszal a talajnedvesség általában elegendő magjai csírázásához és a vegetatív részek növekedéséhez. Az ernyők megjelenése előtti felgyorsult fejlődéskor sok vízre van szükség, e magas vízigénye az egész virágzás idején tart, majd terméséréskor ismét csökken. Másodnövényként biztonságosan csak öntözéssel termeszthető, különösen fontos a kelesztő öntözés.

A talaj iránt kevésbé érzékeny. Szélsőséges talajtípusok (futóhomok, szik) kivételével mindenütt termeszthető. Sovány talajokon is megél, igaz jóval kevesebb maghozamot produkál, és a szára is lényegesen rövidebb lesz. A könnyen melegedő, jó vízgazdálkodású középkötött vályogtalaj az ideális számára. Agyagos talajokon is megél, de a tenyészideje meghosszabbodik. Közepes tápanyagigényű. Sovány talajokon ajánlatos 10 m²-enként 20–30 kg szerves trágyát adni alá, míg közepes tápanyagszintű területeken elegendő a műtrágyázás is. Fokozottabb foszfor- és káliumadagolásra nagyobb maghozammal válaszol. Ugyanakkor ha a nitrogén van bőségben, több leveles hajtás takarítható be, de kevesebb magot köt. 10 m²-es területre 20-25 dkg pétisót, 40-45 dkg szuperfoszfátot és

15-20 dkg kálisót szórjunk ki, ha nagyobb maghozamot várunk. Fokozottabb zöldtömeg eléréséhez a foszfor és a kálium arányát csökkenthetjük, akár a felére

is, míg a nitrogénét a másfél-kétszeresére növelhetjük.

Rövid, 3-4 hónapos tenyészideje, gyors növekedése miatt elő- és utónövényként is termeszthető. Ritkán vetik főnövénynek, pedig nemcsak nagy zöld tömeget

ad (6–8 kg/10 m²), hanem jó maghozó is (1-1,5 kg mag/10 m²). Bár hazánkban természetes úton nem fordul elő, termesztésből kivadulva, elhagyott kertekben, útszéleken az elszórt magokból évekig fenntartja magát.

A föld előkészítése. Egynyári növény. Ősszel a betakarítás után távolítsuk el a területről a fertőzött növényi maradványokat, majd szórjuk ki a szerves és műtrágyákat. Az utóbbiak közül a foszfor- és káliumtartalmúak egész mennyisége mellett a nitrogénnek 1/4-ét is ekkor juttathatjuk ki. Egyenletesen terítsük szét a trágyát, ne maradjanak nagyobb csomók vagy rögök. Ezután mélyszántással vagy ásással dolgozzuk a talajba, majd hagyjuk rögösen, hogy a téli csapadék könnyen lejusson. Tavaszra a hantok nagy része elmállik. Mihelyt rá lehet menni a talajra, kapával, gereblyével egyengessük el a felszínt. Apró-morzsalékos, kissé tömörített magágyat készítsünk.

Tavasszal, március elejétől vessük. Hagyományos jellegű házi kertekbe, utcakertbe is ültethetjük. Helye lehet bemutató-, iskola- és más típusú kertekben

is csoportosan. Útszegélynek is megfelelő. Erkélyládákban, cserepekben, városi lakások balkonjain is megél.

Magtermesztéshez legkésőbb május közepéig vessük el, mert később már bizonytalan a beérése. Másodnövényként július-augusztusban vethetjük, ekkor azonban magra már ne számítsunk. 12–20 cm között húzzuk ki a sorokat, úgy, hogy a magok 2–3 cm-nél mélyebbre ne kerüljenek. Vetés után alaposan takarjuk be és feltétlenül tömörítsük enyhe taposással a talajfelszínt, ellenkező esetben hiányos a kelés. Ebben az időszakban érzékeny a kiszáradásra, ezért különösen nyári vetésekor csak öntözéssel kel kifogástalanul. Vethető köztesként is, nem túl magasra növő növények, gyökérzöldségek, burgonya, bab közé.

Rövid tenyészideje alatt két-háromszori kapálással gyommentesen tarthatjuk az ágyását. Szárazságban néhány öntözést, különösen a virágzás időszakában szépen meghálál. Öntözés nélkül gyorsan száradnak a levelei, és kisebb a maghozama.

Levélfűszernek a 30–35 cm-es magasság elérésekor szedjük, ez még a szárba indulás előtti szakasz. Ekkor a hajtások zsengék, zöldek, dúsan levelesek. A

levágott leveles hajtásokat igen vékonyan kiterítve, száraz, fedett helyen szárítsuk meg és apróra összetörve zárt edényben tároljuk. A magokat folyamatosan szedjük, mert az elvirágzás sorrendje szerint szakaszosan érik. Különösen az első szedésre vigyázzunk, nehogy a középső főhajtás legértékesebb magjai elhulljanak. A megbarnult, de még nem pergő ernyőket metszőollóval vágjuk le és a levélhez hasonlóan mesterségesen szárítsuk tovább.

A gombás betegségek közül a fuzikládiumos varasodás okozza a legtöbb gondot, ami könnyen összetéveszthető a lisztharmattal. Bimbós állapottól kezdődően lép fel, a leghatásosabb védekezési mód ellene a fertőzött növények eltávolítása és megsemmisítése. A kártevők közül a levéltetvek és különböző lepkék lárvái veszélyeztethetik a töveket.

Levele, fiatal virága és beérett termése egyaránt alkalmas fűszerezésre. A hajtásokat és a leveleket frissen és szárítva is használjuk. Zöld virágos részét

(Anethi folium) nyersen és szárazon morzsolva, magját (Anethi fructus) egészben és darálva is fogyasztjuk. Átható aromáját Illóolajok adják.

A magyar konyha régi, kedvelt fűszernövénye. Nélküle elképzelhetetlen a kovászos uborka, a túrós lepény, a tökfőzelék, a kapros-túrós palacsinta.

Használják levesek, főzelékek, saláták, egyes hal és gombaételek, körözöttek, mártások, túró ízesítésére, a kovászos uborka, a paprika, a savanyú káposzta és a tök eltevésénél. Szinte minden friss és eltett savanyúságba alkalmazható.

Gyakran használják fűszeres ecetekben és páclevekben, likőrökhöz.

A friss zöld kapor az erdélyi ordás-palacsinta ízesítője; a tökfőzelékhez szinte elengedhetetlen. Őrölt magjával a véres hurkát ízesítik. Több étel frissen vágott kaporral meghintve (pl. székelygulyás) különösen ízes lesz.

A kapormártás, illetve -leves nálunk kedvelt csemege. A frissen szedett, zsenge hajtásaiból készített kaporszósz főtt húsokhoz, húsgombócokhoz, hal-, rák- és csigaételekhez is kiváló.

Fűszerezésre, ízesítésre felhasználja a konzerv-, a cukor-, a likőripar, de megtalálható az illatszeripar készítményeiben is. Az élelmiszeriparban főleg

tisztított illóolaját használják.

A száraz növény csokrokban, padlóvázában díszként használható.

§ Káposztalepke (Pieris brassicae) – Káposzta: csn

A káposztalepke a Brit-szigetektől és Dél-Skandináviától kezdve majdnem egész Európán át Észak-Afrikáig, Ázsiában a Himalája déli vidékéig honos. A Himalájában 3700 méteres magasságban is megtalálható.

Időnként, ha túlszaporodik, nagy tömegekben észak felé vándorol.

Fehér szárnyai erősen erezettek, az elülső pár csúcsi része fekete, a Nőstény szárnyain további egy-egy fekete folt található. A nyári nemzedékek szárnycsúcsa feketébb, mint a tavasziaké. Szárnyfesztávolsága 56-68 milliméter. A hernyó hossza maximum 50 milliméter.

Gyakori lepke kertekben, szántókon, réteken, valamint más nyílt területeken. Április és október között 2–3 nemzedéke van. A legkülönbözőbb Virágokon táplálkozik. 200-300 petéjét csomókban rakja Káposztafélék vagy más rokon keresztesvirágú növények leveleinek fonákjára. A hernyók 4-10 nap alatt kelnek ki. 3–4 heti fejlődés után alkalmas védett helyet keresnek maguknak épületekben vagy a szabadban, és ott bebábozódnak. A 2–3. nemzedék bábjai védett helyen áttelelnek. A káposztafélék megrágásával olykor tetemes károkat okoz.

§ Fodros káposztagomba (Sparassis crispa) – Káposzta: csn

Fiatalon ehető gomba, fenyvesekben található. Az emberi kórokozó gombák ellen hatásos (fungicid) anyagokat termelő nagygombafaj.

Egész Európában elterjedt, a fenyvesekben terem, mert az Erdeifenyő parazitája, annak gyökerén élősködik.

Feltűnően nagy testű gomba, átmérője elérheti akár a fél métert is. Színe halvány krémszínű, termőrétege szalagszerűen tagolt, a lebenyeinek ellaposodó vége barnás árnyalatú.

Csak a fiatal, még krémszínű, törékeny példányai ehetők, mert később a termőrétege megkeményedik, és keserű lesz. A begyűjtött gombát alapos mosás után apróra kell törni, lisztbe forgatva kisütni, vagy Fokhagymás tojásrántotta készíthető belőle.

Alapos tisztítás után, összetörik, szárítják, porrá őrölve Fűszerként használják.

§ Fejes káposzta – Káposzta: csn

A káposztafélék (Brassicaceae) a keresztesvirágúak (Brassicales) rendjének egy családja.

Több konyhakerti (fejes káposzta, kelkáposzta, karalábé, retek, karfiol, brokkoli, bimbós kel, kínai kel, bordás kel, leves kel), illetve takarmánynövény (takarmánykáposzta, takarmányretek) mellett ebbe a családba tartozik a repce, számos gyógy- és fűszernövény (például a mustár, a torma, a kerti zsázsa) és több ismert gyom is.

A családba háromszáz nemzetség mintegy háromezer faját sorolják, képviselői megtalálhatók szerte a világon, a trópusoktól a szubarktikus övig. Számos fajukat termesztik étkezési céllal vagy olajnövényként. A legtöbb fajuk a mediterrán, illetve mérsékelt égövön, Ázsia középső, illetve délnyugati részén él.

Többnyire lágy szárúak. Leveleik többnyire szórtan állnak, pálhalevelük nincs. Négy csészelevél közt kereszt alakban négy sziromlevél nő, ami a Keresztesvirágúak rendjére általában jellemző. Hat porzójuk közül kettő rövidebb a többinél. Felső állású magházuk két termőlevélből forr össze.

Termésük, a becő, illetve becőke sajátos felépítésű, kétüregű toktermés, amelyben a magvak a két üreg közötti elválasztó hártyán (replum) ülnek. A becő legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyen széles; a becőke közel olyan széles, mint amilyen hosszú. A termés a virágkocsány felől (alulról) két kopáccsal nyílik.

Miután a termés két fele elszárad és lehullik (ehelyett egyes fajoknál két, egymagvú résztermésre esik szét), tengelyében a replum még sokáig megmaradhat.

Magjuk fehérjét nem tartalmaz, a tartalék tápanyaguk olaj.

§ Kapri (Capparis spinosa) – Kapri: csn

kapri J: 1. fehér virágú délszaki cserje; Capparis spinosa.

2. ennek fűszerként használatos, bogyószerű, csípős, fanyar ízű bimbója.

A Magyar Oklevél-szótár szerint már 1548-ból van írásos emléke a magyarban: „Tíz font kapri” (OklSz.).

Végső soron görög eredetű nemzetközi vándorszó; vö. angol caperbush, termése a caper, német Kapernstrauch, illetve kaper, francia capre, olasz cáppero, orosz kapersz. A görög kapparisz folytatói, a latin cappari, capparis révén terjedtek el.

Fehér virágszirmai messziről látszanak, a virág közepéből hosszan, lazán szétálló sok lila vagy fehér porzó még díszesebbé teszi. A cserjét Franciaország

déli részén nagy tömegben termesztik, mert fiatal virágbimbója, a kapribogyó közismert csemegéje az ínyenceknek.

A borsó nagyságú bimbókat az ókorban étvágygerjesztő gyógyszerként is használták. Ecetes sós lével kezelt 5 centiméter hosszú húsos terméseiből jellegzetes ízű salátát készítenek ma is a Côte d’Azur vendéglőiben.

Igénytelen növény, kertekben, parkokban szívesen alkalmazzák dísznövényként alkonyatkor nyíló virágai miatt, amelyek szép színfoltjai a mediterrán tájnak.

§ Kapsa – tudományos neve: eperfa – (Morus) – Kapsa: csn

eper J: 1. eperfa; Morus.

2. földieper. földieper J: termesztett, nagy szemű szamóca. ananászeper J: nagy szemű, illatos, nemesített szamóca.

Régi helynév, sőt köznév is az eper, már a XIII. századi írásokban felbukkan. Eperjes városát a monda szerint Vak Béla 1132-ben alapította, amikor megpihenve, az ott talált sok eperről nevezte el a helyet. A város címerében is eperbokréta látható.

Verancsics Faustus Dictionariumában (1595): epery ’Fraga’, eperij-fa ’Morus’; Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.) epory. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) eperj, eperj-fü a ’Fragaria vesca’. Somogyban epörgye.

Eper szavunk – korábbi német származtatásával ellentétben – ősi örökség az ugor korból, vö. vogul P. äpere, AL. äprä, äpré, T. äprijé, äpérjé ’földieper’

(TESz.). A vogul szó végi - finnugor *k-ra visszavezethető denominális névszóképző. Társneve a kapsa, komocsa.

Nyilván különösen nagy szemű fajtát jelölő népi gyümölcsnév a lóeper [N. lovaseper ’Fragaria; erdei eper’ Erdély (Gáspár)]. Szintén a gyümölcs mérete motiválta a bakeper (N. ÚMTsz.: Magyarbikal | SzékNySz.: Udvarhelyszék: Parajd) Erdélyben használatos megkülönböztető jelzős népi terminust ’mezei eper’ jelentéssel.

Kisdörgicsén, Szentgálon a bagóëpër, bagolyeper ’nagy szemű erdei eper’, Velemben a bagolepergye ’csattogó szamóca’ (ÚMTsz.), a bagolyeper a Bakonyban ’Fragaria viridis’ (MagyBotLapok 2) jelentésű.

Az ananászeper elnevezés szintén nagy szemű fajtát jelöl.

Számos hasonló névadású gyümölcsöt tart számon a botanikai szakirodalom. Ilyen például az ananászcseresznye ’Physalis Peruviana’. Termesztett növény, jó illatú bogyóját Peruban nyersen és cukorral fogyasztják. Az ananászkajszi a sárgabarack egyik ananászízű kiváló fajtája.

Az eper virágának és indájának nagy szerepe volt a lovagkori miniatűrök virágmotívumai között. Az indamotívum a gótikus kőemlékeken a szőlőt és borostyánt helyettesítette. A Trapezuntius néven ismert, Budán készült Korvin-kódex címlapjának jobb oldalát is epermotívum díszíti.

Az eperfa, a Morus alba és a Morus nigra kínai eredetű fafajok. Többfelé még ma is termesztik. A fehér eper kultúrtörténetileg nagy jelentőségű, Kínában

levelével etették a selyemhernyót, tenyésztésük fontos kereskedelmi útvonal, a selyemút kiépítését követelte meg. Korábban nálunk is jelentős volt a selyemhernyó-tenyésztés.

A kínai hagyomány szerint Lej-cu a vízözön előtt négy évszázaddal találta fel a selyemszövést. Úgy jött rá a jó módszerre, hogy egy selyemhernyót figyelt meg, amint éppen fonalat készített. Őt tekintik a selyemművészet szent patrónájának. Sokáig megőrizték a kínaiak a selyem titkát, a báb megölésének és

a szál jó tulajdonságai megőrzésének műhelytitkát. A görögök Kr. e. 550-ben vándorbotjuk kivájt üregében csempészték át a selyemhernyógubókat Perzsiából.

A két Morus-faj eredete összekapcsolódik Pyramus és Thisbe történetében. A szerelmespár vére festi pirosra a fehér eper gyümölcsét, amely azóta is piros, mint az egy perzsa mitológiai történetből kiderül.

A Morus nemzetségnek körülbelül tíz faja a melegebb, mérsékelt északi szélességeken honos. Az eperfa sok fajtáját ültetik. A fehér eperfa ’Morus alba’

a legismertebb. Ehető része az aromatikus, elhúsosodott virágtakaró, amely aszmagszerű termést vesz körül. A „bogyó” hasonlít egy hosszúkás szederhez.

Éréskor a húsos virágtakaró-levelek fehérek, innen ered az elnevezés. Más fajok terméságazata piros (Morus rubra) vagy fekete (Morus nigra).

A tyúkeper a faeper erdélyi elnevezése; a Székely Nyelvföldrajzi Szótár szerint a nyelvjárásokban tyukepër (SzékNySz.: Háromszék: Feltorja, Altorja, Futásfalva, Ikafalva), illetve tyúkepër (Háromszék: Kézdiszentlélek, Szárazpatak; Csík: Csíkkozmás, Fitód, Pottyand, Madéfalva, Karcfalva, Gyimesbükk; Gyergyó: Marosfő, Vasláb, Gyergyóújfalu, Marosfalva, Gyergyócsomafalva, Kilyénfalva, Gyergyószentmiklós, Gyergyóremete, Csutakfalva, Eszenyő, Kicsibükk, Gyergyóditró, Orotva, Gyergyóhodos, Borszék, Gyergyótölgyes). A szótár értelmezése, a faeper, Maulbeere a magyarországi modern botanikai nevezéktanban a Morus D-Mora ’eperfa’ neve. Hívták szederfa néven is.

Tyúkeper elnevezése valószínűleg onnan ered, hogy a fa alatti lehullott – a földiepernél lényegesen apróbb szemű – gyümölcsöt a tyúkok

szívesen felszedegetik. Motiválhatja még az is az elnevezést, hogy éjszakára a tyúksereg „felgallyaz”, föltelepszik az eperfa ágaira, mert ott napnyugta

után védettebb helyen tudja magát bizonyos tyúktolvaj ragadozóktól.

Gyergyóban ismerik tokoseper (ÚMTsz.), Udvarhelyszéken, Háromszékben, Csíkban bakeper, muzsdaeper, csatti eper és mezei eper (SzékNySz.) néven is. Szárított leveléből teát főznek hasmenés ellen.

Ma már Görögország északi részén az eperfa lombját kecskék és juhok etetésére használják. Indiában, Kínában és Japánban azonban még mindig nagy becsben tartják a természetes selymet.

§ Ausztrál-karácsonyfa (Nuytsia floribunda) – Karácsony: csn

A fakínfélék (Loranthaceae) családjába tartozó Nuytsia növénynemzetség egyetlen faja.

A legnagyobb termetű élősködő növényfaj, melynek példányai Ausztrália délnyugati részén őshonos, félparazita életmódot folytató fák, illetve bokrok.

A faj tudományos nevében a „Nuytsia” nemzetségnév Pieter Nuyts (en) (1598–1655) nevét őrzi, aki a 17. században a Holland Kelet-indiai Társaság

tagjaként részt vett Délnyugat-Ausztrália partvidékének felfedezésében. A „floribunda” fajnév a latin floribundus szóból származik, melynek jelentése bőségesen, dúsan virágzó’. Magyar elnevezései közül a lángfa és a tűzfa is ismert. A tűz-fagyöngy és az aranyló fagyöngyfa elnevezések már félreértésre adhatnak okot, mióta a fagyöngy (Viscum) nemzetséget az APG III-rendszer átsorolta a szantálfafélék (Santalaceae) családjába: Korábban ugyanis a Loranthaceae családot, amelybe az ausztrál-karácsonyfa jelenleg is tartozik, gyöngyféléknek nevezték, mivel a fagyöngy (Viscum) nemzetség is beletartozott. Mióta a fagyöngy nemzetség kikerült innen, már fakínféléknek nevezik magyarul a családot (a névadó Loranthus nemzetség magyar neve fakín), s emiatt adódhat félreértés a családba tartozó ausztrál-karácsonyfa „tűz-fagyöngy” és „aranyló fagyöngyfa” elnevezései kapcsán.

Ausztráliában Christmas tree-nek (magyar fordításban karácsonyfa, karácsonyi fa) is nevezik, ami arra utal, hogy virágait a karácsonyi

időszakban hozza.

Délnyugat-Ausztrália szárazabb vidékein őshonos, a Murchison (wd) folyótól egészen a Nagy-Ausztráliai-öböl (wd) partjának nyugati végződéséig. Általában különféle homoktalajokon és gránittörmelékes talajon fordul elő, de nem veti meg az agyagosabb, kavicsosabb, laterites és mészkövön kialakult talajokat sem. Nyílt lombozatú erdők, erdőségek, pusztaságok növénytársulását kedveli, domborzati szempontból sík vidékeken és lejtős területeken egyaránt megél, kőfejtők udvarában is gyakori.

Fás szárú növény, akár 12 m magas fává is megnőhet. Érdes kérge

szürkésbarna színű. Hajtásai mindenütt csupaszok, kivéve a szórtan szőrös murvaleveleket. Lomblevelei ülők, lándzsa alakúak, hegyes vagy lekerekített csúcsúak, 2,5–10 cm hosszúak, 3–6 mm szélesek, a levélalap felé elkeskenyedők. A növény októbertől januárig virágzik. A végálló virágzatok murvalevelek hónaljából fejlődnek: a legfeljebb 25 cm hosszú, szögletes virágzati tengelyen a virágok hármasával csoportokat (triádokat) alkotva helyezkednek el. Egy virágzat felépítésében akár 50 triád is részt vehet. A triádok kocsánya 8–16 mm hosszú, a termésérés során megnagyobbodik, a virágok ülők. A murvalevelek lefutók (szárra futók), háromszög alakúak, 2–3 mm szélesek, 4–7 mm hosszúak, de a termésérés

során elérhetik a 20 mm-es hosszúságot is. Az 1–1,5 mm hosszú csésze szabálytalanul fogazott. A párta kifejlett állapotban robusztus megjelenésű, mintegy 12 mm hosszú, bunkós végű, színe az élénk narancssárgától az aranysárgáig változhat. A porzók epipetál (sziromlevelek feletti) helyzetűek, a porzószálak mintegy 6 mm, a portokok 2–3 mm hosszúak. A közel 10 mm hosszú, barna színű, száraz termések márciusban és áprilisban érnek, s három viszonylag nagy, bőrszerű szárnyuk van. A növény gyökérsarjakkal is szaporodik, melyek azonban nem a „szülő” közelében, hanem attól kissé távolabb fejlődnek.

Parazita növény, mely a gazdanövényen annak gyökereihez kapcsolódva élősködik (gyökérparazita): a hatalmas területet behálózó, tarackszerű gyökerein csésze alakú szívókorongokat fejleszt (haustorium, szívógyökér), melyekkel a gazdanövények (például fűfélék) gyökereire kapcsolódva vizet és ásványi sókat szív el onnan. Egyes kutatások szerint a parazita akár 150 m távolságra található gazdanövényen is képes így élősködni.

Ugyanígy kapcsolódik föld alatt futó kábelekre is, melyeket lehetséges gazdanövények gyökereiként „érzékel”: gyűrűszerűen körbefogja és szívógyökereivel összeszorítja, egyúttal rongálja őket.

Mivel az ausztrál-karácsonyfa leveleiben található klorofill, ezért a szerves anyagok előállítását saját maga végzi, tehát félparazita (hemiparazita) életmódot folytat.

A növény vastagodása is jellegzetes: a szárakban a Kambium működése hamar megszűnik, helyette a kéregben kialakuló merisztémagyűrű kezd el működni, amely egy idő után szintén megszűnik. Az újabb és újabb osztódószövet mindig a kéreg külső rétegeiben jön létre. Ez a típusú vastagodás hasonlít a libatopfélékéhez.

A Délnyugat-Ausztráliában élő nyungarok (wd)

a fa kérgéből készítettek maguknak pajzsokat, illetve a kéreg lehántását követően kiszivárgó és megdermedő, édes mézgát később összegyűjtötték és nyersen fogyasztották.

§ Japán széles kárász – Kárász: csn

A kárász (Carassius) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe tartozó nem.

Nemük Néhány faja:

széles kárász (Carassius carassius) (Linnaeus, 1758)

ezüstkárász (Carassius auratus gibelio) (Bloch, 1782)

aranyhal (Carassius auratus auratus) (Linnaeus, 1758)

japán széles kárász (Carassius cuvieri) (Temminck & Schlegel) (Japán)

§ Karát szőlő – Karát: csn

A Karát egy magyar nemesítésű fehérborszőlő-fajta.

Kurucz András és Kwaysser István nemesítették a Kövidinka és a Szürkebarát keresztezésével. Nem elterjedt fajta, állami minősítése után alig szaporították és telepítették, területe ma sem számottevő. A Kunsági-, Etyek-Budai- Badacsonyi- borvidéken fordul elő mint ültetvényes vagy kiegészítő fajta.

Levele kerekded ép vagy három karéjú, nyílt oldal- és vállöböllel. A levél széle csipkés, a levélerek barnáspirosak. Rövid kocsányú fürtje tömött, vállas, bogyói zöldessárgák, hamvasak, feketén pontozottak.

Október elején érik, rothadásra kevésbé hajlamos, közepes fagytűrésű, edzett fajta. Bora fajtajelleges, testes, finom savakkal, üde. Jó szárazságtűrő, ezért csapadékban szegény területeken javasolt telepítésre.

§ Tarkacsápú karcsúcincér (Rutpela maculata) – Karcsú: csn

A tarkacsápú karcsúcincér előfordulási területe Európa nagy része és a Közel-Kelet.

A bogár nagysága 13-20 milliméter. Rajzolata változatos, fekete foltjai hol összefolynak, hol visszafejlődnek, néha majdnem teljesen hiányoznak. A Darazsakat próbálja utánozni; valószínűleg a Madarak elriasztásának céljából.

Főleg dombos-hegyes vidékeken él; májustól augusztusig látható. Az Imágó leginkább ernyős virágokon gyakori. A Lárva azonban sokféle növényből táplálkozhat: közönséges lucfenyő (Picea abies), európai mogyoró (Corylus avellana), európai bükk (Fagus sylvatica), Szelídgesztenye (Castanea sativa), Komlógyertyán (Ostrya carpinifolia), valamint egyéb tölgy- (Quercus), gyertyán- (Carpinus), fűz- (Salix), éger- (Alnus), nyárfa- (Populus) és nyír -fajok (Betula).

§ kardhal, kardoshal (Xiphias gladius) – Kard: csn

Éles, hosszú orrú tengeri ragadozó hal; Xiphias gladius.

1799-ben a Fábián-féle Természethistória a következőképpen festi le a koszperdorrú, vagyis kardhalat: „Lakik ez az Északi-tengerben, ahol a cetek, melyeknek sokszor, mikor észre sem veszik, olyan nagy szalonnájokat vágja le a hasokról, hogy a miatt egy néhány napok alatt meg kell döglenie.” A kardhal könnyen felismerhető hosszúkás orráról, amely testhosszának mintegy harmadát teszi ki.

Latin szaknyelvi neve Xiphias gladius, a zoológiai rendszertanban úgy a nemi, mint a fajnevét ’kard’ jelentésű szavakból alkották; vö. gör. ξίφος’kard’

és lat. gladius ’ua.’. Éles, hosszú orráról kapta elnevezéseit a legtöbb nyelvben; ang. broadbill, swordfish, fr. espadon, ol. pesce spada, sp. Chichi spada, pez espada (EL.) stb.

A Makaira nembe tartozó halakat a régebbi források (pl. a magyarított Brehm) nyársos halak néven írják le. Nagyon hasonlítanak a vitorláshalakhoz. Az 1928-ban Spanyolország atlanti-óceáni partjain kifogott kormos nyársorrú hal vizsgálatával kapcsolatosan Fernando de Buen azt a javaslatot tette, hogy a Makaira Lacép. és a Machaera Cuv. nemeket el kellene választani a vitorláshalaktól, és Makairidae néven új családba egyesíteni. Szerinte a vitorláshalfélék (Histiophoridae vagy Istiophoridae), a nyársashalfélék (Makairidae) és a kardoshalfélék (Xiphiidae) családja számára kardoshalszerűek (Xiphiiformes) név alatt külön rendet kellene felállítani. A kardoshalféléken az orrcsont és az állkapocs hosszú, lapos, haránt metszetű nyúlvánnyá alakult. A Xiphiidae családnak csupán egy faja van, a kardhal, amely minden tengerben megtalálható.

Sajátos alakja, nagy teste mindig is foglalkoztatta az ember fantáziáját. Támadókedvét már az ókorban említik, a II. században élt Oppianosz görög költő halászatról szóló tankölteményében (Halieutika) azt írta: „A természet a bőkezűségét a szájára korlátozta, s kardot adományozott néki, a szellemét viszont fegyvertelenül hagyta.”

A kevésbé ismert középkori szerzők közé tartozik Thomas Cantimpratensis XIII. századi szerzetes, fő művén, a Liber de natura rerum (A dolgok természetéről) című természettudományi enciklopédiáján hozzávetőleg tizenöt éven keresztül dolgozott (valószínűleg 1225-től 1241-ig). Kéziratos

műve sok későbbi természetrajzi munka (pl. a híres Isten állatkertje) alapja. A tengeri kardszörny halról írja, hogy a kardállat Plinius és Szent Izidor (560–636, sevillai püspök, egyháztanító, a részben természeti csodákról szóló Chronica Majora szerzője) szerint tengeri szörny, valóságos kardjáról kapta nevét, ugyanis orrával, mely olyan éles, mint a kard, meglékeli és elsüllyeszti a hajókat. A kardhal, ahogy Nagy Szent Vazul a Hexaemeron című könyvében (Basilius Magnus: Homiliae in Hexaemeron. Nagy Szent Vazul /megh. 379/ beszédei. Buda, 1470–1480 között) mondja, rettenetesen erős. Tengeri szörny, és

annyira különbözik minden megszokottól, hogy azt hihetnénk, a gondviselő anyatermészet ennek a vadállatnak az esetében tréfát űzött velünk.

Két hátúszója közül az első nagy és sarló alakú. Húsa igen kedvelt. Az amerikai horgászok broadbill, vagyis nagyszájú hala, a kardhal legjobban a 18–22

fok körüli vizekben érzi jól magát. Minden világtengerben otthonos, de a legtöbb példány az Atlanti-óceánban él. Előfordul a Földközi- és a Fekete-tengerben, nyaranta az Északi-, sőt a Balti-tengerben is feltűnik (mintegy 800 méter mélységig). Testformája ovális, oldalt kissé összenyomott. Az eddigi legnagyobb ismert példányt (1443 kilogramm) Chile partjainál fogták ki 1953-ban. Kisebb halakkal, puhatestűekkel táplálkozik, de ritkán a ceteket és az embereket is megtámadja. Igen jó úszó, sebessége elérheti a 70 km/h-t. Gyakori étkezési hal, fagyasztva és konzervben is árusítják. Több szigeten (Szicília, Madeira) nemzeti eledelnek számít. Hemingway talán legismertebb regényében (Az öreg halász és a tenger) Santiago nagy fogása egy jókora kardhal volt.

§ Réti kardvirág (Gladiolus imbricatus) – Kard: csn

Leginkább a mérsékeltebb éghajlatú európai térségben lelhető fel. Megtalálható a következő országokban: Franciaország, Olaszország (Szicília kivételével), Svájc, Németország, Ausztria, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Magyarország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Macedónia, Görögország, Bulgária, Románia, Moldova, Ukrajna, Lengyelország, Fehéroroszország, Litvánia, Lettország, Észtország, Finnország.

Magyarországon legnagyobb példányszámban a Zempléni-hegységben található. De hegyi lápréteken, szőrfűgyepekben, gyertyános tölgyesekben, magassásosokban előfordul a következő tájegységeken is: Bükk-vidék, Mátra, Bakony, Nyírség, Szatmár–Beregi-síkság.

A talaj mésztartalmára nézve közömbös faj.

A nyíregyházi sóstói-erdőbeli állomány. Elsőként Soó Rezső botanikus ismerte fel itteni jelenlétüket, mikor virágszedők által letépett példányaival találkozott. Az első élő töveket 1939-ben fedezte föl Ubrizsy Gábor, aki részletes leírást adott a környező növényzetről is. Ezután csak az 1980-as évek második felében találkozott egyetlen terméses példánnyal Bartha Dénes egy olyan erdőrészletben, amelynek helyére később tájidegen vöröstölgyest ültettek, s emiatt a fajt egy ideig kipusztultnak vélték. 2008-ban azonban az E-misszió Egyesület munkatársai megtalálták a növény két állományát (összesen 29 tövet): a két populáció egy tölgyes erdőrészlet egymástól néhány száz méterre levő tisztásain él, s egyikük valószínűleg azonos az Ubrizsy Gábor által 1939-ben közölt állománnyal, legalábbis a növényzet leírása alapján erre lehet következtetni.

Jellegzetes megjelenésű évelő növény, könnyen felismerhető. A rostos hártyákba burkolózó hagymagumóból növő szára 30–90 cm magas. 1–2 cm széles, tőállású levelei szálasak, ép szélűek. Az alsó Levél tompa csúcsú. A június-júliusban nyíló, bíborvörös, 2,5–3,5 cm nagyságú Virágai a szár csúcsán egy oldalra nézve, fürtben állnak: számuk ötnél, sokszor azonban tíznél is több. A virág mellett álló hosszabbik buroklevél rendesen rövidebb a lepel felénél. Toktermései tojásdadok és hegyes csúcsúak, hosszúságuk körülbelül másfélszerese szélességüknek.

Kivadult kerti rokonaitól kisebb és bíborvörös virágaiban különbözik. A fokozottan védett mocsári kardvirág (Gladiolus palustris) abban tér el tőle, hogy ennek alsó levele is hegyes csúcsú, toktermései tojásdadok és tompa csúcsúak, általában kevesebb virág található rajta és a virág mellett álló hosszabbik buroklevél hosszabb a lepel felénél.

§ Kardoslepke vagy kardfarkú lepke (Iphiclides podalirius) – Kardos: csn, fk

Európában, Ázsia nyugati és Afrika északi területein honos. Pontosabban Közép- és Dél-Európától Nyugat Szibérián keresztül Kínáig mindenütt előfordul. Több alfajra különül, amelyek az alapszín erősségében, mintázat élénkségében, a "kard" hosszúságában térnek el egymástól.

A kardoslepke szárnyainak fesztávolsága 75 milliméter. Fehér alapszínét fekete csíkok díszítik. A hernyó vaskos teste zöld színű, hátán és oldalán sárga

vonalak húzódnak. Pompás megjelenésű, nagy elterjedésű pillangó. Első szárnya a csúcsa felé erősen megnyúlt, hátulsó szárnya szintén nyújtott, és hosszú,

elkeskenyedő farokban végződik. A szárnyak alapszíne sárgásfehér, néha áttetsző, rajtuk hosszirányban elvékonyodó, végükön elmosódó, fekete csíkok futnak le. A hátulsó szárny széles, kormosan behintett fekete szegélyében élénkkék, félhold alakú foltok sorakoznak. Belső szögletében felül széles, narancsvörös sávval, alul fekete szalaggal keresztezett kék szemfolt díszlik. Első pillantásra a fecskefarkú lepkére emlékeztet. Erőteljes, nyugtalan természetű, vitorlázó röptű pillangó. Nagy területeket kóborol be, és így városi parkokban, kertekben is megjelenhet.

Hosszú pödörnyelvével előszeretettel szívogatja a virágok nektáriumait. A hernyó szelvényeit hosszirányban fekete csíkok tarkítják, amelyet narancsvörös

pettyek szakítanak meg. Jellegzetessége a feje mögé behúzható, húsos, kettéágazó nyúlványa, az ún.nyakvilla, amelyet akkor ölt ki, ha veszély fenyegeti. Ez a bizarr képződmény azonban csupán ijesztésre való.

Tápnövénye a kökény, a galagonya, a berkenye, a mandula, az őszibarack és a körte. Évente két nemzedéke van. Az első tavasszal, az áttelelő bábokból repül,

kel ki. Második nemzedéke nyáron repül. A tápnövényhez erősített nyári bábja zöld, az áttelelő báb színe sötétsárga, vagy barna. Egyedszáma évenként erős

ingadozásokat mutat. Annak ellenére, hogy a növényvédő szerek széles körű alkalmazása miatt ma már a művelt területeken hernyói nem tudnak kifejlődni,

egyes években nagy számban jelenik meg. A hernyók a lomb megrágásával-főleg a fiatal őszibarackosokban-esetenként nagy kárt okozhatnak. A bábozódni készülő hernyó farát az aljzathoz szövi, derekát pedig hurokszerűen átvetett, ugyancsak az aljzathoz rögzített fonál tartja. Báb alakban telel át.

§ Karics – tudományos neve: széles kárász vagy kárász - (Carassius carassius) – Karics: csn

A folyószabályozások előtt az Alföld jelentős részét borító mocsárvilág gyakori hala volt. Az ármentesítés után kialakuló új Faunában folyamatosan fogyatkozott az állománya és számos vízből már el is tűnt. Ma Magyarországon ritka és veszélyeztetett halfaj, melynek védelme is indokolt lenne, azonban jelentős telepítések révén és az eredeti élőhelyeinek rehabilitációjával védik

az állományát.

A német sporthorgász szövetség és az Osztrák testvérszervezet kuratóriuma

2010-ben, és a Magyar Haltani Társaság internetes szavazásán 2012-ben az év halának választották azért, hogy ezzel is ráirányítsák a fajra a természetvédők figyelmét.

A széles kárász, további magyar elnevezései a karics, a karesz, az aranykárász, a sárga kárász, a cigánykárász (csak a sötét színű példányok), a fattyú

kárász és a természetben is megtalálható hibridjei a kárászponty vagy pontykárász.

Természetes elterjedési területe az Amur folyó és az Aral-tó vízgyűjtő területei, Szibéria, valamint Európa nagy része. Elszigetelt, betelepített állományai Spanyolország déli részén, az Egyesült Királyságban és még az Amerikai Egyesült Államokban is megtalálhatóak.

Magyarországon megtalálható folyókban és állóvizekben egyaránt.

Legjobban a közeli rokonfaj Ezüstkárász hasonlít hozzá, mivel a Kárászok színe alkalmazkodhat a környezethez ezért barna vízben sötétebb árnyalatot vehet fel mindkét faj. A megkülönböztetését segíti a hátúszójának széle, mely

egyenes vagy kissé homorú, és az úszó elején lévő csonttüskén 10-15 nagyobb fog van és színezete is sötétebb. Hasonlít a pontyhoz, mellyel a hátúszójának sugárszáma és csonttüskéjének fogazottsága egyezik. Megkülönböztetése mégis könnyű, hiszen a ponty a fölső állkapcsán és a szájszögletében kis bajuszt visel, míg a kárásznak nincsen bajusza. Az ivadékához hasonlít a szivárványos ökle, de összekeverni nehéz, hiszen ennek faroknyelén egy kékeszöld csík látható és testformáját tekintve inkább a keszegekre hasonlít.

Teste zömök, oldalról lapított, háta magas felépítésű. Feje kicsi, szája felső állású ajkai a pontynál kevésbé húsosak és nincsenek bajuszszálai. Szeme

nagy, homloka meredeken emelkedik, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. Farokúszója gyengén bemetszett. Hátúszója 17-25 úszósugárból áll, melynek

első sugara hajlékony, hátulsó része gyengén fogazott – ezt hívják bognártüskének.

Garatfogainak száma mindkét oldalon 4-4 egy sorban. A faroktövén egy sötétszürke folt látható, mely a fiatal példányoknál még körbefut.

Testét nagy pikkelyek fedik, melyek vastagok és erősen ülnek. Háta barnás, zöldes csillogással; oldalai világosabbak, sárgásbarnák. A hasa sárgásfehér néha halvány vörös árnyalattal. A széles kárász domináns alapszíne az aranysárga, de világosabb aranyló színváltozatát aranykárásznak és a sötétzöldes barnás színezetű példányait cigánykárásznak nevezik.

Méretét tekintve közepes méretű faj, testhossza 15-25 centiméter és nagyon ritkák a 30 centiméter feletti példányaik. A hazai horgászrekord 2,95 kilogramm (1999).

A növényekben gazdag sekélyebb állóvizeket kedveli. A folyókban is megtalálható, de a főmedrében ritkán fordul elő. Az áramló szakaszokat kerüli, de egy-egy nagyobb áradás esetén kimozdul a hullámtéri állóvizekből. Jelentősebb állományai a folyók holtágaiban vagy mocsaras részeken alakul ki. Szívós halfaj, jól viseli az oxigénszegény viszonyokat és télen az iszapba

beágyazódva a víz teljes átfagyását is eltűri.

Az ivarérettségét második vagy harmadik éves korára éri el. Ívásakor május-június hónapokban csapatokban, tömegesen keresi fel a vizek sekélyebb részeit. Az ideális vízhőmérséklet a 14-16 Celsius. Egy ikrás 2-3 részletben rakja le 1,4-1,7 mm átmérőjű, sárgás színű, 100-300 ezer szem, erősen ragadós ikráját a víz alatti növényzetre. A 3-7 napig tartó embrionális fejlődés után kikelő lárvák 3,8-4,1 milliméter hosszúak, a szikanyag teljes felszívódásáig, mintegy 5-6 napig még a növényeken függenek ragasztómirigyeik segítségével. Az 5,5-6,5 milliméter testhosszúságú lárvák első táplálékát kerekesférgek jelentik. A tíznapos korukban 8-12 milliméter nagyságú halak más zooplankton-szervezeteket is fogyasztanak.

Ívási ideje és helye egybeesik a pontyéval, ezért gyakran hibridizálódik, mely egyedeket pontykárászként vagy kárászpontyként neveznek. A hibridek ikrás

egyedei fertilisek (termékeny), a tejesek rendszerint sterilek.

§ Karikakeszeg (Blicca bjoerkna) – Karika: csn

Legfeljebb 35 cm-re nő meg és 1 kg-t nyom, de már a 15-cm-nél hosszabb példányok is nagynak számítanak. Hasonlít a dévérhez, de a hát vonala egyenletes ívben emelkedik. Oldala fényesen ezüstös, pikkelyei és szemei nagyobbak, páros úszói szürkéspirosak, hátúszója világosszürke. Mellúszói lesimítva nem érik el a hasúszó vonalát. Alföldi állóvizeinkben gyakori lehet, kedveli a hinaras alzatot, viszont nem jellemző a dévérkeszeg által kedvelt mélyebb mederrészekben. A Dunában is tömeges. Táplálkozásában több a növényi anyag, mint a dévérnél.

§ Karmazsinpirók (Carpodacus erythrinus) – Karmazsin: csn

A pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó faj. A fajt Peter Simon Pallas német zoológus írta le 1770-ben, a Loxia nembe Loxia erythrina néven. Egyes szervezetek az Erythrina nembe sorolják Erythrina erythrina néven.

Alfajai.

Carpodacus erythrinus erythrinus (Pallas, 1770) - Európa és onnan keletre Szibéria középső részéig;

Carpodacus erythrinus grebnitskii (Stejneger, 1885) - kelet-Szibéria, észak-Mongólia, északkelet-Kína és a Koreai-félsziget;

Carpodacus erythrinus kubanensis (Laubmann, 1915) - Törökország, a Kaukázus vidéke, észak-Irán és Türkmenisztán;

Carpodacus erythrinus ferghanensis (Kozlova, 1939) - kelet-Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, nyugat-Kína, Afganisztán és Pakisztán;

Carpodacus erythrinus roseatus (Blyth, 1842) - a Himalája középső és keleti vonulatai valamint közép- és dél-Kína.

A sivatagok kivételével egész Eurázsiában él. Természetes élőhelyei a mérsékelt övi erdők és cserjések, folyók és patakok közelében, valamint ültetvények és szántóföldek. Vonuló faj.

Magyarországon ritka átvonuló. Első alkalommal 1983. szeptember 8-án egy fiatal példány került elő Budakeszin. 2007-ig mintegy 30 előfordulása ismert, 1990-től szinte minden évben megfigyelték. Tavasszal főleg hím egyedeket észlelnek, amelyek már vonulás közben hallatják jellegzetes éneküket, leginkább május második felében. 2003-ban és 2004-ben nyáron Tapolcán egy hím hosszan énekelt a városi parkban. Őszi vonuláson, július és szeptember között fordul elő hazánkban. Júliusban még öregek, később inkább az évi fiatal példányok kerülnek szem elé.

Testhossza 14–15 centiméter, szárnyfesztávolsága 24–27 centiméter, testtömege 19–27 gramm. A hím feje és melle karmazsinvörös, a tojó tollazata barnás színű.

Főleg magvakkal, rügyekkel és gyümölcsökkel táplálkozik, nyáron szitakötőket, poloskákat, legyeket, pókokat, lepkéket és bogarakat is fogyaszt.

A párok egész életükre állnak össze, a fészkelőhelyükhöz is ragaszkodnak. A fészket csak a tojó építi, ágakból álló keretet tölt ki fűszálakkal. Fészekalja 3–7 tojásból áll, melyen csak a tojó kotlik 11–12 napig, a hím a táplálásban besegít.

Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma ugyan csökken de még nem éri el a kritikus szintet. Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 25 000 forint.

§ Karmazsintölgy (Quercus coccifera) – Karmazsin: csn

A bükkfafélék családjába tartozó, mediterrán elterjedésű fafaj. Élősködője a karmazsintetű, amelyből élénkvörös festéket készítettek.

Mediterrán faj, a Földközi-tenger medencéjében és a környező régiókban (Portugália, Kis-Ázsia, Észak-Afrika) honos.

A sziklás, köves talajokon növő mediterrán bozótosok, a Macchia egyik alkotónövénye. A karmazsintölgy inkább a meszes talajt és a tengertől távolabb fekvő régiókat preferálja. Igen lassan növő faj. Közepesen fagytűrő, a −15 °C-ot is elviseli.

A karmazsintölgy 0,5–5 m magas, örökzöld, tömött lombozatú bokor vagy alacsony fa. Ritkán a 10 méteres magasságot is eléri. Fiatal hajtásai sárgásbarnák, szőrösek, később szürkésbarnák lesznek. Kérge tompaszürke. Rügyei 3 mm-esek, kihegyesedő oválisak, mogyoróbarna színűek. Levelei kicsik, 1–4 cm hosszúak és 0,7–2 cm szélesek. Alapjuk szív alakú vagy lekerekített, vastag, bőrszerű textúrájúak. Szélük kissé hullámos, a hullámok csúcsán tüskék ülnek, mindkét oldalon 5-8 darab. A levél mindkét oldala zöld, fonákja kicsit tompább színű, esetleg hamvasabbnak tűnő. A levélnyél szőrtelen, kb. 3 mm hosszú.

Nyár elején virágzik. Virágai vagy csak termősek vagy csak porzósak, de egy növényen mindkettő megtalálható. Porzós virágai 3–5 cm hosszú lecsüngő barkák. Szélbeporzású.

Termése 2 cm hosszú, 1,5 cm széles makk, amelynek egyharmadát a tüskés kupacs takarja. A makk a beporzást követően másfél-két év alatt érik be teljesen.

A tölgyön élő, Kermes nemzetségbe tartozó Karmazsintetűből korábban élénkvörös festékanyagot állítottak elő. A többi tölgyhöz hasonlóan a karmazsintölgy makkja is ehető, ha megőrlik és alaposan kiáztatják belőle a tannint.

A leveleken növő gubacsokat a hagyományos gyógyászatban érösszehúzó, vérzéselállító hatásuk miatt sebek, vérhas vagy hasmenés kezelésére használták.

Száraz leveleit a talajon szétterítve elriasztja a meztelencsigákat és hernyókat, a friss levelek azonban gátolhatják a növények növekedését. A kérgét és a gubacsokat tannintartalmuk miatt bőrcserzésre és fekete festék előállítására használták.

§ Nagy karmosbogár (Potamophilus acuminatus) – Karmos: csn

Védett: 50000 Ft

A Maros folyó a Keleti-Kárpátokban, Marosfőnél ered és hétszáz kilométer megtétele után éri el a magyar határt. A folyó Magyarországra való belépésétől a szegedi torkolatig 50 kilométert tesz meg, 21 kilométert határfolyóként.

A folyó jobb parti hullámterében Makó-Landori erdők néven 1990-ben nyilvánítottak védetté egy 421 hektáros területet. A Nemzeti Park Maros-ártér néven kialakított részterülete ennek bővítésével, Csanádpalota, Magyarcsanád, Apátfalva, Makó, Maroslele és Szeged határában fekvő további ártéri erdők és gyepek bevonásával érte el jelenlegi 2852 hektáros kiterjedését.

A magyarországi szakasz élővilágának alakulásában alapvető szerepet játszik a folyó. A Maros a Tisza mellékfolyói közül a legnagyobb esésű, legnagyobb vízhozamú és a legnagyobb hordalékszállítású. Ezáltal érvényre jutnak a természetes mederalakító folyamatai is, melyek folyamatosan nyomonkövethetőek, változatos élőhelyet biztosítva a folyóvízi élővilág számára. Legnagyobb a vízgyűjtőterülete is, főként hegyvidéki mellékfolyókkal, így közvetlen kapcsolatot teremt a hegyvidéki és síkvidéki növény- és állatvilág között.

A terület felét kitevő erdőkben a hullámterekre jellemző kemény- és puhafás állományok váltják egymást. Ezek közül is kiemelkedik a Makó, Maroslele és Szeged határába eső vetyeháti rész, mely több, mint ezer hektáros összterületével térségi szinten is jelentős erdőterületnek számít. Kora tavasszal a védett növényfajok közül említésre méltó a ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis) jelenléte. Nyár elején néhány puhafás erdőfoltban virágzik az orchideák közé tartozó védett széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) és a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium). A hullámtéri ecsetpázsitos kaszálókon szórványosan fordul elő a védett réti iszalag (Clematis integrifolia). A löszpusztagyepek fajait őrzi a Bekai-halom, melynek kiemelkedő értéke a karcsú orbáncfű (Hypericum elegans) és a gumós macskahere (Phlomis tuberosa).

A Maros-ártér csigafaunájának érdekessége, hogy a Kárpátokból a Maros által lehordott fajoknak egy része tartósan meg is telepedett a területen. Ilyen a védett bánáti csiga (Chilostoma banatica) is, amely a magyarországi szakasz mentén végig, sokfelé előfordul. Érdekes felfedezés a tudományra új fajként leírt, 1996-ban itt megtalált európai nyelesszemű légy (Sphyracephala europaea), mely európai viszonylatban is kiemelkedő érték. A Maros mentének jelentős fajai közé tartozik a kisszámú, lokális előfordulással rendelkező nagy karmosbogár (Potamophilus acuminatus) és a vízminőségre igen érzékeny négypúpú karmosbogár (Macronychus quadrituberculatus) is. A halak közül védett, bennszülött fajok is megtalálhatók a Marosban, mint amilyen a homoki küllő (Gobio kessleri), a selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer), a magyar bucó (Zingel zingel) és a német bucó (Zingel streber), de előfordul a szintén védett kurta baing (Leucaspius delineatus) és a kőfúró csík (Sabanejewia aurata) is. A folyó mentén több helyen találunk gémtelepeket, a nagy kiterjedésű erdőkben pedig megfelelő költőhelyet talál a rétisas (Haliaeetus albicilla) és a fekete gólya (Ciconia nigra). A legfrissebb felmérések szerint jelentős a Maros-menti erdők tavidenevér-állománya (Myotis dasycneme) is.

§ Karola-paradicsommadár (Parotia carolae) – Karola: csn, lk

A nevét Karola szász királynő, I. Albert szász király felesége tiszteletére kapta.

Új-Guineának mind az Indonéziához, mind a Pápua Új-Guineához tartozó területén honos. Testhossza 26 centiméter. Gyümölcsöt és ízeltlábúakat fogyaszt. A hímnek "szoknya" szerű a násztánca.

§ Kárpáti-berkenye (Sorbus karpatii) – Kárpáti: csn

Természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

§ Karvaly (Accipiter nisus) – Karvaly: csn

A felnőtt hím karvalyok testének felső része kékesszürke színű, és testük alsó része keresztben narancssárgás vonalakkal díszített. A nőstények és a fiókák

barna színezetű felső résszel és barna színezetű alsó testtájjal rendelkeznek. A nőstények több mint 25 százalékkal nagyobbak a hímeknél, amely az egyik legnagyobb különbség a nemek közt a madarakat tekintve. Habár e ragadozó főleg az erdei madarak elejtésének specialistája, mégis előfordul elterjedési

területének szinte valamennyi élőhelyén, ahol kerti madarakra is vadászik a lakott területeken. A hímek jellemzően kisebb madarakat zsákmányolnak, mint például cinegéket, pintyféléket és verebeket, míg a nőstények elsősorban rigóféléket és seregélyeket ejtenek el, de képesek megölni akár 500 gramm tömegű vagy annál nagyobb prédát is.

A karvalyok megtalálhatóak szinte az Óvilág egész mérsékelt égövi és szubtrópusi területein. Azon egyedek, amelyek az északabbi vidékeken élnek, azok költözőmadarak, míg az enyhébb déli területeken csak kisebb vonulásokat végeznek a karvalyok, vagy ahol az időjárás engedi, ott egész évben ugyanazon a vidéken vadásznak. A karvalyok bármilyen erdőségben képesek fészket rakni, amely fészkeket fákra építik gallyakból és kisebb ágakból. A fészek átmérője a 60 centimétert is meghaladhatja. Négy vagy öt halványkék, barna pettyekkel díszített tojást rak a tojó és a költés sikere azon múlik, hogy a nősténynek sikerül-e megtartania testsúlyát, mialatt a hím látja el élelemmel a költés során. A fiókák 33 nappal később kelnek ki és további 24-28 nap múlva már ki is repülnek. A fiókák túlélési valószínűsége 34 százalék

az első évben és mintegy 69 százaléka a túlélőknek éli meg a második életévet is. A halálozási arány a fiatal hím egyedeknél nagyobb, mint a fiatal nőstényeknél.

A karvalyok átlagosan négy évet élnek. Ez a madárfaj manapság az egyik legelterjedtebb ragadozó madár Európában, bár populációjukat megviselte a második világháború időszaka. Az organoklorin tartalmú rovarölő szerek, amelyekkel a magvakat kezelték vetés előtt, feldúsultak az európai állományban és olyan mértéket értek el, amely képes volt végezni a kevésbé ellenálló egyedekkel, valamint vékonyabbá és törékenyebbé tette a lerakott tojások héját, amelyek ezáltal eltörtek a tojó alatt. A populáció azonban kezd helyrejönni, mióta betiltották a hasonló szereket és manapság viszonylag elterjedtté vált e faj, amely nem veszélyeztetett státuszt kapott a Bird Life International nemzetközi madárvédő szervezettől. Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 Ft.

A karvalyok vadászati szokásai állandó összetűzések kereszttüzébe állítják az emberekkel évszázadok óta, mivel a postagalambokat tartók állítása szerint a karvalyok felelősek a galambok nagy számú halálozásáért. Hasonló módon a karvalyokat teszik felelőssé egyesek, amiért az énekesmadarak száma megritkult az utóbbi időben; jóllehet a tudományos kutatásoknak nem sikerült egyik esetben sem kimutatni az összefüggést. Tanulmányok bizonyították, hogy a karvalyok csak kevesebb mint egy százalékáért felelősek a postagalambok pusztulásának. A solymászok már a 16. századtól kezdve használják a karvalyokat, bár azok nehezen tanulnak, ugyanakkor nagyra becsülik bátorságáért. E madárfaj kiemelt szerepet kap a német pogány mitológiában.

§ Nagy kascsiga – tudományos neve: hordócsiga - (Orcula dolilum) – Kas: csn

Sziklás élőhelyeinkre jellemző csigáink között számos érdekes, sajátos elterjedésű faj van. A tompa hordó alakú házú, kisebb (5–10 mm) fajok közé tartozik a hordócsiga (Orcula dolilum).

A hordócsiga vagy nagy kascsiga (Orcula dolium) Európában honos, a tüdőscsigákhoz tartozó szárazföldi csigafaj.

A csigaház színe sárgás-vörösesbarna, 4–10 mm magas és 2–5 mm széles, 8-10 kanyarulatból áll. Alakja vaskos hengert formáz, a végén kihegyesedő, finoman rovátkolt. Szájadékában ajakduzzanatot, valamint két tengelyirányú oldalsó és egy felső fogat találunk.

A hordócsiga az Alpokban és az Északi-Kárpátokban, valamint a közeli középhegységekben él 2100 m tengerszint fölötti magasságig. Magyarországon a Mecsekben, a Börzsönyben és a Tornai-karszton találhatók populációi.

Mészkősziklákon, hegyvidéki erdők avarjában, nedves vagy napsütötte, száraz lejtőkön él. Az Alpokban meglehetősen gyakori.

Magyarországon védett állat, természetvédelmi értéke 5000 Ft.

§ Bíbor kasvirág (Echinacea purpurea) – Kas: csn

A kasvirág (Echinacea) a fészkesvirágzatúak (Asterales) rendjébe, ezen belül az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó nemzetség.

Tudományos neve a görög 'echinos', azaz sün szóból származik. Echninaceae a neve a tengerisünök egy öregrendjének is: Echinacea (állatcsoport).

Az Amerikai Egyesült Államok és Kanada középső és keleti részeinek füves síkságairól származnak. Európában egyes fajai dísznövényként terjedtek el, majd felfigyeltek gyógyhatásukra is.

Általában július és szeptember között virágzó, évelő növény – a szelektált változatok esetenként korábban vagy később virágoznak. Gyöktörzse rizómásodik, hajtása 60–180 cm magasra is megnő. Tőlevelei nyelesek, serteszőrösek: a bíbor kasvirág levelei tojásdadok, a keskenylevelű kasvirág levelei keskenyebbek, enyhén fűrészesek. Az egyes levelek hossza 15–35 cm, szélessége 1–12 cm.

A szár és az oldalágak végén 3–5 cm-es

Fészekvirágzat nő, amit lándzsás fészekpikkelyek fednek. Nyelves és csöves részekből álló virágai a vörösbarna, hegyes csúcsú, alul hártyás fészekpelyvák tövében ülnek. A margarétaszerű virágok közepén a sötétebb, kissé tüskés csöves virágok kúpszerűen helyezkednek el, ezért (tévesen) Kúpvirágnak is nevezik. A csövesektől eltérő színű nyelves virágok kissé lefele állnak. Fény- és melegkedvelő, de egyúttal fagytűrő is. A jó vízgazdálkodású, meszes talajt kedveli.

A nemzetségbe az alábbi 9 faj tartozik:

keskenylevelű kasvirág (Echinacea angustifolia) DC.

Echinacea atrorubens (Nutt.) Nutt.

Echinacea laevigata (C.L.Boynton & Beadle) S.F.Blake

halvány kasvirág (Echinacea pallida) (Nutt.) Nutt.

sárga kasvirág (Echinacea paradoxa) Britton

bíbor kasvirág (Echinacea purpurea) (L.) Moench

Echinacea sanguinea - Nutt.

Echinacea simulata - McGregor

Echinacea tennesseensis (Beadle) Small

A keskenylevelű kasvirágot gyógynövényként reklámozzák, amely erősíti az immunrendszert és csökkenti a gyulladásokat. A hajtás orvosi

neve Echinacea herba, a gyökéré Echinacea radix. Jóval kevésbé népszerű, de a gyógyászatban ugyancsak használható a halvány kasvirág. Elsősorban kivonatokat készítenek belőle különféle gyári készítményekhez, de az utóbbi években a szárított leveleket és hajtásokat tartalmazó gyógyteák is megjelentek a piacon (ezek hatása enyhébb, mint a kivonatoké).

Az utóbbi 100–150 évben kiderült, hogy számos indián nép használta gyógyászatában a kasvirágokat olyan betegségek, illetve mérgek gyógyítására, amikre legfeljebb csak placebóként hat, ezért a hódítók primitív babonaságnak tekintették. Szinte mindenütt gyógyították velük a kígyómarást és különféle mérges rovarok csípését (pedig ezekre nem hat). A használatukra utaló első bizonyítékok az 1600-as évek sziú településeinek ásatásaiból kerültek elő. Továbbá kezeltek vele:

a Sájenek ínygyulladásokat és szájfertőzéseket,

a krík meghűléseket, fogfájást és kólikát,

a dakoták bélbetegségeket, mandulagyulladást, veszettséget és vérmérgezést

az oglalák a meghűlések okozta gyulladásokat,

az omahák a vérmérgezéssel járó betegségeket,

a vinebégók az égéseket (és érzéstelenítőként is alkalmazták).

§ Keresztes kásafű – tudományos neve: keresztes galaj – (Galium Cruciata) – Kása: csn

További nevei: buzder, keresztes kásafű, keresztfű, keresztgyökér, mezei jázmin, ragadványfű, sérves fű, valaj. – Term. r.: Galajfélék.

Rubiaceae.

Évelő. 15–45. Töve terjedő. Levelei 4-ével örvben állanak, 3-erűek, sárgászöldek és szárastól szőrösek. Virágai a levelek hónaljában kurta ágú bogernyőben fejlődnek; az utolsó elágazás középső virágai porzósak és termősek, a két szélső pedig csak porzós. Pártája csöves és négymetszetű, sárga, mézillatú; terméskocsánykák hátragörbülők, az ugyanakkor lehajló levelek közé rejtőzők. Termése kopasz. Terem füves, cserjés helyeken, kivált a hegyvidéken,

az egész országban. 4–6, néha őszszel újra virit.

§ Kasika – tudományos neve: káka – Kasika: csn

Hengeres, csomó nélküli, levéltelen szárú, 1-2 m magasra növő sásféle vízinövény, illetve az ilyen növények nemzetsége; Schoenoplectus.

csetkákaJ: iszapos helyeket kedvelő egyszikű növény; Eleocharis.

szürkekáka J: a sással, kákával rokon, nedves helyeken gyakori növény; Holoschoenus romanus.

A káka személynévként 1138-tól adatolható, növénynévként először 1500 körül olvasható: „De papiro – wulgo kaka” (MNy. 21). Melius Juhász Péternél 1578-ban a káka ’Scirpus’ és ’Gramen’, Calepinus szótárában 1585-ben, Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben és Verancsics Faustus Dictionariumában 1595-ben kaka ’Iuncus’. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) olasz káka, siriai káka, árva káka, virágos káka, öreg-káka, illetve káka-bot nevek szerepelnek. Baróti Szabó Dávid Kisded szó-tárában 1792-ben a káka: szittyó, gyékény-fű, a káka-bot: bákány, nádbuzogány.

E bizonytalan, talán ótörök eredetű névnek végső hangja, mint többváltozatáé is, nyelvünkben keletkezett járulékhang; Győr és Tapolca vidékén kákó [R.

1604: gyekenkako (Szenczi), 1708: ua. (Pápai)],a Jászságban és Bács-Bodrog megyében káké.

Számos társneve a növény gyakori előfordulására és ismertségére mutat: fejes káka, kasika, pipaszár, sisák, úszónád, Csurgó környékén csuit vagy csujit. A moldvai csángó nyelvjárásban román kölcsönszóval pipirig a káka neve.

A Schoenoplectus genusnevet a ’káka’ jelentésű ókori, már a római gazdasági írók, Cato és Columella munkáiban olvasható latin schoenus, illetve a görög

plektosz ’fonott, kötött’ (&lt; plékein ’fonni’) szavak összetételével alkották, és a növény felhasználására utal. A latin schoenus név a ’különböző savanyúfüveket, szittyót, kákát’ jelentő görög schoinosz szó átvétele. Ezekből kötelet, szőnyeget, kosarat fontak. Homérosz az Odüsszeiában ezt a szót használja egy olyan hely neveként, amely ilyen növényekkel van benőve.

A Schoenoplectus nemzetségen kívül a káka több különböző palkaféle nemzetség összetett nevében is szerepel, ilyen a szürkekáka (mely a Balaton vidékén csuhucsáté), csetkáka, iszapkáka, tőzegkáka stb. A csetkáka alakváltozata a cettkáka, csirkáka. Társneve a tódísz, árvakáka és törpekáka.

A tavi káka hazánkban gyakori növény. Valaha – erős nedvszívó hatása miatt – alomként használták. Egykor bálszövetét, a kákabendőt alkalmas eszközzel kikaparva tejjel keverték és ették. Gyógynövényként is javasolták, Melius 1578-ban azt írja: „A Káka gyökere fözue borban melegen innia gyakorta io Colicácnac, kö ellen, vizeletet indit… Gyökere törue a sebet öszue forrasztya”, továbbá, hogy „magua io Kigyo marás ellen.”

A tavi kákához kapcsolódik a „kákán is csomót keres” szólásunk. Ennek a mélyebb vizekben, nádasokban tömegesen élő növénynek a hengeres, sötétzöld szára valóban csomó nélküli. Szólásunk azonban nem megfigyelésből ered, hanem latinból fordított és az irodalom révén szélesen elterjedt kifejezés. Latin „nodum in scirpo quere” megfelelőjének a XVI. Századi Decsi János latin–magyar szólásgyűjteményében az a jelentése, hogy ’mindenben gáncsot találsz’. A XVII. század elején megjelenő hitvitázó írásokban azonban már igen gyakran ezzel a latinból fordított kifejezéssel vádolják egymást katolikus és protestáns papok egyaránt. Az egyháziak nyelvéből nyilván a prédikációk révén jutott el a szólás a latinul nem tudókhoz, és honosodott meg nyelvükben. Arra mondják, aki mindenben akadékoskodik, ott is hibát fedez föl, mulasztást keres, ahol annak nyoma sincs.

Egy másik szófordulat a kákabelű, mely már Baróti Szabó Dávidnál szerepel 1792-ben. Gyenge gyomrú, kis étkű, emésztéssel bajlódó vagy sovány emberre mondják.

§ Isten kasza – tudományos neve: fodros gerely – (Geranium phaeum L.) – Kasza: csn

További nevei: barna vagy veres darúorr, darúláb, eszterág orra v. esztragór, galambláb, gólyacsőr, gólyaköröm vagy gólyaorr; Isten haragja; pörögj, Isten kasza, tyúkorr, varjú láb, vérállató fű. – Term. r.: Gerelyfélék. Geraniaceae.

Évelő. 40–60 cm. Levele tenyeresen hétosztatú, hasábjai viszszás

tojásdad-lombosak, bevagdalva fűrészesek. Szirmai biborviolaszínűek, vagy sötétbarnák; a csészelevelek kihegyezettek, szálkahegyűek. A bibeszálból alakult terméscsőr éréskor valamennyi gerelyfajon hasábonként ívalakúan fölfelé görbül, a termés üregéből a magot vagy a termést magát dobva el. Terem erdőkben, patakok mentén, az egész ország hegyvidékén.

§ Házi kaszáspók (Phalangium opilio) – Kaszás: csn

A házi kaszáspók elterjedési területe egész Európa, Szibéria és Ázsia nagy része, dél felé Észak-Afrikáig. Észak-Amerikába és Új-Zélandra betelepítették. Az állat rendszeresen előfordul, helyenként gyakori. Egyaránt megtalálható természetes és emberlakta környezetben is.

A házi kaszáspók nagysága éppen eléri az 1 centimétert. Színük többféle lehet, a nőstényekre általában a szürke jellemző. A Phalangiidae családjába tartozó fajok rendkívül hosszú és vékony lábaikról (a második pár láb a leghosszabb) könnyen felismerhetők. Az állatoknak 4 pár lábuk van. Mégis, a Közép-Európában élő, 23 többnyire gyakori fajt a szabadban nem tudjuk meghatározni. Ha megfogunk egy kaszáspókot, könnyen elveszíti egyik lábát. Gyakran összetévesztik a pókok (Araneae) rendjébe tartozó álkaszáspókokkal (Pholcidae). A legszembetűnőbb különbség, hogy a kaszáspókok előteste és utóteste széles alappal csatlakozik egymáshoz, mintha látszólag az egész test egy szegmensből állna. A szexuális dimorfizmus jellemző rájuk; a kisebb termetű hímek 4-6, a nőstények 5–7 milliméter hosszúak. A hímek Csáprágója szokatlanul fejlett.

A házi kaszáspók nyáron és ősszel gyakran előfordul füveken, Fákon és bokrokon. Városokban a házak falán is megtalálható. Tápláléka korhadó Növényi részek és elhalt állatok.

Párosodás után a nőstény a talajba vagy fák kérge alá rakja petéit. Több kaszáspók fajnál előfordul, hogy a peték lerakása után a hím velük marad és védelmezi, tisztogatja őket. Májustól novemberig találkozhatunk fiatal kaszáspókokkal.

§ Katalin-papagáj (Bolborhynchus lineola) – Katalin: csn, lk

Egyes szervezetek a valódi papagájformák (Psittacinae) alcsaládjába sorolják.

Magyarországon még kevésbé ismert, Nyugat-Európában már közkedvelt háziállatnak számít. Elsősorban csendes, szeretetreméltó viselkedésével és jó beszédutánzó képességével hódít.

A fajt John Cassin amerikai ornitológus írta le 1853-ban, a Psittacus nembe Psittacula lineola néven.

Közép- és Dél-Amerika madara. Jellemzően az Andok keleti lejtőin él, Közép-

Perutól, Nyugat-Venezueláig, északra pedig egészen Dél-Mexikóig honos.

Természetes élőhelyei a szubtrópusi vagy trópusi hegyi esőerdők és magaslati cserjések. Nomád faj.

Átlagos testhossza 18 centiméter, testtömege 42-59 gramm. Alapszíne zöld, a fejtető elülső része kékes, háti felülete olajszín-árnyalatú. A fejtető kivételével, a háti felületén mindegyik tollnak fekete szegélye van, ami sajátságos csíkozottságot ad. Torka, begyének közepe és hasa sárgászöld, begyének oldalsó felülete és lágyéka olajzöld, feketés csíkozottsággal.

A szárnya 10,5 cm hosszú, orma fekete, a kis és középső szárnyfedőkön széles, fekete szegély van, az evezők külső zászlói fűzöldek, alsó felületük, valamint az

alsó szárnyfedők kékeszöldek. Az alsó farkfedők sárgászöldek, minden toll csúcsán fekete pöttyel, a farka 5,5 cm hosszú, sötétzöld, felső felületén a tollak

csúcsa fekete. Írisze sötétbarna, viaszhártyája fehéres, a csőre 1,2 cm hosszú, szaruszínű, némi rózsaszínű árnyalattal, a lába hússzínű. Átlagéletkora 10 év. A hímek csíkozottsága erőteljesebb.

Kicsiny - kb. 10 fős - csoportokba verődve rejtőzködik a hegyvidéki erdőségekben, 600–3000 m tengerszint feletti magasságban. A változó körülmények miatt gyakran kénytelen helyet változtatni. A röpte iránytartó és nagyon gyors, az erdők lombkoronája felett repül, közben csivitel. Táplálkozása közben nyugodt, a megfigyelőt a közelébe engedi. Tápláléka magvak, gyümölcsök, bogyók, levelek és virágok.

Színváltozatai: normál zöld, sötétzöld, olívazöld, türkiz, kobaltkék, mályva (szürke), lutinó (sárga), creminó (krémszínű) és fahéj színű.

§ Katalinrózsa – tudományos neve: korai kisvirágú krizantém – Katalin: csn, lk

A margarétával rokon, ősszel virágzó, rendszerint fehér vagy sárga szirmú kerti dísznövény; Chrysanthemum hortorum.

A krizantém 1806-ban adatolt először a latinos Chrysanthemumod ragozott alakban Kazinczy Ferenc levelezésében (KazLev. 4); később chrisanthenumok, krizantin, chrysantém. Nemzetközi szó a latinból, végső forrása a görög (&lt; khrüszanthémosz, azaz szó szerint ’aranyvirág’). Nyelvjárásainkban használatos is az aranyvirág elnevezés, mely a Chrysanthemum mintájára alkotott (&lt; görög khrüszosz ’arany’, anthemon ’virágocska’).

Krizantém szavunkat illetően azt látjuk, hogy a magyarba a rövidebb -um nélküli alakok jutottak, mégpedig német közvetítéssel. A népnyelvben Somogyban krizantén, Erdélyben krizántin, krezantin, krizántijom, krizsántin, krezánt, krizsánt, krizánt, krizsánka hangalakváltozatai hallhatók. Az utóbbi kicsinyítő képzős név. A Balaton környékén ürömrózsa, katalinrózsa, az erdélyi Magyarózdon üremrózsa. A Falusi Gazda folyóirat 1864-ben aranyvirág néven említi. 1813-ban az Orvosi Fűvész Könyvben (OrvF.) papvirág, papgallér; más nyelvekben is megvan a név, vö. német Priesterkragen, dán praestekrull, svéd prëstkrage. Erdélyben a krizantém heteronimájaként a Mezőségen szintén feltűnik a személynévi eredetű katalin, katavirág, katalinrózsa. A Szigetközben katarúzsa, a korai kisvirágú krizantém a nyári katalin. Nyílási idejére és temetői felhasználására utal az őszirózsa, temetővirág, halotti virág és felejcs név. Őszi nyílási idejéről nevezték el erzsikevirágnak.

A kerti krizantém ősét már 2500 évvel ezelőtt emlegetik írásos források, a Szung-korban Kínában már sok különleges alakú és színű krizantém díszlik. A

fajták festői neveket kaptak: Aranycsengő, Jádemedence, Bíbor Rákolló, Ezüsttál stb.

Konfucius Kr. e. 500-ban megemlékezik e növények kultúrájáról. Az egyik kínai városka a Csu-hszien ’krizantém’ nevet kapta, mert lakói oly nagy sikereket értek el a nemesítésében. Kínában a krizantém a hosszú élet jelképe, ezért a költészetnek, festészetnek kedvelt tárgya.

Királyi virág volt Keleten, a japán császár címerében is látható. Ez a tizenhat sugárvirágú Hironisi krizantém. Japánba a VIII. század táján került, ahol

hihetetlen jelentőségre tett szert, nemzeti virággá vált. A XII. századi Japánban, a véres trónviszályok korában a császárok kardját stilizált krizantém

díszítette. Később szerelemvirággá vált. Ma is ünnepeket szentelnek neki, és magas színvonalon termesztik.

Indiában már az ókorban kerti virág lehetett. A buddhista kolostorok virágkultuszában fontos szerepe volt, a VII. században már Közép-Ázsiában is ültették a kolostorok kertjeiben.

Mint a buddhizmus egyik virága, elterjedt Kínában és Japánban is a kertekben. 1878-ban Mikádó császár megalapította a császári krizantémrendet, amely akkoriban a legmagasabb császári kitüntetés volt Japánban. Ősszel tartják a krizantém ünnepét, mely az öröm ünnepe.

Európába a XVII. században jutottak a keleti krizanténumok, 1676-ban Hollandiában, a leideni botanikus kertben már hatféle krizantémot neveltek. Ugyanakkor régóta ismeretesek a mediterrán és egyéb európai fajok, a kolostorkerti növények között háromféle krizanténum szerepelt. Ezek ma is gyakoriak a falusi virágoskertekben, szőlőkben. Vázában is sokáig díszlik szép színes virága. Igénytelen, jellegzetes illatú, ősszel, a komolyabb fagyokig dúsan nyíló növény. Nálunk halottak napján temetőink valóságos krizantémdíszben pompáznak.

Margaréta néven közismert a Chrysanthemum leucanthemum, de régtől ismeretes ökörszemvirág néven is [R. XVI–XVII. sz.: ökör zöm ’Chrysanthemum’ (Erlanger Herb.), 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1833: Dankovszky, 1835:Kassai,1843: Bugát, 1845: Kováts, 1867: CzF., 1911: Nsz.; N. Szabó–Péntek: Árapatak]. Kör alakú, sárga közepű virágjáról nevezték el a növényt. Színeződése és virágjának kereksége hasonlatos az ökör szeméhez. „Közepén egy nagy, aranyszínű gömb vagyon” – mint Csapó József (1775) jellemezte.

Boldogasszony tenyere a Chrysanthemum balsamite, melynek balzsamos leveleit, virágfüzéreit a sör áttetszővé tételére és tartósítására használták. Angol

neve alecost, ez a görög kostos ’fűszeres, keleti gyógyfű’ és az angol ale ’világos sör’ szóból tevődik össze. Másként costmarynek nevezik, azaz ’Mária

fűszeres gyógyfüvének’; nem véletlenül, hiszen a szülés megkönnyítésére használták. A növényt az Amerikába kivándorló telepesek magukkal vitték; bibliáikban mint törékeny könyvjelző illatozott, hogy a hosszú prédikációk alatt a hívek étvágyát csillapítsa. Innen ered biblialevél beceneve. Nálunk is megvolt ez a szokás; a Szigetközben bódogtenyér, boldogasszonytenyér a neve a kellemes illatú virágnak. Ott a levelét régebben a lányok, asszonyok imakönyvbe tették, „azt szagúgatták a templomban”.

Dalmátvirág a neve a Chrysantemum cinerariifolium növénynek, melyről a nagy kínai utazó, Csang Ji így ír: „Különös sajátsága, hogy ha rákok elfogyasztása

után levelével megtöröljük az ujjunkat, elveszi a kellemetlen szagot. Az ősz négy öröme: a rák, a krizantém, a bor és a holdfény együtt szolgálják a tudósok,

művészek, költők gyönyörűségét.” Másik előnye, hogy az ember és a háziállatok bőrében élősködők, poloskák, svábbogarak, legyek, szúnyogok, tetvek, atkák

hangyák ellen is hatásos szer. Erre utal rovarporvirág (R. 1925: HGy.) és rovarvirág társneve.

A franciában a magyar dalmátvirághoz hasonlóan a Dalmácia földrajzi név szerepel; vö. francia Pyréthe de Dalmatie. A dalmáciai rovarport Tirgram néven forgalmazták. Érőfélben lévő, de még nem teljesen kinyílt

kosárvirágzatai különösen hatásosak. Poruk néhány másodperc alatt megöli a legyeket. Poloskák ellen is kitűnően használhatók. Hívják még télimargitvirág

és temetőrózsa néven. Ez utóbbi arra utal, hogy halottak napján, november elsején ez a későn nyíló virág a sírok dísze.

A gilisztahajtó ’Chrysanthemum balsamita’ erdélyi nyelvjárási szó. Muzsnán a növény teáját bélférgek ellen használják. A népi növényismeret és növénynévadás legfontosabb vezérelve, hogy a növény mire használható. Felhasználására utal a ’Chrysanthemum vulgare’ gilisztavirág (R. XVIII. sz.: N. Nyr. 85) neve is.

Nagyon sokan ismerik a kerti krizantémot ’ Chrysanthemum hortorum’, amely mint igazi rövidnappalos növény, ősszel kezd virágozni, s akkoriban a mi földrajzi szélességünkön a legfontosabb kertészeti virág. Formagazdagságának köszönheti, hogy a legtöbb kertészeti kiállítás egyik fénypontja.

§ Kati – tudományos neve: muskátli – (Pelargonium) - Kati: csn, lk

Piros, rózsaszín vagy fehér gömbös virágzatú növény; Pelargonium.

pelargóniaJ: muskátli.

Ez utóbbigörög szóból alakult nemzetközi kifejezés. Amikor a muskátli a hollandiai kertekbe került Dél-Afrikából, Gerania africana volt a neve a régóta

ismert Geraniumhoz való hasonlósága miatt. Az új növény magtermése ugyanis, akárcsak a Geraniumé, a daru orrához, illetve csőréhez hasonlít.

A tudományosPelargonium név 1838-ból, Burmannak a fokföldi flóráról írt könyvéből való, és a termő hosszú, hegyes csőralakjáról származik, a gólya görög pelargosz nevére vezethető vissza.

Az egyik faj, a Pelargonium odoratissimum mósuszra (pézsmaillatra) emlékeztető szaga alapján kapta a moschata, muskáta, illetve muskátli nevet. Benkő Józsefnél tűnik fel először, illatozó daruorr vagy muskáta 1783-ban (NclB.), ezt az alakot találjuk a Ballagi-féle és a CzF. szótárban, valamint nyelvjárási közlésekben Háromszékről, muszkáta alakban Udvarhelyszékről, Kalotaszegről. A mezőségi nyelvjárástípusban Murádin László közlése szerint (NyIrK. 11) az á után o-zó helységekben a muskáto alakváltozat is előfordul. Az igen elterjedt és a magyarban legrégebbről adatolható muskáta minden bizonnyal a német közvetítésű moschcata vagy muscata ’mósuszillatú’ vándorszóból magyarázható. A XIX. század folyamán keletkezett a német muskatl tájnyelvi alakból a muskátli, és vált az irodalmi nyelvben egyeduralkodóvá. A románba is átment (muşcatlă), ahonnan a bolgárba került (muškato).

A népnyelvben muskándli (ÚMTsz.), muskádli (OrmSz.) alakban is megtalálható. A szavak alakváltozatainak területi elterjedésében, a nyelvi kölcsönhatások pontos felmérésében, egy-egy vándorszó útjának nyomon követésében Murádin Lászlónak vannak komoly érdemei. A muskátli elnevezéseinek szóföldrajzát is ő mutatta be. Többfelé ’mályva’ jelentésű is volt a népnyelvben, sőt a muskátlit hívják a Szamosháton és Biharban névátvitellel májva vagy megkülönböztető jelzővel szagos májva néven. Ám többnyire a Pelargonium neve a sok szóföldrajzi változat, a muskátli, muskádli, muskántli, muszkátli, muskáta, muskáté, muskáti, muszkáta, muszkáté, jelzős szerkezetben kerek, török, récelábú, recés muskáta, nyílásos muszkáté, jelzőként muskáti virág. Erdélyben használatos a latin pelargonium névből keletkezett német Pelargonie alapján a pelargónija, plárgónija, pelárga és a levél alakjából kiinduló szemlélettel kereklapi, kereklapijú, kereklevelű. A récelábú muskátli a Pelargonium peltatum (N. NyIrK. 11), az erdélyi Mezőpaniton a szép borostyánmuskátli népi elnevezése. Ezt

a csüngőszárú növényt először 1701-ben, a gazdag Beaufort hercegnő kertjéből ismertették. Később általánosan elterjedtté vált az ablakokban és az erkélyeken.

Erdélyben a muskátlifajtát jelölő alapszóhoz járuló jelzővel különböztetik meg a többitől ezt a fajtát: récelábu muskáta.

Néhány vidékünkön kati, büdöskati, kalári a muskátli neve. Erdélyi elnevezés a lizi, büdöslizi, büdöslijzi, bűzösliza, Csíkban többen is följegyezték. Megfelelője megvan a románban is: pute-Lizi. A szász stinkende Lisel, stinkete Lizi alakok mintájára létrejött tükörszók.

A muskátlit fodormentával összekötve álomriasztónak használják az öregasszonyok a templomban: vászonba kötve orruk alá bökögetik a virágot. Emiatt a Pelargonium neve tréfásan vénasszonybüzlentyű is.

A heringmuskátli a Pelargonium inquinans. 1714-ben, Compton püspök kertjéből ismertetik ezt a fajta muskátlit, amely gyenge heringszagáról kapta nevét. Ez az illata azonban nem volt akadálya annak, hogy később azután széles körben elterjedjen mint szobai muskátli.

Afrikából, a Jóreménység foka tájáról származik a növény. Noha Angliába már 1632-ben behozták, a parfümipar viszonylag későn fedezte fel. Csak jóval később, Franciaországban a Pelargonium graveolensnek a leveléből nyertek olyan olajat, amely jól használható a kozmetikában és az illatterápiában. Levele felaprítva vagy forrázatként egyaránt jól használható mártások, kalács, gyümölcsfagylalt, dzsem, szörpök és ecetek ízesítésére.

§ Hétpettyes katica (Coccinella septempunctata Linné, 1758) – Katica: lk

A név jelentése: coccus = gömb, coccinella= gömböcske, utal az állatka félgömböt idéző alakjára; septem = hét, punctatus = pettyes, pontozott. A latin név után a leíró zoológus neve és a leírás évszáma áll.

Számos magyar neve ismeretes. A Gozmány-szótár szerint: például hétpettyes böde, bödebogár, katóbogár, kata, katóka, tehénke, Isten-tehene, katalinbogár, katalinka, katinka, fusskata, katica, kóskata, katapila, katicska, bilibáncs. Idegen neveire később térünk ki.

Kicsi Sándor András szerint „Érdekessége ennek az állatkának, hogy egyetlen községben is több – semleges és folklórbeli – elnevezése lehetséges… A Felső-Szigetközben Kovács Antal gyűjtései szerint elnevezései budabácsi, bugabácsi, bödebácsi.”

Talán a legismertebb és a legkedveltebb hazai rovar, amelynek bemutatása mégis tartogathat meglepetéseket. Ki ne figyelte volna, ahogy szapora léptekkel mászik felfelé az ujján (a „tenyér melegétől”), hogy aztán a csúcsra érve szárnyait bontogassa és útra keljen. Számos népi hiedelem fűződik hozzá, gyermekversek, dalok szólnak róla, kedves nevekkel illetjük, mintázata átlényegülve, leegyszerűsödve divatbemutatón is megjelenhet.

Testhossza 5,5–8 mm között változhat, a nőstények kissé nagyobbak. Teste szinte félgömb alakú, a hasoldala lapos. Feje és előháta fekete, mindkettőn 2-2 fehér folt van. A háromszögletű, jól felismerhető pajzsocska fekete. Szárnyfedői sárgás-vagy élénkvörösek. A tövükön 1 fehér folt és közvetlenül mellette a középvonalban 1 fekete folt van, utóbbi a két fedő egymás melletti elhelyezkedése miatt egy fekete pettynek látszik. Ezek mögött mindkét fedőn 3-3 fekete petty van, ezek együttesen homokóraszerű alakban helyezkednek el. A szárnyfedők elülső részén lévő fekete festezettség is elmosódó foltként jelentkezhet. Azaz a valóságban több mint 7 folt van az állatka hátán, de a határozott fekete foltok 7 fekete pöttyként jelentkeznek. (Nagyon sok ábrázolás elfelejtkezik a fehér foltokról.)

Felülete nem szőrös. Csápja bunkós, a megvastagodó végbunkó 4 ízből áll. Szemei felülről egészen láthatók. Állkapcsai tapogatói mélyfeketék. Lábai rövidek, feketék.

Tojása tojásdad, fehéressárga. A nőstény 20–30-as csomókban rakja le őket levelekre. A báb tojásdad, igen domború, sárgás színű,a középvonal mellett kétoldalt szelvényenként 1-1.

A lárvái nem hasonlítanak a kifejlett bogárhoz, hernyóra emlékeztetnek. Testük rücskös(dudorokon csomóban álló tüskékkel), színezetük szürkés-fekete, az előtoron és két potrohszelvényen oldalt feltűnő sárga foltok vannak. Lábaik fejlettek.

A hazai katicák (összesen 90 faj) közt van, amelyik szőrös, és sok fajra jellemző valamilyen, vagy több, a fenti leírással nem egyező tulajdonság. A szárnyfedőkön lévő, fent ismertetett piros-fekete mintázat csak erre a fajra jellemző.

A rovarok több mint 1,4 millió fajt számláló osztályán belül a bogarak rendjébe tartozik. A renden belüli számos bogárcsalád egyike a katicabogarak (Coccinellidae) családja, ahová több mint 5000, zömmel a trópusokon élő faj tartozik. A fajok többsége levéltetveket, pajzstetveket, levélbolhákat, poloskákat, és más kisebb rovarokat fogyaszt. A Coccinella nemzetségbe tartozik a hozzá hasonló, ám a pettyek számában különböző ötpettyes katica (C. quinquepunctata). Valamivel távolabbi rokon a kétpettyes katica (Adalia bipunctata), vagy – hogy ne csak a pettyek száma szerinti neveket említsünk – a közönséges bödice (Scymnus frontalis). A lucernaböde (Subcoccinella vigintiquatorpunctata) faji jelzője szó szerint huszonnégypettyest jelent, egyike a kevés hazai növényfogyasztó katicabogaraknak.

A hétpettyes katica gyakorlatilag mindenhol megtalálható, leggyakrabban a gyepszintben és a cserjeszintben. A kifejlett egyedek telelnek át. Tavasszal rakják le tojásaikat (akár több százat), amelyekből néhány napon belül kikelnek a lárvák. Az idős bogarak ezután hamarosan elpusztulnak. Lárváik mozgékonyak, falánk ragadozók, szükség (táplálékhiány) esetén fajtársaikat is és minden kis rovart elfogyasztanak, de leginkább a levéltetvek körében végeznek pusztítást. Testméretük gyorsan nő, ezért kitinből álló kültakarójukat hamar kinövik és levedlik. A külső hőmérséklettől és a rendelkezésükre álló táplálék mennyiségétől függően 10–30 nap alatt fejlődnek ki. Négy vedlés után bábozódnak be, és 3–17 napot töltenek bábként. A kikelő imágók is ragadozók. Évente 2 nemzedékük is kifejlődhet.

A katicabogarak védekezésképpen általában halottnak tettetik magukat (néha percekig is eltart, amíg nyitott tenyerünkön elindulnak). Veszélyérzet esetén sárgás színű, keserű ízű folyadékot préselnek ki lábízületeik között. Készségesen szárnyra kapnak, ilyenkor szárnyfedőik szétnyílnak, alóluk kiterjesztik szürkés színű hártyás szárnyaikat, és utóbbiak aktív csapkodásával elröpülnek. Röpképességük, aktív terjeszkedésük miatt gyakran sodródnak a vizek fölé, s a vízbe hullottak megmenekülése sokszor jószívű fürdőzőkön múlik.

Egész Európában és Ázsia mérsékelt övi területein elterjedt, Észak-Amerikába betelepítették.

Gyakori faj, egyelőre törvényes védelemre nem szorul. Számos szakember félti a hétpettyes katicát a harlekinkaticától (Harmonia axyridis Pallas, 1773). Utóbbit Ázsiából, kártevők természetes ellenségéül telepítették be Észak-Amerikába és Nyugat-Európába. A faj 2002 óta rohamosan terjed kelet felé. Nálunk 2008-ban találta meg Merkl Ottó. Miután néha óriási tömegekben (foltokban) borítja el a házak falait, a lakásokba is tömegesen vonulhat telelni, és gyümölcsösökben, szőlőkben a termést is károsíthatja, hamar ismertté vált a nem rovarászok körében is. Életmódja hasonló a hétpettyes katicáéhoz, tápláléka ugyanaz, de mozgékonyabb, agresszívabb faj, ezért a mi katicáinkat kiszoríthatja élőhelyükről. Más kutatók a levéltetvek bőségével érvelve ezt a veszélyt nem tartják reálisnak. A harlekinkatica és az őshonos katicafajok háromévnyi együttélése még nem elegendő a kérdés megválaszolásához.

Mit tehetünk a katicákért?

Attól, hogy törvény nem védi, még fontos, hogy vigyázzunk rájuk, segítsük szaporodásukat, életben maradásukat. Ha nem gátoljuk, máris tettünk valamit. Kertünkben ne használjunk rovarölőszereket, ha nem muszáj! A permetezéssel nemcsak a káros rovarokat, hanem azok természetes ellenségeit is elpusztítjuk. A kárt okozó fajok általában hamarabb szaporodnak el ismét, de mivel nincs még kellő számban rovarfogyasztó, amely hatékonyan gyéríthetné őket, megint szükséges lesz permetezni.

Ne nyírjunk „fogkefeszerű” gyepet a kert teljes területén, hagyjunk foltokat, zugokat, ahol a természetes növényzet megmaradhat. Itt szépséges vadvirágokban is gyönyörködhetünk majd, és a természetes sokféleség észrevétlenül visszaköltözik hozzánk.

Ha uszodában, strandon, szökőkútban vízbe pottyant katicát találunk, vegyük a tenyerünkre, és segítsük felrepülni, vagy tegyük ki a partra. Különösen fontos ez akkor, ha gyermekünkkel, unokánkkal vagyunk együtt. Így tudatosíthatjuk bennük is, hogy itt az emberek barátja, egy szerethető lény került bajba, akin kicsivel is nagyot lehet segíteni. Ez segít általában is, nemcsak a katicákkal kapcsolatosan, az együttérzés, a segítőkészség kialakításában.

A hétpettyes katica gazdasági szempontból a leghasznosabb rovarfajaink közé tartozik. Levéltetvekkel és pajzstetvekkel táplálkozik a lárvája is és a kifejlett bogár is. Egy állat az élete folyamán akár ezer levéltetvet is elpusztíthat. A biológiai védekezésben is alkalmaznak tenyésztett bogarakat.

Lélektani jelentősége is nagy, hiszen a kevés szimpatikus rovarfaj egyike. A Föld élővilága nem lehetne ilyen változatos, nem nyújthatna nekünk ennyi forrást a rovarvilág tagjai nélkül. Számtalan haszna van számunkra a rovarok ténykedésének, mégis a közgondolkodásban a negatív tulajdonságaik, a zaklatásuk van az előtérben. A katicabogár alkalmas arra, hogy felnőttben és gyermekben elfogulatlan kíváncsiságot ébresszen e más életmódú lények iránt. A katicabogár felé megnyilvánuló szeretet, féltés a rovarok védelmének elfogadásához is vezethet.

§ Kerti katicavirág (Nigella sativa) – Katica: lk

Nyugat-Ázsiából, Észak-Afrikából származik, Közép-Európában is termesztik helyenként. Régi kultúrnövény, Magját már az Ókorban is használták fűszerként és gyógyszerként (ma már csak fűszerként használatos).

Egyéb megnevezései: termesztett katicavirág, feketekömény, szőrös kandilla, termesztett vagy kerti kandilla, fekete hagymamag.

Közeli rokona a dísznövényként termesztett Borzaskata (Nigella damascena) és a mezei katicavirág (Nigella arvensis).

20–40 cm magasra megnövő, egyéves növény. Szórt állású Levelei 2-3-szorosan szeldeltek, szálas-fonalasak. A magánosan, a szár vagy az oldalhajtások csúcsán elhelyezkedő virágok takarólevelei kékes vagy fehér színűek, ívesen behajló körömben végződnek. Öt mézfejtő szirma kettős csúcsú, pillás élű. Termőlevei kb. a közepükig szorosan összenőttek egymással. Az összenőtt, mirigyes tüszőtermésekben számos 2-2,5 mm hosszúságú, enyhén lapított, ovális, sűrűn barázdált, fekete mag található.

A magokat már az ókori Elő-Ázsiában és Egyiptomban is ismerték. Zohary és Hopf szerint az N. sativa termesztésével kapcsolatos régészeti eredmények még hiányosak, de az biztos, hogy a magok előkerültek több ókori egyiptomi ásatásról, köztük Tutanhamon síremlékéből is.

Bár pontos szerepe az egyiptomi kultúrában nem ismert, azt tudjuk, hogy a fáraóval együtt eltemetett tárgyakat úgy választották ki, hogy segítségére legyenek a túlvilágon.

A legkorábbi, a fekete hagymamagra utaló írásos emlék az Ószövetségi Ézsaiás próféta könyvének 28:25-27 szakaszában található, ahol a fekete kömény ( Károli-fordítás) és a búza aratását hasonlítják össze. Az Easton-féle bibliaszótár

szerint a héber ketsah szó határozottan az N. sativa növényre utal. Zohary és Hopf szerint az N. sativa az Óvilág hagyományos, széleskörűen elterjedt ókori fűszere volt.

Magjának enyhén Hagymaíze van, illata megtörve némileg a Borsra és a szurokfűre emlékeztet. Elsősorban az arab, a török és az indiai konyha használja. Közép-Keleten sütemények, Kenyérfélék tetejére szórják. Az indiaiaknál a bengáli ötfűszerkeverék (panch phoron, পাঁচ ফোড়ন) alkotóeleme, dhalokat, csatnikat ízesítenek vele. A török Mesir édesség egyik összetevője.

Gyógyhatása. Hatóanyaga zsíros olaj, melyet Linolsav és az olajsav gliceridjei alkotnak, és illóolaj. Kétszeresen telítetlen zsírsavakban gazdag.

Ázsiában, a Közel-Keleten, Afrikában évszázadokon át gyógyszerként használták. A légzőrendszer, a gyomor, a vese, máj betegségeit kezelték vele, a keringési és az immunrendszer megerősítésére használták, továbbá gyulladáscsökkentőként, érzéstelenítésre, antiallergénként.

Az iszlám a legnagyobb hatású gyógyító készítmények között tartja számon. Mohamed próféta állítólag egyszer kijelentette, hogy a fekete magvak a halálon kívül minden betegségre hatásosak, ahogy az egyik hadíszban

is olvasható.

A közép-európai népi gyógyászatban felfúvódás ellen és a szoptatós anyák tejtermelésének fokozására használták.

Manapság a fekete köményből sajtolt olajat kapszulás kiszerelésben étrend-kiegészítőként ajánlják, a széles körű gyógyhatásáról terjedő híradások tudományosan nem megalapozottak.

Tudományos kutatások. Olaja nigellonét tartalmaz, ami a kísérletek szerint megvédi a tengerimalacokat a Hisztamin indukálta hörgőgörcstől (talán megmagyarázza használatát asztma, bronchitis és köhögés ellen).

Olaja hatásosnak bizonyult az opiátfüggés kezelésében.

Patkányok veséjében csökkentette a kőképződést.

A Nigella sativa olaj annyira meglepően átfogó és változatos védő és gyógyító hatású, hogy évezredek óta az emberek úgy tekintenek rá, mint "csodaszerre".

A Nigella sativa gyógyhatása több tudományos kísérlet tárgya is volt. Állatkísérletek során bíztató eredménnyel kezeltek vele többek között pikkelysömört és ekcémát, valamint több súlyos betegséget, beleértve a Rákot és a cukorbetegséget is.

Olajával történő szájöblítés jelentősen csökkenti az akut myeloid leukémia esetén alkalmazott kemoterápia során kialakuló szájtáji nyálkahártya gyulladást és fájdalmat, valamint javítja a nyelési funkciót.

§ Katlankóró – tudományos neve: mezei katáng - (Cichorium intybus) – Katlan: csn

Népies neve: Katángkóró, kávékatáng, vad cikória, cikória, kattankóró, katlankóró, katánkóró, katlanfű.

Zavartabb homoki és löszsztyeppréteken, utak menti mezsgyéken, óparlagokon, töltéseken, gyomos száraz gyepeken akár települési környezetben is előfordul.

A fészkes virágzatúak családjába tartozó évelő gyógynövény. Magassága az 1 m-t is elérheti. Virágai élénk kékek (ritkán fehér), a szárak végén fészekvirágzatot alkotnak. A virág 5 sziromlevele síkban összenőtt, csak vége áll szabadon, így a párta vége recésnek tűnik. A fészek sziromnak tűnő részei valójában egyedi virágok összenőtt sziromlevelekkel. Virágzása júniustól novemberig tart. Tőlevelei karéjosan fogasak, a szárlevelek lándzsásak. Az egész növény tejnedvet választ ki.

Főleg a növény gyökerét hasznosítják, amelyet október-április, illetve július-augusztus közt gyűjtenek friss felhasználásra. A szeptemberben begyűjtött gyökeret kis darabkákra vagdalják, napon szárítják, majd elraktározzák. Gyűjthető tőlevele és vékony szára is a virágzás idején, amelyet teaforrázatként hasznosíthatnak.

A népi gyógyászatban különlegesen értékesnek számított, mint erősítő, emésztésjavító, étvágygerjesztő, gyomornedv-, és epeelválasztást serkentő, vizelethajtószer keserűanyagainak köszönhetően. Vese-, lép-, epe-, és májméregtelenítő hatása is van (e szervek betegségeinél is használták), de gyomorfekély, emésztési zavarok tüneteinek kezelésében (például felfúvódás, böfögés, székrekedés, bélrenyheség, fokozott bélgázképződés, gyomornyálkahártyával kapcsolatos betegségek) is igen hatékonyan használható. Gyulladáscsökkentő hatása is ismert. A növény csökkenti a vér triglicerid-, és koleszterinszintjét. Köszvény és egyes bőrbetegségek kezelésére is alkalmas. A téli időszakban jelentős vitaminforrás.

Első sorban étvágy-, és emésztésserkentő hatású teát, vagy felfúvódás és bélrenyheség megelőzésére főzetet készítenek belőle. Búzavirággal kevert főzete szemkötőhártya-gyulladás és sérülések kezelésére jó.

Az elkészítés módja Tea: 2 dl vízben forraljunk fel 1 szárított, apróra vágott katánggyökeret, és főzzük 3-4 percig, majd szűrjük le. Naponta 2-3 csészényit fogyasszunk belőle. Mézzel édesíthető. Főzet: g szárított gyökeret, levelet, virágot tegyünk 1 l vízbe, majd 5 percig forraljuk. Napi adagja 1 csésze délben és este, étkezés előtt. Jó tudni! Még tartós alkalmazás esetében sem ismert mérgező hatása.

A növény gyökeréből pörköléssel állítják elő a cikóriakávét, amelynek túlzott fogyasztása érszűkítő hatása miatt aranyérre és visszérre hajlamosít. Nemesített változatát ma már termesztik is. Főve ízletes zöldség, a fiatal levelek salátaként is fogyaszthatók, amelyek télen jelentős vitaminforrások (főleg C-vitamin), gazdagok ásványi sókban, karotinban, mészben és foszforban, segítik az emésztést. Az angolok szerint a mezei katáng virágai egy szomorú leány szeme színét őrzik, akinek a kedvese a tengerbe veszett.

§ Oldalsávos katóka (Coccinula sinuatomarginata) – Katóka: rlk

A budapesti Sas-hegyen a nagyobb termetű, tarkább katicabogarak közül a legritkábbak közé tartozik hazánkban a négycseppes szerecsenböde (Hyperaspis quadrimaculata) és az oldalsávos katóka (Coccinula sinuatomarginata); utoljára az 1980-as években találták egy-egy példányukat. Egyelőre csak régi példányai ismertek a mediterrán elterjedésű déli élősdibogárnak (Zonitis nana) és a szőrös álzsizsiknek (Mycterus tibialis); az előbbi főleg a Budai-hegység száraz gyepeiből ismert, az utóbbi elsősorban a Visegrádi-hegységből és a tiszántúli löszgyepekből.

§ Katonalegyek – tudományos neve: Nagy mafla állat – (Hermetia illucens) – Katona: csn

A katonalegyek (Stratiomyidae) közül említenünk kell a Hermetia illucens fajt, amely mára szinte világpolgár lett. A mafla nagy állat testhossza 15–18 mm. Hazai megjelenése bármikor várható, reméljük, nem okoz riadalmat. Az a kivételes helyzet ugyanis, hogy mind lárvája, mind imágója ártalmatlan, mert kizárólag trágyán él. Nem jelenik meg konyhában, kamrában, csak a trágya „érdekli”. A legyek körében nem szoktunk komolyan venni „látott legyet”: a légyfajok azonosítása sokszor még a szakembereknek is komoly feladat. E fajjal azonban talán kivételt tehetünk: „Ferihegyen már látták”.

§ Arses kaupi – Kaupi: csn

A verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a császárlégykapó-félék (Monarchidae) családjába tartozó faj.

A fajt John Gould angol ornitológus írta le 1851-ben.

Ausztráliában,Queensland tengerparti részén honos. Természetes élőhelyei a Szubtrópusi és trópusi síkvidéki esőerdők, szavannák és cserjések, valamint erősen leromlott egykori erdők. Testhossza 15–16 centiméter, testtömege 12,5–15 gramm. Tollazata kékesfekete és fehér, kék szemgyűrűje van. Főleg rovarokkal táplálkozik. Csésze alakú fészkébe, általában két tojást rak. Elterjedési területe kicsi, egyedszáma viszont stabil.

§ Kea – Kea: csn

A kea a papagájalakúak rendjébe és a bagolypapagáj-félék öregcsaládjába tartozó faj, amely Új-Zéland déli szigetének erdős és alpesi régióiban honos.

Körülbelül 48 centiméter hosszú; többnyire olajzöld színű, szárnyai alatt ragyogó narancssárga színezettel. Nagy és keskeny, ívelt szürke-barna felső csőrrel rendelkezik. A kea a világ egyetlen alpesi papagája. Mindenevő, egyben dögevő, de főként gyökerekkel, levelekkel, bogyókkal, nektárral és rovarokkal táplálkozik.

A kea üregekben, vagy fák gyökerei közti hasadékokban fészkel. A keák ismertek intelligenciájukról és kíváncsiságukról; mindkettő létfontosságú a zord hegyvidéki környezetben való túléléshez. A kea képes logikai rejtvények megoldására, például tárgyak eltolására és elhúzására adott sorrendben, hogy így élelemhez jusson, illetve egy bizonyos cél elérése érdekében képes az együttműködésre.

A kea zömök testű papagáj, testhossza mintegy 48 centiméter, testtömege 0,8–1 kilogramm. Szárnyfesztávolsága körülbelül 90 cm. Tollazata barna és sötétzöld. Csőre szürke színű, hosszú és keskenyen ívelt, kihegyesedő. A felnőtt madarak írisze sötétbarna; a viaszhártya és a lábak szürkések. A szárny alsó részén narancssárga-halványpiros tollakkal rendelkezik. A madár fején, oldalt lévő tollak olajzöld-barna, a háton és a farok felső részén lévők narancssárga-piros színűek; a külső szárny néhány tolla tompa kék. Farka rövid és széles, kékeszöld színű fekete heggyel. A farok csúcsán és a farok belső oldalán lévő tollak keresztirányban, sárgás-narancsos csíkozásúak. A hím körülbelül 5%-kal hosszabbra nő, mint a nőstény; valamint a hím felső csőre is 12–14%-kal hosszabb, mint a nőstényé.

A kea élőhelye az alföldi folyóvölgyek, a nyugati part part menti erdejei és a Déli-sziget alpesi régiói – mint például az Artúr-szoros és az Aoraki/Mount Cook Nemzeti Park – között terül el; szoros kapcsolatban maradva a déli bükk erdőkkel az alpesi gerincen. megközelíthetetlen területeken, ez akadályozza meg a pontos becslést.

A halandóság magas a fiatal keák körében, kevesebb mint 40%-uk éli túl az első évet. Egy vad, serdülő kea medián élettartama a becslések szerint 5 év, amely becslést az Artúr-szoroshoz egymást követő évszakokban visszatérő keák arányára és a környező területekre történő kivándorlás lehetővé tételére alapoztak. A helyi populáció mintegy 10%-a fogja várhatóan meghaladni a 20 éves életkort. A legöregebb ismert, fogságban tartott kea 2008-ban 50 éves volt.

Legalább egy megfigyelő számolt be arról, hogy a kea poligám, egy hím több nőstényhez csatlakozik. Ugyanez a forrás azt is megjegyzi, hogy a nőstények többségben vannak.

A keák szociálisak, és akár 13 madárból álló csoportokban is élhetnek. Az elszigetelt példányok rosszul viselik a fogságot, de jól reagálnak a tükörképeikre.

Egy vizsgálatban, a fészkelőhelyek előfordulási gyakorisága 1/4,4 km².

Költőhelyeik leggyakrabban dél bükk (Nothofagus) erdőkben, meredek hegyoldalakon található. A fészkelőhelyek 1600 méterrel a tengerszint feletti, vagy még magasabban helyezkednek, ezzel a kea egyike azon kevés papagájfajnak a világon, amely rendszeresen tölt időt a fahatár felett. A fészkelőhelyek általában a talajon, nagy bükkfák kőhasadékaiban, vagy gyökerek közt ásott üregekben, odúkban található. Ezekben 1–6 méter közötti hosszúságú alagút vezet el egy nagyobb kamrába, amely zuzmókkal, mohákkal, páfrányokkal és korhadó fával van berendezve. A kea az ivarérettséget legkorábban 3 éves korában éri el. A költési időszak júliusban kezdődik és januárig eltart. Fészekalja 2–5 fehér tojásból áll, amelyeken 21 napig kotlik. A fiatal keák 13–14 hét, más forrás szerint 94 nap, vagy ennél hosszabb idő után repülnek ki.

A kea mindenevő, több mint negyven növényfajjal, bogárlárvával, más szárnyasokkal (beleértve a vészmadárfiókát) és emlősökkel (beleértve a juhot és nyulat) táplálkozik. Azt is megfigyelték, hogy betöri a vészmadár fészkét, és elfogyasztja a fiókákat, miután meghallja őket a fészkükben. A kea előnyére fordította az emberi szemetet és az ételajándékot. Fogságban a madár kedveli a vajat, a diót, az almát, a sárgarépát, a szőlőt, a mangót, a fügét, a kenyeret, a tejtermékeket, a darált húst és a tésztát is.

§ Kecsege (Acipenser ruthenus) – Kecsege: csn

A Haltani Intézet interneten lezajlott közönségszavazása alapján a 2015-ös év halának választották meg.

A Fekete-tenger, az Azovi-tenger, a Kaszpi-tenger vízgyűjtő területén, az Északi Jeges-tengerbe ömlő folyók közül az Ob- Irtis- Jenyiszej vízrendszerében honos. A Dunában és nagyobb mellékfolyóiban egészen Bajorországig előfordul. A Tiszában honos fajta.

Testhossza az 1 métert is elérheti, testtömege 6-7 kilogramm közötti. 11-17 hátvértje megnyúlt, hátrafelé irányuló hegyben végződik. A 60-70 apró oldalvért tetőcserép módjára fedi egymást; a hasvértek száma 10-18.

Teste karcsú, orra keskeny, hosszú, gyengén felfelé hajló. Négy rojtozott bajuszszála viszonylag hosszú, lesimítva eléri a felső ajkat. Mellúszója nagy

és erős, a hátúszó a farokhoz közel, a farok alatti úszó fölött helyezkedik el. A testének nagyobb része sötétbarna, szürkésbarna vagy feketésbarna, esetleg

zöldes vagy kékes árnyalattal. A hasa sárga vagy vörhenyes fehér színű. Vértjei elefántcsont színűek.

A homokban, iszapban élő rovarlárvákkal, apró csigákkal, kishalakkal és növényi törmelékkel táplálkozik. Télre a kecsegék nagy csapatokban a meder mélyebb gödreibe húzódnak. Az ivarérettséget a Hímek 4-5, a Nőstények csak 5-6 éves korban érik el.

Május-júniusban az áramló vízben kavicspadokon ívik. Egy-egy ikrás életkorától függően 5000-100 000 darab szürkésfehér színű ikrát rak, átmérőjük 1,5-2,0 mm. A lárvák 4-5 nap alatt kelnek ki és megkezdik a Fekete-tenger felé vándorlást, de a tengert nem érik el, visszafordulnak. Ezt a vándorlási formát "imitált migratio"-nak hívják. A kecsege a régmúltban tengeri hal volt, és ennek bélyegeit a mai napig is hordozza.

Kecsege hibridek:

Huso huso (viza) X Acipenser ruthenus (kecsege) = Vicsege

Lényeges eltérés a kecsegétől: a bajuszszálak nem érik el a szájnyílást!

A tenyészanyagot 1970-ben, a volt Szovjetunióból importálták. Tenyésztésük rendszeressé vált a százhalombattai Temperáltvízű Halszaporító Gazdaságban (TEHAG), majd a tenyészanyag-beszerzés "akadályozottsága" miatt megszűnt a tenyésztésük. (A nagy múltú TEHAG végleg megszűnt 2008 elején.)

Acipenser baerii (szibériai tok) X Acipenser ruthenus (kecsege) = Szicsege

Igazi magyar "találmány" a szicsege, amelyet a szarvasi Haltenyésztési Kutató Intézetben (HAKI) sikeresen végezték el a mesterséges keresztezést 1994-ben e két faj között. Az 'új hibrid kromoszómaszáma sem az anyai, sem az apai kromoszómaszámmal nem egyezik, steril hibridek.

§ Alpesi kőszáli kecske (Capra ibex) – Kecske: csn

Az alpesi kőszáli kecskének a legkisebb az elterjedési területe az összes kőszáli kecske faj között.

Az alpesi kőszáli kecske 1,5–1,6 Méter testhosszúságú, rövid farkú, 80–100 cm vállmagasságú és 75–100 kg tömegű állat. A Teste zömök, a nyaka középhosszú, a feje aránylag kicsi, de a homloka erősen domború. Lábai erősek és középmagasak.

A szarv – amelyet mindkét nem visel – az öregebb Bakoknál jelentős nagyságú és ív vagy félhold formában ferdén hátrafelé hajlik. A szarvak a tövüknél – ahol a legvastagabbak – egymáshoz nagyon közel állanak, innen a hegyükig fokozatosan vékonyodva ugyancsak fokozatosan távolodnak is egymástól. Keresztmetszetük háromszög alakú, amely széles oldalával előrefelé van rajzolva. Az évgyűrűk különösen az elülső lapon erős, hatalmas, duzzadt kiemelkedések, kidudorodások, amelyek az oldallapokon keresztül is folytatódnak, vagyis gyűrűsen körülfutják a szarvat, de ezeken mégsem emelkednek ki annyira, mint az elülső lapon. A gyűrűs kidudorodások a szarv közepén a legerősebbek és itt is állnak a legsűrűbben, míg a tő és hegye felé lassanként kisebbednek. A kifejlett bakoknak majdnem aránytalanul nagy a szarvuk, amely a legkisebb fejmozgás esetén is nagy ívet ír le. Az idősebb példányok szarva a 80–100 cm hosszúságot és a 10–15 kg tömeget is elérhetik. A nőstény szarva inkább hasonlít a nőstény házikecske, mint a hím kőszáli kecske szarvához. A nőstény szarva aránylag kicsiny, majdnem hengeres, átlósan redőzött és egyszerűen hátrafelé görbült. A kifejlett

állat szarvának hosszúsága nem több, mint legfeljebb 35 cm. A fiatal kőszáli kecskéknél már életük első hónapjában kiütközik a szarv. Az egyéves bakoké

még csak rövid csonk, amelynek szorosan a tövénél már látható a bütykös harántléc vagy redő. A kétéves bak szarván már körülbelül 2–3 duzzadt redő mutatkozik, a hároméves baknak már 45 cm hosszú és jelentékeny számú csomóval díszített szarvai vannak. Ezeknek a csomóknak a száma most már mind több és több lesz és az idős állatokon elérheti a huszonnégyet is. Az állat korát azonban ezekből a csomókból éppoly kevéssé lehet megállapítani, mint az azok között kevéssé észrevehető évgyűrűkből.

A szőrzet durva, tömött és az évszakok szerint különböző. Télen hosszabb, durvább, göndörebb és fénytelenebb, nyáron rövidebb, finomabb. Télen összekeveredik a pehelyszőrökkel, ami azután a növekedő melegben kihullik, és a test felső részén gyapjasabb vagyis rövidebb és sűrűbb lesz, mint alul. Kivéve a nyak hátsó részén és a nyakszirten, ahol a szőrzet sörényszerűen kiemelkedő. Az idős hímeknél a tarkón meg is hosszabbodik és itt, valamint az alsó állkapcson is, egyidejűleg göndörödik, és forgót is alkot. Itt legfeljebb 5 cm hosszú kis szakállt látunk, amely a fiatalabb bakoknál és a nőstényeknél teljesen hiányzik.

A szín a kor és az évszak szerint némileg különböző. Nyáron vörösesszürke, télen inkább sárgásszürke. A hát kissé sötétebb, mint a test alsó része, középen kissé elmosódó barna csík húzódik végig. A homlok, fejbúb, Orrhát és torok sötétbarna, az áll a szemek előtt, a fülek alatt, az orrlyukak mögött halvány rozsdaszínű, a fül kívül halványbarna, belülről fehéres. Egy barna vagy feketésbarna hosszú csík választja el az alsó és felső oldalt, ezenkívül a mell, a nyak alsó része és a lágyékok sötétebbek, mint a többi helyen és a lábszárakon az alapszín sötétebb árnyalatú. Az alsó test közepe és a fark környéke

fehér, a farok felül barna, a hegyén feketésbarna, a hátulsó lábak hátsó felén világoshalványan fehéres hosszú csík fut végig; előrehaladott korban a színeződés egyenletesebb. A bak és a nőstény szőrbundája (gereznája) majdnem megegyezik, de a nőstény hátán nincsen csík és inkább halvány sárgásbarna színű. Sörénye rövidebb és jelentéktelenebb, szakállnak nyomát sem lehet látni. A gidák első szőrzete az anyjukéhoz hasonlít, de a hímneműeknek már születésüktől kezdve megvan a sötét hátcsíkjuk.

Az alpesi kőszáli kecske kisebb-nagyobb csapatokat alkot, amelyekhez az öreg bakok csak a párzás idején csatlakoznak, míg az év többi hónapjaiban magányosan élnek. Nyáron rendszerint az emberek számára elérhetetlen meredek, szakadékos hegyoldalakon tartózkodik. Legtöbbször a hegy árnyékos oldalát választja.

Télen mélyebbre szoktak leereszkedni. A nőstények és a gidák minden évszakban alacsonyabb övben élnek, mint a bakok, amelyek annyira vonzódnak a nagy magassághoz, hogy csak a táplálék hiánya és a legnagyobb hideg kényszerítik őket a mélyebbre való leereszkedésre. A nyári hőséget a kőszáli kecske sokkal kevésbé tűri, mint a kemény téli hideget, amellyel szemben szinte érzéketlen. A 6 éven felüli bakok a hegység legmagasabb helyeit foglalják el és mindjobban elkülönülnek fajtársaiktól. Végül a legszigorúbb hideggel szemben is annyira érzéketlenné válnak, hogy egészen fenn a magasban gyakran szembefordulnak a viharral, szoborként állva a kiugró sziklákon. Ilyenkor nem ritkán a fülük hegye le is fagy. A zergékhez hasonlóan a kőszáli kecskék is az erdőkben töltik az éjszakát. Nyáron azonban a kopár magaslatoktól sohasem távoznak messzebb egy negyedórányinál.

Napkeltekor legelészve felfelé kúsznak és végül a legmelegebb és legmagasabb, keletre vagy délre fekvő helyeken tanyáznak. Délután azután ismét legelészve

lefelé ereszkednek, hogy lehetőség szerint az erdőségekben tölthessék az éjszakát. A kőszáli kecskét leginkább reggel 6 óra előtt és délután 4 óra után

lehet látni, a közbeeső időben pihennek. A legelőhelyeik felkeresése során mindig azonos ösvényt követnek, és bizonyos meghatározott helyeken rendszeresen megpihennek, a legszívesebben kiugró sziklákon, amelyek nekik hátfelől védelmet és emellett szabad kilátást nyújtanak.

Egyetlen más kérődző sem vált alkalmassá annyira a legmeredekebb hegyek megmászására, mint a kőszáli kecskék általában és különösen az alpesi kőszáli kecske bakja. Ez a bak gyorsan, kitartóan és csodálatraméltó ügyességgel mászik és hihetetlen biztonsággal és gyorsasággal kúszik fel olyan sziklafalon is, amelyen semmilyen más emlősállat nem tud megkapaszkodni. A sziklafal legapróbb egyenetlensége, amelyet emberi szem közelről is alig vesz észre, elegendő neki, hogy arra biztonsággal rálépjen. Egy sziklahasadék vagy egy kis lyuk számára szinte lépcsőfokként szolgál. Patáját ezekben a résekben olyan biztosan és szilárdan helyezi el, hogy a legkisebb helyen is fenn tudja magát tartani. Ilyenkor annyira szét tudja feszíteni csülkeit, hogy talpfelületét az eredeti háromszorosára növeli. Ugróképessége rendkívüli. Míg az ugyanezen a sziklás terepen közlekedő zergéknek ide-oda kell ugrálniuk, hogy az egyensúlyukat megtartsák, a kőszáli kecske egyenes vonalban tud haladni. A majdnem függőleges sziklafalon a zergének gyorsan kell keresztül futnia, a kőszáli kecskének ellenben olyan hajlékony patája van, hogy még ilyen helyeken is egész lassú lépésben tud mozogni.

A kőszáli kecskebak hangja hasonlít a zerge fütyüléséhez, de elnyújtottabb. Megriasztva rövid tüsszentést, megdühödve az orrlyukain hangos fújást hallat. Fiatal korában mekeg. Érzékei közül a Látása a legélesebb. A kőszáli kecske szeme élesebb, a szaglása ellenben gyengébb, mint a zergéé. Hallása kitűnő. Tanulékonyságuk megegyezik a házi kecskéével, amint általában az egész viselkedésük a házi kecskééhez hasonló. Fiatal korukban nagyon jellemző

rájuk az egymással folytatott játékos kötekedés, amiben gyakran idősebb korukban is kedvüket lelik. Szükség esetén nagy bátorságot és harci kedvet tanúsítanak. A veszedelmes állatokat kerüli, a gyengébbekkel agresszív vagy alig ügyel rájuk. A zergékkel például nem törődik.

Havasi füvek, fa rügyek, levelek, faágak, különösen az ánizs- és ürömfajok, kakukkfű, a fűz, közönséges nyír, havasi rózsa, rekettye rügyei és ágai, télen még ezeken kívül száraz füvek és zuzmók alkotják a táplálékát. A Sót rendkívüli módon szereti, éppen ezért rendszeresen megjelenik sótartalmú helyeken és ezeket olyan mohósággal nyalja, hogy néha a saját elővigyázatosságáról is megfeledkezik. Messze hallható sajátságos röfögést vált ki belőle az a jó érzés, amit ez az élvezet nyújt.

A párzási időszak december végére és január elejére esik. Az erős bakok hatalmas szarvaikkal bátran és makacsul küzdenek, a házikecske bakjaihoz hasonlóan rohannak egymásra, hátsó lábaikra állva, megkísérlik a lökést oldalról adni és végül a szarvaikkal hevesen és nagy zajjal csapnak össze. Meredek

Szakadékokban ezek a harcok néha veszélyesek lehetnek. Öt hónappal a párzás után, leginkább június végén, vagy július elején, a nőstény egy körülbelül újszülött házi kecske nagyságú gidát ellik, ezt szárazra nyalja és nemsokára vele együtt fut tovább. A kis gida rendkívül kedves, vidám, hízelgő természetű. Finom gyapjas szőrzettel borítva jön a világra és csak az első ősztől kezdve van szálkásabb, hosszabb szőrökből álló bundája. Már születése után néhány órával majdnem olyan merész hegymászónak bizonyul, mint az anyja. Ez vezeti őt, mekegve hívja magához. Mindaddig amíg szoptatja, szikla Barlangokba rejtőzik vele és csak olyankor hagyja el, ha a fenyegető veszély elől saját életét kell mentenie. Ilyenkor az anya félelmetes lejtőkön menekül és a tátongó szakadékokban keres menedéket. A gida ilyenkor igen ügyesen a kövek mögé és sziklahasadékokba rejtőzik el; teljesen csendben, mozdulatlanul fekszik és minden irányban élesen figyel, szimatol. Szürke szőrruhája annyira hasonlít a sziklafalak és kövek színéhez, hogy még a legélesebb szemű sólyom sem képes

őt észrevenni és a szikláktól megkülönböztetni. Amint a veszély elmúlt, a kőszáli kecske anya teljes biztonsággal újra megtalálja az utat a kicsinyéhez.

Ha azonban anyja sokáig elmarad, a gida előbújik rejtekhelyéről, hívja az anyját és azután ismét gyorsan elrejtőzik. Ha az anyja elpusztult, úgy kezdetben

menekül, azonban nemsokára visszatér és sokáig tartózkodik azon a vidéken, ahol hűséges védelmezőjét elvesztette.

Közeli rokonával, a házikecskével a kőszáli kecske különös nehézségek nélkül párosodik és olyan hibrid utódok jönnek létre, amelyek ismét tenyészképesek.

§ Kecskefű – tudományos neve: barátszegfű vagy kőszegfű - (Dianthus carthusianorum) – Kecske: csn

A barátszegfű elterjedési területe Közép-Európa, nyugaton Franciaországig, délen Észak-Spanyolországig, Észak-Olaszországig, keleten Oroszországig. Törökországban is őshonos. Az Amerikai Egyesült Államokbeli Michigan, New York és Wisconsin államokba betelepítették ezt a növényfajt.

A barátszegfű igen változékony, 20-50 centiméter magas, évelő növény. Átellenes levelei vállukon hüvelyszerűen összenőttek (a levélhüvely mintegy 1,5 centiméter hosszú), szálas lándzsásak, 2-3, néha 5 milliméter szélesek.

Szára kopasz, felálló, felső részén négyélű. A szárak csúcsán hármasával, nyolcas tömött csomókban ülő virágok kárminvörösek vagy ritkán fehérek, a csésze alján 4-6, szálkában végződő barna, pikkelyszerű fellevél van. A szirmok

fordított tojás alakúak, elöl sokfogúak, felül szakállasak, 8-12 milliméter hosszúak. A csésze 1,5-2 centiméter hosszú, foga kihegyezett.

A barátszegfű száraz gyepek és rétek, sziklás lejtők, napfényes erdők és erdőszélek, fenyérek lakója. Többnyire laza, tápanyagban és Bázisokban gazdag, humuszos talajokon nő. A mészkő- és szilikát-szárazgyepek tipikus növénye. A hegyvidékeken 2500 méter magasságig felhatol.

A virágzási ideje júniustól augusztus végéig tart, de néha szeptemberben is virágzik. A virágok megporzását főleg lepkék végzik.

A barátszegfű alkalmasint onnan nyerte nevét, hogy a Karthauzi szerzetesek ezt a növényt régebben gyakran ültették kolostorkertjeikbe.

§ Citrom illatú kefevirág (Callistemon citrinus) Kefe: csn

Örökzöld cserje mely mérsékelt övi körülmények között magassága az 1-3 métert ritkán haladja meg, azonban hazájában akár 4-8 méterre is megnőhet, de végső magasságát csak 10-20 év alatt éri el. Keskeny lándzsa alakú levelei citrom illatot árasztanak. Teleltetést igényel, csak cserépben nevelhető. Virágzási idő: április-június.

Teljes napot és tápanyagban gazdag laza tőzeges földet igényel. Közepes vízigényű, ezért a túlöntözését mindenképp kerüljük el. Sok fényt kíván, napsütötte helyen növeszti a legszebb virágokat. Az elszáradt virágokat metsszük le, és érdemes a felére visszavágni, hogy ne nyurguljon fel, ezzel a következő évben ismét gazdag virágzásra számíthatunk.

Világos, fagymentes de hűvös helyen teleltessük (8-12°C), ilyenkor a locsolást is csökkentsük le a minimálisra. Tavasszal, ha szükséges ültessük át, és vágjuk vissza.

Télállóság: Zóna 8a -12.2 °C.

§ Keleti kékfutrinka (Carabus violaceus) – Kék: csn

Egész Eurázsiában előforduló, a futóbogarak családjába tartozó, ragadozó bogárfaj.

A keleti kékfutrinka hossza 20–35 mm. Lábai vékonyak és hosszúak (8–12 mm), elősegítve a bogár gyors mozgását. Színe fényes fekete, a tor és a szárnyfedők szélén kékes vagy lilás színnel irizáló sáv húzódik. A végbél melletti bűzmirigyek vajsavtartalmú produktumával veszély esetén képes védekezni. Fekete színű csápjai 7–11 mm hosszúak. A felnőtt egyedek röpképtelenek.

Egész Európában gyakori, a Pireneusoktól a sarkkörig. Kelet felé egészen Japánig megtalálható, Magyarországon az egyik leggyakoribb nagyfutrinka. Erdőkben, ligetekben, kertekben mindenütt előfordul. Lárvája is ragadozó, a talajban él, míg három vedlés után ősz végén el nem éri a 25–33 mm méretet. Októberben bebábozódik, az imágó a következő év márciusában kel ki. Éjjeli életmódot folytat, nappal a kövek, fatörzsek, avar alatt rejtőzik. Meztelen csigákkal, gilisztákkal, hernyókkal táplálkozik; a csigák védekező nyálkatermelését képes egy kábító ütéssel leállítani.

Nagy elterjedési területe miatt sok alfajra vált szét, mintegy húsz ismert.

§ Kék gomba (Entoloma hochstetteri) – Kék: csn

Új-Zélandon és Indiában él ez a bájos kék gomba. Noha valószínűleg mérgező, mégis igen népszerű: bélyegre és bankjegyre is került már Új-Zélandon.

§ Nyugati kékperje (Molinia caerulea) – Kék: csn

Sűrű, hagymagumószerűen megvastagodott tövű, vaskos, kúszó gyöktörzse van, zsombékszerű telepeket és kiterjedt állományokat képez. Alsó szártagjai rövidek, a legfelső szártagja nagyon hosszú, az egész föld feletti szárat alkotja, emiatt szára csomó nélkülinek tűnik. 5–8 mm-es, lapos, merev levéllemezei kékeszöldek, tövükön kissé pillásak, nyelvecske helyett szőrcsomót visel. Júniustól szeptemberig virágzik, vékony, 30 cm-re is megnövő bugája acélkék (néha zöldes), felálló, lazán elágazó, virágzati tengelyhez simuló. Füzérkéje 2-5 virágú, 6–8 mm hosszú, az alsó virágok toklásza 3–4 mm hosszú, végén kerekded, szálka nélküli.

Az atlanti-circumpoláris, észak-európai kékperjés láprétek uralkodó faja. Magyarországon ritka, eddig csak Bátorligetről került elő. Hazánkban több rokon fajával találkozhatunk. A leggyakoribb közülük a magyar kékperje (Molinia hungarica), mely az egész országban elterjedt, néhol tömeges, a kékperjés kiszáradó láprétek jellemző társulásalkotó növénye.

§ Amuri kele: tudományos neve: amur – (Ctenopharyngodon idella) – Kele: csn

Ázsiából származó, ízletes húsú növényevő hal; Ctenopharyngodon idella.

A szótörténethez érdekes megemlíteni a Halászat című szaklap szerkesztősége és az Országos Halászati Felügyelőség 1965-ben hirdetett pályázatát a meghonosított növényevő halak magyar elnevezésére, melyre 113 szóajánlás érkezett. A Halászat pályázatának eredményhirdetésére a folyóirat 1966. évi 2. számában került sor, a fehér amur neve amur lett. A sajtóbeli közleményekben többnyire az amurt helytelenül, hosszú ú-val írják (az -r nyújtó hatásának következményeként). Más nyelvekben is megvan az elnevezés; vö. ném. weißer Amur ’ua.’ (SE.), schwarzer Amur, or. csornij amur ’Mylopharyngodon piceus’ (VNAE.), ukr. amur ’ua.’ (FU.).

A Ctenopharyngodon idella a fehér amur (VNAE.), a Mylopharyngodon piceus pedig a fekete amur (uo.). Népnyelvi neve uo.: amuri koncér | MoH.: amuri kele ’ua.’. Az amur halnév azonos a távol-keleti Amur folyó nevével, ott, s annak vízrendszerében elterjedt ez a faj. (Az Amur Oroszország és Kína határfolyója.) A származás helyét jelölő tulajdonnév köznévvé válása állatnévként nem ritka.

Eleinte az angolszászból fordított (Chinese carps) kínai pontyok nevet használták. A fordításirodalomban az amurra először a fűevő ponty nevet alkalmazták 1958-ban (Hal. 1984: 1). A fűevő hal, fűhal, fűponty (MoH.) a növényevő amur találó neve, német mintára alkotott; vö. ném. Graskarpfen ’ua.’ (SE.). Megvan az angolban is, a fehér amur neve grass carp (W.), azaz ’fűponty’. Más szerzők a fehér amur nevet használták, ez az or. belíj amur fordítása. A zöldponty (MoH.) név a növényevő hal elavult szakirodalmi neve.

Szintén a folyó neve a névadás alapja az ukr. aмур (риба), alb. amuri I bardhe, gör., hv. amur, kirg. ak амур, litv. baltasis amūras, perzsa amoor (EL.) terminusok esetében. Az amurponty összetétel is használatos néhány nyelvben; vö. fr. carpe amour, ném. Amurkarpfen (uo.). A fehér amur szó szerinti megfelelője az ang. white amur, ném. weißer Amur, fr. amour blanc, or. белый амур(uo.) fajnév. A fűponty szó szerinti megfelelője az ang. grass carp, ném. Graskarpfen, dán graeskarpe, holl. graskarpen (uo.) elnevezés. Az újlatin nyelvekben a ’növényevő ponty’ kifejezést is megtaláljuk; vö. ol. carpa erbivora, sp. carpa herbívora, fr. carpe herbivore (uo.). A származásra utaló ’kínai ponty’ név is használatos a sp. carpa china, fr. carpe chinoise (uo.) esetében.

Kína északi részén és Szibériában őshonos. Izmos, torpedó formájú testéhez képest viszonylag kicsi a feje, nagy szemei a fejen alacsonyan ülnek. Növényevő faj, lárvái az első hetek zooplankton- és szúnyoglárva-fogyasztása után hamar rátérnek szinte minden vízinövény fogyasztására. Ez adja gazdasági jelentőségét is, mivel gyors és gazdaságos növekedése, jó húsminősége mellett a túlszaporodott vízi növényzetű tavak tisztítására használják. Túlszaporodása esetén azonban nagy károkat okozhat a nádasokban, más fajok gyakori ívóhelyén.

Már a VII–IX. században tenyésztették kínai tógazdaságokban az amurt. Ma egyike a világ gazdasági szempontból legfontosabb édesvízi halainak, valamennyi földrészen megtelepedett. Folyamatosan növekszik az amurt tenyésztő országok és halgazdaságok száma. A magyarországi vizekbe 1963-ban engedélyezte a Földművelésügyi Minisztérium a növényevő halak betelepítését. Négy faj azóta nagyon elszaporodott nálunk.

§ Kele (Scardinius) – Kele: csn

További neve: Vörösszárnyú keszeg.

A ponttyal rokon, kicsi ferde szájú, szálkás húsú hal; Scardinius.

A szótár értelmezése hiányos, a hivatalos szaknyelvi név a Scardinius erythrophthalmus (MoH.), a vörösszárnyú keszeg neve. E faj korábbi neve volt a

pirosszeműkele (pl. VNAE.). A szaknyelvi elnevezés Herman Ottó alkotása, korábbi nyelvjárási névből való. Nem jó név, mert a Scardinius erythrphthalmus

szeme sárga, úszói viszont élénkvörösek, a Rutilus rutilus (ma bodorka, korábban ez volt a vörösszárnyú keszeg) szemei ugyanakkor pirosak. A magyar tudományos névadás zavaró hibája, és csak 1955-től az 19909-54 Magyar Szabvány tért el ettől, és – helyesen – a kelét vörösszárnyú keszegnek, a koncért (közismert népies nevén) bodorkának nevezte el.

A pirosszemű (kele) rövid szótörténete: 1863: pirosszemű (Kornhuber), 1877: pirosszemű keszeg (Pap), 1887: ua. (HalK.); A népnyelvben Jankó: pirosszemű

hal, vörösszemű hal | Gyurkó: pirosszemű,veresszemű hal ’ua.’.

Az összetétel utótagja jóval régebbről adatolható: 1794: telen ’Dobula’ (Grossinger), 1795: telén (Gáti), 1801: telea ’Cyprinus ballerus’ (Földi), 1884:

kelehal ’Scardinius erythrphthalmus’ (Nyr. 13), 1890: kelen (Nyr. 19), 1898: kelen hal ’ua.’ (Term. 9). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: kele ’jász’, telén,kelen, kelent,kälinnek ’Scardinius erythrphthalmus’ | MTsz.: kelehal, kelen | Dankó: kelehal ’ua.’ | HalK.: keling ’Squalius dobula’, telen,telény | Hal. 33:

keling ’ua.’ | Vutskits: telén, telea, telény | Unger: klen ’Leuciscus rutilus’ | SzamSz.: telén ’halnév’.

A kele, kelen szláv eredetű szavunk, a szóvégi -n (melyet a nyelvérzék ragnak elemzett) elvonásával. A szó a legtöbb szláv nyelvben megvan ’keszegféle’

jelentéssel; vö. szbhv. klen (RszK. 9), szlk. klen, klen (Fe.), or., ukr. klen, klenek, klenok, kárpukr. klün (Vladykov), le. klen, kleniek, cs. klene

(RF.), szln. klen, klin (SzlJsz.), blg. klen (RB.), mac. klen (EIWF.). Átvette a román is: clean (DLR. 1), ott bolgár jövevényszó.

§ Kéménysarlósfecske (Chaetura pelagica) – Kémény: csn

Kanadában és az Amerikai Egyesült Államok keleti területein költ, telelni Peruig vonul. Testhossza 13 centiméter. Hosszú, keskeny szárnya és rövid, szögletes farka van. Élete nagy részét a levegőben tölti, táplálékát is repülő rovarok teszik ki. Ágdarabokból és saját nyála felhasználásával faodúba vagy kémények falára ragasztja fészkét.

§ Kis kendermoly (Grapholita delineana) – Kender: csn

Eurázsiai faj, amely Spanyolországtól az Amur vidékéig és Kínáig mindenfelé előfordul; Magyarországon is gyakori.

Világosbarna színű lepke, még világosabb, csaknem fehér mintázattal. A Szárny fesztávolsága 10–14 mm. A Lucernahüvelymoly (Grapholita compositella) közeli rokona. A két faj „feromonpár”, azaz mindkettejük Nőstényeinek szexferomonjai vonzzák a másik faj hímjeit is. Hazánkban évente két nemzedéke kel ki, de Dél-Magyarországon egy részleges harmadik is kifejlődhet. A nemzedékek rajzása összefolyik, a legtöbb lepkét június és szeptember között látni. A sodrómolyok nagy többségétől eltérően a délutáni és a kora esti órákban a legaktívabbak; borús napokon nappal is. A fiatal hernyók kis foltokat rágnak a kenderlevél fonákján az epidermiszbe, később befurakodnak a levélnyélbe, de inkább az utána következő, fiatal szárrészbe, ami ettől gubacsszerűen megvastagodik. A gubacsok feltűnőek, és hasonlítanak a kukoricamoly (O. nubilalis) fiatal hernyójának a kenderszárban okozott gubacsához. A hernyók egy része a hajtás csúcsába rág bele, amitől a kártétel helye fölött elpusztul a hajtás. Ilyenkor a főhajtás szerepét oldalágak veszik át, és „villás elágazás” alakul ki. A hernyók második és harmadik nemzedéke a virágzatot és a termést károsítja.

Legfőbb tápnövénye a komló; hazánkban Vadkomlóról már régebben kitenyésztették. Tömeges kárt 1964–1966-ban a Kenderben tett. Az utóbbi időben gyakoribbá vált, aminek egyik oka a kender termesztésének terjedése. Ha tömegesen jelentkezik, nagy károkat okozhat; a Kenderbolha mellett a kender másik jelentős kártevőjének tekintik.

§ Kender (Cannabis) – Kender: csn

Szántók, parlagterületek gyomtársulásainak növénye. Az egész világon elterjedt mind vadon, mind haszonnövényként. Meleg éghajlaton bárhol megterem; a külön tárgyalt fajokat (vagy taxonokat) Közép-Ázsia különböző részeiről származtatják.

Lágy szárú, egyéves, általában kétlaki növény. Virágpora allergén hatású. Szélporozta idegen termékenyülő növény. Az egylaki növények a termős egyedekre hasonlítanak.

Magja a makkocska. A kemény burokban egy mag található, amely gyorsan veszít a csírázó képességéből, amely az első évben 95%, a másodikban 80% utána vetésre alkalmatlanná válik.

A növény tömegének 8-9%-át a karós gyökérzet teszi ki, amely több mint két méter mélyre hatol. A porzós tövek gyökérzete kisebb, mint a termőseké. A növény gazdaságilag fontos része a dudvásszára, amely rostokban gazdag. A szár merev, felfelé álló, felülete szőrökkel borított, hosszanti irányban bordázott.

Magassága 1,5-3 m, magkenderként vetve 4-4,5 m

Egyes botanikusok szerint a Cannabis sativa egyetlen faj, aminek több változata, illetve alfaja (például Cannabis sativa var. indica vagy Cannabis sativa

ssp. indica) van.

Vad változatai 2–3 méter magasra is megnőnek. Könnyen felismerhető jellegzetes, tenyeresen összetett, 3-11 ujjú fogazott leveleiről.

Gyakoribb azonban, hogy 3 külön fajt tartanak számon a nemzetségben: a Cannabis sativa mellett a Cannabis indicát vagy a Cannabis africanát és a Cannabis ruderalist, ami Kelet-Európában is honos faj, apró termetével és virágzásával tűnik ki a többi faj közül.

A C. sativa földrajzi előfordulásának megfelelően, morfológiai és kémiai tulajdonságok alapján különféle alfajták különböztethetőek meg.

A kender az egyik legősibb ipari növény. Az ember már az Újkőkorszakban ismerte. Kezdetektől fogva nem táplálkozási céllal, hanem Rostjáért vagy magjáért termesztették. Ha a növénynek a magját és a rostját is hasznosítják, akkor kettős hasznosításról beszélünk. A fonalkészítés az egyik legrégebben űzött, máig fennmaradt foglalkozás.

A kínaiak ruhákat, cipőket, köteleket készítettek a kender rostjaiból, valamint egyfajta papírt. A japánok és a mongolok már a pamut megismerése előtt felhasználták.

Kelet- és Délkelet-Európában eme rostnövényt alighanem a Szkíták honosították meg. A legrégebbi írásos feljegyzést (i. e. kb. 440.) a kender felhasználásáról, a növény és a belőle készült nyers vászon, kanavász (görögösített)

szkíta nevéről – kannabisz (κάνναβις) – Hérodotosznak köszönhetjük. Ismertetvén a királyi szkíták országát, szokásait, jeles szerzőnk a következőket mondja:

„Országukban kender terem, mely leghasonlóbb a lenhez, kivéve a vastagságot és nagyságot. Ebben sokkal felülmulja a kender. Ez mind önmagától mid vetés

után terem. S a Thrákok ruhákat készítenek belőle, melyek leghasonlóbbak a lenbőliekhez. S a ki nem nagyon jártas benne, nem képes megkülönböztetni, valjon lenből vagy kenderből van-e. A ki pedig még nem látott kendert, lenbőlinek fogja tartan a ruhát.

A scythák tehát magokkal vivén e kender magvát, a nemezsátrakba bújnak, és azután a tűz által izzó kövekre dobják a magot. Ez pedig reáhintve füstölg s

oly nagy gőzt okoz, hogy semmiféle görög izzasztó fördő felül nem múlja. S a scythák gyönyörködve ezen izzadásban kurjonganak. Ez nekik fürdő gyanánt szolgál; mert vízzel soha sem mossák testüket. A nők pedig érdes kövön összetörnek cyprus-, cédrus- és töményfát s vizet öntenek reá. S azután e gyurmával, mely vastag, bekenik az egész testet és arczot. S ettől jó illatuak is, s ha másnap leveszik a kenőcsöt, tiszták és fényesek is.” (IV. könyv, 74–75. szakasz. (Télfy János fordítása)

Hazánk területén közel kilencezer éve termesztik a kendert. A Magyarok már a

Honfoglalásnak nevezett esemény előtt ismerték e növényt és feldolgozásának módját. Kender, csepű és szösz szavunkat a nyelvészek mindazonáltal Török eredetűnek tartják.

A kender gyomelnyomó és talajlazító hatása - megfelelő vetésforgó esetén - jót tesz a szántóföldek talajának.

A kender elsődleges megmunkálása lényegében a Lenével azonos: feltárás (a rostok elválasztása a lenkóró egyéb szöveteitől áztatással, amit szárítás követ), a kórók törése, majd a rostok és a fás részek szétválasztása tilolással.

A kender fontos textilipari nyersanyag is. Rostjai erősek, nedvességnek jól ellenállnak. Műszaki szövetek, vitorlavásznak, ponyvák, hevederek, zsákok, kárpitoskellékek, kötelek, zsinegek stb. készülnek kenderfonalból. A kenderkócból szintén fonalat fonnak, de ez csak alárendeltebb célokra használható.

A gyártási melléktermékek hasznosítása:

Kenderkóc. A nem fonható tömítőanyagként használják például vízvezeték-csatlakozások tömítésére, vagy a kárpitosiparban tömőanyag gyanánt.

Kendermag. A kendermagból kisajtolt olaj étolajként, kence gyártására vagy szappan és kozmetikai cikkek készítésére is használható. A sajtolásnál visszamaradt olajpogácsa állati takarmányozásra is alkalmas. Az étolajként használt kendermagolaj nagy arányban tartalmaz esszenciális omega-6 valamint omega-3 zsírsavakat.

Tanulmányok szerint a kendermagolajban található többszörösen telítetlen zsírsavak csökkentik a Parkinson-, és az Alzheimer-kór kialakulásának esélyét.

A pozdorjából cellulózt, papírt, bútorlapot és hőszigetelő lapokat gyártanak.

A kender, mint építőanyag:

A kendernövény szár belső részének porózus rostjaiból kenderbeton készíthető, amely építőanyagként használható.

Élvezeti szer és gyógyászati alapanyag:

A szárított, megtermékenyítetlen (termős) kendervirágzatot hívják kannabisznak, vagy marihuánának. A kikapcsolódási célra történő felhasználás szempontjából leginkább elterjedt fogyasztási módja a cigarettába sodrás, a jobb éghetőség kedvéért gyakran dohánnyal keverve. A "joint" jelentése: csak marihuánát tartalmazó cigi. Ha dohánnyal kevert akkor "spliff". Az orvosi célra történő felhasználás esetén többféle felhasználási mód is rendelkezésre áll többek között a kannabisz kivonatait tartalmazó gyógyszer-készítmény formájában éppúgy mint a párologtató berendezés használata által történő alkalmazása.

§ Kenderics – tudományos neve: kenderike – (Carduelis cannabina cannabina) – Kenderics: csn

Piros begyű kis pintyféle énekesmadár; Carduelis cannabina cannabina.

A név szótörténeti adatai: 1538-ban kenderika (TESz.), 1708-ban kendike (PP.). További szótörténeti alakjai: kenderitze, kendelitz, kendelitze, kenderke, kenderke-madár, kendёricz, kendёricze, kenderi (KissMad.). A népnyelvben MTsz.:1840: N. kenderice,kenderics | CzF.: kendёrike | ÚMTsz.: kendörice, kendörics.

Származékszó, a TESz. szerint a kender növénynévből alakult a magyar állat- és növénynevekben gyakori -ike képzőbokorral. A névadási szemlélet háttere

az, hogy ez a madár kizárólag magvakkal, legszívesebben kendermaggal táplálkozik. Más nyelvekben szintén hasonló a neve, a ’kender’ jelentésű alapszóval képzett névvel jelölt a madár; vö. 1621: lat. cannabeus (MA.), ném. Hänfling, cs. konopka, szlk. konőpka, konőpkár, or. konopljanka (TESz.).

Még korábban felbukkanó neve a kendermag sinö madar (1533: Murm.), Këder mag szinö madar (1590: SzikszF.), kender szem madar (1577: KolGl.). A homoki kenderike (KissMad.) nevének jelzője a madár sárgásszürke tollazatára utal. A görling társnév jövevényszó; vö. ném. Grünling ’zöldike’ (uo.). Szintén a németből való a népnyelvi hanefelli (ÚMTsz.); vö. stájer Hanefel, Haneferl ’ua.’ (KissMad.). A kenderike népnyelvi neve még a zsezse.

A kenderike hazája majdnem egész Európa. Közép-Európában mindenütt közönséges, de leggyakoribb a dombos vidékeken. A pintyfélék között talán a legkedvesebb és legvonzóbb, ráadásul kiváló énekes. Fiatalon fogságba kerülő hímek más madarak énekét is könnyen megtanulják, sőt rövidebb dalok fütyülésére is megtaníthatók.

A szerencsétlen sorsú Mária Antoinette királyné 1783-ban állítólag olyan kenderikét kapott ajándékba, amelyik a „Didó”-opera összes áriájából tudott idézni.

Magyarországon gyakori madár, amely éppen úgy előfordul az alföldeken, mint a dombvidéken. Kertekben, gyümölcsösökben, fasorokban, parkokban szeret tartózkodni, inkább keresi, mint kerüli az ember közelségét. A Balaton mentén sokszor fészkel a szőlőkben, igen hasznos, mint rovar- és gyompusztító munkás.

§ Kenyérbogár (Stegobium paniceum) – Kenyér: csn

Nemének az egyetlen élő faja. A kenyérbogár világszerte elterjedt. Gyakori faj.

A kenyérbogár 2-4 milliméter hosszú, egyszínű vörösbarna rovar. Veszély esetén csuklyaszerűen előrenyúló nyakpajzsa alá rejti a fejét.

A kenyérbogár az emberhez kötődik, a szabad természetben ritka. Gyakoribb élelmiszerraktárakban, pékműhelyekben, házakban. Mindenféle Lisztből készült áruban károsít, de még a csokoládét, az erős fűszereket (paprikát) vagy mérgező gyógyszereket is kikezdi.

A nőstény petéit a kenyér mellett valamennyi állati és növényi eredetű termékbe, például süteményekbe, csokoládéba, erős fűszerekbe is belerakja. Az 5-6 milliméter hosszú, piszkosfehér színű lárvák ott esnek át különböző fejlődési szakaszaikon, és ott is bábozódnak be. Fejlett szaglószervük vezeti a táplálék nyomára. Rágószervük erős, ezért a becsomagolt anyagokba is bejutnak a lárvák. A táplálékot elérve a lárva nyálából és a rágcsálékból ovális gubót készít magának. A bábból kibúvó imágó kerek röpnyíláson át távozik. Teljes kifejlődéséhez 18-20 Celsius-fokon több mint kétszáz napra van szüksége. Tömegesen csak hosszú ideig tárolt anyagokban és 25 fokosnál melegebb helyiségekben szaporodik el. Kifejezett éves ciklusa nincs, egész évben bújnak elő bogarak, melyek petéket raknak.

Ha fertőzésre utaló jeleket észlelünk, az első teendőnk az, hogy gondosan takarítsuk ki az élelmiszertároló helyet. A kenyérbogár táplálékául szolgáló összes élelmiszert át kell vizsgálni. A fertőzött anyagokat jól záródó zacskóban gyűjtve dobjuk ki a szemétbe vagy égessük el. Rovarirtó szert fölösleges használni.

§ Kenyérgomba (Lactifluus volemus) – Kenyér: csn

Syn.: Lactarius volemus, kenyér tejelőgomba 

Kalapja (6)7-10(20) cm, domborúból kiterül, közepe már fiatalon bemélyedhet, széle aláhajló, felszíne száraz, körkörösen repedezhet, matt, bőrszerű, lehet deres színe rőtvörös- barnásrőt- barna. 

Lemezei sűrűk- középsűrűk, lefutók, színük krém, barnán foltosodnak, féllemez van. 

Tönkje 5-10 cm hosszú, (1,5)2-(3) cm vastag, hengeres, merev, kalapszínű, csúcsa lehet világosabb. 

Húsa krémszínű, kemény, merev, barnul, tej bő, fehér, aromás, jóízű, jellegzetes, halszerű szagú. 

Termőhely és idő: lombos és fenyőerdőben nyártól őszig. 

Nyersen is ehető, aromás gomba.

Megjegyzés: nagy termete, jellegzetes színe, íze és szaga miatt más fajjal nem téveszthető össze. 

§ Szent János kenyér – tudományos neve: édesgyökerű páfrány - (Polypodium) – Kenyér: csn

A név az ógörög poly (πολύ) "sok" és podion (πόδιον) "lábacska" szavak összetételéből ered és a növény kis, lábra emlékeztető gyöktörzsére utal. A nemzetség az egész Földön elterjedt, de a legtöbb faj a Trópusokon fordul elő. Európában három faj él. Magyarországon többek közt a Gödöllői-dombság területén fordul elő.

Talajlakó vagy epifiton páfrányok kúszó, sűrűn szőrös, vagy pikkelyes gyöktörzzsel. A levelek szárnyasan osztottak, vagy szeldeltek, ritkán épek, változatos (10–80 cm) hosszúságúak. A szóruszok a levelek fonákán helyezkednek el, kerekded formájúak, fátyolka (indusium) nincs. A gyöktörzsek cukrot, gyantát, olajat és cseranyagokat tartalmaznak, ezért több fajt likőrök, édességek ízesítésére használnak fel.

Európában honos fajok:

Közönséges édesgyökerű páfrány (P. vulgare) – Magyarországon is őshonos.

Hegyesszárnyú édesgyökerű páfrány (P. interjectum) – Magyarországon is őshonos.

Polypodium cambricum L. (= P. australe Fée)

További fajok száma negyvenkettő.

§ Kerecsensólyom – (Falco cherrug) - Kerecsen: csn, lk

Szürkésbarna tollú sólyomféle ragadozó madár; Falco cherrug.

Igen korai felbukkanású szavunk az írásbeliségben, szótörténeti adatai: 1268: Keerchen hn. (OklSz.), 1282 k.: kerechet (uo.),majd kerechen, kelechenyek,

keleczen, keretsény, kerecseny (KissMad.).

Keleti szláv név, a végső forrás az óorosz креченъ, N. кречuнъ, кречamъ ’kerecsensólyom’ szó, amely a madár kiáltását idéző hangutánzó név. Megvan az oroszban és az ukránban is: кречет ’kerecsen’ (TESz.). Kereskedelmi kapcsolatok révén kerülhetett nyelvünkbe. A magyarban a szó eleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő

e- oldotta fel, a szóvégi t > n változás talán a gereben, szelemen, szerecsen s hasonló hangzású szavak analógiájával magyarázható.

A kerecsensólyom nevének alakváltozata a nyelvjárási kelecseny. Mint állattani szakszó, a kerecsensólyom 1904-ben, Petényinél fordul elő először. A név

önállóan is jelöli a madarat, pl. 1801: keretsen, keletsen (Földi). A madár zsákmányszerző, szabdaló módjára utal a szabda sólyom terminus (R. 1841: Vajda), akárcsak fojtogató sólyom (TermtudKözl. 1887), fojtó sólyom, mészárló sólyom (1904: Petényi) elnevezése, ezek a ném. Würgfalke, Schlachtfalke ’ua.’ (uo.) fordításai. Szintén tükörfordítás eredménye a nemessólyom (1801: Földi); vö. ném. Edelfalke (KissMad.). A fiatalok világoskék csüdjéről kapta kéklábú sólyom nevét, ugyancsak német eredetű: Blaufuss ’ua.’ (Brehm). Van rárósólyom neve (VNAE.) is.

A latin szaknyelvi Falco nemi terminus a sólyom lat. falco neve, a gör. phálkon ’ua.’ névből származik. A kerecsen ’Falco cherrug’ neve az angolban saker

falcon, a németben Würgfalke (WbZ.).

Európában és Ázsiában honos, vonuló példányai eljutnak Afrikába is. Elsősorban a ligetes erdőkkel, fasorokkal, ürgés legelőkkel tarkított élőhelyeket keresi, hiszen legkedveltebb táplálékállata az ürge. Kora tavasszal hetekig a vonuló madarakból, elsősorban seregélyekből táplálkozik. Télen az öreg madarak gyakran mezei pocokra vadásznak.

Költési időn kívül is összetartanak, párban vadásznak, előfordul, hogy más ragadozó madaraktól elveszik zsákmányukat. Általában a jó kitekintést és biztonságos beszállást kínáló költőhelyeket részesíti előnyben. Magyarországon rendszeres fészkelő. Az állomány egy része itt telel, egy része novemberben délre vonul.

Igen veszedelmes ellensége a vadállománynak, baromfiaknak. Különösen a vízi vadban sok kárt tesz, a galambokat is előszeretettel öldökli. A betanított

sólyom, a szaker hajdanában a vadász karjáról indult a repülő vagy futva menekülő zsákmány után. Régebben nálunk is gyakoribb s nyilván sokkal ismertebb madár volt, különösen a solymászat korában. Őseink kedvelt vadászó sólyma, híres „kelecsenyje”. A solymászattal kapcsolatosan Zay Lőrinc 1583-ban írta bátyjának: „Tudom, hogy kegyelmed neheztel rám az karolyért, de ha kegyelmed ideadta volna az kiköcsén ölyvet, én odaadtam volna kegyelmednek az karolyt érette.” Szárnyát, evező tollait kalpagdíszül előszeretettel viselték.

§ Rőtlábú kéregbogár (Hymenalia rufipes Fabricius) – Kéreg: csn

Teste megnyúlt tojásdad alakú, vörösbarna színű, sűrűn szőrös. Szőrözete sárga. Feje széles, szeme nagy. Csápja hosszú és vékony. Lábai is vékonyak. Az előtor háti oldala élesen szegélyezett, 8–9 mm.

Egész Európában elterjedt. Magyarországon a hegy- és dombvidék erdeiben elterjedt, gyakori faj. A bogarak lomblevelű fákon, virágzó cserjéken találhatók. Éjszakai állat, nappal megbújik a fák kéregrepedéseiben, száraz ágak elvált kérge alatt. Az erdészeti fénycsapdák adataiból tudjuk, hogy rajzáscsúcsa július közepén várható, és a legnagyobb tömegben a Duna–Tisza közi csapdákból kerül elő (Bugac, Tompa) (Tóth, 1975).

Vöröshátú kéregbogár (Pseudocistela ceramboides Linné)

Fénytelen fekete, szárnyfedői narancsvörös színűek. Előtora kissé keskenyebb, mint a megnyúlt, ovális szárnyfedők, előrefelé elszűkül és elöl nem szélesebb, mint a feje. Felülete lesímuló aranysárga szőrözettel fedett. 10–12 mm.

Egész Európában és Magyarországon is elterjedt, de ritka faj. Tölgyeseinkben a fák száraz, leváló kérge alatt, gombás ágakban, korhadékban található. Lisztkukac szerű álcája tölgy és gesztenye korhadékban él (Kaszab, 1957).

Gyászos kéregbogár (Gonodera luperus Herbst)

Fényes fekete, a csápok töve, lábai és tapogatói rozsdavörösek. Csápja eléri a test félhosszát, szemei nagyok. Szárnyfedői pontozottan rovátkoltak. Lábai vékonyak. Teste hosszú, tojásdad alakú, 6,5–9,0 mm.

Egész Európában előfordul. Magyarországon a hegy- és dombvidék erdeiben, erdőszegélyeken mindenütt gyakori. Különösen a virágzó tölgy és gesztenyefákon, kőrisen és mindenféle cserjén néha tömegesen lép fel.

§ Kéreg-mohaállat (Plumatella fungosa) – kéreg: csn

Kérgező, vagy terjedelmes, tömbszerű bevonatot képez különböző vízi élőlények maradványain, vízbe hullott gallyakon, stb.

Mohaállatok

Helytürő, telepes állatok, tapogatókoszorújuk van. A törzsbe közel 11 ezer faj tartozik, zömmel tengeriek. A tapogatók csillós nyúlványok, amelyek a test elülső végén kitüremíthető kör– vagy patkóalakú képlet, a lophophore felszínén helyezkednek el. A test hármas tagolódása szempontjából a lophophore a mesosoma származéka, benne és a tapogatókban mesocoel eredetű testüregrész található. A legelső testrész (prosoma) egy kis fedőszerű lemezzé, szájfedővé (epistoma) csökevényesedik, a test legnagyobb részét a metasoma teszi ki, testürege a metacoel. A csillók által keltett vízáramlás sodorja a koszorú belsejében elhelyezkedő szájnyíláshoz az apró mikroszervezeteket és szerves törmeléket, a mohaállatok táplálékát. Az édesvízi fajok többségénél a lophophore patkóalakú, a tengerieknél köralakú. A bélcsatorna U–alakú, a végbélnyílás a tapogatókoszorú külső szélén nyílik. Belső szerveik igen leegyszerűsödtek, keringési–, légző– és kiválasztószerveik nincsenek, az ivarsejtek nem elkülönült ivarszervekben, hanem a testüreg falában keletkeznek.

A telep egyedeit zooidnak nevezzük. A zooid teste két részből áll, a tapogatókoszorút viselő, táplálkozó polypidből és a lakócsövet képző tokocskából (cystid). Zavarás hatására a polypid egy páros visszahúzó izom segítségével visszahúzódik a tokocskába, amelynek külső epidermisz sejtjei egy külső vázat, kocsonyás, pergamenszerű, kitines vagy meszes lakócsövet (zoarium) választanak el, ez alkothatja a telep legnagyobb tömegét, máskor pedig egész jelentéktelen. Az édesvízi mohaállatok zooidjai egyforma kinézetű, ún.táplálkozó egyedek (autozooidok).

A telep gyarapodása döntően a zooidok bimbózásával történik. Az édesvízi fajok telepe télre elpusztul. A hideg évszakot kitartóképletek (statoblastok) formájában vészelik át. A statoblast egyik típusa a sessoblast, amelyik nem

válik el a zoárium falától, csak a telep pusztulását követő tavasszal indul fejlődésnek. Szegélye gyakran horgokat visel. A másik típus a flottoblaszt, amelyen nincsenek horgok, de szegélyét általában keskenyebb vagy szélesebb úszóöv veszi körül. A telepből többnyire kiszabadulva az alzaton telel át. Tavasszal a úszóövön található gázzal telt sejtek kitágulnak és a felszínre felúszó flottoblasztokat a szél a partmenti növényzet közé sodorja, amely ideális

hely a megtelepedésre és a telep kialakítására. A statoblastokat vízimadarak is terjeszthetik. Ismeretes, hogy a vízimadarak és a kétéltűek táplálékukkal statoblastokat is elfogyaszthatnak, amelyek sértetlenül vészelik át a bélcsatornán történő áthaladást. Ezen kívül haltelepítések alkalmával is bekerülhetnek korábban el nem ért víztestekbe. Ivaros szaporodás során az édesvízi fajoknál nincsen szabadonúszó lárva.

Több faj kozmopolita, mások napjainkban is terjeszkednek. A mohaállatok szuszpenziószűrő állatok. Az édesvízi fajok többsége a közepes tápanyagellátottságú, nem, vagy kevéssé szennyezett vizeket lakja. Csak néhány faj tolerálja a tápanyaggal túlterhelt és szennyezett vizeket is (pl. a Plumatella repens és a Fredericella sultana). A telepek fontos komponensei az édesvízi élőbevonatnak. A mesterséges alzatokon, az ember által használt felületeken (hajótestek, különféle vízi műtárgyak, csővezetékek) bevonatképzésük kimondottan káros, a csővezetékekben megtelepedő mohaállatok jelentősen szűkíthetik a vezetékek keresztmetszetét. Biológiai szennyvíztisztítás során

egyes fajok filtrációjukkal jelentősen hozzájárulnak a vízminőség javulásához. További jelentőségük, hogy halparazita nyálkaspórások (Cnidaria: Myxozoa) gazdaszervezetei lehetnek.

Osztály: Gymnolaemata – Szájfedő nélküliek

Nincs szájfedőjük, a tapogatók körben helyezkednek el. Döntő többségük tengeri, csak öt család közel húsz faja él édes– és brakkvízben. Nálunk egyetlen faj képviseli a csoportot.

Család: Paludicellidae

Paludicella articulata – télibimbós mohaállat. Telepe vékony, dúsan elágazó. A telep ágait maguk a megnyúlt, ovális alakú zooidok képezik. A cisztid kitines zoáriumot képez amibe mész is rakódik. Érdekessége, hogy nem termel statoblastokat, hanem a telep erősen meszes falú, ovális zooidjai válnak le és telelnek át az iszapban. Az ivaros szaporodása során kialakuló, szikben gazdag lárvája a planktonban úszhat, akárcsak a tengeri rokonoké. Magyarországon többfelé előfordul ugyan, de nem tartozik a gyakori fajok közé.

Osztály: Phylactolaemata – Szájfedősök

A tapogatókoszorún belül található szájnyílást egy rövid nyúlvány, a szájfedő (epistoma) zárja le. A tapogatók egy patkóalakú tartóról (lophophore) erednek. Mind a 69 faj édesvízi, Európában 17 ismert.

Család: Plumatellidae

A legnagyobb fajszámú édesvízi család, világszerte nagyjából 55 faja ismert. Európában jelenleg két genusz 10 faja él. A legnépesebb genusz a Plumatella, világszerte közel 40 fajjal. Telepei részben lerögzülnek, a zoárium szilárd, kitines anyagból készül. Telepei lehetnek akár többszörösen elágazók vagy tömör, tömbalakúak. A statoblast sessoblast vagy flottoblast típusú lehet.

Plumatella fungosa – kéreg–mohaállat. Kérgező, vagy terjedelmes, tömbszerű bevonatot képez különböző vízi élőlények maradványain, vízbe hullott gallyakon, stb.

Plumatella repens – kúszó mohaállat. Sokszorosan elágazó indái kérgező telepeket képeznek, a zoáriumok nem hoznak létre összefüggő tömböt. Köveken és egyéb élettelen alzaton jellemző.

Család: Cristatellidae

Cristatella mucedo – mászkáló mohaállat. A telep rendszerint nyújtott ovális vagy ujj–alakú. Ez a mohaállat nem mindig rögzül felszínen. A zoárium átlátszó, tömör kocsonyára emlékeztet, a zooidok olykor az egész felszínét beborítják, így nem rögzül az alzaton. Az egyetlen olyan faj, amelynél az egész telep aktívan mozoghat. A statoblastokon a horgok két sorban állnak. Síkvidéki álló– és lassúfolyású vizekben él.

Család: Fredericellidae

Fredericella sultana – ágbogas mohaállat. Nevéhez méltóan vékony, dúsan elágazó, hálózatos telepet hoz létre. Édes és brakkvízben is előfordul, a legváltozatosabb víztípusokban. Bár sekélyvízi, még kétszáz méteres mélységben is előfordulhat. Gyakran fordul elő más mohaállatfajokkal, szivacsokkal együtt. Köztigazdája a halakban, például a szivárványos pisztrángban vesebetegséget okozó nyálkaspórásoknak (Cnidaria, Myxozoa: Buddenbrockia és Tetracapsuloides fajok) amelyek Európa–szerte komoly nehézséget okozhatnak a pisztrángtelepeken. A mohaállat–telep fragmentációjával a parazita hatékonyan terjed. Hat a mohaállat szaporodására: a terjedését elősegítő fragmentációt valószínűleg serkenti, a statoblastok képzését gátolja.

Család: Pectinatellidae

Pectinatella magnifica – óriási mohaállat. Hatalmas, akár 30 cm átmérőjű gömbölyded telepe világos, sárgás színű, tapintása merev kocsonyára emlékeztető, nem kitines. A kerekded statoblastokat kb. 16 horogszerű nyúlvány veszi körül egyenlítői síkban. Eredetileg Észak–Amerikában, a Mississippi vízrendszerében őshonos, de mára Eurázsiában is több helyen előfordul, így Franciaországban, Németországban, Csehországban és újabban Magyarországon is, a Ráckevei Dunaágban. Csővezetékek eltömítésével károkat okozhat.

§ Bükk kéreggomba (Neonectria faginata) – Kéreg: csn

Syn.: Nectria coccinea var. faginata 

Termőteste kisméretű, világos piros, citrom alakú, a fertőzött bükkfa kérgén jelenik meg. 

Előfordulás: a bükk kéreggomba betegség akkor jelentkezik, amikor már erős a fa fertőzöttsége a (Cryptococcus fagisuga) bükk gyapjaspajzstetűtől. A pajzstetű rágása során keletkezett sebekben telepszik meg e kéreg-pusztító gomba (Nectria coccinea var. faginata). A bükk kéreggomba aszkuszos gomba, ősszel hullatja spóráit. 

Étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Megjegyzés: amíg a gombát nem azonosították, azt hitték, hogy a jól látható pajzstetű elszaporodása az oka a kéreg halálának. A bükk pajzstetvek körülbelül 1 mm hosszúak, kolóniában élnek, jelenlétüket bizonyítja a gyapjas por a

§ Kis kerekbödice (Scymnus apetzi Mulsant) – Kerek: csn

Sas-hegy, 1956.VI.28., 1956.VII.13., Hámori E.; Sas-hegy, 1956.VI.28., Kovács É.; Sas-hegy, fűhálózás, 1985.V.13., 1985.VII.29., Szalóki D.; Sas-hegy, fűhálózás, 2011.VI.12., 2012.VI.8., 2012.VIII.18., Merkl O.

§ Araszoló kerekesféreg – Kerekes: csn

Áltestüreges, szelvényezetlen testű, változatos formavilágú vízi, mikroszkopikus méretű állatok. Az állatvilág legkisebb képviselői közé tartoznak, egyes fajok testhossza csupán 100 μm körül van. Testük fejre, törzsre és lábra tagolódik. Nevüket a fejet övező csillózatról, a kerékszervről kapták, amely vízörvényt kelt a táplálékszerzéshez és helyváltoztató szervként is működik. Feltünő a rágógyomorban elhelyezkedő rágókészülék (mastax), amely az élő állatban rendszeresen pulzáló mozgást mutat. A láb, amennyiben van, többnyire gyűrűzött, vége elágazik és két ujjban végződik. Közvetlen fejlődésűek. A közel 2000 kerekesféreg faj néhány kivétellel édesvízi és nedves talajban, mohában is jelen vannak. Magyarországon legalább 500 fajuk él, az édesvizek nyíltvízi lebegő élőlényközössége, a plankton legfontosabb tagjai közé tartoznak, de helytülő fajaik is vannak.

Bdelloidea – Araszoló kerekesférgek

Páros petefészkük van. Hím nem ismert közöttük, kizárólag szűznemzéssel szaporodnak. Vízben, továbbá talajban és mohapárnákban nagy számban találhatók, a kiszáradó élőhelyen is túlélnek (anhidrobiózis). Jól úsznak, az alzaton araszoló mozgással haladnak.

Rotaria rotatoria – közönséges kerekesféreg

230–1100 μm, teste teleszkópszerűen kinyújtózhat, és összehúzódhat,

a láb 5–6 gyűrűből áll, három lábujja van. Elevenszülő. Bármilyen édesvízben előfordulhat, még szennyvíztisztítókban is gyakori.

Monogononta – Egypetefészkűek

Egyetlen petefészkük van. Jellemző a kétivaros szaporodás, nemzedékváltással. Nyáron szűznemzéssel szaporodnak, ősszel megjelenik egy hím generáció és a nőstényekkel megtermékenyített tartóspetéket hoznak létre.

Brachionus spp. – vértes kerekesférgek

90–400 μm hosszú, elöl fogazott páncélszerű vázuk (lorika) a hámsejtek

vázfehérjéiből alakul ki, felületén változatos rajzolat látható. Az agydúc mögött egyetlen piros szemük van. A nyílt víztérben úsznak vagy vízinövények felületén élnek, szerves törmeléket és mikroszervezeteket szűrögetnek.

Asplanchna spp. – zsákbelű kerekesférgek

400–2500 μm méretű kerekesférgek. Szinte teljesen átlátszóak, testük

zsákszerű, két, apró, piros szemük van. A bélcsatorna csökevényes, végbélnyílás nincs, az emészthetetlen maradékot a szájnyíláson át kihányják. A láb teljesen elcsökevényesedett. Mindenevők vagy ragadozók, gyakran más rotifera

fajokat fogyasztanak. A nyílt víztérben úszkálnak.

Collotheca spp

200–1700 μm hosszú testüket zsákszerű, átlátszó, kocsonyás burok veszi körül. A láb vékony, tagolatlan, az ujjak csökevényesek. A kerékszerv varsaszerű képletté alakul át, amelynek peremén mozdulatlan sertekötegek és sertesorok figyelhetők meg a csapkodó csillók helyett. A varsába besodródó vagy beúszó mikroszervezetek körül a nyílást a kerekesféreg fokozatosan szűkíti, majd egy hirtelen mozdulattal lenyeli a zsákmányt. Főként helytülők, moszatszálakon és vízinövényeken élnek, néhány nyíltvízi, planktonikus faj is van köztük.

§ Elevenszülő kérész (Cloeon dipterum) – Kérész: csn

A teleszkópszemű kérészek (Baetidae) családjába tartozó faj. Az elevenszülő kérész egész Európában gyakori.

Az imágó a Baetis-fajokhoz hasonló, de csak egy pár szárnya van. A lárva a Baetis-lárvával megegyező, 7 pár levél alakú tracheakopoltyúval rendelkezik. Az első 6 pár azonban megkettőződött, és valamennyi kopoltyú jelentékenyen szélesebb. Az állat 5-9 milliméter.

Az elevenszülő kérész álló-, ritkábban lassan folyó vizek lakója, a legkisebb pocsolya is megfelel a számára. Szívesen elfoglalja a kerti tavakat.

A hímek tömött rajokban táncolnak, gyakran születésük helyétől nagyobb távolságban. Ha egy nőstény a rajon keresztülrepül, egy hím megragadja, és a párosodás még a levegőben lezajlik. A nőstény ezután nem fog azonnal a peterakáshoz, hanem 1-2 hétre elrejtőzik. Ez idő alatt végbemegy testében az embrionális fejlődés. Csupán mikor ez közvetlenül befejeződés előtt áll, akkor rakja le a kibújásra érett lárvákat tartalmazó petéket a vízbe. Ha a nőstény nem jut párhoz, táplálékfelvétel nélkül akár több hétig élhet még. Repülési ideje májustól július végéig, szórványosan szeptemberben is repül.

§ Datolyazöld kérészgomba (Bolbitius psittacinus) – Kérész: csn

Kalapja 30-95 mm átmérőjű, kúpos, később kiterül; közepén púppal. Színe rendkívül változatos, narancsvörös, olajzöld, olajbarna, feketészöld és ezek átmenetei;

közepe általában sötétebb; széle enyhén bordázott, bőre ragadós, mérsékelten higrofán.

Lemezei fiatalon fehéresszürkék, éretten sárgásokker, sárgásbarna árnyalatúak; közepesen sűrűek, 30-35 érinti a tönköt, foggal enyhén lefutóak.

Húsa vékony, halványsárgás, a tönkben zöldes futtatással, a tönkbázisban fehér. Szaga fiatalon kellemes gombaszag, később az áltriflákéhoz hasonló; íze enyhe, de kellemetlen.

Tönkje 25-70 x 3,5-7 mm, hengeres, száraz, korpázott; fiatalon sárgászöld, ritkán sárgáskék, később okker- vagy halványsárga.

Előfordulás: júniustól novemberig, bükk maradványokon - apró fadarabkákon, fűrészporon, bükkavarban, égett faanyagon is; útszélen, bolygatott talajon, Magyarországon nagyon ritka faj.

Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Megjegyzés: a fajt érvényesen 2007-ben, Csehországból írták le, noha Albert László már jóval korábban is megtalálta Magyarország területén.

§ Tavaszi kérészpáfrány vagy télipáfrány (Anogramma leptophylla) – Kérész: csn

6- 18 cm magas, terophyta. Törékeny, világoszöld levelű növényke, az áttelelő előtelepből tél végén vagy kora tavasszal fejlődik, nyáron elpusztul. A levél megnyúlt háromszög alakú, 2–3× összetett, a meddő levelek levélkéi szélesebbek, a spórásakéi keskenyebbek. A végső levélkék ékvállúak, általában háromkaréjúak. A levélnyél a tövén sötétbarna, feljebb zöld.

 Spóraérése március-május Fagymentes sziklahasadékokon található meg a Zempléni-hegység területén.

 Természetvédelmi értéke 10 000 Ft

§ Mezei keresztfű (Cruciata laevipes OPIZ) – Kereszt: csn

Familia: Rubiaceae

Család: Galajfélék

15-45 cm magas, évelő növény. Levelei négyesével örvben állnak, elliptikusak vagy hosszúkás-tojásdadok, 3 erűek, sárgászöldek, szőrösek. A

virágok a levelek hónaljában, rövid kocsányú bogernyőben nyílnak. Az utolsó elágazás középső virágai porzósak és termősek, a szélsők porzósak. A párta csöves, sárga. A terméskocsányok hátragörbülnek és a lehajló levelek közé rejtőznek. A termés kopasz.

Virágzás:Április-június.

Méret:15-45cm

Élőhely:Erdők tisztásain, bokorerdőkben.

§ Koronás keresztespók – Keresztes: csn, lk

ÖTÖDIK REND: Tulajdonképpeni pókok (Araneida)

A Pók-félék ősi törzsén a tulajdonképpeni pókok rendje a leghaladottabb csoportként mutatkozik; fejlettségét igazolja nemeiknek és fajaiknak száma is; mintha az ő népes rokonságuk mostanában volna teljes kibontakozásában.

Úgyszólván az egész földkerekségen terjedtek el az idesorolható fajok; a magas hegységek hóhatáráig hatolnak fel és Grönlandban még a 82. szélességi fok alatt is találhatunk két faj pókot. A magyar országi pókok elterjedéséről szólva

Herman Ottó mondja: „A levegőben való vándorlásaikon a pókok a tornyok csúcsaiba akadoznak fel s bár ideiglenesen, de ott is tanyáznak. A magyar Tátra csúcsain néhány faj, rendesen tartózkodva, szaporít, éppen úgy, mint Selmecbányán a Glanzenberg altárna aknájában, ahol körülbelül 280 méter mélységben még mindig akad egy faj (Liniphia Thorelli H. O.). Az aggteleki barlang új ágából, mintegy kétezerötszáz méternyire a nap világától Ú Horváth Géza megfigyelése szerint Ú még él egy pókfaj (Liniphia Rosenaueri L. K.); a zuhatagok vízsugára mögött (Meta fusca De Geer), a robogó vasúti kocsikon egyaránt akadunk pókokra, melyek ott rendesen tartózkodnak; a fűben, bokrokon, fákon, a sásban, nádban, mégpedig az aljtól a csúcsig mindenütt pók jelentkezik; lakásainkban, gazdasági épületeinkben, a padlástól a pincéig, mindenütt póktanyákat találunk; falak, fák repedéseiben, kövek között

és kövek alatt, a földben, a folyók görgetegein, a vízmellékeken, álló vizek szélén és tükrén és végre a víz színe alatt is pókokra bukkanunk. „

Ha látkörünket tágítjuk, úgy fogjuk találni, hogy ameddig az északi sark felé még növényélet s vele kapcsolatosan még rovar is észlelhető: a pók is ott van. A Montblanc örök haván szép nyári napokon pókok futkosnak; a gleccsereken mindenütt jelentkeznek. A forró égöv alatt pedig a legcsodásabb pókalakok roppant bőségben vannak. Mondhatjuk, hogy a tulajdonképpeni pókok a rovaroktól eltekintve a legelterjedtebb és leggyakoribb szárazföldi állatok közé tartoznak.

A rovaroktól eltérően azonban a pókok általában nem számíthatnak az emberek szíves érdeklődésére; sőt ellenkezőleg, majdnem mindenütt megvetendő, utálatos, csúnya teremtéseknek tartják őket. Pedig vannak érdemes

tulajdonságaik is; aki velük tüzetesebben foglalkozik, sok érdekes megfigyelést jegyezhet fel róluk, különösen életmódjuk tanulmányozása révén.

Itt láthatunk apró ugró pókokat, amint barangolás közben, macskamódra óvatosan és csillogó szemekkel megközelítik a falon ülő legyet, vagy amint biztos szökéssel más zsákmányra vetik magukat, hogy ezt hatalmukba ejtsék; amott megcsodálhatjuk a hálós-pók művészien szőtt, napfényben fehérlő, szép hálóját; más fajok pedig az anya szeretetteljes gondoskodásának legszebb példáit mutatják be nekünk, amidőn ivadékuk biztosításában fáradoznak.

A pók testi kialakulásának célszerűsége szintén megérdemli különös figyelmünket. A teste törzsén a két főrészt mindig határozottan meg lehet különböztetni, mert a potroh annyira elkülönül a fejtortól, hogy csak vékony

nyelecskén függ vele össze s ezért külön is mozgatható. Csak kivételképpen szelvényezett egyes fajok potroha; az embrionális fejlődés során rendszerint eltűnnek a potrohszelvények teljesen; nyomtalanul összenőnek egymással e

metamerák, úgyhogy az egész potroh osztatlan, egységes testrésznek látszik, mely azonban nyelecskéjén könnyen forgatható. A pók testének ez a berendezkedése és kéttagúsága kétségtelenül előnyösen érvényesül a hálókötés

gyakorlásában.

A fejtoron eredő végtagok közül az első pár, a rágócsápok, vagy chelicerák, étízesek; a nagyobb tőízen csuklóival ízesül a sarlóalakú második íz, mely mint a tollkés pengéje behajlítható és mert hegyes karomhoz is hasonlít, a „karomízö nevet nyerte el a magyar irodalomban; én azonban inkább „sarlóízö-nek fogom nevezni, mert „karomízö mást jelent. A tulajdonképpeni pókoknak ez a kis sarlója befelé hajlik, a madárpókoké pedig lefelé csapódik be, ha a pók

csípésre használja ezt. Éles fegyverek ezek a sarlóízek vagy „csípőkarmok, ahogyan Herman Ottó nevezte el e részeket, mert mindegyiknek a hegyén méregmirigy nyílik s ennek a gyorsan ölő váladéka beleömlik a sebbe, melyet a pók prédáján ejt. Valamennyi pók mérges; azonban csak a legnagyobbaknak van annyi erejük, hogy az embert érzékenyen megcsíphessék; kivételképpen egyes fajok, például a Latrodectes-nembe tartozók, veszedelmessé is válhatnak.

A második végtagpár a járólábakhoz hasonló, bár rövidebb és gyöngébb, mint ezek. Tapogatónak mondhatjuk ezt, melynek tőíze (áll, állkapocs, maxilla) rágólemezként szolgál táplálkozás közben. A következő négy pár járólábnak

tekintendő, bár e végtagok a pókfajok életmódjának megfelelően sokféleképpen alakulnak ki. Majd rövidek, majd hosszabbak; általában finomszerkezetű karmokat viselnek a végükön, mivelhogy a szövés-fonás mesterségében, meg

különösen a kötéltáncos módjára egy szálon való kapaszkodás közben szüksége van ilyen apró szerszámokra az ügyeskedő póknak. Dahl megfigyelte a szálon lógó keresztespókot és azt írja róla, hogy ha egyes fonalán hirtelenül leejti magát és ezután a szálon lógva abban megkapaszkodni akar, úgy használatba veszi mind a nyolc lábavégén lévő kettős fésűs főkarmait. E piciny fésűk fogai közé szorul ugyanis a fonál s a pók nem csúszik tovább. A nagyobbfajta keresztespókok karmainak használatát könnyen észlelhetjük. Ha gyorsan ereszkedik alá a pók fonószemölcseiből kihúzódó fonalán, akkor a lábait kinyujtva nem fogja ezt a szálat; de ha nem akar tovább sülyedni, akkor egyik vagy mindkét hátulsó lábával, mégpedig ennek fésűs főkarmával megfogja a kötelet és így megakasztja lefelé haladását.

Föntemlített szerző szerint a különböző hálók és szövedékek előállításában közreműködnek a sámjakarmok is, melyek kisebbek bár, de kampósabbak, mint az előbbiek. Ezenfölül mellékkarmok, sőt különbözően hajlított, ágas, vagy

fogacsolt serteszőrök is találhatók a hálószövő pókok lábavégein; ezek azonban, éppen úgy, mint az előbb leírt karmok, többféleképpen kialakulhatnak, vagy hiányozhatnak is.

Herman Ottó a pókoknak eme sajátságosan kifejlődött karmait ugyancsak a hálószövők finom szerszámainak tekinti. Ő a főkarmokat bordáskarmoknak nevezi; szerinte a sámjakarom vezeti a fonószemölcsből kiömlő szálakat, a

bordáskarmok fésűi pedig összeverik és csomózzák ezeket a hálókereszteződés pontjain; a mellékkarmok és fogasserték végül a nemezszerű szövetek és peteburkoló gubók előállításánál szerepelnek.

Én többízben észleltem a keresztespókokat ilyen működésükben és mondhatom, hogy a mi tudósunknak van igaza:

nem a fésűs karmokkal kapaszkodik a szálon leereszkedő pók a fonalába, hanem a kampósan hajlított sámjakarommmal fogja és szorítja ezt. Csekély nagyítású olvasóüveget használtam megfigyeléseimhez, mert szabadszemmel a karmokat

csak alig látjuk.

A pókok lábavégének ez a takácsmesterségnek szolgáló kialakulása ugyancsak Herman Ottó megállapítása a szerint változik, hogy milyen hálókat, vagy másféle szöveteket készítenek az illető pókok. A jeles hálókötők fésűs karmai a legfejlettebbek; a nemezszövők pedig, bizonyára szövéseik sűrítésére, inkább sokféleképpen fogacsolt mellékkarmokkal rendelkeznek.

§ Kérgesteknős (Dermochelys coriacea) – Kérges: csn

A kérgesteknősfélék (Dermochelyidae) családjába tartozó egyetlen faj.

A térítők közötti tengerekben él ugyan, ám a mérsékelt égöv tengereibe is elkalandozik. A szárazföldön nehezen mozog, de a vízben kecsesen úszik.

Elsősorban medúzákat, esetleg fejlábúakat és zsákállatokat eszik. Akár 1280 méter mélyre is lemerülhet.

Páncélhossza elérheti a 256,5 centimétert, testsúlya pedig akár 916 kg is lehet, legtöbbször azonban kisebb. Az állkapcsa szegélyei élesek, nem fogazottak. Mellső végtagjai kétszer hosszabbak, mint a hátulsók. Hátpáncélja teljesen

elcsontosodott, enyhén boltozatos, elől meglehetősen lekerekített, hátul farkszerűen kihegyesedő. A fiatal egyedek fejét, nyakát és lábait apró pajzsok

fedik, melyek lassanként eltűnnek, úgyhogy az idősebb állatok bőre sima lesz, csak a fejen vannak még apró pajzsok. Színük sötétbarna, világos vagy sárga foltokkal.

Több ezer kilométer, akár hónapokig is tartó megtétele után, ugyanoda tér vissza, ahol ő is kikelt. A tengerekből csak a szaporodás idejére jön a szárazföldre, homokba rakja közel 100 darab tojását, melyeknek átlagosan a harmada terméketlen, vagy kisebb a többinél, így kikelésnél több erős kis teknős indulhat a víz felé.

§ Gyantás kérgestapló (Ischnoderma resinosum (Fr.)P.Karst) – Kérges: csn

Termőteste konzolos, lebenyes, max. 15 x 15 x 2 cm; felszíne ráncolt, szabálytalanul zónázott, molyhos; széle szabálytalan, éles; színe sötét vörösbarnától feketéig, a szélén világosabb

Tráma,termőréteg: pórusos, sértésre barnul, 4-6 pórus/mm, 5-8 mm vastag

Húsa fiatalon puha, később rostos, okkeres, íz és szag nem jellemző

Termőhely és idő: holt lombos fán, főleg bükkön nyártól őszig, ritka

Spórája spp. fehér, sp. 5,5-6 x 2-2,5 µm, hengeres vagy allantoid, sima

Megjegyzés: Nem ehető. A főleg fenyőn termő

Ischnoderma benzoinum

fajjal téveszthető össze, nehezen különíthetők el egymástól. Sok szerző egy fajnak tartja őket.

§ Üstökös kertészmadár (Amblyornis flavifrons) – Kertész: csn

A lugasépítő-félék (Ptilonorhynchidae) családjába tartozó faj.

Új-Guinea sziget nyugati részén, az Indonéziához tartozó területeken honos. Testhossza 23 centiméter.

A nembe az alábbi 6 faj tartozik:

üstökös kertészmadár (Amblyornis flavifrons)

narancsbóbitás kertészmadár (Amblyornis subalaris)

oszlopépítő kertészmadár (Amblyornis newtoniana vagy Prionodura newtoniana)

aranybóbitás kertészmadár (Amblyornis macgregoriae)

Archbold-lugasépítő (Amblyornis papuensis vagy Archboldia papuensis)

Sanford-lugasépítő (Amblyornis papuensis sanfordi)

kertészmadár (Amblyornis inornatus)

§ Fehérfoltos kertibagoly (Melanchra persicariae) – Kerti: csn

A bagolylepkefélék (Noctuidae) családjába tartozó faj.

Egész Európában és Ázsiában elterjedt, gyakori faj. Megtalálható a síkságokon, nedves vegyes erdőkben , nyír erdőkben, sűrű erdővel borított völgy lejtőkön, mocsaras erdőkön és a hegyekben mintegy 1000 méter magasságig. Az elterjedésének északi határa Skóciában kezdődik Dél-Skandinávián keresztül Oroszországban és Dél-Szibériában a Kamcsatka-félszigetig tart. A déli határa végigfut Észak-Spanyolországon, Olaszországon (kivéve Szicília), Macedónián , Bulgárián, Kis-Ázsián, a Dél-Kaukázuson , Észak-Iránon Közép-Ázsiáig és Észak-Kínáig, Koreáig tart.

Szárnyfesztávolsága: 28–38 mm, az első szárnyak színe sötét barna, szürke és okker színű foltokkal. A hátsó szárnyak világosbarnák.

A hernyó világos zöld vagy világosbarna színű. A fej zöldes vagy barnás. A kifejlett hernyó 45 mm hosszú.

bábja sötét vörösesbarna

Két nemzedékes faj, az első nemzedéke május második felében-júniusban rajzik. A tojásrakás után 1-3 hét elteltével kikelnek a kis lárvák és

5 lárvafokozatot követően bábbá fejlődnek. A második nemzedék rajzása július-augusztusra tehető, kártételük augusztustól figyelhető meg.

hernyók tápnövényei: leginkább a káposztafélék károsítójaként ismert, de más szántóföldi és kertészeti növényeket (pl. fejes saláta, hagyma, paradicsom,

paprika) is károsít. A hemyó a levélszáron hámozgat, kirágja a levél érközeit.

§ Kesely – tudományos neve: keselyű – Kesely: csn

A sólyomfélék családjába tartozó, nagy testű, dögevő madár.

A keselyű helynévi adatban 1304-ből adatolható: keseleufescek(OklSz.). Köznévként 1372 után bukkan fel írásban: keſelÿw (JókK.). 1384: keselyew hn. (OklSz.),1395 k.: kezeÿleÿ (BesztSzj.),1433: kesselew (OklSz.),1533: köſelö,köſeliö (Murm.), 1536: kesely, 1562: kössellyö (TESz.),1570 k.: keſelÿw (ArsMed.), 1590: kesellyö (SzikszF.), 1600 k.: keosellö (BrassSzt.), 1602: köselyö, 1603: kesellö (NySz.). Elavult és irodalmi alakváltozata a kesely, pl. „A keselynek szárnya csattogását…” (Vörösmarty: A vén cigány).

Valószínűlegótörök jövevényszavainkhoz tartozik,de pontos megfelelőjét nem sikerült kimutatni. Viszonylag közel áll hozzá hangtanilag (bár mély hangrendű) a csag. qu alaq ’keselyű’, az oszm. gücügen, illetve a kirg. kücsügön, amelynek -gön eleme idegen a magyar szótól. Az átvett alak, amelyből a keselyű levezethető, *kü älä γ lehetett.

A keselyűk Eurázsia, Afrika és Amerika nagy testű, dögevő madarai. A 23 keselyűfajt két jól elkülönített csoportba sorolják. Eltérő rendszertani besorolásuk ellenére viszonylag hasonló kinézetű és életmódú fajok tartoznak közéjük. Átlagosan 60–100 centiméteres a testhosszuk, és szélesek, nagyok a szárnyaik.

Általában a csupasz, toll nélküli fej a jellemző rájuk. Nappal aktív, ekkor keresi a levegőben körözve táplálékát. Röpte jellegzetes, szárnyverdesés nélküli

keringés. Éles látásának köszönhetően nagy távolságból képes rátalálni a táplálékául szolgáló állattetemekre. Az ókori Egyiptomban Mut és Nehbet istennőket gyakran ábrázolták keselyűként. Több hieroglifa is keselyűt ábrázolt.

A szakállas saskeselyű rovására sok mendemonda terjedt el, amelyek nemcsak bizonygatták, hogy embereket támad meg, hanem egyenesen gyermekrablásokkal vádolták.

§ Fehértejű keserűgomba (Lactarius piperatus) – Keserű: csn

A galambgombafélék családjába tartozó, Európában és Észak-Amerikában honos, erdőkben élő, csak sütve-főzve fogyasztható, csípős ízű gombafaj.

Egyéb elnevezései: borsos tejelőgomba, közönséges keserűgomba.

A fehértejű keserűgomba kalapja 5-15 (20) cm széles; alakja fiatalon domború, majd laposan kiterül, végül tölcséres lesz. Széle sokáig aláhajló marad.

Színe fehéres, idősen okkeres, világosbarna foltok láthatók rajta. Felülete sima, csupasz, matt, száraz időben táblásan berepedezhet.

Húsa kemény, merev, színe fehér. Sérülésre bőséges fehér tejnedvet ereszt, amely nem változtatja színét, esetleg megszáradva kissé sárgul. Szaga nincs,

íze égetően csípős.

Sűrűn álló, keskeny lemezei a tönkre lefutók. Színük fehér vagy krémszínű, idősen okkerbarnásan foltosodnak.

Tönkje 3-10 cm magas és 1-3 cm vastag. Alakja hengeres vagy a töve felé elvékonyodó. Színe fehéres, okkerbarnán foltosodó. Felülete csupasz, kissé egyenetlen.

Spórapora fehér. Spórája ellipszis alakú, felülete rücskös-szemölcsös, amelyeket keskeny, nem teljes hálózatot alkotó gerincek kötnek össze. Mérete 8-9 x 6-7 µm.

Az ehető földtoló galambgombával vagy a nem ehető pelyhes keserűgombával és a rózsáslemezű tejelőgombával lehet összetéveszteni.

Európában és Észak-Amerikában honos. Ausztráliába behurcolták. Magyarországon gyakori. Lomb- és fenyőerdőkben él, a szárazságot jól tűri. Júliustól októberig terem.

Nyersen gyomorpanaszokat okozhat. Jól megsütve vagy főzve fogyasztható, de íze így is intenzíven csípős marad. Szárított pora bors vagy erőspaprika helyett

használható.

§ Baracklevelű keserűfű (Persicaria maculosa) – Keserű: csn

Európában és Ázsia mérsékelt éghajlatú területein őshonos, de Észak-Amerikában is elterjesztették. T4 életformájú gyomnövény, főként gyomtársulásokban – szántóföldeken, nedves élőhelyeken, ártereken – fordul elő. A nitrogénben gazdag, termékeny, morzsolódó, levegőző talajokat kedveli.

Három változata ismert:

Polygonum persicaria var. angustifolium - Beckh.

Polygonum persicaria var. persicaria

Polygonum persicaria var. ruderale (Salisb.)

30–80 cm-esre megnövő egyéves növény, elágazó karógyökérrel. Gyakran vöröses színezetű, elágazó szárán a rövid levélnyelű vagy ülő, vékony, lándzsás, középen szélesebb, 8–10 cm hosszú Levelek szórt állásban helyezkednek el, felső felszínük közepén gyakran széles barna vagy fekete folt található, szélük csillószőrös. A szárat cső formájúra összenőtt, hártyás pálhalevél, a pálhakürtő (ochrea) öleli körbe. Július-október között virágzik. A sűrű álfüzérek a levélhónaljból kiinduló kocsányokon nőnek, a Virágok aprók, egyenesen felállók, fehérek, rózsaszínűek vagy vörösek.

Termése fényes, fekete makkocska, 2–3 mm méretű. A Magok száma növényenként 200-800 darab.

A levelek és fiatal hajtások levélzöldségként használhatók. Többnyire azonban gyomnövényként kezelik, ritkán termesztik. A népi gyógyászatban hasmenés és fertőző betegségek ellen használták, a friss levelekkel vérzést csillapítottak.

Timsóval kimaratva sárga festékanyag nyerhető belőle.

Hasonló fajok:

kígyógyökerű keserűfű (P. bistorta)

keskenylevelű keserűfű (P. minor)

lapulevelű keserűfű (P. lapathifolia) – levelein nem található folt

§ Orgona-keskenymoly (Gracillaria syringella) – Keskeny: csn

Európában és Kis-Ázsiában honos faj. Emellett előfordul Kanadában is, ahová valószínűleg behurcolták.

12–14 mm fesztávolságú Szárnya tarka: barna-fekete-sárga foltokkal. Évente két nemzedéke kel ki; az első március–áprilisban, a második augusztus–szeptemberben. Az imágó főként az orgonabokrok körül röpköd – elsősorban nappal, de néha éjszaka is. A mesterséges fény vonzza. A Hernyó fiatalon foltaknát rág, később összesodort levelekben él. Elsősorban Orgonáról (Syringa) ismert, de megél más növényeken is: Kecskerágó (Euonymus), aranyfa (Forsythia), kőris (Fraxinus), jázmin (Jasminum), fagyal (Ligustrum), hóbogyó (Symphoricarpus), bangita (Viburnum).

§ Vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus) – Keszeg: csn

A pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj. Egyes vidékeken pirosszeműnek nevezik.

Európa és Anatólia vizeiben őshonos. Minden nagyobb folyó- és állóvízben előfordul, patakokban ritkább. Főleg vízinövényekkel (hínárral) benőtt, iszapos fenekű, csendes vizeket kedveli. Magyarországon az álló- és lassú folyású vizekben, csatornákban, holtágakban csapatosan él.

Teste zömök, kissé magas, oldalról lelapított, nagy és vastag kerekded pikkelyek borítják. Lassan növekedő, kis súlyt elérő hal. Az első évben 4-5, a 2.

évben 8-10, a 3. évben 14–18 cm nagyságú. Jó táplálék-ellátottságú vizekben gyakoriak a 30 cm körüli egyedek is. Szája felfelé nyíló. A hasúszó első sugarai

a hátúszóról húzott merőleges elé esnek, a hasvonal a hasúszók és a farok alatti úszó között éles. Háta grafitszürke, zöldes árnyalattal, oldala szennyessárga,

hasa vajfehér. Úszói - kivéve a fiatal példányokét - élénkpirosak.

Mindenevő faj. Különféle vízinövényeket, azok törmelékeit, magvakat, férgeket, Rovar lárvákat, alsórendű rákokat fogyaszt.

Áprilisban, májusban 15-18 fokos hőmérsékleten ívik, a növényekkel borított részeken. A nőstény 100.000-150.000, 1,5 mm átmérőjű ikrát rak. Háromnyaras

korában ivarérett. Gyorsan melegedő tavaszokon kereszteződhet közeli rokonával a bodorkával. Utódaik életképesek, mindkét faj jegyeit magukon viselik, valamint nagyobbra nőnek a két szülői fajnál.

Tömeges előfordulása miatt kevésbé értékes halnak számít. Ragadozó halak takarmány-halaként jelentős, de egyre inkább érdeklődnek iránta a horgászok is. Íze a víz minőségétől függően változik, de tiszta vizekből származó egyedei ízletesek.

§ Keszegsaláta (Lactuca serriola) – Keszeg: csn

A fészkesek családjába tartozó, fodros leveleiért termesztett konyhakerti növény; Lactuca sativa.

A korai latin–magyar szójegyzékekben nem szerepel. A magyar írásbeliségben a szó először 1500 körül olvasható salatha írásképben: „De lactuca – Salatha

(MNy. 21). Ezután a Jordánszky-kódexben zalatha, majd Murmelius szótárában (1533) bukkan fel, itt már önálló ’ételt’, illetve ’vegyes salátát’ is jelentett.

Melius Juhász Péternél (1578): „Az salyata etelnek mindön neme”, „Soc fele a Saláta, némely feies Saláta, némely fodor, némely teies, némely hosszu leuelü keserü. Vagyon erdei Saláta is, ezt Endiuiánac, az az, Diszno kéknec hyiác.” Calepinus latin–magyar szótárában (1585) is salyata. Szikszai Fabricius Balázsnál (1590), Kájoni János orvoskönyvében (1656), és Nadányi János összeállításában (1669) szintén olvasható. Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.) saláta. A saláta nyelvjárási változata a népnyelvi adatok szerint Baranyában, Cegléden, Kecskeméten és a Hajdúságban sajáta, a Küküllő mentén sáláta, Göcsejben soláto, az Őrségben pedig zseláta.

Olasz eredetű nyelvünkben. Az olasz szó előzménye a főnevesült népi latin salata, mely tulajdonképpen a ’só’ jelentésű latin sal főnévvel függ össze, tehát

’besózott zöldséget’ jelent. A népi latin főnevesült salata ’sózott ételféle’ a népi latin salare ’megsóz’ múlt idejű melléknévi igenevének semleges többes száma. Többnyire az olaszból való számos nyelv hasonló szava. Az olaszban egyébként a zöld növényekből készült savanyúság insalata néven használatos, míg a fejes saláta neve lettuca.

Korábban kék szavunknak volt ’saláta’ jelentése is. A tudományos genusnév, a Lactuca ’saláta’ régi latin név, már Pliniusnál olvasható; ebből való a francia laitue és a német Lattich ’ua.’; a latin lac,

genitivus lactis ’tej’ szóval függ össze, és a növény tejszerű fehér nedvére utal.

A fészkes virágzatúak családjának Lactuca nemzetsége változatos alakú, közel száz fajt foglal magába. A saláta igen régi kultúrnövény, alakköre nagyon

változatos. Az egyes fajok és változatok termesztése történelmi korok szerint változott. Manapság Európában a fejes saláta ’Lactuca sativa’ (R. Márton I. 1801: a fejes saláta a német Kopfsalat tükörszava) a legnépszerűbb és az általánosan elterjedt. A középkortól kezdve fokozatosan teret nyert egyik termesztett fajtája, az áttelelő saláta. Magyarországon a XVII. századtól vannak írásos emlékeink a termesztéséről. Jelentősége abban áll, hogy egyike a legkorábban fogyasztható zöldségféléknek. Ásványianyag- és vitamintartalma felülmúlja a hajtatott salátákét. Hagyományos savanyúságként, leves- vagy főzelék-alapanyagnak is megfelel.

A tépősaláta ’Lactuca sativa var. aurescens’ a fejes saláta régebbi változata. Elsősorban azokban az országokban terjedt el, amelyek időjárása nem kedvez

a fejes saláta termesztésének. A tépősaláta nem fejleszt fejet, hanem 0,5-1 centiméter hosszú szára van. Ezen állnak a levelei, amelyeket alulról felfelé folyamatosan lehet szedni (a tépősaláta elnevezés innen ered). A leveleket csak akkor tépjük, ha már teljesen kifejlődtek. Túl sokat ne szedjünk egyszerre, mert ezt a növény megsínyli. Ezek a levelek egyáltalán nem keserűek; a nyár egyik kitűnő ízű leveles salátája. Akkor fogyasztható, amikor fejes saláta

már nem kapható. Salátán kívül főzeléknek, töltenivalónak, tálak díszítésére is alkalmas. Ahol a receptben az szerepel, hogy tálaljuk zöld levélen, gondoljunk a tépősalátára.

Az endívia ’Cichorium endivia’ nálunk még nem olyan népszerű saláta. Az endívia a latin intybus (&lt; görög entübon) szóból alakult francia éndive visszalatinosítása. Az endívia vad alakja a Földközi-tenger vidékén ma is megtalálható. Már a görögök is ismerték a termesztett endíviát. Plinius azt írja Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 19. kötetében, hogy „az endívia nem tartozhat azokhoz a növényekhez, ahova a saláta, de nem lehet besorolni más csoportba sem”. Ez a telet jobban állja, és még csípősebb ízű, a szárát sem kedvelik kevésbé. A tavaszi nap-éj egyenlőségtől kezdve vetik, és a palántákat a tavasz végén ültetik ki. A középkorban kedvelt salátanövény volt. Ma Nyugat-Európában rendkívül elterjedt. A fejes salátához hasonló ízű, de annál kissé kesernyésebb. Jelentős ásványisó- és Cvitamin-tartalma van. Többnyire salátaként fogyasztják bármilyen páclével, öntettel, mártással elkészítve, de alkalmas főzeléknek, párolva, sütve is fogyasztható.

A madársaláta a ’Valeriana locusta’ nyelvjárási neve (SzlavSz.). Német megfelelője a Vögleinsalat ’Valerianella olit.’, Vogelsalat. Társneve a salátagalambbegy, báránysaláta.

A spárgasalátának ’Lactuca sativa var. angustata’ a megvastagodott hajtását főzik, s főleg Kínában művelik elterjedten.

A római saláta ’Lactuca sativa longifolia’ a nyílt tőlevélrózsás alakokat foglalja össze, ezek levelét főzeléknek készítik el. Termése már az ókori Egyiptom idejéből ismeretes; a görög és a római korban is fogyasztották.

Kötözősaláta ’Lactuca sativa var. crispa’ a megnyúlt hajtású, fodros levelű alakok neve; ezeket leginkább az USA-ban kedvelik.

Mint látjuk, a saláta rendkívül sokszor fordul elő összetételekben, különösen a modern étlapokon. Növénynévként például a ’Lactuca serriola’ keszegsaláta (R. 1807: MFűvK., 1824: Szádler, 1841: NövTan., 1865: CzF., 1873: Ballagi) nevében. Ezt a növényt tartják az áttelelő saláta ősének. A keszegsaláta társnevei a szintén ’saláta’ jelentésű lúdkék és a sárgicska. Meglehet, hogy a halnév ’sovány, hitvány’ jelentésű jelzőként szerepel itt (mint például a keszeg ember

kifejezésben). Ebben az esetben a növénynév is külön írandó, de csak a mai helyesírási szabályzat szerint. Mivel azonban a németben szintén van ezzel a halnévvel alkotott növénynév, vö. német Brachsenkraut ’Isoëtes’, és a magyar keszegsaláta ennek mintájára jöhetett létre, inkább halneves összetételként fogható fel. A tudományos Isoëtes a görög isosz ’azonos’ és étosz ’év’ szavakból képzett; értelme az, hogy a növény egész évben egyformán tenyészik. Szereti a ruderális termőhelyeket, azaz törmeléken, hulladékon, út szélén tenyészik. A kompasznövények közé tartozik. Ez azt jelenti, hogy főként a tűző napsütéses termőhelyeken a növény levelei a levélalap elfordulásával észak-déli irányban helyezkednek el, s így a növény összes levele egy síkba kerül. A déli órákban csupán a levelek élét éri a teljes sugármennyiség. Ez az erős, úgynevezett inszolációs (besugárzási) ártalmakat kiküszöböli. A levelek lemeze csak a gyengébb fénymennyiséget fogja fel a nap köztes időszakaiban.

A disznósaláta a ’Lactuca virosa’ neve (R. 1783: NclB., 1807: MFűvK.,1842: Kubinyi, 1843:Bugát, 1862: CzF., 1893: Pallas). Alakváltozatai máig használatosak

a nyelvjárásokban [ÚMTsz.: disznó szhaláótaa (Haraszti) | SzegSz.: disznósajáta | SzlavSz.: disznóusajata | Szabó–Péntek: disznósaláta (Etéd, Firtos) |

NépNyelv. 1943: disznó sajáta (Szeged, Királyhalom) | SzegFüz. 2: disznósaláta (Torda) | Nyr. 86: disznóusajaota (Kórógy)]. Német elnevezés, a Sausalat,

illetve a Saulattich tükörszava. Ez és magyar megfelelője, továbbá a német R. giftiger Salat ’Lactuca virosa’, de különösen a magyar népi pokolfű és a

tudományos elnevezés mérges saláta pontosan utalnak a növény mérgező voltára. Akár a tudományos Lactuca virosa név (&lt; latin lac, genitivus lactis ’tej’; virus ’méreg’, virosus ’mérgező, büdös’).

§ Csillagos kézhal (Halieutaea stellata) – Kéz: csn

A horgászhalalakúak (Lophiiformes) rendjébe és az Ogcocephalidae családjába tartozó faj. A Halieutaea halnem típusfaja.

A csillagos kézhal a Csendes-óceán nyugati részén található meg. A következő országok tengerparti vizeiben lelhető fel: Japán, Kínai Köztársaság, Fülöp-szigetek, Indonézia, Új-Kaledónia, Ausztrália és Új-Zéland északi része. A Dél-kínai-tengerben is van állománya. Az Indiai-óceánban levő példányok, meglehet, hogy eddig még leíratlan fajhoz tartoznak.

Ez a horgászhal elérheti a 30 centiméteres hosszúságot. A testét tüskék borítják azért, mert így védekezik a ragadozók ellen az egyébként lassú mozgású hal. A hátúszóján 4-5 sugár van. A kézhal nevet azért kapta, mert uszonyaival képes olyan mozgást végezni, ami a sétálásra emlékeztet.

Trópusi, fenéklakó horgászhal, amely 50-400 méter mélységben él. A selfterületet kedveli.

A Halieutaea stellatát a hagyományos kínai orvoslásban használják fel.

§ Kígyó – Kígyó: csn

A zöld anakonda vagy nagy anakonda (Eunectes murinus) az óriáskígyófélék (Boidae) családjába és a valódi boák (Boinae) alcsaládjába tartozó vízi kígyófaj.

A zöld anakonda Dél-Amerika trópusi területein elterjedt, az Andok vonulatától keletre, főleg az Amazonas és az Orinoco vízgyűjtő területein, illetve a Guyanákon. Elsősorban vízben él, de a szárazföldön is vadászik. A lassú folyású és az állóvizeket kedveli, míg a gyors folyásúakat inkább kerüli. Gyakran megtalálható az alámosott homokos partszakaszok alatti üregekben, csakúgy, mint a sekély vízben pihenve, vagy éppen a homokos parton napfürdőzve. A vízi életmódhoz való alkalmazkodását mutatja, hogy az orrlyukai és szemei a fej tetejére tolódva helyezkednek el. Vízben és szárazföldön egyaránt sebesen halad, alkalomadtán döbbenetesen fel tud gyorsulni. A szárazföldön elég lomhán mozog nagy testsúlya miatt.

Talán a leghíresebb és leghírhedtebb kígyófaj, ami a nagysága alapján nem is véletlen, hiszen a világ legnagyobb tömegű kígyója, és egyben az egyik leghosszabb is. Az utóbbi megtisztelő rang elnyerésében komoly vetélytársa a délkelet-ázsiai kockás piton (Python reticulatus). A leghitelesebb adat az utóbbi mellett szól, viszont egy kevésbé hiteles az anakondát hozza ki győztesen. Ugyanis egy vadász beszámolója szerint a kolumbiai határon 1944-ben lemért egy elejteni vélt egyedet, amely 11,43 m volt, csak a zsákmány utóbb feléledt és elmenekült. Az anakondák vaskos testalkata viszont a nagyságbeli elsőséget biztosítja. Egy kifejlett anakonda egyes becslések szerint a 7,5 m-t és a 136–180 kg-ot, míg más becslések szerint akár a 8,8 m-t és a 227 kg-ot is elérheti,

a legnagyobb ténylegesen lemért példány azonban csak 5,21 m hosszú és 97,5 kg tömegű volt.

Az anakonda szó tamil eredetű, az „anakoila” elefántgyilkost jelent. Az első spanyol telepesek még „matatoro”-nak nevezték, amelynek jelentése a szintén félelmet keltő bikagyilkos. A másik elterjedt elnevezése a vízi boa, amely a többi nagy óriáskígyótól eltérő vízikígyó mivoltára utal.

Elsősorban éjszakai életmódot folytat. A szárazföldön vadászva is a víz közelében marad. A nagyságának megfelelő gerincesekre vadászik, a nagyobb egyedek akár kajmánokat, kapibarákat, tapírokat és pekarikat is elejthetnek. Egyes megfigyelések szerint jaguárral is összecsaphat, amely harcnak a kimenetele azonban már kétesélyes. Az Emberre veszélyes, a támadásairól több beszámoló szól, bár bizonyított halálesetről egy sem. Legáltalánosabb vadászmódszere a krokodilokéra emlékeztet, a vízfelszínhez közel lesben állva várja, hogy egy állat a vízbe lépjen, vagy inni próbáljon. Zsákmányát rendszerint a fején ragadja meg erős állkapcsával és sok, hegyes fogával, majd gyorsan körültekeri. A tévhittel szemben áldozatát nem összeroppantja, hanem megfojtja. Annak minden egyes kilégzésénél ugyanis egyre szorosabban öleli, míg az végül nem tud levegőt venni. A zsákmányát – hasonlóan a többi kígyóhoz – egészben nyeli el. Kiakasztható állkapcsának megfelelően a fejénél

jóval nagyobb átmérőjű eledellel is elbír. Hogy akadálymentesen jusson át a torkán, mindig a fejnél kezdi a nyelést, amelyet izmainak hullámszerűen végighaladó összehúzódásával is elősegít. A hatalmas lenyelt testeket lassan emészti, ilyenkor pihenésre van szüksége, amely több napot, sőt akár több hetet is igénybe vehet. Ekkor kissé kiszolgáltatottá válnak az óriáskígyók, ezért biztos menedéket próbálnak keresni. Egy-egy kiadósabb falatozást követően azonban sokáig, akár több hónapig sincs szükségük újabb vadászatra. A leghosszabb

koplalási időszak, amit feljegyeztek, két év volt.

Az anakondák párzási időszaka áprilistól májusig tart. A Nőstények ekkor valóságos feromonösvényt hagynak maguk után, amely vonzza a hímeket. A kémiai fegyvertár légi úton terjedő illatanyagokat is magába foglal, amely megmagyarázza azt, hogy a hímek nemcsak a nőstény útvonalának irányából, hanem máshonnan is gyülekeznek a párzásra. A találkozást szertartásos küzdelem követi, amelyben gyakran több hím is részt vesz, egyszerre akár 12 is körülölelheti a nőstényt. 2-4 hétig úgy néznek ki, mint egy nagy labda, amelyen belül lassú birkózás folyik a párzás jogáért. Természetesen a legerősebb nyer, bár előfordulhat, hogy a nőstény maga választja ki a párját, vagy éppen utasít el egyeseket – megteheti, mivel rendszerint jóval nagyobb a hímeknél. A párzás rendszerint a vízben zajlik. A vemhesség 6 hónapig tart, amely alatt a nőstények ugyanúgy táplálkoznak, mint addig. Viszont az együtt tartott hímek a párzási időszakban sokszor visszautasítják az eledelt.

Az anakonda elevenszülő, a nőstények akár 100 kicsit is világra hozhatnak. A kis anakondák 70-80 centiméter hosszúak, így meglehetősen védtelenek a ragadozókkal szemben. Ezért olyan gyorsan nőnek, amilyen gyorsan csak lehet, amíg 2-3 évesen el nem érik az ivarérettségüket. Ezután növekedésük is lelassul, bár életük végéig tart. Átlagos élettartamuk 10 év, de 30 évig is élhetnek.

Az anakondák fogságban is agresszívek maradnak, ami az erejükkel párosulva nagyon veszélyessé teszi őket, ezért hobbiállatként való tartásuk nem javasolt.

Állatkertekben nem számít ritka fajnak, bár Magyarországon csak a

Fővárosi Állat- és Növénykertben,a Nyíregyházi Állatparkban és a Pécsi Állatkertben látható.

§ Nádi kígyógomba (Mycena belliae) – Kígyó: csn

Kalapja 0,4–2 cm átmérőjű, fiatalon köldökösen domború, később kiterülő, tölcséres, áttetszően bordás, tapadós, lehúzható bőrű, világos szürkésbarna, idősebb korban sárgásbarna színű. 

Lemezei lefutók, ritkán állók, fehéresek, viasz-szürkék, néha rózsás árnyalattal. 

Tönkje 1-6 × 0,05-0,3 cm, vékony, hengeres, fehéren hamvas felületű, csúcsán fehéres, a töve felé eltérően sárgásbarna, sötétbarna színű, a tövénél fehéren bozontos. 

Húsa jelentéktelen, vékony; okkeres, fehéres színű. Íze és szaga enyhe. 

Spórái 10-13 × 5-7,2 μm, nyújtottan elliptikusak, csepp alakúak, simák, amiloidok.

Keilocisztídiumok: 30-45 × 7-10 μm, bunkósak, simák vagy csúcsi ágas-bogas kinövésekkel. 

Előfordulás: tavasztól őszig, mocsarakban, vizes élőhelyeken, közönséges nád (Phragmites australis) korhadékán, vízben álló szárakon. Termőtestei a víz szintjénél nőnek ki a nádszálakból. Nem ehető gomba. 

§ Kígyóvirág – tudományos neve: ernyős sárma – (Ornithogalum umbellatum) - Kígyó: csn

Az ernyős sárma, kígyóvirág vagy ernyős madártej (Ornithogalum umbellatum) a spárgafélék (Asparagaceae) családjába, a csillagvirágformák (Scilloideae) alcsaládjába tartozó növényfaj.

Nevezik még kakastejnek, úri madártejnek, zöld csíknak is.

Dél- és Közép-Európa nagy részén (északra Belgiumig), Északnyugat-Afrikában és Délnyugat-Ázsiában őshonos. Magyarországon is gyakori. Észak-Amerikában dísznövényként termesztik, de kikerült a kertekből és sokfelé megtalálható. Száraz erdőkben, utak mentén, száraz és félszáraz gyepeken, cserjésekben gyakori növény.

Évelő, hagymás növény; a fehér színű hagyma 15–25 mm hosszú, átmérője 18–32 mm. 6-10 hosszú, szálas, tőállású levele van, ezek max. 30 cm hosszúak, 8 mm (tipikusan 2–5 mm) szélesek, felső oldalukon fehér csíkot viselnek. A

magszár 10–30 cm-es. A csillag alakú, tejfehér, aktinomorf virágok

sátorozó fürtben nyílnak 6-20-asával, a kissé lehajló, 15–22 mm hosszú lepellevelek kívül zöld csíkosak.

Az április-májusban nyíló, 3–4 mm széles, 6 leplű virágok a 6 kiálló, sárga porzóval ernyőszerű megjelenésűek („ernyős” sárma). Rovarok porozzák be.

Termésük háromrekeszű toktermés, a terméskocsányok vízszintesen elállók.

Az ernyős sárma sok nedvességet igényel a téli és tavaszi időszakban, de jól tűri a nyári szárazabb időszakokat. A félárnyékot kedveli.

Mérgező növény. A szívre ható glikozidokat (kardenolidokat) tartalmaz, mint a konvallozid, a konvallotoxin, a rodexin A és a rodexozid. A felhalmozódott glikozidok miatt különösen a hagymája. A homeopátia gyomor-

és nyombélfekély ellen veti be.

§ Kikirics – tudományos neve: gyermekláncfű - (Taraxacum officinale) – Kikirics: csn

Latin neve, a Taraxacum, a görög arache (zavar) és az akémai (gyógyítani) szavakból származik. Virágpora az arra érzékenyekből allergiás reakciót vált ki.

Sokféle elnevezése létezik. Vörös Éva művében az alábbiakat találjuk: bárányfejűfű, barátfejűfű, barátfő, barátfű, békasaláta, békavirág, bimbófű, buglyosvirág, cikória, cikóriavirág, csattogógaz, disznókék, éjjelilámpa, gyermeklánc, gyermekláncfű, lámpavirág, láncfű, oroszlánfog, oroszlánfogfű, pimpó, pimpónya, pipevirág, pitypang, raponc, saláta, sárvirág, tejesfű, törpe sárgacikória, tyúkvirág, vadsaláta, vakulócsirke.

Fráter Erzsébet könyvében az alábbiakat közli: békavirág, buborékfű, cikóvirág, csürkevirág, disznósaláta, ebtej, eszterláncfű, gyermekláncfű, kácsavirág,

kákics, kislibavirág, kotlóvirág, kutyavirág, lámpavirág, lánclapi, marcivirág, pampula, papatyi virág, pimpiparé, pipevirág, sárvirág, zsibavirág. Tejesfű virágnak, barátfejnek és kákicsnak is nevezik. Egyes vidékeken kikirics a neve (ami nem keverendő a kikericcsel).

A kutyatej elnevezés több szempontból sem szerencsés: egyrészt a növény nem a kutyatej (Euphorbia) nemzetségbe tartozik, másrészt ezt a nevet használva könnyen összetéveszthető a farkas kutyatejjel (Euphorbia cyparissias), amely a gyermekláncfűvel ellentétben mérgező tejelő növény.

A gyermekláncfű füves területeken, főleg a kertekben, szántókon jelenik meg. Karógyökere függőleges és hosszú, ezért kiirtani sem könnyű. A földre fekvő levelei hasadtak, a hasábok fogazottak (kacúros levél). A belül üreges virágszár, tetején az aranysárga fészkes virágzattal a Tőrózsából tör elő. Levele és virágszára elszakítva fehér, kesernyés ízű tejnedvet ereszt. Repülőszőrös magja a gyermekek kedvelt játéka. Neve is a gyermekjátékokból ered: száras virágait gyakran összefűzik, és nyakláncként vagy fejdíszként hordják.

Virágzás előtti fiatal leveleiből salátát vagy főzeléket

készítenek. Gyökerét nyersen vagy vajon párolva, avagy gyors szárítással (kb. 55 °C-on szárítva) és durvára őrölve kávépótlóként használták. Levelével és gyökerével több száz éve kezelik a máj, epehólyag, vese megbetegedéseit és az ízületi problémákat.

A belőle készített tea vízhajtó hatású és a tavaszi méregtelenítő kúrák fontos alkotóeleme. Hatásos a bőrproblémák és a cellulitisz ellen, csökkenti a vér koleszterinszintjét, étvágyfokozó, epehajtó, hashajtó.

A friss virágokból szirupot is készítenek, melyet "pitypangméz"-nek is hívnak.

§ Közönséges kilka (Clupeonella cultriventris) – Kilka: csn

A heringfélék (Clupeidae) családjába tartozó faj.

A közönséges kilka elterjedési területe a Fekete- és az Azovi-tenger, illetve a beömlő nagy folyók alsó szakasza, valamint a Paleostom-tó.

A Kaszpi-tenger körzetéből két alfaja ismert (egyes rendszertani besorolások, önálló fajoknak ismerik el a közönséges kilka alfajait):

Clupeonella cultriventris caspia – anadrom vándorhal, felúszik a Volgába (a középső folyásig), az Urál és a Terek folyókba.

Clupeonella cultriventris tscharchalensis – édesvízi alak a Charkhal-tóból, magas, oldalról erősen lapított test jellemzi.

A közönséges kilka teste szardíniaszerű, erősen megnyúlt, nagy, könnyen leváló kerekded pikkelyekkel. Testmagassága nagyobb a testhossz 20 százalékánál. Hátúszója rövid. A farok alatti úszó két utolsó sugara meghosszabbodott.

Oldalvonala nincs. Felső állkapcsa bemetszés nélküli, az alsó állkapocs nem éri el a szem hátulsó szegélyét. Állkapcsa és az ekecsont nem fogazott. Szája kicsi, felső állású. Szemein nincsenek zsírhéjak. A toroktól a végbélnyílásig erős pikkelyélek találhatók. 52-64 (átlagosan 58) kopoltyútüskéje

van. Hátoldala és a fejtetője a világosszürkétől a zöldesig csillog, oldalai és a hasoldala ezüstszínű. A kopoltyúfedők mögött nincsenek foltok. Testhossza 8-12 centiméter, legfeljebb 17 centiméterig. A közönséges kilka tápláléka gerinctelenekből áll.

A közönséges kilka anadrom vándorhal, április és június között folyókban ívik. Egy-egy nőstény akár 30 000 ikrát is rakhat, az ivadék 3-4 nap alatt kel ki. 2-3 évesen ivarérett, legfeljebb 5 évig él.

§ Türkiz killi (Nothobranchius furzeri) – Killi: csn

Az egyenlítői Afrika időszakosan feltöltődő tavaiban honos, a fogaspontyalakúak rendjébe tartozó halfaj. Specifikus nevét felfedezőjéről, a rhodesiai Richard E. Furzerről kapta. Kizárólag Zimbabwe és Mozambik tavaiból ismert.

A félsivatagos területek ritka és kiszámíthatatlan esőzéseihez alkalmazkodott halak petéi védettek a kiszáradással szemben, a kiszáradt sárban egy vagy talán több évig is képesek nyugalmi állapotban életben maradni. Az esős időszak rövidsége miatt a türkiz killik élettartama mintegy két és fél hónap (fogságban 12 hetet mértek), ezért egy ideig a legrövidebb ideig élő gerinces fajnak tartották. Az öregedés modellszervezeteként is felhasználják. A faj

Genomjának szokatlanul magas, 21%-át alkotják tandem ismétlődések, aminek köze lehet az állatok gyors öregedéséhez.

A faj egyedeinek teljes hossza a 6,5 cm-t is eléri.

§ Égi kincs – tudományos neve: orvosi kankalin – (Primula officinalis) – Kincs: csn, lk

További nevei: égi kincs, kaczinka, kankalék, kásavirág, keztyűvirág, sárga kikerics, kükörcs (s egyéb kiejtéssel!), kulcsvirág v. Szt. Péter kulcsa, Szt. Györgyike v. Szt. György virága, lúdláb, tavaszika.

Évelő. 15–30. Tojásdad levelei hirtelen nyélbe keskenyedők, ránczosak. Az egész növény szürkén pelyhes. Virágai hosszabb, 15–20 cm., tőkocsány végén ernyőben állanak. Csészéje fölfúvódott, valamivel rövidebb mint a párta csöve, fogai tojásdadok és kihegyezettek. A párta karimája tojássárga színű és tányér alakú, torka narancsszínű. Illata kellemes. Tőalakjában csak hazánk északi részében fordul elő.

Virágját házi orvosságnak gyüjtik.

Hazánk közép vidékén, t. i. csak az erdős, cserjés dombvidéken (a sík vidéknek nincs kankalin faja) a magyar kankalin, P. canescens Op. (P. pannonica

Kern) helyettesíti, melynek a csészéje nyilása felé jobban tágul, akkora, sőt hoszszabb a párta csövénél és a levelek fonáka sűrűn apró-pelyhes.

§ Pannónia kincse – Kincse: csn, lk

Magyar nemesítésű szőlőfajta. Magyarországon a negyedik legelterjedtebb csemegeszőlő.

Poczik Ferenc állította elő 1942-ben, Budakeszin, a Szőlőskertek királynője muskotály és a Cegléd szépe keresztezésével. Állami minősítést 1959-ben kapott. A kiskertekben mindenütt megtalálható, jellemzően étkezési szőlőfajta.

Tőkéje erős fejlődésű, a talaj iránt nem érzékeny, hosszúcsapra metszve igen bőven terem. Levele világoszöld színű, sima felületű, sarkosan tagolt. Augusztus végén, szeptember elején érik, de hosszabb ideig a tőkén hagyható, mert nem rothad és túlérve sem veszít kellemes, zamatos ízéből. Nagy, 30 dkg átlagsúlyú

fürtje és szépen színeződő, ropogós, nagy bogyói tetszetősek. Kevesebb fürthozamnál a bogyó alakja ovális, nagyobbnál, gömbölyű marad. Húsa kemény, ropogós, édes, ám gyakran száraznak, lészegénynek tartják. Nem fagytűrő és bogyói a barnulásra, nyomásra érzékenyek; rosszul szállítható.

Bora lágy, gyenge asztali bor.

§ Kinyó – Kinyó: csn

A kígyó hosszú, hengeres testű, lábatlan, gerinces csúszómászó; a hüllők osztályának ilyen állatokat magában foglaló rendje; Ophidia.

A szó helynévként már 1279-tõl adatolható: Kygolyuk (OklSz.), köznévként pedig 1372 u.: kyon (JókK.). 1519: gygok (JordK.),1570 k.: kegÿo (ArsMed.),

1602: kilgyo (NySz.). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: kegyó, kiggyó, kijjó, kínyó, kió | Tsz.: 1838: kégyó | Nyr. 4: kényó, kijő, kinyó | Nyr. 9 és 16: kijó

| uo. 6: kíjó.

A kígyó név egy kigy- alapszó származéka, ez ősi uráli örökség: votj. kij, md. kuj, guj, fi. kyy, észt küü-uus, szam. śījjet, šy, šyy ’kígyó’ (TESz.).

Az átvett kij- tőhöz kicsinyítő -ó képző járult, a j > gy hangváltozásra vö. pl. hajma–hagyma. Származékai: kígyózik, kígyós.

Volt régen 1835: „csúszó kígyó” (Kassai) neve, 1838: ua. (Tsz.), mely sokáig megőrződött a nyelvjárásokban: Nyr. 4, 11, 10 és 9, valamint MTsz.: csoszó.

A népnyelvi kigyó-fujta kő Nógrádban ’verébtojás nagyságú, gömbölyű, fehér színű, vérerekkel futtatott kő, amelyről a nép azt hiszi, hogy a kígyók-fújta tajtékból lesz és gyógyító ereje van’ (Nyr. 23); vö. kigyó-kö (MTsz.). Szólásban: Kigyó lett utánam (azaz leselkedett rám) (uo.).

A latin szaknyelvi Ophidia terminus az ógör. θφις’kígyó’ szóból származik. Ma is ophisz a görögben az egyik neve. A ném. Schlange (ófn. slango /DWb./)

a schlingen ’hurkol, fonódik, csavarodik’ igéből való. Megfelelője a kígyó dán,fríz slange, holl. slang, norv. slange (W.) elnevezése. Az ógör.έρπετόν ’kígyó’, lat. serpens folytatója a holl. serpent, ol. serpente, sp. serpiente (uo.) stb. név.

A kígyók ’Serpentes’ a hüllők osztályának (Reptilia) Diapsida alosztályába tartozó, a pikkelyes hüllők rendjébe (Squamata) sorolt alrend. Legközelebbi

ma élő rokonaik a gyíkok (Lacertilia), amelyekkel közös őstől erednek. Testalkatuk sajátos. Végtagjaikat az evolúció során teljesen elvesztették, így hason kúszó, esetleg vízi szervezetekké alakultak. Mintegy 2400 kígyófaj létezik. A termetes zsákmányt is le tudják nyelni, mert rugalmas összeköttetés van a koponyájuk néhány csontja, de különösképpen a koponya és az alsó állkapocs között. A kígyók sajátossága kétágú nyelvük is, a száj kinyitása nélkül ki tudják dugni a szájüregből egy kis ajakrésen. Ez a kígyók számára igen fontos érzékelő szerv, leginkább tapintásra használják, de emellett a szagérzékelést is

fokozzák. A kígyók tekintete merev, soha nem pislognak, ugyanis az alsó és felső szemhéjak összenőttek egymással, átlátszó hártyává alakultak. Kultúránkban a kígyó sokszor jelenik meg szimbólumként, például a gyógyszerészet és az orvostudomány jelképeként. Az Ószövetségben az első emberpár, Ádám és Éva megkísértőjeként szerepel.

Igen sokfélék a kígyók! A kasszava kígyó például akár 1,8 méteresre is megnőhet, teste emberi lábszár vastagságú. 5 centiméteres méregfogában annyi méreg van, hogy akár 20 ember számára is halálos adag lehet. Nem rak tojásokat, elevenszülő. A megszülető kiskígyók harapása már halálos.

A tojásevő kígyó teljesen ártalmatlan, blöfföléssel védekezik támadói ellen. Vékony testénél jóval nagyobb tojásra is rá tudja húzni magát. Elfogyasztás előtt nyelvével ellenőrzi a tojás frissességét. Ha már embrió van a tojásban, nem nyeli le.

Íme a világ öt legveszélyesebb kígyófaja. Egyetlen mg mérge akár 15 ember életét is kiolthatja. A méreganyag "hatékonyságát" mg/testsúly kilogrammban szokás megadni. Használatos továbbá a letális dózis (halálos dózis, LD) kifejezés. Az LD50 azt jelenti, hogy ekkora mennyiséget a szervezetbe juttatva testsúly kilogrammonként az áldozatok 50%-a meghal. 

Belcher-tengerikígyó (Hydrophis belcheri)

Állítólag a világ legerősebb mérgű kígyója, sőt a világ legmérgesebb állataként tartják számon. Viszonylag vékonytestű, a kifejlett példányok hossza elérheti

az 1 métert. Színe sárga, zöldes-feketés csíkokkal. Érdekessége, hogy utódait elevenen hozza a világra, a tojásból az állat testében már kikelnek. A Timor-tengerben, északnyugat Ausztrália partjainál, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken, Új-Guineában, a Salamon-szigeteken, és kisebb Csendes-óceáni szigetek körül fordul elő. Kagylókkal és halakkal táplálkozik, nem agresszív. Főleg halászokra jelent veszélyt, amikor véletlenül a hálójukba akad. Harapása nem

fájdalmas, ez teszi még veszélyesebbé.

Mérge rendkívül erős mytotoxin, amely a legfrissebb kutatások szerint a világon a leghalálosabb. Néhány milligramm méreg rengeteg ember halálát okozhatja. A marás után néhány perccel bekövetkezik a biztos halál. Miután a méreg hatni kezd, rendkívüli fájdalmakkal nézhet szembe az áldozat. A Guiness-rekordok

könyvébe is belekerült. Bár ennek a kígyó fajnak a legveszélyesebb a mérge, nem felel sok halálért, mivel igencsak ritka.

Méregerősség: 0.00099 mg/testsúly kg. 

Kispikkelyű tajpán (Oxyuranus microlepidotus)

A szárazföldi kígyók közül a legerősebb méreggel rendelkező kígyó. Több alfaja is ismert. Színe főleg sötétbarna, de évszaktól függően változhat, akár olajzöld is lehet, de a hasa inkább sárgás, feje sötétebb, hossza elérheti a 2,5 métert. Főleg Ausztrália füves, száraz belső területein él, de találkozhatunk olyan alfajával (Pápua Tajpán), amely Új-Guineában is megtalálható. Főleg rágcsálókkal, kisebb emlősökkel, madarakkal táplálkozik, tojásait más állatok elhagyott üregeiben rakja le, általában számuk 1-2 tucat között változik.

Mérge rendkívül erős neurotoxinokból áll. Marásával nagyjából 45 milligramm mérget juttat áldozatába. A halál néhány perccel a marás után beáll. Néhány milligramm mérge is több ember halálát okozhatja. Nem túl agresszív, viszont veszélyhelyzetben támad.

Méregerősség: LD50 0.025mg/testsúly kg 

Közönséges krait (Bungarus caeruleus)

Színe kékes-fekete. Hossza elérheti az 1,5 métert. Pakisztán, Afganisztán, India, Srí Lanka, Banglades és Nepál területén honos. Az őserdőktől a szavannákig előfordulhat. Kígyókkal, békákkal, gyíkokkal és rágcsálókkal táplálkozik.

Tizenötször mérgesebb bármilyen kobránál, éjjel aktív, rendkívül erős neurotoxikus mérge főleg izombénulást okoz, mely a légzőszervi rendszer leállásához vezet. Éjszaka sokkal agresszívabb. Harapása egyáltalán nem fájdalmas. Maráskor nagyjából 10 mg mérget juttat áldozatába. A halál a harapás után 6-8 órával következik be. Kedveli a vizet. A megmart emberek megközelítőleg 80%-a hal meg az esős időszakban. Beköltözhet a házakba, és mivel előfordul, hogy marása nem igazán érezhető, az áldozat felkelés előtt meghal.

Méregerősség: LD50 0.365 mg/testsúly kg 

Fülöp-szigeti kobra (Naja philippinensis)

A legmérgesebb kobra faj. Először 1922-ben írták le. Viszonylag rövid, hossza maximum 1,6 méter lehet, aránylag zömök, barnaszínű kígyó, a fiatalabbak sötétebb színűek. Csuklyáját szétterült bordáinak köszönheti. Mint ahogy a nevéből is következtethetünk, a Fülöp-szigeteken fordul elő, és annak is csak

az északabbra fekvő szigetein. Élőhelyét alkothatja sűrű őserdő, nyílt füves területek, de emberi lakhelyeken is előfordulhat. Veszélye is leginkább ebben rejlik. Főleg vizek környékén lelhető fel. Kisebb rágcsálókkal táplálkozik, de békákat és más kígyókat is fogyaszthat.

Mérge erős neurotoxin, mely blokkolja az idegátvitelt, tehát a marása idegrendszeri bénulással jár és a légzőrendszer bénulásához vezethet. Mérgét három méterre is elköpheti. Átlagosan 100 milligramm mérget juttat az áldozatába. Csökkenő populációja miatt az IUCN vörös listájára került.

Méregerősség: LD50 0.20 mg/testsúly kg

Csőrös tengeri kígyó (Enhydrina schistosa)

A faj főleg sötétszürke színű, hasa fehéres. A fiatalok olíva vagy szürke színűek fekete csíkokkal, hosszuk elérheti a 2 métert. Dél- és Délkelet-Ázsia, Ausztrália partjainál található meg, valamint az Arab-tengerben. Gyakran akad a halászok hálójába. Egész nap aktív lehet, levegő nélkül kb. öt órát bírja.

Nagyjából 1,5 milligramm mérge halálos lehet, viszonylag agresszív, főleg ha eltávolítjuk az élőhelyéről, a vízből. Főleg halakkal táplálkozik. Sokan kedvelt eledelként fogyasztják. Elevenszülő. Nagyjából 4-11 utódot hoz a világra.

A tengeri kígyók által okozott halálesetek 80-90%- ért a csőrös tengeri kígyó a felelős. Erősen toxikus mérge neurotoxinokból és mytotoxinokból áll, marásával nagyjából 8 mg mérget juttat áldozatába.

Méregerősség: LD50 0.1125 mg/testsúly kg 

§ Királypingvin (Aptenodytes patagonicus) – Király: csn

A pingvinfélék (Spheniscidae) családjába és a Spheniscinae alcsaládjába tartozó faj. Az Aptenodytes madárnem típusfaja. Más néven: óriás pingvin.

A déli tengereken és az Antarktiszt körülvevő szubantarktikus szigeteken honos. Költőkolóniái a déli szélesség 45 és 55°-a között levő szigeteken vannak. Nagy kolóniái vannak Déli-Georgia szigetén, a Macquarie-szigeten, a Heard- és MacDonald-szigeteken, Marion- és Prinz-Edward-szigeteken, valamint a Kerguelen-szigeteken és a Crozet-szigeteken.

A madarak tartózkodási helye a költési időszakon kívül nem igazán ismert. Az Antarktiszt körülvevő tengereken töltik a királypingvinek ezt az időszakot. Ilyenkor költési helyüktől jóval északabbra is elkóborolhatnak, láttak már kóborló egyedeket a Dél-afrikai Köztársaság, Ausztrália és Új-Zélandpartvidékén is.

A legnagyobb pingvinek közé tartozik, kifejlett példányai a 95 centimétert is elérik. Fekete fejének mind a két oldalán a fültájékon ovális, élénksárga foltja van, amely lefelé és előre keskeny, hátul feketeszegélyű szalagban folytatódik. Hátuk sötét, hasuk világos, ami a vízben megnehezíti, hogy meglássák őket.

A szárazföldön sután mozgó madár, a vízben szinte repül. Több méter mélyre is lemerül Halakból álló táplálékáért.

A királypingvinek már jóval a költési időszak kezdete előtt megjelennek a költőkolóniákban, mert a kotlás kezdete előtt vedlenek. A vedlés nagyjából két

hétig tart. A fiókák hosszú nevelési időszaka miatt a faj csak kétévenként költ. Egy tojást tojik, melyet a lábán tart és egy bőrredővel takar el. A kikelt fiókának barna színű a tollazata. Miután a fióka eléri a megfelelő nagyságot, elhagyja

szüleit és a többi fiókával jókora csoportba, úgynevezett „óvodába” tömörül. Ebben az óvodában töltik a fiókák a hosszú téli időszakot. Mivel ilyenkor szüleik csak nehezen találnak táplálékot, a fiókák a nyáron felhalmozott zsírtartalékaikat élik fel és tömegük jócskán lecsökken. Következő tavasszal a

szülők tovább etetik a fiókákat és azok nyár elejére érik el kifejlett méretüket , majd vedlés után felnőttkori tollazatuk is kifejlődik. Ekkorra már túl

késő van egy újabb költésre, így a felnőtt madarak is vedlenek, majd az egész kolónia a tengerre vonul.

§ királyvargánya vagy királytinóru (Butyriboletus regius) – Király: csn

A gombákhoz (Fungi), azon belül tinórugomba-alkatúak (Boletales) rendjébe és a tinórufélék (Boletaceae) családjába tartozó faj.

Júniustól októberig savanyú talajú lomberdőkben, főleg melegkedvelő tölgyesekben növő, ritka faj.

Kalapja 7–20 centiméter, félgömb alakúból domború, öregen kiterülő, hamar puhuló, húsos széle fiatalon begöngyölt felszíne bőrszerű, de öregen lehet fényes

színe vöröses; ritkán homogén, sokszor és főleg a széle felé sárgán foltosodik. Termőrétege szűk pórusú, citromsárga, de hamar olajzöldes lesz, érintésre

nem változik; tönkhöznőtt. Tönkje 5–13 centiméter hosszú, 4–5 centiméter vastag, vaskos, hengeres vagy kissé hasas, citromsárga, bázisánál vörösesen foltos, sárgás vagy vöröses, apró szemű hálózattal. Húsa puha, sárga, tönk bázisában vörösen foltos, nagyon kicsit kékül a tönk és a kalapbőr felszíne alatt.

Ehető, árusítható, de ritkasága miatt kímélendő.

Több hasonló kinézetű gombafaj található hazánkban, melyek szintén ritkák és ugyancsak kíméletre szorulnak. Mérgező fajokkal nem téveszthető össze.

§ Királyfű – tudományos neve: bazsalikom – Király: csn

A bazsalikom (Ocimum basilicum L. - jelentése királyian illatozó) dísz-, fűszer-, és gyógynövény. Népies elnevezései: bazsalikusfű, buszujok, kerti bazsalikum, királyfű, német bors.

Eredetileg Dél-Ázsiából, Perzsiából, Afrikából került Európába, és itt is kedvelt, egynyáriként termesztett kerti, cserép- és fűszernövény lett. Jellegzetes illatú és dús aromájú, színe zöld, virága pedig fehér színű.

Őshazája India, világszerte innen terjed el, mint kerti növény. Egyiptomban fontos szerepe volt a halottkultuszban. Sírkamrákban, 5000 éves bazsalikom-koszorúkat találtak. Görögországban mai napig közkedvelt temetői növény.

Az ajakosok családjába tartozó Ocimum nemzetség 50–60 faja Afrika, Ázsia, Amerika trópusi tájain honos. A Dél-Ázsiából származó O. basilicum a legjobban elterjedt és termesztett faj, amely a mérsékelt égövi klímát is elviseli. Ismerete és termesztése hazánkban több száz éves. Származás, illetve levélnagyság alapján hazánkban két nagyobb típushoz tartoznak a termesztett változatok: a nagy levelű dél-európai típus és a kisebb levelű afrikai, amely utóbbi illóolajában a Linalool helyett Kámfor van.

Egyéves növény. Karószerű főgyökere számos oldalgyökérre ágazik. Nem hatol mélyre, de dús elágazódásával viszonylag nagy talajréteget sző át. Mereven felálló. 40–60 cm hosszú szára a gyökérnyaktól sok oldalhajtásra ágazik el.

Szára az ajakosok családjára jellemzően négyszögletes. A szár hossza, a Levél alakja és színe alapján számos változatát különböztetik meg – a legtöbb helyen a kis, zöld levelű változatát termesztik. A száron és a levélfonákon azerek körül igen gyéren szőrök nőnek. A tojásdad levelek széle csipkés vagy bevagdalt, levélnyelük rövid, válluk lekerekített. A csupasz, vékony levéllemezen gyengén kivehető az erek mintázata.

Szárvégi, laza álfüzér virágzatának egy-egy örvében 6–8 virág nő, az örvök száma 10–18. Csészéje zöld, széle a sziromlevelekkel együtt gyéren szőrös. A csésze felső ajka ép, széles kerekded, míg az alsó ajak négyfogú. A sárgásfehér vagy pirosló párta felső ajka négykaréjú, az alsó enyhén, homorúan hullámos. A párta rövid csöve általában fehér. A porzók a fehér párta alsó ajkához simulnak, annál valamivel hosszabbak. A két termőlevél összenövéséből keletkezett felső állású termőből 4 fekete makkocskatermés jön létre.

Hatóanyagai. Kellemes, a szegfűszegre emlékeztető, fanyar illatú, pikáns ízű fűszernövény, ami illóolajat, cseranyagot, szaponint és keserű anyagot tartalmaz. A zöld növényi részekben sok a C-vitamin.

Fűszerként igen sokoldalúan használható: levesek, (különösen fehér babból készült) főzelékek, saláták, szószok, pácok, sültek, mártások, darált húsok, halételek, kolbászáruk, növényi ecetek, ecetes és vizes uborka ízesítéséhez, Gyógytea készítésére.

Főtt ételekhez a főzés utolsó perceiben kell hozzáadni. Íze a legjobban citrommal és fokhagymával kombinálva érvényesül.

Gyógynövényként. Sokféle hatást tulajdonítanak neki. Nem csak Afrodiziákumnak tartják, de emellett javítja az étvágyat és az emésztést, szél- és vizelethajtó, nyugtat, és még a köhögést is csillapítja.

A népi gyógyászatban étvágygerjesztőnek, vizelet- és szélhajtónak, köhögéscsillapítónak használják. Főzetét külsőleg borogatásra, torokgyulladás esetén öblögetésre is alkalmazzák.

A kerti bazsalikom leveléből készült forrázatot gyomorrontás és étvágytalanság esetén alkalmazzák. A felfúvódás és a bélgázképződés kiegészítő kezeléseként szélhajtónak használják. Összehúzó hatása enyhíti a garatgyulladás tüneteit. Külsőleg alkalmazott alkoholos kivonata a sebgyógyulást elősegítő kenőcsök egyik alapanyaga; sebekre, sérülésekre ajánlott; a bazsalikomot gyakran más növényekkel (menta, fűszerkömény) együtt használják.

A kereskedelemben morzsolva forgalmazzák. Légmentesen lezárt fűszertartóban, fénytől védve, lefagyasztva vagy kevés só-ecet-olívaolaj keverékben eltéve tárolandó.

Fontos még megemlíteni a tulsit, ami a bazsalikom egyik változata, és Indiában gyógynövényként, vallási kultusznövényként, illetve fűszernövényként tartják számon. A kutatások során kiderült, hogy a tulsi megvéd a stressztől, illetve csökkenti annak hatását, növeli az állóképességet, elősegíti a test oxigén felhasználását, megvéd a sugárzási károsodástól, csökkenti az öregítő tényezőket, segíti a szív, tüdő és a májműködést, továbbá antibiotikus-, vírusölő-, gombaölő hatásai is ismertek.

Életmódja, termesztése. Meleg, félárnyékos helyen érzi jól magát. Általában barna homoktalajokon, magról március-áprilisban langyos ágyba vetik, majd május elején 20–30 cm-es távolságra palántázzák. A virágzó növényt vágják, szárítják, majd a leveles hajtásokat lemorzsolják. Cserépben, balkonládában, akár a konyhaablakban is nevelhetjük.

Hosszú, álörvös virágzata alulról felfelé folyamatosan nyílik. Júniustól szeptemberig virágzik, a nyár második felétől nyíló virágok mellett már érett

mag is található.

§ Alpesi kisfutó (Platynus scrobiculatus) – Kis: csn

A Szebeni-havasokban 2011 júliusában volt már alkalmunk bogarakat gyűjteni az ott megrendezett Rovarász tábor idején. A szállásunk akkor az alacsonyabban fekvő Stezii-völgyben volt, így magasabb helyekre csak némi nehézség árán, néhány alkalommal jutottunk el.

Az idei tábor során a jóval nagyobb tengerszint feletti magasságban lévő Poplakán, Szebenjuharos mellett szálltunk meg. A gyűjtések a tágabb környéken, a szállásról viszonylag könnyen elérhető élőhelyekre összpontosultak. Viszonylag gazdag anyag került elő a völgy irányába nem túl meredeken lejtő patakvölgyben, ahol az itt is nagy károkat okozó tavaszi szárazságtól menedékre lelhettek a vidékre általánosan jellemző nagyobb nedvességigényű fajok.

A futóbogarak közül a szívesfutók (Nebria sp.) mellett alpesi kisfutót (Platynus scrobiculatus) és cirpelőfutókat (Cychrus semigranosus Cychrus caraboides), valamint több általánosan elterjedt gyorsfutófajt (Bembidion sp.) is találtunk. Rostálással holyvák és ormányosbogarak mellett több apró fürgefutoncot (Trechus sp.) is fogtunk. A többi bogárcsalád képviselői határozottan alulreprezentáltak voltak. Cincérből még a Déli-Kárpátok fenyveseiben általánosan elterjedt és gyakori, nagyméretű alhavasi virágcincérnek (Lepturobosca virens) és a bajnócacincérnek (Pachyta quadrimaculata) is csak néhány egyede került elő a mindenhol szokatlanul gyér ernyősvirágzatú növényekről. Az ilyen élőhelyeken különben általában nagy faj és egyedszámú lágy-, levél- és ormányosbogaraknak csak a különben is gyakori fajait fogtuk kis példányszámmal.

A szállástól magasabb hegyvidéki területekre a szebenjuharosi sífelvonó felső állomásától kiindulva jutottunk el. Ezeken a területeken főleg lucosokban és patakvölgyekben, nagyjából 1600 méter feletti helyeken gyűjtöttünk. Itt is inkább futóbogarak kerültek elő. Rönkök alatt a kárpáti fenyvesekre jellemző pontozott gyászfutón (Pterostichus foveolatus) kívül további ritkább gyászfutófajokat (pl. Pterostichus rufitarsis, Pterostichus jurinei) találtunk. Értékesebb adatnak számítanak a páfrányokról kopogtatott hegyvidéki avarfutó (Leistus piceus alpicola), a vöröslő avarfutó (Leistus terminatus), valamint a fürge kéregfutó (Dromius agilis). A szárazabb helyeket a fényesen csillogó érces tarfutó (Calathus metallescens) jelezte.

A szállás környéki fenyvesekben lerakott talajcsapdáink sok futóbogarat gyűjtöttek. A minták összeszedése közben a futrinkafajok közül a bőrfutrinkát (Carabus coriaceus), a kékfutrinkát (C. violaceus), a kárpáti futrinkát (C. linnei), a domború futrinkát (C. glabratus) és az aranyfutrinkát (C. auronitens) azonosítottuk. Ezek a fajok a Kárpátokban szinte mindenütt megtalálhatók.

A bogárgyűjtés szempontjából a hét fénypontja volt, mikor elutaztunk a Bâlea-tóhoz, a Fogarasi-havasokba. Itt először 2001-ben gyűjtöttünk, a rovarásztábor idején, majd 2011-ben, amikor – csakúgy, mint most – a Szebeni-havasokból látogattunk el ide. Az első alkalomtól eltelt csaknem húsz év alatt a tömegturizmus a tóparton jelentősen megnövekedett, mivel új építmények, hatalmas parkoló és különféle árusok hada növelte aggasztó mértékben a környezeti terhelést. A gleccservölgy legmagasabb részén, északi kitettségű lejtőn, az olvadó hó mellett és szivárgó, csepegő hólével átjárt nedves helyeken, kövek alól, a rendelkezésre álló röpke néhány óra alatt jelentős számban fogtunk magashegyi futóbogarakat. Többek között alhavasi futrinkát (Carabus irregularis), gyászfutókat (pl. Pterostichus morio) és fürgefutoncokat (Trechus sp., Duvalius sp.). A Déli-Kárpátokban endemikus röpképtelen gyalogormányosok (Otiorhynchus sp.) és talajszinten élő levelészek (Chrysolina sp.) közül viszont keveset találtunk.

Továbbá:

A futóbogárfélék vagy futrinkafélék (Carabidae) a Rovarok osztályában a ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.

Körülbelül 30 ezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 650 él. Az egész Földön megtalálni őket; a legtöbb faj a mérsékelt övben él.

Alakjuk és színük is igen változatos. Fejük nagy, előreálló (orthognath), de általában keskenyebb, mint az előtor. A barlangokban vagy mélyen a földben élő fajok szeme gyakran hiányzik, egykori helyét csak világos folt jelzi. A növényevő fajok rágóik rövidek, de erősek, a ragadozó fajokéi hosszabbak, néha egymást keresztezik; a zsákmány megragadását és széttépését fogak segítik. Állkapcsi tapogatójuk négyízű. Csápjuk általában hosszú (legalább olyan hosszú, mint a fej és az előtor hossza együtt), fonalas, sohasem bunkós, fésűs vagy lemezes; a fülescsápúfutó-formák(Paussinae) fajainál azonban az utolsó csápízek aránytalanul megnagyobbodtak.

A legtöbb faj szárnyfedője hátul lekerekített, a potrohot teljesen fedi. Felülete általában hosszanti irányban rovátkolt, vagy sorokba rendezett pontsorokkal borított.

Potrohuk látható haslemezeinek száma 6, ellentétben a bogarak többségét kitevő Polyphaga alrend tagjaival, melyeknél a látható haslemezek száma 5.

Lábuk általában hosszú, vékony, a gyors futásra alkalmas; egyes, rövidebb és vastagabb lábú (főleg növényevő) fajok nehézkesebben mozognak. A föld alatt

élő fajok mellső lábai ásólábakká alakultak.

A végbelük melletti mirigyek metakrilsavat és más vegyületeket tartalmazó váladékát veszélyhelyzetben kilövellhetik.

A megnyúlt testű lárvák fejének mindkét oldalán 4–6 pontszem helyezkedik el. Csápjaik négy ízűek, rágóik sarló alakúak. Bábjuk rendszerint fehér, rajta jól kivehető az előreálló fej, a szájrészek, szárnyak, lábak stb. körvonalai.

A fajok nagyobb része gyorsan mozgó éjszakai vagy nappali ragadozó. Többnyire más rovarokat (főleg rovarlárvákat), férgeket, csigákat zsákmányolnak. A közhiedelemmel ellentétben azonban a növényevő (elsősorban magevő) fajok száma is igen magas: ilyen például a Gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides), melynek lárvája a Gabonafélék leveleit, Imágója az érőfélben lévő gabonaszemeket fogyasztja. Fejlődésének végén a legtöbb faj lárvája kamrát váj magának a földbe vagy korhadt fába, és abban bábozódik. Az átalakulás egy évig is eltarthat (a kisebb fajoké gyorsabb).

Néhány fontosabb Magyarországon előforduló faj:

nagy aknásfutó (Acinophus ammophilus) Dejean, 1829

aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta)

kis bábrabló (Calosoma inquisitor)

bőrfutrinka (Carabus coriaceus)

keleti kékfutrinka (Carabus violaceus)

lapos kékfutrinka (Carabus intricatus)

rezes futrinka (Carabus ullrichii) Germar, 1824

ragyás futrinka (Carabus cancellatus)

Illiges homokfutrinka (Cicindela hybrida)

mezei homokfutrinka (Cicindela campestris)

nagy selymesfutrinka (Harpalus rufipes)

gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides)

Gebhardt-vakfutrinka (Duvalius gebhardti)

§ Bükkös kispárlófű (Aremonia agrimonioides) – Kis: csn

Kistermetű (mindössze 5–40 cm-es) tőlevélrózsás, finoman (1–2 mm-es szőrzettel) szőrös-pelyhes növény. A tőlevélrózsát alkotó levelek szaggatottan páratlanul szárnyaltak, hosszabbak a szárnál. A levélnyelek – főleg a tövükön – gyakran vöröslők. A levélszárnyacskák szabálytalanul eltérő méretűek; az utolsó levélkepár és a csúcslevélke azonban mindig feltűnően nagy, jóval nagyobb, mint a többi (25–50 mm hosszú). A szárlevelek hármasak, három egyforma levélkével. 8–12 mm átmérőjű virágai ernyőszerű rövid fürtöt alkotnak. A párta 5 tagú, sárga, a szirmok csúcsa kicsípett.

Virágzása április – május (– június) / VI – VII.

Mészkedvelő; üde gyertyános tölgyesek, bükkösök, szurdokerdők, néha száraz tölgyesek növénye. Kelet-szubmediterrán flóravidék: Bakonyalja, Keszthelyi-hegység, Göcsej, Zalai-dombvidék, Zselic, Mecsek, Tolnai-hegyhát.

A felületesen szemlélve hasonló, sárga virágú pimpófajok (Potentilla spp.) tőlevelei ötösen-tenyeresen osztottak. A rokon párlófűfajok (Agrimonia spp.) levélkéi kihegyezett csúcsúak, a szélességüknél kb. kétszeresen hosszabbak, ± egyforma nagyok. A gyakori erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum) tőleveleinek levélkéi szabálytalanul hasogatottan-osztottak, a szár csúcsa felé fokozatosan nagyobbodnak; a levélnyelek töve szárnyasan lapított.

Természetvédelmi értéke 5000 Ft.

§ Tömött klárisfű (Asparagus densiflorus) – Kláris: csn

Csüngő- és kúszónövények

A szobanövények egy része a természetes élőhelyén kúszónövényként él, vagy a fákról lecsüngő életmódot folytat. Mások viszont, melyek az erdőben aljnövényként vagy talajtakaró növényként ismertek, a szobában csüngő módra viselkednek. Az ilyen növények jól fejlődnek árnyékban és levelek takarásában.

Néhány csüngő-, kúszó növényfaj:

Szégyenvirág (Aeschynanthus)

Mexikói borsópohánka (Antigonon leptopus)

Amerikai gumósbükköny (Apios tuberosa)

Csüngő korbácskaktusz (Aporocactus flagelliformis)

Tömött klárisfű (Asparagus densiflorus)

Kanári klárisfű (Asparagus umbellatus)

Bakopa (Bacopa)

Piros bazella (Basella rubra)

Csokrosinda (Chlorophytum comosum)

Kúszóka (Cissus)

Szunda csiklandóvirág (Clitoria ternatea)

Szőrös szájvirág (Columnea hirta)

Szájvirág (Columnea)

Kislevelű szájvirág (Columnea microphylla)

Afrikai szulák (Convolvulus sabatius)

Háromszínű szulák (Convolvulus tricolor)

Hegyescsúcsú futóka (Epipremnum aureum)

Rojtos árnyékcsuporka (Episcia dianthiflora)

Koronás liliom (Gloriosa)

Kerti hajnalka (Ipomoea purpurea)

Szárnyalt hajnalka (Ipomoea quamoclit)

Kék hajnalka (Ipomoea tricolor)

Törpe lobélia (Lobelia erinus)

Meténggyökér (Mandevilla)

Bolíviai meténggyökér (Mandevilla boliviensis)

Illatos meténggyökér (Mandevilla laxa)

Háromkaréjú szobaborostyán (Mikania ternata)

Golgotavirág (Passiflora)

Halvány golgotavirág (Passiflora alato-caerulea)

Csöves golgotavirág (Passiflora antiouqensis)

Kék golgotavirág (Passiflora caerulea)

Maracuja (Passiflora edulis)

Büdös golgotavirág (Passiflora foetida)

Rózsaszín golgotavirág (Passiflora mollissima)

Fehér golgotavirág (Passiflora subpeltata)

Pénzlevelű törpebors (Peperomia rotundifolia)

Kúszó filodendron (Philodendron scandens)

Kakassarkantyú (Plectranthus)

Díszes aranyzuhatag (Pyrostegia venusta)

Húsvéti kaktusz (Rhipsalidpsis gaertneri)

Bogyós vesszőkaktusz (Rhipsalis cassutha)

Vérvörös rózsalepel (Rhodochiton atrosanguineus)

Indás kőtörőfű (Saxifraga stolonifera)

Ezüstös szobafutóka (Scindapsus pictus)

Viaszos káka (Isolepis cernua)

Duzzadt varjúháj (Sedum morganianum)

Éjkirálynő-kaktusz (Selenicereus grandiflorus)

Bolyhos napfénykóró (Streptocarpus saxorum)

Futópetúnia (Surfinea)

Szárnyas feketeszem (Thunbergia alata)

Felálló feketeszem (Thunbergia erecta)

Nagyvirágú feketeszem (Thunbergia grandiflora)

Narancsvörös feketeszem (Thunbergia gregorii)

Bókoló oromvirág (Tolmiea menziesii)

Pletyka (Tradescantia)

Sarkantyúka (Tropaeolum majus)

Csüngő zebrapletyka (Zebrina pendula)

Karácsonyi kaktusz (Schlumbergera és Hatiora)

Továbbá:

Az aszparágusz, tömött klárisfű vagy tűlevelű aszparágusz (Asparagus densiflorus) a liliomfélék családjába tartozó Afrikából, Ázsiából származó növény. Hazánkban levéldísznövényként tartják, jól mutat függesztett cserépbe, ámpolnába ültetve.

Megjelenése a páfrányokéra emlékeztet, hajtásain, tűlevélszerű levelek sorakoznak. Gondozása nem túl nehéz, átlagos igényű növénnyel van dolgunk. A nem napos, de igen világos helyet kedveli, a Sprengeri fajta bírja a teljesen napos helyet is.

Egész évben 20 fok körüli szobahőmérsékletet igényel, télen is minimum 10 fokot. Télen kevésbé öntözzük, nyáron tartsuk egyenletesen nyirkosan. Tápoldatozni kéthetente szükséges márciustól augusztusig.

Átültetésére a cserép kinövése esetén van szükség, ekkor B virágföldbe ültessük. Tavaszi magvetéssel 20-25 fokon talajban, vagy tőosztással szaporítható. A magokat vetéskor, vékonyan takarjuk földdel.

§ Klemátisz - iszalag - (Clematis) – Klemátisz: lk

A boglárkavirágúak (Ranunculales) rendjébe, ezen belül a boglárkafélék (Ranunculaceae) családjába tartozó nemzetség.

A legtöbb iszalag-faj Kínából és Japánból származik, azonban a Föld más részein is számos faj található. A hibrideket szívesen termesztik kertekben és parkokban. Az egyik legrégebbi és legkedveltebb hibrid a kerti iszalag (Clematis x jackmanii), amely már 1862-től létezik. Évente több új hibridet fejlesztenek ki.

A Clematis az ógörög nyelvből származik; jelentése: „mászkáló növény”.

Ez a nemzetség, elterülő, elfásult kúszónövényekből áll, amelyeken számos inda található. Amíg nem telik el néhány év, a fás szárak

eléggé törékenyek. Leveleik keresztben átellenesek, és kisebb levélkékre oszlanak. A leveles, indás szárakkal kúsznak a növények. Egyes fajok bokrosak, míg mások, mint amilyen a felálló iszalag (Clematis recta) lágyszárú, évelő

növények. A mérsékelt övön élő fajok lombhullatók, míg a melegebb égöveken élők örökzöldek. A hűvös, nedves talajt kedvelik. Az erős napsütésben érzik jól magukat. A rügyezés és virágzás fajtól függően változó. A tavasszal nyílók virágai az elmúlt évi szárakon jelennek meg; a nyáron és ősszel bimbózók virágai csak az új hajtások végein láthatóak; vannak olyan fajok is, amelyek kétszer is virágzanak, ez utóbbiak az elmúlt évin, de az új szárakon is növesztenek virágot.

A legtöbb iszalag-faj az északi félgömb mérsékelt övén él, közülük csak kevés található meg a trópusokon. Leveleik sokféle lepke-faj hernyójának

szolgálnak táplálékul, köztük a Peribatodes rhomboidariának is.

Történetük dísznövényként. A Kínából származó vadon nőtt iszalagok a 17. századig átkerültek Japánba is. A Japán kertekből való kiválasztott fajták voltak az elsők, amelyeket a 18. században Európába is betelepítettek. A kertekből ismert eredeti kínai vad állományokat csak a 19. század végén fedezték fel.

Az európai iszalag-fajoknak nincs gyógyszernövényi értékük. A Vadnyugaton előforduló Clematis ligusticifolia iszalagot „bors indának” nevezték, mivel magjait és idősebb leveleit a bors hiányában használták; az amerikaiak a tippet a korábbi spanyol telepesektől kapták, akik „yerba de chivato”-nak nevezték.

A nemzetség összes képviselője tartalmaz illóolajokat és olyan anyagokat, amelyek irritálják a bőrt. A borsttól és a Paprikától eltérően, a C. ligusticifolia nagy mennyiségű fogyasztása hasvérzést eredményez, mivel tulajdonképpen mérgező növényről van szó. Mielőtt a növénnyel foglalkoznánk célszerű kesztyűt húzni. Habár mérgező növények, a bennszülött amerikaiak kis mértékben fogyasztották fejfájás és idegbajok gyógyítására. A bőr gyógyítására is használták.

A Bach-virágterápiában az iszalagnak is szerepe van.

Az iszalagokat mindössze néhány kártevő és betegség pusztítja. A Phoma clematidina nevű gomba a növények szárait támadja meg, és emiatt egész ágak száradnak el, azonban egyes fajok képesek ellenállni a fertőzésnek.

Egyéb kártevői és betegségei:

Blumeria graminis, vírusok, szárazföldi csupaszcsigák, főcsigák, pajzstetvek, levéltetvek, fülbemászók és fitoplazma, amely az úgynevezett „zöld virág betegség”-et okozza.

§ Kleopátralepke (Gonepteryx cleopatra) – Kleopátra: lk

A kleopátralepke tipikusan dél-európai faj. Igen hasonlít közeli rokonára, a Citromlepkére (Gonepteryx rhamni), de a hímek szárnyának színén narancsos hintés látható, fonákja pedig világosabb. Nősténye még inkább hasonlít a citromlepkééhez, csak a kleopátralepke kevésbé zöldes árnyalatú. Ligetes, napfényes erdőkben repül kora tavasszal, illetve májustól augusztusig. Hernyójának tápnövénye a Kutyabenge (Frangula alnus).

§ Koala (Phascolarctos cinereus) – Koala: csn

Ausztráliában őshonos erszényes, növényevő állat, a koalafélék (Phascolarctidae) családjának egyedüli élő képviselője.

A koala szó a katang bennszülött nép nyelvéből származik, jelentése „nem ivó”. A név nem teljesen találó, bár tényleg keveset isznak. A „koalamedve” megnevezés helytelen, mivel a koalák nem tagjai a Medvék családjának. A tudományos neve görögül "erszényes medvét" jelent, mivel az első telepesek helyi medvefajnak gondolták a fura állatot.

A koalák mindenhol megtalálhatók Ausztrália keleti partjain, de a belső vidékeken is, olyan távolságig, ahol még elég a csapadék a megfelelő erdők létezéséhez. Ausztrália déli részén a koalákat a 20. század elején kiirtották, de mára újratelepítették őket Victoria államból. A Kenguru-szigetre betelepítették. Nyugat-Ausztráliában és Tasmaniában nincsenek koalák.

Georg August Goldfuss zoológus írta le 1817-ben. A

2000. évi sydney-i olimpia egyik kabalaállata a koala volt.

Alfajai:

Phascolarctos cinereus victor – a legdélebbi alfaj, hosszabb, sötétebb szőrrel, nagyobb termettel.

Phascolarctos cinereus adustus – a legészakibb alfaj, rövidebb, világosabb szőr és kisebb termet jellemzi.

Phascolarctos cinereus cinereus – külső jegyeiben és elterjedése szerint átmenet a kettő között.

A koala valamennyire hasonlít a vombathoz (legközelebbi élő rokonához), de a bundája vastagabb és puhább, a füle pedig sokkal nagyobb. A tömege 5 Kg (kicsi, északi nőstény) és 14 kg (nagy, déli hím) között van. Általában nem zajosak, de a hím koalák hangos figyelmeztető hívójelet bocsátanak ki, amely a párzási időszakban egy kilométerre is elhallatszik. A koalák élettartamáról kevés megbízható adat áll rendelkezésre. Mindenesetre jegyeztek fel olyan koalát, amely fogságban megérte a 15 évet. Vadonban, de főleg országutak közelében ez lecsökkenhet 2-3 évre.

Mivel a koala étrendje elég alacsony tápértékű, energiát takarít meg azáltal, hogy szokatlanul kicsi az agya: a koponyaüreg 40%-át folyadék tölti ki.

A koala majdnem kizárólag eukaliptuszlevelekkel táplálkozik, folyadékszükségletét is ebből biztosítja. A vombathoz hasonlóan, a koalának is lassú az anyagcseréje a többi emlőshöz viszonyítva. Naponta kb. 20 órát mozdulatlanul töltenek, az idő nagy részében alszanak is. A nap minden szakában, de főleg éjjel esznek. Egy átlagos koala naponta 500 gramm eukaliptuszlevelet fogyaszt el, finom pasztává rágva lenyelés előtt.

A koala többféle eukaliptusz levelet is eszik, de határozottan előnyben részesít néhány fajtát.

A nőstény koalák egyedül élnek és külön körzetük van, amelyet ritkán hagynak el. A termékenyebb vidékeken ezek a körzetek fedhetik egymást; az olyan zónákban, ahol a tápláléknak alkalmas fák ritkábban fordulnak elő, ezek a zónák nagyobbak és kizárólagosak. A hímek nem kötődnek területhez, de nem tűrik el egymást, főleg a párzási időszakban.

A koalák majdnem teljesen a fákon élnek. Nem készítenek fészket, hanem a fa ágán alszanak. Általában lassan mozognak, de ha szükséges, gyorsan is tudnak

mászni. Át is tudnak ugrani egyik fáról a másikra, ha elég közel vannak. Hosszabb utakat a földön tesznek meg. Veszélyhelyzetben meglepő gyorsasággal galoppoznak a legközelebbi fáig, ahol biztonságos magasságig felmenekülnek. Ott aztán türelmesen megvárják, amíg a támadó elmegy.

A nőstények 2-3 évesen, a hímek 3-4 éves korukban válnak ivaréretté. A nőstény koala kb. 12 éven át évente egy utódot hoz a világra. A vemhesség 35 napigtart, az ikerszülés ritka. A szülés rendesen december – március között szokott történni, amikor a déli félgömbön nyár van. Az újszülött koala kb.

2 cm hosszú, szőrtelen, vak, és fületlen. Születése után hat hónapig az anyja erszényében lakozik és kizárólag tejjel táplálkozik. Ezalatt kinő a füle

és a szőre, majd kinyílik a szeme. Kb. 30 hetes korában elkezdi

enniaz anyja pépes ürülékét. A kis koala további hat hónapig az anyjával marad, aki a hátán cipeli. A kifejlett fiatal nőstények közeli területekre költöznek, a fiatal hímek viszont még két-hároméves korukig az anyjuk körzetében maradnak.

A 20. század elején majdnem a kihalásig vadászták a koalát, elsősorban a bundájáért. Az utóbbi években néhány kolóniát komolyan veszélyeztettek a betegségek, elsősorban a chlamydia.

A koaláknak nagy, összefüggő erdős területre van szükségük és képesek hosszú távolságokat is megtenni ennek érdekében. A kontinensen egyre növekvő emberpopuláció mezőgazdasági vagy építkezési célokra elfoglalja a koalák élőhelyét, visszaszorítva őket a bozótosokba. Az Ausztráliai Koala Alapítvány 40 ezer négyzetkilométer feltérképezése után azt állítja, hogy a koalák természetes élettere lényegesen lecsökkent. Noha az egyes fajok nagy területeket

fednek le, a koalák lakókörzete csak „szigetekben” maradt fenn. Ezeket a szigeteket koordinált módon kell védeni és helyreállítani.

A szárazföldi helyzettel ellentétben, ahol a populáció csökken, több szigeten „járványszerűen” elszaporodtak a koalák. Dél-Ausztráliában a

Kenguru-szigeten a 90 évvel ezelőtt betelepített koaláknak nem volt természetes ellensége vagy versenytársa. Ehhez hozzáadva azt, hogy a koalák képtelenek a vándorlásra,a koalapopuláció mérete mára fenntarthatatlanná vált, és veszélyezteti a sziget ökológiai egyensúlyát. Jelenleg 30 ezer koala él a szigeten, holott ökológusokbecslése szerint a sziget csak 10 000-nek biztosít élelmet. A kormány ezért sterilizációs és átköltöztetési programokat indított.

A koalák négy ausztráliai államban fordulnak elő. A helyi szabályok szerint az állat veszélyeztetettnek minősül a Délkelet-Queensland Biorégióban és Új-Dél-Walesben, illetve ritkának Dél-Ausztráliában.

A koala ujjain, ujjbegyein levő bőrlécek rajzolata megtévesztően hasonlít az emberéhez. Bár kedvelt állat, egyoldalú táplálkozási igényei miatt tartása költséges. Ausztráliában gyakori és népszerű állatkerti állat, sok helyen megtalálható. Ausztrálián kívül kevés helyen tartanak koalákat.

Európában 9 állatkertben találkozhatunk vele, elsősorban a ritkasága és magas tartási költségei miatt. Ma már Dél-Európában termesztett eukaliptusszal takarmányozzák, amely valamelyest csökkenti a kiadásokat. 2015 februárjában a Budapesti Állatkertbe is érkezett két koala. Budapesten 2017 március óta nem láthatóak koalák.

Európában a következő állatkertekben tartanak koalákat:

Lisszaboni Állatkert, Duisburgi Állatkert, Planckendael (Belgium), Madridi Állatkert, Beauval (Franciaország), Bécsi Állatkert, Edinburghi Állatkert, Drezdai Állatkert, Zürichi Állatkert.

A koala Ausztrália egyik legjellemzőbb, mondhatni szimbolikus állata, emiatt egyfajta popkulturális hatása is van, bumfordi megjelenése miatt sokan szeretik, számos mesének és rajzfilmnek is szereplője.

§ Kóbler – tudományos neve: tavi pisztráng – Kóbler: csn

Főleg hegyi patakokban élő, pettyes mintázatú hal; Salmo.

Első írásos említése 1395 k.: pistrang (BesztSzj.). Mátyás király szerette az ’aszalt’, azaz a szárított pisztrángot. Kazay Alberthez 1462-ben írott

levelében Galeotto Marzio kéri ezeket a halakat a király számára: „Insuper etian rogamus, quod querere faciatis piztrang et edam velitis assatas dirigere

regi nostro…” (Hal. 1983: 11). 1493-ban pystrang (OklSz.), 1590: piztrang (SzikszF.), 1604: pistrang (MA.), 1728: pisztráng (Comenius). A népnyelvben MTsz.: pisztrang (Erdély).

Szláv jövevényszavunk. A magyarba átkerült szláv pьstrogь alak (X. század körül) az adatok szerint pisztrung > pisztrong > pisztrang fejlődésen ment keresztül (TESz.). Az -á- hangú változat egy 1788-i adat szerint (MNy. 5) dunántúli. Az ott nem honos halfaj neve csak hallomásból lehetett ismeretes, könnyen átalakulhatott. A szláv szavak csoportja (le. pstrag, cs. pstruh, szbhv. pastrva, szlk. pstruh, ukr., or. pestrjuha, szln. pestroga, blg. pastarva /RF./) az ősszláv pьstrogь vagy pьstrogьa a ’tarka’ jelentésű pьstrь melléknévre vezethető vissza (REWb.). A magyar névben az első szótagi -i- ejtéskönnyítő hang szerepű. A ro. Păstrăv (EL.) szintén idetartozó.

A szivárványos pisztráng színezete alapján kaphatta nevében a jelzőt, testén színes foltok láthatók. Amerikából importálták Európába, itt kapta a ném.

Regenbogen jelzőt, ami magyarra fordítva szivárványos szóként csatlakozott a halnévhez. A tavi pisztráng ’Salmo trutta lacustris’ román neve is păstrăv

de lac. Társneve a népnyelvben a halhuszár (ÚMTsz.) és a kóbler (MNy. 40), az utóbbi ismeretlen eredetű tájszó a Sárközből. Illánka a Salmo trutta lacustris

(Halh.; R. 1794: Ilánka /Grossinger/, 1868: illánka /Kreszn./) neve, németből átvett, később kiveszett szaknyelvi szó; vö. ném. Illanke ’ua.’ (VNAE.),

a tavi pisztráng (Seeforelle) nyelvjárási neve.

Hazánkban a sebes pisztrángot két kisebb pisztrángos gazdaságban, Lillafüreden és Szilvásváradon tenyésztik. A szakirodalomban számos följegyzést olvashatunk a Balatonban, illetve a Dunában, Tiszában fogott sebes pisztrángokról. A szivárványos pisztráng ikráit Magyarországra 1885-ben hozták be, következő jelentős importjára 1975-ben került sor. Kiváló horgászhal mindkettő. Húsuk egyike a legízletesebb halhúsoknak, szálkájuk alig van. Szivárványos pisztrángból 1975–1976-ban

telepítettek az Ódörögdi Pisztrángtelepen jelentős mennyiséget. (Ez a telep 1990 végén – miután a bányászati célú vízkiemelések miatt vízutánpótlása megszűnt

– bezárt.) A tavi pisztráng a sebes pisztrángnál erőteljesebb és jóval nagyobb, a 10–15 kilogrammos példányok sem ritkák, de a 30 kilogrammot is elérheti.

Igen szép a színezete. Háta zöldeskék, oldalai és hasa ezüstösek, testén fekete foltok látszanak. Hegyi tavak lakója, ahol a fiatalok rovarlárvákkal, az

idősebbek, ragadozók lévén, halakkal táplálkoznak.

§ Koboldcápa (Mitsukurina owstoni) – Kobold: csn

a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjébe, ezen belül a szellemcápafélék (Mitsukurinidae) családjába tartozó faj.

Ez a porcos hal a mélytengeri cápák kevéssé ismert, ritkán látható faja. Néha élő kövületnek is nevezik, mivel ez az egyetlen élő képviselője úgy a nemének, mint a családjának is, amely már 125 millió éve jelen van a Földön.

A koboldcápa kevéssé tanulmányozott, rózsaszínes bőrű, különleges megjelenésű cápafaj. A többi, jól ismert cápától a megnyúlt és egyben lapított orra, valamint az előreugró állkapcsai teszik különlegessé. A szájában jól fejlett Szegszerű fogak ülnek. A kifejlett példányok általában 3–4 méter hosszúak, de egyesek ennél jóval nagyobbra is megnőhetnek. A koboldcápa a kontinentális lejtők felsőbb szintjeit, a tenger alatti kanyonokat és a tengeri hegyeket választja élőhelyül, világszerte előfordul ezeken a helyeken. A 100 méternél mélyebb vizeket kedveli; a felnőttek a fiataloknál mélyebben tartózkodnak.

Testfelépítéséből ítélve a koboldcápa lassú mozgású állatnak tűnik. Nagy tömzsi teste és kicsi úszói miatt nem lehet valami gyors. Tápláléka a csontos halak, fejlábúak és rákok, amelyeket vagy a tengerfenéken vagy a felsőbb szinteken kap el. Megnyúlt orrán helyezkednek el Lorenzini-ampullák; ezek a leggyengébb, állatok által kibocsátott elektromos mezőket is érzékelik, ez a tulajdonság pedig igen jól jön a mély vizek sötétségében. Amikor zsákmány közelébe ér, ez a porcos hal gyorsan előre dobja az amúgy is előreugró állkapcsát.

Kis számban, mellékfogásként belekerül a mélytengeri halászhálókba, de a fajt alapvetően nem veszélyezteti a halászat. Éppen ezért, továbbá nagy elterjedése

miatt, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem tartja fenyegetett fajnak a koboldcápát.

A koboldcápa rendszerezésének története. A japán Jokohama melletti Sagami-öbölben 1897-ben kifogott szokatlan kinézetű állat tetemét Micukuri Kakicsi professzor vizsgálta meg először, aki felismerte az új faj felfedezésének jelentőségét. A preparált tetemet további vizsgálatok céljából az Amerikai Egyesült Államokba küldték, ahol a következő évben, 1898-ban, Jordan írta le az újonnan felfedezett állatot. Az elsőként felfedezett és leírt faj preparátuma, mint úgynevezett holotípus, mind a mai napig a Tokiói Egyetem Zoológiai Intézetének gyűjteményét gazdagítja; ez a példány egy fiatal hím egyed, amely 107 centiméter hosszú.

1898-ban David Starr Jordan ichthiológus megállapította, hogy az nem csak egy új faj, hanem egy addig ismeretlen halnem és család egyede is egyben. Jordan a leírását a Proceedings of the California Academy of Sciences-ben adta ki. Az összehasonlító vizsgálatok alapján a koboldcápa a heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjébe tartozik. A további összehasonlító vizsgálatok során sikerült beazonosítani a koboldcápa egyik igen közeli, a középső kréta időszakban, mintegy százmillió évvel ezelőtt élt fosszilis rokonát. A mezozoikumi Scapanorhynchus anatómiai jellegzetességei nagyon hasonlóak a recens koboldcápáéhoz, emiatt egy ideig úgy vélték, hogy a két állat egy és ugyanaz; tehát a Mitsukurina nem egyéb, mint a Scapanorhynchus fiatal szinonimája.

Azonban a később felfedezett kövületek bebizonyították, hogy a kettő között mégis vannak különbségek, és mindketten megérdemlik a saját nemeiket.

Mind a kréta időszaki kihalt fajnak, mind pedig napjaink koboldcápájának togszerkezete szoros hasonlóságot mutat a heringcápák egy másik régen kifejlett csoportjának, az úgynevezett tigriscápák (Odontaspididae) fogazatával. Emiatt a kutatók úgy vélik, hogy a koboldcápa és a tigriscápafélék közös őssel rendelkeznek. 1904 és 1937 között még leírtak

néhány koboldcápának vélt állatot, azonban ezekből egy sem bizonyult igazinak. A rendszertani besorolását érdekes módon az is nehezítette, hogy a tartósítási módszerek során a különböző példányok hosszú orrai más-más szögben meggörbültek; emiatt egyesek több mint egy fajnak vélték.

Mivel a tartósítási módszerek során a különböző példányok hosszú orra más-más szögben merevült meg, korábban úgy vélték, hogy több Mitsukurina-faj létezik

Mivel a koboldcápa a családjának és nemének az egyetlen élő képviselője, továbbá a névadója is, a típusfaji státuszt is ő kapta meg.

Neve. A családot és nemet később Micukuri Kakicsi professzor iránti tiszteletből, a japán tudósról nevezték el (Mitsukurinidae család, Mitsukurina genus), míg a fajnevét, azaz az owstonit Alan Owston

angol származású tengerészkapitányról és természettudósról kapta; Owston volt az, aki átadta a holotípust Micukuri professzornak.

A magyar „koboldcápa” megnevezés a Japán tenguzame szó fordítása. A Tengu a japán népi hitvilág egyik természetfeletti lénye, melyet gyakran hosszú Orral és vörös arccal ábrázolnak.

Kifejlődése. Az alaktanra alapuló törzsfejlődéses vizsgálatok (filogenezis) azt mutatták, hogy ez a mélytengeri cápafaj a heringcápa-alakúak bazális, azaz alapi alakja. Ezt a tényt a genetikai vizsgálatok is megerősítették.

A szellemcápafélék családja, melyet főképp a Mitsukurina, a Scapanorhynchus s az Anomotodon halnemek képviselnek, már az apti (a kora kréta kor hat korszaka közül az ötödik) korszakban, azaz 125–113 millió éve is létezett. A legősibb Mitsukurina kövületek a középső Eocénból származnak, és 49–37 millió évesek. Eddig két fosszilis fajuk került elő: a Mitsukurina lineata és a Mitsukurina maslinensis. A paleogén időszakbeli (65-23 millió év), meleg és sekély vízben élő Striatolamia macrota meglehet, hogy szintén egy Mitsukurina-faj.

Mivel ez a porcos hal ősi megjelenésű és egy ősi család utolsó képviselője, gyakran élő kövületként tartják számon. Mivel a tengerek mélyén él, csak kevés ember tud erről a fura megjelenésű állatról

Koboldcápát mindhárom nagy óceánban fogtak már, ami elterjedtségét mutatja. A 100 méternél mélyebb vizekben él. Néhány esettől eltérően a mélytengeri halászok csak ritkán találkoznak a fajjal.

Az Atlanti-óceán nyugati felén a Mexikói-öböltől kezdve Suriname és a Francia Guyana vizein keresztül egészen Brazília déli részéig megtalálható. Ugyanez óceán keleti felén Franciaországtól Szenegálig fordul elő, beleértve Portugália és a Madeira-szigetek tengeri vizeit is. A Közép-Atlanti-hátság tengeri hegyeinél is kifogták ezt az élő kövületet. Az Indiai-óceánban, valamint a Csendes-óceán nyugati részén is széles körben elterjedt. E térségekben a következő országok vizeiben vannak nagyobb állományai: Dél-afrikai Köztársaság, Mozambik, Japán, Kínai Köztársaság,Ausztrália és Új-Zéland.

A Csendes-óceán keleti felén csak egyetlenegy alkalommal fogták ki a koboldcápát; ezt is az Amerikai Egyesült Államokbeli Kalifornia déli részén.

A koboldcápa főleg a kontinentális lejtők felsőbb szintjein fordul elő, 270–960 méteres mélységekben. 1300 méter mélyből is kifogtak néhány példányt, sőt egy 1370 méter mélyre leeresztett kábelben is megtaláltak egy koboldcápa fogat. A felnőtt példányok mélyebben találhatók, mint a fiatalabbak. A juvenil egyedek a víz alatti kanyonokat választják élőhelyül; Japán vizeiben ezek 100–350 méter mélyen lehetnek. Időnként a partközeli 40 méter mély vizekbe is kiúszhatnak. 2014 áprilisában a floridai Key Westnél halászok egy koboldcápát is fogtak; ez volt a második koboldcápa, amelyet valaha kihalásztak a Mexikói-öbölből. Ezt a példányt lefényképezték és visszaeresztették a szabad természetbe. 2014 júliusában a Srí Lanka-i halászok is fogtak egy koboldcápát. A halászok beszámoltak róla a legközelebbi központban, a Valaichchenai

nevű városban. Ez a porcos hal 120 centiméter hosszú és 7,5 kilogramm esttömegű volt. A Srí Lanka-i halászok nem eresztették vissza a koboldcápát, hanem átadták az ottani kutatói szervezetnek (National Aquatic Resource Research & Development Agency, NARA).

Megjelenése. A koboldcápa legfurább testrészei a hosszú orra és az előreugró állkapcsai. A hosszú orrán rengeteg Lorenzini-ampulla található. A kifejlett hímek átlagos testhossza 260–330 centiméter közötti, a nagyobb nőstények testhossza meghaladhatja a négy métert is. A hosszúsági rekordot egy 2000-ben kifogott nőstény tartja; ennek a példánynak a hossza 5,4–6,2 méter között volt. Ez jóval nagyobb volt, mint az addig elképzelt maximális méret. A legnehezebb lemért koboldcápa 210 kilogrammos, a testhossza 380 centiméter volt.

Bőre rózsaszínű vagy sárgásbarna a bőr alatt látható vérerek miatt. A szín az állat korával változik, a legfiatalabb példányok majdnem fehérek. Puha bőre részben áttetsző. Bőre sok ezer apró, éles fogas Pikkellyel fedett, melyet ha előre simítanánk, a dörzspapírhoz lehetne hasonlítani, viszont ha fordítva, akkor bársonyos tapintású. Ez a sok fogaspikkelyke szorosan ül egymás mellett. Mindegyik pikkelyke rövid, de hegyes tüskéhez hasonlít; rajtuk hosszanti kiemelkedések vannak. Orrnyúlványa kardpengéhez hasonló hosszúkás, lapos. Testfelépítése hosszúkás és tömzsi. Az orrhossz testhez viszonyított aránya az életkorral csökken.

Támadáskor kiemelkedő a pofája, majdnem az orr végéig nyújtható. Szája erősen ívelt. A felső állkapcsán (maxilla) 35–53, az Alsón (mandibula) 31–62 fogsor található. Fogainak többsége, főleg az elülsők rendkívül hegyesek és enyhén visszahajlóak, míg a száj hátsó részében a fogak vastagabbak és tompábbak, a zúzást szolgálják. A fogak alakja és elrendezése e cápafaj esetében példányonként változó: míg egyesek fogainak a fő kiemelkedéséből két kisebb kiemelkedés ágazik el, addig más egyedek legelső fogai szorosan egymás mellé tömörülnek. Ellentétben a többi cápával, úszói nem hegyesek, hanem lekerekítettek, valamint a hasi úszók nagyobbak, mint a hátúszók. Mindkét hátúszó körülbelül azonos méretű és alakú, kicsik és kerekítettek. A hasúszók és a farok alatti úszók tövei szélesek és nagyobbak a hátúszóknál. A farokúszó erőteljesen aszimmetrikus, felső része megnyúlt. A felső faroklebeny tömör részét egy zászlószerű szegély övezi, amelynek vége az alsó farokúszóvá szélesedik ki. Az úszók szélei áttetsző szürke vagy kék színűek. Nincsen faroktői kiemelkedése. Fekete kicsi szemeinek nincsen harmadik, védő pislogóhártyája, recehártyája pedig kékes árnyalatú. Az elpusztult koboldcápa szemei elmosódott szürkére vagy barnára változnak. A szemei mögött nyílások láthatók. Az öt-öt viszonylag széles kopoltyúrés a fejtől távolabb, közvetlenül a mellúszók előtt található. A kopoltyúinak belső részét alkotó kopoltyúszálak részben szabadok, azaz kiérnek a kopoltyúrések mögül. Az ötödik kopoltyúrése mindjárt a mellúszó elülső részének a tövén van.

Belső felépítése. Élettani sajátosságai közé tartozik a testtömeg 25%-át kitevő máj. Mivel a cápának nincs úszóhólyagja, ez a megnagyobbodott belső szerve segíti a merülést és emelkedést. Meghosszabbodott orra igen hajlékony, emiatt nem segíti az irányváltást, sem a tengerfenék homokjában való túrást. A minden cápánál megtalálható elektroreceptorok, az úgynevezett Lorenzini-ampullák itt helyezkednek el. A szürkületi zónában mozgó koboldcápa esetében azonban ez a biológiai műszer sokkal érzékenyebb.

A látása a többi érzékszervével ellentétben nem valami jó; az úgynevezett tectum, azaz az a rész az agyban, amely a látást értelmezi, nem foglal el nagy helyet. Ennek ellenére a többi mélytengeri cápától eltérően a koboldcápa Pupillái képesek megváltoztatni a méretüket a fényerősségtől függően.

Csontváza csak fejletlen porcokból tevődik össze, az izmai is csak kevéssé fejlettek, továbbá az úszói kicsik és puhák; mindezek igen lassú mozgású állattá

teszik a koboldcápát. Mivel a farokúszója nem alkot nagyobb szöget a testével, a porcos hal nem képes gyors irányváltásra.

Életmódja. A megfigyelések szerint magányosan élő cápafaj, viselkedéstani jellemzői alig ismertek. Habár mélytengeri porcos hal, éjszakánként a vízfelszínhez közelebb is kerülhet. Mivel nem gyors úszó, feltehetőleg minimális mozdulatai révén tud észrevétlenül a zsákmánya közelébe kerülni. Ezt segíti a víz sűrűségével egyező puha és rendkívül áramvonalas teste. Feltehetően elevenszülő. Akváriumban eddig legfeljebb egy hétig tudták életben tartani. Az emberre a teljesen eltérő élettér miatt nem veszélyes. A koboldcápa legfőbb természetes ellensége a kékcápa (Prionace glauca).

Főbb élősködői az evezőlábú rákokhoz (Copepoda) tartozó Echthrogaleus mitsukurinae, valamint a Litobothrium amsichensis és a Marsupiobothrium gobelinus nevű galandférgek (Cestoda).

Táplálkozása. A Coryphaenoides leptolepis nevű hosszúfarkú hal, a koboldcápa egyik fő tápláléka. A tengerfenékhez közel, 500–1200 méteres mélységben vadászik, főleg csontos halakra; azok közül is inkább hosszúfarkú halakra (Macrouridae) és mélytengeri viperahalfélékre (Stomiidae). A csontos halak mellett fejlábúakra és rákokra, köztük tízlábú rákokra (Decapoda) és Ászkarákokra (Isopoda) is vadászik. Egyes felboncolt példányok gyomrában Hulladékot is találtak.

Legfőbb táplálékai a tengerfenéken lakó Helicolenus dactylopterus nevű skorpióhalak, a felsőbb vízszinteken élő Teuthowenia pellucida Kalmárok és a Macrocypridina castanea rotunda nevű kagylósrákok.

Az eddigi megfigyelések szerint úgy tűnik, hogy a koboldcápa nemcsak a tengerfenéken, hanem több szinten is vadászik. A koboldcápa nem úszik gyorsan, ezért inkább lesből támad. Mivel a húsa kis sűrűségű és az olajmája nagy, a felhajtóereje semleges; emiatt igen kevés mozdulattal tudja megközelíteni a zsákmányát. Amikor elég közel ér az áldozatához, speciális előreugró állkapcsai hirtelen rácsapnak. Az állkapcsainak e különleges mozgását két pár rugalmas szalag segíti elő. Nyugalmi állapotban ezek a szalagok hátra vannak szorítva, amikor pedig a koboldcápa ráharap zsákmányára, a felgyülemlett nyomás hajítógép módjára előretolja az állat állkapcsát.

Ugyanabban az időben a nyelvet helyettesítő képződmény hátrahúzódik, megnövelve a száj belső térfogatát. Az áldozattal együtt nagy mennyiségű víz is bekerül a szájába, de ez a kopoltyúnyílásokon keresztül majdnem azonnal távozik.

Szaporodása. Eddig nagyon keveset lehet tudni a koboldcápa szaporodásáról. Eddig még egyetlen vemhes nőstényt sem sikerült befogni és tanulmányozni. Feltehetőleg elevenszülő, mint a többi heringcápafaj. A kis számú magzat az anya testében fejlődik ki, ahol megtermékenyítetlen petékkel táplálkoznak. Születésükkor a kis koboldcápák 82 centiméter hosszúak, legalábbis ekkora a legkisebb ismert példány ebből a fajból.

A hím körülbelül 260 centiméteresen válik ivaréretté, míg ez a nagyság nőstény esetében nem ismert. Nincs adat a növekedéséről és a koráról sem.

A koboldcápa és az ember. Mivel mélytengeri cápafaj a koboldcápa, nem jelent veszélyt az ember számára. Néhány példányt sikerült élve kifogni; ezeket pedig a városi akváriumokba szállítani. Azonban a koboldcápa csak rövid ideig képes fogságban élni. Japánban, a Tokai Egyetem akváriumában egy példány egy hétig élt, míg egy másik, amelyet a Tokyo Sea Life Parkba vittek, csak két napig maradt életben.

Gazdasági szempontból nincs nagy értéke. Azokat a koboldcápákat, amelyeket mégis kifognak, sóval vagy szárítással tartósítják és árusítják. Az állkapcsaikat a gyűjtők keresik, akik különlegessége miatt jó árat fizetnek értük. A japánok korábban a májolajáért és trágyázás céljából fogták ki.

Bár a halászipar nem célozza, a koboldcápa néha belekerül a hálókba. Ezek a mellékfogások igen ritkák; a leggyakrabban Japán déli részén történnek meg, ahol évente körülbelül 30 példány, főleg fiatal egyedei kerülnek a hálókba. A Madeira-szigeteknél az Aphanopus carbo

halászok évente 2–3 koboldcápát halásznak mellékfogásként. 2003 áprilisában a Kínai Köztársaság északnyugati vizeiben több mint száz koboldcápát fogtak ki. Még nem ismert, hogy miért sikerült ilyen nagy mennyiségű zsákmányra szert tenni, de feltételezések szerint a fogást egy földrengés előzte meg, ami a felsőbb szintű vizekbe kergette a porcos halakat. Azelőtt ezen a helyen nem vették észre ezt a cápafajt, és azóta sem bukkantak rá ilyen nagy számban.

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem tartja fenyegetett fajnak a koboldcápát. Ennek a cápafajnak az előfordulási területe igen nagy, a felnőtt, ivarérett példányokból csak keveset fognak ki; ez okok miatt a koboldcápa azon kevés cápafajoknak egyike, amelyet az emberi tevékenység csak nagyon kismértékben érint.

§ Levéltelen koboldmoha – Kobold: csn

Magyarországon két Buxbaumia faj él, mindkettő élőhelye nedvesebb, hűvösebb erdőkben van (korhadékon, talajon nőnek), a gyakoribb faj a Buxbaumia aphylla.

A Buxbaumiákra jellemzően a B. aphylla is csak akkor látható meg szabad szemmel mikor már a sporofiton fejlődik, a gametofiton mikroszkopikus méretű. Leggyakrabban csoportosan fordul elő, a spóratoknyél (seta) 1-2 cm hosszú, felülete bibircses. A tok ferdén áll, összenyomott tojás alakú, teteje barna lapos, széles, a peremén vörös szegély fut körbe. Alsó oldala íveltebb, vöröses barna. Érett állapotban megfigyelhető rajta a szakadozott fátyol (indusium), az epidermisz külső rétegének maradványa. Hozzá nagyon hasonló faj a zöld koboldmoha, de az sokkal ritkább, védett faj.

A spóratok alakja és annak pereme alapján különböztethető meg a két faj. A zöld koboldmohának a spóratokján nincs vörös színű szegély.

A világon szélesen elterjedt, megtalálható egész Európában, Kaukázusban, Észak-Ázsiában, Japánban, Észak-Amerikában és Ausztráliában. Magyarországon a középhegységekben fordul elő, de nem gyakori. Az országos moha vörös listán sebezhető (VU) besorolást kapott.

Erdei faj. Humuszban gazdag savanyú talajon, korhadó fákon él.

§ Pápaszemes kobra (Naja naja) – Kobra: csn

A mérgessiklófélék (Elapidae) családjába tartozó faj.

India, Pakisztán, Srí Lanka, Banglades és Nepál területén honos. Változatos élőhelyeken találhatjuk meg, a falvakban és városokban is nagyon gyakori. Nappal hasadékokban, kövek, farakások alatt, üregekben rejtőzik.

Átlagos testhossza 1,9 méter, a maximális hossza 2,4 méter. A háti színe barna, szürke vagy fekete. Nyugalmi állapotban feje alig különül el a kígyó testétől.

Ha veszélyben érzi magát, szétterpeszti nyaki lebenyét, eme csuklya hátoldalának szemet utánzó rajzolatáról kapta a nevét is. A hagyomány ezt a mintát Buddha ujjlenyomatának tartja.

Rágcsálók, madarak, kígyók és gyíkok tartoznak zsákmányai közé. A szárazon, és a vízben is otthonosan mozog. Nagyon veszélyes kígyó, szájában elől 1,5 centiméteres barázdás méregfogak találhatók. Az Elapidae családba sorolt fajokat elülső méregfogas (proteroglypha) kígyóknak nevezzük, melyek mérge egyenesen az idegrendszert károsítja.

Természetes ellensége a királykobra, ami immunis a mérgére és jóval nagyobb testével képes felfalni.

Mérge elsősorban neurotoxin-t (idegméreg) tartalmaz. Marás esetén az ember légzőrendszerében és a szív működésében léphet fel zavar. Nagyobb példány marásánál az ellenszérum beadása indokolt! Egy felnőtt számára a halálos adag 20-25 milligramm, de egy kifejlett pápaszemes kobra akár 100-300 milligramm mérget is bejuttathat áldozata szervezetébe.

Átlag 12-30 db. tojást rak földalatti üregekbe, melyek 2 hónap alatt kelnek ki. Szükség esetén védelmezi is azokat.

A világon évente összesen 50.000 ember esik Kígyómarás áldozatául, melynek nagy részét ez a kígyó okozza, de csak Indiában évente 10.000 embert öl meg. A kígyóbűvölők zenéjére látványos táncszerű mozgással reagál. Ilyenkor védekező állásban az ember sípjának és kezének mozgását követi, nem pedig a hangot, ugyanis a többi kígyóhoz hasonlóan tökéletesen süket.

§ Kocafa – tudományos neve: vadkörte – (Pyrus pyraster) - Koca: csn

Vadon élő, fanyar ízű gyümölcsöt termő fa; Pyrus pyraster.

vackor J: 1. vadkörte(fa). 2. (táj) vadalma(fa).

A vadkörte 1560-tól adatolható, a Gyöngyösi Szótártöredékben „Achras, adis: Vad kórtwely”. Melius Juhász Péter Herbariumában 1578-ban szintén felbukkan

a név azonos jelentéssel. A népnyelvben vackor a neve. Ez a TESz. szerint 1664-ben olvasható először: „Vatzkor körtvély”, majd 1791-ben vadszkor, 1820-ban vadzkor. A nyelvjárásokban backarfa, vackar, vackärkërte, vaszkor. Magyarózdon a rothadás előtt ehetővé puhult vadkörte neve évetvackar. Fanyar íze miatt nehezen nyelhető, ezért hívják fajtósvackar néven is.

Vad- előtagú összetételeink részben önálló magyar fejlemények, részben német mintára alkotott tükörszavak. Esetünkben az előtag azt fejezi ki, hogy az

így jelölt növény vadon él, nemesítetlen; a vadkörte nem termesztett gyümölcs. Vackor neve ismeretlen eredetű. Kaukázusi származtatása nem fogadható el. Nevezik a nyelvjárásokban kószafának, kócafának is. A vadkörte kocafa neve a XIX. század végétől adatolható: 1880: kocafa (TESz.), 1887: ua. (Nyr. 15),

1902: kocakörte (Nyr. 30), 1939: kocafa és elvonással koca (Nyr. 68). A népnyelvben is használatos [MTsz.: koca-fa (Kiskunhalas) | ÚMTsz. 3: koca (uo.) | Nyr. 63: pocak, pocka (Máramaros)]. Beke Ödön először ’disznónak való körte’ értelmezéssel a német Sauapfel ’vadalma’, Saubirne ’vadkörte’ gyümölcsnevekkel vetette össze (Nyr. 63); később a kocafa, kocakörte neveket a kocabanda (Makó)’vályogvető cigányokból összeszedett muzsikus banda’ (Nyr. 45), kocapipás,kocadiák (Arad) ’iskolába nem járó magántanuló’, kocavadász, kocapuskás, kocanyelvész szavakkal együtt sorolja föl, melyekben az előtag ’ügyetlent, járatlant’ jelent.

Ennek megfelelően a kocafa, koca ’nem igazi, nem jó körte’ értelmezést kapna.

Van azonban a N. koca szónak más jelentése is, amelynek ismeretében a kocafa névadási motivációja magyarázható. Már a Ballagi Mór-féle szótárban szerepel

a koca szó ’anyátlan háziállat’, valamint ’nem törvényes ágyban született gyermek’ jelentéssel. A szó a nyelvjárásokban ilyen értelemben is használatos;

vö. kocagyerek (Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Sümeg, Hódmezővásárhely) ’árva gyerek’, koca bárány (Kiskunfélegyháza), kocaborgyú (Szentgál), koca-csibe (Esztergom) ’anyjától elválasztott fiatal állat’. Mivel az erdő irtásakor a vadkörtét – a gyümölcse kedvéért – meghagyják, az ilyen egyedül, magányosan

álló fát nevezhetik kocafának, melyre rá is illik az ’árva, anyátlan’ jelentésű szó. Alkalmasint az ’árva, anyátlan’ jelentésből (R. 1763: koca ’árva,

talált gyermek’) fejlődött a ’vadkörte’, mely „eredetileg hagyásfaként visszamaradt … vadkörtefa, s a koca az almafa: alma, körtefa: körte stb. irányító

sorok hatására vehette fel a ’vadkörte’ jelentést”.

Gyümölcsét helyben fogyasztják a pásztorok, mezei, erdei munkások. Az egyik legkitűnőbb pálinkát lehet főzni belőle. Kérgét (Cortex Piraster), barnult

levelét (Folium Piraster) használják festésre, barna színezésre. A vadalma levelével együtt vörösbarnát fest.

II. Rákóczi Ferenc nevét őrizte az a 15 méter magas öreg vadkörtefa, mely Biharban Dédánál a Rákóczi-hegy legmagasabb pontján állt. A hagyomány szerint ez alatt pihent meg a bujdosásba induló kuruc fejedelem; megebédelt ott, és búcsút vett jobbágyaitól 1711-ben. A hegyen lévő szőlő akkoriban Rákóczié volt. A fa három főága közé 1867-ben villám csapott, de nem rongálta meg végzetesen. 1904-ben előkelő szüretelő társaság ünnepelte Rákóczi emlékét. Szólt a tárogató, fölhangzott a „Hej Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi” nóta. A szőlő azután – jellemző módon – a Károlyi grófok birtoka lett; pincéjében sokáig megvoltak még azok a hatalmas tölgyfa hordók, melyeken a régi gazda, Princeps Rákóczi neve állt.

§ Kis kockáspattanó – Kockás: csn

Sas-hegy, gyep, talajcsapda, 2010.VII.1., Rákóczi A.; Sas-hegy, kopogtatás, 2012.VI.8., 2012.VI.12., Merkl O.; Sashegy, boroscsapda, 2012.VII.3., Merkl O.

Kockás pattanóbogár - Prosternon tesselatum Linné

10–12 mm nagyságú, aránylag széles faj. Alapszíne fekete, de szőrözete finom, sárgásszürke és nagyon sűrű, különböző irányokba fut össze, a szárnyfedőkön sötét harántfoltok vannak. Elsősorban erdeifenyvesekben, erdőszegélyeken közönséges.

A pattanóbogár-félék (Elateridae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjébe, azon belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó, család.

Mintegy 9000 fajukból Magyarországon körülbelül 170 él. Fajai (a sarkvidékek kivételével) az egész Földön megtalálhatók.

Testük karcsú. Mélyen a torba süllyedő, lefelé hajló fejüket a mell álladzója betakarja. A felső ajak jól fejlett, a 11 vagy 12 ízes Csápok a szemek előtt erednek. Lábfejeik ötízűek. Az elülső és a középső lábpár csípői nyitottak, a hátulsókat lemezszerű combfedők takarják. Lábaik olyan rövidek, hogy a hátára eső bogár, nem, illetve alig éri el velük a földet, ezért pattanókészülékével támaszkodik fel. Ez hirtelen lökéssel a magasba veti a bogár testét, és az megperdülve a talpára esik vissza. Ha ez elsőre nem sikerül, addig próbálkozik, amíg fáradozása sikerrel nem jár. A pattanókészülék miatt a bogár teste meglehetősen különös. A hatalmas izomzat a párnaszerűen domborodó előtorban foglal helyet. Ez a has két oldalán hátul rövid, a mellközép elülső szélén lévő bemélyedésbe szorosan belefekvő tüskével végződik. A készülék működtetéséhez a bogár, torát és testvégét erősen az aljzathoz feszítve, felemeli hátát, a melltő tüskéjét erővel a mellközép gödröcskéjének tövéhez nyomja, majd abba hirtelen becsúsztatja. Eközben szárnyfedőinek tövét erősen odaüti az aljzathoz, hogy az ellenlökés a magasba vesse.

Népiesen drótféregnek nevezett, hosszúra nyúlt, hengeres vagy kissé lapított, erősen kitinizált lárváik kemény sárgás vagy barnás testéből hat rövid láb nő. Felépítésük némileg a lisztbogáréhoz hasonló, de a fejük alakja és állása egészen más: a drótféreg feje lapított, a fejtetőn többnyire homorú, elülső széle fogacskázott. Felső ajka nincsen, alsó állkapcsának külső karéja kétízes, a belső pedig egyszerű. Utolsó potrohgyűrűje vagy kihegyesedik, vagy két tüskével végződik; ez a fajok lárváinak fontos határozó jegye.

A drótférgek mindenevők, de az egyes fajok életmódja, táplálkozása erősen eltérő lehet. Többségük termőföldben vagy fakorhadékban él, és a legkülönbözőbb elhalt vagy élő növényi részekbe befurakodva eszi azokat. Többük a fák magvait, a kalapos gombákat, kerti növények húsos gyökerét vagy gumóját, fák és bokrok gyökérrügyét vagy gyökerét károsítja; a termesztett növényekben és a fiatal fenyőcsemetékben tetemes kárt okozhat. Némelyikük megeszi a tetemeket, felfalja más rovarok lárváit, sőt fajtársait is.

Lárvaállapotuk elég hosszú, némely fajé akár öt évig is eltart. Többnyire élénk bábjuk csak rövid ideig pihen.

A növényevő imágók főként fákon, virágokon élnek. Áttelelnek, és tavasszal rakják le petéiket. Egyes, a trópusi Amerikában élő pattanóbogarak a Szentjánosbogarakhoz hasonlóan világítanak a sötétben.

Ismertebb fajok:

fésűscsápú pattanóbogár (Corymbites pectinicornis) (Linnaeus)

piroshátú pattanóbogár (vérvörös pattanóbogár, Elater sanguineus) (Linnaeus)

zöld pattanóbogár (Corymbites virens) (Schrnk.)

egérszínű pattanóbogár(Brachylacon murinus) (Linnaeus)

vetési pattanóbogár (Agriotes lineatus) (Linnaeus)

mezei pattanóbogár (Agriotes ustulatus) (Linnaeus)

réti pattanóbogár (Agriotes sputator) (Linnaeus)

világító kukuzsó (kukujóbogár, Pyrophorus noctilucus, Pyrophorus noctiluca) (Linnaeus)

szurkos pattanóbogár (Athous haemorhoidalis) (Fabricius)

szerecsen pattanóbogár (Athous niger ) (Linnaeus)

kék pattanóbogár (Limoniscus violaceus) (Müller, 1821)

§ Mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris) – Kockás: csn

A mocsári kockásliliom vagy kotuliliom (Fritillaria meleagris) az egyszikűek (Liliopsida) osztályának liliomvirágúak (Liliales) rendjébe, ezen belül a liliomfélék (Liliaceae) családjába tartozó faj. Gyakran nevezik egyszerűen csak kockásliliomnak.

Európában, főleg Közép- és Délkelet-Európában található meg, de általában csak szórványosan; a rétgazdálkodás változása miatt sok helyen a kihalás fenyegeti. Németországban 1993-ban az év virága volt. Magyarországon is védett növény, a Muravidéken, a Zalai-dombvidéken, a Zselicben, Csereháton, a Bükk-vidéken, a Bodrogközben, a Beregi- és Szatmári-síkságon fordul elő. Kertekbe is szívesen ültetik dísznövényként. A binomiális név specifikus része ('meleagris') a gyöngytyúkra utal. 2016-ban Magyarországon elnyerte az „Év vadvirága” címet.

10–25 cm magasra megnövő hagymás,évelő növény. Hajtásai kopaszak, mogyoró nagyságú hagymája kopasz, gömb formájú, mérgező Alkaloidokat tartalmaz. Tőlevelei hosszúak, keskenyek. El nem ágazó, termésérés idején megnyúló, sötétzöld vagy barnás szárán 3-5 szálas-lándzsás, kihegyesedő, kissé

csatornás, szórt állású, húsos levél található, melyek mérete a száron fölfelé haladva csökken.

Tulipánra emlékeztető, bókoló, harang alakú, 3–5 cm-es Virágai magányosak, néha párosával fejlődnek április-május környékén. Színük bíbor vagy rózsaszínű, néha fehér (f. alba változat), igen látványosak. A 6 egyforma lepellevél szabadon áll, rózsaszín vagy néha fehéres alapszínüket sakktáblaszerűen barnásvörös foltok tarkítják. A belső leplek a külsőknél szélesebbek. A leplek tövénél, a harang belsejében nektármirigy található (hártyásszárnyúak porozzák). Termőtája felső állású. Termése felálló, 3 rekeszű, hártyás falú toktermés, rekeszenként sok maggal.

Mocsárrétek, ligeterdők, síklápok impozáns növénye, 800 méter magasságig nő, legfeljebb évi 1-2 kaszálást visel el. Április-májusban virágzik. Természetvédelmi értéke 50 000 Ft

§ Kocsa – tudományos neve: kacsa – (Anas domestica) Kocsa: csn

kacsa Jelentése.

1. a lúdnál kisebb, rövid nyakú, rövid lábú, hízékony lúdféle háziszárnyas; Anas domestica.

2. vadkacsa.

A név 1548-tól adatolható: kacza (OklSz.); a nyelvjárásokban ÚMTsz.: kácscsa, kacso, kacsó, kácso | Nyr. 21: kocsa | Nyr. 19: gácsi.

Szlovák eredetű kölcsönszavunk; vö. szlk. ka a (TESz.),ka

ka, ka ica ’ua.’, valamint a szlávban fehéroroszкачка, le. kaczka (W.), cs. ka e, ukr. ka á, ká ka (TESz.). Az ősszláv *ka e és *kačьka a kacsa hangját utánzó ka -féle kacsahívogató szóból alakult. Etimológiailag összetartozik a ’kacsa hímje’ jelentésű m. gácsér szlovák eredetijével. Ez a szlk. ka er átvétele, a szó a kacsa szláv előzményének hímet jelentő változata. A szó eleji k > g változásra példa a gerezna, guzsaly.

A kacsa 1834-ben ruca, 1835-ben réce (Kassai), 1838-ban ua. (Tsz.). A kacsa nőstényének neve tojó. Kelet-Kína egyes vidékein a kacsa neve már-már tabunak számított, mivel hangzásában hasonlított a „homoszexuális” jelentésű szóhoz. Északon pedig a ya a férfi nemi szerv egyik elnevezése. A ya chao sheng feng, azaz„kacsafészekből főnix születik” kifejezés arra utal, ha valaki alacsony, szegény sorból sokra viszi.

Idegen nyelvi nevei közül etimológiailag összetartozik a blg.патица, патка, паток, bosny. patka, patak, chamicuro pato, mac. pátka, pátor, szbhv. patka,

patak, ugyanígy a sv. and (vad),ném. Ente, norv. és dán and, holl. eend (W.).

A házikacsa vagy röviden kacsa ’Anas platyrhynchos domestica’ a récefélék családjába tartozó baromfi, a tőkés réce („vadkacsa”) háziasított változata.

Háziasítása megközelítőleg 5000 évvel ezelőtt történt. Többnyire fehér színben tenyésztik, de egyes vidékeken – különösen ott, ahol vadon élő őseivel könnyen

kereszteződhet – „vad” színezetű példányok is előfordulnak. Húsa, mája, zsírja, tepertője finom falat, de tojása – amelynek szárazanyag- és zsírtartalma

lényegesen nagyobb a tyúktojásénál – csak alaposan megfőzve fogyasztható, mert paratífusszal fertőzött lehet. Fosztott tollával párnát töltenek. A XX. század

elején a magyar parlagi kacsát már ősi magyar fajtaként említik, de származásáról biztos adatok ma sincsenek. A vízközeli falusi, tanyasi gazdaságok egyik legfontosabb baromfiféléje volt. Míg a gazdaasszony a libát eladásra nevelte, addig a kacsahús a család ellátására szolgált. A leggyakoribb a fehér színű típus volt, amelyet a XX. század elején a pekingi kacsával akartak nemesíteni. A színes, vagyis a tarka kacsa kisebb rangúnak számított, pedig ez a fajtaváltozat őrizte meg leginkább a magyar kacsa ősi formáját. Állománya erősen fogy, Erdélyben és az alföldi tanyákon találhatóak kisebb állományai. A magyar kacsa jól bírja a mostoha viszonyokat, igénytelen, ellenálló. A pekingi kacsa klasszikus gazdasági fajta. Egyesíti magában a hús- és tojástermelő képességet. A kacsahústermelésben egyedülálló fajtává vált. A nemzetközileg ismert kacsahibridek a pekingi kacsára alapozottak.

§ Nagy kócsag (Ardea alba) – Kócsag: csn

A hófehér gémfélék legnagyobb képviselője. Régies neve nemes kócsag. A magyar természetvédelem címermadara.

A világ nagy részén – Észak-Amerikában (Ardea alba egretta), Afrikában (Ardea alba melanorhynchos), Ázsiában és Ausztráliában (Ardea alba modesta), valamint ritkábban Európa déli részén (Ardea alba alba) – előfordul.

Testhossza 85-100 centiméter, szárnyfesztávolsága a 140-170 centimétert is eléri. A nemek hasonlóak, bár tömegét tekintve a hím kissé nagyobb, 1030 gramm körüli, míg a tojó mintegy 960 grammot nyom.

A nagy kócsag tollazata kikelésétől fogva fehér, költési időn kívül csőre sárga, lába barna, arcbőre zöldes. Nászruhája szintén fehér, ám sok gémfélével

ellentétben nincs bóbitája, helyette hosszú, fátyolos szárnytollai nőnek; ilyenkor csőre rózsaszínes, pirosas, később fekete (olykor sárga tővel), arcbőre

élénkzöld, lába pedig fekete.

A nagyobb termetű, társas gázlómadarak közé tartozik. Élőhelyét Sziki és nádas mocsarak, brakkvizes lagúnák, árterek képezik. Halakat, kétéltűeket, bogarakat, vízi rovarokat, kis emlősöket fogyaszt a többi gémféléhez hasonló, kivárásra és villámgyors lecsapásra épülő vadászstratégiájával. Alapvetően magányosan táplálkozik, bár nagy bőség esetén több példány is összeverődhet.

Rövidtávon vonuló madár, hazánkban februártól novemberig figyelhetjük meg. Az állomány egy része rendszeresen áttelel; az utóbbi időben mind többen. A magyarországi egyedek a Mediterráneum vidékén telelnek.

Röpte jellegzetes, a többi gémféléhez hasonló: hátranyújtja lábát, nyakát S alakban hátragörbíti, s lassú, nehézkes szárnycsapásokkal halad a levegőben. Hangja a többi gémféléhez képest kevésbé érdes, nyers.

A gémfélék többségéhez hasonlóan költőtelepeket alkot, többnyire földközelben a nádasban, de olykor fákon is. A kolóniák akár 50 párból is állhatnak, olykor

egyéb gémfélék is csatlakozhatnak hozzájuk. Átlagosan egy méter átmérőjű fészkét avas nádból építi, bár az előző évi fészket is kicsinosíthatja. A párzásra

nem sokkal a hazatérés után, február-március során sor kerül, amit látványos udvarlási szertartás előz meg, melynek során a hím mutogatja megnyúlt dísztollait.

A nagy kócsag évente csak egyszer költ. Egy alkalommal 3-4 kékeszöld tojást rak, melyeken a két szülő 24-26 napig felváltva ül. A fiókák fehér pehelytollakkal jönnek a világra, a fészket csak 34-35 nap után hagyják el.

Európán belül Magyarország a faj egyik legjelentősebb előfordulási helye. A nagy kócsagok magyarországi állománya növekvő, 1800-3000 költő pár közé tehető. Elsősorban a Tisza-tó és a Kis-Balaton vidékén, nádasokban és ártéri erdőkben rendszeresen fészkel nagyobb telepekben is, de gyérebb állománnyal a Tisza mentén, a Velencei-tónál és a Fertőnél is találkozhatunk. (Ez utóbbi az osztrák résszel együttvéve viszont már jelentős állománynak tekinthető.) Az Északi- és a Dunántúli-középhegységben, valamint Magyarország déli és keleti régióiban ritkának mondható. Ez azonban nem volt mindig így. Az 1940-es, 1950-es években még csak két telep volt az országban, a Kis-Balaton és a Velencei-tó nádrengetegében. Ennyi maradt a hajdan bizonyára sokkal nagyobb fészkelő állományból, amely felett a folyószabályozások, a mocsarak lecsapolása, és adísztollaik miatt történő vadászat kongatták meg a vészharangot. Jellemző, hogy a múlt század elején külön kócsagőrt alkalmaztak, melynek feladata az volt, hogy a töredékére zsugorodott állományt megvédje. Majd az 1970-es években a nagy kócsag hazai állománya erős növekedésnek indult. Az 1996-ban végzett számláláskor 1425 pár fészkelt Magyarországon.

A kócsagállományt a 19. században tizedelte meg a kócsagtoll viselésének divatja, azóta az állomány regenerálódik. A brit Királyi Madárvédelmi Egyesület, mely ma Európa legnagyobb közhasznú természetvédelmi szervezete, 1889-ben alapvetően a kócsagirtás (pontosabban a dísztollkereskedelem) megfékezésére jött létre. Vönöczky Schenk Jakab a hágai madárkongresszuson felolvasott dolgozata nyomán a védelem érdekében gyűjtés indult Hollandiában, de német és angol területeken is, sőt még hazánkból

is befolyt egy kisebb összeg. Így lehetett felfogadni az első magyar természetvédelmi őrt, egy kócsagőrt a Kis-Balatonon.

Bár Magyarországon az állománya növekszik, a nagy kócsag, a magyar természetvédelem szimbóluma fokozottan védett, eszmei értéke 100 000 forint. Állományaeurópai léptékben is stabil.

§ Kócsagtollfű – tudományos neve: árvalányhaj – (Stippa pennata) - Kócsag: csn

A páfrányok igen népszerű szobanövények már a 19. század eleje óta, de a központi fűtéses lakások levegője túl száraz nekik, ezért előbb-utóbb tönkremennek. Másfajta fűtési módszereknél a lakás hőmérsékletének pár fokkal csökkentése már kedvezően hat a növényekre. A páfrányok nem megfelelő fejlődését többnyire a huzat, a száraz levegő, a tűző napfény, a cserépben pangó víz, a sok kalciumot tartalmazó vezetékes víz, és a tömény tápoldat okozza. Az öntözővíz lehetőleg legyen lágy és szobahőmérsékletű. Locsolni és permetezni rendszeresen kell, tápoldat csak nyáron szükséges.

Néhány páfrányfaj:

Pelyhes vénuszfodorka (Adiantum hispidulum)

Lilanyelű vénuszfodorka (Adiantum raddianum)

Merev fodorka (Asplenium antiquum)

Madárfészekpáfrány (Asplenium nidus)

Púpos bordapáfrány (Blechnum gibbum)

Püspökbotpáfrány (Cibotium)

Serlegpáfrány (Cyathea)

Sarlós babérpáfrány (Cyrtomium falcatum)

Azori nyúlmancs (Davallia bullata)

Kanári nyúlmancs (Davallia canariensis)

Páfrányfa (Dicksonia)

Görög bronzpáfrány (Didymochlanea truncatula)

Őszi pajzsika (Dryopteris erythrosora)

Struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris)

Barlangi pajzsospáfrány (Microlepia speluncae)

Szobapáfrány (Nephrolepis exaltata)

Királypáfrány (Osmunda regalis)

Kereklevelű pillepáfrány (Pellaea rotundifolia)

Gímpáfrány (Asplenium scolopendrium)

Kétágú szarvasagancspáfrány (Platycerium bifurcatum)

Nagy szarvasagancspáfrány (Platycerium grande)

Édesgyökerű páfrány (Polypodium)

Krétai szárnyaspáfrány (Pteris cretica)

Keskeny szárnyaspáfrány (Pteris ensiformis)

Díszes szárnyaspáfrány (Pteris tremula)

Továbbá:

fodorka J: alacsony, apró levelű páfrány; Asplenium.

Bodros, kunkorodó levelű páfrányféle, nevét is csinos lombozatának alakjáról kapta.

1570 körül már előfordul Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (Ars Medica) különféle növények neveként. 1775-ben Csapó Józsefnél a fodorka a Teucrium. Az egyik nemzetség, az Adiantum Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály elnevezése szerint fodorka (MFűvK.). Alakváltozata a bodorka. Theophrasztosz és Dioszkuridész azért nevezték adiantonnak, mert a víz nem nedvesíti be a leveleket, hanem lepereg róluk. A fajt közelebbről megnevező capillus veneris szintén régibb keletű; az ókori népek, így a rómaiak is szerették az emberi hajhoz hasonló növényeket egy-egy istennő nevéről elnevezni. Így lett a görögök adiantonából ’Vénus haj’.[Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben árva leány haja a neve. Azóta a magyar füvészek ezt az elnevezést használták a páfrány jelölésére. Csapó József ezen a néven egy másik páfránynemzetség, az Asplenium egyik faját írja le. Diószegi Sámuel (OrvF.) az Adiantum capillus venerist nevezte el Vénus fodorkának. Ma az árvalányhaj a magyar növényszótárakban a kopár, köves helyek szép füve, a Stippa pennata.]

Csapó aranyos paprád néven ismertette 1775-ben, Diószegi 1813-ban a csipkés bordalap elnevezést adta neki, mert termése „a kerekded csipkés levél” alsó

lapján „hosszudad szálas vonásokban bordásan van”. De ismeretes kócsagtoll társnéven is, írott forrásban 1798 óta: kótsog-toll-fü ’Adianthum; ném. abthon,

wiedertodt, steinfeder’ (Veszelszki). 1881-ban kótsag toll ’bojtos fű’ (Nyr. 10), 1895-ben: kócsagtollfű ’árvalányhaj’ (Pallas), és 1911-ben kócsag toll

’Stipa pennata’ (Nsz.). A pusztai árvalányhaj hosszú, pihés szárát hasonlítja a név a kócsag tollaihoz. A növény szép kócsagtollra emlékeztető bokrétája

a magyar kalpag bokrétája. A kócsagtoll és az árvalányhaj lobogója között sajátságos hasonlóság van. Benkő Józsefnél tollúfű. Nevezik még csíkospáfrány

néven is.

Az Aspleniumot már a régi népek is ismerték. Ma is használatos tudományos neve először Dioszkuridész görög orvos gyógyító növényei között bukkan fel. Az ókorban azt tartották, hogy a növény kitűnő a megduzzadt lép apasztására. Görögös neve is erre utal. A mi füvészeink számos gyógyhatását ismertetik, főként a golyva ellen javasolták.

Egy másik faja, az Asplenium ruta muraria Csapónál kőfali ruta néven szerepel, mert szerinte régi kőfalak között terem, levelei pedig a rutáéhoz hasonlítanak. Veszelszki is megjegyezte, hogy sok termett a pécsi, budai és visegrádi régi kőfalak északi oldalán. Sziklakertekben jól érvényesülő, becses faj. Az ültetésnél kissé kényes, ám később szinte kipusztíthatatlan.

A vénuszfodorka az ’Adiantum pedatum’ neve; tudományos nemi elnevezésének régi növénynév az alapja: latin adiantum (Plinius), mely a görög adíanton átvétele.

A növény magyar társnevei, a vénuszhaj, vénuszhajpáfrány, asszonyhajfű, vénuszfürt, leányhajfű latin mintára keletkeztek; vö. középlatin capillus Veneris,

tulajdonképp ’vénuszhaj’. (Fennáll a német közvetítés lehetősége is.) A görögben nevezték a növényt trichomanész to mélannak és trichomanész to leukonnak (Theophrasztosz), azaz ’fekete vagy fehér nőhajnak’. Az Adiantum német nevei is antik mintára alakultak; vö. Frauenhaarfarn, Frauenhaar, Venushaar, azaz ’nőhaj, nőhajpáfrány, vénuszhaj’.

§ Fülőkerontó kocsonyagomba (Syzygospora tumefaciens) – Kocsonya: csn

Mikoparazita kocsonyaszerű gomba, mely a gazda termőtestén gubacsszerű dudorokat okoz. A kocsonyagombák Tremellales rendbe tartozik. Alakja változatos. Bazidiumos gomba, hosszában osztott bazidiumai 2-8 spórát tartalmaznak. 

Ez az élősködő gomba rendszerint fülőkéken él. nem ehető. 

Megjegyzés: A faj neve nem szerepel a Magyar Mikológiai Társaság gombanévjegyzékében (2017.04.26). 

§ Gyapjas kocsonyapálma (Butia eriospatha - Woolly Jelly Palm) – Kocsonya: csn

Brazília déli részéről származó faj, mely hasonló mint a Butia capitata pálma. Nagy fellevelekkel rendelkezik, melynek külső felszínét vastag, barna, báránybundához hasonló gyapjas szőrzet borítja. Liláspiros virágai nyár elején nyílnak. Megjelenése kecsességet és eleganciát sugároz, így nagyon kedvelt fajta a meleg klímákon.

BUTIA

A pálmafélék (Arecaceae) családjába tartozó nemzetséghez 8 pálmafaj tartozik, melyek Dél-Amerika keleti részének trópusi, szubtrópusi területein honosak. Csüngő pálmaleveleik két sorban álló, vaskos, keskeny levélkékből állnak. Erős törzsüket elhalt levélmaradványok veszik körül, melyek idősebb korukra lehullanak, és a helyén sűrű, körkörös, szürke színű mintázat marad. Gyümölcsük ehető, bort készítenek belőle.

Kifejezetten a meleg, párás klímát kedvelő fajta. Mivel mélyen gyökeresedő növény, ezért jól viselik a talaj felszíni kiszáradását. Minimális hőmérséklet: -5°C

§ Sziki kocsord vagy orvosi kocsord (Peucedanum officinale) – Kocsord: csn

A zellerfélék közé tartozó védett növényfaj, a nagy szikibagoly lepkefaj egyetlen gazdanövénye Magyarországon, szikes erdei tisztásokon, üde szikes gyepeken található meg. Nagy termete, szálas levele, vastag gyökerei vannak.

Magyarországon elsősorban a sziki magaskórós társulásokban fordul elő, amely főleg sziki tölgyesek tisztásain és szegélyén, valamint a nagyobb alföldi folyók egykori árterének különböző mértékben kiszáradt és elszikesedett gyepeiben található meg. A harmadik tipikus élőhely az Északi-középhegység déli lejtőin, gyakran egykori szőlők helyén kialakult félszáraz gyepek, többnyire lejtősztyepprétek területén, többek közt a Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzet területén is előfordul. Míg az erdősztyepp-jellegű sziki tölgyesek szélein-tisztásain található sziki magaskórósok környezetvédelmi szempontból stabil élőhelynek tekinthetők, addig a második csoportba tartozó gyepek fajösszetétele jelentősen változhat, a sziki kocsordot kiszoríthatja a réti őszirózsa (Aster punctatus), amit a megfelelő időben történő kaszálás akadályozhat meg.

§ Kóladió – Kóla: csn

Honnan ered a Coca-Cola neve?

KÖZÖNSÉGES KOKACSERJE – Erythroxylum coca és KÓLADIÓ – Cola acuminata, Cola nitida

A népszerű üdítőital, a Coca-Cola márkanév elő- és utótagja is növénynév eredetű: a koka ’Erythroxylum coca’ és a kóla ’Cola acuminata’ összetétele. Az italnak azért adták a Coca-Cola nevet, mert az eredeti recept élénkítőszerként tartalmazott dél-amerikai kokalevél kivonatot, amelyből a kokain is származik. Ízesítőnek pedig kóladiót használnak, amely az ital koffeintartalmát is adja. Az eredeti recept szerint egy liter kólasziruphoz 36,84 gramm kokalevelet kellett keverni. Ezen a mennyiségen többször változtattak, és az 1903-as receptváltásig egy pohár Coca-Colában nagyjából 9 milligramm kokain volt. 1904

után azonban friss kokalevelek helyett már kokainkivonás utáni leveleket használtak, és a kokainszint mikroszkopikus méretűvé csökkent. A Coca-Cola a mai napig is ilyen narkotikummentes kokaleveleket használ a kólaszirup gyártásához.

Kokacserje. Az Erythroxylum nemzetségnév a ’piros’ jelentésű görög erythros és a xylon ’fa’ szavak összetételével alkotott; a kokacserje pirosas kérgére

és piros gyümölcsére utal. A közönséges kokacserje első említése a magyarban 1882 (MagyLex.: kóka-cserje), illetve 1895 (Pallas: kokacserje). Forrása az

indián aymara, kecsua coca, cuca, kkoka. A spanyolban már 1550 körül adatolható: coca. A magyarba a növénytani latinból, esetleg a németből kerülhetett.

A közönséges kokacserje a levelében található alkaloidokért ősidők óta termesztett cserje, fő termesztési vidéke Peru és Bolívia. Más trópusi vidékeken,

mint például Indonéziában és Srí Lankán is termesztik szigorú törvényi ellenőrzés mellett.

A leveleket évente háromszor-négyszer szedik, és azonnal szárítják is. A 19. század második felétől kivonatát italokban használták frissítőszerként. Ma már a stimuláló alkaloidokat a feldolgozás során kivonják.

A szárított leveleket a perui és bolíviai indiánok évszázadok óta rágják élénkítőszerként. A felszabaduló alkaloidák stimulálják az agykéreg működését, fogyasztóján nyugtalanság, izgalom vesz erőt, fokozódik az izmok fizikai teherbírása. Kis mennyiségben megszünteti az éhség- és szomjúságérzetet. A levélből kivont kokain kábítószer. Az érzőidegek megbénításával megszünteti a fájdalomérzést. A kokain eleinte csupán a gátlásokat szünteti meg, eufóriát, hallucinációt okoz, majd rendszeresen nagyobb adagokban fogyasztva szorongást, depressziót, alvászavarokat, görcsöket okoz. Ezek mellett bénítja a légzőszervek működését, halálhoz is vezethet. Komoly függőség alakulhat ki, a leszokás igen nehéz.

Kóladió. A kóladió elnevezés a német Kolanuss tükörszava, nemzetközi szó. A latin szaknyelvi Cola nemzetségnév a növény spanyol cola nevéből származik.

A végső forrás egy nyugat-afrikai nyelv.

A faj Afrika nyugati és középső részén, Tongótól Angoláig őshonos örökzöld trópusi növény.

Termése csillag alakú, 5 üregből álló toktermés, amelyek mindegyikében 5-6 nagy mag, a kóladió található. Ezek száraz állapotban megkeményednek. Nyugat-Afrikában népszerű élvezeti cikk, ott frissen fogyasztják a kóladiót. Rágni szokás, a vitalitás fokozása és az éhségérzet csökkentése érdekében. A mag íze eleinte nagyon keserű, de a sok rágás hatására édessé válik, mert a benne levő keményítő cukorrá alakul. A száraz magvakat nevezik kólának, a frisset pedig gurunak.

A 19. századi gyógyszerészek a kóladiót orvosságként használták. Finomított hatóanyagait ma szívgyógyszerként és a központi idegrendszer működését serkentő szerként használják. A kakaóhoz és a teához hasonlóan élénkítő koffein- és teobromin-alkaloidot, a keményítőn kívül polifenolokat tartalmaz. Hatása magas koffeintartalmával (0,6–3,5%) magyarázható: elősegíti az éberséget és a szellemi élénkséget, antidepresszáns hatású. Szintén a koffein miatt függőség alakulhat ki. Enyhe vérnyomásemelő, koszorúér-tágító hatású, és növeli a légzésszámot. Gyenge vízhajtó, és segíti a zsírok lebontását. Álmatlanságot okoz. A kóladió magjának élettani hatása ugyanakkor nem egyszerűsíthető le a koffeinre, amelynek hatását a tanninok (csersavak) nagyban befolyásolják.

§ Bojtorjános koldustetű (Lappula squarrosa) – Koldus: csn

Honos Európában, mérsékelt égövi Ázsiában. Egyéves lágyszárú. Útszéli és vetési gyomtársulásokban elég gyakori gyógynövény.

§ Kolokán-víziormányos (Bagous glabrirostris) – Kolokán: csn

Víziormányosok:

Bagous argillaceus lakkfényű víziormányos

Bagous bagdatensis bagdadi víziormányos

Bagous binodulus kétpúpú víziormányos

Bagous bulgaricus bolgár víziormányos

Bagous claudicans foltos víziormányos

Bagous collignensis süllőhínár-víziormányos

Bagous czwalinai

Bagous dieckmanni fényes víziormányos

Bagous elegans ékes víziormányos

Bagous frit vidrafű-víziormányos

Bagous friwaldszkyi Frivaldszky-víziormányos

Bagous geniculatus széles békaszőlő-víziormányos

Bagous glabrirostris kolokán-víziormányos

Bagous limosus gödröshátú víziormányos

Bagous longitarsis hosszúkarmú víziormányos

Bagous lothari homályos víziormányos

Bagous lutosus karcsú békaszőlő-víziormányos

Bagous lutulentus zsurló-víziormányos

Bagous lutulosus szittyó-víziormányos

Bagous majzlani harmatkása-víziormányos

Bagous nodulosus négypúpú víziormányos

Bagous petro rence-víziormányos

Bagous puncticollis horpadt víziormányos

Bagous robustus vaskos víziormányos

Bagous rotundicollis tavirózsa-víziormányos

Bagous rufimanus sulyom-víziormányos

Bagous subcarinatus tócsagaz-víziormányos

Bagous tempestivus boglárka-víziormányos

Bagous tubulus ecsetpázsit-víziormányos

Bagous validus virágkáka-víziormányos

§ Kolokán (Stratiotes aloides) – Kolokán: csn

A békatutajfélék (Hydrocharitaceae) családjába tartozó, Európában és Nyugat-Ázsiában elterjedt lebegő vízinövény.

Egyéb elnevezései karakány, kalokán, kalóka, imergyökér, imera, vízi olló, rák ollója, vízi fülfű.

A kolokán évelő lebegő vízinövény. Fejlődését a víz alatt kezdi, ahol gyökereivel gyengén megkapaszkodik az aljzatban. Virágzás idején rövid szára eltörik és levélrózsája a víz színére emelkedik, félig kilátszik belőle. Késő ősszel a még mindig az iszaphoz kapcsolódó gyökerei spirállá tekeredve megrövidülnek és visszahúzzák a víz alá. Télre a levelei elhalnak és rügyei vészelik át a hideg időszakot.

Levelei levélrózsát formálnak, amely egzotikus külsejű, aloéra

vagy az ananász levélzetére hasonlít. A levélrózsa magassága 15–50 cm, átmérője fél-egy méter. Az egyes levelek 15–40 cm hosszúak, nyél nélküliek, hosszúak és keskenyek (lándzsás-szálas alakúak). A levelek vége hegyes-tüskés, élükön kis tüskében végződő fogak sorakoznak. Merevek és viszonylag könnyen eltörnek.

Májustól augusztusig virágzik. Kétlakiak, vagyis az egyes növényeken vagy csak termős vagy csak porzós virágok nőnek. A virágok egyesével helyezkednek el, tüskés élű száruk rövidebb a leveleknél, két buroklevél található rajtuk. A virág sugarasan szimmetrikus, három fehér sziromból és három zöld csészelevélből áll. A szirmok 15–25 mm hosszúak. A porzós virágokban 15–30 sárga porzó, a termősökben hat, összenőtt termőlevelekből álló bibe található. Utóbbiakban is találhatóak porzószálak (ritkán steril porzókkal is), tövükben nektár termelődik. A virágnak romlott hússzaga van, amivel a beporzó legyeket és egyes lepkéket vonzza magához.

Termése 3,5 cm hosszú, tojás formájú, hatosztatú toktermés. Vegetatív szaporodásra is képes, nyár végén a levélrózsáról rövid indákról újabb, kis rozetták sarjadnak, amelyek áttelelnek és a következő tavasszal indulnak növekedésnek. Valószínűleg a vegetatív szaporodás a gyakoribb; az északi régiókban pedig kizárólagos.

Európai és északnyugat-ázsiai faj, keleten Kazahsztánig

és a Kaukázusig található meg. Eredeti elterjedési területét nehéz meghatározni, mert legalább háromszáz éve dísznövényként is alkalmazzák és sokhelyütt kivadult. Így került Észak-Amerikába is, ahol a kanadai Ontarióban

a Trent-folyóban található egy állománya. Az Egyesült Államokban

invazív fajnak tekintik és bevitelét tiltják. Északon, nagyjából a Cherbourg-

Szentpétervár vonal fölött (így a Brit-szigeteken

is) szinte csak nőivarú példányai élnek. Skandináviában csak ritkán virágzik és magot akkor sem hoz, gyakorlatilag kizárólag sarjadzással szaporodik. Franciaországban és Svájcban a feltevések szerint nem őshonos, csak kivadult. Dél-Európából hiányzik, Olaszországban teljesen kipusztult.

Magyarországon a folyószabályozások előtt gyakori volt az Alföldön, de a mocsarak, lápok eltűnésével ma már csak ritkán fordul elő vadon.

Tápanyagban dús, semleges vagy kissé magasabb pH-jú, eutrofizálódó

állóvizek, tavak, mocsarak, lápok, lakója. Helyenként tömeges lehet. A ritka zöld acsa (Aeshna viridis) szitakötő kizárólag a kolokán leveleibe rakja le petéit, lárvája pedig a levélrózsán rejtőzik, ezért csak vele együtt fordul elő.

Magyarországon nem védett. Kerti tavakban gyakran alkalmazott dísznövény.

§ Komlóbolha (Psylliodes attenuata Koch) – Komló: csn

A komló kártevői. Talajszint alatt a gyökereket, a tőkét és az indák elfásodott alapját támadják meg a vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici L.) és a cserebogár (Melolontha melolontha L.) lárvái. A két bogárlárva kívülről támadja meg a gyökereket, illetve a tőkét. Tömeges elszaporodásuk esetén a szikét teljesen tönkretehetik rágásukkal.

Fakadó komlón károsítanak a különböző ormányosbogarak: a vincellérbogár (Otiorhynchus ligustici L.), a hegyesfarú barkó (Tanymecus palliatus F.) és a fekete barkó (Psalidium maxillosum F.) imágói. Kártételük – a fakadó hajtások hegyének lecsipkedése – nemritkán minden egyes hajtáson megfigyelhető, ami súlyosabb esetekben a tarrágásig fokozódhat. Leveleken, tobozokon és indákban károsít a komlóbolha (Psylliodes attenuata Koch), a komlólevéltetű (Phorodon humuli Schrk.), a takácsatka (Tetranychus urticae Koch), a káposzta-bagolypille (Mamestra brassicae L.), a saláta-bagolypille (Mamestra oleracea L.), az amerikai fehér szövőlepke (Hyphantria cunea Drury) és a kukoricamoly (Ostrinia nubilalis Hb.). A káposzta- és saláta-bagolypille második nemzedékének hernyói a korai érésű komlóban a szürettel kb. egy időben okoznak komoly károkat egyes években. Olyan mértékben pusztítják el a leveleket és tobozokat, hogy csak az indák maradnak meg. Ugyancsak ebben az időben jelentkezik az amerikai fehér szövőlepke második nemzedéke, hasonló kártétellel, mint a bagolypille. A kárt fokozza, hogy a nem károsított, de összeszövögetett tobozok sem alkalmasak szedésre. A kukoricamoly hernyója az indák szövetét rágja, be- és kifurakodásával a szállítószövetekben okoz sérüléseket, és ezáltal tápanyag-szállítási zavarokat.

§ Közönséges komló (Humulus lupulus) – Komló: csn

A közönséges komló eredeti előfordulási területe Európa, Ázsia nyugati fele, az afrikai Marokkó, valamint Észak-Amerika. Manapság világszerte termesztik.

Kétlaki, azaz a termős és porzós virágok külön növényen találhatóak. Évelő - akár 20 évet is élhet -, lágy szárú kúszónövény, mely kora tavasszal elkezd új kapaszkodó hajtásokat növeszteni, de ősszel gyöktörzs szintre zsugorodik vissza. Az akár 10 métert is elérő növény, körülbelül 450-600 centiméteresre is szétterülhet. A levelei átellenesen ülnek és 3-5 karéjúak. A virágoknak nincsenek szirmaik, és a női virágok apró tobozoknak hatnak - ezeket használja a söripar. A termése, kis kemény magokból áll.

A 38°-51°-os szélességi körök között nő a legjobban. Nagy Napsütésre és mérsékelt vízmennyiségre van szüksége. A hosszú nyári napokat használja ki virágzásra; mely július és augusztusban következik be.

Minden 3000 emberből egy érzékeny a komló érintésére; azaz ekcémái lesznek tőle. Az első említés erről a növényről, 768-ban történt, amikor is

III. Pipin frank király egy párizsi kolostornak közönséges komlókat adományozott. E növény termesztéséről 859-ben esik szó; a Németországi Freisingben levő kolostornál.

A sörkészítéskor a komló használata előtt fenyérmirtuszt (Myrica gale) használtak. 2002-ben, az angliai Kent megyében, A megye virágának választották meg.

§ Mezei komócsin vagy réti komócsin (Phleum pratense) – Komócsin: csn

A mezei komócsin eredeti elterjedési területe egész Eurázsia, az Egyesült Királyságtól egészen Kínáig, valamint Észak-Afrika. Észak- és Dél-Amerikába, valamint Új-Zélandra és Ausztráliába betelepítették ezt a növényfajt.

A mezei komócsin bokros növekedésű, felálló vagy ívben felemelkedő szárú, évelő fű. A gyökérnyaknál sok a rügy, ezért a tövek nagyon bokrosak. A szár 40-120 centiméter magas, erőteljes, 3-6 csomójú, sima, a legalsó szártagok

olykor gumósan megvastagodtak és elég rövidek. A 4-7 milliméter hosszú levélnyelvecske tompa. A levélhüvely sima, hengeres, később barnás, a levéllemez lapos, hegyes, világoszöld vagy enyhén szürkés, érdes, 30-40 centiméter hosszú és 6-10 milliméter széles. A virágzat tömött, hengeres, 6-25 centiméter hosszú és 5-10 milliméter széles kalászképű buga. Ha meghajlítjuk, a füzérkék nem válnak szét egymástól. A füzérkék 1 virágúak. A pelyva levágott csúcsú, 1-2 milliméteres szálkában végződik. A toklász rövidebb.

A mezei komócsin réteken, legelőkön, üde, tápanyagban gazdag vályog- és Agyagtalajokon gyakori. Jó takarmányfű. Virágzási ideje júniustól augusztus végéig tart.

§ Farontó komorka (Serropalpus barbatus Schaller) – Komorka: csn

Család: KOMORKÁK – Fam: Serropalpidae

A család jellemzője, hogy az idetartozó fajok állkapcsi tapogatójának utolsó íze nagy. Száraz, korhadó és elgombásodott fákban, fagombákban fejlődnek. Az imágók ugyanitt, vagy lombon, virágokon találhatók, gyorsan mozgó, fürge állatok. Hártyás szárnyuk jól fejlett.

Farontó komorka (Serropalpus barbatus Schaller)

Teste hosszú, emlékeztet a pattanóbogarakra. Gesztenyebarna, a testhez símuló sárga szőrözettel. Szeme nagy, durván recézett. Csápja hosszú, tapogatói és lábai vörösek. 8–18mm. Álcája a lisztkukachoz hasonló de nem annyira kitinizált.

Magyarországon a hegyvidéki fenyőerdőkben szórványosan előfordul, de nem gyakori. A bogár éjszaka repül, petéit gazdanövényei, a luc- és jegenyefenyő kéregrepedéseibe rakja. Schwenke (1974) szerint előjött vörösfenyőből és tölgyből is. A kikelő álca folyton vastagodó és rágcsálékkal kitöltött menetet rág a fában. A menetek hossza: 5–7 cm. A fatest külső részén bábozódik. A kifejlett bogár kirepülési nyílása köralakú, átmérője 1,5–4,2 mm, a Sirex-fajok nyílásaihoz hasonló. Generációja 2 vagy 3 éves. A fakereskedők gyakran elhurcolják, és a legváratlanabb helyeken jelenik meg. Erdészeti szempontból egyetlen komolyabb kártételt említ a szakirodalom: A Vogézekben mintegy 250 db jegenyefenyőn 80 db/törzs mennyiségben fordult elő (Schwenke, 1974).

Fémkék komorka (Melandria caraboides Linné)

Syn: M. caerulescensPetri

Fekete, kékesen fémfényű. A szárnyfedőkön 8–10 barázda és borda található, amelyek csaknem a szárnyfedő tövéig érnek. Szárnyfedői hátrafelé kiszélesednek és ellaposodnak. 10–15 mm, nagytestű faj.

Európai faj. Magyarországon a hegy- és dombvidéken is elterjedt, gyakori faj. Álcája öreg, korhadt lombfa tuskóban fejlődik.

Kétalakú komorka (Osphya bipunctata Fabricius)

Teste megnyúlt párhuzamos, meglehetősen domború. Szárnyfedői elől durvábban pontozottak, lesímuló sárga szőrözettel borítottak. Ivari dimorfizmust mutat, a hím hátulsó combja bunkószerűen megvastagodott. 5–11 mm.

Egész Európában előfordul. Magyarországon mindenütt elterjedt. Erdőszegélyeken, cserjés hegyoldalakon, ligetes erdőkben virágzó tölgyfán, kőrisen, galagonyán olykor tömegesen található.

§ Mocsári komorka – tudományos neve: piros tőzegeper – (Comarum palustre L.) – Komorka: csn

További nevei: mocsári vagy tavi komorka, vérszem. – Term. r.: Rózsafélék. Rosaceae.

Évelő. 30–60 cm. Taraczkot hajt. Szárának felső része ágas.

Az egész növény többnyire pirosas. Levele 5–7, élesen fűrészes, visszáján fehéres majdnem szálas levélkéből van összetéve. Sötét biborszínű virágai laza fürtben fejlődnek. Szirmai a csészénél rövidebbek. Terméskék kopaszok. Tenyészik nagyon szórványosan hazánk havasainak tőzeges lápjain.

§ Koncár – tudományos neve: leány koncér – (Rutilus rutilus) – Koncár: csn

Szálkás húsa miatt értéktelen, piros úszójú folyami és tavi hal; Rutilus rutilus.

A Rutilus rutilus ma érvényes szaknyelvi neve bodorka. A koncér pedig a Rutilus pigus virgo (MoH.). A név Bél Mátyásnál adatolható először, 1730: koncér (BélTractatus). 1799-ben kontzér (Fábián), majd 1863: konczér (Kornhuber), 1865: ua. Hunfalvy, 1868: Kriesch, 1884: Nyr. 13, 1919: Unger. A nyelvjárásokban ÚMTsz.: koncér ’halfajta’ | MTsz.: koncér, koncsér ’keszeg’, koncár, konchal ’ua.’ | MoH.: koncér ’bodorka’.

Ezt a régi halnevet már Beke Ödön német halnevekkel (ném. Gunster, Güster ’Blicca bjoerkna’) vetette egybe, ám ezekkel aligha tartozhat össze. Hihetőbb,

hogy a konchal magyarázó összetétel konc előtagja a ném R., N. kunze, kunz ’fiatal lazac’ (DLw.) halnévből kölcsönzött, ám ez az összevetés sem meggyőző.

A szintén régi konc ’darab hús’ jelentésű szóval függ össze ez a halnév, a koncér ennek az -ár, -ér képzős származéka. Ezek szerint denominális képzővel

alakult főnév.

Göndér az egyik társneve (R. 1887: HalK.; N. ÚMTsz., MTsz., HalK., Jankó: csakis a Balaton mellékén), ez bizonytalan eredetű balatoni halnév, talán összevethető a ném. Gründel, Gründling ’fenékjáró küllő’ (DWb.), bajor Grundel (BWb.) terminusokkal. A kötyke (Jankó) szintén a Balatonnál följegyzett, ismeretlen eredetű népi neve. Társneve még a magyarban a varsaszárnyú koncér és a búzaszemű keszeg. Ez utóbbi neve a szemgyűrű pirosas, búzamag-színére utal.

Pápakeszeg (R. 1884: Nyr. 13; N. SzegSz., MTsz.: pápa-keszeg | Bálint: pápa-keszég) elnevezése a keszegfaj piros uszonyával függ össze, talán az a magyarázata, hogy a főpapok bíbor palástja hasonló színű. Jankó jegyezte fel balatoni ribicza nevét. A szláv riba maga halat jelent. Nyelvjárási neve még a tamáskeszeg (R. 1791: Dugonics 1791, 1884:Nyr. 13, 1887:HalK.; N. SzegSz.: tamáskeszég). A komonista keszeg (K.) nyilván a közelmúltban adott – szintén színre utaló – neve a Szigetközben. A Rutilus frisii kutum elnevezései a tudományos latin fajnévben is szerepelnek; vö. or.,az.és ang. kutum (NF.).

A menyecske koncér ’Rutilus frisii meidingerii’ társneve a gyöngyös koncér. E név megfelelője az ang. Perlfish és ném. Perlfisch (uo.), a tejeseknek ívási

időszakban megjelenő gyöngyszerű nászkiütéseire utal. A név alapja a halászoknak az a megfigyelése, hogy „a fejin íváskor a tejesnek szíp tüskís koszorúja van”, azaz a göngyös koncér nászruhát ölt. A müncheni halpiacon Maifisch (uo.) a neve, mivel ívásakor (májusban) hatalmas tömegben fogják és viszik piacra.

A latin szaknyelvi meidingerii fajnevet Heckel adta, egy kollégája, Carolus von Meidinger (1785–1794), az Icones piscium Austriae indigenorum quos collegit

vivisque coloribus expressos edidit Carolus Lib. Baro a Meidinger című mű szerzőjének nevét őrzi.

A Rutilus pigus virgo neve leány koncér, leányhal, leánykahal, szűzleányhal, szűzhal (VNAE.; R. 1865: szűz száp /Hunfalvy/; N. Dankó: szűzhal | K.: szűzleányhal). Ezek a nevek és a ném. Frauennerfling, Frauenfisch (NF.) előtagja, valamint a latin szaknyelvi virgo ’szűz’ fajnév ugyancsak Szűz Mária hónapjára, a májusra (Marienmonat) utalnak, ekkor ívnak a leány koncérok. Magyar nyelvjárási nyerfli (VNAE.) neve a ném. Nerfling ’jász’ átvétele, amely a lat. Orphus ’ua.’ szóból való (> Orfe > Örfling > Nörfling).

Európában még az alábbi koncérfajok honosak:

a Rutilus rubilio Olaszország és Dalmácia folyóiban és tavaiban fordul elő. A Rutilus macrolepidotus az Ibériai-félsziget északnyugati részén honos. A félsziget délnyugati részén él a portugál koncér ’Rutilus lemmingii’ és a küszkoncér ’Rutilus alburnoides’. A Rutilus macedonicus kis elterjedési területen fordul elő a Balkán-félsziget középső részén a Vardar folyórendszerében, valamint a Dojrani-tóban. A félsziget délnyugati részén a Szkutari- és az Ohridi-tó környékén honos az albán koncér ’Pachychilon pictum’.

A leány koncér állományának csökkenése miatt Európa ritka és sebezhető halfajai közé tartozik. Csak a Duna vízrendszerében él. Herman Ottó a Szamosból említette. Áramláskedvelő folyóvízi hal, a kavicsos, sóderes aljzatú helyeken fordul elő. Háta zöldes, oldalai és hasoldala zöld és kék fémes csillogásúak. Hasúszói, valamint a farok alatti és a farokúszó vörhenyesek. A gyöngyös koncér teste orsó alakú, keresztmetszetében szinte kerek, oldalról csak nagyon enyhén lapított. Mélyvízi hal, a Duna felső szakaszát övező mélyebb tavakban fordul elő (Chiemsee, St. Wolfgang-tó, Traunsee, Mondsee, Attersee), de kisebb állománya folyókban is előfordulhat.

§ Andoki kondor vagy kondorkeselyű – Kondor: csn

Az újvilági keselyűfélék családjába tartozó Vultur madárnem egyetlen faja.

Amint neve is mutatja, a kondorkeselyű az Andok hegységben él, továbbá még megtalálható Dél-Amerika nyugati partjain, valamint Patagóniában is. Az eddig lemért legnagyobb példány szárnyfesztávolsága 320 centiméter volt. Ezzel elmarad néhány tengeri, illetve vízimadártól; például a körülbelül 350 centimétert elérő Vándoralbatrosztól, Királyalbatrosztól, rózsás gödénytől, borzas gödénytől.

Nagytestű és fekete színű újvilági keselyű, csupasz nyaka tövén fehér tollgallér látható. Főleg a hímek esetében a szárnyakon nagy, fehér foltok is vannak. A fej és a nyak majdnem teljesen tollazat nélküli. A majdnem csupasz bőre nyugalmi állapotban elmosódott vörös, de ha valami ingerli vagy udvarolni kezd, akkor élénk vörös színre vált. A hím nyakán toroklebeny, a fején pedig taraj látható; mindkét testi dísz a madár korának előrehaladtával egyre nagyobbodik. Más ragadozó életmódot folytató madaraktól eltérően, amelyeknél a tojó nagyobb, az andoki kondor esetében fordítva van, itt a hím a nagyobb méretű.

Elsősorban dögevő, az elpusztult állatokból vagy a térségben élő macskafélék zsákmányaiból táplálkozik. Főleg a nagytestű állatok tetemeit részesíti előnyben, mint például a szarvasmarhákét, a szarvasfélékét vagy a tevefélékét. A Csendes-óceán partjain, a szárazra került cetek és fülesfókafélék is az étlapjára kerülnek.

Az ivarérettséget körülbelül 5–6 éves korára éri el. Akár 5000 méteres tengerszint feletti magasságban is költhet. Általában olyan meredek sziklapárkányokra készíti fészkét, ahová más állatok képtelenek feljutni. A fészekbe általában 1–2 tojást rak. Ha minden nehézséget sikeresen túlél, akkor a madárvilág egyik leghosszabb élettartamú faja, hiszen több mint 70 évig is élhet.

A kondorkeselyűnek és hat élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek a pontos rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan. Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot folytatják, de a kettő még sincs közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat azonban még manapság is vita tárgya. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban. A nézetek ütköztetése tovább tart ez ügyben. A Vultur nemnek az andoki kondor az egyetlen élő és elfogadott faja.

Dél-Amerikában elsősorban az Anndokban és a Sierra Nevada de Santa Marta hegységben fordul elő. Északon Venezuelától és Kolumbiától kezdődik, de itt csak elvétve található. Az Andok hegyvonulatán haladva délfelé az elterjedési területe magába foglalja Ecuadort, Perut és Chilét, továbbá Bolíviát és Argentína nyugati részét. Elterjedésének legdélibb pontja ott van, ahol a kontinens véget ér, Tűzföldön.

Legfőképp a nyílt füves pusztákat és a magashegységeket részesíti előnyben. Akár tengerszint felett 5000 méter magasan is fellelhető. A nyílt, Erdő nélküli területeket kedveli, ahol a levegőből könnyen megláthatja a talajon lévő dögöket. Időnként az alföldekre is ellátogat, mint például Bolívia keleti vagy Brazília délnyugati részeire. Chile és Peru sivatagos területeit is szemügyre veszi. Patagóniában a Nothofagus nemzetséghez tartozó déli bükkerdőkben is megfigyelték.

Magyarországon a Nyíregyházi Állatparkban tekinthető meg a madár.

Habár átlagosan a csőr hegyétől a farktolla végéig 7–8 centiméterrel rövidebb, mint a kaliforniai kondor, a szárnyfesztávolsága nagyobb az utóbbinál, 270–320 centiméter közötti. A testtömege is nagyobb az észak-amerikai rokonáénál, hiszen a hím általában 11–15 kilogramm, míg a tojó 8–11 kilogramm közötti. Átlagos fej-testhossza 100–130 centiméter. Egy szárnya 75–85 centiméter, a farktolla 33–38 centiméter, a lábfeje 11–12 centiméter. Ezeket a méreteket fogságban tartott példányokról vették le.

A faj átlagos testtömege 11,3 kilogramm; a hím ennél körülbelül egy kilogrammal nehezebb, azaz 12,5 kilogramm, míg a tojó könnyebb, vagyis 10 kilogramm. Egy nemrég kiadott tanulmány szerint, amely a madarak testtömegét hivatott tárgyalni, az összes röpképes madár közül az andoki kondor a legnehezebb; megelőzve a trombitás hattyút és a borzas gödényt

Az andoki kondor tollazata egyszínű fekete, kivételt képez a nyaka töve körüli fehér tollgallér. Főleg a hím esetében, az első vedlés után a szárnyakon nagy, fehér sávok jelennek meg. A feje és a nyaka vörös vagy feketésvörös, és alig található rajta tollazat. A madár mindig gondoskodik arról, hogy a feje és nyaka tiszta legyen; sőt ez a kopaszság a higiénia elősegítésére való alkalmazkodás. Hiszen a csupasz bőrfelületet könnyebben le lehet mosni, továbbá a magashegységekben az UV-sugárzás fertőtleníti a bőrfelületét. A vörös bőrtaraj bár keskeny, a magassága és mérete a példány korától függ, az idősebbeknek a legnagyobb. A nyakon bőr nyúlványokat alkot; általában kettő van, bár az idősebb hímeknek több is lehet. A csupasz bőr a tulajdonosa állapotát árulja el; ha nyugodt, akkor a vörös szín elmosódottabb, ha ingerli valami, akkor élénkebbre vált. Ez segíti a kondorok közti kommunikációt. A fiatal példány tollazata szürkésbarna, barna színű, a nyak tövénél elhelyezkedő tollgallérral, míg a csupasz feje és nyaka feketés. A középső ujja meghosszabbodott, míg a hátsó ujja csökevényes. Mindegyik ujján a karmok egyenesek és élezetlenek. A lábai csak a járást szolgálják, az óvilági keselyűformáktól eltérően azokat nem használja fegyverként vagy fogóeszközként. A csőre kampós, a rothadó hús tépésére alkalmas.

A hím szivárványhártyája barna színű, míg a tojóé sötétvörös. A szemhéjon Nincsenek szempillák.

Bár a legtöbb ragadozó életmódot folytató madárrend esetében a tojó nagyobb a hímnél, az újvilági keselyűalakúak esetében ez fordítva van, azaz a hím nagyobb, mint a tojó.

A levegőben vitorlázva keresi dögökből és kisebb állatokból álló táplálékát. A felszálló meleg légáramlatok, azaz a termikek segítségével hatalmas területeket jár be. Az evezőtollainak a végei felfelé hajlanak. Előszeretettel tartózkodik a Csendes-óceán és az Andok találkozásánál kialakult felszálló légtömegek sávjában, mert ez a part menti szakasz nemcsak a lebegést biztosítja, hanem lehetővé teszi a tengerpart állandó megfigyelését is. Mivel a szegycsontja, más néven mellcsontja a testéhez és nagy szárnyaihoz képest nem olyan nagy, nehéz tartania a szárnyakat mozgató nagy repülőizmokat; emiatt az andoki kondor a vitorlásrepülés híve, a gyakori szárnycsapásokat igyekszik elkerülni. Csak felszálláskor és a megfelelő magasság eléréséig verdes a szárnyaival. Charles Darwin az utazásai során egy alkalommal fél óráig figyelte e madárfaj példányait repülni, és elmondása szerint ez idő alatt a kondorok egyet sem vertek szárnyaikkal. Általában a magasan levő helyeken pihen, hogy felszálláskor ne kelljen aktívan repülnie, inkább csak siklik. A kopár sziklák hamarabb felmelegednek, létrehozva a termikeket, a felszálló meleg levegő oszlopait. A madár e jelenség segítségével energiamentesen emelkedik a magasba.

Látása kitűnő, több kilométeres távolságból és nagy magasságból is észreveszi az elpusztult állatokat.

Mint minden újvilági keselyűféle, az andoki kondor is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, amely a párolgás hűtő hatását kihasználva a lábra ürítés útján hűti a testüket. De mivel az andoki kondor a magashegységek hűvös légkörében repül, ennek a hűtési módszernek az oka egyelőre rejtély marad. E tevékenység miatt a madár lábán gyakran fehér színű húgysavréteg képződik.

Ahol nagyobb állomány él egy helyen, jól fejlett társadalmi ranglétra alakul ki. A madarak testtartással és mérettel, játszadozó repüléssel és hangjelzésekkel határozzák meg egymás között a rangsort. Általában a kifejlett hímek kerülnek a ranglétra csúcsára, míg az az évi fészekhagyó hímek vannak legalul.

Szinte teljes mértékben a döghús fogyasztáshoz alkalmazkodott. Lábai nagyok ugyan, de gyengék egy nagyobb testű állat felragadásához, és óriási csőrével is csak az elhullott állatok felpuhult húsát képes szétszaggatni. Egy kondorpárnak a területe hatalmas lehet. A napi táplálék megszerzéséhez akár 200 kilométert is repül. Főleg a nagytestű állatok tetemeit kedveli. A hagyományos táplálékai közé sorolhatók: láma, Alpaka, nandufélék, guanakó, szarvasfélék és az övesállatok. Bár ritkán, de a dögfogyasztás mellett a kondorkeselyű néha vadászik is; főleg apró állatokra, mint például rágcsálókra, nyúlfélékre és kisebb madarakra. Mivel lábai gyengék, karmai pedig nem élesek, a kondor a csőrével öli meg az áldozatát. A tengerpartok bőséges táplálékkínálatot biztosítanak, emiatt a parti példányok nemigen távolodnak el a parttól, legfeljebb csak néhány kilométeres távolságra. A dögöket vagy maga veszi észre, vagy más dögevőket követ, mint például a Varjúféléket, pulykakeselyűt, a kis sárgafejű keselyűt és a nagy sárgafejű keselyűt

Mivel nem biztos, hogy mindennap táplálékhoz jut, amikor lehetősége van, pukkadásig tömi magát. Néha egy ideig képtelen repülni, ha túlságosan teletömte magát. Mivel lábai és karmai gyengék, táplálékát nem tudja a magasba emelni, emiatt kénytelen a talajon táplálkozni.

Mint minden dögevő, fontos szerepet játszik az ökoszisztémája egészségében, eltakarítva a dögöket, ezzel gátat szab a betegségek terjedésének. A nagyvárosok mellett élő madarak olykor a szemétlerakó helyeket is felkeresik, ez azonban veszélyt jelenthet számukra. Emiatt az ott dolgozók elpusztult háziállatokat tesznek ki a szeméttelepek szélére, hogy elsődlegesen azokat fogyasszák el.

A fiatal madarak 5–6 éves korukban lesznek ivarérettek. A felnőttek életre szóló párt alkotnak, és mivel a vadonban olykor 50 évnél is tovább élnek, a kapcsolatuk sokáig tart. Az udvarlási szertartás alatt a hím tollazat nélküli bőre élénk vörösre, vagy akár sárgára vált, továbbá a nyaka felpuffad. A tojót előrenyújtott nyakkal közelíti meg, hogy megmutathassa a felfújt nyakát és a begytájéki foltját, eközben sziszegő hangokat hallat. Ezután széttárt szárnyakkal magasan kihúzza magát és a

nyelvével kattogó hangokat képez. Más udvarlási szokások a sziszegés és csuklóhang, ugrálás közben vagy részben szétterjesztett szárnyakkal való „táncolás”.

Meredek, 3000–5000 méter magasan levő sziklafalakon fészkel. A fészek néhány ágból áll a

Tojás körül. Peru tengerparti vidékein, ahol kevés sziklaszirt van, az andoki kondor kénytelen a nagyobb kövek közé vagy a domboldalakba vájt mélyedésekbe fészkelni. A fészekaljba 1–2 kékesfehér tojást rak. A tojás 280 grammos, 75–100 milliméter hosszú. Kétévente egyszer költ, februárban vagy márciusban. A tojásokon mindkét szülő kotlik, összesen 54–58 napon keresztül. Ha az első fészekalj elpusztul, a tojó másikat tojik helyébe. A fogságban tartott madarak esetében a gondozók és tenyésztők kihasználják ezt a szokását, és elveszik az első fészekaljat, melyet költőgépek költenek és emberek nevelnek fel. Ezzel növelik az andoki kondorok létszámát.

A fiókát szürke pehelyréteg borítja. Ezt a „ruházatát” addig tartja meg, amíg eléri a szülei méretét. Hat hónaposan repül ki a fióka, de még 12–24 hónapig a fészek közelében marad a szüleivel együtt. A fiatalt csak a következő fészekalj elkészülte idején kergetik el a felnőtt madarak. Az egészséges kifejlett madárnak nincsen természetes ellensége, viszont a tojásra és fiókákra veszélyt jelenthetnek más ragadozó madarak vagy egyes emlősök, mint például a rókák. A fészkek kifosztása azonban ritka, mivel a szülők agresszívan védelmezik utódaikat, továbbá a meredek sziklaszirtekre nemigen jutnak fel az emlősök.

Mivel az egyed igen lassan fejlődik ki, azaz válik felnőtté és a felnőttnek nincsen természetes ellensége, az andoki kondor élettartama igen hosszú lehet. Ezidáig, legalábbis hivatalosan, még senki sem tanulmányozta e madárfaj élettartamát és elhalálozási ütemét a vadonban. Egyes becslések szerint a madár a vadonban több mint 50 évet él. 1983-ban a Guinness Rekordok Könyve egy 72 évesnek becsült andoki kondort tartott a világ legidősebb, fogságban tartott madarának. Ez a példány 72 évet élt fogságban, de még fiatalon fogták be a vadonból, tehát valójában ennél idősebb lehetett. Egy másik andoki kondor, melyet szintén fiatalon fogtak be, 71 évet élt a fogságban. Ezt az életkort túlhaladta egy hím, „Thaao” becenevű példány, amely a connecticuti Beardsley állatkertben jött világra. Thaao 1930-ban kelt ki a tojásból, és 2010. január 26-án, 79 éves korában pusztult el. Így ez lett a leghosszabb bizonyított életkor általában a madarak körében.

§ Kongópapagáj (Poicephalus gulielmi) – Kongó: csn

Afrikában, Angola, Libéria, Kamerun, Kenya és a Közép-afrikai Köztársaság területén honos. Erdők és esőerdők lakója.

Alfajai.

Kongópapagáj (Poicephalus gulielmi gulielmi) - A Kongó folyó mentén honos, de megtalálható betelepített madárként Puerto Rico szigetén is.

Reichenow kongópapagája (Poicephalus gulielmi massaicus) - Észak-Tanzánia és Dél-Kenya.

Neumann kongópapagája (Poicephalus gulielmi fantiensis) - Libéria és Ghána

délnyugati része.

Testhossza 26-28 centiméter. A madár tollruhája zöld, a homloka, a szárnyorma és a combok narancsvörös színűek, kantára, álla és a fültájék sötétbarna. Csapatokban keresgéli dióból, bogyókból, gyümölcsökből, magvakból, virágokból és rovarokból álló táplálékát. Magas fákon fészkelnek. Fészekalja 3-4 tojásból áll, melyen 26 napig kotlik. A fiókák kirepülési ideje 9-10 hét.

§ Konkoly vagy vetési konkoly (Agrostemma githago) – Konkoly: csn

A szegfűfélék családjába tartozó, 50–70 cm magas, eredetileg a Földközi-tenger nyugati vidékéről származó, de világszerte elterjedt egyéves vetési gyomnövény.

A Soó Rezső és Kárpáti Zoltán által írt és 1968-ban kiadott

Növényhatározó még „közönséges”-ként írta le, majd a mezőgazdaságban használt vegyszerezés hatására erősen megritkult, védetté vált. Az utóbbi években viszont ismét szaporodik. Egykor a takarmány közé keveredett mérgező magvak veszélyt jelentettek a háziállatokra, főleg a sertésre, baromfira. A kenyérgabonával keveredve komoly veszélyforrást jelentettek, mivel a sütés-főzés során a méreganyagok nem bomlottak le – 3-5 grammnyi lisztje már Nyálkahártya-irritációt, fejfájást, görcsöket, keringési zavart, súlyosabb esetben fulladásos halált okozhat.

Szára felálló. Keskeny levelei átellenesen állnak. Szára és levelei is selymesek a rásimuló szőrzettől. Magányos virága 2–4 cm-es virágkocsányon nő. A Párta 3 cm átmérőjű, öttagú, pirosas-bíboros színű. A Csészelevelek hosszú, vékony, kihegyezett cimpái messze túlnyúlnak a szirmokon. Tok Termésében rengeteg fekete, vese alakú mag fejlődik. Mivel a magok mérgezőek, a konkolyos lisztből sütött kenyér élvezhetetlen.

A kalászosok ismert gyomnövénye (a búzavirággal, a pipaccsal és a szarkalábbal együtt). Május és július között virágzik.

Minden része mérgező. Magjai a búzalisztbe keveredve azt élvezhetetlenné, nagyobb mennyiségben mérgezővé teszik. A mérgezés pontos mechanizmusa nem ismert. Sokáig kizárólag a konkoly triterpenoid szaponinjait („szapotoxinok”), például a gitagozidot (aglikonja a gypsogenin) tették felelőssé, amelyek kölcsönhatásba lépve a sejtmembránnal megváltoztatják annak permeabilitását. Újabban az agrosztin nevű, Lektin-szerű fehérjét (az egyes típusú riboszóma-inaktiváló fehérjék, azaz a RIP1-ek közé tartozik) is felelőssé teszik a mérgező hatásért, mivel ezek a vízoldékony glikoproteinek

jól ismertek citotoxikus hatásukról.

A népi gyógyászatban egykor bőrbetegségeket kezeltek, a Homeopátiában gyomornyálkahártya-gyulladást kezelnek vele. Emellett megemlítendő, hogy a vetési konkolynak pozitív allelopatikus hatása van a búzára nézve: konkoly jelenlétében a búza 20–50%-kal is nagyobbra nő.

Régen (a pipaccsal együtt) a termőföld virágaként tisztelték, a föld termékenységének jele volt.

§ Foltos kontyvirág (Arum maculatum) – Konty: csn

A foltos kontyvirág elterjedési területe Európában, az Egyesült Királyságtól egészen a Kaukázusig terjed; a határt északon Dél-

Svédország, míg délen a Földközi-tenger képezi. Törökország ázsiai részén is megtalálható ez a növényfaj. A foltos kontyvirágot termesztik is.

A foltos kontyvirág évelő, 15-40 centiméter magas növény, kivételesen néha 60 centiméter magasra is megnőhet. Tőállású, hosszú nyelű levelei

10-20 centiméter hosszúak. Erezetük különlegességnek számít az egyszikű növények körében, éppen úgy, mint nyílhegyre emlékeztető alakjuk. Jóllehet a levelek viszonylag ritkán és csak egészen gyengén sötétzöld vagy barna foltosak, tudományos és népi neve egyaránt erre a sajátosságára utal. A nagy, zacskó alakú, 25 centimétert is elérő hosszúságú sárgászöld buroklevél egészen körülveszi a torzsavirágzat alsó felét, és egyik oldalon magasan föléje is emelkedik. A torzsa nem látható részén alul helyezkednek el a termős virágok, fölöttük pedig a porzós virágok. A termés Piros bogyó.

A foltos kontyvirág különböző lomberdők és ligetek lakója, de száraz Tölgyesekben is nagyon gyakran megtaláljuk. A tápanyagban gazdag talajok

jelzőnövénye. A virágzási ideje április–május között van.

§ Kopács – tudományos neve: tarka harkály – Kopács: csn

fakopáncs J. tarkaharkály.

Fábián már említi így, 1799: Kopáts.A népnyelvben KissMad.: kopáncs, kopács, fakapács, fakopácsoló, fakopogtató (vö. ang. Woodpecker), fakoppogató, fakopogatú, fakopogtató madár, fakapagtató, kërëgkoppogatu | Nyr. 10: fa-kopáncs | uo. 18: fa-kotogató | MTsz.: cigány-kopagtató | Tsz.: 1838: fa-tetü.

A név onnan származik, hogy a harkály erős csőrével a fákat kopogtatva keresi élelmét. Hasonló a névadási szemlélet háttere favágó, kurta kalapács (R.

1793: Grossinger), kis kalapáts, favágittómadár, favágómadár (vö. ném. N. paumheckel /KissMad./), fadoktor, favagdacs, fákorvossa, ácsmadár elnevezései

esetében. A hangutánzó igék családjába tartoznak az összetétel kopáncs stb. utótagjai, elvonással képzős alakulatok, elvonások a kopácsol igéből, illetve

melléknévi igenévi származékok a megfelelő igéből. A balkáni tarkaharkály ’Dendroocopus syriacus’ korábbi neve szíriai fakopáncs volt (uo.), a lat. Szaknyelvi terminus fordítása. Balkáni fakopács társnevét ugyancsak egyik előfordulási helyéről kapta.

§ Erdélyi kopó – Kopó: csn

A vadat felhajtó vadászkutya.

Első írásos felbukkanása személynévben, 1237-ből származik (OklSz.), köznévként a XVI. századból adatolható: koposzaiuk (MNy. 3). 1788-ban koppó (Dugonics 1791). Nyelvjárási alakváltozata az Ormánságban MTsz.: kofó.

Szófajváltás eredménye. Származékszó, a kap ige kop változatának -ó melléknéviigenév-képzővel ellátott alakja főnevesült. Eredeti jelentése ’elkapó, megfogó, megragadó’ lehetett (TESz.). Több más nyelvben is a vadászatra, a vad követésére, elfogására szolgáló szavakkal alkotott a neve; vö. fr. chien courant, ol. cane da caccia, ném. Spürhund (uo.). A magyar kopó nevet átvette néhány szomszédos nyelv, pl. ro. copói, szlk., szbhv. kopov, kárpukr. kapov ’vadászkutya, kopó’. Az erdélyi kopó angol neve transylvanian bloodhound (W.).

Gúnyos értelemben ’rendőrkopó, detektív’ jelentése is van a magyarban.

A kopó ősi vadászkutya. Szerepe a vad megkeresése, felverése, üldözése, a vadászok felé terelése. A kopóval való vadászatnak több formája is elterjedt az évszázadok folyamán. A klasszikus kopózás, falkavadászat volt a legelterjedtebb. Az erdélyi kopó a legveszélyeztetettebb helyzetben lévő Magyarországról származó kutyafajta. Már a honfoglaló magyarok előszeretettel használtak a vadászatokon kopókat segítőnek, s amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, ezek a kopók keveredtek az itt élő népek kutyáival, köztük a kelta kopóval. Az Árpád-házi királyok idején alakult ki a mára kihalt pannon kopó, amely az erdélyi kopó és a magyar vizsla elődje. Kopókat a Képes krónika miniatúráin is ábrázoltak. A magyar királyok, nemesek is szerettek kopókkal vadászni, a magyar nemesi udvarhoz hozzátartozott a kopófalka. A XIX. században az erdélyi kopó meglehetősen elterjedt volt. A két világháború között is népszerű, de az 1947-ben hozott román rendelet kiirtandó dúvadnak minősítette a többi kopóval együtt, s ezzel szinte halálra ítélte a fajtát. Az erdélyi környezeti viszonyok a kopót szívós, bátor kutyává tették. Igénytelen és alkalmazkodó.

§ Tarka kopogóbogár (Xestobium rufovillosum) – Kopogó: csn

A „halál órájának” is nevezett bogarat az Európai telepesek a világ számos részébe magukkal vitték. Mindenütt remekül szaporodik, ahol megfelelő táplálékot talál. Annak ellenére, hogy a keményfákat egyre

ritkábban használják építéshez, illetve új impregnáló módszereket és favédő szereket fejlesztettek ki, nem veszélyeztetett.

A tarka kopogóbogár lárva hossza 11 milliméter, a Báb hossza 7-8 milliméter és az imágó hossza 5-9 milliméter. A rovar fejét előrenyúló, kopogtatásra szolgáló nyakpajzs védi, amelyet a tor képez. Fő érzékszervei a Szeme és a csápja.

Hártyás szárnya bonyolult módon Potrohából nő ki és a Kitines fedőszárny fedi. A potroha tartalmazza a szaporodószerveit. Hat rövid lába öt-öt Ízre oszlik és karomban végződik. Szőrszálak százai képeznek rajta tapaszt, amelynek segítségével fejjel lefelé is tud mászni. A lábak a torból indulnak. A lárva féregre hasonlít, krémszínű, hajlott, teste szelvényezett. Átrágja magát a fán, eközben eszik, növekszik és vedlik.

A rovar imágóként éjszaka aktív. Lárvaként elhalt keményfával táplálkozik. Az imágó nem táplálkozik. A hím imágó 8-9, a Nőstény 9-10 hétig él.

Az ivarérettséget 2-3 éves korban éri el. A párzási időszak március–június között van. A nőstény egyszerre körülbelül 50 kicsi Fehér petét rak. A petéből való kifejlődéshez 1-2 hét kell, hogy elteljen. A lárvastádium kettőtől tíz évig is tarthat. A bábstádium 2-3 hétig tart; a bogarak tavaszig téli merevségben vannak.

Ebbe a családba tartozik a kis kopogóbogár (Annobium punctatum) is.

Továbbá:

Család: KOPOGÓBOGARAK

Fam: Anobiidae

Általánosan használt az ÁLSZÚK elnevezés is. A kopogóbogár elnevezést azért kapták, mert egyes fajaik nászidőben nyakpajzsuk elejével szaporán ütögetik a járatok falát, és ez a hang az emberi fül számára is jól hallható. Ezeknél a fajoknál ismert a HALÁLÓRÁJA elnevezés is. A legjobban a szúbogarakra emlékeztetnek, de fejük nem nyúlt meg ormányszerűen. Rágásuk nyomait is gyakran nevezik szúrágásnak (helytelenül). Nagyságuk 5 mm körüli, hengeres alakúak. Álcáik 3 pár tori lábbal rendelkeznek, pajor alakúak. Az álcák jól elkülöníthetők a szúálcáktól, hiszen azoknak nincsenek lábaik. A csápok 3 utolsó íze meghosszabbodott, esetleg fűrészes. Színük barna, barnássárga. A legtöbb faj száraz fában, tobozban, beépített faanyagban, taplógombákban, bútorokban él. A faszobrok, öreg bútorok esetében ők a „szúrágás” okozói. A család faanyagvédelmi jelentőséggel bír.

Halálórája – Anobium pertinaxLinné

Társnév: Nagy kopogóbogár

Syn: A. punctatumDe Geer

Az előtor kiemelkedő dudora elől benyomott. Legszélesebb a tövén, hátsó szöglete sárgán szőrös. 4,5–5 mm nagy, sötétbarna színű.

Fenyő- és lombos fafajokban is megél. Fenyők közül kedveli az erdeifenyőt. Járatai a fenyőknél a tavaszi pásztában futnak, lombos fafajokban pedig szabálytalanul. Általában az egész faanyagot összerágják, de a színesgesztű fafajoknál a gesztet nem bántják. Rágcsálékkal tömött meneteinek átmérője 2–3 mm. A bogarak sorozatos támadása a faanyag teljes felőrléséhez vezet. Peterakás kis csomókban a fa repedéseibe. A bábozódás a felszínhez közeli bábbölcsőben történik. Kifejezett rajzási ideje nincs, egyszerre több nemzedék egyedei is élnek egymás mellett. Jellegzetes kopogó hangot hallat: néhány egymás utáni koppanás után szünet, majd ismét 5–8 koppanás. Generációja l–3 éves, a körülmények függvényében. Gombásodó faanyagban pl. gyorsabban kifejlődik. A faanyagvédelmi munkák sokszor ún. „háziasodott” fajnak nevezik.

Nagy kopogóbogár (Xestobium rufovillosum De Geer)

Társnév: Nagy álszú (ugyanez a név szerepel a Halálórája fajnál is)

Syn: X. tesselatumFabricius, Anobium rufovillosumDe Geer

Aránylag nagytestű faj, nagysága 5–6 mm. Kerek kirepülési nyílása 3–4 mm átmérőjű. Kizárólag keménylombos fafajokon, elsősorban a tölgyön él. Álcamenetei hosszirányúak. Jellemzők a rágcsálékkal kevert kb. 1 mm nagyságú lapos ürülékcsomók, amelyek a járatokat lazán töltik ki. Kis szünetekkel tarkított kopogása jól hallható.

Kis kopogóbogár (Anobium striatum Fabricius)

Társnév: Dacos kopogóbogár

Syn: A. domesticumGeoffroy, Dendrobium pertinaxLinné

3–4 mm nagyságú, felülete finoman szőrös, feketésbarna, szárnyfedői hátul meredeken lehajlók. Előnyben részesíti a fenyőféléket, de tölgy és bükk fafajokban is él. Főleg a fedett térben levő gombásodó faanyagot támadja. Szorgalmasan kopogtat, egymás után szünet nélkül, időnkénti megszakításokkal.

Tobozrágó kopogóbogár (Ernobius abietis Fabricius)

3–4 mm nagyságú sötétbarna, fekete bogár. A nyakpajzs oldala egyenes. Teste megnyúlt, csápjai fonal alakúak. A lucfenyő (Picea) tobozaiban fejlődik. Győrfi (1957) kinevelte a jegenyefenyő (Abies) tobozából is. A nemző még a fán lerakja petéit a már majdnem megérett tobozokra. Ennek megfelelően kora tavasszal várható repülésük. Az álca szétrágja a tobozorsót, illetve a toboz tövét, és megrágja a magokat is. A megtámadott tobozok gyakran gyantát választanak ki. Az álca nagyon hosszú ideig, akár 1–2 évig is fejlődik a már lehullott tobozban. Gyakran társul más, komolyabb tobozkárosító fajokhoz, (pl. Laspeyresiastrobilella).

Fekete tobozrágóálszú (Ernobius nigrinus Sturm)

Erdei- és feketefenyő vékony ágaiban, hajtásaiban fejlődik, de általában a már más fajoktól megtámadott fákon. Ilyen fajok a Myelophilus piniperda, Anthaxia quadripunctata, Hylastes, Magdalis fajok.

Kéregrágó kopogóbogár (Ernobius mollis Linné)

Gyakorlatilag minden kéregben hagyott, száradó fenyőanyagon megtelepedhet. Szabálytalan meneteit a kéreg és a szijács között készíti. A leggyakoribb Ernobius-faj, bizonyos faanyagvédelmi jelentőséggel.

Fésüscsápú kopogóbogár (Ptilinus pectinicornis Linné)

Társnév: Fésüscsápú álszú

3–5 mm nagyságú, a hím csápja erősen fésüs, a nőstényé fűrészes. Színe barna. A legkülönbözőbb lombos fafajokban, és az ezekből készült asztalosárukban fejlődnek. Meneteikben a rágcsálék erősen tömörített. A nőstény a járatokba rakja le petéit, sokszor a hasonló méretű járatokat készítő egyéb fajok meneteibe (pl. Anobiumspp.).

A kopogóbogarak családjába tartozik a dohányraktárakban elszaporodó Dohánybogár (Lasioderma serricorneFabricius) és a hírhedt raktári kártevő, a Kis kenyérbogár (Stegobium paniceumLinné) is.

§ Kopsa – tudományos neve: botos kölönte – (Cottus gobio) – Kopsa: csn

kölönte, botos kölönte: hegyi patakokban, tavakban élő apró ragadozó hal; Cottus gobio.

A kölönte a mai ichtiológiai, vagyis haltani szaknyelvben a Cottus gobio (MoH.) és Cottus poecilopus (uo.) neve. Korai felbukkanású halnevünk az írásbeliségben, már 1577-től adatolható: kolonte ’piscis capitosus’ (KolGl.). Herman Ottónál 1887-ben a kölönte ’Cottus’ (HalK.) jelentésű. N. ÚMTsz.: kölönte | Nyatl., MTsz.: ua. ’ebihal’.

A kölöntz ’akadályoztató fa, melyet a koslató marha nyakába kötnek’ (MNy. 32) főnévvel, illetve a ném. Käuling, Keuling (Hal. 33) halnévvel hozták összefüggésbe. Mindkét magyarázat elfogadhatatlan. A R. kölönte halnevünk a székely nyelvjárásokban őrződött meg. Herman Ottó az Erdővidéken jegyezte föl botoskölönte alakban, és tette szaknyelvi terminussá.

Ő a kisszájú kölönte, illetve a botos kölönte neveket használta. A halnévben két egymástól függetlenül keletkezett és külön használt halnév kapcsolódott

össze, a kisszájú kölönte ugyancsak Herman Ottó (HalK.) névadása. A botos kölönte ’Cottus gobio’ neve egyes magyarázatok szerint onnan ered, hogy régebben botra erősített villával szigonyozták meg. Jóval valószínűbb azonban, hogy alakleíró az elnevezés. A botfejű, boti, butikó, patkószegfejű társnevek ugyancsak bunkót formázóan megnyúlt, elöl hengeres, hátulsó részén oldalról összenyomott testére utalnak.

Kophal társnevének előtagja német eredetű. A botos kölönte ném. Koppe (NF.) neve nem a ném. Kopf ’fej’ (< Kopp < lat. capito ’fej’ <lat. cupa, cuppa ’pohár’)

szóból fejthető meg, mint a Grimm testvérek magyarázták. Sokkal valószínűbb, hogy a koppen (kfn. Koppe /NF./) halnév a Kuppe ’valaminek a lekerekített

felső része’ (BWDWb.) jelentésű szóhoz tartozik, és ennek a gömbölyű fejű, zömök, rövid testű halnak a kerekdedsége a névadás alapja. Nagy fejére ném.

Broadschädl (Breitschädel), Schlegelkopf, Kaulhaupt (Kugelhaupt)(uo.), Dickkopp, Kaulquappe (EL.), Dickkopf,Kaulkopf, Kautzenkopf (VNAE.) nevei utalnak. Ugyanez a névadási szemlélet háttere ném. Turzbull, Bullen, ang. bunchhead, bullhead, azaz ’bika, bikafej’ és fr. têtard, têteau, têt-d’âne (< tête ’fej’), or. гoлoвач, гoлoвocтик,le. głowacz białopłetwy (EL.) nevei esetében.

Több elnevezése is ismert még a magyarban: bábec (< szláv eredetű, pl. ukr. babets zvychainyi’ua.’ /EL./), kolty, kophal, kopsa, köpőce és ördöghal. Békahal, ebhal, kutyahal társnevének alapja ugyancsak nagyon széles, fölülről békaszerűen lapított feje (a két utóbbi név az ebihal neve is). Erdélyben pópa a botos kölönte egyik társneve (Nyr. 21). Élőhelye az alapja ném. N. Müllerkoppe (uo.), Mühlkoppe (VNAE.), Müllerkopf (EL.),azaz ’malom-, molnárkölönte, molnárfej’ társnevének, ez a hal szereti ugyanis az oxigéndús folyóvizeket, és a malomárkok ilyenek. Az angolban is megvan miller’s thumb (uo.), azaz ’molnár hüvelykujja’ neve.

A latin szaknyelvi Cottus terminus a gör kóttysz ’nagy fej’ szóból való, középkori forrásokból is adatolható egy kótte (NF.) halnév. A lat. gobio fajnév

pedig ókori halnév. A cifra kölönte ’Cottus poecilopus’ nevének cifra jelzőjét színe alapján kapta, teste sötét tónusú foltokkal tarkított olívzöld vagy barnásszürke, és a hasa sárgásfehér. Az első hátúszó szegélye narancssárgás, a hasúszót keskeny harántsávok díszítik. A farokúszó tövénél gyakran sötét folt látható. Petényi Salamon olyan példányokat is talált, amelyeknek narancssárga, zöldessárga vagy barnássárga hasúszóik voltak.

Jakob Heckel szerint az eltérő színeket valószínűleg a környezet színéhez történő jó alkalmazkodóképessége eredményezi.

A botos kölönte a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának a skorpióhal-alakúak (Scorpaeniformes) rendjében a kölöntefélék (Cottidae) családjához tartozó faj. Korábban Európa-szerte elterjedt volt, de jelentősen csökkent az állománya, Magyarországon is ritka előfordulású. Nincs gazdasági jelentősége, élőhelyeinek csökkenése miatt Európa sebezhető halai közé sorolt védett faj. A tiszta, sebes sodrású, köves és kavicsos medrű folyóvizekben a fenéken tartózkodik.

Teste csupasz, nincsenek pikkelyei. Apró termetű, falánk ragadozó hal, testhossza 10–12 centiméter. Legjobban a Magyarországon nagyon ritkán előforduló cifra kölönte hasonlít hozzá. Kicsi, hengeres teste két oldalról lapított farokban végződik. Kopoltyúfedőin nagyon erős, hajlott tüske van. A homokos vagy kavicsos talajú, tiszta, oxigénben dús vizeket kedveli, a felmelegedést nem bírja, ezért a 24 foknál melegebb vizekben elpusztul.

§ Rőt koraidenevér – Korai: csn

Az egyik legnagyobb testű faj. Testhossza 7-8 cm, szárnyterpesztése 35-40 mm. Testtömege 15 és 40 g között mozog. Orra feltűnően széles, lekerekített, füle rövid, lekerekített, a szintén kicsi fülfedő a csúcsnál szélesebb, mint az alapjánál. Bundája vörösesbarna, a szárnyvitorla karfölötti részét igen dús bunda borítja. Szárnya hosszú, keskeny. Egy-két éves korukban válnak ivaréretté. Már sötétedés előtt elkezdenek nagytestű rovarokra vadászni. Kifejezetten társas faj. A nőstények a szaporodási időszakban összegyűlnek. Eredetileg erdőlakók, de ma már a lakott területeken is megtalálhatók. Télen-nyáron faodvakban, épületekben (több helyen panelházak réseiben) tanyáznak. A legtöbb helyen létszámuk erősen lecsökkent, mert élőhelyük tönkrement, az odvas fákat kivágták.

§ Tarka délamerikai korallcincér (Poecilopeplus corallifer Sturm) – Korall: csn

Gyakran előfordul, hogy ártatlan, védtelen rovarok egészen más fajok tarka, feltűnő külsejét veszik fel, amelyek fullánkjuk vagy más különleges testi sajátságaik révén az ellenségek támadásától nagyjában meg vannak védve. Az ilyen utánzók tehát mint egy hamis zászló alatt vitorláznak és egy védett fajt majmolnak, pedig tulajdonképpen egészen ártalmatlanok. Ezt a viselkedést mimikrynek nevezik. Ilyen utánzó vagy mimetikus faj például a lebegőlégy (Volucella bombylans L.), amelyet felületes szemléletkor könnyen össze lehet téveszteni a kövi poszméhvel (Bombus lapidarius L.). Éppen így viselkedik a tarka délamerikai korallcincér (Poecilopeplus corallifer Sturm), amely minden rovarevő madár számára bizonyára pompás falat volna, de külsőleg nagyon feltűnően hasonlít az ugyanolyan színben gazdag, de a cincérekkel egyáltalában nem rokon Erotylus-nem fajaihoz, amelyeket ellenszenves nedvük és szaguk miatt a madarak elkerülnek. Ohaus együtt találta a brazíliai őserdőben a korallcincért és az Erotylust, és feltehetjük, hogy a cincérnek haszna van a hasonlóságból, mert ugyancsak őt is kerülik a rovarevők.

§ Sárga korallgomba (Ramaria flava) – Korall: lk

Az Agaricomycetes osztályának Gomphales rendjébe, ezen belül a korallgombafélék (Ramariaceae) családjába tartozó faj.

A magyar nyelvterület némely vidékein seprűgombának nevezik.

A sárga korallgomba Európában az egyik legnagyobb termetű korallgombafaj, lomb-, tűlevelű és elegyes erdőkben, különösen bükkök és lucfenyők alatt nő. Júniustól októberig terem. Európán kívül Chilében és Dél-Brazíliában is őshonos.

A termőtest magassága 15-20 centiméter, átmérője 10-15 centiméter. Fehéres tönkjéből többszörösen osztott vastag és cserjére emlékeztető, egyenesen felálló

ágacskák nőnek, amelyek többé-kevésbé hengeresek, de oldalról összenyomottak is lehetnek. Az ágak gyakran két kis tompa csúcsba végződnek vagy szabálytalanul lecsapottak, színük világító, világos kankalinsárga vagy tojássárga. Az alsó ágak a tönk körül fiatalon gyakran vöröses befuttatásúak, idősebb korban világos okker tónusúak.

A gomba fehér, gyengén szívós, merev húsa kissé kesernyés ízű. Kizárólag a fiatal gombákat szabad felhasználni, a nagyon idősek hashajtó hatásúak. A gombát használat előtt le kell forrázni, így kitűnő paprikás készül belőle.

Könnyen összetéveszthető a cifra korallgombával (Ramaria formosa), amely halványabb színű és erős hasmenést okozhat, de nem súlyosan mérgező gomba.

§ Gombakorall (Fungia fungites) – Korall: lk

A virágállatok vagy korallok (Anthozoa) osztálya a csalánozók (Cnidaria) törzsébe tartozó tengeri élőlények.

A korallok közé tartoznak a trópusi óceánokban élő korallzátonyokat alkotó organizmusok, amelyek kalcium-karbonátot kiválasztva hoznak létre szilárd vázat.

A virágállatok minden trópusi és szubtrópusi tengerben, valamint a mérsékelt öv tengereiben megtalálhatók. Korallzátonyok főleg a kontinensek melegebb, keleti oldalán fordulnak elő, mert a nyugati részen hideg áramlatok vannak. A leghíresebb korallzátony az ausztráliai Queenslandtől északkeletre található Nagy-korallzátony. A vörös nemeskorall a Földközi-tengerben él. Előfordulnak még kisebb-nagyobb zátonyok pl: Floridai szigeteknél vagy a Bahama-szigeteknél.

A korallok nagyon törékenyek. A hajók horgonyai és a gondatlan Búvárok gyakran tesznek kárt bennük. Az emléktárgy-kereskedelem következtében sok faj a kihalás szélére sodródott.

Egyes korallpolipok 2 centiméter hosszúak, a kolóniák 3 méter átmérőjűek is lehetnek. A kolóniák, fajtól függően, néhány centimétertől két méterig nőhetnek évente.

A virágállatok a tengerfenékbe kapaszkodnak, és egyesével vagy több ezer korallpolipból álló kolóniákban élnek. A korallok 20-200 méteres mélységben találhatók. Évente körülbelül 1 cm-t nőnek. Táplálékuk állati plankton, melyet tapogatóikkal fognak meg. A kőkorallok az Algákat és a bennük Szimbiózisban élő algák termékeit is fogyasztják.

A virágállatok kétféleképpen szaporodhatnak. Az ivartalan szaporodás esetében, bimbózással új korallpolipok keletkeznek. Az ivaros szaporodás esetében, a korallpolipok spermiumot és petesejtet lövellnek ki. A megtermékenyített petékből létrejövő lárvák letelepednek és új kolóniákat alkotnak.

A ma élő virágállatok kladogramja. A virágállatokat két alosztályba sorolják, a hatosztatú virágállatok (Hexacorallia) és a nyolcosztatú virágállatok (Octocorallia) alosztályaiba, alapvetően felépítésük szimmetrája szerint.

Az osztályba sorolt alosztályok és rendek.

hatosztatú virágállatok (Hexacorallia):

tengerirózsák

(Actiniaria)

feketekorallok

(Antipatharia) Milne-Edwards & Haime, 1857

csőanemónák

(Ceriantharia) Perrier, 1893

Corallimorpharia

Stephenson, 1937

Rugosa

Milne Edwards & Haime, 1850

kőkorallok

(Scleractinia) Bourne, 1900

Zoantharia

Gray, 1832

nyolcosztatú virágállatok:

Octocorallia) Haeckel, 1866

1. szarukorallok

(Alcyonacea) Lamouroux, 1812

2. Helioporacea

Bock, 1938

3. tengeritollak

(Pennatulacea) Verrill, 1865

TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

A Nagy-korallzátony Földünk legnagyobb korallzátonya, a Korall-tengerben található, nem messze Északkelet-Ausztrália Queensland nevű államának partjaitól. 2000 km hosszan húzódik, 34,4 millió hektáron, és még az űrből is látható. Nagyjából 3000 korallzátonyból és körülbelül 900 kisebb-nagyobb szigetből áll, melyek nagyjából azonos távolságra vannak a tengerparttól.

Állat- és növényvilága: az idő haladtával, a világméretű felmelegedés következtében a Gleccserek megolvadtak, az óceánok vízszintje pedig fokozatosan emelkedni kezdett. Ennek hatására Új-Guinea és Tasmania végérvényesen elvált a szárazföldtől. Az elöntött tengerparti síkságokat a korallok színes világa váltotta fel, kialakítva Queensland állam partjainál a Nagy-korallzátonyt. Számtalan élőlénynek nyújt otthont: míg a cetek egyik különleges fajtájának fő szaporodási területet, addig egyes veszélyeztetett fajoknak, mint a tengeri tehénnek, illetve a zöld és a cserepes teknősöknek táplálkozási helyet biztosít.

E fantasztikus képződményről először Cook kapitány adott hírt hajónaplójában, amikor 1769-ben először elhajózott mellette. Az ízig-vérig felfedezőt és tengerészt nem a tenger alatti világ szépsége nyűgözte le, hanem az a veszély, amelyet e szirtek a hajózás számára jelentenek. A szigetek külső – óceán felé eső – fele meredeken zuhan le, akár 2000 méter mélységig is. A vastag korallmészkő az alapot képező kőzetek lassú süllyedése miatt alakult ki, ugyanis a szirtképző korallok csak 50 méter mélységig képesek életben maradni.

A Nagy Korallzátonyon több nemzeti parkot is kialakítottak. Ezek egyike – az 1975-ben létrehozott – Zöld sziget, amely alig 3 méterre emelkedik ki a Csendes-óceán szintje fölé. Felszínét főleg Kókuszpálmák (Cocos nucifera) borítják. Partjait fehér korallhomok fedi, melybe Levesteknősök (Chelonia mydas) és közönséges cserepesteknősök (Eretmochelis imbricata) rakják pingponglabdányi tojásaikat. A kikelő apró teknősöket elsősorban a szigeten fészkelő sirályok (Larus sp.) és csérek (Strena sp.) veszélyeztetik, amelyeknek könnyű prédát jelentenek a homokban csetlő-botló, a víz felé igyekvő apróságok.

A szirteket főként kőkorallok (Madreporaria) és szarukorallok (Gorgonaria) építik fel, létrehozva egy fantasztikusan színes tengeralatti világot. A vizsgálatok megállapítása szerint 400-nál több korall faj vesz részt a szirtépítésben. Külön is érdekes megemlíteni az alakja miatt különleges fajt, a gombakorallt (Fungia fungites) és az agykorallt (Diploria strigosa). A szirtek és zegzugaik hallatlanul sokszínű élővilágnak nyújtanak megélhetési és megtelepedési lehetőséget. Gyakran látható a 2 mázsára

is megnövő óriáskagyló (Tridacna gigas), melybe nem ajánlatos belelépni, mert oly szorosra tudja zárni héját, hogy szinte lehetetlen tőle megszabadulni. A mérges kúpcsiga (Conus sp.) emberre nézve is kellemetlen méregfogakkal rendelkezik. A fehér kauricsiga (Cyprea moneta) viszont hosszú időn keresztül pénzként szolgált a tengerparti népek számára. Rokona, az öklömnyi tigriscsiga (Cyprea tigris) egyik legszebb porceláncsiga, mely az emléktárgy üzletek gyakori szereplője. A lagúnák csendes vizében otthonos a nagy termetű, akár fél kilóra is megnövő rák, a languszta (Palinurus sp.) és a medverák (Scyllarus sp.).

E terület legszínesebb és leggazdagabb állatcsoportja minden bizonnyal a halak. Több, mint 1500 fajt írtak itt le. A narancs-fekete-fehér narancs bohóchalak (Amphiprion percula) játékosan bujkálnak a másokra halálos veszedelmet jelentő virágállatok (Actiniaria) karjai között. A pompás papagájhalak (Scarus taeniopterus) négy előrenyúló "fogával" csipkedik az apró korallpolipokat. A szirtek rejtett zugaiban él a magányos és harapós muréna (Murena sp.) arra lesve, hogy közelébe tévedjen valami ehető hal. A rejtőszínű kőhal (Sinanceia horrida) emberi szemnek alig észrevehetően lapul a korallsziklákon. Megérinteni életveszélyes, mert úszóinak megnyúlt tüskéi erős méregmirigyekkel kapcsolatosak. Az élénkszínű vörös sügér (Priacanthus orenatus) feltűnően nagy szemekkel rendelkezik, és gyakran látható, amint apró halrajok közé vág prédát keresve. Az egy méter hosszúságúra is megnövő bonitók (Sarda australis) csoportosan vadásznak, sokszor egészen közel a felszínhez.

Kétségtelenül e vizek leghíresebb, vagy inkább hírhedtebb állatai a porcos halak közé tartozó cápák, amelyek közül számos faj előfordul a Nagy Korallzátony közelében és évente több fürdőző illetve könnyűbúvár is áldozatul esik étvágyuknak. Érdekes, hogy éppen a legnagyobb faj, a 8-10 méterre is megnövő Óriáscápa (Cetorhinus maximus) egy ártalmatlan plankton evő állat. Nem úgy a Szirticápák (Carcharhinus sp.), vagy a dajkacápák (Orectolobus sp.), amelyek közismerten mohó ragadozók. Rokonuk, a kékpettyes tüskésrája (Taeniura lymma) legtöbbször az aljzaton, a világos korallhomokon lapul. A színes halrajok között gyakran feltűnnek az ajakoshalakhoz tartozó Coris gaimard és a kis sünhal (Diodon holocanthus), amelynek bőrét 4-5 centiméteres tüskék borítják. Amennyiben veszélyt érez, testét felpumpálja levegővel aminek következtében gömbölyűvé válik, mint egy megalomániás vadgesztenye. Nincs az a halevő ragadozó, amely meg ne gondolná, hogy kikezdjen vele. A korallok között számos tüskésbőrű is megtelepszik. Különböző Tengerisünök (Echiuroida) és tengericsillagok (Asteroida), amelyek mind a szirtek nyújtotta terített asztal vendégei. A lagúnák homokjában helyenként akkora tengeriuborkák (Holoturia) fekszenek, mint egy spárgatök.

A Nagy-korallzátony nyújtotta biológiai sokféleség szinte felülmúlhatatlanul gazdag. Megőrzése nemcsak a tudomány számára fontos és felbecsülhetetlen,

de Ausztrália számára különösen az. Ez a korallgát óvja meg ugyanis a kontinens partjait a Csendes-óceán pusztító hatásától. Itt ugyanis megtörik a ciklonok ereje és a szárazföldet már csak a megzabolázott hullámok érik el. A Nagy-korallzátonyt 1981 óta tartják számon a Világörökség részeként.

Queenslandi áradás:

2010 végén-2011 elején a heves esőzések folytán Queensland tartományt nagy kiterjedésű áradások sújtották. Az árvíz következtében nagy mennyiségű rovarirtószerrel, mezőgazdasági hordalékokkal, tápanyagokkal szennyezett víz érte el a Nagy-korallzátonyt. Kutatók szerint a szennyezett víztömeg jelentősen befolyásolhatja az ökoszisztéma működését, eltolhatja a táplálékláncot. A hordalék erős nyomás alá helyezi a korallokat, és így csökkenti az ellenálló képességüket a szélsőséges időjárással szemben, és lassítja a regenerálódásukat

is. A hordalék 2011 január elején a Tengeri Park természetvédelmi területet érintette a legsúlyosabban.

Fenyegető szénkitermelés:

Dacára annak, hogy az UNESCO világörökség része, szénbányászat megindítását tervezik a Nagy-korallzátonyon. Az egyik főfinanszírozó eltántorításának céljából petíciós levelet fogalmazott meg az AVAAZ, amelyet bárki aláírhat. A tiltakozás célja az amerikai elnökválasztás alatt ráirányítani a figyelmet a bankra, hogy az elálljon a finanszírozástól.

A zátonyt felügyelő hatóság 2013. január 31-én engedélyt adott arra, hogy 3 millió köbméter iszapot eresszenek a tengerbe. A művelet Abbot Point kikötője bővítésének egyik előkészítő lépése lenne. A bővítést két indiai vállalat, valamint az ausztrál Gina Rinehart bányászati vállalkozása végezné közösen, 16 milliárd dollár értékben. Az ügy kapcsán az UNESCO 2014 júniusáig elhalasztotta a döntést arról, hogy a veszélyeztetett világörökségi helyek közé sorolja-e a zátonyt, vagy elveszi tőle a világörökségi címet.

§ Korallvirág (Kalanchoe) – Korall: lk

A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe, ezen belül a varjúhájfélék (Crassulaceae) családjába és a korallvirágformák (Kalanchoideae) alcsaládjába tartozó típusnemzetség.

A korallvirágfajok eredeti előfordulási területe a kontinentális Afrika legnagyobb része - kivéve Észak-Szahara egyes térségeit -, Madagaszkár, az Arab-félsziget, India és Srí Lanka, valamint Délkelet-Ázsia és a Fülöp-szigetek. Az ausztrál kontinens keleti felére, Pakisztánba, Olaszországba, az Ibériai-félszigetre, Dél-Amerika legnagyobb részére és az USA legdélebbi államaiba betelepítette az ember; azonban dísznövényként mindenfelé termesztik.

Levele sötétzöld, nagyon húsos, mert sok nedv van benne. Virága 4 szirmú, de ma már telt virágzatú egyedek is vannak. A virág szára elágazó. A virág színei általában pirosak-vörösek, vagy fehérek, narancs-citromsárgák, rózsaszínűek, vagy akár vajszínűek is lehetnek.

Januártól júniusig virágzik. Nyártól mint kerti növény, ültethető erkélyre, teraszra, vagy balkonládába. Ősztől viszont a lakásunkat is feldíszítheti, mutatós, szép színes virágaival. Lassan fejlődik. A virágok magasan a levelek fölé emelkednek. A korallvirág szereti a közvetlen napfényt. Gondozása nem

túl igényes, heti egyszer de előfordul, hogy kétszer kell öntözni attól függ, mennyire száraz a földje. Figyelni kell mert hamar elkezd gyengülni és elszáradni ha nincs öntözve hetente.

§ Korbácsfű – tudományos neve: Fogas rezeda – (Reseda luteola L.) – Korbács: csn

További nevei: gyíkfű, Isten korbácsa, korbácsfű, sárgás vagy sárgán festő fű, torokgyíkfű, vad záté. – Term. r.: Rezedafélék. Resedaceae.

Kétéves. 50–100 cm. Szára merev, merőleges. Levelei keskeny lándsásak, tövön mindkét oldalon egy-egy foggal, különben épek. Termés-fűzérei nagyon megnyúlnak. Szirmai élénksárgák; magháza gömbös-visszás tojásalakú, felfelé áll. Terem parlagokon, utak szélén, falvak körül inkább hazánk déli felében és előbbinél sokkal ritkább. Sárga festéket készítenek belőle, ezért néhol termesztik.

§ Korda – tudományos neve: garda – (Pelecus cultratus) - Korda: csn

A ponttyal rokon, de kisebb, ezüstös színű hal; Pelecus cultratus.

Igen korai felbukkanású halnevünk a magyar írásbeliségben, 1327: gordaa (MNy. 63), 1525 k.: garda (Ortus), 1799: ua. (Mitterpacher), 1882: vágó gárda,

gárdahal (Chyzer), 1884: garda, gyargya, gárdakeszeg, kardahal, karda (Nyr. 13). A garda elnevezésnek a népnyelvben számos alakváltozata használatos; HalK.: garda | ÚMTsz.: korda,gargya, korda,kardakeszeg,kardkeszeg | HalK.: gárda,gorda | Chyzer: gárdahal | Unger: vezérgarda. A népnyelvben gyakran sorolják a gardát a keszegfélékhez, pl. Beke: kard-keszeg,karda-keszeg | Bálint: galla keszég.

Jövevényszóként elemzett magyarázatai a latinból (Simonyi: Nyr. 39, Gombocz: MSFOu. 30), illetve a törökből (Munkácsi: Ethn. 4 és Gombocz: Honfoglalás

előtti török jövevényszavaink) nem vehetők komolyan. Az ÉrtSz. és a TESz. szerint ismeretlen eredetű. Pedig nyilvánvaló, hogy a Pelecus cultratus garda

neve alakleíró terminus, a kard főnévvel függ össze, garda, gorda hal elnevezése eredetileg karda, illetve korda lehetett. Némely vidéken máig is kardkeszegnek

hívják. Azonos a névadási szemlélet háttere többek közt ang. razorfish, sabre carp, knife, sabrefish, ném. Säbelfisch, Messerfisch, Schwertfisch, or.сабљарка(EL. nevének esetében.

Herman Ottó a sugár kardos, sugár keszeg nevet adta neki, a magyarított Brehm is ezen a néven tárgyalja, mert „alakja sugár, igen lapos a sugár test.”

A garda ugyanis a pontyfélék családjának egyik legjellegzetesebb alakú hala. Teste megnyúlt, két oldalt lapított, háta egyenes, és igen jellegzetes ívesen

görbült és élben összefutó hasának vonala. Egyedi testformája a névadás szemléleti háttere. Korábbi tudományos neveit (Cyprinus cultratus L., Chela ultrata Cuv., Leuciscus cultratus Cuv., Abramis cultrata Nills., illetve mai latin szaknyelvi Pelecus cultratus nevét) is mind a latin culter ’kés’ szóval alkották.

Tulajdonképpen ’kés formájú bárd’ a mai név jelentése; vö. még görög peleküsz ’bárd, fejsze’, ebből való a garda latin szaknyelvi Pelecus nemi neve, fr.

rasoir tkp. ’borotva’ neve, vagy a ném. Messerfisch tkp. ’késhal’. Társneve a németben Sichling, szintén a garda jellegzetes lapos teste, íves vonalú,

éles hasa alapján jött létre, a hal a hajlított sarlóra (ném. Sichel) emlékeztet. 1725 k. Bél Mátyás már összeveti (Tractatus de re rustica Hungarorum)

a magyar kardos hal nevet a ném. Sichling elnevezéssel, melyhez a hal hasonlóságát már Ovidius említi az ókorban.

A garda hasonneve a kardkeszeg (HalK.; R. 1884: kardos vágóhal /Nyr. 13/, 1912: kardos /Tömörkény/; N. ÚMTsz.: kardos, kardahal, kardkeszeg | HalK.: kardakeszeg).

A kardos vágóhal Petényi Salamon névadása. Idetartozik természetesen a kaszahal (R. 1865: kaszakeszeg /Hunfalvy/, 1887: ua. /HalK./; Dankó: kaszahal |

NéprKözl. 4: kaszakeszeg ’görbe hal, olyanforma, mint egy kasza, a hasalja meg éles’) is. A kárpátukrán koszogol ’ua.’ (Vladykov) a magyarból való átvétel.

Homonim név a lánakeszeg (R. 1882: Chyzer, 1887:HalK.), a penge alakú hal elnevezése a lánna, lána ’eszközök vasból készült részének lapja, lemeze, az

ásó vaslemezének lapos felülete stb.’ (ÚMTsz.) szóval alkotott. Említhetjük még a garda vágó hal (R. 1590: vago hal /SzikszF./, 1604: vágó-hal /MA./, 1840:

Szirmay), valamint szobbár (R. 1863: Heckel, 1865: Hunfalvy, 1868: vágó szobbár /Kreszn./) nevét is. A gardának ez utóbbi neve a fenti forrásokon kívül

sem előttük, sem utánuk nem fordul elő szerencsére, az egykori hivatalos szobbár a Bugát-féle szélsőséges neológus hatás eredménye, miközben ennek az ismert halnak legalább 20 nevét használták a népnyelvben. A garda Tiszafüred környéki, szűk elterjedtségű neve a fakéskeszeg (Harka), mert „alakja és tompa haséle olyan, akár a fakésé”.

A garda társneveinek nagy része szintén alakleíró kifejezés, jellegzetes, összetéveszthetetlen testalkata a magyarázat a jelzős szóösszetételekre; pl.

görbepaduc (R. 1887: HalK.; N. Unger | Gyurkó) vagy tájnyelvi hosszúkeszeg, hosszúkeszég Szeged környékén(ÚMTsz., SzegSz., Bálint, MTsz.). Testformája miatt a németben Ziege, Zicke, a hollandban ziege (EL.) nevével a sovány, csontos, egyenes hátú kecskéhez hasonlítják. A szabóhal (R. 1872: Mo., 1884:Nyr. 13, 1887: HalK. 827; N. MTsz.: szabó-hal) esetleg a ném. Schneiderfisch ’ua.’ tükörfordítása.

A Pelecus cultratus balatoni keszeg társneve pedig a garda élőhelyére utal, jellegzetes hala a Balatonnak. Kenesseynél sereghal néven is szerepel, ez a

terminus a „látott hal” őszi csapatba verődésére utal. A garda nagy példányainak elnevezése a Balatonnál vezérgarda: „melyek a rajokat vezetik” (Unger).

Balatoni hering (R. 1887: ua. és heringhal uo., nyelvjárási héring /ÚMTsz./) neve ugyancsak azzal kapcsolatos, hogy csapatosan szokott vonulni, és ilyenkor nagy tömegekben fogható, mint a tengeri hering.

A garda balatoni látott hal társneve (R. 1887: HalK.) pedig onnan ered, hogy a halászbokrok egy-egy tagja a tihanyi félsziget egy jó rálátású magaslatáról

kémlelve a vizet, jelekkel irányította a halászokat a nagy tömegekbe verődő és vonuló gardacsapatok irányába. Novemberben költözik a garda a tihanyi öblökbe, mélyebb vizekbe. A Tudományos Gyűjtemény már 1817-ben és 1824-ben foglalkozott a balatoni gardával, a szerző szerint annyi garda van, hogy némely hónapban a víz színét egészen elborítja. „A garda megérkezését a Balaton színéről tudjuk meg, és a vigyázónak jeladására kerítgetik a többnyire halászatból élő tihanyi lakosok. Azon fejér szín közeliről meg nem esmérszik, csak távolról látható.” Oláh János a Balaton mellyéki tudósítások barátságos Levelekben (szintén a Tudományos Gyűjteményben) 1834-ben azt írja róla, hogy „Még egy neme van a Balatonbéli Halaknak, a melly kimondhatatlan sokasága miatt névezetes: ezt Kardának vagy gardának hívják. Ezen kis és vékony hal, formájára és nagyságára nézve hasonlít a héringhez, és valamint a héring az Északi tengerekben bizonyos idő táján szörnyű nagy seregekben jelenik meg, úgy a Garda is némelly hónapokban oly számosan költözik egyik részéről a Balatonnak a másikára, hogy a víznek a színét egészen elborítja.” Néha negyven, ötven szekeret is megtöltöttek gardával: „A’ Tihaniak Balatonjok, a’ gardák fő tartózkodási helye, és ezt a’ hal nemét olly bővséggel fogják a lakosok gyakorta, hogy a’ vidéket 5-6 mérföldnyi kiterjedésben is a tsömörig bétöltik… Ezzel, ha bésózatik, héring gyanánt lehet élni.” Az egykori tihanyi és füredi bencés pap, Horváth Bálint A Füredi Savanyúvíz s Balaton környéke című, 1848-ban Magyaróváron megjelent könyvében

leírta a gardarajok, a ’látott-hal’ hegyenjárók irányításával történő halászatát. Mégpedig csaknem 4 évtizeddel Herman Ottó előtt tudósít a ’balatoni hering’

halászatáról! Az őszi, nagy gardavonulást az 1970-es évek eleje óta már csak elvétve lehet észlelni.

A garda igen szép formájú ponto-káspikus eredetű pontyféle. Eredetileg anadrom vándorló hal lévén, ősszel nagy csapatokba verődve, telelésre a kevertvizű tengeröblökbe és folyótorkolatokba vándorol, s tavasszal (április vége, július) ismét a folyókat keresi fel szaporodás céljából (Hal. 1986). A balatoni állomány azonban egész életét a tóban tölti. A Balatonban évszázadokon át Közép-Európa legnagyobb tavi gardaállománya élt, s a garda a „hígvízi” [nyári] halászatok egyik fő halának számított.

Ez a heringszerű tömeghal egykor a pikkelyeiből Siófokon is készült halpikkelyfény vagy halezüst (essence d’Orient) néven külföldre szállított termék miatt is fontos volt gazdaságilag. Jankó János szerint „az üzlettel egy ideig a fonyódi Rosenbergek is foglalkoztak, akik a garda pénzét vakarták s bécsi fontját öt forintért küldték Bécsbe, de aztán felhagytak vele” (Jankó). Tisztításakor a pikkelyeket a Balatoni Halászati Rt.-nél összegyűjtötték, azok gyöngyház anyagát iparilag elválasztották. A guanint műgyöngyök és körömlakk előállítására használták. Exportképes termékünk volt, a két világháború között német és francia cégek vásárolták és forgalmazták. Párizsban, Kölnben, Thüringiában készültek a hamisgyöngyök, ruha- és karácsonyfadíszek, sőt autók és repülőgépek mázolására is használták a balatoni pikkelyből előállított szivárványfényű ezüstfestéket. A mesterséges üveggyöngy első gyöngyfényű burkolata ugyancsak a halpénzből, a pikkelyből készült. Ennek a terméknek a fő piaca Párizs és Stettin volt, a társaságnak 50–100 000 korona bevétele származott az ezüstös pikkelyekből.

§ Rovátkáshátú korhóholyva (Diener H. Anotylus rugosus) – Korhó: csn

Sas-hegy, fényre, 2012. VIII.4., Merkl O., Soltész Z. és Szél Gy.

A holyvafélék (Staphylinidae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjéhez, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család több mint 63 ezer leírt fajjal (becslések szerint a trópusi fajok háromnegyede még ismeretlen). A bogarak második legfajgazdagabb családja (az ormányosbogár-félék előzik csak meg).

Az egész Földön megtalálni őket; főleg a szárazföldi élőhelyeken. Közép-Európában mintegy 2000–3000 fajuk élhet; a magas hegységekben, a fenyvesekben és a hóhatáron élő alpesi fajok még nagyrészt ismeretlenek.

Magyarországról eddig 1186 fajukat mutatták ki, a fajok tényleges száma akár az 1300-at is megközelítheti.

Romániából eddig 21 alcsaládjuk 259 nemének 1240 faját jelezték.

A fajok többsége meglehetősen kicsi: hosszuk 1 és 40 mm közötti; többségüké 7 mm-nél kevesebb. Közép-Európa legnagyobb faja a Magyarországon is élő bűzös holyva (Ocypus olens), ami eléri a 30 mm-t.

Legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy a szárnyfedőik, kevés kivétellel megrövidültek – olyannyira hogy a potroh nagy részét fedetlenül hagyják. A potroh ennélfogva igen mozgékony, és mivel gyűrűi szabadon ízesülnek, minden irányban forgatható, sőt, előre is hajlítható. Testük többnyire erősen megnyúlt; oldalaik többé-kevésbé párhuzamosak.

Némely nagyobb faj potrohának végén védőberendezkedés alakult ki: a nyolcadik hátlemez alól kilépő két fehér csápból kellemetlen szagú váladékot fröcskölhetnek ki.

A csápízek száma többnyire 11. Csápjuk füzéres vagy fonalas, utolsó 2-3 vagy 5-6 ízük bunkót alkothat. A lábfejízek száma alapesetben 5, de ez sok esetben redukálódik (akár 2, 3 is lehet). A heteromer lábfejképlet (a lábfejízek száma nem azonos a különböző végtagpárokon) elég ritka. A lábfejízek száma fontos határozóbélyeg, többször alcsaládokra, nemzetségekre jellemző.

A holyvák lárváinak teste megnyúlt, végtagjaik végén egy-egy jól fejlett karom nő. Kilencedik potrohgyűrűjükön egy pár kéttagú farfüggeléket találunk.

A tengerpartoktól a magas hegységek alpesi régiójáig a nyílt vizek kivételével szinte bármilyen élőhelyen megtalálhatóak, de legtöbbjük a nedvesebb, sok szerves anyagot tartalmazó erdőtalajokon és vizek közelében él. Sok faj él a deltatorkolatokban és sok a művelt területeken.

Sajátos holyvafaunája alakult ki egyes madarak, illetve kisemlősök fészkeinek más fajok hangyabolyokban, megint mások termeszvárakban élnek. Sok ragadozó faj (főleg az esti órákban) a növényeken keresi zsákmányállatait. Egyes Quedius és Homalota fajok behatolnak a szúfélék járataiba, és felfalják a lárvákat. A legtöbb fajuk ragadozó, de akadnak gomba-, illetve növényevők is. Egyes fajok légybábokon élősködnek; a biológiai növényvédelem hatékony eszközei. Viszonylag sok faj trágyában, dögön, taplókban és gombákban él, mások (különösen az Anthophagus fajok) mézet és virágport nyalakodnak. Nagyon sok faj táplálékát még nem ismerjük; főleg a lárvákét.

Ősi formáik feltehetőleg korhadéklakók voltak; ez ma az

vértesholyvaformák, lapholyvaformák és Proteininae alcsaládokra jellemző; ezekben egyúttal fakultatív gombafogyasztás is megfigyelhető.

A szaprofág táplálkozásból kifejlődött ragadozó életmód jellemzi a leggyakoribb és a legnagyobb alcsaládokat:

fürgeholyvaformák, Omaliinae, korhóholyvaformák és Aleocharinae többsége, tapogatósholyva-formák, partiholyvaformák, Pselaphinae, igaziholyvaformák és szemesholyvaformák.

Általában polifág ragadozók, de egyes fajok specializálódtak: így például:

az Oligota (Aleocharinae) nem fajai atkákat esznek;

ez Erichsonius (Igaziholyvaformák) fajok a talajban élő fonálférgekkel táplálkoznak;

az Gauropterus (=Eulissius) (Igaziholyvaformák) fajok a vízparti növényeken pihenő szúnyoglárvákat eszik;

az Aleochara (Aleocharinae) fajok légybábokon élősködnek.

A ragadozó fajok aktívan vadászva vagy lesből kapják el áldozataikat. A Stenus fajok szájszerve kiölthető: azt a hemolimfa nyomását változtatva tolják ki vagy húzzák be.

Egyes, külső emésztésű a fajok rágóikkal megragadják a zsákmányt, emésztőnedvet fecskendeznek annak testébe, és a részben feloldott, félig emésztett táplálékot szívják fel. Jellemzően ilyenek az

tapogatósholyva-formák, gombaholyvaformák, partiholyvaformák, szemesholyvaformák és igaziholyvaformák alcsaládok fajai.

Sok faj potrohmirigye kiölthető, és abból vészhelyzetben a ragadozót elriasztó váladékot bocsáthat ki. Egyes Stenus fajok olajos váladéka (stenusin) a vízre bocsátva megakadályozza, hogy táplálékkeresés közben elsüllyedjenek.

A nagyobb fajok lárvái ragadozók. Bábozódáshoz többnyire kis üreget ásnak maguknak a földbe.

Rendszertani felosztás. A holyvák rendszertanában nincs még teljeskörű egyetértés, és jelenleg is kutatások tárgyát képezi. Több mint 63 ezer fajukat (2015-ös adat) 31 alcsaládra, kb. 100 nemzetségre és mintegy 3.200 nemre tagolják. Még mindig évente mintegy 400 új fajukat írják le, ennek ellenére a feltételezések szerint a trópusi fajok ¾-e továbbra is felfedezetlen. Időről időre napvilágot látnak elképzelések, melyek a családot több (4-től 10) új, önálló családra osztanák. Több, korábban önálló családot (Pselaphidae, Bordásholyvaformák (Micropeplidae), Sajkabogárformák (Scaphidiidae)) az újabb rendszertanok alcsaládként sorolnak be. A lárvák felépítése, táplálkozási szokások és más bélyegek alapján a családon belül négy fő származási vonalat lehet elkülöníteni:

1. "Omaliinae-csoport":

Barázdásholyva-formák (Omaliinae) (MacLeay, 1825)

Sutaholyvaformák (Proteininae) (Erichson, 1839)

Bordásholyvaformák (Micropeplinae) (Leach, 1815)

Tapogatósbogár-formák (Pselaphinae) (Latreille, 1802)

Szőröscsápúholyva-formák (Dasycerinae) (Reitter, 1887)Empelinae (Newton & Thayer, 1992)Microsilphinae (Crowson, 1950)Neophoninae (Fauvel, 1905)Glypholomatinae (Jeannel, 1962)Protopselaphinae (Newton & Thayer, 1995)

2. "Oxytelinae-csoport":

Apateticinae (Fauvel, 1895)

Sajkabogárformák (Scaphidiinae) (Latreille, 1807)

Trigonurinae (Reiche, 1865)

Lapholyvaformák (Piestinae) (Erichson, 1839)

Korhóholyvaformák (Oxytelinae) (Fleming, 1821)

Vértesholyvaformák (Osoriinae) (Erichson, 1839)"

3. Staphylininae-csoport":

Solieriinae (Newton & Thayer, 1992)

Igaziholyvaformák (Staphylininae) (Latreille, 1802)

Szemesholyvaformák (Steninae) (MacLeay, 1825)

Ormosholyvaformák (Pseudopsinae) (Ganglbauer, 1895)

Tapogatósholyva-formák (Euaesthetinae) (Thomson, 1859)

Leptotyphlinae (Fauvel, 1874)

Megalopsidiinae (Leng, 1920)

Partiholyvaformák (Paederinae) (Fleming, 1821)

Gombaholyvaformák (Oxyporinae) (Fleming, 1821)"

4. Tachyporinae-csoport":

Fürkészholyvaformák (Aleocharinae) (Fleming, 1821)

Fürgeholyvaformák (Tachyporinae) (MacLeay, 1825)

Pilláscsápúholyva-formák (Trichophyinae) (Thomson, 1859)

Sörtecsápúholyva-formák (Habrocerinae) (Mulsant & Rey, 1875)

Olisthaerinae (Thomson, 1859)

Penészevőholyva-formák (Phloeocharinae) (Erichson, 1839)

Ismertebb magyarországi fajok:

Közönséges partiholyva (Paederus riparius) (Linnaeus, 1758)

Gömbnyakú partiholyva (Paederus littoralis) (Gravenhorst, 1802)

Aranysujtásos holyva (Staphylinus caesareus) (Cederhjelm, 1798)

Bűzös holyva (Ocypus olens) (O. F. Müller, 1764)

Kis partiholyva (Paederus fuscipes) (Curtis, 1840)

Dögészholyva (Creophilus maxillosus) (Linnaeus, 1758)

Kispettyes szemesholyva (Stenus biguttatus) (Linnaeus, 1761)

§ Kormoslepke (Theresimima ampelophaga) – Kormos: csn

A csüngőlepkefélék (Zygaenidae) Procridinae alcsaládjának egyik, Magyarországon is honos faja.

Európa mediterrán területei közül jelentős kártevő a Krím-félszigeten, az Anapai kerületben, Derbentben és Nyugat-Grúziában. Előfordul Kis-Ázsiában és Szíriában is. Magyarországon a 19–20. században főleg a Dunántúlon károsított, a Duna–Tisza közén csak a Folyók partvidékén terjedt el. A huszadik század közepén hazánk számos újabb szőlővidékén tűnt fel, és megjelent Szlovákia déli részein is.

Szárnya barnán erezett krémsárga színű; fesztávolsága 23–25 mm. Évente egy teljes nemzedéke fejlődik ki. Fiatal, második, esetleg harmadik fokozatú Hernyói finoman szőtt gubóikban már a nyáron Diapauzába vonulnak, rendszerint csoportosan, a szőlőtőke kérge alatt. A hernyók csekély hányada nem megy így diapauzába, hanem kialakítja a második nemzedéket. Tavasszal a rügyfakadáskor feléledő hernyók a szőlő Hajtásait hámozgatják, lyuggatják, karéjozzák – főleg éjszaka. Nyár elején gubót szőnek a szőlőtőkén, és abban Bábozódnak be. A lepkék keveset repülnek, nem táplálkoznak, hamar párzanak. Egyetlen ismert tápnövénye a szőlő. Ha tömegesen jelenik meg, érdemleges tavaszi kártevővé válhat, de erre az utóbbi évtizedekben csak néhány hazai példát ismerünk.

§ Kormosalma – Kormos: csn

alma J: az almafa termése.

vadalma J: vadon tenyésző, nemesítetlen almafa; Malus silvestris.

citromalma J: sárga héjú, savanykás ízű téli alma.

Cigányalma J: sötétpiros, apró alma.

bőralma J: fahéjszínű, szívós héjú ranettféle téli alma; kormosalma. Fajtacsoport.

pármenalma J: aranysárga, piros csíkos almafajta.

ranett, renet J: sárga, pettyes héjú, jó ízű, apró téli almafajta.

sóvári J: magyar eredetű, kiváló téli almafajta.

véralma J: sötétvörös héjú, rózsás húsú, apró, édes almafajta.

A népnyelvben óma. A magyar okiratok az almafát gyakran említik, az alma szó helynevekben, családnevekben sem ritka. Oklevelekben 1225-től adatolható,

1335-ben „pomi, que wlgo ponica alma dicitur” (MNy. 10). 1395-ben a Besztercei, 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben (arbutus, vad alma) szerepel. Megtalálható a Bécsi kódexben 1437-ben, a Debreceni kódexben 1519 körül, a Teleki-kódexben 1525-ben, a Kolozsvári Glosszákban (KolGl.), majd Murmelius lexikonában (1533), Calepinus szótárában (1585) és Szikszai Fabricius Balázs Nomenclatorában (1590). A korai orvosbotanikai művek (1570 k.: Ars Medica; 1578: Melius) szintén említik. Lippay János művében (1664) behatóan foglalkozik az alma termesztésével, betegségeivel. Veszelszki Antal (1798) is hosszú oldalakon ismerteti.

Nyelvészeti, néprajzi és művelődéstörténeti szempontból igen érdekes, hányféle összetételben szerepel az alma szó. Továbbá – más neveket most nem említve

– nem csupán almafajtákra, más növények fajaira is vonatkozik (pl. gránátalma, birsalma, farkasalma, almapaprika stb.). Számos helységnevünkben is szerepel

az alma neve (pl. Magyaralmás, Balatonalmási, Almásfüzitő, Almakerék stb.).

A szó ótörök eredetű nyelvünkben, vö. kipcsak, csagatáj, kirgiz alma, oszmán-török elma, csuvas ulma azonos jelentéssel. A mongol nyelvekben is használatos, a törökség minden nyelvében, óriási területen elterjedt vándorszó.

Az almafa és a körtefa rendszertanilag közeli rokon növények; az almafa tudományos neve is Pirus Malus, azaz körtealma. Ez a magyarban sem nyelvtanilag, sem gyümölcstanilag nem tartható, hiszen a körtealma vagy almakörte terminus alatt valamelyik alfajt, korcs fajt érthetjük.

Az almát termő fák ősei valamikor örökzöldek voltak, igen magasra nőttek, törzsük átmérője a 2 métert is elérte. A kőkorszaki emberek településeinek feltárása során Közép-Európában a régészek szárított, elfelezett almák darabjait találták meg. A Malus silvestris (erdei vadalma) gyümölcsét már akkor gyűjtötték. Ez a legfontosabb törzsalakja a nemesített kultúrfajtáknak. Ennek a fajtának az ápolásából, nemesítéséből lett a szelíd alma, a Malus domestica, a rendkívül sokféle kerti alma.

A vadalma szó a Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) már felbukkan. Tartalmazza Calepinus szótára (1585) is.

A több, mint ezer almafajtát a sarkvidék kivételével Európában mindenütt termesztik. Amerika mérsékelt és hideg tájain is gyakori. Az ősi egyiptomiak is

szerették az almát. India ájurvédikus orvosai voltak az elsők, akik hasmenés gyógyítására ajánlották a betegeknek. Kínai orvosok századokon keresztül használták a fa kérgét cukorbetegség gyógyítására.

A régi görög és római írók igazolják az alma akkori termesztését és nemesítését. A görög mitológia szerint a Földanya almával ajándékozta meg Hérát, és

ezt a fát a Heszperidák őrizték az Atlasz-hegységen túl. A görögök hite szerint az almafa termelője Dionüszosz, a bor feltalálója és istensége volt. Aphroditét ajándékozta meg vele. Az alma a szerelem jelképe lett. A mitológiában számos történet szól almáról, aranyalmáról (a Heszperidák aranyalmája). Régen szerelmi vallomás volt, ha valakinek almát dobtak. Az élet és a termékenység jelképe is. A menyasszonynak és a vőlegénynek Szolón törvénye szerint egy almát kellett elfogyasztaniuk, hogy utódaik lehessenek. Nemeszisz almafaágat tart a kezében, amely a görögök hite szerint útlevél az elíziumi mezőkre. Eredetileg az olimpiai játékokon Olümpiában a győztesek almaágat kaptak, csak a 7. olimpián, Kr. e. 748-tól tértek át a vadolajág adományozására. Odüsszeusz nevezetes birkózásában az ellenfele Philoméleidész (jelentése ’kedves az almanimfáknak’) volt. A hellén világban az almafának külön nimfái voltak: a Méliák. Az Odüsszeia XXIV. énekében Odüsszeusz apja, Láertész a kertjükben növő tíz almafa felismerése után ad hitelt a fiának, kit már régen egész Ithaka halottnak hitt. A rómaiaknál Pomona a gyümölcstermelés nőistene volt. A keresztény hit szerint a paradicsomban az alma a bűnre csábítás szomorú gyümölcse lett.

Az ógermán mesékben is előfordul. A kelta Maeldum történetében csodaalma szerepel. Letört ágon három csodálatos ízű alma nőtt; aki egyszer evett ezekből,

40 napos éhezést is elvisel. Egy másik történet Nidud király Egill nevű íjászáról szól, akinek ügyessége a svájci Tell Vilmos monda hősééhez hasonló: mindkét

kisfiú megmenekül a kiváló íjászok tudása révén.

Népdalainkban, népmeséinkben, a különböző játékokban szintén nevezetes. Említhetjük a mesék világából Hófehérke történetét, akit a gonosz boszorkány mérgezett almával kínált. Az uralkodói jelvények között az országalma az erő és az uralkodás jelképe. A magyar történelem szép emlékeket őriz az almával kapcsolatban. Több mint ezer évvel ezelőtt már a királyi felségjelek között szerepelt az aranyalma vagy másképp országalma.

Ismeretes a Bibliából, hogy a tudás fáján a Paradicsomban alma termett, Éva – a kígyó unszolására – ezt a gyümölcsöt szakította le, hogy Ádámot a bűn útjára

csábítsa. Alföldi városunk, Baja még címerében is megörökítette az alma és az első emberpár történetét. Azonban nem egészen így lehetett a történet, hiszen a Biblia almáról nem beszélhet, mivel az ótestamentumi időkben a Közel-Keleten az alma ismeretlen volt. Egyszerűen fáról és gyümölcsről van szó a szövegben!

A mesékben fa és ember között mágikus kapcsolat van. A hős és fák közötti mágikus rokonszenvi kapcsolat erőteljesen őrződött meg abban a szegedi mesében, amelyben a magtalan királyné egy almát szerez, annak felét megeszi, ettől terhes lesz, a másik felét pedig elülteti. Abból kél ki az égig érő, ifjító fa.

Az egykori pogány szüreti ünnepekből keresztény ünnep lett; Írországban még ma is szokásban van az almamise. Egykor jósolni lehetett az almafa gyümölcsével:

a férjhez menendő lány Luca napján kiválasztott egy szép, egészséges almát, karácsonyig minden nap harapott belőle, majd az utolsó falattal a szájában

az utcára ment, és aki szembejött vele, az lett a férje. A néphiedelmek egy része beépült a keresztény gyakorlatba is: ilyen a Balázs napján szentelt alma, mely torokbetegséget gyógyít. De almával rontani is lehetett.

Erzsébet angol királynő udvarában pazarló módon használták az illatszereket és kozmetikai szereket. Ugyanakkor illatszert használtak a városok iszonyú

bűze ellen is, az elvezető csatornák és szemetesvödrök szaga ellen. Az emberek illatos kenőcsből gyúrt kis golyót hordtak maguknál gömbölyű edénykében a nyakukban. Ez volt a pomader, ami a pomme (alma) szóból származik. Stuart Mária ilyen pomaderrel a nyakában ment a vesztőhelyre. A rothadó alma szaga

igen kedvelt volt; a rothadó almát zsírral, fahéjjal és szegfűborssal keverték, ez volt a pomádé.

Bólyai Farkas (1775–1856) meghagyta örököseinek, hogy sírjára almafát ültessenek. Emlékeztetőül Évára, ki a paradicsomban almába harapott, Páris királyfira, ki a női szépség aranyalmáját ítélte oda, és Newtonra, kit a leeső alma vezetett a gravitációelmélet megállapítására.

Igen sok fajtája van. Már az ókorban is jó néhányat ismertek. Theophrasztosz három almafajtát említett. Őt tartják az első pomológusnak, azaz a gyümölcsészet tudománya művelőjének. (Érdekes, hogy a pomológia szó is az almafélék latin pomoideae nevéből való.) Cato, aki minden szenátusi felszólalását azzal a nevezetes mondattal fejezte be, hogy „egyébként úgy vélem, Karthágót el kell pusztítani” (Ceterum venseo, Carthaginem esse delendam), a Kr. e. II. században írt De re rustica című művében már hét almafajtáról tesz említést. Plinius negyvenegyfélét ismertet, Palladius pedig ötvenhatot különböztet meg. (Ez utóbbi szám azonban kétes, mert a rómaiak a birsalmát, citromot, narancsot, barackot mind a malum alatt tárgyalták.) A rómaiak számára nem volt ismeretlen az oltás és a borkészítés sem.

Közép- és Észak-Európában az alma kultúrája a kőkorszakig követhető nyomon. A Horticultural Society 1842-ben közölt almakatalógusa 897 változatot ír le.

Kezdetben a legtöbb almatípus úgynevezett tájfajta volt, többé-kevésbé spontán szelekció útján jött létre. Magyarországon azelőtt sokkal többféle almát

termesztettek. Hogy az idők folyamán milyen gazdag választéka jött létre a honi almafajtáknak, arra Bodor Pálnak egy 1812. szeptember elsején, Kolozsváron

megjelent nyomtatványa utal. E szerint az Oltványlajstrom szerint 34 almafajtát ajánlottak az érdeklődők figyelmébe. Ilyen volt például a feledésbe ment nyári jeges, a nyári viola, a szebeni tángyér, a téli piros kormos vagy a téli anglus pippin. Bereczki Máté a XIX. században több mint 1200 fajtát figyelt

meg, értékelt és írt le nemesítőkertjében.

A régi fajtákat egyre inkább a modern csomagolási igények, piaci megfontolások stb. diktálta „kedvezőbb fajták” szorítják ki. Pedig a változatos ízű és színű, jól eltartható régi fajtáknak számos előnyös tulajdonságuk volt. Hatalmasra növő, árnyat adó, csodaszép fáik díszére váltak a kertnek. Nem voltak túlságosan kényesek a talajra. Fagykárt ritkán szenvedtek, betegségek elkerülték, különböző élősködők és kártevők ellen nem kellett permetezni. Sok fajtánknak ma már csak a nevére emlékezhetünk. Ilyenek voltak például a sóvári, Pázmán-alma, pepin, asztrakán, rózsaalma, sikulai, Török Bálint (Lippaynál báling-alma), véralma, szercsika, danzigi bordás, selyemtányér, szászpap, pónyik, kormos, leányalma,batul, nyári édes, árpára érő, szentiváni alma, a pogácsa-, borízű-, csöcsös-, üveg-, kormos-, fűzfa-, bárányfarkú-, cigány-, rozmaring-, pufogó-, Jakab-, szerecsika-, lánycsecsű-, püspök-, vaj-, vér-, csillag-, cirmos-, citrom-, sólyom-, tányér-, téli-, kisasszony-, pereszlen-, tök-, sóvári-, parminalma, pármenalma (előtagja francia eredetű), ranett (mely szintén a franciából való nemzetközi szó; Shakespeare IV. Henrik című drámájában Falstaffnak „ranettalmát és egy tál köményt” kínálnak) stb.

Az almafa tavaszi virágzása lenyűgöző; Ausztráliában az egyik szövetségi állam, Tasmania címernövénye az almavirág.

Az alma fája kemény és piros, az asztalosok megbecsült nyersanyaga. A gyümölcs jó ízű, nehezen romló, egészséges, tápláló és szomjoltó. Ha az úgynevezett almasavból több van benne, savanyúbb ízű, ellenkező esetben édes. A gyengén savanykás gyümölcsű a borízű alma. Érdekes, de igaz: az almamag igen nagy mennyiségben tartalmaz cianidot, ami nagyon erős méreg. Fél csésze mag már elegendő egy felnőtt ember halálához. Sok szülő számára nyilván ismerős, hogy gyermekük a hasát fájlalja, miután megette az almacsutkát. A magokat tehát ne fogyasszuk el!

Az alma könnyen aszalható, megsütve és megcukrozva orvosságként használták mellbetegség vagy rekedtség ellen. Hildegard von Bingen, a rupertsbergi zárda

főnöke és herbalista XII. századi írásában nyers almát ajánlott az egészséges embereknek, és főtt almát minden betegségre első kezelésként. Az idő tájt

vált népszerűvé Angliában a mondás: „mielőtt ágyba bújsz, egy alma, és az orvosod koldulni megy ma”. Ebből alakult ki azután a „mindennap egy alma” szokása.

A modern tudomány szintén igazolja, hogy az almának rendkívüli gyógyító ereje van, hála a gyümölcs húsának, ami gazdag pektinben (az érés során feloldódó rostok anyaga). Ezért segít enyhíteni a hasmenést is. A skorbut megelőzésére és gyógyítására szintén hasznos. Készítenek belőle ecetet és bort. Az almakúra köszvény, elhájasodás, vesebetegségek ellen hatásos. Az almalé frissen üdítő, kiválasztást fokozó, láz, gyulladás, rekedtség ellen hatásos. A rómaiak ismerhették Pomona istennő gyümölcsének sokféle kedvező hatását, mert táplálkozásukban az alma nem csupán gyümölcsként, de egészségőrző gyógyszerként is szerepelt.

Horatius nyomán vált közismertté a mulatozással egybekötött nagy római lakomákról elterjedt mondás: „a tojástól az almáig énekelünk”. A görögöknél és a rómaiaknál az étkezés végét jelezte: ab ovo usque ad mala,a tojástól az almáig.

A nyári almák többnyire mutatósak, szépen színezettek. Némelyik fajta jókora gyümölcsöket érlel: ilyen például a nyári fontos alma, amely a nevét csaknem

félkilós, azaz egy fontos almáiról kapta. Almatermesztésünk zömét azonban mostanában a téli fajták alkotják. A nagyüzemekből elsősorban három fajta, a

golden delicious, a starking és az Amerikából származó jonatán származik. Az első sárga héjú, az utóbbiak pirosak. A golden delicious hálás, bőtermő fajta.

Gyümölcse közepes vagy nagy méretű, teljes érésben aranysárga. Húsa illatos. Márciusig jól tárolható, de alacsony páratartalmú légtérben ráncosodik. A

starking eléggé későn fordul termőre. Héja viaszos, közepesen vastag; húsa sárgás, tömött, később sajnos lisztesedő. A jonatán igen kedvelt fajta, egyedülállóan tartalmazza a cukrot és a szerves savakat, ez adja igen kellemes aromáját. Fája korán fordul termőre, bőven és rendszeresen hoz gyümölcsöt. Mégis visszaszorulóban van rossz tulajdonságai miatt. Lombozata ugyanis nagyon érzékeny a lisztharmatfertőzésre, évente tizenöt permetezéssel kell megvédeni ez ellen a gombakártevő ellen. Mind jobban terjed a jól tárolható idared, a szintén piros gloster 69, a Japánból származó, éretten sárga, kifejezetten nagy, gömbölyű gyümölcsű mutsu, illetve az ausztráliai származású, zöld színű granny smith, melynek húsa fehér, tömött, lédús, jellegzetesen savanykás. A legjobban tárolható fajta.

A fontos C-vitamin az almában nem egyenletesen oszlik szét; a legtöbb a héj alatti húsrétegben van. Ezért sem érdemes az almát meghámozni. Ugyanakkor azt is megállapították laboratóriumi vizsgálatokkal, hogy a piros héj alatt az alma vitamintartalma csaknem a kétszerese a sárga héj alatt levőnek.

§ Kornisfű – tudományos neve: kornis tarnics - (Gentiana Pneumonanthe) - Kornis: csn

A tarnicsok neméhez tartozó növényfaj; virágai kocsonyásak, ellenesek, bokrétái harangformák, ránczoltak, ötmetszésűk, levelei szálasak, tompák. Virága kék, belül homályos, sárgával vagy fehérrel pettegetett; máskép: kornisfű, növénytani neve: kornis tarnics (Gentiana Pneumonanthe).

§ Kórócsiga (Xerolenta obvia) – Kóró: csn

Család: Hygromiidae

Kis és közepes méretű csigák. Az avarban élők háza jellemzően vékonyfalú, barnás és olykor szőrökkel borított, a napfényben élő, szárazságtűrő fajoké rendszerint vaskosabb, fehér, sötét sávokkal, szőrök nélkül. Köldökük nyitott. A főcsigákhoz közel álló család, több alcsaláddal. Európában nagyjából 50 faja fordul elő.

Xerolenta obvia – kórócsiga. Háza 6,6–12 mm széles, ellapított, 5,5–6 kanyarulat alkotja. A tekercs alig emelkedik ki az utolsó kanyarulat síkjából, előfordulnak már–már korong alakúnak tűnő példányok is. Fehér alapon sötétbarna sávjai időnként pontsorokká szakadoznak. A köldök tág, egészen az apexig tart. Szárazságtűrő csigáink egyike, füves, bokros helyeken, nyílt, gyér növényzetű területeken is előfordul. A nyári melegben többedmagával fűszálakra, gallyakra kapaszkodik fel ahol hártyaszerű, meszes zárólemezt (epifragma) fejleszt a nyári nyugalmi időszak (aestivatio) idejére. Így óvja meg magát a forró talajon a túlhevüléstől. Birkalegelőkön is közönséges, ezért érdemes tudni, hogy a juhok gócos tüdőférgességét okozó fonálféregfajok egyik fontos köztigazdája. Magyarországon a Dunántúl nyugati részén és a Tiszántúl középső és északi területein még nem találták meg, máshol közönséges, gyakori faj. Holocén végén betelepült faj, feltehetőleg a római időkben terjedt szét az utak mentén a járművekre tapadva.

§ Aszandkóró – Kóró: csn

Az ernyősvirágzatúak (Apiales) rendjébe és a zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó növényfaj.

Fűszerként használt, kellemetlen ízű gyantája miatt nevezik még undorkórónak, ördöggyökérnek, illetve büdösgyantagyökérnek vagy bűzösgyantagyökérnek is.

Eredeti elterjedése a Földközi-tenger vidékétől Közép-Ázsiáig terjed. Több helyre betelepítették, és (főleg Indiában) haszonnövényként termesztik. Termesztési területe: Dél-Ázsia, de honos Afganisztán és Irak területén is.

A Perzsa-öböl, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó közti sztyeppéken és sivatagos területeken nagy sűrűségeket alkot (Irán, Afganisztán, a volt Szovjetuniónak arra a részre eső területe, Nyugat-Pakisztán). Herátban termesztik.

1,5–3 m magas lágy szárú növény, erőteljes kóró. Répaszerű, húsos gyökere akár combvastagságú is lehet. Kevés levele van, melyek nagyok, kétszer szárnyasan összetettek, molyhosak; a levélkék hosszúkásak, ép szélűek, tompa csúcsúak. Ernyője nagy, sűrűn molyhos, virágokkal tömött. A sziromlevelek fehéressárga színűek, sokáig megmaradnak. Szára az ötödik évben igen gyors fejlődésnek indul, s 40—50 nap múlva termését megérlelve, gyökerével együtt elpusztul. Termése szélesen hosszúkás, majdnem kör alakú, közel 1 cm hosszú és 8 mm széles; a termésfal bordázott, benne számos skizogén eredetű olajjárat húzódik, de kis méretük miatt alig észlelhetők. A termés szárnya közel olyan széles, mint a mag.

Az aszatgyanta (Asa foetida) egyes husángfajok – elsősorban az aszandkórónak és a Tibetben honos afgán ördöggyökérnek (Ferula narthex) – gyantás, beszáradt tejnedve, gumigyantája; bűzaszat, bűzaszand, ördöggyökér vagy ördögszar néven is ismert. Az aszatgyantához úgy jutnak hozzá, hogy a növény gyökerét a földben hagyják, a felső részéről a levélrostokból álló üstökét eltakarítják, azután időről időre vékony szeletet vágnak le róla. A vágás helyén kibugyogó mézgagyanta a napon megkeményedik, barnássárga színű és kellemetlen szagú lesz (latinul gummi resina asae foetidae, németül Teufelsdreck). Alaktalan darabok formájában kerül a kereskedelembe. Már a régi görögök is használták (magát a növényt Narthex néven ismerték). Keleten és a francia konyhában is fűszerül szolgál. Azonkívül alkalmazzák a gyógyászatban és ragaszok készítésére.

Az aszatgyanta az indiai konyha ismert fűszere. Ázsiai és bioboltokban kapható. Forgalomba por alakban kerül. Fanyar, kesernyés és csípős íze, valamint igen erős, átható, fokhagymajellegű illata van, de nem jelent gondot azoknak, akik érzékenyek a fokhagymára. Általában kis mennyiségben használják, kapható aszatgyantás fűszersó formájában például. Gyógyhatású szerként is ismert: segíti az emésztést, a felfúvódás ellenszere, de légcsőhurutra és női bajokra is javallott.

A pakora alapfűszere, csicseriborsólisztbe keverik.

§ Közel-keleti légúti koronavírus (angolul: Middle East respiratory syndrome coronavirus) vagy (MERS-CoV) – Korona: csn

A Koronavírusok Betacoronavirus nemzetségébe tartozó, 2012-ben felfedezett vírusfaj. A közel-keleti légúti szindróma kórokozója, elsősorban Szaúd-Arábiában és környékén okoz megbetegedéseket, de előfordult már Európában és az Egyesült Államokban is. A betegségnek 2014 júliusáig 288 halálos áldozata volt.

A vírust 2012-ben izolálta az egyiptomi Ali Mohamed Zaki egy súlyos Tüdőgyulladásban és veseelégtelenségben szenvedő szaúdi férfi tüdejéből. Röviddel később, 2012 szeptemberében újabb - ezúttal katari - beteg jelentkezett, majd novembertől kezdődően sorra tűntek fel az újabb esetek Szaúd-Arábiában és Katarban, melyek közül több is halállal végződött. A vírusgenom szekvenálása után egyértelműen elkülöníthető volt a SARS-CoV koronavírustól és a megfázásos tüneteket okozó humán koronavírusoktól.

Kezdetben egyszerűen új koronavírusnak, SARS-szerű vírusnak vagy Szaúdi SARS-nak nevezték, aktuális hivatalos elnevezését, a MERS-CoV-t 2013 májusában kapta. A szekvenciavizsgálatok szerint a vírus két: A és B-kládra osztható. A korai eseteket az A-kládba tartó vírusvonalak okozták, újabban a genetikailag némileg különálló B-klád is felbukkant.

Később a MERS-CoV járványokról, több mint 21 országban számoltak be, köztük Szaúd-Arábiában, Jordániában, Katarban, Egyiptomban, az Egyesült Arab Emírségekben, Kuvaitban, Törökországban, Ománban, Algériában, Bangladesben, Indonéziában (egyiket sem erősítették meg), Ausztriában. Az Egyesült Királyság, Dél-Korea, az Egyesült Államok, Kína szárazföldi része, Thaiföld, és a Fülöp-szigetek.

A MERS-CoV egyike azon vírusok közül, amelyeket a WHO a jövőbeni járvány valószínű okaként azonosított. Felsorolják a sürgős kutatás és fejlesztés céljából.

Kezdettől fogva egyértelműnek látszott, hogy Zoonózisról van szó, a kórokozó valamilyen állatról ugrott át az emberre. Kezdetben az egyiptomi sírlakódenevért (Taphozous perforatus) gyanúsították; kimutatták, hogy ebben a fajban és rokonaiban a MERS-CoV-hoz hasonló koronavírusfajok találhatóak.

Az újabb vizsgálatok szerint a vírus eredeti gazdaállata a teve. Fiatal és felnőtt tevékből egyaránt kimutattak egy koronavírust, amely 99%-ban megegyezik a humán B-klád tagjaival. Egy 2013. augusztusi közlemény szerint az ománi tevék 100%-ából és a szaúdi tevék 14%-ából kimutatható a MERS-CoV felszíni proteinje elleni ellenanyag.

Két katari páciens kapcsolatban volt egy teveistállóval, ahol három - látszatra egészséges - állatban megtalálták a vírust. Egy 2013 decemberi szaúdi felmérés a megvizsgált 310 teve 90%-nak vérében kimutatta a MERS-CoV-ot. Egy 2014-es júniusi újságcikk leírta, hogy barátai tanúsága szerint a betegség egy 44 éves áldozata kilenc tevét tartott és egy héttel a megbetegedése előtt saját kezűleg kezelte tüsszögő, beteg állatait. A férfiból és a tevékből izolált vírusok genetikailag azonosnak bizonyultak.

Ezek alapján feltételezik, hogy a kórokozó elsődleges forrása a dromedár; ám lehetséges, hogy a tevékben enyhe légúti tüneteket okozó vírus eredetileg denevérekről került át rájuk. Még nem tisztázott egyértelműen, hogy az embereket megbetegítő változat egyetlen átugrási esemény eredménye, vagy a járványt több zoonotikus esemény okozza. A korai esetek genetikai vizsgálata szerint azok egyetlen zoonotikus esemény, illetve az azt követő emberről mberre való átadódás következményei.

A MERS-CoV elsősorban a légutak nem csillós sejtjeit fertőzi meg, ebben eltér a legtöbb légúti panaszokat okozó vírustól. Ezek a sejtek csak 20%-át teszik ki a légúti sejteknek, ezért feltételezik, hogy a továbbadódási hatékonyság alacsony és nagyszámú vírusra van szükség a sikeres fertőzéshez. Sejtfelszíni receptora a dipeptil-peptidáz 4 (DPP-4 vagy CD26). A receptor a légzőszerveken kívül a vese sejtjein is expresszálódik és a MERS veseelégtelenséggel is járhat.

A vírus a többi koronavírushoz hasonlóan lipidburokkal rendelkezik, melyen elektronmikroszkópos felvételeken jól láthatóak a napkorona-szerű felszíni tüskéi. Genomja pozitív (vagyis mRNS-ként használható) egyszálú RNS.

A betegség elsődleges tünetei a láz, hidegrázás, fejfájás, száraz köhögés, nehézlégzés, izomfájdalom. Előfordulhat torokfájás, orrváladékozás, szédülés,

émelygés, hányás és hasmenés, hasi fájdalom. Súlyossága az enyhétől egészen a komoly, életveszélyes tüdőgyulladásig, akut légúti szindrómáig terjedhet.

2014 júliusáig világszerte 836 megbetegedést jelentettek, melyből 288 halállal végződött. Szaúd-Arábia a járvány középpontja, itt 689 eset és 283 halál fordult elő. Ezenkívül 21 másik országból jelentettek eseteket; elsősorban a közel-keleti

és dél-ázsiai térségből, de az Egyesült Államokban és Európában (Egyesült Királyság, Németország,Franciaország, Olaszország, Görögország, Hollandia) is történtek megbetegedések. Szinte valamennyi eset Szaúd-Arábiához köthető.

A WHO nem javasolja utazási vagy kereskedelmi korlátozások bevezetését a járvány miatt.

§ Koronavirág (Calotropis gigantea) – Korona: csn

A tárnicsvirágúak (Gentianales) rendjébe, ezen belül a meténgfélék (Apocynaceae) családjába tartozó faj.

A koronavirág főként tengerpartokon és viszonylag száraz tenyészhelyeken nő; őshazája Irántól Délkelet-Ázsiáig terjed. Afrikába, Ausztráliába, Pápua Új-Guineába, Hawaiiba, és egyéb csendes- és indiai-óceáni szigetekre, valamint a Karib-térségbe és Dél-Amerika északkeleti részére betelepítették ezt a növényfajt.

A növény minden része tejnedvet tartalmaz. Levelei átellenes állásúak, vastagok, bőrneműek, kékesszürke viaszbevonatúak. A virágok

krémfehérek vagy halványlilák, 5 tagúak, közepükön ötszögletű, piramisszerű képződmény látható. A koronavirág erőteljes ágrendszerű, 1-5 méter magas cserje, ritkán kis fa. Levele rövid nyelű, szíves vállú, elliptikus, 8-20 centiméter hosszú, 4-12 centiméter széles, kissé kihegyezett. Virága 2,5-4,5 centiméteres,

viaszos, a pártacimpák szétterülők, a mellékpártából alakult „piramis” körülbelül 1,5 centiméter magas, és gyakran sötétebb a pártánál, közepén helyezkedik el a zöldessárga bibe. A virágok állernyős virágzatokban fejlődnek.

Termése kékeszöld, 7-10 centiméter hosszú, 2,5-4 centiméter vastag, alul görbült, sok, szőrüstökös magot tartalmaz.

A koronavirág szárai szívós rostot szolgáltatnak, amely mudar- vagy yercumrostként kerül forgalomba, és akár horgászzsinórként is használható. A mérgező tejnedvet sokféle gyógyászati célra alkalmazzák; megszárítva gumiszerű réteget képez. A virágok nagyon tartósak, ezért kedvelik a virágkötészetben.

§ Koronilla – tudományos neve: koronafürt – (Coronilla) – Koronilla: lk

Erdőkben, réteken élő, sárga pillangós virágú növény; Coronilla.

Hívták régebben – a latin genusnév alapján – koronilla, koronka néven is.

A skorpió-koronafürt a Coronilla scorpioides. A név fordítás a latinból. A tudományos elnevezés utótagja a skorpió nevével képzett, előtagja pedig, a Coronilla a latin corona ’korona’ szóból való, és a magyarban a koronafürt, a németben a Kronwicke a megfelelője.

Tíz-tíz világos rózsaszínű virág ül egy-egy ernyőben. A levelek többnyire hosszú nyelűek. Félszáraz gyepek, útszegélyek, mezsgyék, száraz cserjések, tölgyesek melegkedvelő növénye. Föld feletti részeiben mérgező glükozidokat tartalmaz, amelyek hasonlóan hatnak, mint a gyűszűvirág méreganyagai.

§ Koronka – tudományos neve: koronafürt – (Coronilla) – Koronka: csn

Erdőkben, réteken élő, sárga pillangós virágú növény; Coronilla.

Hívták régebben – a latin genusnév alapján – koronilla, koronka néven is.

A skorpió-koronafürt a Coronilla scorpioides. A név fordítás a latinból. A tudományos elnevezés utótagja a skorpió nevével képzett, előtagja pedig, a Coronilla a latin corona ’korona’ szóból való, és a magyarban a koronafürt, a németben a Kronwicke a megfelelője.

Tíz-tíz világos rózsaszínű virág ül egy-egy ernyőben. A levelek többnyire hosszú nyelűek. Félszáraz gyepek, útszegélyek, mezsgyék, száraz cserjések, tölgyesek melegkedvelő növénye. Föld feletti részeiben mérgező glükozidokat tartalmaz, amelyek hasonlóan hatnak, mint a gyűszűvirág méreganyagai.

§ Kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum) – Korpa: csn

Kis termetű évelő növény, a korpafüvek törzsének egyik legelterjedtebb faja.

Ausztrália és Óceánia kivételével az egész Földön elterjedt. Több alfaja és változata ismert. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

A hegyvidéken gyakori: nedves réteken, fenyvesekben, fenyéreken, csarabosokban.

Földön kúszó, villásan elágazó szára az 1,5 m hosszt is elérheti 5–15 cm hosszú, felálló vagy felemelkedő ágakkal. Pikelyszerű, sűrűn álló, hegyes végű

és egy színtelen szőrben végződő levelei 3–5 mm hosszúak. Villásan elágazó, vékony, fehér gyökerei a szár alsó oldalából erednek. Az általában kettesével

álló, 2–3 cm hosszú sporofillum-füzéreket sárgásbarna pikkelylevelekkel borított, felálló szárrész kapcsolja a hajtásokhoz. Spóráit július és szeptember között szórja ki.

Test- és hajhintőporok alkotórésze. Csapott kávéskanálnyi adagokban, vízzel lenyelve vizelethajtó és a krónikus székrekedés ellen is jó.

a korpafű spóráját görögtűz készítésére, valamint színpadokon hirtelen eltűnő láng fellobbantására is alkalmazzák.

§ Korpás-őzlábgomba (Melanophyllum eyrei) – Korpás: csn

Syn.: Kéklemezű korpás-őzlábgomba

Kalapja 1-3 cm, fehér, krémfehér, a közepe húsokkeres, szürkésbarna, szemcsés-lisztes, a szélén vélum maradványokkal. 

Tönkje a kalaphoz hasonló színű. 

Lemezei kékeszöld, zöldes. 

Spórapora halvány zöld. 

Élőhely: lomberdőben, lágyszárú növények alatt, korhadékban gazdag talajon. 

Nem ehető korhadékbontó gomba 

§ Kórusfa – tudományos neve: veres berkenye – (Sorbus aucuparia L.) – Kórus: csn

További nevei: berekenye, kórusfa, piros kutyacseresznye, süvöltin körtvély, gálnafa. – Term. r.: Rózsafélék. Rosaceae.

3–12 m. Levelei szárnyasak; levélkéi lándsásak, lemezük alapja kerekített, széle egy-kétszer fűrészes. A nyél és a kocsány gyengén szőrös. Számos fehér, apró virága bogernyőt képez. Virágjának illata a poloska szagára emlékeztet. Termése élénkveres, fanyar és embernek élvezhetetlen. Sok madár azonban szereti. Terem erdőkben, sziklás, köves, cserjés helyeken az egész ország hegyvidékén, még pedig a kopaszabb, vagyis a kevésbbé szőrös tőalak hazánk északi felében, az erősen molyhos és szőrös rügyű fajtája a S. lanuginosa Kit., hazánk délibb és keletibb részében gyakori. Diszcserjének is ültetik.

§ Kósa szőlő – Kósa: csn, fk

A Kósa egy hazai nemesítésű, korai érésű csemegeszőlőfajta.

Szegedi Sándor és munkatársai állították elő 1963-ban Póczik III és a Korai piros keresztezésével.

Újabb nemesítésű, állami elismerésben 2000-ben részesült. A fajtaösszetételben szerepe napjainkban nem jelentős.

Tőkéje középerős növekedésű, nem túl sűrű vesszőzetű. Fürtje nagy (308 g), laza, szárnyas vagy vállas, bogyói közép-nagyok, gömbölyűek, húspirosak. Korai érésű fajta, augusztus második dekádjában fogyasztható. Kiegyenlítetten és bőven terem (12-14 t/ha). Talaj iránt nem igényes, viszonylag fagytűrő. A kocsánya nem törik, bogyója pergésre nem hajlamos, nem rothad. Hosszúmetszést igényel.

§ Kosárcincér (Nathrius brevipennisMulsant) – Kosár: csn

Virágcincérek – Leptura és Judolia fajok.

Testük a vállaknál széles és hátrafelé erősen keskenyedő, megnyúlt háromszög alakú. Csápjaik általában a test félhosszát érik el. Szemeik kiugróan nagyok, belülről mélyen kikanyarítottak. Lábaik erősek, hosszúak. Nagyon sok változatuk ismert. A nemzők különböző virágokon tartózkodnak, kedvelik az ernyősvirágzatúakat. A két nemnek közel 30 faja ismert faunaterületünkön.

Kosárcincér (Nathrius brevipennisMulsant)

Kistestű cincérfaj, nagysága mindössze 3–6 mm. Szárnyfedői rövidek, csak a hátsó combokig érnek. Nem takarják be a hártyás szárnyakat. A hártyás szárnyak pedig nem hajthatók össze és ezek sem érik el a test hosszát. Színe barna, lábai világosabbak.

Közép- és Dél-Európában, Kisázsiában, sőt Észak- és Dél-Amerikában is él. Nálunk elterjedt, de nem gyakori. Helyenként viszont tömegesen elszaporodik és ilyenkor a hántolatlan fűzvesszőkből font kosarakból bújik elő. Ebben az esetben kárt is okozhat. A kosárcincérhez hasonló módon fűztelepeken, kosárkötőknél elszaporodhat és gondokat okozhat a Kis cincér (Gracilia minuta)

§ Piros kosárgomba (Clathrus ruber) – Kosár: csn

Talajlakó, az avar között, kerti talajban, füves helyeken vagy mulcson is rábukkanhatunk erre a látványos gombára. Nem tisztázott, hogy ehető-e, de a szaga miatt minden bizonnyal senkinek nem jutna eszébe kóstolgatni.

§ Halvány kosarasmadár (Asthenes modesta) – Kosaras: csn

A fazekasmadár-félék (Furnariidae) családjába tartozó faj.

A fajt Thomas Campbell Eyton angol ornitológus írta le 1852-ben, Synallaxis nembe Synallaxis modestus néven.

Dél-Amerikában, Argentína, Bolívia, Chile és Peru területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi füves puszták és cserjések, sziklás környezetben. Állandó, nem vonuló faj. Testhossza 15–16 centiméter, testtömege 13–22 gramm. Ízeltlábúakkal táplálkozik. Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma viszont csökken, de még nem éri el a kritikus szintet.

§ Kosárka – tudományos neve: csodatölcsér – (Mirabilis jalapa) – Kosárka: csn

Harang vagy tölcsér alakú virágokat hozó kerti dísznövény; Mirabilis jalapa.

Csapó Józsefnél 1775-ben töltséres virág. Benkő József 1781-ben, Szebenben megjelent Téli bokréta című gyászbeszédében a Mirabilis neve tsudatöltséresek, 1783-ban megjelent Nomenclatura Botanica (NclB.) című összeállításában tsuda töltséres, töltséres virág néven szerepel. Mátyus István Ó és Új Diaetetica című munkájának 1787-ben megjelent II. kötetében az ’Arbor mirabilis’ neve tsuda-fa, Sander Henriknél 1794-ben tsuda virág.

A csodatölcsér, de különösen a csodavirág a tudományos elnevezéssel függössze (&lt; latin mirabilis ’csodálatos’). Egyik német neve is Wunderblume, azaz

’csodavirág’, a franciában belle de nuit, ’éjszaka szépe’ a neve. A latin nevetLinné adta a nemzetségnek kellemes illata és a virágszirmok sajátos csíkozása alapján. Egy és ugyanazon a száron este a tölcséres virágok a piroson kívül nem ritkán sárgák vagy tarkázottak.

A Mirabilis jalapa latin, német stb. neve a XVI. és XVII. század egyik csodagyógyszerének a nevét őrzi. Európa civilizációs betegségének, a túltápláltsággal összefüggő emésztési nehézségeknek volt igen hathatós orvossága a Jalapawurzel, azaz ’jalapagyökér’. A nagy keresletre való tekintettel magas árat kértek a mexikói kikötőn, Jalapán keresztül szállított purgálószerért.

A növény társneve hazánkban a jalapa, továbbá a kosárka, kosárvirág, lustakisasszony és a metaforikus tölcsérvirág. A Szigetközben kurvavirág néven is ismerik. Ennek névadási szemlélete az, hogy piros, sárga vagy fehér forrt szirmú virágai „este nyílnak, mint azok a lányok”. További társneve a méhpilis

(R. 1807: MFűvK.: délignyitó méhpilis, 1843: Bugát, 1911: Nsz.). A Magyar Fűvész Könyv szerzői nevezték el így, mert egyrészt pilise, azaz mézválasztója ránő a magra, héj lesz belőle, s ekkor olyan, mint a méh. Natter-Nád Miksánál a Mirabilis, azaz a csodavirág neve délignyitó. A délignyitó, délignyíló

előtagot az magyarázza, hogy a növény virágai (délutántól-estétől) reggelig-délelőttig nyílnak.

Gyakran méter magasra is megnövő, erősen bokrosodó növény. Lombja sötétzöld, a virágok változatos színűek; fehérek, sárgák, püspöklilák. Júniustól a fagyokig virít. Erős napsütésben,a déli órákban a virág kelyhe bezárul, majd este újra kinyílik, ezért néhol estikének is nevezik. A szárazságot jól tűri, mert

répaszerűen megvastagodott karógyökerei a talaj mélyebb rétegében mindig elég nedvességhez jutnak. Gyökereit ősszel felszedve pincében, homokban vermelve

teleltethetjük, és áprilisban kiültethetjük. Ennek előnye, hogy hamarabb virágzik, mint a magról vetett.

A csodatölcsér családjába tartozik a nálunk is kedvelt bougainvillea vagy murvafürt ’Bougainvillea glabra’. Feltűnőek a virágokat körülvevő, párosával összenőtt fellevelek. Ezek motiválták a növény murvafürt nevét, a murva ugyanis olyan fellevél, amelynek hónaljából virág nő ki. Ezek az apró virágok sárgásfehérek; a bougainvillea egyaránt nevelhető bokorrá, fácskává vagy sövénnyé, de szép lugast is formálhatunk belőle, mint a futórózsából.

§ Bíboros kosbor (Orchis purpurea) – Kosbor: csn

A bíboros kosbor 30-60 (ritkán 90) cm magas, lágyszárú, Évelő növény. Ikergumói a talajban találhatók. Tőlevélrózsáját 3-6 széles-lándzsás alakú, 6-20 cm hosszú és 2-7 cm széles, fényes világoszöld tőlevél alkotja. Az általában bíborosan futtatott száron további 1-2, jóval kisebb, szárölelő levél található.

Májusban virít. A virágzat ovális vagy hengeres dús, tömött fürt, amelyet 25-200 virág alkot. A sisakszerűen összeboruló lepellevelek (szirmok) barnás-bíborvörösen erezettek-pontozottak. A külső lepellevelek hossza 10-14

mm, szélessége 4,5-6,5 mm, a belsők 7-10 mm hosszúak és 1-2,3 mm szélesek. A 11-18 mm-es mézajak (labellum) mélyen háromkaréjos, a középső karéj további két lebenyre oszlik; összességében széles nadrágú emberkére emlékeztet. Színe fehéres-rózsaszínes, rajta apró, sötétbíboros szőrpamacsos díszítésekkel. Lefelé irányuló, végén kiszélesedő sarkantyúja 4,5-7 mm hosszú.

Termése 15-21 mm hosszú, 4-5,5 mm széles toktermés, amelyben átlagosan 7400 (4000-10300) apró mag fejlődik.

Európában honos. Elterjedési területe Kelet-Spanyolországtól a Krímig, Dániától a Földközi-tenger szigeteiig (Kréta, Szicília, Szardínia) húzódik; az

Alpokban nagy területen hiányzik. Maximum 2000 méteres magasságig fordul elő. Magyarországon a Nagy-Alföld kivételével mindenütt találkozhatunk vele, inkább dombvidékek (44%) és alacsony hegyvidékek (39%) növénye.

A nyílt, illetve részben fás élőhelyeket kedveli, zárt erdőben egyedsűrűsége és virágzási esélye kisebb. Karsztbokorerdőkben, gyertyános-, cseres, száraz és meleg tölgyesekben, gesztenyésekben, ligeterdőkben, pusztafüves lejtőkön, felhagyott szőlőkben, gyümölcsösökben fordul elő.

Élőhelyein a talaj kémhatását pH 6,2-8,0 közöttinek mérték.

Magvai 280-310 nap nyugalmi idő után csíráznak és 6-7 évig gombaszimbiontája segítségével csak gumóját fejleszti; ezután jelenik meg első zöld hajtása a felszínen. Virágozni csak 13-15 éves korában kezd. A virágzó évek ezután folyamatosan vagy 1-2 éves megszakítással követik egymást, de kedvezőtlen körülmények között 20 évig is nyugalmi állapotban maradhat. Általában az állomány 4-15%-a virágzik. A tövek maximális élettartamát kb. 50 évre teszik. Gombapartnerei között az Epulorhiza nemzetség tagjai gyakoriak.

Hajtásai a tél végén (a klímaviszonyoktól függően december-márciusban) jelennek meg a felszínen. Gyökereinek maximális növekedése januártól áprilisig, a leánygumóé februártól júniusig tart. Április végétől június elejéig virágzik, középnapja május 14. Különböző méhfajok (Adrena és Halictus-fajok, házi méh) porozzák be. A megtermékenyülési arány alacsony, Angliában 8%, Magyarországon 27%, a Krímen akár 30% lehet. A virágzást követően levelei megsárgulnak és elhalnak. Termései július-szeptember között érnek be. Vegetatívan is szaporodhat, ha két leánygumó képződik rajta. Hibridizálódhat a vitézkosborral, a majomkosborral és a bábukosborral is.

A bíboros kosbor nagy területen elterjedt, bár viszonylag ritka faj, a Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján "nem fenyegetett" státusszal szerepel. Elsősorban élőhelyeinek mezőgazdasági művelésbe vétele, töveinek kiásása fenyegeti. A nyulak és a csigák károsítják.

Magyarországon eddig összesen 493 állományát mérték fel, amelyből 449 1990 után is megmaradt, visszaszorulásának mértéke 9%-os. Teljes hazai egyedszáma

több százezresre becsült. 1982 óta védett, eszmei értéke 10 000 Ft.

§ Kis kószaholyva (Tachyporus nitidulus) – Kósza: csn

Kis kószaholyva – Sas-hegy, 1926.IV., Diener H.

A holyvafélék (Staphylinidae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjéhez, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család több mint 63 ezer leírt fajjal (becslések szerint a trópusi fajok háromnegyede még ismeretlen). A bogarak második legfajgazdagabb családja (az ormányosbogár-félék előzik csak meg).

Az egész Földön megtalálni őket; főleg a szárazföldi élőhelyeken. Közép-Európában mintegy 2000–3000 fajuk élhet; a magas hegységekben, a fenyvesekben és a hóhatáron élő alpesi fajok még nagyrészt ismeretlenek.

Magyarországról eddig 1186 fajukat mutatták ki, a fajok tényleges száma akár az 1300-at is megközelítheti.

Romániából eddig 21 alcsaládjuk 259 nemének 1240 faját jelezték.

A fajok többsége meglehetősen kicsi: hosszuk 1 és 40 mm közötti; többségüké 7 mm-nél kevesebb. Közép-Európa legnagyobb faja a Magyarországon is élő bűzös holyva (Ocypus olens), ami eléri a 30 mm-t.

Legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy a szárnyfedőik, kevés kivétellel megrövidültek – olyannyira hogy a potroh nagy részét fedetlenül hagyják. A potroh ennélfogva igen mozgékony, és mivel gyűrűi szabadon ízesülnek, minden irányban forgatható, sőt, előre is hajlítható. Testük többnyire erősen megnyúlt; oldalaik többé-kevésbé párhuzamosak.

Némely nagyobb faj potrohának végén védőberendezkedés alakult ki: a nyolcadik hátlemez alól kilépő két fehér csápból kellemetlen szagú váladékot fröcskölhetnek ki.

A csápízek száma többnyire 11. Csápjuk füzéres vagy fonalas, utolsó 2-3 vagy 5-6 ízük bunkót alkothat. A lábfejízek száma alapesetben 5, de ez sok esetben redukálódik (akár 2, 3 is lehet). A heteromer lábfejképlet (a lábfejízek száma nem azonos a különböző végtagpárokon) elég ritka. A lábfejízek száma fontos határozóbélyeg, többször alcsaládokra, nemzetségekre jellemző.

A holyvák lárváinak teste megnyúlt, végtagjaik végén egy-egy jól fejlett karom nő. Kilencedik potrohgyűrűjükön egy pár kéttagú farfüggeléket találunk.

A tengerpartoktól a magas hegységek alpesi régiójáig a nyílt vizek kivételével szinte bármilyen élőhelyen megtalálhatóak, de legtöbbjük a nedvesebb, sok szerves anyagot tartalmazó erdőtalajokon és vizek közelében él. Sok faj él a deltatorkolatokban és sok a művelt területeken.

Sajátos holyvafaunája alakult ki egyes madarak, illetve kisemlősök fészkeinek más fajok hangyabolyokban, megint mások termeszvárakban élnek. Sok ragadozó faj (főleg az esti órákban) a növényeken keresi zsákmányállatait. Egyes Quedius és Homalota fajok behatolnak a szúfélék járataiba, és felfalják a lárvákat. A legtöbb fajuk ragadozó, de akadnak gomba-, illetve növényevők is. Egyes fajok légybábokon élősködnek; a biológiai növényvédelem hatékony eszközei. Viszonylag sok faj trágyában, dögön, taplókban és gombákban él, mások (különösen az Anthophagus fajok) mézet és virágport nyalakodnak. Nagyon sok faj táplálékát még nem ismerjük; főleg a lárvákét.

Ősi formáik feltehetőleg korhadéklakók voltak; ez ma az

vértesholyvaformák, lapholyvaformák és Proteininae alcsaládokra jellemző; ezekben egyúttal fakultatív gombafogyasztás is megfigyelhető.

A szaprofág táplálkozásból kifejlődött ragadozó életmód jellemzi a leggyakoribb és a legnagyobb alcsaládokat:

fürgeholyvaformák, Omaliinae, korhóholyvaformák és Aleocharinae többsége, tapogatósholyva-formák, partiholyvaformák, Pselaphinae, igaziholyvaformák és szemesholyvaformák.

Általában polifág ragadozók, de egyes fajok specializálódtak: így például:

az Oligota (Aleocharinae) nem fajai atkákat esznek;

ez Erichsonius (Igaziholyvaformák) fajok a talajban élő fonálférgekkel táplálkoznak;

az Gauropterus (=Eulissius) (Igaziholyvaformák) fajok a vízparti növényeken pihenő szúnyoglárvákat eszik;

az Aleochara (Aleocharinae) fajok légybábokon élősködnek.

A ragadozó fajok aktívan vadászva vagy lesből kapják el áldozataikat. A Stenus fajok szájszerve kiölthető: azt a hemolimfa nyomását változtatva tolják ki vagy húzzák be.

Egyes, külső emésztésű a fajok rágóikkal megragadják a zsákmányt, emésztőnedvet fecskendeznek annak testébe, és a részben feloldott, félig emésztett táplálékot szívják fel. Jellemzően ilyenek az

tapogatósholyva-formák, gombaholyvaformák, partiholyvaformák, szemesholyvaformák és igaziholyvaformák alcsaládok fajai.

Sok faj potrohmirigye kiölthető, és abból vészhelyzetben a ragadozót elriasztó váladékot bocsáthat ki. Egyes Stenus fajok olajos váladéka (stenusin) a vízre bocsátva megakadályozza, hogy táplálékkeresés közben elsüllyedjenek.

A nagyobb fajok lárvái ragadozók. Bábozódáshoz többnyire kis üreget ásnak maguknak a földbe.

Rendszertani felosztás. A holyvák rendszertanában nincs még teljeskörű egyetértés, és jelenleg is kutatások tárgyát képezi. Több mint 63 ezer fajukat (2015-ös adat) 31 alcsaládra, kb. 100 nemzetségre és mintegy 3.200 nemre tagolják. Még mindig évente mintegy 400 új fajukat írják le, ennek ellenére a feltételezések szerint a trópusi fajok ¾-e továbbra is felfedezetlen. Időről időre napvilágot látnak elképzelések, melyek a családot több (4-től 10) új, önálló családra osztanák. Több, korábban önálló családot (Pselaphidae, Bordásholyvaformák (Micropeplidae), Sajkabogárformák (Scaphidiidae)) az újabb rendszertanok alcsaládként sorolnak be. A lárvák felépítése, táplálkozási szokások és más bélyegek alapján a családon belül négy fő származási vonalat lehet elkülöníteni:

1. "Omaliinae-csoport":

Barázdásholyva-formák (Omaliinae) (MacLeay, 1825)

Sutaholyvaformák (Proteininae) (Erichson, 1839)

Bordásholyvaformák (Micropeplinae) (Leach, 1815)

Tapogatósbogár-formák (Pselaphinae) (Latreille, 1802)

Szőröscsápúholyva-formák (Dasycerinae) (Reitter, 1887)Empelinae (Newton & Thayer, 1992)Microsilphinae (Crowson, 1950)Neophoninae (Fauvel, 1905)Glypholomatinae (Jeannel, 1962)Protopselaphinae (Newton & Thayer, 1995)

2. "Oxytelinae-csoport":

Apateticinae (Fauvel, 1895)

Sajkabogárformák (Scaphidiinae) (Latreille, 1807)

Trigonurinae (Reiche, 1865)

Lapholyvaformák (Piestinae) (Erichson, 1839)

Korhóholyvaformák (Oxytelinae) (Fleming, 1821)

Vértesholyvaformák (Osoriinae) (Erichson, 1839)"

3. Staphylininae-csoport":

Solieriinae (Newton & Thayer, 1992)

Igaziholyvaformák (Staphylininae) (Latreille, 1802)

Szemesholyvaformák (Steninae) (MacLeay, 1825)

Ormosholyvaformák (Pseudopsinae) (Ganglbauer, 1895)

Tapogatósholyva-formák (Euaesthetinae) (Thomson, 1859)

Leptotyphlinae (Fauvel, 1874)

Megalopsidiinae (Leng, 1920)

Partiholyvaformák (Paederinae) (Fleming, 1821)

Gombaholyvaformák (Oxyporinae) (Fleming, 1821)"

4. Tachyporinae-csoport":

Fürkészholyvaformák (Aleocharinae) (Fleming, 1821)

Fürgeholyvaformák (Tachyporinae) (MacLeay, 1825)

Pilláscsápúholyva-formák (Trichophyinae) (Thomson, 1859)

Sörtecsápúholyva-formák (Habrocerinae) (Mulsant & Rey, 1875)

Olisthaerinae (Thomson, 1859)

Penészevőholyva-formák (Phloeocharinae) (Erichson, 1839)

Ismertebb magyarországi fajok:

Közönséges partiholyva (Paederus riparius) (Linnaeus, 1758)

Gömbnyakú partiholyva (Paederus littoralis) (Gravenhorst, 1802)

Aranysujtásos holyva (Staphylinus caesareus) (Cederhjelm, 1798)

Bűzös holyva (Ocypus olens) (O. F. Müller, 1764)

Kis partiholyva (Paederus fuscipes) (Curtis, 1840)

Dögészholyva (Creophilus maxillosus) (Linnaeus, 1758)

Kispettyes szemesholyva (Stenus biguttatus) (Linnaeus, 1761)

§ Koszorúfutóka (Stephanotis floribunda) – Koszorú: csn

A virágos növények kifejezetten díszes, feltűnő virágaik miatt kedveltek. Ezek között vannak olyanok is, amik bár levéldísznövények, de azért virágaik is mutatósak. A virágos növények többsége sok fényt és meleget kíván, de a perzselő napot nem szeretik.

Néhány virágos növény:

Selyemmályva (Abutilon)

Csengettyűs selyemmályva (Abutilon megapotamicum)

Kerti selyemmályva (Abutilon stritum)

Érdes kutyacsalán (Acalypha hispida)

Mesevirág (Achimenes)

Sárga dzsungelharang (Allamanda cathartica)

Amarillisz (Amaryillis)

Kengurumancs (Anigozanthos)

Flamingóvirágok (Anthurium)

Ráncos sárkányfüzér (Aphelandra squarrosa)

Begónia (Begonia)

Apróvirágú begónia (Begonia minor)

Narancsvörös begónia (Begonia sutherlandii)

Könnyező szobakomló (Beloperone guttata)

Pompás viszályvirág (Browallia speciosa)

Papucsvirág (Calceolaria spp.)

Csüngő harangvirág (Campanula isophylla)

Spanyol paprika (Capiscum annuum)

Rózsás meténg (Catharanthus roseus)

Ezüst celózia (Celosia argentea)

Cserepes krizantémok (Chrysanthemum sp.)

Csinos aranycsupor (Chrysothemis pulchella)

Bugás végzetcserje (Clerodendrum paniculatum)

Thomson-végzetcserje (Clerodendrum thomsoniae)

Szobai klívia (Clivia miniata)

Nemes klívia (Clivia nobilis)

Kurkuma (Curcuma longa)

Pompás kurkuma (Curcuma zedoaria)

Szobaciklámen (Cyclamen persicum)

Szegfű (Dianthus)

Hegyi tárnicsfű (Eustoma grandiflorum)

Kecses keserűlevélke (Exacum affine)

Frézia (Freesia)

Mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris)

Gardénia (Gardenia jasminoides)

(Gerbera jamesonii)

Széleslevelű gloxínia (Gloxinia latifolia)

Skarlát vérvirág (Haemanthus coccineus)

Sokvirágú vérvirág (Haemanthus multuflorus)

Kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla)

Foltos nenyúljhozzám (Impatiens hawkeri)

Rózsaszín nenyúljhozzám (Impatiens walleriana)

Bugás mügefű (Ixora coccinea)

Húsos jakabvirág (Jacobinia carnea)

Csodás peremvirág (Kohleria amabilis)

Óriás medinilla (Medinilla magnifica)

nárcisz (Narcissus)

Korallbogyó (Nertera granadensis)

Lila csikócsillag (Nierembergia hippomanica)

Mirigyes madársóska (Oxalis adenophylla)

Háromszögletű madársóska (Oxalis triangularis)

Vérvörös őrségvirág (Pachystachys coccinea)

Lándzsás tenyérvirág (Pentas lanceolata)

Fokföldi ólomvirág (Plumbago auricualata)

Rózsás ólomvirág (Plumbago indica)

Mirtuszlevelű pacsirtafű (Polygala myrtifolia)

Szobai kankalin (Primula obconica)

Havasszépe (Rhododendron)

rózsa (Rosa)

Lilavégzetcserje, Kék pillangóbokor (Rotheca myricoides subsp. myricoides), (Clerodendrum ugandense)

Afrikaiibolya (Saintpaulia)

Narancsvörös csukóka (Scutellaria costaricana)

Pericallis cruenta

Brazíliai csuporka (Sinninga speciosa)

Korallbokor (Solanum pseudocapsicum)

Jakabliliom (Sprekelia formosissima)

Ékes koszorúfutóka (Stephanotis floribunda)

Csuporgömb (Streptocarpus)

Alacsony bársonycsupor (Torenia fournieri)

Sokvirágú bíbormályva (Triplochlamys multiflora)

Tölcsérvirágok (Zantedeschia)

Koszorúfutóka (Stephanotis floribunda)

A koszorúfutóka Madagaszkáron őshonos örökzöld liánnövény, melyet másképpen madagaszkári jázmin néven is emlegetnek. Ez a tölcsér alakú, intenzív, édes illatú virágokkal büszkélkedő növény természetes élőhelyén, a trópusi klímán a kerteket díszíti, ahol akár 2-6 m-re is felkúszik, ha biztosítják számára a megfelelő támasztékot, hazánkban azonban csak konténeres vagy szobanövényként nevelhető. Ez az elegáns megjelenésű dísznövény fényes sötétzöld leveleivel és csoportosan elhelyezkedő, 2-3cm átmérőjű, forrt szirmú, hófehér csöves virágaival teszi üdévé a környezetét. Hosszú hengeres hajtásai a cserépben elhelyezett támasztékra vagy egyszerű huzalkarikára könnyen felcsavarodnak, s ezzel kompakt formát kap ez az elbűvölő növény, melynek virágait egyes helyeken menyasszonyi csokrokba is szívesen kötik. Virágzási ideje késő tavasztól kora őszig tart, de szobában tartva ez az időszak némileg meghosszabbítható.

A koszorúfutóka alapvetően fényigényes növény, melyet azonban a direkt tűző naptól óvni kell. Ha túlságosan sötét helyre állítjuk, hajtásai erősen felnyurgulnak, és virágot sem hoz bőven. A tavaszi-nyári növekedési időszakban több öntözést és tápoldatozást igényel, túlöntözni azonban ilyenkor sem szabad. Fontos tudnunk, hogy viszonylag érzékenyen reagál helyének megváltoztatására, ezért körültekintően válasszunk neki helyet, ahonnan már nem kell elmozdítanunk, a nyáron azonban mindenképp érdemes kihelyezni a kert egy félárnyékos szegletébe. Átültetésére a február vagy a március a legalkalmasabb, amihez enyhén savas kémhatású földet ajánlatos használni. Ha a tél folyamán túlságosan felnyurgult a növényünk tavasszal némileg visszavághatjuk. Túl meleg vagy száraz környezetben takácsatkák vagy pajzstetvek támadhatják meg.

Hajtásdugványokkal egy levélpárral együtt szaporítható.

§ Díszes koszorúsgyík (Zonosaurus ornatus) – Koszorús: csn

Származás: Közép-Kelet Madagaszkár.

Méret: 25-30 cm.

Hőmérséklet: Nappal 28-30 °C Éjszaka 24-25 °C.

Ezek a gyíkok igazi örökmozgók, folyton túrják a homokot. Nappal mikor a napsugarak kezdik felmelegíteni a talajt előbújnak földalatti rejtekükből és kiülnek napozni. Igen ijedősek, de bébiétellel néhány nap alatt elfogadtathatjuk magunkat velük, és ha ez megtörtént, sokat gyönyörködhetünk bennük. Kezdők számára is ideális állatok. Utódaik elevenen jönnek a világra. Nappali életmódot folytatnak. Mindenevők, de csak kis mennyiségben adjunk nekik növényi eredetű táplálékot. Tücsök, sáska, viaszmoly. Kedvelik az édes gyümölcspépet ezért adhatunk nekik gyümölcsös bébi ételt, ebbe könnyen belekeverhetjük a vitaminport.

Terrárium: Minimum 60x40x40 cm

Talaj fakéreg, vagy agyaggranulátum. Helyezzünk be nekik faágakat, gyökereket, köveket, alakítsunk ki búvó és sütkérező helyeket. Rakhatunk be futónövényeket, broméliákat.

§ Kovamoszatok (Bacillariophyceae) – Kova: csn

Vízben tömegesen élő egyszerű telepes növény, ezeket magában foglaló törzs; Algae.

kékmoszat J: különböző, édesvizekben élő, egysejtű, sejtmag nélküli algák gyűjtőneve; Cyanophyta.

zöldmoszat J: vízben vagy nedves helyen élő, zöld színű alsórendű növények törzse; Chlorophyta.

alga J: moszat.

Moszat szavunkkal először egy 1818-ból való forrásban találkozunk, Márton József latin–magyar–német szótárában szerepel ’alga’ jelentéssel. 1838-ban ismét van tájnyelvi ’maszat’ jelentése. Manapság a moszat helyett inkább latin szaknyelvi megfelelőjével, az alga szóval találkozunk. Tévesen a moha névvel kapcsolták össze, noha moszat szavunk hangutánzó-hangfestő eredetű. A nyelvújítás kora óta botanikai szakkifejezés, a vízben vagy nyirkos helyen élő, alacsonyrendű, apró növény neve. Maga a szó a maszat változata, szóhasadás eredménye. Az elnevezés szemléleti alapja az, hogy az algák fonadéka miatt a moszatos víz szennyesnek, piszkosnak látszik.

Csak a XIX. században bukkan fel az alga szó. A Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) az alga tengeri lapos sas, illetve lapis uas

(’sás’). Nemzetközi szó vált a latin alga ’moszat, hínár’ szóból. A németben (Alge), franciában (algue), olaszban (alga), lengyelben (alga) szintén használatos botanikai műszó.

A moszatok egy- vagy többsejtű telepes, többnyire vízinövények. Köztük van a legkisebb és a legnagyobb növénye Földünknek. Amíg a szárazföld óriása, az eukaliptuszfa 150 méter magasra is megnő, az Atlanti-óceán melegebb részein élő Macrocystis a fenéktől 300 méter magas erdőkké növekedik.

Több moszat kártékony, édesvizeink felszínét időnként a „víz virága” lepi el. A Balaton nyári algásodása is komoly problémát jelent.

A kocsonyamoszat a szélsőségesen száraz, köves-homokos helyeket kedveli. Eső után rohamos növekedésnek indul, olajzöld telepei elég rossz ízűek, de ehetőek.

A széltől szállított kékalgatelepek tudományos nevüket a görög notisz, azaz ’nedvesség’ szóból kapták, mert az éjjeli párában megduzzadva hajnalra ehető

csomókat képeznek.

A csillárkamoszatok ’Chara fajok’ 15–30 centiméterre növő, zöld színű algák, halak búvó- és ikrázó helye. Mészraktározásuk révén a kemény vizet lágyítják.

A fejesmoszat ’Botydium granulatum’ neve onnan ered, hogy a nedves talajt 1-2 milliméteres, fénylő gömbök sokasága lepi el. Közelebbről megnézve azonban

ezek nem is gömbök, hanem kis gyökerező fejecskék.

A fecskemoszat a Cerastium hirundinella, a Balaton jellemző algája.

A barázdás moszatok ’Pyrrhophyta’ egysejtű, ostoros, mozgékony fajok. A sejt több, díszes lemezzel borított. A név szemléleti háttere az, hogy a lemezeket barázdák választják el egymástól.

A kovamoszatok ’Bacillariophyceae’ egysejtű növénykék, díszes, élesen rovátkolt kovapáncél védi őket. A színtestecskék színe szerint sárga, barna, sárgászöld, fűzöld, kék színűek a színes moszatok ’Chlorophyta’. Az ’Euglenophyta’ algák vegetatív állapotban egy, ritkán két ostorral mozgó ostoros moszatok.

§ Kozákgomba – tudományos neve: tölgyfa-érdestinóru – (Leccinum aurantiacum) – Kozák: csn

Syn.: Leccinum quercinum, kozákgomba, vörös érdestinóru

Kalapja 6-15 cm átmérőjű, eleinte félgömb alakú, majd kissé kiterül. Téglaszínű, narancsbarna vagy rozsdabarna, fiatalon nemezes, később sima, a bőre a kalap szélén ránő a csöves részre. 

Csöves része a tönk előtt felkanyarodik, szűk pórusú, fiatalon piszkosfehér, később szürkésbarnás lesz, nyomásra szürkül. 

Tönkje 11-18 cm hosszú, 2-3,5 cm vastag, megnyúlt, hengeres, fehéres alapon halványbarnás, végül barnásvörös szemcsékkel, pikkelyekkel díszített. 

Húsa a kalapban hamar puhul, a tönkben megkeményedik, fehér, elvágva lilásrózsaszín árnyalatú, majd szürkésibolyás lesz, szag és íz nem jellemző. 

Előfordulás: júniustól októberig, savanyú talajon, lomberdőben, főleg tölgyek alatt, elég gyakori. 

Csak fiatalon és 20 perc hőkezelés után fogyasztható!

Megjegyzés: mérgező fajjal nem téveszthető össze. Nagyon hasonló a nyárfa alatt növő, szintén ehető vörös érdestinóru (Leccinum albostipitatum). 

§ Kozmadinor – tudományos neve: közönséges orbáncfű - (Hypericum perforatum) – Kozma: csn

Népies neve: Csengőfű, csengőlinka, kozmadinor, lyukaslevelűfű, Szent Antal virága, Szent János virága (füve), Jézus füve.

Homoki és löszsztyeppréteken, ritkán útmenti mezsgyékben fordul elő. Az orbáncfűfélék családjába tartozó évelő növény, magassága a 60 cm-t is elérheti. Tojásdad, elliptikus levelei a száron átellenesen helyezkednek el. A levéllemezeken több áttetsző, fekete pontot találunk. 2-2,5 cm átmérőjű, ötszirmú, sárga, sokporzós virágának három, sötétvörös színű bibéje van. A virágot ujjaink közt szétdörzsölve sötétpiros levet ereszt. Júniustól októberig virágzik. Toktermése sok magvú.

A virágos hajtásvéget hasznosítják, amelyet virágzáskor (június-július) gyűjtenek be, majd csokorban szárítják. Sok gyógykészítmény alapanyaga.

Serkentő hatása van a központi idegrendszerre (antidepresszáns), közérzetjavító, enyhe nyugtató. Alvászavar, álmatlanság, idegi eredetű fáradság, kimerültség, ideggyengeség esetén, szorongás ellen is javallt. Érzőidegekkel dúsan ellátott testrészek sérülése nyomán fellépő nyilalló, hasító fájdalom csökkentésére különösen alkalmas. Idegi eredetű gyomor-bélrendszeri panaszok (gyomorfekély, bélfekély), máj-, vese-, és epebántalmak, sebek (sebösszehúzó, sebgyógyító), sérülések, bőrgyulladások, reumás fájdalmak, zúzódások, rándulások, véraláfutások, külső és belső vérzések, visszérgyulladás, aranyér, hasmenés, magas vérnyomás kezelésére, ínysorvadás, bőrbetegségek, menstruációs problémák esetén is használják. Fertőzés-, és vírusellenes, de izzasztó hatása is van. Posztoperációs fájdalmak kezelésére is alkalmas. Virágjának és magvának főzete jó vese-, epe-, szívbetegségekre, ideggyengeségre. Főzetét alkalmazzák bőrgyulladások, nehezen gyógyuló sebek kezelésére is. Az orbáncfű teáját sokan használják idegeskedés, ideggyengeség, depresszió, alvászavarok ellen, de jó hatással van az emberi szervezetre bőrgyulladás, nehezen gyógyuló sebek kezelésénél, emésztési zavarok, idegi eredetű gyomor-, bélrendszeri panaszok (gyomor- és bélfekély), szív-, vese-, és epebántalmak, magas vérnyomás, külső és belső vérzések esetén is. Teája fokozza az epetermelést és szabályozza a keringést. Depresszió után csak 3-4 hét után érezteti hatását. Levelének és virágának az őrleménye a száj belső sérüléseire, ínysorvadásra öblögetőként, nehezen gyógyuló sebek, bőrbetegségek kezelésére pedig forrázata borogatásként használható fel. A népi gyógyászatban az orbáncfűből készült olajt reumás fájdalmak enyhítésére, derékzsába, egyes bőrbetegségek, köszvény, furunkulózis, gennyesedések, külső vérzések, nehezen gyógyuló sérülések (lásd égési sérülés), sebek, zúzódások, rándulások, véraláfutások, görcsök, idegfájdalom kezelésére használják. Az

§ kőhal (Synanceia verrucosa) – Kő: csn

Szinte láthatatlan, tökéletes mimikrivel rendelkezik, hiszen teljesen beleolvad abba a sziklás környezetbe ahol él. A kőhalak a parttól néhány lépésnyire fordulnak elő, Ausztrália partvonalának kétharmadán megtalálhatóak. Ausztráliában évente átlagosan 30 kőhal szúrást jegyeznek fel. Ez a 40 centiméteresre növő hal a sziklák közt rejtőzve képes napokat tölteni teljes mozdulatlanságban a tengerfenéken. A ráncos, bőrkinövésekkel tarkított bőrén szép számmal növekvő algák szintén segítségére vannak abban, hogy észrevétlenül beleolvadhasson környezetébe. A kőhal hátán egy rendkívül erős mérget termelő méregmiriggyel összekötött tüske található.

A kőhal – az egyik legerősebb mérgű hal a világon: mivel a kőhal teljesen észrevehetetlen, könnyen előfordulhat, hogy a sekély vízben a gyanútlan fürdőzők rátaposnak. A kőhal tűhegyes tüskéiből rendkívül

erős mérget bocsát ki, ami az ejtett seben keresztül a véráramba kerül. Ez az izom- és idegméreg azonnali fájdalmat, duzzanatot, lázat, hányást és bénulást

okoz. Ha valakit megszúr egy kőhal, annak sürgősen orvosi ellátásra van szüksége. A legtöbb esetben ellenanyag beadására van szükség. Megfelelő orvosi ellátás nélkül a kőhal szúrása légzési elégtelenséget és szívpanaszokat okoz. Az őslakosok a kőhalat „nohu”-nak, azaz várakozónak nevezik. A tökéletesen álcázott hal órákig vár mozdulatlanul a homokban, hogy egy kis hal vagy rák felé ússzon. Amikor a zsákmány a közelébe ér, erős vákuumot hoz létre a szájában, és a másodperc töredéke alatt elnyeli áldozatát. Tekintettel a benne lévő toxinok hatására, komolyabb kutatások folynak arról, miként lehetne a kőhal mérgét a gyógyszergyártásban hasznosítani.

§ Búza-kőüszög (Tilletia tritici) – Kő: csn

Az üszöggombák rendje (Ustilaginales) 37 nemzetség mintegy 1000 faját öleli fel. Fajai veszedelmes növényi kórokozók, amelyek gazdanövényeikre erősen specializálódtak.

Túlnyomórészt egyszikűeken – rendszerint perjeféléken, Sásféléken vagy liliomféléken – élnek. A kétszikűek közül a szegfűfélék és a fészkesvirágzatúak családjait részesítik előnyben. Az üszögfertőzés jellegzetes tünete a fekete színű kitartó (áttelelő) spórák – klamidospórák – óriási tömegének megjelenése a gazdanövény egyes szervein (a szárakon, a leveleken, a virágokban és a terméseken). Ezektől a növényi részek égetteknek, elüszkösödötteknek tűnnek. Az üszöggombák kitartó spórái diploidok.

A rend a dérgombákkal (Taphrinales) mutat rokonságot. Fajai ugyanis életciklusuk haploid szakaszában élesztőszerűek és szaprotróf módon táplálkoznak, dikariotikus életszakaszukban pedig gazdaszervezethez kötődnek és parazitaként viselkednek.

A KUKORICAGOMBA, név szerint a huitlacoche vagy golyvásüszög, édes, kicsit füstre emlékeztető ízét már ősidők óta kedvelik Mexikóban. Más országokban ínyencfalatnak számít; van, ahol mexikói szarvasgombaként utalnak rá.

A huitlacoche kialakulását az Ustilago maydis nevű gomba idézi elő, mely a Zea mayst, azaz a kukoricát támadja meg kisebb vagy nagyobb mértékben. Majdnem

minden betakarításkor találnak ilyen termést, különösképpen a meleg, közepesen száraz területeken. A kutatók feltárták, hogy „az umami* ízhez kötődő négy aminosav közül három” megtalálható a huitlacochéból vett mintákban (Journal of Agricultural and Food Chemistry). A huitlacoche enyhén édeskés ízét a többi

ehető gombáénál nagyobb szénhidráttartalma adja. Aromaanyagot is szép számmal találtak ebben a csemegében, köztük például vaníliát is. Bár a huitlacochénak az íze a legcsábítóbb, a tápértéke sem elhanyagolandó — egyéb tápanyagok mellett C-vitamint, foszfort és kalciumot is tartalmaz.

Nem meglepő hát, hogy az aztékok értékesnek tartották a huitlacochét. Ők a cuitlacochin nevet adták neki, melynek a jelentése ’szunnyadó kinövés [kóros képződmény]’. A gomba később kapta a napjainkban használatos nevét. Mexikóban a huitlacochét úgynevezett quesadillában, azaz összehajtogatott, házi készítésű tortillába töltve szokás fogyasztani, de gyakran használják ennél valamelyest bonyolultabb ételekhez is, úgymint palacsintákhoz, levesekhez, illetve mártásokhoz.

Mostanában a gomba a génkutatók laboratóriumába is bejutott, ahol azt próbálják kikísérletezni, hogy miként lehetne kereskedelmi célokkal még több ilyen gomba kifejlődését előidézni.

Üszöggombák által okozott betegségek. Gazdaságilag fontosak a gabonafélék károsítói, például a búza-kőüszög (Tilletia tritici), a búza-porüszög (Ustilago tritici), a kukorica-

vagy golyvásüszög (Ustilago maydis) és az árpa-fedettüszög (Ustilago hordei).

§ Kőfű – tudományos neve: hegyi ternye - (Alyssum montanum) – Kő: csn

A káposztafélék (Brassicaceae) családjába tartozó ternye (Alyssum) növénynemzetség egyik, magyarországi faja.

Elsősorban Kelet-Európában és a Földközi-tenger vidékén terjedt el, de a jégkorszak utáni felmelegedést követően Közép-Európába is eljutott. Élőhelye száraz gyepek, sziklagyepek, homokgyepek. Kedveli a laza, mésztartalmú és humuszban gazdag talajokat. Melegkedvelő, nagyon ritka faj, de nem annyira, mint egyik alfaja, a nagyvirágú hegyi ternye (Alyssum montanum ssp. brymii), mely csak Szlovákiában és Magyarországon a Gömör–Tornai-karszton lelhető fel. Utóbbi potenciálisan veszélyeztetett és védett.

Virágzata dús virágú, tömött fürt, melyben a virágok 3–8 mm átmérőjűek, aranysárgák és négytagúak, melyek már márciusban nyílnak. A magház és a termés legfeljebb háromszor olyan hosszú, mint amilyen széles, 5–8 mm hosszú, lencse alakú becőke. A szár az alsó részében fásodó, sokszorosan elágazó. A levelek ép szélűek, csillagszőröktől szürkések, alakjuk változó. Az alsók a nyél felé keskenyednek és fordított tojásdadok, melyek a csúcs felé haladva fokozatosan mennek át lándzsás alakúvá és ülő állásúvá.

§ Piros kökényeszelény – Kökény: csn, lk

Csonthéjasok termését fogyasztja az aranyos eszelény (Rhynchites auratus) és a kökényeszelény (Tatia-Rosalia).

§ Kökény (Prunus spinosa) – Kökény. Csn, lk

Magyar népies nevei: kökény, boronafa, koronafa, ekegúzs, kininfa, kökönye, tövisfa, zabszilva. Ez a tövises cserje a szilva egyik rokona.

Őshonos Európában közép-Skandináviáig, a Brit-szigeteken északon Skóciáig, keleten Iránig, Észak-Afrikában az Atlasz-hegységig.

Hegyoldalak, erdőszélek, cserjések, napfényes erdők növénye, kb. 1500 m magasságig felhatol.

Az 1–4 m magasra is megnövő lombhullató cserje sötétszürke ágai hegyes tövisekben végződnek. Növekedése szabálytalan. Lassú növekedésű, hosszú életű. A rövid hajtások tövisben végződnek. Gyökerei messzire kúsznak, gyökérsarjtelepeket képez. Kérge sötétszürke, később repedezik. Két virágrügy fog közre egy hajtásrügyet. Kis méretű levelei szórt állásúak, egyszerűek, elliptikusak vagy lándzsásak, szélük aprón fűrészes-csipkés, fonákjuk rendszerint molyhos. A levélnyél legfeljebb 1 cm-es.

Virágai 1-1,5 cm átmérőjűek, fehérek, ötszirmúak és a lombfakadás előtt nyílnak. Termése apró, kékesfekete, hamvas, csonthéjas. Szeptemberben érik. Éretlen termésének húsa erősen fanyar ízű. Akkor érdemes gyűjteni a gyümölcsöt, amikor a dér már megcsípte, ekkorra megpuhul, fanyarságából veszít, és enyhén édes íze lesz.

§ Kubai kölespinty (Phonipara canora) – Köles: csn

A fajt Johann Friedrich Gmelin német természettudós írta le 1789-ben, a Loxia nembe Loxia canora néven. Besorolása vitatott, egyes szervezetek a Tiaris nembe sorolják Tiaris canorus néven.

A Bahama-szigetek, Kuba és a Turks- és Caicos-szigetek területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki és hegyi esőerdők, és cserjések, valamint szántóföldek és másodlagos erdők. Állandó, nem vonuló faj. Testhossza 11 centiméter, testtömege 6-9 gramm. Az elterjedési területe nagyon nagy, egyedszáma ugyan csökken, de még nem éri el a kritikus szintet.

§ Termesztett köles (Panicum miliaceum L.) – Köles: csn

A köles a perjefélék (Poaceae) családjába és a kölesformák (Panicoideae) alcsaládjába tartozó Panicum és Pennisetum növénynemzetségek egyes fajainak összefoglaló elnevezése.

A szót gyakran a legismertebb kölesfaj, a termesztett köles rövidebb neveként is használják. Mezopotámiában már 6000 évvel ezelőtt is termesztették. Onnan

jutott el Ázsiába, Afrikába, Európába az ókorban és a középkorban, majd a 16. században a spanyolok, portugálok által Amerikába.

Ismertebb kölesfajok:

termesztett köles (jófizető köles avagy kásaköles, Panicum miliaceum L.)

gyomköles (Panicum ruderale)

hajszálágú köles (Panicum capillare)

indiai köles (Pennisetum glaucum vagy Pennisetum typhoides)

Az ugyancsak a kölesformák alcsaládjába tartozó olasz muhar (Setaria italica) olasz köles vagy rókafarkú köles néven is ismert, a perjeformák (Pooideae) alcsaládjába tartozó fénymagot (Phalaris canariensis) pedig kanárikölesnek is nevezik.

Panicum nemzetség. A több száz faj legtöbbje Eurázsia meleg vidékein honos; hazánkban csak egy faját termesztik. A kölesből készített étel tápláló, de kissé nehezen emészthető, ezért ha kenyérnek sütik, gyakran búzaliszttel keverik. A kölest az ókori kínaiak is ették. Gluténre érzékenyek is fogyaszthatják, mert glutént nem tartalmaz.

Termesztett köles. 60–90 cm magas, egynyári fű; a levele lándzsás, szőrös. Virágzata már a virágzás előtt bókoló, oldalra hajló. Füzérkéje egyvirágú, szálkátlan. Hazánkban két változatát termesztik. Az egyik bugája összehúzott, csomós és felálló, a másik kocsánya hosszú, bugája egy oldalra lekonyul. Ez utóbbi, a „bugás köles” bővebben terem. A humuszban gazdag, közepesen kötött talajt kedveli. A kései fagyok után kell vetni – mivel tenyészideje rövid, még júniusban is vethető. Augusztus-szeptemberben érik; magva kipergésre hajlamos. Nemcsak magját, de szalmáját is jól meg kell szárítani, különben megpenészesedik.

Terméshozama nagyon ingadozó, a mag hektolitere 65–75 kg. A le nem hántolt kölest baromfitakarmánynak és szeszfőzésre is használják.

Betegségei:

1. Ha az Üszög támadja meg, a növény alacsony marad, és szétroncsolódó bugája befullad a legfelső levélhüvelyben; az üszkös köles bugájában termés helyett fekete port találunk – az üszög spóráit. Ellene a magvak csávázásával védekezhetünk.

2. Rozsdásodását a Puccinia rubigo vera Wtr. nevű gomba okozza.

3. A zsenge, a magból éppen kikelt növény tövének barna foltosodása a Pythium de baryanum Hesse nevű gomba támadásának következménye. A foltok puhák, a növénykék lekonyulnak és elhalnak.

4. A leveleken feltűnő, hosszúkás, fekete, kissé kiemelkedő foltokat a Phyllachora graminis Fckl. nevű gomba okozza. A levelek idővel elsárgulnak és elfonnyadnak.

5. A Septoria gramineum Desm. nevű gomba is hosszúkás, de halvány, gyakran barna szegélyű foltokban tűnik fel a leveleken. A foltokon később apró, fekete

szemecskék jelennek meg.

6. Anyarozs.

§ Cifra kölönte (Cottus poecilopus) – Kölönte: csn

Kis méretű, gazdasági jelentőséggel nem bíró faj, mely nagy kiterjedésű területen Észak- és Közép-Európától Szibérián át egészen az Amur vízrendszeréig megtalálható.

Magyarországon nagyon ritka és védett, gyakorlatilag csak a Tisza vízrendszerében, a lesodródott példányaival lehet találkozni.

A cifra kölönte elterjedési területe Skandinávia, Északnyugat-Oroszország, Szibéria és Közép-Európa északi része. A Kárpát-medence keleti és északi részein számos hegyi vízfolyásban megtalálható így a Fekete-Tisza, a Fehér-Tisza, a Visó, az Iza, a Szaplonca, a Sajó, a Hernád és az Ipoly folyókban, de a Magyarország területén lévő folyóvizekben előfordulása nagyon ritka.

Hasonló fajok:

Közeli rokonához a botos kölöntéhez hasonlít a legjobban, de annak oldalvonala megszakítás nélkül tart a farokúszó tövéig, míg a cifra kölöntének ez megszakad az oldalvonala mentén. A két kölöntefaj egyébként együttesen ritkán fordul elő azonos folyószakaszon, így ez is segíthet a megkülönböztetésükben.

Hasonló lehet hozzá még a különféle gébek népes tábora, de a cifra kölönte teste csupasz ezért a gébeket fedő jellegzetes pikkelyeik és a különböző formájú hasúszóik alapján viszonylag könnyenmeg lehet különböztetni őket.

Hengeres a teste mely két oldalról lapított farokban végződik. Testhossza általában 7-9, centiméter, legfeljebb 12,5 centiméter. Nagy feje feltűnően széles

és lapos. Széles csúcsba nyíló száját húsos ajkak keretezik és az állkapcsait apró fogak borítják. Szájszöglete nem éri el a szem vonalát és a testén nincsenek pikkelyek. Kopoltyúfedőin nagyon erős, hajlott tüske van. Az oldalvonal a test középvonala felett húzódik, és csak körülbelül a második hátúszó közepe alá ér; 20-25 apró csontpikkely borítja. A hasúszók vége eléri a végbélnyílást és gyakran azon is túlér. Színe sötét tónusú foltokkal tarkított olívzöld vagy barnásszürke és a hasa sárgásfehér. Az első hátúszó szegélye narancssárgás, mely különösen ívás idején lesz jól látható. A hasúszót keskeny harántsávok díszítik. A farokúszó tövénél gyakran sötét folt látható.

Petényi Salamon János olyan példányokat is talált, amelyeknek narancssárga, zöldessárga, vagy barnássárga hasúszóik voltak. Johann Jakob Heckel szerint az eltérő színeket valószínűleg a környezet színéhez történő jó alkalmazkodóképessége eredményezte.

A cifra kölönte homokos vagy kavicsos talajú, tiszta, Oxigéndús vizeket kedveli, oxigénigénye 8 mg/l. Igazi élőhelye a hegyi patakok és folyók pisztrángzónájában van. A felmelegedést nem bírja, ezért a 24 Celsius-foknál

melegebb vizekben elpusztul. A kövek között és a görgeteg alatt rejtőzködő fenékhal. Tápláléka fenéklakók, főként bolharákok, halikra és ivadék.

Február és április között ívik. A hím őrzi és gondozza az ikrákat.

§ Köménymoly – Kömény: csn

Növényápolás, növényvédelem

Gyomirtás. Az ánizs gyomirtása vegyszeresen megoldható, presowing kezeléssel illetve az állomány 10-15 cm-es növénymagasságánál postemergensen is. Ha az egyszikű gyomfajok a dominánsak, akkor a korai postemergens kezelés is alkalmazható egyszikűek elleni hatóanyagokkal.

A virágzás és érés közötti időszakban a bürök kiirtása szükséges, mert később a bürök ánizshoz hasonló alakú, mérgező termése nem tisztítható ki hatékonyan.

Kórokozók elleni védekezés. Az ánizs veszélyes betegsége a bakteriózis, amely a koriandernél is nagy pusztítást okoz. A betegség kialakulásában több kórokozó vesz részt. Jelentősen csökkenthető a kártétel a szárbaindulás előtt végzett réztartalmú szerekkel történő kezeléssel. A kórokozók és kártevők által okozott veszteségek azonban általában nem jelentősek, ezért tényleges védekezésre csak ritkán van szükség.

Kártevők elleni védekezés. Kártevői közül a bagolypille hernyói, a köménymoly, a fecskefarkú lepkék hernyói és a levélaknázó légy lárvái fordulhatnak elő.

§ Római kömény (Cuminum cyminum) – Kömény: csn

Más néven fehér kömény, kumin vagy borsoskömény - a zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó, Ázsiából származó fűszer.

Küllemében a köménymagra emlékeztet, de ízében teljesen eltér attól: földes-füstös aromája van, amelyet egyesek csípősnek írnak le. Az Indiai és a közép-amerikai konyhában alapvető fontosságú fűszer, de több Európai országban is elterjedtebb a konyhaköménynél.

A borsosköménynek szélhajtó és bélgörcsoldó hatása bizonyított. Ezenkívül a Candida albicans gombával szemben gombaölő hatással bír.

Belsőleg emésztési nehézségek, bélgázok és bélfertőzés esetén ajánlott. A szoptatás közbeni tejcsatorna-elzáródás kezelésére is alkalmazható. Külsőleg

a borsosköményt bizonyos készítmények összetevőjeként a fájó ízületek bedörzsölésére használják.

A kömény illóolajában található kuminaldehid nevű kis molekula gátolja az alfa-szinuklein nevű fehérje csomósodását az idegszöveti sejtekben.

Ezek a csomósodások (gliális citoplazmikus zárványok) olyan súlyos neurodegeneratív betegségek közös jellemzői, mint a Lewy-testek által okozott elmebaj, Parkinson-kór, és multiszisztémás atrófia (MSA).

A borsoskömény illóolaja nagyobb mennyiségben mérgezőnek bizonyult, és idegi izgalmi állapotot okozott.

§ Sima könnyű-álpöfeteg (Hymenogaster bulliardii) – Könnyű: csn

Mi a közös bennük?- sima könnyű-álpöfeteg (Hymenogaster bulliardii) és zsemleszínű fakógomba (Hebeloma crustuliniforme).

Mindketten a Hymenogasteraceae családba tartoznak, vagyis közeli rokonok. A rokonság mégsem egyértelmű, hiszen az egyik zárt termőtestet növeszt, míg a másik "klasszikus" gomba formát, vagyis lemezes-kalaposat, amolyan csiperkéset. Azonban a gének nem hazudnak, a filogenetikai kutatások alapján rokonok. Hogyan lehetséges, hogy ennyire eltérő a termőtestük?

A két gomba más spóraszórási technikát alkalmaz. Ha megfigyelted, a kalapos termőtestek pár nap alatt elvégzik feladatukat és lebomlanak, míg a zártak sokáig megmaradnak, jóval hosszabb ideig eregetik a szabadba a spórákat. Azonban a zártaknak is kétféle változata van, az egyik tényleg rendkívül szívós, tartós, heteken át terepen van, míg a másik inkább

a földben rejtőzködik és erős illatot bocsát ki, amikor megértek benne a spórák. Az ilyen illatos "gumókat" az állatok kaparják ki és fogyasztják el. A spóráknak nem árt az utazás az emésztőrendszerben és ott pottyannak le, ahol az állat könnyített magán. Tehát az állat terjeszti a spórákat. Az előbbinél,

akár a kalapos formánál a szél hordja szét. Jó kérdés, hogy a Hymenogaster nemzetség zárt termőtestei a "sokáig szélbe eregetős" vagy "jöjjön egy állat és segítsen" megoldást alkalmazzák. Erről nincs információm. Nem túl gyakoriak és nem igazán kerülnek elénk.

Ellenben zsemleszínű fakógombából végtelennek tűnő mennyiség jön elő esős őszön. Az egyik leggyakoribb gomba a helyi telepítésekben. Nagyon könnyű felismerni a fotón is megfigyelhető guttációs cseppekről a lemezein. Kezdők néha leszedik csiperke helyett, de feltűnő retekszaga több mint gyanússá teszi. Kerülendő, gyengén mérgező gomba, ami órákra a budira

ragaszt.

§ Kőrisbogár (Lytta vesicatoria) – Kőris: csn

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a hólyaghúzófélék (Meloidae) családjába tartozó faj.

A kőrisbogár Skandinávia kivételével Európa egész területén és Ázsia déli részein Közép-Ázsiáig előfordul.

A kőrisbogár 9-21 milliméter hosszú, egyszínű fémfényű zöld, zöldeskék, vagy enyhén aranyos. Csápja a 3. íz végétől kezdve fekete. Feje széles és lapos, az előhátnál szélesebb.

A kőrisbogár meleg lombos erdőkben júniustól augusztusig tömegesen jelenik meg. A kőrisen kívül tápnövényei közé tartozik az orgona és a fagyal, a leveleket néha a vastagabb erekig lerágja.

Család: HÓLYAGHÚZÓ BOGARAK

Fam: Meloidae

Puhatestű, nagytermetű bogarak (6–40 mm!). Fejüket vékony nyél köti össze az előtorral. Csápjuk általában 11-ízű, fonal vagy zsinór alakú. Szárnyfedőik jóval szélesebbek az előtornál, a varrat vége felé gyakran szétállók. Hártyás szárnyaik jól fejlettek. Lábaik erőteljesek. Testük cantharidin nevű anyagot tartalmaz, amely a bőrre kerülve hólyagosodást okoz (innen az elnevezés). A Lytta és Myalbris fajok teste porrá törve sebfakasztó gyógyszerként ismert. Az emésztő rendszerbe jutva drasztikus gyomor- és bélgyulladást okoz, izgatja a vízkiválasztó és ivari szerveket. A bogár testnedvében levő cantharidin volt a hatóanyaga a középkori méregkeverők kedvenc italának az „aqua tofana” készítménynek. Egyes állatokra nézve hatástalan (pulyka, túzok, béka, sün), másokra nézve mérgező (kutya, macska, récék, nyúl) (Győrfi, 1957).

A hólyaghúzó bogarak fejlődése nagyon bonyolult. Petéiket a talajba rakják. A kikelő, a későbbi álca-alakoktól eltérő ún. triangulinus álca mozgékony, hosszú lábai vannak, végükön 3 erős karommal. A triangulinus álcák felkapaszkodnak a virágokra és belecsimpaszkodnak az ott gyűjtögető méhfélékbe, majd a fészekbe vitetik magukat. Itt egy friss petét tartalmazó sejtbe telepednek be. A petét megeszik, majd megvedlenek. Az L2 álca a mézet és a virágport eszi meg, majd ismét a talajba költözik, ahol ún. „álbábbá” alakul át. Az álbáb egész évben nyugalmi állapotban marad és tavasszal újabb álcabábbá alakul. Az L2 és L3 álcák nem táplálkoznak. Végül az új nemzedék a talajból jön elő. Egyes hólyaghúzó fajok darazsak fészkében, ismét mások a sáskák gubóiban vagy lárváiban fejlődnek Ez utóbbiak éppen ezért nagyon hasznosak.

Nagy torzcsápú bogár (Cerocoma Schreberi Fabricius)

Teste megnyúlt, felülete lapított, fémfényű zöld. Potroha vöröses sárga, a combok töve kék. Csápja, különösen a tőiznél erősen deformált, az utolsó íz igen nagy, baltaszerű. 9–11 mm. Ivari dimorfizmust mutat, amennyiben a hímek első lábai megvastagodtak.

Magyarországon elterjedt, gyakori faj. Imágója a vadmurok virágán található. Álcáik kaparódarazsak (Sphecidae) által a fészekbe hordott sáskákkal táplálkoznak. Hasznosak.

Hollóbogár (Epicauta rufidorsumGoeze)

Feje vörös, teste fénytelen fekete, rövid fekete szőrözettel fedett. Csápjai és lábai feketék, de a csápok töve belül sárga, 10–19 mm.

Közép- és Dél-Európában elterjedt, Magyarországon az Alföld és a dombvidék lakója. Gyakori faj, helyenként tömegesen lép fel és a burgonya, tök, répa, lucerna levelének lerágásával káros lehet. Álcája a sáskák (Orthoptera) talajba rakott petéinek pusztításával ugyanakkor hasznos.

Kőrisbogár (Lytta vesicatoriaLinn)é

Társnév: spanyol légy, izgonc

Testük megnyúlt, párhuzamos szélű. A bogár fémfényű zöld, zöldeskék, vagy gyengén aranyszínű. Kültakarója lágy, nagysága 9–21 mm. Kellemetlen szaga messziről elárulja. Feje széles, vékony nyakkal ízesül, a homlok közepén kis vörös folt jellemző. Előtora az első kiugró szögleteknél a legszélesebb.

Dél- és Közép-Európában elterjedt, Magyarországon mindenütt közönséges.

Életmód: Évente egy nemzedékkel szaporodik. Petéit a maga ásta kis gödröcskékbe a talajba rakja, 30–50 darabos csomókban. Általában az olajfafélék (Oleaceae) levelein (kőris, fagyal, orgona) jelenik meg nagy csapatokban júniusban. Álcái egy ideig a méhek fészkében fejlődnek. Régen gyógyászati célra gyűjtötték (vizelethajtó).

Kis hólyaghúzó (Mylabris teneraGermar)

Teste fekete, szárnyfedői sárgák, fekete szalagokkal. Előtora fényes, hosszú szőrökkel ellátott. Sok színváltozata ismert. 7–10 mm.

Magyarországon a Nagyalföld és a környező dombvidék lakója. A homokos területeket kedveli. Júniustól augusztusig a leggyakoribb.

§ Kőris-tapló (Perenniporia fraxinea) – Kőris: csn

Kalapja 10-30 cm széles, félkör alakú, oldaltálló, krém-, mogyorószínű, szürkésbarna, frissen széle fehéres, felületét egyenetlen, dudoros, körkörösen barázdált, vékony, kemény kéreg fedi. 

Termőrétege fehéres, majd halványbarnás, pórusai szűkek (4-5 db/mm), kerekdedek. 

Húsa parafaszerű, és -színű. 

Előfordulás: januártól decemberig, nálunk elsősorban akácfák törzseinek tövében, tuskóin, ritkábban más lombos fák alján, kőrisen eddig csak külföldön találták. Hazánkban elég gyakori.

Parazita és szaprobionta, fehérkorhasztó, többéves. 

Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Megjegyzés: hazai akácosaink leggyakoribb tőkorhasztója. A nemzettséghez tartozó többi faj termőteste bevonatszerű, ilyen a keserű ízű, fehér színű, feketés szélű szétterülő tapló (P. medula-panis), amely akár fél méter átmérőjű is lehet, nálunk gyakran megmunkált akácon nő. 

§ Virágos kőris – Kőris: csn

A kőris (Fraxinus) az ajakosvirágúak (Lamiales) rendjébe, az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozó növénynemzetség mintegy 70 fajjal.

A kőris közepesen nagyra növő fafaj, amelynek különböző alfajai túlnyomórészt lombhullatóak, ám néhány alfaja, mely a szubtrópusi éghajlati övezetben honos, örökzöld növénynek számít. A kőris széles körben elterjedt növényfaj Európa, Ázsia és Észak-Amerika nagy részén.

Egymással szemben álló levelei és szárnyas magvai vannak. A Fraxinus nemzetségbe tartozó legtöbb kőris kétlaki növény, amelyeknél külön porzó és külön termő egyedek vannak. A kőrisfák komoly problémát okozhatnak jelentős mennyiségű termésük miatt a városi környezetben.

A holarktikus nemzetség egyes fajai az Óvilág, mások Észak-Amerika mérsékelt égövi részein élnek; a fajok hagyományos csoportosítása leginkább ennek megfelelő, elterjedés szerinti. A fajok többsége Kelet-Ázsiában és Észak-Amerikában él; Európában mindössze négy:

keskenylevelű kőris (Fraxinus angustifolia); ennek alfaja a magyar kőris (pannon kőris, Fraxinus angustifolia ssp. pannonica)

magas kőris (Fraxinus excelsior)

virágos kőris (Fraxinus ornus)

Fraxinus pallisiae

Közülük Magyarországon három faj vagy alfaj őshonos:

magas kőris, magyar kőris (pannon kőris), virágos kőris (mannakőris).

Az őshonos fajok mellé főleg a síksági kemény- és/vagy puhafás ártéri erdőkbe, valamint a sziki tölgyesekbe nagy területen amerikai kőrist telepítettek elegyfaként. Magyarország erdeiben 1997-ben a négy kőrisfaj együttes részaránya 2,4%, azaz 39 ezer hektár volt. Európa egyéb részein még egy, Amerikából áthozott kőrisfajt (fehér kőris) – Fraxinus americana) telepítenek és telepítettek (1724 óta) – e faj kivadulásáról nem tudunk.

A fajok többsége közepes–nagy termetű fa. Általában lombhullatók, bár néhány

Szubtrópusi faj örökzöld. Szárnyasan összetett Leveleiben a levélkék leggyakrabban keresztben átellenesen állnak, de a hármas álörvös állás is megfigyelhető. A csúcson növő levélke alakja rendszerint némileg

különbözik a párosan átellenben állókétól.

Virágai változatosak, termése egységesen repítőkészülékes lependék.

Se a két fajsor tagjai, se az ó-, illetve újvilági fajok nem hibridizálódnak egymással, az egyes fajsorok azonos kontinensen élő fajai viszont igen.

A kőrisek anyaga erős, de rugalmas keményfa. Íjak, eszközök fogantyúi, minőségi baseballütők készítésére használják. Elektromos gitárok testét és

Snookerdákókat is készítenek belőle. A kőrisfa sűrűsége élőnedves állapotban 0,9 g/cm³, légszáraz állapotban 0,75 g/cm³, míg mesterségesen szárítva 0,62 g/cm³. A kőris a közepesen nehéz fák közé tartozik. A nyolc fokozatból álló Nördlinger-skálán – a kőkemény fokozattól az igen lágy fokozatig – az ötödik, a meglehetősen kemény fokozatba tartozik a kőris, mint faanyag. Hasadékonyság szempontjából a kőris nehezen hasad. A hasadékonysági skála – a rendkívül nehezen hasad fokozattól a rendkívül könnyen hasad fokozatig – nyolc elemből áll, melyen a kőris a harmadik fokon áll. A szintén nyolc fokozatú aszási skálán a kőris a mérsékelten aszik össze fokozatot kapta. A hat fokozatú rugalmassági skálán a kőris meglehetősen rugalmas faanyagok közé tartozik. A mindig szárazonlévő kőrisfa tartóssága 500 év is lehet, míg szabad levegőn, de födém alatt 30-tól 95 év, szabadban elhelyezve, a légköri viszonyoknak kitéve 15–40 évigtartós a kőris. Levegőtől elzárva, nedves helyen a kőris tartóssága 7 év. Fűtés szempontjából a kőris közepes melegfejlesztő-képességgel bír.

Rendszertani felosztása:

fehér kőris (Fraxinus americana)

Fraxinus caroliniana

fekete kőris (Fraxinus nigra)

amerikai kőris (vörös kőris, Fraxinus pennsylvanica)

Fraxinus profunda (syn. F. tomentosa)

kék kőris (Fraxinus quadrangulata)

Fraxinus tremillium

§ Körömgomba – Köröm: csn

A körömgomba egészséges felnőtteknél is kellemetlen, legyengült betegeknél azonban komolyabb problémákat is okozhat, ezért mindig fontos a tünetek felismerése és a fertőzés kezelése. Fontos tudni, hogy ez minden esetben hosszú hónapokig tart, sőt fontos lehet az elváltozást okozó gombatípus azonosítása is a speciális készítmény kiválasztásához. Sokan követik el azt a hibát, hogy az első készítmény kipróbálása után néhány héten belül abbahagyják a kezelést.

Körömgomba akkor fordul elő, mikor gomba támadja meg a kéz vagy a láb körmeit, vagy a körömágyat, a köröm alatti bőrfelületet. A gombák a körmöt az azt körülvevő bőr sérülésén keresztül, illetve a köröm és körömágy közötti nyíláson át támadják meg.

Amennyiben Ön egészséges, a körömgomba valószínűleg nem okoz komoly problémákat, ám rosszul nézhet ki, fájhat, vagy károsíthatja a körmöt vagy körömágyat. Ha Ön azonban cukorbeteg vagy immunrendszere legyengült, krónikus betegségben szenved, a körömgomba komolyabb problémát okozhat, ezért mindenképpen beszéljen orvosával arról, mi a kezelés legjobb módja.

Bizonyos alapbetegség mellett nem minden gombaellenes készítmény alkalmazható biztonsággal.

A körömgombát élesztőgombák, penészgombák és különböző egyéb gombák okozhatják. A legtöbb fertőzést az atlétalábért is felelős gombaféle okozza, a lábujjközti gombás fertőzés terjed tovább, megbetegítve a körmöket is.

A gombák leginkább a meleg, nedves helyeket kedvelik, továbbá emberről emberre is terjedhetnek. Így gombás körömfertőzést kaphat attól is, hogy mezítláb sétál a nyilvános zuhanyzókban vagy uszodákban, illetve közös törülköző vagy körömolló használattól is.

Nagyobb a valószínűsége a körömgombásodásnak, ha Ön elmúlt 60 éves, cukorbeteg vagy immunrendszere legyengült, körömsérülése vagy benőtt körme van, olyan cipőt hord, melyben lába izzad, meleg, párás helyen dolgozik.

A gombásodás általában egy körmön kezdődik, majd később a többi körömre is átterjed. A fertőzést okozó gombák egy része a köröm széle felől, míg a más gombafélék a körömágy felől terjednek tovább.

§ Körömvirág (Calendula) – Köröm: csn

Nevét onnan kapta, hogy magva a köröm hajlott ívéhez hasonlít. Botanikai neve (Calendula) arra utal, hogy több

hónapon (canlendis) keresztül virágzik egyfolytában. Virágzatának jellegzetes sárga színét a karotinoidok adják. Már az ókor óta ismert és használt gyógynövény.

Virágai átmérője elérheti a 6 cm is, sárga- és narancssárga színű nyelves- és csöves virágokból állnak. A telt virágú fajtáknak csak nyelves virágai vannak. Kora tavasztól az első fagyokig folyamatosan nyílnak. Levelei finoman szőrözöttek, lándzsa-, vagy tojás alakúak, váltakozó állásúak.

Kedvelt kerti növény, vadon nem fordul elő. Valószínűleg egy dél-európai fajból nemesítették. Alacsony tápanyag igényű, a napos-, mérsékelten nedves helyeket

kedveli. Szárazságtűrő. Homokos-, vagy középkötött talajokban érzi legjobban magát.

Régen virágait a drága sáfrány hamisítására használták, de sem aromájában, sem színében nem tudta helyettesíteni azt. A kertbe ültetve elűzi a gyökérfonalférgeket és távol tartja a levéltetveket is. Főzete csigaölő.

Fűszerként az ételeknek sárgás színt, enyhén csípős és kesernyés ízt ad. Teljes virága, vagy csak a szirmai, de akár a levele vagy a szára is felhasználható.

Gyógynövényként ülőfürdőnek, teának, borogatásnak, tinktúrának alkalmazzák.

Évszázadokon át használták főzésre. A virága gyakori összetevője volt német leveseknek és raguknak. Az angol "pot marigold" kifejezés is erre utal. A "pot"

jelentése fazék, míg a "marigold" jelentése körömvirág és egyben egy női keresztnév is. Az aranysárga színű szirmokat vajak és sajtok színezésére is használták.

Több kísérleti modellben bizonyították érképződést serkentő hatását, különösen a hajszálerek növekedését. Gyulladáscsökkentő, sebfertőtlenítő, vérzéscsillapító. Főleg visszér, aranyér, napégés, rovarcsípés, pattanás, fekély, ekcéma, bőrkeményedés ellen alkalmazzák. Friss leve, műtéti hegekre, nehezen gyógyuló sebekre, vérömlenyekre, öregkori májfoltokra, lábgombára.

§ Vad kőrös – tudományos neve: virágos kőris – (Fraxinus Ornus L.) – Kőrös: csn

– További nevei: Manna kőris, vad kőrös.

Fa. 9 m. Rügyei szürkék, molyhosak. Nyeles levélkéinek száma csak 7–9. Virágai a levekkel együtt jelennek meg. Virágzata sokvirágú, kúpalakú. Virágai illatosak, csészéjök zöldes, a 2–4 szirom hosszúkás lándsás, sárgás-fehér. Termése csucsán szárnyas. Terem főleg az Alföldet környező mészkődombokon.

§ Körteeszelény (Rhynchites giganteus Kriniczky) – Körte: csn

Az eszelényeket szokás a szúrás helye szerint is csoportosítani. Ennek megfelelően vannak fafúrók, termésfúrók, rügy-és hajtásfúrók, levélfúrók és levélsodrók. Különösen a gyümölcstermesztésben van jelentőségük a további gyakori fajoknak:

Pirosszárnyú eszelény (Coenorrhinus aeqatus Linné)

Levélfúró eszelény (Coenorrhinus paxillus Germar)

Levéléreszelény (Coenorrhinus interpunctatus Stephens)

Bíborszínű eszelény (Rhynchites bacchus Linné)

Körteeszelény (Rhynchites giganteus Kryniczky)

Szilvaeszelény (Rhynchites cupreuaLinné)

A vadkörte mellett más körtefajokon és galagonyákon is előfordul a körteeszelény (Rhynchniles giganteus), mely a fiatal körték kocsányának megrágásával azok fonnyadását okozza. Ezen túl gyakran a termés felületét keskeny csíkok ban hámozza.

§ Körtepöfeteg (Lycoperdon pyriforme) – Körte: csn

A körtepöfeteg (Lycoperdon pyriforme) Eurázsiában és Észak-Amerikában elterjedt, korhadó fán termő, ehető gombafaj.

Nevének megfelelően a körtepöfeteg termőteste fordított körtére emlékeztet. Átmérője 1,5–5 cm, magassága 2,5–5 cm, felül gömbölyű, a tövéhez közeledve hengeresre szűkül és vastag rizomorfokkal kapcsolódik a korhadó fához. Színe fiatalon fehér, később sárgás, az idős gomba pedig (néha márványozottan) barnás színű. Felületét apró, finom, korpaszerű, letörölhető tüskék, bimbók borítják, amelyek idővel lekopnak és az idős gomba már sima felületű. Húsa eleinte fehér és ruganyos, később sárgás és szemcsés lesz, éretten pedig barna spórapor tölti ki a gomba belsejét.

Spórája kerek, 3,5-4 µm átmérőjű, sima felszínű, színe olívabarna, éretten sötétbarna.

Csoportosan növő gomba, a termőtestek vagy elkülönülten vagy akár egymásnak szoruló tömegben találhatóak. Mindig fán - kidőlt, vagy elhalt álló fán, tuskón - terem.

A körtepöfeteget a 18. századi német természettudós, Jacob Christian Schäffer írta le először 1774-ben. Az általa adott latin név, a Lycoperdon pyriforme szó szerinti fordításban körteformájú farkasfingot jelent. 2001-ben DNS-szekvenciájának vizsgálata alapján a Morganella genusba helyezték át; rizomorfjának alakja és az, hogy korhadó fán terem, korábban is elválasztotta a Lycoperdon nem többi tagjától. 2008-ban azonban a genus újabb felülvizsgálatánál a körtepöfeteget visszahelyezték a Lycoperdon nembe.

Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában is előfordul a lombos és tűlevelű erdőkben. Európában mindenütt gyakori gombafaj. Elsősorban a kidőlt, korhadásnak indult bükkfán terem, de más fafajokon is megtalálható, az Alpokban a lombos fák határa fölött luc-

és vörösfenyőn is nő. Termőtestjei a talajon is megjelenhetnek, ilyenkor micéliumszálaival kötődik a föld alatti korhadó faanyaghoz. Augusztus és november között terem.

A körtepöfeteg fiatal fehér példányai ehetőek, de miután megsárgult, húsa élvezhetetlen lesz.

A körtepöfeteg csoportos előfordulása és faanyag-termőhelye miatt könnyen felismerhető. Az egyes gombákhoz hasonlít a bimbós pöfeteg, illetve az összes pöfetegfajnál fokozottan figyelni kell a gyilkos galóca fiatal, burokban lévő példányaival való összetéveszthetőségre.

§ Nemes körte – Körte: csn

A körte (Pyrus) a rózsavirágúak (Rosales) rendjébe és a rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó növénynemzetség. Kb. 30 főbb faja, nagyobb alfaja és természetben előforduló Hibridje létezik.

Számos ehető gyümölcsű fafaj tartozik ide. Az emberiség legalább 3000 éve ismeri, termeszti. „Körte” alatt a fán kívül a nemes körte (Pyrus communis) gyümölcsét szokás érteni.

A körte az Óvilág partvidéki és enyhe éghajlatú területein honos, Nyugat-Európától Észak-Afrikáig és Ázsiáig bezárólag. Közepes méretű fák, 10-17 méter magasra nőnek, gyakran keskeny, magas koronával, némely faja pedig cserje méretű. A levelek váltakozó állásúak, egyszerű, 2–12 cm hosszú levelek, egyes fajokon fényes, másokon sűrű ezüst-szőrös felülettel; alakjuk a széles-oválistól a keskeny lándzsásig terjed. A legtöbb körte lombhullató, kivéve 1-2 délkelet-ázsiai faját, melyek örökzöldek.

Jól tűrik a hideget, akár a ‒25 °C – ‒40 °C-os teleket is, kivéve az örökzöld fajokat, amik csak kb. ‒15 °C-ig viselik el.

Ötszirmú virágai fehérek, néha sárgás vagy rózsaszínes árnyalatúak, 2–4 cm átmérőjűek.

A rokon almához hasonlóan a körte is almatermés, a vad fajoknál 1–4 cm átmérővel, néhány nemesített változata akár 18 cm hosszú és 8 cm széles is lehet; alakja az ellipszoid vagy gömbszerű formától a nemes körte klasszikus körteformájáig (hosszúkás alapi rész, gömbölyded vég) terjed.

Termesztése, megporzása, szaporítása az almáéhoz hasonló.

Az Európai Unió legnagyobb körtetermelői Olaszország, Hollandia, Belgium és Spanyolország. Magyarországon évente átlagosan 33 000 tonna terem körtéből, kiemelkedő években 40 000 tonna is megterem. A legfőbb hazai termőterületek az Alpokalján, a Bodrogközben és Szatmár területén vannak.

Betegségek, kártevők.

Gyökér, korona: baktériumos gyümölcsgolyva: Fiatal fák gyengén fejlődnek, a gyökérnyaki részen, illetve a fő és mellékgyökereken előbb fehéres, majd barna színű kinövések láthatók.

Cserebogár: A fiatal fák elpusztulnak, az idősebb fák koronarészei hervadnak, majd elpusztulnak. A kitakart gyökérzet, vagy akár a főgyökér elrágott, a károsítás helyén csontszínű pajorok találhatók.

Gyümölcsfák nektriás ágelhalása és ágrákbetegsége: A koronán száraz ágak, ágcsoportok találhatók, a károsodott ágrészeken narancs-, vagy vörös színű

kiemelkedések, rákos sebek találhatók.

Körtefák baktériumos virág és ágelhalása: Az ágrészeken háncspusztulás figyelhető meg, majd a felette lévőágrész elhal.

Kaliforniai pajzstetű: A pusztulás a korona csúcsán kezdődik, a károsított részeken barnásszürke, vagy szürke, lekaparható réteges bevonat található.

Körte fuziákumos varasodása: A rügyek nem hajtanak ki, a vessző felületén sötét színű fekélyes foltok láthatók - a teljes ág elpusztulása.

Rügy, hajtás.

Rügyfúróbogár: A rügyek nem hajtanak ki, oldalukon kerek lyuk látható.

Lombrágók, hernyók, téli araszolók: A duzzadó, majd fakadó rügyek, később a fiatal hajtások és levelek is megrágottak. A károsítás helyén különböző,

nagyobb testű hernyók fedezhetők fel.

Sodrómolyok: A fakadó rügyek kiodvasítottak, később a fejlődő hajtások megrágottak, levelek szövedékkel összesodrottak. A károsított részeken, az összesodrott levelekben különböző színű hernyók illetve peték találhatók.

Hajtáshervasztó darázs: A károsított rész elszárad, az egészséges és az elpusztult részek határán csavarvonalban szúrásnyomok láthatók.

Hajtástörő ereszlény: A pusztuló rész letörik.

Hamvas körte-levéltetű: A hajtásvégek levelei besodródnak, rajtuk viaszportól hamvasnak tűnő rovarok találhatók.

A körte fuzikládiumos varasodása: A leveleken különböző méretű sötét foltok láthatók, erős fertőzés esetén levélhullás tapasztalható.

A körte (és birs) fabreás betegsége: A folt először a levélfonákon, olajzöld, majd barna, később feketedő.

A körte (és alma) elzionés foltossága: A folt kicsi, pirosasbarna, barna, majd megnagyobbodik, közepe kifehéredik, a szélek pirosak maradnak.

Recés levélpoloska: A leveleken apró, sárga színű foltok, vagy sárga elszíneződés, a levélfonákon fényes, fekete ürülékszemcsék és szívogató rovarok találhatók.

Takácsatkák: A levélfonákon finom szövedék védelmében , vagy szövedék nélkül szívogató, szabadszemmel alig felfedezhető méretű rovarok.

Körte levélbolha: Besodródott, deformálódott leveleken különböző rovarok tömegesen szívogatnak.

Levéltetvek: A szívogató rovarok teste gömbölyded alakú, barnás színezetű, esetleg világos-, illetve sötétzöld, melyek a rajtuk lévő viaszbevonattól

hamvasnak látszanak.

Levélbarkók: A levéllemez széle kicsipkézett, vagy szabálytalan alakban megrágott.

Sodrómolyok: A levelek megrágottak, szövedékkel összehúzottak, a kártétel helyén fürge mozgású hernyók találhatók.

Bimbó, virág.

Rügyfúró bogár: A virágrügyek nem hajtanak ki, oldalukon apró kerek lyuk található.

Bimbólikasztó bogár: A bimbók nem nyílnak ki, a szirmok barnák, elszáradnak.

A körte fuzikládiumos varasodása: A sziromlevélen és a virágkocsányon olajzöld, később barna, bársonyos foltok találhatók, a kötődött gyümölcs lehullik.

Körtedarázs: A porzószálak és a bibe között félkörben futó, fekete színű aknázójárat található.

Körte levélbolha: Zöldessárga szívogató rovarok, sok mézharmatot ürítenek, amelyen korompenész telepedik meg és megfeketíti a károsított részt.

Termés.

A körte (és birs) fabreás betegsége: A gyümölcsön különböző nagyságú és színű foltok láthatók. A folt apró, fekete és beboríthatja a gyümölcs nagy részét.

A körte fuzikládiumos varasodása: A folt olajbarna, bársonyos, később sötétbarna, fekete és berepedezik. A gyümölcs torzul.

A körte (és alma) elzionés foltossága: A folt pirosasbarna, határozott körvonalú, később a közepe fehéredik, a szélek pirosak maradnak.

Almatermésűek moníliás gyümölcsrothadása: A folt barna, rothadó, egyre nagyobbodó, rajta körök mentén fehér, vagy sárgás penészpárnák láthatók. A fertőzött gyümölcs egy része mumifikálódva a fán marad.

Kaliforniai pajzstetű: A folt piros gyűrű formájú, közepén általában megtalálható a szürkésbarna színű - lekaparható pajzs.

Körte levélbolha: A gyümölcs deformálódik, a mézharmattól és az azon megtelepedő korompenésztől fekete.

Almamoly: A gyümölcs felületén egy kisebb és egy nagyobb lyuk található. A nagyobb ürülékkel szennyezett, a gyümölcs belseje kirágott, benne halványvörös

hernyó található.

Körtemoly: A gyümölcs felületén egy kis bemélyedés és ha már a kártevő elhagyta, egy kerek, rágcsálékmentes lyuk található. A magok kirágottak.

Sodrómolyok: A gyümölcs felülete megrágott, a hozzánőtt levél védelmében különböző hernyók találhatók.

Darazsak: Az érő gyümölcs szabálytalan alakban megrágott. A héj alatt nagyobb katlan alakú üregben több darázs is található.

§ Kőtörőfű (Saxifraga) – Kőtörő: csn

Sziklakertekben is gyakori, fehér, piros vagy sárga virágú, hegyvidékeken élő évelő növény; Saxifraga.

Melius Juhász Péternél 1578-ban a Senecio vulgaris neveként szerepel egy követ rontó fű. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) kö-rontó-fü, kö-rontó gyökerü-fü.

Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) kőtör.

Társneve a kőrontó, kőtörő terminus.

A kőtörőfű nevének a növény termőhelye az alapja, ugyanis sziklarepedésekben hajt. A hasadékokba mélyen és erősen befurakodik, a repedéseket nagyobbítja

(&lt; latin saxifraga ’kőtörő’). Ma kőrontófűnekés vajfűnek is nevezik. Az előbbi névadási háttere – élőhelyén kívül – gyógyhatásával is magyarázható.

A népi gyógyászatban ugyanis hólyag- és vesekő ellen használták. Mint Csapó József (1775) írja: „nevét igazán hordozza, mert kő és fövény ellen nagy principális, ha a füvet borban főzve isszák”.

A kerti fajok között egyikük népnyelvi neve porcellánvirág, illetve Jehova virág, mert virágának pettyeiből Jehova nevének héber betűit akarták kibetűzni.

A N. kőfű a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) ternye néven szereplő ’Alyssum’ [&lt; görög alysson ’veszettség’ (a kutyák veszettsége ellen használták)] ma az Aubrietia növényt jelöli.

Kevés virágú bogernyő jellemzi. Szárán kevés a levél, ezek egyenesek, ragadósak, szőrösek. A növény a levélszélen lévő finom nyílásain meszet választ ki. Még a szélsőségesen száraz termőhelyeken, mint például a földrészecskék nélküli apró sziklahasadékokban is megél. Sziklakertekben nagyon becses növény, mert szépen, párnásan növekszik, és egyes fajoknak a virága is pompás látvány.

§ Kövérfű – tudományos neve: kerti varjuháj – (Sedum Fabaria Koch.) – Kövér: csn

– További nevei: bablevelű fű, bablevelű szaka, kövérfű, szerelem taplója, varjubab. – Sedum Telephium Auct. Hung. – Term. r.: Varjuhájfélék. Crassulaceae.

Évelő. 15–60 cm. Hengeres főgyökere répás mellékgyökereket fejleszt. Levele húsos, lapos, csúcsa felé egyenetlenül fűrészes, töve felé ék-alakban keskenyedik és ép. Mind váltakozva áll. Virágai sátorozó bogernyőben fejlődnek; szirmai bíborszínűek. Elterjedt kerti virág, de még inkább tenyésztik a halvány rózsaszinű virágú Sedum spectabile Bor. (Fabaria Hort.) fajt.

A hozzá hasonló kárpáti varjuháj (S. carpaticum Reuss.) vadon terem hazánk északi és keleti havasain.

§ Kövesnadály – tudományos neve: fekete nadálytő - (Symphytum officinale) – Köves: csn

Népies neve: forrasztófű, kövesnadály, sarkosfű, összeforrasztófű, sarkosfű, összeplántálófű, fekete gyökér, madárgyökér, madárlevél, fekete gyopár, nagynadály, nadálygyökér, fekete nadály, fekete nadályfű, fekete nadálytű, nadály.

Nedves réteken (főleg mocsárréteken, kékperjés lápréteken), mezsgyéken, vizes gödrökben, kubikgödrökben, fűz-nyár ligeterdőkben és csatornák, vizek mentén fordul elő.

Évelő gyógynövény, érdes levelei hegyes csúcsban végződnek. Az 1-2 cm hosszú párta henger alakú, 5 rövid cimpájú, színe többnyire kék sötétkék vagy ibolyás-piros. A csészelevelek hosszan kihegyezettek. Egész nyáron át virágzik. 4 makkocska termése sima és fényes. Hüvelykujj vastagságú, évelő gyökérzete kívül sötétbarna vagy fekete, belül fehér vagy sárga, felvágva rendkívül nyálkás tapintású, zsíros.

A gyökereket, amelyek a hatóanyagot tartalmazzák, tavasszal vagy ősszel kell kiszedni virágzás előtt. A gyökereket mosás után a gyökérágaktól és a föld feletti hajtásoktól megtisztítva rövid idő alatt kell megszárítani. Alkalmanként a levelét is hasznosítják.

Áztatással készült kivonatát hámosító és szövetképződést serkentő hatása miatt külsőleg használják. Lábszárfekély, porc-, és csonttörések, repedések, zúzódások, égési és más zúzódások kezelésére, a sebgyógyulás elősegítésére borogató szerként használták. Hatásos szer még érgörcs, ínygyulladás, ízületi gyulladás, köszvény, reuma, visszérfekély, visszérgyulladás, mirigyduzzanat, nyaki fájdalom, megerőltetés, cukorbetegség, bélrenyheségének, gyomorfekély, hüvelynyálka-hurut, légzési zavar, csontfájdalmak, sebek, vérömlenyek, belső vérzések, irritáció, szélhűdés, ficam, rándulás, bénult végtagok fájdalmainak enyhítésére, de egyes tüdő-, és szívbetegségek kezelésére is használják. A levelek és a gyökerek egyszerű forrázata arclemosóba téve bőrlágyító hatású. A növény fokozza a vérellátást. Levele sok A-, C-, B12-vitamint, kalciumot, káliumot és foszfort tartalmaz. Allantoin nevű hatóanyaga serkenti a vérellátást, növeli a sejtek regenerációs folyamatait.

A gyökérből vagy levélből előállított készítmények gyulladás-, és irritációcsökkentő hatásúak, elősegítik a sebforradást és a hámképződést. Gyökerét frissen, vagy szárítva, de porrá őrölve is használhatjuk borogatásnak, tinktúra, esszencia, vagy kenőcs készítéséhez gyulladáscsökkentés és sebgyógyítás céljából. A rátétek, kenőcsök csonttörés, vérömleny, zúzódás, rándulás, mirigyduzzanatok, visszérgyulladás, reumatikus ízületi gyulladás kezelésére alkalmazhatók ép bőrfelületen. Friss levelét levélborogatásként szárítottan, illetve szárítottan ülőfürdő készítéséhez használhatjuk fel. A leveléből gyógyitalként felhasználható nadálytő bor is készíthető, ami kitűnő szer tüdőbetegségek ellen. Ha leforrázzuk, s meleg pép formájában a bénult végtagra helyezzük, gyors javulást eredményez, ha a baj oka megerőltetés, húzódás, zúzódás, ficam, rándulás vagy szélhűdés, de segít visszérfekély, reumás izommegvastagodás, köszvényes csomó, daganat, nyaki fájdalom, csonkolt végtagfájás, csonttörés, csonthártyagyulladás esetén is. Borogatásként elősegíti az eltört csont összeforrását. Főzetként tinktúraként orvosi vélemény mellett használható gyomorfájdalmak enyhítésére. A gyökérből készült kivonat csonterősítő, csonttörés esetén segíti a hegképződést. Toroköblítőnek is használják.

§ Közönséges köviholyva – Kövi: csn

Budapesti Sváb-hegy: Diener H. Astenus lyonessius (Joy, 1908) (= longelytratus Palm, 1936) – közönséges köviholyva – Sashegy, ismeretlen dátum, Diener H.; Sas-hegy, 1921.VI.2., Streda R.

A holyvafélék (Staphylinidae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjéhez, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család több mint 63 ezer leírt fajjal (becslések szerint a trópusi fajok háromnegyede még ismeretlen). A bogarak második legfajgazdagabb családja (az ormányosbogár-félék előzik csak meg).

Az egész Földön megtalálni őket; főleg a szárazföldi élőhelyeken. Közép-Európában mintegy 2000–3000 fajuk élhet; a magas hegységekben, a fenyvesekben és a hóhatáron élő alpesi fajok még nagyrészt ismeretlenek.

Magyarországról eddig 1186 fajukat mutatták ki, a fajok tényleges száma akár az 1300-at is megközelítheti.

Romániából eddig 21 alcsaládjuk 259 nemének 1240 faját jelezték.

A fajok többsége meglehetősen kicsi: hosszuk 1 és 40 mm közötti; többségüké 7 mm-nél kevesebb. Közép-Európa legnagyobb faja a Magyarországon is élő bűzös holyva (Ocypus olens), ami eléri a 30 mm-t.

Legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy a szárnyfedőik, kevés kivétellel megrövidültek – olyannyira hogy a potroh nagy részét fedetlenül hagyják. A potroh ennélfogva igen mozgékony, és mivel gyűrűi szabadon ízesülnek, minden irányban forgatható, sőt, előre is hajlítható. Testük többnyire erősen megnyúlt; oldalaik többé-kevésbé párhuzamosak.

Némely nagyobb faj potrohának végén védőberendezkedés alakult ki: a nyolcadik hátlemez alól kilépő két fehér csápból kellemetlen szagú váladékot fröcskölhetnek ki.

A csápízek száma többnyire 11. Csápjuk füzéres vagy fonalas, utolsó 2-3 vagy 5-6 ízük bunkót alkothat. A lábfejízek száma alapesetben 5, de ez sok esetben redukálódik (akár 2, 3 is lehet). A heteromer lábfejképlet (a lábfejízek száma nem azonos a különböző végtagpárokon) elég ritka. A lábfejízek száma fontos határozóbélyeg, többször alcsaládokra, nemzetségekre jellemző.

A holyvák lárváinak teste megnyúlt, végtagjaik végén egy-egy jól fejlett karom nő. Kilencedik potrohgyűrűjükön egy pár kéttagú farfüggeléket találunk.

A tengerpartoktól a magas hegységek alpesi régiójáig a nyílt vizek kivételével szinte bármilyen élőhelyen megtalálhatóak, de legtöbbjük a nedvesebb, sok szerves anyagot tartalmazó erdőtalajokon és vizek közelében él. Sok faj él a deltatorkolatokban és sok a művelt területeken.

Sajátos holyvafaunája alakult ki egyes madarak, illetve kisemlősök fészkeinek más fajok hangyabolyokban, megint mások termeszvárakban élnek. Sok ragadozó faj (főleg az esti órákban) a növényeken keresi zsákmányállatait. Egyes Quedius és Homalota fajok behatolnak a szúfélék járataiba, és felfalják a lárvákat. A legtöbb fajuk ragadozó, de akadnak gomba-, illetve növényevők is. Egyes fajok légybábokon élősködnek; a biológiai növényvédelem hatékony eszközei. Viszonylag sok faj trágyában, dögön, taplókban és gombákban él, mások (különösen az Anthophagus fajok) mézet és virágport nyalakodnak. Nagyon sok faj táplálékát még nem ismerjük; főleg a lárvákét.

Ősi formáik feltehetőleg korhadéklakók voltak; ez ma az

vértesholyvaformák, lapholyvaformák és Proteininae alcsaládokra jellemző; ezekben egyúttal fakultatív gombafogyasztás is megfigyelhető.

A szaprofág táplálkozásból kifejlődött ragadozó életmód jellemzi a leggyakoribb és a legnagyobb alcsaládokat:

fürgeholyvaformák, Omaliinae, korhóholyvaformák és Aleocharinae többsége, tapogatósholyva-formák, partiholyvaformák, Pselaphinae, igaziholyvaformák és szemesholyvaformák.

Általában polifág ragadozók, de egyes fajok specializálódtak: így például:

az Oligota (Aleocharinae) nem fajai atkákat esznek;

ez Erichsonius (Igaziholyvaformák) fajok a talajban élő fonálférgekkel táplálkoznak;

az Gauropterus (=Eulissius) (Igaziholyvaformák) fajok a vízparti növényeken pihenő szúnyoglárvákat eszik;

az Aleochara (Aleocharinae) fajok légybábokon élősködnek.

A ragadozó fajok aktívan vadászva vagy lesből kapják el áldozataikat. A Stenus fajok szájszerve kiölthető: azt a hemolimfa nyomását változtatva tolják ki vagy húzzák be.

Egyes, külső emésztésű a fajok rágóikkal megragadják a zsákmányt, emésztőnedvet fecskendeznek annak testébe, és a részben feloldott, félig emésztett táplálékot szívják fel. Jellemzően ilyenek az

tapogatósholyva-formák, gombaholyvaformák, partiholyvaformák, szemesholyvaformák és igaziholyvaformák alcsaládok fajai.

Sok faj potrohmirigye kiölthető, és abból vészhelyzetben a ragadozót elriasztó váladékot bocsáthat ki. Egyes Stenus fajok olajos váladéka (stenusin) a vízre bocsátva megakadályozza, hogy táplálékkeresés közben elsüllyedjenek.

A nagyobb fajok lárvái ragadozók. Bábozódáshoz többnyire kis üreget ásnak maguknak a földbe.

Rendszertani felosztás. A holyvák rendszertanában nincs még teljeskörű egyetértés, és jelenleg is kutatások tárgyát képezi. Több mint 63 ezer fajukat (2015-ös adat) 31 alcsaládra, kb. 100 nemzetségre és mintegy 3.200 nemre tagolják. Még mindig évente mintegy 400 új fajukat írják le, ennek ellenére a feltételezések szerint a trópusi fajok ¾-e továbbra is felfedezetlen. Időről időre napvilágot látnak elképzelések, melyek a családot több (4-től 10) új, önálló családra osztanák. Több, korábban önálló családot (Pselaphidae, Bordásholyvaformák (Micropeplidae), Sajkabogárformák (Scaphidiidae)) az újabb rendszertanok alcsaládként sorolnak be. A lárvák felépítése, táplálkozási szokások és más bélyegek alapján a családon belül négy fő származási vonalat lehet elkülöníteni:

1. "Omaliinae-csoport":

Barázdásholyva-formák (Omaliinae) (MacLeay, 1825)

Sutaholyvaformák (Proteininae) (Erichson, 1839)

Bordásholyvaformák (Micropeplinae) (Leach, 1815)

Tapogatósbogár-formák (Pselaphinae) (Latreille, 1802)

Szőröscsápúholyva-formák (Dasycerinae) (Reitter, 1887)Empelinae (Newton & Thayer, 1992)Microsilphinae (Crowson, 1950)Neophoninae (Fauvel, 1905)Glypholomatinae (Jeannel, 1962)Protopselaphinae (Newton & Thayer, 1995)

2. "Oxytelinae-csoport":

Apateticinae (Fauvel, 1895)

Sajkabogárformák (Scaphidiinae) (Latreille, 1807)

Trigonurinae (Reiche, 1865)

Lapholyvaformák (Piestinae) (Erichson, 1839)

Korhóholyvaformák (Oxytelinae) (Fleming, 1821)

Vértesholyvaformák (Osoriinae) (Erichson, 1839)"

3. Staphylininae-csoport":

Solieriinae (Newton & Thayer, 1992)

Igaziholyvaformák (Staphylininae) (Latreille, 1802)

Szemesholyvaformák (Steninae) (MacLeay, 1825)

Ormosholyvaformák (Pseudopsinae) (Ganglbauer, 1895)

Tapogatósholyva-formák (Euaesthetinae) (Thomson, 1859)

Leptotyphlinae (Fauvel, 1874)

Megalopsidiinae (Leng, 1920)

Partiholyvaformák (Paederinae) (Fleming, 1821)

Gombaholyvaformák (Oxyporinae) (Fleming, 1821)"

4. Tachyporinae-csoport":

Fürkészholyvaformák (Aleocharinae) (Fleming, 1821)

Fürgeholyvaformák (Tachyporinae) (MacLeay, 1825)

Pilláscsápúholyva-formák (Trichophyinae) (Thomson, 1859)

Sörtecsápúholyva-formák (Habrocerinae) (Mulsant & Rey, 1875)

Olisthaerinae (Thomson, 1859)

Penészevőholyva-formák (Phloeocharinae) (Erichson, 1839)

Ismertebb magyarországi fajok:

Közönséges partiholyva (Paederus riparius) (Linnaeus, 1758)

Gömbnyakú partiholyva (Paederus littoralis) (Gravenhorst, 1802)

Aranysujtásos holyva (Staphylinus caesareus) (Cederhjelm, 1798)

Bűzös holyva (Ocypus olens) (O. F. Müller, 1764)

Kis partiholyva (Paederus fuscipes) (Curtis, 1840)

Dögészholyva (Creophilus maxillosus) (Linnaeus, 1758)

Kispettyes szemesholyva (Stenus biguttatus) (Linnaeus, 1761)

§ Gömbös kövirózsa (Jovibarba sobolifera) – Kövi: csn

A tőrózsa zárt, csaknem gömbös, 1.5-3 cm átmérőjű, igen sok és könnyen szétguruló fióknövényt fejleszt. A tőlevelek fakó- vagy szürkészöldek, tojásdadok, kanálformán behajlók, 0.5-1.5 cm hosszúak, szélük sűrűn pillás, csúcsuk vörös, ritkán fehér. Rendkívül változatos megjelenésű védett faj.

Július-októberben virágzik. 5-25cm magas. Mészkő- és dolomitsziklagyepekben, sziklás lejtőkön csodálhatunk rá.

§ Közép-bíborbogár (Pyrochroa serraticornis) – Közép: csn

ElőfordulásaA közép bíborbogár az északi részek kivételével egész Európában elterjedt. A közép bíborbogár 10-14 milliméter hosszú. Hasonló a

nagy bíborbogárhoz, de a feje is élénkvörös. Csápja hosszú, erős, fésűszerűen fogazott. A közép bíborbogár árnyas lomberdők és ligeterdők lakója. Petéit a fák kérge alá, fatörzsek hasadékaiba, vagy kidőlt fákba rakja. A lapos testű lárvák a kéreg alatt más falakó rovarok lárváira vadásznak, de egymást is felfalhatják. Az imágó májustól júniusig repül, virágporral és nektárral táplálkozik.

bíborbogárfélék - Pyrochroidae

Agnathus decoratus éger-bíborbogár (Védett: 50000 Ft.)

Pyrochroa coccinea nagy bíborbogár

Pyrochroa serraticornis közép-bíborbogár

Schizotus pectinicornis kis bíborbogár (Védett: 5000 Ft.)

§ Krajczárvirág (Ranunculus acris) – tudományos neve: réti boglárka – Krajczár: csn

Csaknem egész Eurrázsiában honos és igen gyakori. A három, Magyarország egész területén elterjedt boglárkafaj egyike. Mint sok más helyre,

Új-Zélandra és Észak-Amerikába betelepítették, ahol aztán nagy területeket hódított meg magának; itt a gyomirtó szereknek is ellen áll. Elfoglalva a legelőket, Új-Zélandon több százmillió dolláros károkat okoz a farmereknek.

A réti boglárka 30–100 centiméter magas, kopasz vagy rásimuló szőrű növény. Levelei tenyeresen többé-kevésbé tövig szeldeltek, 3–5 szelettel. A levélszeletek újból szeldeltek, szálas vagy lándzsás cimpákkal. Az alsó levelek nyele hosszú, a levélnyél felfelé egyre rövidül, úgyhogy a felsők már ülők. 18–25 milliméter átmérőjű, aranysárga virágai laza bugába rendeződtek, kocsányuk hengeres, nem barázdált. A sárgás, rásimuló szőrű csészelevelek körülfogják a virágot. A terméses vacok kopasz.

A nedves és hegyi réteken, kaszálókon, legelőkön, utak szélein, esetenként sziklákon és kőszirteken nő. A nedves vagy nyirkos, nitrogénben

gazdag vályogtalajokat kedveli. A növény májustól júliusig, részben egészen novemberig virágzik. Ragyogó aranysárga virágai május közepén uralkodnak a nedves réteken. Mérgező növény, megszárítva azonban hatóanyaga lebomlik. Méreganyagának köszönheti, hogy friss virágát a legelő jószág elkerüli, így jönnek létre az egyébként lelegelt rétek feltűnő „boglárkaszigetei”. méreganyaga a csípős ízű anemonin.

§ Krill – Krill: csn

A krill vagy világítórákok a rákok (Crustacea) altörzsébe és a felsőbbrendű rákok (Malacostraca) osztályába tartozó rend.

A világítórákok fontos tagjai a zooplanktonnak, főleg mint táplálék jelentősek a

sziláscetek, manták, bálnafélék, fókák és néhány tengerimadár-faj számára. A krill norvég szó, halivadékot jelent. A világítórákok a világ minden

óceánjában előfordulnak.

A tápláléklánc sarkköve, mely a lánc legalján álló növényi

Planktonnal (fitoplankton) és a nála kisebb állatokkal táplálkozik és ezek anyagait teszi fogyaszthatóvá a krillen élő jóval nagyobb szervezetek számára. A biomassza tömegének jelentős részét alkotó zooplankton fajainak többsége jelentős napi függőleges vándorlást végez. Ezáltal éjjel a felszínközeli, nappal a mélyebben élő ragadozóknak nyújt biztos táplálékforrást.

A krillhalászat elsősorban a déltengereken és a Japán körüli vizeken jelentős, évente 150-200 ezer tonna. Főbb felhasználási területei: vízinövények termesztése és víziállatok tenyésztése (akvakultúra), akváriumi haleledel, horgászcsali, gyógyszeripari alapanyag. Japánban és Oroszországban emberi táplálékként is fogy okiami néven (az Euphausiacea japán neve ugyanis okiamime).

A rend mindössze kettő családra tagolódik. A Bentheuphausiidae családba csak egyetlen faj tartozik, a Bentheuphausia amblyops, amely a mély vizekben él, kb. 1000 m-es mélységben. Ez a krillek legprimitívebb faja. A másik család – az Euphausiidae – 10 különböző nemébe 85 faj tartozik. Közülük az Euphausia a legnagyobb nemzetség, 31 fajjal. Jól ismert fajai pl a horgászati jelentőséggel leginkább bíró sarki krill (Euphausia superba), a csendes-óceáni krill (Euphausia pacifica) és az északi krill (Meganyctiphanes norvegica).

A krillek többsége részt vesz az óceánközi vándorlásban, de néhány fajuk helybenmaradó, illetve sekélyvízi életmódot folytat.

A Thysanoessa nemzetség fajai mindkét óceánban megtalálhatóak, az Euphausia pacifica hazája a Csendes-óceán. Az északi krill vándorol az Atlanti-óceán

és a Földközi-tenger között. A Nyctiphanes nemzetség 4 faja Kalifornia, Humbolt, Benguela és a Kanári-szigetek partjainál gyakori. A déli sarkvidék vizeiben 1 Thysanoessa (T. macrura) és 6 Euphausia faj él. Az Euphausia superba leginkább a 100 m-es mélységben fordul elő, míg a jég krillnek is nevezett Euphausia crystallorophiast 4000 m-en is megfigyelték, bár általában 300-600 m mélyen él. Mindketten előfordulnak a déli szélesség 55°-ánál, de 74°-tól délre és a jégtáblák vidékén az E. crystallorophias dominál. A déltengerek egyéb fajai: E. frigida, E. longirostris, E. triacantha és E. vallentini.

A krillek rákfélék. Kitines külső vázuk van. Három testtájuk: a fej, a tor és potroh közül a két elülső összeolvadt (fejtor). Külső héjuk átlátszó. Jellegzetes külső jegyük a bonyolult összetett szem; némely faj képes a különböző fényviszonyokhoz is alkalmazkodni védő pigmentek használatával. Két csápjuk van. Mellkasi lábaikat pereiopoda vagy thoracopoda néven említik, számuk fajonként változik. Ezek a lábak táplálkozásra és tisztálkodásra szolgálnak. Ezenkívül minden fajnak van 5 pár úszólába (pleopods).

A legtöbb krill kb. 1-2 cm hosszú, néhány faj viszont 6-15 cm-esre is megnő. Legnagyobb a Thysanopoda spinicauda. A krilleket könnyű megkülönböztetni más rákféléktől, például a garnéláktól, jól látható kopoltyúi révén. Egyes krillféléknek (például Euphausia fajok) szűrőszőrei vannak: a mellkasi lábakon lévő finom szőrszálak, amelyekkel kiszűrik a táplálékot a vízből.

Annyira finoman érzékelnek, hogy képesek kiszűrni elsősorban a fitoplanktont,

de a kovamoszatokat és az egysejtű algákat is. Jóllehet a legtöbb krill mindenevő, van köztük ragadozó is, amelyik kisebb zooplanktonokat és hallárvákat is fogyaszt.

A Bentheuphausia amblyops fajok kivételével a krillek biolumineszcens állatok, a fényt fotoforáik bocsátják ki. A fény egy enzimatikus kemolumineszcens reakció eredménye, melyben a luciferin (egy pigmentfajta) aktiválódik a luciferáz enzim hatására. A luciferin tulajdonképpen egy fluoreszkáló tetrapirrol

vegyület. A krillek fotofórái komplex szervek lencsékkel, fókuszálóképességgel és forgatóizmokkal; ám pontos működésük máig tisztázatlan. Egyes kutatók

(például Lindsay és Latz vagy Johnsen) szerint a fénykibocsátás célja az álcázás: ugyanakkora erővel világítanak, mint amilyen fényes a környezetük, így számos ragadozó egyszerűen nem is látja meg őket.

A legtöbb krillféle rajokban él. Az Euphausia superba rajai 10-30 ezer egyedet tartalmaznak 1 köbméter vízben. Ez a tény védelmet is biztosít számukra, mivel a ragadozók nem képesek „kiszúrni” az egyes egyedeket a kaotikus tömegből. A krillek jellegzetes napi (diurnális) függőleges vándorlást folytatnak: éjjel a felszínen, nappal a mélyebb vizekben tartózkodik, ezzel táplálékot biztosít mindkét hely ragadozóinak, bár a mélyben kisebb veszélynek vannak kitéve és még energiát is tudnak tartalékolni. Egyes fajok (például Euphausia superba, E. pacifica, E. hanseni, Pseudeuphausia latifrons, vagy a Thysanoessa spinifera) nappal is felkeresik a felszínt, hogy táplálkozzanak és szaporodjanak, de ez túlzottan sebezhetővé teszi őket.

Sűrűn tömött rajaik hatására a ragadozók (halak, madarak) között őrületes tülekedés („vályúpánik”) törhet ki, ezért a raj – ha megzavarják – egyedeire szóródik szét, mindegyik krill levedli „bőrét”, és ezt hagyja ott maga helyett a ragadozónak.

Normál esetben úszólábaikkal haladnak előre másodpercenként 0,2-10 testhossznyi távolságot (ez olyan, mintha mi 350 km/h sebességgel haladnánk). Veszély esetén jellegzetes vészreakciót mutatnak, amelyet rákstratégiának neveznek: farokirányban másodpercenként 10-27 testhossz sebességgel „lőnek ki” hátrafelé, miközben sokszor még le is vedlenek. A leggyorsabban az E. superba menekül (0,8 m/s).

Általános életciklusuk a rákfélékre jellemző: pete, majd a lárvaállapotok (nauplius, pseudometanauplius, metanauplius, calyptopsis, és furcilia állapot),

végül kifejlett egyed. A lárváknak a calyptopsis fázisig van tartalék tápanyaguk. Eddigre kialakul tápcsatornájuk és megkezdik a fitoplankton fogyasztását. Növekedésük közben többször is vedlenek. A furcilia állapotban történik a szegmentáció és a végső kifejlődés, melynek lefolyása az összetett környezeti hatásoktól is függ. A furcilia állapot után külsőre már kifejlett krill további érésen megy keresztül: kialakul a hímek spermazsákja és a nőivarú egyedek nemi nyílása (thelycum), amelyeknek a petezsákja több ezer petét tartalmazhat, melyek átmérője 0,3-0,4 mm, tömege az állat össztömegének 1/3-a is lehet. Egy időszakon belül többször is költenek.

Az utódnemzésnek két módja figyelhető meg:

1. A Bentheuphausia, Euphausia, Meganyctiphanes, Thysanoessa és Thysanopoda fajok „lepetéznek”: a vízbe ürítik, majd a

Megtermékenyítés után magukra hagyják utódaikat.

2. A többi 29 faj nőstényei a megtermékenyített petéket petezsákjukban hordozzák.

A krillek élettartama a földrajzi szélesség függvénye, legrövidebb az Egyenlítőnél élőké (Nyctiphanes simplex – 7 hónap), leghosszabb a sarkvidéki fajoké (Euphausia superba – 6 év). A földrajzi szélesség (a vízhőfok révén) és az életkor együttes függvénye a vedlések gyakorisága (Nyctiphanes simplex – lárvák naponta, felnőttek 5 naponta, E. superba – lárvák 9 naponta, felnőttek havonta).

A krill az óceánok és tengerek táplálékláncainak egyik legfontosabb eleme. A délsarki krill közvetlenül a fitoplanktont fogyasztja és alakítja energiatartalmát a nagyobb állatok számára is (szekunder produkció), melyek nem képesek közvetlenül az algák fogyasztására, de a zooplanktonéra (benne a krill-lel) már igen. Ezek között találunk kisebb (hal vagy pingvin) és nagyobb (fóka, sziláscet) állatokat is.

A környezeti károsodások hatása messzire nyúlik: 1998-ban, miközben a Bering-tengeren „virágzott” a plankton, ugyanitt lezuhant a kovamoszat-koncentráció. Mivel a kovamoszat a krill egyik fő tápláléka, másodlagosan a plankton mennyisége is lecsökkent. Ennek távolhatása révén megfogyatkoztak a vészmadarak, és még a lazacok sem tértek vissza Alaszka nyugati folyóiba.

Egyéb faktorként jöhet szóba a külső és belső paraziták krillpopulációra gyakorolt hatása (Collinia, Dajidae), melyek az állatok testnedvein élősködve

gátolják a táplálkozást, a szaporodást és az érési folyamatot.

A krill régóta szolgál emberi és állati táplálékként. Kultusza (okiami) a 19. század óta tart, főleg Japánban. Az 1960-as és 1970-es években a féktelen

lehalászás miatt, melynek fő végrehajtói Japán, a Szovjetunió, illetve a mai utódállamai (Oroszország és Ukrajna), drasztikusan lecsökkent a populáció létszáma. Ezért nemzetközi testületet hoztak létre (CCAMLR), ami a kitermelhető mennyiséget egy fenntartható szintig maximálta.

Napjainkban Japán, Dél-Korea, Ukrajna és Lengyelország a fő krillhalász ország, az évi mennyiséget továbbra is a CCAMLR határozza meg.

A krill íze sósabb és erőteljesebb, mint a garnéláé. Páncélja sok Fluoridot tartalmaz, ezért csak hámozva fogyasztható. Túlzott fogyasztása hasmenést okozhat.

§ Szívlevelű kristályvirág (Aptenia cordifolia) – Kristály: csn

A népnyelvben jegecske néven ismeretes szívlevelű kristályvirág Dél-Afrika azon területeiről származik, ahol a nyár csapadékos, a tél pedig száraz. Hazánkban is rendkívül kedvelt örökzöld dísznövény, melyet futó habitusa miatt gyakorta ültetnek ámpolnákba csakúgy, mint napos sziklakertekbe. Gyorsan növő, ám rövid életű évelő, melynek húsos hajtásait viszonylag sűrűn borítják ovális vagy szív alakú pozsgás levelei, melyek középzöld színűek, de léteznek fehérrel szegélyezett változatok is. A vizet tároló sejtek a levelek felszínén sűrűn helyezkednek el, s napos időben időnként csillognak, innen ered elnevezése is. Magenta színű sugaras virágait a nyár elejétől sokszor egészen a fagyokig hozza, s jellegzetességük, hogy rendszerint déltől nyílnak ki. Hazánkban

gyakran a hasonló megjelenésű, de sárga virágú Aptenia haeckeliana-val alkotott hibridjeivel (pl. 'Red Apple') lehet találkozni, melyek többnyire pirosak vagy fehérek. Magassága kb. 15cm.

Viszonylag igénytelen évelő, mely legszebben napos fekvésben, homokos talajon fejlődik. Alapvetően szárazságtűrő dísznövény, ezért mindenképpen ültessük jó vízáteresztő képességű talajba, s óvakodjunk a pangó víztől. Legjobb, ha öntözések között hagyjuk, hogy földje kissé kiszáradjon, különösen a tél folyamán.

Fagyérzékeny növény, ezért hazánkban teleltetést igényel. Betegségekkel és kártevőkkel szemben ellenálló faj.

Szaporítása. Dugványozással vagy magvetéssel. A hajtások vízbe téve könnyen gyökereztethetők.

§ Kristóffű – tudományos neve: fekete békabogyó - (Actaea spicata) – Kristóf: csn, lk

a boglárkafélék családjába tartozó, Eurázsiában honos, erdőkben élő, mérgező növény.

A fekete békabogyó 30-70 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Gyöktörzse rövid, fás. Szára felálló, erőteljes. Nagy, háromszögletű levelei két-háromszorosan hármasan szárnyaltak, a levélkék széle bevagdaltan fűrészes. A tőlevelek hosszú szárúak, nagyobbak, a szárlevelek szára rövid, méretük kisebb. A levelek megdörzsölve kellemetlen szagúak.

Májustól júliusig virágzik. Virágzata fehér, sárgásfehér, szárvégi rövid fürt. Az egyes virágok kb. 1 cm szélesek, a 4-5 szirom kicsi, tövénél elkeskenyedő. Leginkább a 15-25 fehér szárú porzója feltűnő, kis tollseprűre hasonlít. Gyenge illata grapefruitra emlékeztet, kellemetlen is lehet.

Termése tojásdad, 1,2-1,4 cm hosszú, tojásdad bogyó. Színe éretlenül zöld, éretten fényes fekete.

Európában és Nyugat-Ázsiában honos. Árnyas ligeterdőkben, szurdokerdőkben, patakpartokon található meg. Az üde, meszes, nyirkos, humuszban, tápanyagokban gazdag talajt részesíti előnyben. Közép-Európában ritkán fordul elő 1500 méternél magasabban.

Az egész növény, de főleg bogyója és magvai mérgezőek. Protoanemonin-szerű anyagot tartalmaz, amely elfogyasztva émelygést, hányást, hasmenést,nehéz légzést okoz. Irritáló is, a bőrre jutva annak kipirosodását, gyulladását,

hólyagosodását idézheti elő.

§ Kruppa – tudományos neve: hajdina - (Fagopyrum esculentum) – Kruppa: csn

Ázsia középső, mérsékelt égövi részén honos növény. Innen az 5. században került el Japánba és Kínába. Közép-Európába a középkorban a hódító mongol és török népek közvetítésével jutott el, majd a tengeri kereskedelem révén Velencébe, Lombardiába, Dalmáciába és Dél-Tirolba került.

Botanikailag a keserűfűfélék (Polygonaceae) családjába tartozik, a hétköznapi életben mégis a gabonafélékhez sorolják, mert lisztes magját a búzához

hasonlóan fogyasztják. A Fagopyrum növénynemzetséget pohánka, hajdina, tatárka, tatárbúza, kruppa, Erdélyben haricska néven is ismerik, s a nemzetségbe tartozik többek között a tatárka (Fagopyrum tataricum (L.) Gaertn.) faj is.

A hajdina (pohánka) egyéves, lágyszárú növény. A növénymagasság 30 cm-től akár 120 cm-ig is terjedhet. Virágzása nem determinált. A szár többszörösen elágazó, de állományban csak az elsődleges elágazások fejlődnek ki. A valódi gabonaféléktől eltérően nem bokrosodik. Gyökérzete főgyökér-rendszer, mely 30–60 cm mélységig hatol a talajba.

A pohánka levele nyeles, szíves-nyilas, vagy szíves-háromszög alakú. A levéllemez 4–8 cm hosszú, a szárhoz hasonlóan szőrmentes.

A virágzat végálló, összetett bogernyő. A lepellevél színe fehér, rózsaszín vagy sötétrózsaszín. A virágok kétivarúak, de önmeddőek, a megtermékenyülés 100% arányban idegen megporzással, rovarok révén történik.

A kaszattermés felülete sima, fajtánként eltérő színű. Ezer mag tömege fajtától függően 14-28 g közötti.

A pohánka virágai heteromorf jellegűek, vagyis kétféle alaktani felépítésű virág fejlődik különböző egyedeken. Sikeres termékenyülés csak eltérő virágszerkezetű egyedek között jöhet létre.

Szántóföldi kultúraként a pohánka nagy előnye, hogy rövid a tenyészideje, így másodvetésben is termeszthető korán betakarított fővetemény után, emellett

könnyen beilleszthető az organikus termesztés rendszerébe. Zöldtrágya növényként is hasznosítható, rövid ideig tartó területfoglalása révén.

Fagyérzékeny növény, a sikeres termesztéshez a vetéstől számítva 100-110 fagymentes nap szükséges. A virágzás időben elhúzódó, mert a növény a betakarításig illetve az őszi fagyokig folyamatosan fejleszti új virágait a főhajtáson, majd később az oldalhajtásokon. A virágok száma így több ezret is elérhet növényenként.

Az idegenbeporzás következtében a terméskötés a rovarjárás függvénye, a termékenyülési arány jellemzően alacsony. Virágai nektártermelők, ezért virágzó állománya kiváló méhlegelő. Méze kissé sötét színű, különleges ízű.

A hajdina sokoldalúan hasznosítható gazdasági növény, jelentőségét leginkább a kivételesen kedvező táplálkozás-élettani és gyógyhatású jellemzői adják. Kiválóan alkalmas gabonaféléink, ezen belül a búzából készített termékek kiegészítésére, helyettesítésére. Hasznos összetevője a diétás étrendnek.

Termesztése és fogyasztása Magyarországon mindig kis mértékű volt, ennek oka valószínűleg a hajdina viszonylag alacsony terméshozama és nehéz hántolhatósága.

A hajdina jellemző tápanyaga a többi gabonaféléhez hasonlóan a szénhidrát, amely 56-77%-ban keményítő, 17-20%-ban élelmi rost, ennek 12-17%-a cellulóz, valamint hemicellulózt és lignint is tartalmaz.

Vitamintartalmát tekintve elmondható, hogy a hajdina értékes vitaminforrás, mivel a B-vitamincsoport majdnem minden tagját tartalmazza. Tokoferol (E-vitamin), riboflavin (B2-vitamin) és tiamintartalma (B1-vitamin) jelentős. Ezen tápanyagokon kívül kedvező élettani hatással rendelkező biológiai anyagokat is tartalmaz. Ilyenek például egyes antioxidáns hatású flavonoidok és a rutin (P-vitamin vagy antipermeabilitási faktor), amely kiváló gyógyszere a kapilláris vérzéseknek és a sugárterápia okozta egészségkárosodásoknak. Magas rutintartalma miatt őseink a hajdinát a magas vérnyomás kezelésére gyógynövényként használták.

A hajdina a régebbi korokban (és egyes területeken még ma is) a táplálkozás szerves részéhez tartozott. Leggyakrabban kását főztek belőle, a legtöbben napjainkban is csak ebben a formában ismerik, pedig a hajdina ennél lényegesen sokoldalúbb. A hagyományos hajdina ételek (hajdinaliszt, kenyér, kása, lepény) mellett alkalmas pelyhesített, puffasztott termékek, extrudátumok előállítására is.

Kiemelkedően magas élelmirost-tartalma miatt a bélperisztaltika növelésén és a tranzitidő lerövidítésén keresztül jól alkalmazható a népbetegségnek tekinthető székrekedés (obstipatio) étrendi kezelésében és egyes daganatos megbetegedések (például vastag- és végbéldaganat) megelőzésében.

A hajdina alkalmazható a Candida albicans fertőzés étrendi kezelésében is. Mivel itt az étlapon nem szerepelhetnek fehér lisztből készült kenyerek, pékáruk, kelt tészták, melyek kiváltására a teljes kiőrlésű lisztből előállított készítmények mellé a hajdinából készült termékek is felsorakozhatnának. A kórképben megnőtt B-vitamin- és nyomelemszükséglet fedezésére is jól felhasználható a hajdina.

Úgy tűnik, hogy a krónikus májbetegségekben, a máj elzsírosodási folyamatának megelőzésében a kéntartalmú aminosavak, mint például a metionin fogyasztása is jótékony hatású. Ennélfogva magas Metionintartalma a hajdinát alkalmassá teszi a gyógyétrendbe történő beépítésre.

§ Kruspán – tudományos neve: puszpáng – (bukszus) - Kruspán: csn

Sűrűn álló, apró, fényes levelű örökzöld díszcserje; bukszus.

A régi görögök pyxosznak nevezték az apró levelű fácskát, a fájából készült doboznak pedig pyxisz volt a neve. A latin buxus elnevezés görög eredetű. Régi

magyar neve kruspán (vagy puszpáng) volt. Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Buxum – pwzpank.” Később Murmelius szótárában 1533-ban, a Gyöngyösi Szótártöredékben 1560 körül és a Kolozsvári Glosszákban [puzpangfa puz pong fa: buxus (KolGl.)], valamint az Ars Medicában 1570 körül is olvasható. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: puspanc ’Buxus’. Melius Juhász Péternél 1578-ban puxpan. Szerepel

Clusius pannóniai flóraművében 1583-ben (NomPann.), Calepinus szótárában 1585-ben és Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben is. Verancsics Faustus Dictionariumában 1595-ben: puspank-fa ’Buxus’. Egy végrendeletben 1632-ben pucpam. Később 1656-ban szerepel Kájoni János könyvében. Lippay János Calendarium oeconomicum perpetuum című művében (1661) cruspán, a Posoni kertben (1664) „Kruspán avagy Puszpáng”.Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690) szintén említi. A Dorstenius-féle

Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között (1703): puszpang, Benkő Józsefnél (1783: NclB.) len’fojtó puszpáng az Antirrhinum elatine, puszpáng, buzbám a Buxus sempervirens.Márton István Uj német rudimenta című művében (1801) és Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813:OrvF.) puszpáng.

Veszelszki Antal (1798) azt írta a növény apró, piros, áfonyához hasonló gyümölcséről, hogy „ezek a magocskák a hasat megindítják és a Vénustól okozott nyavalyákban sokat használnak”. Dicsérte kőkemény, szúmentes, nehezen rothadó fáját. A kuruc kor tárogatóit leginkább puszpángból faragták. Diószegi is megjegyzi, hogy a puszpáng kemény fájából „mindenféle szép és erős muzsikaszerszámokat, pixiseket és egyebeket szoktak készíteni”. A növény társneve a latinból való bukszus és buxus, a kruspán, a mássalhangzó-torlódás feloldásával keletkezett kuruspán, a nyelvjárási gruspán, gruspány, guruspány, kruspám, ruspám, a régi (1405 k.: SchlSzj.) mazalinfa és a pipáng. A Szigetközben gruspán, puspáng, örökzöld, közismert szegélycserje a kertekben.

Mivel az ÚMTsz. a kruspán szót az északi peremnyelvjárásokból és a Győr-Sopron megyei Écsről, valamint Nyíregyházáról adatolja, föltételezhető, hogy a

magyarba a szlovákból került. A szlovák krušpan, N. grušpan, krušpan ’bukszus, puszpáng’ átvétele. Többek szerint a puszpáng pedig a növény német Buxsbaum

nevének eltorzítása. Ez tény, pontosabban a növény korai újfelnémet kori hazai bajor-osztrák puxpaum (R. pukschpam, N. erdélyi szász bussbom, irodalmi

német Buchsbaum)nevének átvétele, akárcsak a cseh pušpan és a szlovák pušpán ’ua.’

A bukszus elnevezés szintén igen régi, az ókorban Pliniusnál szerepel. Ovidius, Vergilius műveiben szintén felbukkan. Később Brunfels, Dorstenius(1540),

Fuchsius (1542), Petrus de Crescentiis (1548), Matthiolus (1574), Dodoens (1577), Kamerarius (1588) egyaránt ezen a néven ismerteti a növényt. Az Ortus

Sanitatisban buscus buschbaum, a Kolozsvári Glosszákban buxus.

Plinius azt írja Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 16. kötetében, hogy „Elsősorban a puszpáng fáját értékelik a legtöbbre, amely csak igen ritkán rovátkolt, akkor is csak a gyökérnél, egyébként sima. Ez az anyag simaságával, keménységével és világos színével ajánlja magát, a növény pedig a díszkertekben értékes. A Pyreneusokban és a Cytorusi hegyekben igen sok puszpáng nő, hasonlóképpen a Derecynthus környéken. A legvastagabbak Corsica szigetén nőnek, ahol olyan tömegesen virít, hogy az ottani méz miatta keserű.”

A puszpáng az egyik legértékesebb örökzöld növény. Érzéketlen a füsttel és korommal szemben, egyaránt jól tenyészik napos és árnyékos helyen. Igen mutatós magányosan, nyírott bokor formájában, de virágágyak kereteként is ültethető. Az idők folyamán számtalan kerti fajtáját állították elő. Fájának tömörsége és finom szerkezete következtében faragványok készítésére is elsőrendű. Fúvós hangszereket (furulyát, klarinétot) is készítenek belőle.

A legismertebb a nemzetségben a Buxus sempervirens, illetve a Buxus arborescens. A kertben szegélynek vagy bokrosan nevelve tetszetős cserjék. Gyakori díszei a síroknak is. Már a császárkori Rómában felhasználták a kertekben. A fanyírás a barokk korban játékos mesterkedéssé alakult, a kertekben puszpánggal szegélyezték a virágos táblákat, különféle alakra nyírva a cserjét. Társneve a télizöld.

§ Kis kubapinty vagy kubai kölespinty (Phonipara canora) – Kuba: csn

A fajt Johann Friedrich Gmelin német természettudós írta le 1789-ben, a Loxia nembe Loxia canora néven. Besorolása vitatott, egyes szervezetek a Tiaris nembe sorolják Tiaris canorus néven.

A Bahama-szigetek, Kuba és a Turks- és Caicos-szigetek területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi, trópusi síkvidéki és hegyi esőerdők, cserjések, valamint szántóföldek és másodlagos erdők. Állandó, nem vonuló faj. Testhossza 11 centiméter, testtömege 6-9 gramm. Az elterjedési területe nagyon nagy, egyedszáma ugyan csökken, de még nem éri el a kritikus szintet.

§ Kubán-karcsúdíszbogár (Agrilus kubani) – Kubán: csn

A díszbogárfélék (Buprestidae) a bogarak (Coeloptera) rendjébe és a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

Jól repülő, fémes fényű, közepes vagy nagy testű, hosszúkás testalkatú rovarok. Fajaik többsége a trópusokon él. Nevüket fényes, irizáló színükről kapták. Ez az egyik legnagyobb bogárcsalád, 450 nem mintegy 15 000 faja tartozik ide. A mérsékelt égöv alatt sem hiányoznak, de fajszámuk észak felé fokozatosan csökken és fémes külsejük kevésbé feltűnő, mint a trópusi példányoké. Magyarországon kb. 120 fajuk él, ez nem éri el az összes ismert bogárfaj 1%-át. A nagyobb és különlegesebb színezetű példányok a rovargyűjtők kedvenc célpontjai.

Formájuk a hengeres vagy hosszúkás alaktól a Tojás alakig terjed, hosszúságuk 3 mm–100 mm között van, bár a legtöbb faj kisebb 20 mm-esnél. Ragyogó színekben pompáznak, amik gyakran bonyolult mintázatokban jelennek meg páncéljukon. Az irizálást, ami ezekre a bogarakra jellemző, nem az Exoskeletonon található Pigmentek okozzák, hanem a kültakarójuk finomszerkezete, ami a fény egyes hullámhosszait bizonyos irányok felé tükrözi vissza. Ez ugyanaz a hatás, ami a CD-lemez hátuljának szivárványszíneit okozza.

Fehér vagy sárgásfehér színű lárváik vakok és lábatlanok. Közül sokan farontó életmódot folytatnak: keresztülrágják magukat különböző növényi gyökereken, fatörzseken, szárakon, leveleken, a fűféléktől a fákig terjedően. Egyes fajok a pusztuló faágakat, mások az élő fát részesítik előnyben; utóbbiak némelyike komoly gazdasági kártételre képes. A lárvák csápjai három ízűek, alsó ajaktapogatóik hiányoznak (ebben térnek el a

cincérlárváktól).

Két jellegzetes típusuk van: a lapított testűeknél az első tori szelvény korong formájú, a második-harmadik átmenetet képez a vékony potrohszelvényekbe,

melyek közül az utolsó egyszerű lekerekített; a majdnem hengeres testűeknél az első tori szelvény nem annyira lapított, kiszélesedett, a többi szelvény pedig megközelítőleg kör keresztmetszetű, az utolsó potrohszelvényen két erősen kitinizált, hegyes toldalékkal.

A családra általában nem jellemző az ivari dimorfizmus, kivétel például a

magyar virágdíszbogár (Anthaxia hungarica).

Bábozódásuk a kéregben vagy a farészben történhet. Röpnyílásuk jellegzetes szabálytalan ellipszis formájú, melynek felső íve sokkal laposabb az alsónál; néha a csúcsával lefelé fordított, lekerekített háromszög, de csak kevés fajnál kör alakú. Az imágók gyors röptű, a fényt és a meleget kedvelő bogarak.

Néhány magyarországi fajuk:

Bronzos díszbogár (Aurigena lugubris)

Fekete díszbogár (Capnodis tenebrionis)

Fekete virágdíszbogár (Anthaxia quadripunctata) (Linnaeus, 1758)

Málna karcsúdíszbogár (Agrilus aurichalceus)

Kanyargós díszbogár (A. cinctus)

Zöld karcsúdíszbogár (Agrilus viridis)

Hársfadíszbogár (Lampra rutilans) (Fabricius, 1777)

§ Kucsa – tudományos neve: kutya – (Canis familiaris) – Kucsa: csn

A ragadozók közé tartozó, ház- és nyájőrzésre, vadászatra használatos vagy kedvtelésből tartott háziállat; Canis familiaris.

A kutya név megvan más családba tartozó állatoknál is, tágabb értelemben kutyának neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül a valódi kutyaformák

(Canini) nemzetségéhez tartozó több más fajt is: ilyenek például a kisfülű kutya ’Atelocynus microtis’, az ázsiai vadkutya ’Cuon alpinus’, a nyestkutya ’Nyctereutes procyonoides’, az afrikai vadkutya vagy hiénakutya ’Lycaon pictus’, az őserdei kutya ’Speothos venaticus’ vagy a prérikutya. A háziasított

kutyát mindezektől a házikutya elnevezéssel különböztetik meg. E névcikkben a kutya ’házikutya’ értelmű. A kutya vagy eb ’Canis lupus familiaris’ az egyetlen

olyan állatfaj, amely latin nevében megkapta a familiaris, azaz a családhoz tartozó jelzőt.

A kutya név 1511-ben bukkan fel az írásbeliségben: kwtyok (OklSz.), 1585-ben kutya, kutyo (Calepinus), 1748: kútyók, 1782: kútya (TESz.), 1808: kuttya,

kutyu, kutyú (Kreszn.). A népnyelvben MTsz.: kusa | ÚMTsz.: kucsa.

Kutya szavunk hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered. Erre mutat sok alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó, kutyó, kutyusz. A magyartól függetlenül kialakult, hasonló kutyahívogató szavak: vog. kūtuw, zürj. kitś, észt kutsikas, ol. cùcciolo, szbhv. kúca, ukr. kucsu kucsu, oszm. kuçukuçu (TESz.),blg.куче, bosny. ku ka (W.) stb.

A kutyának Jókai Mór az ugatár nevet adta. A kutya ’házőrzésre és nyájterelésre használt négylábú háziállat’ jelentésén kívül számos átvitt értelmű is

ismert, pl. ’elítélendő személy’: gyáva kutya, (melléknévként) ’rossz’: kutya idők. Származékai: kutyus, kutyul, kutyagol, kutyaság, kutyálkodik.

A kutya lat. canis (WbZ.) nevének folytatója a gal. can, cadela, ol. cane, N. szicíliai cani, ro. câine, câini, szárd cani, cane (W.).

A kutyatartás kifejezése az eb, kurta, fakó; kan kutya; nőstény kutya, szuka; kölyökkutya, kutyácska, kiskutya. A kutya tréfás neve a csontevő, körmöscsuka,

tótrák. A sovány, beesett horpaszú kutya népnyelvi neve a csikasz eb. Szólásokbanpl.Kaparj, kurta, neked is lesz. Eb ura fakó.

A kutya ujjon járó ragadozó állat, a farkas ’Canis lupus’ háziasított alfaja. Fajtáit feladatuk, hasznosításuk szerint csoportosítva három fő csoportjuk:

1) vadászkutyák – fő típusaik: agarak, kopók, retriverek, spánielek, tacskók, terrierek, vérebek és vizslák; 2) munka- és őrkutyák – fő típusaik: terelő-

és kísérőkutyák, őrzőkutyák, mentőkutyák, harci kutyák, masztiffok (más néven szelindekek vagy mészároskutyák), buldogok, buldogterrierek, dogfélék stb.,

spiccek és szánhúzó kutyák; 3) ölebek, azaz kis termetű kutyák. Ma a kutyáknál megkülönböztetik a két vagy több fajta kereszteződéséből származó keverékeket

és a fajtatiszta egyedeket. Utóbbiakat törzskönyvi nyilvántartásba veszik. Az azonos fajtájú egyedeket közös külső és belső jellemzők (úgynevezett vézenjegyek) kötik össze a közös származáson kívül. Ezeket a fajtastandard tartalmazza. A fajtajegyek némelyike negatívan hathat a kutya egészségére. Más külső jellemzők egyenesen genetikai rendellenességként foghatók fel, például a buldogok állkapcsa, a meztelenkutyák vagy a tacskók rövid lába. A kutyák szőrével szemben kialakulhat allergia. A tüneteket rendszerint a szőrszál belégzése váltja ki. Kinofóbia a neve a kutyáktól való kóros félelemnek. Ugyanakkor veszélyesek a kutyatámadások, amelyek során az áldozat súlyos sérüléseket szenvedhet, vagy akár meg is halhat. Sokakat zavar a neveletlen, izgága kutyák folytonos ugatása, acsarkodása.

Továbbá:

Afrikai vadkutya vagy hiénakutya (Lycaon pictus)

Élőhelye Afrika. Tarka színezetű, foltokkal tarkított bundája van, innen ered egyik angol neve, a painted wolf, amely foltos farkast jelent.

Hajdan a hiénakutya széles körben elterjedt volt a Szaharától délre eső

szavannákon, félsivatagos területeken és ritkás erdőkben. Mára gyakorlatilag kipusztult Nyugat-Afrikából (számottevő állománya csak a szenegáli Niokolo-Koba Nemzeti Parkban van), de Közép- és Kelet-Afrikában is vészesen lecsökkent példányszáma (keleten a legtöbb vadkutya Tanzánia déli vidékein él, Kenyában és Etiópiában kisebb populációk fordulnak elő, míg Közép-Afrikában Kamerun büszkélkedhet a legtöbb példánnyal).

Ma elsősorban Dél-Afrika országaiban, a Dél-afrikai Köztársaságban, Namíbia,

Botswana, Mozambik, Szváziföld és Zimbabwe egyes részein találkozhatunk falkáival, de populációi mindinkább elszigetelődnek egymástól.

A faj latin nevében a pictus kitétel is utal a faj különleges színezetére. Az afrikai vadkutya rövid bundája ugyanis a barna, a sárgás, a fehér, a fekete és a vörös rapszodikus egyvelege, amely egyedenként változik. Az elmondható, hogy a hason, a lábon és a bozontos farkon gyakoribb a fehér mintázat, míg a pofa körüli szőrzet rendszerint barnás. Lábai meglehetősen hosszúak, fülei nagyok.

A nemek egyformák, még méretbeli különbség sincs köztük. A hiénakutyákra 61–78 centiméteres marmagasság és 75–110 centiméteres átlagos testhossz jellemző, amihez 30–40 centiméteres farok csatlakozik; testtömegük 18–36 kilogramm között változhat.

Az afrikai vadkutyák falkákban élnek, amelyek átlagos létszáma 7–15 példány. Régebben, amíg a faj gyakoribb volt, akár 100 egyedből álló csapatokról is

készültek feljegyzések. A hiénakutya szociális élete rendkívül fejlett: a kölyköket közösen nevelik és etetik a tagok, de gondoskodnak a sebesült és beteg társaikról is. A falkákban szinte sosem tapasztalni

agressziót.

A csapatokat egy-egy domináns pár vezeti, a kanok és szukák között független

Hierarchia uralkodik. Mivel a felnövő nőstények gyakrabban hagyják el szülőfalkájukat, hogy újat keressenek, mint a hímek, ez utóbbiak vannak többségben az egyes csapatokban.

Félelmetes és gyors vadász. Nappal aktív faj lévén a zsákmány felkutatásában látására hagyatkozik, majd az alfahím vezette falka halálos üldözésbe kezd.

A hiénakutyák kilométereken keresztül képesek tartani az akár 55 km/h-t is elérő sebességet áldozatuk nyomában. Stratégiájuk a kifárasztáson alapszik. Ahogy a menekülő vad egyre lassul, a vadkutyák mind többször tépnek a húsába, gyakran már futtában kizsigerelve azt. A végzetes

kitartásra utalva írja Kittenberger Kálmán, hogy „Ha egyszer az elkerülhetetlen végzetet kellene megfestenem, valószínű, hogy a nyomot leszegett fejjel loholva követő vadkutya-falkát ábrázolnék…”

A zsákmányból az otthon maradottak, kölykök, sérült vagy gyenge egyedek is részesülnek, ugyanis a visszatérő vadászok a már félig megemésztett táplálék

felöklendezésével ellátják szükségleteiket. A faj elsősorban különféle közepes termetű antilopokat fogyaszt, így például impalát és bóbitásantilopot.

Olykor nagyobb termetű, legyengült patásokat is megtámad, például Zebrát vagy gnút.

Bár neve erre utal, dögöt sosem fogyaszt. A dögevőket megtűri, kivéve a foltos hiénát, amelyet olykor el is pusztít.

A hiénakutyáknak rendkívül nagy vadászterületük van, amely a kölykök ápolásakor lecsökken 50 és 200 km² közöttire. A portyáik során akár 2000 km²-es területeket is bejárhatnak. Különböző falkák területei gyakran átfedik egymást, de azt is megfigyelték, hogy egyes falkák Vizeletjelzésekkel jelölték a revírjük határait s megvédték őket a kívülállókkal szemben. Átlagos élethosszuk a természetben 6 év körül van, de maximális élettartamuk elérheti a 10-12 évet.

A falkák békéjét egyedül a szaporodással kapcsolatos konfliktusok szokták felkavarni, de ekkor is kizárólag a nőstények között, az életre szólóan

Monogám domináns páron kívül ugyanis egy csapattag sem párosodhat. Nagy ritkán egy-egy alárendelt nőstény is fialhat. A párzási időszak területenként változik. A vemhesség kb. 10 hétig tart, a kölykök száma 2 és 20 között változhat (fogságban rendszerint kevesebb születik), de általában 10–11-en vannak egy alomban.

A szuka egy mélyedésben, gyakran földimalac üregében hozza világra kicsinyeit, és kb. három hónapon át itt is marad velük, miközben a falka táplálja őt. Miután a kölykök elhagyták a szülőgödröt, az egész csapat gondoskodik róluk, anyjukon kívül más nőstényektől is szopnak. Elválasztásra rendszerint tízhetes korban kerül sor, ezt követően a kölykök a vadászok által hazahozott, felöklendezett hússal táplálkoznak.

Az afrikai vadkutya 12–18 hónaposan éri el az

ivarérettséget, de ritkán kerül sor párzásra kétéves kor előtt. A fiatal nőstények ekkortájt hagyják el falkájukat, hogy egy új csapathoz csatlakozzanak. A kanok mintegy fele a szülőfalkával marad, a többiek rendszerint egyszerre távoznak, hogy új csapatot alapítsanak.

Mivel ellésre 12–14 hónap eltéréssel kerül sor és egy-egy egyed ritkán éri meg a tízéves kort, egy nőstény életében legfeljebb 8 almot hoz a világra.

Az afrikai vadkutya vadon élő állományát körülbelül 3000-5500 példányra becslik (2004), amely szám folyamatosan csökken. A visszaszorulás oka az emberi tevékenység kiterjesztése, a vadon Mezőgazdasági művelés alá vonása, a nyájakat pusztító kutyák vadászata, illetve a különféle behurcolt betegségek (például szopornyica). A helyzetet nehezíti, hogy az egyes populációkat elválasztják az emberi művelés alá vont térségek.

A faj jövőjét elsősorban nagy kiterjedésű, vadon számára fenntartott védett területek kialakítása biztosíthatja, a kisebb területeket benépesítő, csekélyebb

létszámú populációk hosszú távon nem életképesek. A visszatelepítést sok esetben nehezíti, hogy a helyi genotípusok nem állnak rendelkezésre. Az afrikai

kormányok sokat tehetnek a hiénakutyák megőrzéséért védett területek kialakításával, illetve az okozott károk felmérésével és a lakosság tájékoztatásával.

§ Ízletes kucsmagomba (Morchella esculenta) – Kucsma: csn

A tömlősgombák törzsébe tartozó csészegombák (Pezizales) rendjén belül a kucsmagombafélék (Morchellaceae) családjába sorolt gombafaj. Népies neve: illatos kucsmagomba.

Süvege tojásdad, a lép sejtjeihez hasonlóan barázdált, színe fehéres-szürkésbarna, őzbarnának is mondják. Felszíne nem különül el élesen a tönktől. A süveg és a tönk is belül üreges (együregű). Spórái fehérek, vagy halvány sárgák. Magassága elérheti a 20 cm-t is. Finom, Fűszeres illatú gomba.

Egész Európában elterjedt faj, Magyarországon az erdőkben, erdőszéleken, füves területeken, de kertekben és főleg trágyadombokon, ill. újabban a hipermarketek parkolóiba telepített sövények alatti mulcson is nő. A kucsmagombafélék jellemzően tavasszal teremnek, amikor kevés más gombafaj szedhető.

Ezt a fűszeres illatú, finom ízű gombát, a tisztítás és előfőzés után, akár egészben megtöltve, darabolva, vagy szeletelve, vajon pároljuk, sültekhez, levesekhez, mártásokhoz használhatjuk. Szárítva, majd porrá őrölve tartósítják, és levesek, szószok, húsok fűszerezésére használják.

Fontos! Túlérzékeny embereknél allergiás tüneteket okozhat!

Vigyázni kell arra is, hogy ne tévesszük össze a mérgező redős, vörösbarna, ill. nagy papsapkagombával, amely hasonló színű, méretű és megjelenésű, ráadásul a kucsmagombákkal egy időben (bár főleg savanyú talajú fenyvesekben) terem, de belül általában többüregű süvegét agytekervényekre emlékeztető, szabálytalanul gyűrött redők alkotják, nem pedig méhsejt-szerűen válaszfalakkal elválasztott bemélyedések.

§ Feketeszárnyú kuhi (Elanus caeruleus) – Kuhi: csn

A vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

Afrika Szahara alatti részén, a trópusi Ázsiában és Európában, Spanyolország területén honos. Szavannák, sztyeppék és félsivatagok lakója.

Magyarországon 2012-ben észlelték először, a Zámolyi-medencében – Európában Lengyelországban, Görögországban, Ausztriában és Németországban alkalmanként szintén észleltek már kuhikat.

Alfajai:

feketeszárnyú kuhi (Elanus caeruleus caeruleus),

Dél-Európa és Afrika

• indonéz kuhi (Elanus caeruleus hypoleucos),

Jáva, Celebesz, Fülöp-szigetek

szumátrai kuhi (Elanus caeruleus sumatranus),

Szumátra

Elanus caeruleus vociferus,

Dél-Ázsia

új-guineai kuhi (Elanus caeruleus wahgiensis),

Új-Guinea szigete

Testhossza 33 centiméter, Szárnyfesztávolsága 75 centiméter. Szemei vörösek, hátoldala kékesszürke, hasi része világos, szárnyai feketék. Feje viszonylag nagy, farka rövid. Lábai sárgák.

Kiemelkedő pontról vagy a levegőben vadászik, rovarokból, főleg sáskákból álló táplálékára.

A sólymoktól eltérően készít fészket, általában tüskés bokorba. A fészekanyagot a hím hordja, míg a tojó a fészket építi. Fészekalja 3-5

Tojásból áll, melyeken 26 napig kotlik.

§ Kukac vagy csontkukac – Kukac: csn

A csontkukac más néven csonti, pinki, báb. A csonti és a pinki a különböző fajtájú legyek lárvái. A halak rajonganak a nyüvekért és a horgász kihasználja

a halak ez irányú rajongását. A csonti és a pinki között csak annyi a különbség, hogy a pinki jóval kisebb méretű. Ezen kettő nyűnek a bebábozódott fejlettebb

állapotát nevezzük bábnak. A nyüvek természetes színe fehér, de szokták mindenféle porral, folyadékkal különböző színre festegetni (létezik kék színben

is)

A legyek szaporodása. A párzási időszak az éghajlattól függ. A Nőstény légy már 3 napos korában képes petéket rakni. A nőstény legfeljebb 9000 petét tud lerakni, 120-150 petét tartalmazó csomókban. A petecsomókat olyan rothadó anyagokba rakja, amelyek a lárva számára táplálékul szolgálnak. Egy pete körülbelül 1 milliméter hosszú. A peték 12-24 óra alatt fejlődnek ki. Ekkor kikelnek a hernyók, és falánkan rávetik magukat a táplálékra. A kikelés után 3-4 nappal a hernyók bebábozódnak, ahol cseppfolyósak lesznek aztán meg keményedő, hordó formájú hüvely képződik. A fiatal légy, amikor kiszabadul a tokból, még nem teljesen kifejlett.

§ Kukacfű – tudományos neve: borsos varjúháj vagy adriai varjúháj - (Sedum acre) – Kukacf: csn

a kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe, ezen belül a varjúhájfélék (Crassulaceae) családjába és a fáskövirózsa-formák (Sempervivoideae) alcsaládjába tartozó faj. Nemzetségének a típusfaja. A „borsos” név arra utal, hogy leveleinek íze igen csípős.

A borsos varjúháj eredeti előfordulási területe Grönland, Izland, Eurázsia nyugati fele, beleértve Iránt és Törökországot is, valamint Észak-Afrika középső partmente. A Kárpát-medencében is honos faj. A Világon sokfelé betelepítette az ember.

Változatai. Léteznek a csípős íz nélküli, illetve magasabbra növő változatok. A szirmok lehetnek halványsárgák, a párta a csészelevelek háromszorosára is nyúlhat. Ezeket a különbségeket általában a Kromoszómaszám különbségei okozzák (diploid, 2n=40 vagy tetraploid,4n=80).

Gyepet formázó, szőrtelen hajtásrendszerű, évelő növény. Gyökérzete közvetlenül a felszín alatt terül szét. A talajon elfekvő hajtások vége 5–10 cm magasra felkunkorodik. Az alig néhány milliméteres, hengeres-tojásdad alakú, élénkzöld, gyakran vöröses árnyalatú pozsgás levélkék 4-6 hosszanti sorba rendeződve, szinte pikkelyszerűen borítják a szárat.

Aranysárga, látványos kis csillag alakú virágai júniusban tömegesen nyílnak, és olyankor szinte elborítják a növényt. Öt hegyes végű sziromlevele kb. 7 mm

hosszúságú, a porzók száma 10. Rovarok porozzák. Termése csillag alakban szétálló tüszőtermés, 3–5 mm hosszú csúccsal.

Nagyon igénytelen; ezért rendszerint a kedvezőtlen termőhelyeken: sziklagyepekben, homokpusztákon, törmeléklejtőkön, sőt öreg falakon, háztetőkön, kavicsos tengerpartokon csoportosan nő. A szárazságot nagyon jól tűri, a legsoványabb talajon is jól fejlődik. Elfekvő szára sokszorosan elágazva terjed, és közben időnként legyökerezik. CAM fotoszintézisű.

Talajtakaró kerti évelőként sziklakertekbe vagy vékony talajú, napsütötte helyekre ültetik.

Felhasználása. Csípős, borsra emlékeztető íze van. A száj nyálkahártyáját irritálja, nagyobb mennyiségben hányást,Hasmenést vált ki.

§ Kukoricabarkó (Tanymecus dilaticollis) – Kukorica: csn

A kukorica egyik legnagyobb jelentőségű fiatalkori (juvenilis) kártevője.

Eredetileg Kelet-Mediterrán faj, elterjedt egész Délkelet-Európában, Kis-Ázsiában, Közép-Európában. Legnagyobb egyedszámban száraz és félszáraz, sztyeppi területeken fordul elő. Elterjedésének északi határa Szlovákia. Bár már korábban is jelen volt Magyarországon, kártevőként a II. világháborúig csak Bulgáriában és Romániában tartották számon. Magyarországon először Manninger G. Adolf észlelte kukoricán kártételét 1944-ben. Ma Magyarországon már mindenütt általánosan elterjedt.

Az imágó hossza 5,8-8,3 mm, a test alapszíne fekete, amit hamuszürke, barnásszürke serték borítanak. A szárnyfedőt hosszanti világosabb szürke, vagy világosbarna barázdák díszítik. Közeli rokonától a hegyesfarú barkótól (Tanymecus palliatus) a Tor szélessége alapján lehet elkülöníteni, mely a kukoricabarkó esetében szélesebb a hosszánál.

A henger alakú tojás kezdetben sárgásfehér, a Lárva kikelése előtt fénylő fekete. Hossza 1-1,2 mm, a két végén félgömb alakú.

A kukac típusú lábatlan (apod) lárva a 4. lárvastádiumban 5,2-6,8 mm hosszúságú. színe sárgásfehér. Alakja enyhén ívelt, erősen ráncos.

A báb 5,4-6,5 mm hosszúságú. Eleinte fehéres színezetű, a vedléshez közeledve fokozatosan bebarnul. A bábot apró szőröcskék fedik.

Erősen polifág (sok tápnövényű) faj. Bár Európában őshonos lévén eredeti tápnövénye nyilvánvalóan nem lehet a kukorica, ma mégis ezt tekintjük elsőrendű táplálékának. A tavasszal aktivizálódó imágók a kelő kukorica állományokat megtámadják, a fiatal leveleket U-alakban karéjozva rágják, csökkentve a fiatal növény fotoszintetizáló levélfelületét, gyakran a növényegyed halálát okozva. Gondot okozhat más tavaszi kapás kultúrában (pl.

napraforgó, cukorrépa) és sok más növény termesztése során is. A kukoricán kívül fontos tápnövényei kultúrnövényeink közül a kalászos gabonák, takarmányrépa, cukorrépa, szója, napraforgó, bab, alma, őszibarack és a mandula is. Kultúrnövényeken kívül sok gyomnövényen is táplálkozik, mint például a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), mezei aszat (Cirisium arvense), szőrös disznóparéj (Amaranthus retrofelxus), fenyércirok (Sorgum halpense), nád (Phragmites australis) illetve kisebb mértékben az apró szulák (Convolvolus arvensis).

A faj lárvái növényi gyökerekkel táplálkoznak, de kártételük nem jelentős. A tápnövény minősége erősen befolyásolja mind a fejlődési sebességüket, mind az imágó kori méretüket. Legoptimálisabb tápnövénynek a kukorica látszik. Minden évben egy nemzedéke fejlődik. A tojásrakás május vége felé történik, a nőstények a tojásokat laza csomókban helyezik el a talajba, egy rétegben, a kukorica növények közelébe. A kikelő lárvák a talajban élnek és táplálkoznak, majd július végén, augusztus elején elérik teljes fejlettségüket, bebábozódnak és bogárrá alakulnak. A telet a bábkamrában töltik a talajban, csak a következő tavasszal aktivizálódnak. A tavaszi kapás növények keléséig általában különböző egyszikű növényeken táplálkoznak, ilyenkor károkat okozhatnak őszi gabonákon is, illetve érzékeny kárt okozhatnak tavaszi árpán.

Egyéb elnevezései: kisbarkó, déli szürkebarkó, szürkebarkó, szürke kukoricabarkó, kis hegyesfarú-barkó.

§ Kukoricaüszög – Kukorica: csn

De minden éremnek két oldala van. Ami valakinek kár, az másnak akár haszon is lehet. A kukoricaüszög egy igen fontos úgynevezett modellszervezet, különböző genetikai vizsgálatok esetén. Mivel az egész genetikai állománya ismert, a gazda-parazita kapcsolatok kutatására használják. Ismert biotechnológiai felhasználása is, több szerves savat szintetizáltatnak vele.

„Cuitlacoche” az azték neve a fiatal, golyvának, amely a kukoricacső fertőzésekor alakul ki. Közép-Mexikóban a „cuitlacoche” drága élelmiszer-csemege, melyet tradicionálisan régóta fogyasztanak, leginkább quesadillákban vagy egyéb tortilla alapú ételekben. Mexikó városban 400-500 tonnát adnak

el belőle évente, július és augusztus között. Ára lényegesen magasabb, mint a nem fertőzött kukoricáé. Jelentősége vetekszik más keresett gombákkal, mint például a laskagomba, shii-take vagy kucsmagombafajokkal. Egyedi íze és magas tápértéke (fehérjetartalma) miatt egyre inkább nő a kereslet iránta, különösen a vegetáriánusok körében.

A gombának erős aromaanyagai vannak, mint a 3-hidroxi-4,5-dimetilfurán-2(5H)-on, vagy ismertebb nevén szotolon. Az USA-ban, sok divatos mexikói étteremben levesekhez, előételekhez, húsételekhez használják fel. Arról is van információnk, hogy az USA-ban szándékosan fertőzik a kukoricát golyvás üszöggel az étkezési felhasználás érdekében. Még ’mexikói szarvasgomba’, ’azték kaviár’, illetve ’kukorica-szarvasgomba’ nevekre is átkeresztelték a kukoricaüszögöt, hogy így csábítsák fogyasztására az embereket.

§ Kukorica (Zea mays) – Kukorica: csn

Népies nevei: tengeri, törökbúza, málé.

Magassága akár három Méter is lehet, általában a torzsavirágzatán fejlődő szemterméséért termesztjük.

Amerikában őshonos, Európába Kolumbusz közvetítésével került. Onnan a 16. században a spanyol, portugál kereskedők vitték, terjesztették el Ázsiába, Afrikába. A hollandok, angolok kezdték termeszteni később Ausztráliában.

Ma a legnagyobb területen termesztett szántóföldi növényünk.

Ez a háziasított növény önmagában szaporodásra képtelen. Magjai nagyméretűek és túl sok van belőlük, ezért a lehulló magvakból kikelő csírák egymást fojtják meg. A termesztett kukorica minden ma létező fajtáját emberi tevékenység (nemesítés) hozta létre. A kukorica ősének tekintetében két alapvető elmélet létezik.

Az egyik szerint a Mexikóban és Közép-Amerikában honos egynyári teozinte (Zea mexicana) nevű pázsitfűféle az őse. 1959-ben

Paul C. Mangelsdorf ettől teljesen eltérő elméletet vetett fel, miszerint minden mai kukorica a pelyvás kukorica azóta kihalt vadon termő fajtájából jött létre. Ezen elmélet szerint az egynyári teozinte is a pelyvás kukorica és a tripsacum nevű pázsitfű hibridizációjával alakult ki. Mangelsdorf 1979-ben az évelő teozinte második faja (Zea diploperennis) felfedezésével módosította elméletét. Eszerint a mai kukoricák és az egynyári teozinte is a pelyvás kukorica és az évelő teozinte hibridizációjával alakult ki.

A mai kukoricák és az egynyári teozinte még mindig könnyen hibridizálhatók. Mindkettő 10 pár homológ kromoszómát tartalmaz. A hibridek termékenyek. Az

évelő teozinték közül csak a Zea diploperennis diploid, a többi tetraploid. A tetraploid teozinte és a diploid kukorica hibridje kizárólag triploid lesz, és rendszerint terméketlen.

Az eddig talált legidősebb kukoricamaradványok a Teohuacán-völgy egyik barlangjából kerültek elő, és körülbelül hatezer évesek. A szemek pelyvásak és kis méretűek. A nagyszámú (25000-re tehető) kukoricalelet mellett eddig egyetlenegy teozinte-lelet sem került elő, ezért az egynyári teozinte elmélete nem bizonyítható.

Richard S. MacNeish megfogalmazásában: „Egyetlen szem teozinte sincs, amelynél ne találhatnánk idősebb kukoricaszemet, így egyetlen bizonyíték sincs arra, hogy a teozinte fejlődött kukoricává”.

A magyar kukorica szó valószínűleg a Szerb és horvát kukuruz szóból származik, amelynek további eredete ismeretlen. Valószínűleg magyar közvetítéssel került a muravidéki (vend) nyelvbe kukurca néven. Ezt a nyelvet a szlovén dialektusai között tartják számon, amelyben azonban a koruza szó ismét horvát hatásra enged következtetni. A növényt egész Közép-

és Kelet-Európában hasonlóan nevezik, pl.: ausztriai német Kukuruz, cseh kukuřice, lengyel kukurydza, orosz (kukuruza), román nyelvjárási cucuruz, szlovák kukurica, ukrán (kukurudza).

A korábban elterjedt tengeri elnevezés a 16. század óta használt tengeri búza kifejezésből rövidült le a 19. században. Az elnevezés arra utal, hogy a növény a tengeren túlról került hozzánk. A növény másik gyakori régi neve a törökbúza volt, amelyet az erdélyi magyarok ma is használnak. E név onnan ered, hogy miután a spanyol kereskedők elterjesztették a növényt az Oszmán Birodalomban, az onnan jutott el a magyarlakta területekre.

Emellett korábban az indiai búza és szerecsenbúza nevek is előfordultak. Egyes más nyelveken a kukoricát szintén a „búza” vagy „gabona” névvel illetik,

amelyhez - többnyire aszerint, hogy egykor melyik országból eredeztették - megkülönböztető jelzőt csatoltak, így például az angol nyelvterület jelentős részén Indian corn (rövidítve corn, eredetileg „indiai gabona” - ma már inkább „indián gabona” értelemben) a francia nyelvterület egy részén blé d'Espagne („spanyol gabona”), blé de Turquie („török gabona”) vagy blé d'Inde („indiai gabona”), olaszul pedig granturco („török búza”). Érdekes, hogy a „török búza” neve törökül misir, azaz „egyiptomi”.

A székely, kalotaszegi, bihari és bánsági nyelvjárásban a kukorica neve málé, csős, csöves, csöves-málé. Az erdélyi magyarok egyébként ugyanígy nevezik a kukoricalisztet („málé” vagy „máléliszt”) és az abból készült édes lepényt („málé”, „málés tészta”, „tejesmálé”), sok helyen pedig a puliszkát is. Más magyar vidékeken inkább csak a kukoricamálé kifejezést használják, ami kukoricalepényt jelent. A szó a román mălai („kukoricaliszt”, „kukoricalepény”)

átvétele. Ez eredetileg kölest jelentett, majd ahogy a kukorica átvette a köles helyét az étkezésben, módosult a szó jelentése is. A málé, málé szájú kifejezést a bárgyú emberre is használják, ami a máléval teletömött szájú ember arckifejezéséből veszi az eredetét.

A kukorica nővirágzatát, a bibét és a szokatlanul hosszú bibeszálakat, hétköznapi nevein kukoricabajusznak, kukoricahajnak szokták nevezni.

Morfológiája:

A kukorica genetikai változatossága alaktanában is visszaköszön. A több ezer különböző típusú és fajtájú kukorica között rendkívüli méret-, alak- és színbeli

változatosság látható. Változatosságukat jól szemlélteti méretük. Egyes típusai az egy méteres magasságot is alig érik el, míg Közép-Amerikában 12 m magas

növényekről is van tudomásunk. A csövek alakjára, méretére, szemek színére és alakjára is számtalan variáció létezik.

Csíranövény:

A kukorica a csíranövénye a szemtermésből való kikelés után két irányba növekszik. A függőlegesen lefelé növő gyököcskéből (radicula) csíragyökér alakul ki. Ennek tengelye a csak rövid ideig élő főgyökér, ezzel párhuzamosan elkezdődik a mellékgyökerek kifejlődése a szikközépi szárból, a mesocotylból. A szikközépi szár a szemtermés belsejében ívelten hajlik. Ellentétes irányú a növekedése a rügyecskéből (pumula) kialakuló csírahajtásnak. A növekedés folytán a talajfelszín felett a hajtáskezdemény felszakítja a rügyhüvelyt, így tűnnek elő az első lomblevelek, melyek már fotoszintézisre alkalmasak, megfelelő mennyiségű táplálékkal látják el a növényt, így megszűnik

a csíraállapot.

A kukorica gyökérrendszere bojtos mellékgyökérrendszer. A teljes gyökérrendszer optimális körülmények között több mint 2 méter mélyre hatol le, oldalirányban 1-1,5 m növekedésre képes.

Gyökereit elsődleges, illetve járulékos gyökerekre osztjuk az alapján, hogy az adott gyökér kaliptrogén eredetű-e vagy sem. A gyököcskéből kialakuló gyökereket nevezzük elsődleges gyökereknek, a kukorica esetében ez kizárólag a főgyökér, mely a fejlődés korai szakaszában megszűnik működni, így helyét és feladatait a járulékos gyökerek veszik át. A szikközépi szárból eredő gyökerek már korán megkezdik működésüket, tehermentesítve a főgyökeret. A szár földalatti részén lévő szárcsomókból eredő gyökerek nagy jelentőséggel bírnak a növény tápanyag- és vízfelvételében. A járulékos gyökerek harmadik csoportját az ún. harmatgyökerek, vagy támasztógyökerek adják, melyek a szár, talajfelszín feletti nóduszaiból erednek, elsődleges szerepük pedig a növények stabilitásának biztosítása, a támasztás, ezenkívül e gyökerek is bekapcsolódnak a víz- és tápanyagfelszívásba.

Virágzat és termés.

Nőivarú virág.

Hímivarú virág.

A kukorica egyedi jellegei.

A kukorica olyan pázsitfűféle, ami négy növénytani jellegzetességgel írható le:

egynyári;

kalásztengelye (kukoricacső) kemény és tagolatlan;

a kalászkák párokban helyezkednek el;

a szemek a csövön hosszanti sorokba rendeződnek.

A kalászkák kétalakúak, a csövön szemekké, a pollentartó virágokon pedig címerré alakulnak. Fontos jellemzője még az egylakiság.

A kukoricát elsősorban emberi táplálékként és állatok takarmányozására használjuk.

Humán élelmiszerként:

Takarmányozásra - szemes takarmánykukorica, silókukorica.

A kukorica bibéje belsőleg elsősorban húgyúti problémákra - hólyaghurut, húgyúti gyulladások, vese eredetű folyadék-visszatartás, vesekő - javasolt. Köszvényre is ajánlott. A kukorica hajszálgyökereit hatásosnak tartják

Koszorúér -problémák esetén, de ma már ritkán alkalmazzák. Az el nem szappanosítható zsíranyagot ínygyulladás kezelésére tanácsolják. A kozmetikában a kukoricát bőrnyugtató, revitalizáló-, hidratáló- és ránctalanítószerként tartják számon.

Termelési adatok.

A tíz legnagyobb kukoricatermelő ország 2014-ben:

Helyezés

Ország

Termelés (

tonna)

1. 

USA

361 091 140

2. 

Kína

215 812 100

[A] 

3. 

Brazília

79 877 714

4. 

Argentína

33 000 000

[U] 

5. 

Ukrajna

28 496 810

6. 

India

23 670 000

7. 

Mexikó

23 273 257

8. 

Indonézia

19 008 426

9. 

Franciaország

18 541 780

10. 

Dél-afrikai Köztársaság

14 982 000

14. 

Magyarország

9 315 100

Föld összesen:

1 038 281 035

A kukorica kártevőit gyakorlati szempontból érdemes több csoportra osztani. A kártevők táplálkozási preferenciájának alapján két nagy csoportra oszthatjuk

őket. Az egyik csoportba a polifág (sok tápnövényű) szántóföldi kártevők tartoznak, melyek szinte válogatás nélkül fogyasztják a legkülönfélébb termesztett és vad növényfajokat. E fajok nagy része a talajszint alatt, vagy annak közelében viszi véghez kártételét. A legfontosabb ilyen fajok:

vetési bagolylepke (Agrotis segetum)

gyapottok bagolylepke (Helicoverpa armigera)

cserebogárformák (elsősorban a

májusi cserebogár (Melolontha melolontha)) pajorjai

pattanóbogár-félék növényevő fajainak lárvái (drótférgek)

mezei pocok (Microtus arvalis)

A másik csoportba azon fajok tartoznak, melyek többé-kevésbé szűken a kukoricára specializálódtak. Ezek között megkülönböztetünk úgynevezett juvenilis, azaz a kukorica fiatal korában károsító, és vegetációs kártevőket, melyek a növény későbbi életszakaszában okoznak problémát. A juvenilis kártevők rendszerint a teljes vegetációs periódusban jelen vannak, de kártételük a kukorica későbbi életszakaszaiban már nem jelentős.

Fontosabb juvenilis kártevők:

Fritlégy (Oscinella frit)

Kukoricabarkó (Tanymecus dilaticollis)

Muharbolha (Phyllotreta vittula)

Fontosabb vegetációs kártevők:

amerikai kukoricabogár (Diabrotica virgifera virgifera)

kukoricamoly (Ostrinia nubilalis)

kukorica-gyökértetű (Tetraneura ulmi)

zöld kukorica-levéltetű (Rhopalosiphum maydis)

zselnicemeggy-levéltetű (Rhopalosiphum padi)

egyes nagyvadak (gímszarvas, őz, vaddisznó)

A felsoroltakon kívül alkalmi jelleggel, vagy kisebb jelentőségben még számos állatfaj táplálkozik, melyek akár kisebb-nagyobb károkat is okozhatnak. A

szemeskukorica tárolása közben számos raktári kártevő is felléphet, melyek ellen sepeciális védekezési eljárások alkalmazása vezethet eredményre. A kukorica legfontosabb raktári kártevői:

kukoricazsuzsok (Sitophilus zeamais),

gabonazsuzsok (Sitophilus granarius),

raktári gabonamoly (Nemapogon granellus),

mezei gabonamoly (Sitotraga cerealella),

nagy kenyérbogár.

Betegségei:

Vírusos betegségek.

kukorica csíkos mozaik,

kórokozó: maize dwarf mosaic potyvirus

kukorica klorotikus foltosság,

kórokozó: sugarcane mosaic potyvirus

Baktériumos betegségek:

baktériumos hervadás,

kórokozó: Erwinia stewartii

Gombás betegségek:

kukoricaperonoszpóra,

kórokozó: Sclerophthora macrospora

kukoricarozsda,

kórokozó: Puccinia sorghi

golyvásüszög,

kórokozó: Ustilago maydis

rostosüszög,

kórokozó: Sorosporium holci-sorghi

kukorica szürke gyökér- és szárkorhadása,

kórokozók: Macrophomina phaseolina,

Rhizoctonia bataticola

diplodiás cső- és szárkorhadás,

kórokozók: Diplodia maydis,

D. macrospora

kabatiellás szemfoltosság,

kórokozó: Kabatiella zeae

nigrospórás szárazkorhadás,

kórokozó: Nigrospora oryzae

helmintospóriumos levélfoltosság és száradás,

kórokozók: Helminthosporium turcicum, H. carbonum, H. maydis

kukorica fuzáriózisa,

kórokozók: Fusarium graminearum, Gibberella zeae, F. moniliforme, G. fujikuroi,

F. culmorum

Gyomnövényei:

A kukoricavetések gyomosodási viszonyaira Magyarország tekintetében kiváló képet adnak az Országos Szántóföldi Gyomfelvételezések.

A gyomfelvételezések alkalmával az őszi búza gyomnövényei mellett a kukorica nyáreleji és nyárutói gyomviszonyainak értékelése zajlik. Általánosan elmondható, hogy a kukorica életmódjához illeszkedően legnagyobb túlsúlyban a nyárutói egyéves (T4) gyomnövények jelennek meg a kukoricaföldeken. Figyelemreméltó az ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) terjedése, mely faj 50 év alatt a 18. helyről az 1. helyre küzdötte föl magát a nyárutói gyomnövények borítottságát tekintve.

A kukorica nyáreleji gyomnövényei fontossági sorrendben:

1. Közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli),

2. Ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia),

3. Fehér libatop (Chenopodium album)

4. Szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus),

5. Fakó muhar (Setaria pumila),

6. Mezei aszat (Cirsium arvense),

7. Termesztett köles (Panicum miliaceum),

8. Csattanó maszlag (Datura stramonium),

9. Karcsú disznóparéj (Amaranthus chlorostachys),

10. Apró szulák (Convolvulus arvensis).

11, Fenyércirok,

12. Tarackbúza (Elymus repens),

13. Napraforgó (Helianthus annuus),

14. ?

15. ?

16. Selyemmályva (Abutilon theophrasti),

17. Zöld muhar (Setaria viridis),

18. Pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis),

19. Csillagpázsit (Cynodon dactylon),

20. Pokolvar libatop (Chenopodium hybridum).

Ökológiai és környezet-egészségügyi vonatkozások:

A termesztett kukorica gyökereit pusztító kukoricabogár elleni védekezés egyik útja a Monsanto által nemesített YieldGard (MON 863)

nevű hibrid, amely növény maga termeli a kártevője elleni Cry3Bb1 nevű vegyületet. Ezt az eljárást két kritika éri: a kukoricabogarak egyes vélemények szerint egy idő után ellenállóakká válnak a méreggel szemben, másrészt

ez a növényfajta sokkal több mérget juttat a környezetébe, mint a permetezéssel védett kukorica.

A Monsanto NK603 nevű hibridjével kapcsolatban az a kritika fogalmazódott meg, hogy egy kísérletben az ezt fogyasztó patkányok között gyakoribbá vált a rák előfordulása.

Minden monokultúrában termesztett növény fokozottan kitett a fertőzéseknek, így csak intenzíven, sok energia és növényvédő szer bevitelével védhető. Ennek

alternatívája lehet a haszonnövényekből, természeteshez közeli növénytársulásokat kialakító permakultúra.

§ Kukucska – futókakukk – Kukucska: csn

Sajátos hangú, tojásait más madarak fészkébe rakó, gerle nagyságú, hamuszürke tollazatú erdei madár; Cuculus canorus.

A kakukk köznévként 1395 k. bukkan fel a magyar írásbeliségben: „Cuculus: kukuch”(BesztSzj.), 1570 k.: „kakuk fw”növn. (ArsMed.), 1585: „kakuk auagy

kukuk”(Calepinus), 1702: kukuk (Miskolczi), kúkúk, kakukkola, kukukk, kakukk (TESz.), kukukkmadár, kukukmadár, kukumadár (Nyr. 1963), N. Chernel: kakukmadár,kukóka | ÚMTsz.: kukulymadár.

Hangutánzó eredetű, a kakukk hangját utánzó hangsor vált e madár nevévé, „a nevét kiáltja” (EM.). A legtöbb nyelvben ilyen típusú, a madár hangját utánzó

rengeteg neve van; például ang. cuckoo, fr. coucou, lat. cuculus, ném. Kuckuck, ol. cuculo, cucù, or.кукушка, sp. cuco, cuclillo (W.) stb.

1801-ben Földi hangos kakukk néven írja le, az elnevezést a madár „beszédes” természetéről kapta, a lat. szaknyelvi Cuculus canorus ’ua.’ (’énekes, hangos

kakukk’ /1841: Vajda/) mintájára. Életmadár neve (KissMad.) esetében a névadási szemlélet háttere az volt, hogy tavasszal érkezik, s nappal hallatja kellemes hangját (ellentétben az éjjeli kuvikkal, a ’halálmadárral’). A Pozsony és Nógrád megyei N. kukucska a szóföldrajzi adatok alapján nyilván a szlk. Kuku ka ’ua.’ átvétele. A kakukk neve Zemplénben kukóka (Nyr. 4), a ’leskelődik’ jelentésű kukókál igéből való.

Szólásmondásaink gyakori szereplője, pl. Nehezen ér az több kakukkszót. Sokszor hallott már kakukkszót. Ritka, mint a kakukk a mezőn.

Költési időben előfordul Európa és a mérsékelt égövi Ázsia nagy részén. Vonuló madár, a telet Délkelet-Ázsiában, Közép- és Dél-Afrikában, valamint a Fülöp-szigeteken tölti. Áprilistól szeptemberig tartózkodik nálunk. Tollazata világos, hátán szürkéskék színű, szürkén csíkozott alsórésze hasonlít a karvalyéra. Lehetséges, hogy ez a hasonulás egy formája, amivel a kakukk elijeszti a kisebb madarat a fészkéről, hogy saját tojását belerakhassa. Költésparazita madár, mintegy 9–25 fészket is meglátogat, melyekbe egy-egy tojást rak. Kedvenc gazdamadarai a nádirigó, a réti pityer és az erdei szürkebegy, de még sok más madár fészkébe is rak tojást. A fiókák 12 napi kotlás után kelnek ki, rendszerint hamarabb, mint a gazdamadár fiókái. A frissen kelt kakukkfióka kilöki a fészekből a többi tojást, vagy akár a frissen kelt mostohatestvéreit is, ezért a mostohaszülők egyetlen fiókaként nevelik. A fiatal kakukkok 19–24 nap után repülnek ki, és azt sem mondják a felnevelő szorgos szülőknek: kakukk.

A fészekparazitizmus különböző madárcsaládoknál egymástól függetlenül bontakozott ki. E különös jelenséget a kakukkféléknél tanulmányozták a legjobban a szakemberek. A 136 kakukkfajból 53 kizárólag ezt a szaporodási stratégiát alkalmazza. Már az ókorból, 2300 évvel ezelőtt, Arisztotelész idejéből köztudott volt a kakukknak ’Cuculus canorus’ az a szokása, hogy más madarak fészkébe rakja a saját tojásait. Az elterjedési területén belül a kakukk 149 különböző madárfaj, míg Európában több mind 100 faj fészkébe csempészi a tojásait. Egyik legelképesztőbb alkalmazkodása abból áll, hogy a tojásai színre és formára megtévesztően hasonlítanak a különböző madárfajok tojásaira, olyannyira, hogy különböző tojástípusokról beszélhetünk a fajon belül.

A futókakukk Észak-Amerika délnyugati részén honos. Nem hosszútávfutó, inkább rövid vágtában halad, általában eléri a 24 km/h sebességet is. Főleg gyíkokkal táplálkozik. Üldözőbe veszi őket és csőrével hirtelen lecsap rájuk.

§ Kukucska-fű – tudományos neve: kakukkfű – (Thymus) – Kukucska: csn

Halványlila ajakos virágú, apró illatos levelű fűszer- és gyógynövény; Thymus.

A kakukkmadárról elnevezett virágos növények többsége tavasszal, a kakukk megérkezésekor nyílik. A termést hozók pedig akkortájt érlelik be termésüket.

A madárnév igen sok növénynevünkben szerepel, melyek nem mindegyike eredeti, hiszen egyik-másik elnevezésünk idegen nyelvekben is használatos; gyakran kétségkívül fordítással van dolgunk.

A németben az egyszerű madárnév, tehát minden összetétel nélkül a Kukuck például huszonhat különféle növényt jelöl. Ehhez járul a madárnévvel alkotott összetett szavak százféle jelentése. Az alábbiakban csak a Lychnis flos-cuculi; Thymus növények ilyen magyar neveivel foglalkozunk.

A kakukkfű szótörténete igen régi időkre nyúlik vissza (R. 1395 k.: BesztSzj., 1405 k.:SchlSzj., 1525 k.: Ortus, 1577: KolGl., 1578: Melius, 1583: NomPann.,

1585:Calepinus, 1588: Frankovith, 1590: Szikszai, 1604: Szenczi, 1643: Comenius, 1664: Lippay). Ettől kezdve számtalan forrásból adatolható. A népnyelvben szintén ismert, a legtöbb vidéken valamilyen alakváltozata használatos, mint például Nyárády: kakukfű (Marosvásárhely) | SzlavSz.: kakukfí | SzegSz.: kakukkfű | ÚMTsz.: kakukkfüjj (Zalabaksa), kukukkfű (Vasszécseny, Sárád), kukukfű (Kürt, Martos) | Nyr. 12: ua. (Szolnok-Doboka megye Domokos), uo. 4: kukucska-fű (Nógrád megye), uo. 44: kukucska (Pilis, Kiskunság, Bácsmadaras, Lapusnyak, Hunyad megye), uo. 27: kukicska (Beregszász), uo. 10: kukukfü (Zemplén megye) | TermTudKözl. 1901: ua. (Keszthely) | NéprÉrt. 35: kakukkfüjj (Göcsej, Zalabaksa).

A különböző nyelvjárási nevekben a kukucska a kakukkocska változata, a kakukk kukukk változatának -cska kicsinyítő képzős alakja, csakhogy az eredeti kukukcsa alakból hangátvetéssel kukucska lett.

Ipolylitkén jegyezte föl Borbás Vince (Nyr. 4) azt a népszokást, hogy a kakukk szavára azt mondják: „Kukucska, hány esztendeig élek?” Ezután megszámolják, hányat kakukkol a madár még ezután. A kakukkot is sok helyen kukuknak ejtik, így a Magyar Nyelvőr különböző évfolyamainak tájszógyűjteményeiben kukuknakAbaúj megyében, kukukknak a Balaton-felvidéken, Tatatóvárosban, Zilahon, kukukmadárnak Nyitra megyében, kukumadárnak Baján.

A növény latin és magyar elnevezésében egyaránt szerepel a madárnév. A latin tudományos fajnév, a flos-cuculi (&lt; latin flos ’virág’; cuculus, genitivus

cuculi ’a kakukknak a…’) ’kakukkvirág’ jelentésű. A kakukkfű német tükörszava a Kukuckskraut. A genusnév, a Thymus szó a görög thymonból származik, amely bátorságot jelent.

Számos összetett növénynevünk alkotott a kakukkfű terminussal. Ilyen a Cuscuta epithymum kakukkfűfojtó, kakukkfűaranka elnevezése. Dúsan elágazó, fonálszerű növény, amelynek gyökere sincs. Az ajakos- és ernyősvirágúakon, valamint a hüvelyeseken, galajféléken élősködik. Ezt kakukkfűfojtó, de herefojtó ’ssp. trifolii’ alfajának neve is mutatja. Mezőgazdasági kártétele jelentős a hereféléken és a lucernán. Ilyen továbbá a kakukkfű-naprózsa ’Fumana thymifolia’, a kakukkfű-vajvirág ’Orobanche alba’, a kakukk-szúnyogvirág (társnevei közül vö. szunyogvirág, réti kakukkszegfű, szúnyogszegfű), valamint a kakukkfűlevelű fűz ’Salix serpyllifolia’ metaforikus terminus. Idegen nyelvi megfelelői az angol thyme-leaved willow, német Thymianblättrige Weide és orosz iva timjánolisztnaja.

Alakváltozata a kakucskafű. Társneve a balzsamfű, démutka, mézfű, vadzsombor és a latin név alapján a thimián, tömjénfű.

A kakukkdémutka [R. 1824: kakuk démutka (Szádler)] társnév összetett szó, démutka [R. 1783: „Thymus vulgaris … Demutka” (NclB.), 1793: Földi, 1807: ua. (MFűvK.)] utótagja a kakukkfű ’Thymus’ elavult szaknyelvi elnevezése. Német eredetű – esetleg szlovák közvetítéssel – a magyarban; vö. német N. demut ’kakukkfű, csombord, borsfű’. Átkerült a cseh és a szlovák nyelvbe: cseh N. démut ’kakukkfű’, szlovák N. demutka, dymutka ’ua.’ A szlovák demutka szóval kétségtelenül összetartozik a magyar démutka, de hogy melyik az átadó nyelv, az kérdéses. A magyarban a -ka képző egyáltalán nem ritka növénynevekben sem, például hajnalka, kacinka, fodorka, bóbiska, boglárka, pajzska, csukóka, bodorka stb., és ha a magyar szó közvetlenül a németből származik, a szlovák demutka való a magyarból. A kakukkdémutka növényt Szádler József így írja le: „friss füvéből olajat nyert, a’ mellynek általható démutkaszaga van”.

A római katonák kakukkfüves fürdőt vettek, hogy fokozzák erejüket és merészségüket. A középkorban is a bátorsággal hozták összefüggésbe; Európa hölgyei a kakukkfüvet hímezték kóborló lovagjaik kendőjébe. Hildegard von Bingen a XII. században lepra, tetvesség és bénulás esetére javallotta. Később a járványok alatt fertőzésgátló szerként alkalmazták. A fű tudományos népszerűségét mutatja az is, hogy a korai anatómusok által fölfedezett mellkasi nyirokmirigy, a csecsemőmirigy (thymus)a kakukkfű virágához hasonló alakja miatt kapta a nevét (a kakukkfű angol neve thyme). M. Lallemand francia vegyész a kakukkfűkámfort 1853-ban a kakukkfű (thyme) után timolra keresztelte. Ez a timol azután az első világháborúig népszerű fertőtlenítőszer volt.

A kakukkfű alacsony növény, sok egyenes, négyszögletes ágacskával. Fertőtlenítő és tartósító tulajdonságait már az egyiptomiak is jól ismerték: a balzsamozásban használták. A középkorban a Szent Gyógyfüvek Varázslatában az első helyen említették, s 1600-tól megjelenik egy receptben, amely „lehetővé teszi, hogy megpillantsuk a tündéreket”. Kárpátalján ma is használatos igízőfü, igézőfű neve. Bíborvörös virágzata a levelek hónaljában ül, nagyon szeretik a méhek, értékes mézet ad. Egyike a legmegbízhatóbb orvosságoknak a szamárköhögés gyógyítására. Menstruációs görcsökkel járó zavaroknál kitűnő háziszer a teája.

Használatos a légzőszervek megbetegedéseinél, thymol hatóanyaga folytán pedig bedörzsölő, belélegző, égett sebfájdalmat enyhítő és nyugtató szer. Gyomorerősítő is; elősegíti a zsírok lebontását, igen jó másnaposságra. Konyhai fűszerként sűrű hús- és egyéb levesekhez, pácokhoz, töltelékekhez, mártásokhoz adjuk. Vadhúsok, halételek, baromfisültek, kagyló kitűnő ízesítője.

§ Fehér kukukvirág – tudományos neve: berki kökörcsin – Kukuk: csn

Anemone nemorosa L. – (Áprilisi vagy berekvirág, fehér boglárvirág, fehér húsvét, fehér kukukvirág, fehér nyiralja, fehér vagy tavaszi pipacs, kikeleti fű, patácz, pipacskökörcsin, reszketeg, szellőrózsa, szélrózsa. – Term. r.:

Boglárkafélék. Ranunculaceae.

Évelő. 7–20 cm. Vékony hengeres jóformán vízszintben álló tőkéje van. Tőlevele virítás idején rendszerint hiányzik; szárán csak gallért alkotó murvák fejlődnek, melyek azonban a tőlevelekhez hasonlók, hármasak, körülbelűl még egyszer akkorák mint a nyelük és egyenetlenűl bevagdaltak. A kocsánya szőrös; rendesen egyvirágú. Csészeleveleinek a száma többnyire 6; kopaszok és fehérek; pirosan erezettek, sőt külsejük is többnyire pirosan van befuttatva. Szirmuk hiányzik. Terem árnyas erdőkben, ligetekben az egész ország hegy- és dombvidékén. Mérges.

§ Kunigundafű – tudományos neve: sédkender vagy kenderpakóca - (Eupatorium cannabinum) – Kunigunda: lk

Népies nevei: foghagymaszagú fű, keresztes bodza, királyné asszony káposztája, Kunigundafű, májgyógyítófű, pakóca, paszkonca, vízigyopár, vízikender.

Nedves talajon, folyók és tavak mentén, világos erdőkben, irtásokban gyakori évelő növény, amely 1 m magasra is megnőhet. Keresztben átellenes állású Levelei tenyeresen szeldeltek, durván fűrészesek. Virágzata fészek, benne a Virágok fehérek vagy rózsaszínűek, csövesek, sátorvirágzatot alkotnak. Termése kaszat, amelyen jól fejlett bóbita van.

Vizes hemikryptofita (az áttelelő szerve közvetlenül a föld alatt vannak) növényfaja. Egész Európában, Észak-Amerikában és Nyugat-Ázsiában elterjedt faj. Magyarországon is sokfelé megtalálható, csak a közép és dél-kelet Alföldön ritkább. Árkok, patakok partján, nedves réteken és erdőszéleken él. Jellegzetes karakterfaja a Convolvulo-Eupatorietum növénytársulásnak.

Mivel segíti a kiválasztást, jótékonyan hat a máj és a vese működési zavaraira. Illóolaja ezenkívül növeli a szervezet általános ellenálló-képességét, az antibiotikumos kezelést általában nem igénylő vírusos fertőzésekkel (például influenza) szemben. Salaktalanító és hashajtó hatása is ismert.

Hatóanyagai szeszkviterpén-laktonok (eupatoriopikrin), Poliszacharidok (heteroxilán), flavonoiodok, illóolajok, mérgező pirrolizidin-alkaloidok. Hasonló hatóanyagokat tartalmaz az E. perfoliatum, a pirrolizidin-alkaloidok nélkül.

Ajánlott a máj és a vese működési zavarai, valamint Homeopátiás készítményekben vírusfertőzések (például influenza, orr- és garatgyulladás) kiegészítő kezelésére. Manapság ajánlják májelégtelenségnél, vagy rossz májműködésnél fellépő bőrbántalmak ('viszketegség'), valamint egyéb bőrbetegségek, mint a rosacea vagy az acne rosacea (bőrpír) kezelésre.

Alkalmazásánál mindeddig nem tapasztaltak semmiféle mellékhatást, de pirrolizidin alkaloidjai nagy dózisban mérgező hatásúak (májkárosítóak és rákkeltők), ezért az előírt adagolást be kell tartani!

§ Kunka – tudományos neve:kis fekete béka – Kunka: csn

Jellegzetes mély hangú, szemölcsös bőrű kisebb béka; Bombina bombina.

Viszonylag késői jövevényszavunk, csak 1821-től adatolható: „A’ Békák: … a’ Tüzes-Béka, az Unka” (TESz.). A palócoknál a kunka ’kis fekete béka’ (Nyr.

22).

Az unka név a ném. Unke ’ua.’ átvétele, a szóvég hangrendi kiegyenlítődéssel alakult ki. A tudósok által átvett név elterjedésében bizonnyal szerepe volt

annak, hogy a szó emlékeztet e béka hangjára. Volt is a régiségben unkog igénk. 1871-ben írta Márton József Képes könyvében: „varangyos béka unk-féle hangot hallat” értelmezését. 1837-ből való adat a R., N. ung ’vízi béka’ (MTsz.).

Ezzel függ össze atautonímiával képzett lat. szaknyelvi Bombina bombina binómen is, mely az unka jellegzetes mély hangjára utal; a lat. bombus (< gör.

bombosz) ’tompa, mély hang’ jelentésű, a bombinator az ilyen hang kibocsátója.

A népnyelvben tüzes biéka a vöröshasú unka (VasiSz. 1936: 3). A vöröshasú unka aném. Rotbauchunke ’ua.’ (EL.) tükörfordítása.

Az unkafélék (Bombinatoridae) a kétéltűek osztályába és a békák (Anura) rendjébe tartozó család. Az unkákat dobhártyájuk hiánya és általában hallószervük fejletlensége, korong alakú, egész lapjával odanőtt nyelvük, keresztcsigolyájuk erősen kiszélesedett haránt nyúlványa, a keresztcsonthoz csak egy ízfejjel erősített farcsíkcsont és háromszögletű szembogaruk jellemzi. Hátulsó lábuk ujjait úszóhártya köti össze, az elülső lábak ujjai szabadok. A vöröshasú unka ’Bombina bombina’ Európában honos. A növényzettel sűrűn benőtt, gyorsan felmelegedő vízfoltok lakója. Magyarországon síkvidékeken és a dombvidékeken is gyakori, de a középhegységeinkben is előfordul.

§ Kúpbogár (Tomoxia biguttata Gyllenhal) – Kúp: csn

Család: MARÓKÁK – Fam: Mordellidae

Nagyon jellegzetes testalkatú bogarak. A potrohnak 5 szabadon látható hát- és haslemeze van. Az első szabadon látható szelvény tulajdonképpen a harmadik. Az 5. hátszelvény a farfedő, amely hosszúra kihúzott, árszerűen hegyesedő. Szárnyfedői egyenként lekerekítettek, a farfedőt nem takarják el. Fejét előre tartja, de zavaráskor maga alá húzza, és általában ledobja magát a talajra, esetleg esés közben szárnyra kel. Szemeik nagyok és recézettek. Csápjuk 11 ízű. Lábfejeik felemás ízűek: 5–5–4. Magyarországon mintegy 130 fajt mutattak ki (Kaszab, 1979). Néhány jellegzetes képviselőjük:

Kúpbogár (Tomoxia biguttataGyllenhal)

Szalagos maróka (Variimorda fasciata Fabricius),

Fehérpettyes maróka (Hoshihananomia perlata Sulzer),

Selymes tövisesbogár (Mordellistena pumila Gyllenhal),

Sárgahomlokú árvabogár (Anaspis frontalis Linné).

§ Magas kúpvirág (Rudbeckia laciniata) – Kúp: csn

A fészkesvirágzatúak (Asterales) rendjébe és az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó észak-amerikai eredetű, inváziós faj.

Észak-Amerikában őshonos a keleti parttól a Sziklás-hegységig. A 17. század elején hozták Európába, ahol dísznövényként ültették (először Párizsban 1615-ben). 1787-ben már kivadult a kertekből, 1839-ben pedig Sziléziában már meghonosodottnak tekintették. Mai európai elterjedési területe Svédországtól Észak-Olaszországig, keleten Közép-Oroszországig, délkeleten Romániáig

terjed. Megjelent Japánban, Kelet-Kínában és Új-Zélandon is.

Magyarországon az 1880-as évek elején honosodott meg. Nyugatról terjedt kelet felé, Kőszegen 1883-ban, a Csepel-szigeten 1949-ben, Baján 1955-ben jelent meg. Ma főleg a Nyugat-Dunántúlon, Észak-Magyarországon (a

Sajó és mellékfolyói) és délkeleten a Körösök

mentén található meg.

A magas kúpvirág 1,5–2,5 m magas lágyszárú, Évelő növény. A talajban található 5–15 cm hosszú, kúszó gyöktörzse és a belőle eredő szálszerű gyökerei. Szára egyenesen felálló, elágazó, felülete hamvasan kékes, teljesen vagy majdnem teljesen csupasz. Váltakozó állású levelei kékeszöld árnyalatúak, színük kopasz, fonákjuk ritkásan szőrös. Az alsó és felső levelek különböznek: előbbiek hosszú nyelűek, egy- vagy kétszeresen szárnyasan szeldeltek. A felső levelek rövid nyelűek, 3-5 karéjúak, a legfelsők pedig száron ülők, alig fogazott vagy épszélűek.

Júliustól októberig virágzik. Hosszú szárú, 6–12 cm átmérőjű fészkes virágzatai vannak. A virágzat szélén 6–16 élénk aranysárga sugárvirág található. A

vacok eleinte félgömb, majd kúpos formájú, az itteni apró, csöves 150-300 virág zöldessárga. Termése 4–5 mm-es. szürke kaszat. Repítőszálak nincsenek, de négy rövidfogú koronácska található rajta.

Erőteljes növekedésű, tőről sarjtelepekkel is szaporodó növény. Március elején hajt ki, a szár fejlődése április végén kezdődik. Július és október között

virágzik, virágait rovarok porozzák be. Magvai augusztus és november között érnek be; egy növény kb. 1000–1500 életképes magot szór széjjel.

A félárnyékot kedveli, de jól megél tűző napon vagy teljes árnyékolás alatt is. Elsősorban a folyó- és patakmenti ligeterdőkben, magaskórósokban, ártéri

gyomtársulásokban lehet vele találkozni. A kissé savanyú, tápanyagban gazdag, nedves, akár néha vízzel borított talajt részesíti előnyben, ám jól elviseli

az ideiglenes szárazságot. A fagyot és a nyári hőséget is jól tűri.

Terjeszkedő inváziós faj; egynemű állományaival, nagy termetével, sűrű leveleivel leárnyékolja az őshonos növényeket. Jó mézelő növény, de levelei a legelő állatok számára mérgezőek.

§ Kurka – tudományos neve: pulyka – (Meleagris gallopavo) - Kurka: csn

A tyúkkal rokon, nagy testű háziszárnyas; Meleagris gallopavo.

Balassi Bálint egyik – a mókusnál már idézett – versében bukkan fel a szó 1589–1591-ben: „Friss fehér póka…”. 1597-ben pokat, 1627-ben puika, 1647-ben pulykát, 1763-ban pojka (TESz.), 1834: póka (Kassai), 1838: sarjú-póka ’egyazon évi második költésből való pulyka’ (Tsz.). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: púka | Nyr. 5, 10, 11, 17 és 19: ua. | Nyr. 17: polka | uo. 8: pulka | MTsz.: pák | Nyr. 3: kurka | uo. 10: kurkan.

Vitatott eredetű szavunk. Alighanem állathívogató puj, puly, pul szavakból alakult származékszó -ka kicsinyítő képzővel (mint a csirke is), kevésbé valószínű, hogy a páva lett volna egy hasonló képzés alapszava. Adatolható egy (érdekes módon távoli) szláv nyelvben is; vö. blg.пуйка’ua.’(W.).

A pulyka a legnagyobb testű baromfifajta. Őse az Észak-Amerikában ma is megtalálható vadpulyka. Háziasítása a Kr. e. I. évezred elején kezdődhetett,

valószínűleg mexikói indián népeknek köszönhetően. Írásos bizonyítékok szerint Európába a spanyolok hozták be. Hazánkba török közvetítéssel került a XVI. században, II. Lajos király említi is egyik levelében, amit a milánói herceg követének írt. A Duna–Tisza közén a magyar parlagi pulyka két színváltozata,

a fekete és a fehér terjedt el, de a nagyobb testű és a jobb tollhasznosítású fehér lassan kiszorította a feketét. Dél-Magyarországon és Boszniában pedig

a harmadik változat volt kedvelt, a rézpulyka. A XX. század elején megnőtt az Amerikából újabban behozott és nagyobb testű bronzpulyka szerepe, és kezdte

kiszorítani a hagyományos fajtákat. A pulyka volt az 1621-ben az Újvilágba érkező telepesek első vadászzsákmányainak egyike, s a hagyomány szerint az első hálaadás napi vacsorára sült pulykát készítettek. Az Amerikai Egyesült Államokban ezért ma is elképzelhetetlen egy hálaadásnapi vacsora a hagyományos sült pulyka nélkül.

§ Kutya vagy eb (Canis lupus familiaris) – Kutya: csn

Ujjon járó emlős ragadozó állat, a szürke farkas (Canis lupus) egy már kihalt alfajának háziasított formája.

Az egyetlen olyan emlős állatfaj, amely tudományos nevében megkapta a familiaris, azaz a családhoz tartozó jelzőt. A kutyákat szokás a társállatok sorában emlegetni. Ezenkívül tágabb értelemben kutyának neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül a valódi kutyaformák (Canini) nemzetségéhez tartozó több más fajt is: ilyenek például a kisfülű kutya (Atelocynus microtis), az ázsiai vadkutya (Cuon alpinus), a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides), az afrikai vadkutya vagy hiénakutya (Lycaon pictus) és az őserdei kutya (Speothos venaticus). A háziasított kutyát mindezektől a házikutya elnevezéssel különböztetik meg.

A kutyák munkatársként vagy munkaeszközként (például: őrkutyák, vadászkutyák, szánhúzókutyák, vakvezetőkutyák), terápiás állatként, házi kedvencként egyaránt szolgálják az embereket. Kelet-Ázsiában (vagy éhínség idején a világ többi részén is) emberi táplálék is lehet belőlük, ilyen célra tenyésztett fajta például a csau csau.

§ közönséges kutyaszömörcsög (Mutinus caninus) – Kutya: csn

A szömörcsögfélék családjába tartozó, Európában és Észak-Amerikában elterjedt, kellemetlen szagú gombafaj.

A közönséges kutyaszömörcsög termőteste kezdetben egy 2-4 cm hosszú és 1-2 cm széles ún. boszorkánytojás, amely eleinte a felszín alatt, a talajban fejlődik.

Külső burka fehéres, puha, ruganyos tapintású, alján micéliumzsinórral kapcsolódik a földhöz.

A boszorkánytojás egy idő után felreped és hamar (általában néhány óra alatt) kinő belőle a 6-12 cm magas és 0,4-0,8 cm vastag termőtest, amelynek alakja

hengeres, többnyire valamennyire meghajlik, vége hegyes. Színe fehéres vagy rózsaszínes-vöröses. Szerkezete szivacsos, belül üreges. Alján sárgásfehér

bocskorként megmarad a kezdeti burok. Az érés során a termőtest felső részén (bár elkülönült süvegrésze nincs) sötét olívzöldes, nyálkás, kellemetlen szagú

bevonat képződik, ebben fejlődnek ki a spórák. Miután a rovarok (általában legyek) elhordták a nyálkás termőréteget, kilátszik a termőtest narancsvörös

csúcsa; ezután hamarosan elbomlik.

A boszorkánytojás húsa a külső burok alatt kocsonyás, íze, szaga nincs. A kifejlődött termőtest szivacsos, törékeny. Szaga kellemetlen, macskaürülékre

emlékeztet, de nem olyan erős, mint az erdei szömörcsögé.

A sötét olívzöld glebába ágyazódott spórák halványsárgák. Alakjuk megnyúlt, felületük sima, méretük 4-5 x 1,5-2 µm.

Hasonló fajok: Érett formában jellegzetes, boszorkánytojás alakban más szömörcsögökkel (Phallus, Clathrus, Mutinus nemzetségek fajai) téveszthető össze.

Európában és Észak-Amerikában honos. Magyarországon nem gyakori.

Inkább humuszos talajú lombos erdők, erdőszélek bolygatott talaján, esetleg korhadó fatuskókon él. A szerves anyagokat bontja. Spóráit a legyek terjesztik, melyeket a szagával vonzza magához. Júniustól októberig terem.

Éretlen, tojás formában elvileg ehető. Később szaga miatt visszataszító, de nem mérgező.

§ Kutyabenge (Frangula) – Kutya: csn

Fajai az északi flórabirodalom (Holarktisz) Ó- és Újvilági részén is, konkrétan a Mediterráneumban és annak környezetében, valamint az amerikai kontinens mediterrán éghajlatú vidékein honosak. Egyes fajait már más vidékekre is betelepítették. Magyarországon is egyetlen faja honos, a közönséges kutyabenge (kutyafa, Frangula alnus, régebben Rhamnus frangula).

A „Frangula” név a latin frangere = törni igéből származik, és arra utal, hogy a kutyabenge fája törékeny.

Fajai fák vagy kisebb cserjék. Húsos csonthéjas bogyótermése eleinte piros, majd megfeketedik. Főleg nedves ligeterdőkben és Láperdőkben nő. Több faj kérgéből, leveléből, illetve terméséből festékanyagot vonnak ki. Sok, hosszan a növényen maradó bogyója miatt időnként, helyenként dísznövénynek is ültetik. Néhány faj kérge erős hashajtó hatású Emodint tartalmaz

Az ezredfordulón mintegy 50 fajt soroltak a nemzetségbe; közönséges kutyabenge (Frangula alnus), kaszkarabokor (Frangula purshiana).

§ Kuvik (Athene noctua) – Kuvik: csn

A bagolyfélék (Strigidae) családjába tartozó faj.

A népnyelv halálmadárnak is nevezi.

Európa és Ázsia mérsékelt égövi vidékein, a Földközi-tenger vidékén, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, valamint Kínával bezárólag Ázsiában élnek. Behurcolták Új-Zélandra és Nagy-Britanniába, ahol Angliában és Walesben elterjedt madárfajjá vált. A nyílt térségek jellemző madárfaja, mely zsákmányát a talaj közelében ejti el. Tömzsi, nagy fejű, hosszú lábú, döntően barnásszürke

tollazatú madár, melyet fehér pöttyök és csíkozások tarkítanak, míg a fiatalok némileg halványabb tollazattal rendelkeznek. Táplálékát kisebb méretű gerincesek, ezen belül madarak, kisemlősök alkotják, illetve rovarokat is fogyaszt.

Monogám madár, amely a párjával marad annak élete végéig. Területéhez hűségesen ragaszkodik és a betolakodókat a hímek tartják távol. Költési időszakban a tojó kotlik a tojásokon, miközben a hím táplálja őt. A mintegy egy hónappal a rakás után kikelő fiókákat eleinte a nőstény, majd később mindkét nem eteti. A kirepülő fiókák messzire költöznek szüleik területétől. Egyedszáma stabilnak mondható, ezért a nem fenyegetett madárfajok közé tartozik. A

Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1988-ban

„Az év madarává” választotta.

Pallasz Athéné ókori görög istennő tiszteletére kapta nevét a nem. A kuvik egy görögországi alfaja volt Athéné szent madara. A valódi baglyok közül pedig a kuvik kötődik legszorosabban az emberi lakóhelyekhez.

A kuvik nem költöző madárfaj, amely a nyílt térségeket részesíti előnyben elterjedési területén belül. Ide tartoznak a mezőgazdasági művelésbe bevont területek, a sövénykerítésekkel borított területek, erdősávok, erdőségek szélei, parkok és kertek, gyümölcsösök, a sztyeppék és a köves félsivatagos területek is.

Fátlan vidékeken is feltűnik, mint amilyenek például a homokdűnék, különböző romok környéke, kőfejtők és felszíni bányák területei. Időnként bemerészkedik

a falvakba és a külvárosi területekre is. Az Egyesült Királyságban főleg az alföldek madara, mely elsősorban az 500 méteres tengerszint feletti magasság

alatt fordul elő.

A kontinentális Európában és Ázsiában azonban ennél jóval magasabb helyeken is előfordul, példának okáért egyik egyedét 3600 méteres tengerszint feletti

magasságban figyelték meg.

A kuvikoknak az alábbi alfajait különböztetik meg:

közép-európai kuvik (Athene noctua noctua)

Közép-Európa, a Földközi-tenger vidéke, Olaszország, Németország, Dánia, a

Baltikum és Lengyelország területén él. Ugyanakkor élőhelyi átfedések alakultak ki ezen alfaj és a nyugat-európai kuvik (Athene noctua vidalii) között Dél-Franciaországban, Svájcban, Dél-Németországban, Ausztria egyes részein, Csehország és Szlovákia területén. Ezen alfaj tollazata vörösesebb árnyalatú a palástnál, valamint alsó testtájékain kevésbé fehéres árnyalatú, mint a nyugat-európai kuvik.

A nyugat-európai kuvik (Athene noctua vidalii), Nyugat-Európa, az Ibériai-félsziget, Franciaország területén és Hollandiában honos, míg Nagy-Britanniába behurcolták. Tollazata sötétebb színű, mint a névadó alfajé, illetve jobban elkülönülnek a fehéres tollazattal borított részek a többitől.

A dél-európai kuvik (Athene noctua indigena), Albánia, Bosznia-Hercegovina, Görögország, Románia déli és keleti vidékein, Bulgária és a Kaszpi-tenger vidékén, Törökországban, a Kaukázus vidékén, Délnyugat-Szibéria területén él. Élőhelye az Urál hegység déli részén átfedésbe került az Athene noctua bactriana nevű alfajjal. Ezen alfaj halványabb színezetű tollazattal rendelkezik, mint a névadó alfaj.

A sivatagi kuvik (Athene noctua glaux), Észak-Afrika, illetve Izrael

tengerparti területein él, egészen Haifa városáig bezárólag. Tollazata viszonylag sötétebb árnyalatú, alsó testtájékán a tollazat sötétbarna.

A szaharai kuvik (Athene noctua saharae), a Szahara északi és középső vidékein él. Az Athene noctua glaux nevű alfajnál halványabb tollazatú, fejének felső része hangsúlyos fehér tollazattal tarkított. Bizonyos szakértők szerint ezen alfaj elkülönítése az Athene noctua glaux alfajtól nem indokolt.

A szír kuvik (Athene noctua lilith), Ciprus szigetétől kezdve, Dél-Törökországon át, Szíria és Izrael területén él. Élőhelyi átfedéssel rendelkezik az Athene noctua bactriana alfajjal Irak területén, valamint a szaharai kuvikkal Szaúd-Arábiában. Ez a leghalványabb tollazatú alfaj.

Az Athene noctua bactriana nevű alfaj a Kaszpi-tenger keleti partvidékén, Délkelet-Azerbajdzsán, Kelet-Irán, valamint az Altaj hegység Kazahsztánban fekvő részein él. Nagyobb termetű, mint a szír kuvik, valamint lábait tollazat borítja.

A szomáli kuvik (Athene noctua somaliensis), Észak-Szomália és Délnyugat-Etiópia területén él. A legkisebb termetű alfaj. Szárnyfesztávolsága 13,4-14,3 centiméter között alakul. Egyes szakértők a foltoshasú kuvikok közé sorolják.

A foltoshasú kuvik (Athene noctua spilogastra), Szudán, Észak-Etiópia, Egyiptom területén, a Vörös-tenger vidékén, Eritreától északra elterjedt alfaj. Nagyon kis termetű kuvik.

Az altáj kuvik (Athene noctua plumipes), az Altaj hegység, Mongólia, Északkelet-Kína, Koreai-félsziget vidékein honos. Tollazata barnásszürke árnyalatú.

Az Athene noctua impasta nevű alfaj Kínában honos. Genetikai vizsgálatok nem támasztják alá, hogy önálló alfaj lenne. Külső ismertetőjegyei nem könnyítik

meg más alfajoktól való megkülönböztetését.

Testhossza 21-23 centiméter, szárnyfesztávolsága 54-58 centiméter, testtömege 140-245 gramm. A kuvik kis termetű bagolyfaj, melynek lapos fejtetője, tömzsi, vaskos testalkata és rövid farka van. Homloki része, illetve fejének teteje ellaposodott, mely rosszalló kinézetet kölcsönöz e madárnak.

Tollazata szürkésbarna, melyet fehéres színű csíkozások, pöttyök tarkítanak. Testének alsó részei világosabb színűek, melyeket sötétbarna csíkozások és pöttyök tesznek változatossá. A két nem között nem jelentkezik nagyobb megjelenésbeli eltérés.

A felnőtt kuvikok legjellemzőbb kinézete testük felső részének fehér pöttyökkel tarkított tollazata, amely alul barnás csíkozással tarkított fehéres tollazatba

megy át. A kuviknak nagy feje van, hosszú lábai és sárgás szemei, melyek fölött piszkosfehér szemöldök húzódik, amelytől szigorúvá válik tekintete. A fiatal

egyedek halványabbak és nem található meg fejükön a felnőttek tollazatára jellemző fehér pöttyökből álló korona. E madárfajnak a fakopáncsokhoz hasonló

röpte van, ám lekerekített szárnyvégei és megjelenése jelentősen eltér.

A rovarokat az alkonyati órákban kapja el, besötétedés után kis Emlősökre és Madarakra vadászik. A kuvik rendszerint egy magaslati pontról figyeli a terepet, készen arra, hogy lecsapjon a zajt keltő apró élőlényekre. Földigilisztákkal, rovarokkal táplálkozik, valamint kis termetű Gerincesekkel is, mint például hüllőkkel, gyíkokkal, kisebb madarakkal és kis termetű emlősökkel.

Zsákmányát a földön ejti el, ám további táplálékot raktároz el üregekben és egyéb rejtett helyeken. Köpeteinek tanulmányozása közben kiderült, hogy táplálékának mintegy 20-50 százalékát emlősök, 24-49 százalékát rovarok alkotják. Az elejtett emlősök között egerek, patkányok, pockok, cickányfélék, vakondok és nyulak találhatóak. Madarak közül elsősorban a fiókákat ejtik el, például fácánok fiókáit. A rovarok közül a kétszárnyúak, a fülbemászók, a bogarak, a lepkék és a hártyásszárnyúak egyedeit fogyasztják.

A kuvik költőterületét védelmezi a betolakodóktól. A Hím kuvikok egy életre ugyanazon területen maradnak normális esetben. Ugyanakkor a terület határvonalai bővülhetnek, illetve szűkülhetnek az idők során. A

legnagyobb kiterjedése a kuvikok területének a tavasszal végbe menő párzási időszak közeledtével lesz. Vadászterületük nagysága élőhelyi sajátosságaiktól

függ, illetve attól, hogy az évnek mely szakában járunk. Ha egy hím behatol egy másik hím területére, akkor a területét védő hím megközelíti és a területvédő

hangjelzéseit hallatja. Ha a behatoló továbbra is kitart, akkor a területet védelmező bagoly elkezd agresszíven röpködni a közelében. Ha ez is sikertelen,

akkor a védő megismétli az előbbi manővert és ekkor már karmával is bántalmazza a betolakodót. Visszavonuláskor a baglyok a föld közelében repülnek. Egy idegen hímmel szemben sokkal agresszívebben lép fel a kuvik, mint a szomszéd vadászterületen élő nősténnyel szemben, amelyet ismer.

A kuvik éjszakánként jóval hangosabbá válik tavasszal a költési időszak közeledtével. Fészkelőhelyét élőhelyének körülményei alapján választja meg, ezért találkozhatunk a kuvikok fészkével üregekben, fák odvaiban, sziklák rései közt, falakon, ódon épületekben, folyók partfalaiban, illetve nyulak üregeiben.

A kuvik nem épít fészket magának. A fészekalj általában három-öt Tojásból áll, esetenként kettő-nyolc darab is lehet. A tojások szélesen ellipszis alakúak, fehér, fény nélküli színezetűek. A tojások mérete 35,5 mm hosszú és 29,5 mm széles lehet. A tojásokon a tojó kotlik, rendszerint már az első tojás lerakása után megkezdve a költést. Miközben a tojó kotlik, addig a hím hordozza neki a táplálékot. A tojásokból a fiókák 28-29 nappal a lerakás után kelnek ki.

Eleinte a tojó eteti a fiókákat úgy, hogy a hím által odahordott élelmet szétosztja közöttük. A későbbiek során mindkét szülő vadászni megy és részt vállal a kicsinyek táplálásában. A fiókák mintegy hét hét elteltével hagyják el a fészket, ám további egy-két hét szükséges nekik, amíg végre megtanulnak repülni.

A kuvikok évente általában csak egy fészekaljat nevelnek fel, ám kivételesen bőséges táplálék esetén akár két fészekaljat is felnevelnek egy adott évben.

Ha az első fészekaljat nem sikerül felnevelni akkor a kuvikpár gyakran új fészekaljat hoz létre és pótlólagosan azt neveli fel. Amikor a fiókák kirepülnek, előfordul, hogy akár 20 kilométerrel is távolabb keresnek maguknak vadászterületet.

A párok egész évben együtt maradnak és a kötelék köztük addig tart, amíg valamelyikük el nem pusztul.

A kuvik elterjedési területe meglehetősen nagy kiterjedésű, mintegy 26 700 000 négyzetkilométer. Európában költő állománya mintegy 56 000 és 1 300 000

pár közé tehető, amely alapján egyedszáma a becslések szerint mintegy 1 680 000 és 3 900 000 egyed közé tehető. Európai állománya alkotja a globális

populáció 25-49 százalékát. A világban élő kuvikok egyedszámát a szakemberek 5 000 000 és 15 000 000 egyedre becsülik.

A Természetvédelmi Világszövetség a kuvik állományát stabilnak tartja, ezért a nem fenyegetett fajok közé tartozik.

Magyarországon rendszeresen fészkel, állandó, nem vonuló állományú faj. Magyarországon mintegy 1500-2500 pár fészkel belőle. Hazánkban eddig 1196 kuvikot gyűrűztek meg, amelyből 703 példány fióka korú volt. Ritka kivételekkel szinte csak belföldön kerültek elő meggyűrűzött példányai. A Gyűrűzés helyétől számított öt kilométeres sugarú körön belül 24, a gyűrűzés helyétől számított öt kilométeres sugarú körön kívül 14 madár került elő. A legtávolabb előkerült madár 319 kilométernyire, Lengyelországban került elő. A legidősebb megkerült madárra 5 év 9 hónap 4 nap elteltével leltek rá. Ez utóbbi egyed a gyűrűzése idején már egy évnél idősebb volt. Táplálékának téli biztosítása céljából bagolyetető egérvárak kialakítása lehet megoldás. A hazai háztáji állattartás visszaszorulása hátrányosan érinti a kuvikok táplálékszerzését.

§ Zöld küllő (Picus viridis) – Küllő: csn

A harkályfélék (Picidae) családjába tartozó faj. A Picus madárnem típusfaja.

Európában a földközi-tengeri szigetek, Írország, Skócia északi része, Izland, Finnország, valamint Skandinávia és Oroszország északi területeinek kivételével mindenhol honos. Kedveli a nagy erdőket és távol tartja magát az emberektől. Magyarországon rendszeres fészkelő, nem vonuló.

Testhossza 32 centiméter, szárnyfesztávolsága 41 centiméter, csőrhossza 4,5 centiméter, nyelvhossza 10 centiméter a testtömege 180–200 gramm között van.

Tollazata a hátán zöldes-sárgás, hasa és begye világos. A tojó fekete bajszáról ismerhető fel. Mindkét nemnek piros fejfedője van. A fiatal madár arc-, torok- és begytollazata sávozott. Hangja messze csengő, éles, csökkenő hangmagasságú kacagás. Röpte surrogó, erősen hullámvonalas.

Erdei madár, de élelmét a réteken gyűjti. Ez főként hangyákból és más rovarokból tevődik össze, de táplálkozik magvakkal és gyümölcsökkel is. Arra is volt már többször példa, hogy méhkaptárt dúlt szét.

A madarak tavasszal párosodnak és felosztják egymás között a szülői teendőket. A zöld küllő 7 évig is elél.

Egyéves korban lesznek ivarérettek. A költési időszak áprilistól augusztusig tart, ekkor a tojó 5–7 fehér tojást rak, melyen mindkét szülő kotlik, 17–19 napig. A fiatal madarak 23–28 napos kor között repülnek ki.

§ Fenékjáró küllő – Küllő: csn

A márnához hasonló, főleg a fenéken élő apró édesvízi hal; Gobio.

Kései felbukkanású halnevünk az írásbeliségben, 1884: küllő (Nyr. 13), 1887: felpillantó és fenékjáró küllő (HalK.); N. MTsz.: küllő. Jankó János szerint

csakis a Balaton mellett használatos.

A küllő a Gobio fajok zalai népnyelvi neve. (A régi Zala megyéhez tartozott a Balatonnak szinte az egész északi partja.) Herman Ottó szaknyelvi kifejezéssé

tette a nyelvjárási szót, ebből a népi elnevezésből alkotta meg a hal tudományos magyar nevét. Egyes magyarázatok szerint a Gobio fajok e magyar nevüket

a hónaljuszonyaikról kapták, melyek úgy állnak el a hal testétől, mint a kerék küllői a kerékagytól. Valószínűbb azonban, hogy a névadás alapja az, hogy

a mederfenéken csapataik gyakran fejüket összedugva – küllős kerékre emlékeztető alakzatot felvéve – pihennek.

Még ma is tapasztalható, hogy a halnevek tekintetében vidékenként, sőt ugyanazon halászvíz különböző partszakaszain is egymástól eltérő, sokszor téves a halak megnevezése. Itt csak egy példa: „a pár év óta elszaporodó Gobio fluviatilist [fenékjáró küllő] a balatoni horgászok – nyilván a parti lakosok

után – következetesen pócnak, póchalnak nevezik, s talán sejtelmük sincs róla, hogy a póc egészen más fajnak a halrajzilag közismert neve [Umbra krameri].

A küllő név sehogy sem tud a Balaton körül polgárjogot nyerni” (Lukács 1941).

Társneve a gobhal: R. 1237 és 1325: gob, 1544: kop hal (OklSz.), 1604: gob-hal (MA.), 1702: gob (Miskolczi), 1804: gob, goboly, göb, kop (CzF.), 1884:

gőbhal, 1895: gob (Nyr. 24); N. Vutskits: kopsa | MTsz.: goboly | Beke: kophal | Hunfalvy: kopza. A magyarázó összetétel előtagja korai újfelnémet eredetű;

vö. Kopp ’Cottus gobio’ (Mollay). A ném. Kopp (NWbds.), Koppe (DWb.), bajor Göb (BWb.), erdélyi szász Koppe (SSWb.) halnév a Kuppe ’valaminek a lekerekített felső része’ (BWDWb.) jelentésű szóhoz tartozik, és ennek a gömbölyű fejű, zömök, rövid testű halnak a kerekdedségére utal. Hasonló szemléletű a magyar halnév is; vö. a kerekded, gömbölyű jelentésű gyökelemmel (vö. gomb, golyó stb.). Szintén átkerült a magyarba a ném. (kicsinyítő képzős) N. Gobel ’ua.’ goboly alakban, mely erdélyi nyelvjárási szó. Később tudományos elnevezéssé lépett elő: fenékjárógoboly, felpillantó goboly (Lovassy) és goboly ’Gobio

gobio’ (MÁSz.). A halnevet egy szláv nyelv is átvette; vö. kárpukr. koppe ’ua.’ (Vladykov).

Kőhal társneve igen korai felbukkanású: 1395 k.: keuy hal (BesztSzj.), 1405 k.: kwij (Chyzer), 1435 k.: kiuihal (SchlSzj.), 1529: kewy hal (OklSz.), 1533:

koues helon lakohal ’Steynbeyss’ (Murm.), 1544: kövi hal (OklSz.), 1641: kővágó-hal (Hal. 33), 1799: kövihal (Mitterpacher), 1801: kőmaró kolty, kövi ponty (Földi), 1830: kövi pozsár (Reisinger), 1884: köviponty, kővágó, kőrágókolty, kövi csík, kövihal, kűhal, kőhal ’ua.’ (Nyr. 13); N. ÚMTsz.: kűhal ’Cobitis barbatulus’| MTsz.: kőhal, kövicsík,kövihal,kövi, kőfúró kövecshal | Gyurkó: kövi márna, kővágó | OrmSz.: kűkárász | Unger: kövikárász | MTsz.: kavicshal | K.: kűhal, kűmárna. Ez az igen régi név olyan halakat jelöl, amelyek nappal a kövek alá rejtőznek. A kővel kapcsolatos a ném. Steingrundel ’kövicsík’ (VNAE.) név is. Hasonló a fi. kivikala név is, a kőhal szó szerinti megfelelője. A kőharapó név a ném. Steinbeisser ’Cobitis taenia’ tükörfordítása.

A Gobio uranoscopus ném. Steingreßling, Steinkresse (NF.) az előző faj nevének és a Stein ’kő’ szónak az összetétele, a köves vízfenékre, e hal élőhelyére utalva. A lat. uranoscopus fajnév görög eredetű, a gör. ouranisz ’ég’ és szkopeo ’nézni’ szavak összetétele. Tulajdonképpen ’eget néző’ a fordítása. A

név alapja az, hogy e faj szemei fején magasan, felül helyezkednek el. Erre utal magyar szaknyelvi nevében is a felpillantó jelzői előtag.

Putri nyelvjárási neve (R. 1801: Földi, 1830: Reisinger, 1865: Hunfalvy, 1870: CzF.; N. MTsz.: putra, putri | Dankó: putra) a dudorú, nagy hasat jelentő

potroh szóval függ össze, esetleg, mivel kis halakról van szó, apró halat jelent, hasonlóképpen, mint a putri ’kis ház’ szó. A sármászó szaka (R. 1887:

HalK.; N. uo. és Gyurkó) a Székelyföldön használatos tájszó. Egyrészt a hal alakjára enged következtetni; vö. szaka ’horog v. szigony visszája, vagy visszhorga’ (NéprFüz. 1893), a Balaton vidékén (szakás horog, szakás szigony). Másrészt sármászónak hívják, mert szereti a víz fenekét, az iszapon szeret feküdni.

Köpőce neve (N. Gyurkó) talán alakleíró, és a köpőce ’kivájt fából készített vízmerítő eszköz’ (ÚMTsz.) szóval függ össze. Nemhal (MTsz.: „hitvány volta

miatt” | SzegSz. | ÚMTsz.) társneve arra utal, hogy a fenékjáró küllő apró, értéktelen halfajta, ezért hívják így is Szeged környékén. A szigetközi rundli

(K.) a német nyelvterülettel határos helységekben a német rund ’kerek’ szóból képzett halnév. Hasonló a ném. Ründling ’maréna’ (VNAE.) és a Rindling ’ua.’

(RF.) név is. Ezek szintén testformára utaló nevek. Az ugyancsak szigetközi krungli és grundli (K.) a ném. Gründel ’ua.’ (< ófn. grundila, kfn. grundelinc

/NF./) név nyelvjárási megfelelői. A magyar és a német név alapja e hal fenéklakó életmódja. Erre utal a fenékjáró küllő szaknyelvi binómenben a faji jelző is. Egy 1030-ból való hősénekben, amelyet egy bajor tónál, a Tegernsee-nél élt szerzetes írt, a küllő latin neve fundicula (uo.). Ez a ’fenék, talaj, alap’

jelentésű lat. fundus szó származéka, a névadási szemlélet ugyanaz volt, akárcsak ném. N. Lettenwühler és Bodenhocker (uo.) társneve esetében. Romlott húst is szívesen esznek a küllők, ezért kapták ném. Mannfresser, Totengräber (uo.), azaz ’emberevő’, illetve ’hullatemető, sírásó’ nevüket. Már Conrad Gessner is utalt erre 1670-ben: „die toten Leiber der Menschen und des Rinds fressen” (az emberek és marhák hulláit megeszik). Brehm a következőket írja:

„mikor 1863-ban Bécs ostroma után az agyonvert törököket és a döglött lovakat úgy takarították el, hogy a Dunába vetették, később nagyon sok fenékjáró

küllőt találtak a holttestek közelében”. A törbők (N. Jankó: ua. ’pici, pocakos s a csíkkal együtt feredik télen’) ismeretlen eredetű, mára esetleg már

ki is veszett halnév egyetlen régi forrásból.

A latin szaknyevi Gobio genusnév ókori halnévre vezethető vissza, a lat. gobio, gobius görög eredetű; vö. kobiósz ’ua.’. Első írásos emléke egészen korai,

már a IV. században élt római költő, Ausonius említi a gobio fajt a Mosel folyó halai között. Nyilván erre az antik névre vezethető vissza Linné tudományos

latin, illetve e hal ném. Göbe és Kobe neve. A latin halnév folytatója az ang. gudgeon (< ófr. gojon, NéprFüz. 1893. goujon), ol. gobione, sp., port. gobio,

gör. gobios ’ua.’.

A küllőfélék a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályához és a sügéralakúak (Perciformes) rendjéhez tartozó család. Szinte egész Európában előforduló, gazdaságilag jelentéktelen fajok. A Gobio fluviatilis már Heckel 1863-ban megjelent dolgozatában is szerepel, mint a Balaton és mellékvizeinek egyik halfaja.

Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben a Keszthelyi-hegységben lévő Gyöngyös-patakot, a Kővágóörsi-patakot és a Kornyi-tavat jelölik meg lelőhelyeként.

§ Küllő – tudományos neve: Földi csillagfű – (Sherardia arvensis L.) – Küllő: csn

További nevei: kövi ragadványfű, küllő, ugari magabár. – Term. r.: Galajfélék. Rubiaceae.

Egyéves. 10–25. Négy-szegletű szára lecsepűlt; a levelekkel együtt apró fogacskáktól érdes, ragadós. Alsó levelei lapiczkásak és 4-ével, a felsők lándsásak és 6-ával örvben állók. Virágai lila- vagy rózsaszínűek,

egy-egy ágacska végén csomóban állanak és tövükön összenőtt csillagformán álló, 8–10-levelű, gallértól vannak körűlvéve. A tisztán észrevehető csésze maradó és a termés éréseig nő. Pártája csöve négymetszésű. Terem mívelt talajon az egész országban.

§ Fekete küllü – tudományos neve: fekete harkály – Küllü: csn

harkály J.

1. tarka tollazatú, fákban élő rovarokkal táplálkozó, a fák törzsén kúszó és kopácsoló madár.

2. a hozzá hasonló alkatú madarak rendje; Piciformes.

Helynévként (Harkan)1323-ban már felbukkan írásbeliségünkben, köznévként 1560 k. harkaly (GyöngySzt.), 1570-ben harokalj (KolGl.), 1578-ban harokally

(OklSz.). További szótörténeti adatai: harkány, harkáj, herkály, hárkály, harka, harkáts, harakály, horokáj (TESz.). Kriza János a Székelyföldön még följegyezte

a horokály (Kriza:Vadr.) alakváltozatot. Továbbiak a nyelvjárásokban MTsz.: harakáj, harokáj, harukár, hërkáj, hërkál | ÚMTsz.: harukáj, harukály, hërka, kërká, hërkoány, herukáj, hërëkár, horká | Nyatl.: hárkány, herekály | 1833: N. harkács, harakáj,harka (Kassai) | 1838: N. horokály (Tsz.) | Nyr. 4: harka-madár

| Nyr. 17: harkány | uo. 2: harokáj | uo. 19 és 20: herkáj, herkál | Kriza:Vadr.: liorokáj.

Harkály madárnevünk ősi hangutánzó szó az ugor korból; vö. vog. karkai, χòrχi, χarχej, χăηra, χaχrài ’ua.’ (TESz.). Voltaképpen a magyar madárnévnek csak

a har- alapszava egyeztethető biztosan az ugor megfelelőkkel, a végződések bizonytalansága nyilván a szó hangutánzó eredetéből ered.

A feketeharkály a faj ném. Schwarzspecht (WbZ.) nevének tükörfordítása. Vas megyében a N. feketë küllü a feketeharkály ’Dryocopus martius’ (VasiSz. 1966:

3). Nevében a jelző a hím fekete színére utal. A Dryocopus nemi név a gör. drysz, dryosz ’fa’ és a koptein ’ütni’ szavak összetétele, azaz ’fakopácsoló’

a jelentése; vö. ácsmadár, fakopáncs stb. hasonneveivel. A madár lat. martius fajneve pedig Mars hadisten nevével kapcsolatos, bátor, harcias értelemben.

A harkályalakúak Piciformes neve pedig a madár lat. picus elnevezéséből alkotott.

A harkályfélék (Picidae) a madarak osztályának harkályalakúak (Piciformes) rendjébe tartozó családja. 28 nem és 214 faj tartozik a családba. A családhoz

tartozó fajok világszerte megtalálhatóak, kivéve Ausztráliát, Új-Zélandot, Madagaszkárt és a szélsőséges sarkvidékeket. A legtöbb faj erdei élőhelyű, bár

néhány faj fátlan területeken, sziklás domboldalakon és a sivatagokban is előfordul. Jellemző magyarországi képviselői a nagy fakopáncs ’Dendrocopos major’ és más fakopáncs- (más néven tarkaharkály-) ’Dendrocopos’ fajok, a zöld küllő ’Picus virirdis’, a feketeharkály ’Dryocopus martius’ és a nyaktekercs ’Jynx torquilla’. A feketeharkály Európa legnagyobb harkályfaja, a hím fekete színű, a fejteteje tűzpiros, a tojónak csak a tarkója. A nyaka feltűnően karcsú.

Nagy kiterjedésű bükkösök, fenyvesek lakója. A harkályok vetélőujja erőteljes, a test súlyát alátámasztó kemény tollú farktollai lehetővé teszik a függőleges

fatörzseken való mozgást.

Vésőszerű csőrükkel vájják ki a fa kérgét, és hosszan kiölthető nyelvükkel húzzák ki alóla az élősködőket. Sok fajuk hímje odvas fatörzsön vagy valamilyen más, jól kongó aljzaton dobolva ad hangjeleket. Erdőkben a többi faj számára is hasznosak, hiszen odúkat készítenek, és így lakóhely jut más madaraknak, emlősöknek (pl. mókusoknak) is.

§ sárga kürtvirág (Sarracenia flava) – Kürt: csn

A sárga kürtvirág az Amerikai Egyesült Államok egyik endemikus növénye. Ennek a növénynek egy nagy, csavarodott levele van, ami általában 50 centiméter hosszú, de akár 1 méteres is lehet. Mint rokonai, ez a faj is a levelével fogja meg a táplálkozáshoz szükséges rovarokat.

A levél legvégén egy csapóajtószerű nyúlvány van. A levélen, főleg a S. flava var. rugelii és S. flava var. ornata változatokon, virágokat

utánzó mintázatok és nektárszerű folyadékok is vannak. A rovarok kiszabadulását a lefelé hajló szőröcskék, valamint a viaszos váladékok akadályozzák meg. A nagyobb testű rovarok, például a darazsak ki tudják rágni magukat a növény csapdájából.

A sárga kürtvirág virágai, amint neve is mutatja, sárgák. Körülbelül 50 centiméteres száron ülnek és bókolnak. Késő nyáron és ősszel elszárad a csapdalevele, és helyébe lapos levélszerű képződményeket növeszt.

A sárga kürtvirág talán a legkedveltebb szobanövényként tartott rovaremésztő növény. Több rokonával is keresztezik. Az így létrejött hibridek szintén közkedvelt szobanövények.

§ Óriás kürtősdarázs (Paragymnomerus spiricornis) – Kürtős: csn

Testhossza 15-22 mm között váltakozik. Ivadékbölcsőjét sárból készíti, általában függőleges partfalakba kaparva, kívülről egy néhány cm-es, függőleges kürtőt építve a bejárat elé. Az ivadékbölcsőbe 3–6 megbénított hernyót ill. álhernyót hord, ezekre rakja a petéjét, majd befalazza a bejáratot.

§ Állas küsz (Alburnus mento) – Küsz: csn

Erősen veszélyeztetett, eltűnőben lévő fajok közé tartozik. Ausztriában, Szlovéniában és Ukrajnában is kiemelt védettséget élvez.

Magyarországi védettsége jelképes, hiszen a magyar faunaterületről nagy valószínűséggel már kipusztult, utolsó bizonyított előfordulását a 19. század végén Szeged mellett a Tiszáról jelentették.

Az állas küsz tengerekben, brakkvizekben és édesvizekben is előfordul, de a tengeri állománya az édesvizekben ívik. Elterjedési területe a Duna völgyének folyói és tavai valamint a Fekete-tengerbe északról ömlő folyók, például a Déli-Bug, Dnyeszter, Dnyeper és az Azovi-tengerbe torkolló Don és Kubány.

Korábban nagy állományai éltek a Felső-Bajorországi tavakban, például a Starnbergi-tóban, Ammer-tóban és Dhiemseében.

Első leírását 1832-ben Louis Agassiz „Aspius mento” néven tette közzé. Sokáig vitatott volt a besorolása és korábban az Alburnus chalcoides

alfajának is tekintették.

Legjobban a szélhajtó küszhöz hasonlít, de az oldalvonalán kevesebb számú pikkely található. A balinhoz éppen emiatt hasonlít, hiszen megegyező a pikkelyszámuk, de segít az eltérő szájhasíték, mely a balinnál eléri vagy meghaladja a szem vonalát, továbbá az anális úszójának a széle erősen homorú. Nehezebb összetéveszteni, de fiatalabb példányok vizsgálatakor hasonlónak tűnhet a nyúldomolykó, a fejes domolykó, a vaskos csabak és a jászkeszeg, de ezek anális úszójában tizenegynél kevesebb osztott sugár van. A kurta baing oldalvonala néhány pikkelyen tart ezért könnyen megkülönböztethető tőle.

Teste áramvonalas, hosszúkásra megnyúlt, mely oldalról erősen lapított. A feje aránylag kicsi, a homloka lapos, a szája felső állású és az alsó állkapcsa

túlnyúlik a felsőn. Szeme testéhez viszonyítva aránylag nagy. A hátúszó hosszú és alacsony, a farokúszó hosszú és mélyen kivágott, a faroknyél majdnem

hengeres formájú. Apró cycloid 60-67 darab kicsi pikkelye van az oldalvonala mentén, az oldalvonala teljes és a has felé erősen ívelt. A hátoldala barnászöld vagy acélkékbe húzó kékeszöld, oldala és hasa ezüstös csillogású. A hát- és a farokúszó sötétszürke, a többi úszó piszkossárga. A hátúszóban 8-9, míg az anális úszóban 14-17 osztott úszósugár található. A

hal testhossza 15-25 centiméter, legfeljebb 40 centiméter.

Rajhal, amely a tiszta, oxigéndús vizeket kedveli. Csapatosan jár és elsősorban a felszín közelében keresi táplálékát, mely állati planktonokból, kandicsrákokból, vízibolhákból, rovarlárvákból és vízre hullott rovarokból áll. Növekedésével összhangban kezdetben kisebb kerekesférgeket, majd egyre nagyobb testű planktonrákokat fogyasztanak. Az állas küsz kifejlett egyedei planktonevők, táplálékukban azonban kisebb-nagyobb arányban kimutathatóak a talajlakó (bentikus) szervezetek is.

Három-négyéves korában válik ivaréretté. Az ívási időszakot megelőzően az ivarérett tejesek fején és testének elülső részén fehér nászkiütés (dorozsma)

jelenik meg. Április-május-júniusban csapatosan vonulnak megszokott ívóhelyükre, a folyók parti sávjába, a legfeljebb 20–30 cm mély kavicsos aljzatú részekre. Az ívás a kavicsos mederfenéken két részletben történik, látványos nászjáték mellett, 18-19 napos időközzel. Az ikraszemek száma 15-23 ezer között van, méretük 1,4-1,6 mm. Az ívás hőmérsékleti optimuma 12-18 oC közé esik, a kikelő lárvák az ívóhely kavicsai között maradnak a szikanyag teljes felszívódásáig.

L fejezet; 77

§ Barna lábasguvat (Mesitornis unicolor) – Lábas: csn

Madagaszkár keleti részén honos. Trópusi esőerdők talajának lakója. Testhossza 30 centiméter. Kicsi feje, zömök teste, széles farka és rövid szárnya van. Szinte teljesen röpképtelen. Tollazata világosbarna. Magvakkal, gyümölcsökkel és rovarokkal táplálkozik, melyeket a talajról szedeget fel. Alacsony fákon fészkel, ahová nem kell felrepülnie.

§ Pajzsos labodabogár – Laboda: csn

A paizsos bogarak (Cassidinae) jellemző tulajdonsága, hogy előtoruk háta olyan nagy, hogy a fejet felülről teljesen betakarja; a szárnyfedőkkel együttesen pedig az alul lapos és felül domború bogaraknak pajzsszerű kinézést kölcsönöz. A pajzsos bogarak többnyire zöld, sárgás vagy vörösesszürke színűek, életükben pedig gyakran aranyos vagy ezüstös sávokkal, foltokkal tarkítottak, ezek azonban az állat beszáradásával eltűnnek. Élénkszínű faj kevés található a mérsékelt égöv alatt, annál díszesebbek forróégövi rokonaik. Lárvájuk széjjellapított, oldalt tüskékkel fegyverzett, potrohvégük pedig villás függelékkel végződik, melyet fel- és előrehajtva tartanak és erre erősítik kiszáradt ürüléküket, úgyhogy inkább piszokcsomóknak, mint rovaroknak tűnnek. A pajzsos labodabogár (Cassida nebulosa L.) nemcsak gyomnövényeken (libatopféléken), hanem cukorrépán is található és ha nagyszámban lép fel, kártékonnyá is válik.

A bogár 5–7 mm hosszú, felül rozsdássárga és szétszórt fekete foltokkal, pettyekkel tarkított. Áttelelése után a nőstény petecsomóit a levelek fonákjára rakja, melyeken később a lárvák is együtt találhatók, amint eleinte kerek lyukakat rágnak, majd oldalról is kikezdik azokat. Bábozódás előtt testvégüket odatapasztják a levelekhez, amelyeken a 8 napra kikelő bogarak folytatják a rágást.

Gyakran találkozunk a zöld labodabogárral (Cassida viridis L.) a közönséges bojtorján nagy levelein, de más növények levelén is.

§ Kerti laboda (Atriplex hortensis) – Laboda: csn

a disznóparéjfélék (Amaranthaceae) családján belül a libatopformák (Chenopodioideae) alcsaládjába tartozó növény faj, mely korábban kedvelt tápláléknövény volt. Egy korábbi elképzelés a fényes labodából (Atriplex sagittata) keletkezett kultúrszármazéknak tartotta, de manapság önálló fajnak tekintik.

Közép-Ázsiából származik, korábbi széles körű termesztése folytán Európa mérsékelt övi részén sokfelé elterjedt.

Felálló, többnyire elágazó szárú, 40–50 cm széles, 30–150 cm magas

egyéves növény, de nem ritkán 2–2,5 m magasra is megnő; megjelenése erőteljes.

A váltakozó állású, dúsan növő, 10–15 cm hosszúságot is elérő, zöld vagy vörösesbarna, néha lilás színű, fénytelen levelei nyelesek, válluk hegyes, lekerekített vagy dárdás. Az alsó levelek szív vagy dárdás-háromszög alakúak, szélük finoman fűrészes, sűrűn fogas vagy ép, a középsők alakja hosszúkás, a felsőké hosszúkás vagy hosszúkás-lándzsás. A fiatal levelek szürkészöld színűek, apró pikkelyektől „lisztesek”, később lekopaszodnak.

álló virágai nyáron (júniustól szeptemberig) nyílnak, színük pirosas zöld, nem feltűnő. A virágok redukáltak, hiányzik a párta. A termős virágoknak két, a kocsányra is ránövő előlevele van, melyek 5–15 mm hosszúak, kerekded vagy szíves-tojásdad alakúak, szélük ép, csúcsuk tompa vagy hegyes.

Termései felállók vagy oldalt állók, lapítottak, barna színűek, bennük a fekete mag vízszintesen is, függőlegesen is elhelyezkedhet.

Magyarországon kertekben már ritkán fordul elő, gyakoribb, hogy kertekből kivadulva ruderális – azaz elhanyagolt, nem művelt – területeken, utak mentén, szőlősökben találunk rá. A teljesen napsütötte helyeket kedveli, s magjai télen a -23 °C-os, hosszan tartó hideget is kibírják.

Korábban elterjedt saláta- és főzeléknövény volt Európában. Az ókorban már termesztették, s a középkorban Közép-Európában is rendszeresen fogyasztották. Mára sok helyen a spenót lett a népszerűbb, de Franciaországban a leveleiből még mindig gyakran készül főzelék – emiatt nevezik franciaspenótnak is. A spenóthoz hasonló az elkészítési módja és az íze is, hasonló mennyiségben tartalmaz C-vitamint, fehérje- és ásványianyag-tartalma azonban nagyobb.

Kerti dísznövény, több színváltozata is ismert, melyeket változatoknak vagy fajtáknak tekintenek:

Atriplex hortensis var. rubra (Atriplex hortensis cv. Rubra) – vörös laboda vagy vörösparéj;

Atriplex hortensis 'Cuptorosea' – nemcsak levelei, hanem a szára is piros, rézfényű.

Atriplex hortensis 'Rosea' – halványabb színű leveleiben a levélerek, továbbá az előforduló leplek sötétpirosak.

Régebben a kékfestők használták indigó helyett.

Termésének vizelet- és hashajtó hatását alkalmazták korábban.

§ Lakatfű – tudományos neve: közönséges vasfű – (Verbena officinalis L.) – Lakat: csn

További nevei: galamb- vagy galambóczfű, hímszaporafű, keserűfű, lakatfű, szaporafű, szentfű. – Term. r.: Vasfűfélék. Verbenaceae.

Évelő. 30–80 cm. Szára ágas, 4-élű, élei érdesek. Alsó levelei nyelesek, a felsők ülők, bevagdaltan csipkések vagy 3 felé hasadtak. Apró halvány kékeslila virágai nagyon megnyúló keskeny füzérben fejlődnek. Terem utszélen, parlagokon az egész országban. Helyenként uborkasavanyításhoz szedik.

§ lakkszömörce vagy kínailakkfa, keletilakkfa (Toxicodendron vernicifluum) – Lakk: csn

A szömörcefélék (Anacardiaceae) családjába tartozó fafaj. Termőhelyei

Japán és Korea hegyvidéki területei, India északkeleti területei és Kína számos tartománya, például Anhuj, Fucsien, Kanszu stb. A növényből kinyert nedvet, amely egy természetes eredetű fenolgyanta, már az őskor óta (az e tárgyban feltárt legkorábbi régészeti leletek 6000-7000 évesek)

használják különféle célokra ragasztóként, itatásra, felületkezelő anyagként. Ez az alapanyaga a Japán és Kína művészetében kiemelkedő helyet elfoglaló lakkmunkáknak is.

E növény Magyarország több növénykertjében is megtalálható. A lakkszömörce gyors növekedésű, húszméteres magasságot is elérő, gyakran többtörzsű, lombhullató fa. Gyökérsarjakkal könnyen terjed. Kétlaki növény. Fiatal ágai szőrösek, később kopaszak, szürkéssárgák és szemölcsösek. Levele szárnyaló, 7-13 megnyúlt tojás alakú, száras levélkéje van, amely 6–15 cm hosszú, 3–6 cm széles, hegyes, alapja kerek vagy széles ívű, ép szélű. A levelek fonákja kezdetben szőrös, később megkopaszodik. A virágok kora nyáron, a levelek után nyílnak. A virágzat színe sárgásfehér, 15–20 cm hosszú, laza, függő ernyőben, levélhónaljban található az ágakon felhalmozva. Csonthéjas termése apró kavics formájú, lapított, 6–8 mm vastag, szalmasárga.

Ázsiában a termésének húsából kinyerhető japánviaszért, és a fa megcsapolásával kinyerhető lakknedvért haszonnövényként ültetik.

A keleti lakkot a fák megcsapolásával nyerik ki: a fák kérgén és háncsán bemetszést ejtenek, s eme sebből szivárgó nedvet edényekben felfogják, összegyűjtik. Az így kinyert friss lakk még csak korlátozottan alkalmas felületkezelésre, mert ez a fehér színű folyadék olajos alkotóelemek és víz ingatag keveréke. A friss lakk átlagos összetétele: 65% urusiol, 8% vízoldékony növényi gyanta, 2% cukorfehérjék, 1%>lakkáz enzim, 25% víz.

Mivel a nyerslakk ingatag természete miatt nem épp tökéletes filmképző (a különböző fázisok szétválhatnak), ezért azt felhasználás előtt általában nemesítik vagy finomítják. E folyamat a friss lakk edényekben 2-24 órán át történő állandó keveréséből és 30-40 °C-ra melegítéséből áll. A finomítás a lakk víztartalmát 3-5%-ra csökkenti, és az ingatag keveréket egyenletes és állékony emulzióvá alakítja. Az így előállított finomított lakk már szélesebb körben és jobban felhasználható, mert jó minőségű, egyenletes filmet képez. Azonban, mivel meglehetősen sűrű és még hígítva is rosszul terül, ecseteléssel felhordva nem ad tökéletes felületet.

A terülési képesség javítására a finomítás során a nyerslakkba kis mennyiségben (15%-ig) száradó növényi olajat (dió-, len-, feketecsalán-, tungolaj stb.)

keverhetnek. Az így nyert finomított olajos lakk már ecseteléssel is könnyen felhordható, és sima, csiszolást nem igénylő felületet ad. (Az olaj hozzáadása

azonban rontja a megkötött lakkfilm fizikai tulajdonságait. Az olaj lágyítja a filmet, így az kevésbé lesz kopásálló, és rontja a bevonat párazáró képességét,

ami így rosszabbul védi a bevont tárgyat a nedvesség károsító hatásaitól.)

A keleti lakk könnyen színezhető földfestékekkel és ásványi anyagokkal (hematit, cinóber, vörös okker, azurit stb.), illetve festhető növényi festőanyagokkal (sárkányvér, sáfrány stb.). Azonban csak olyan színezékek használhatók jól, amelyek kibírják a savas környezetet. Ezért a leggyakoribb színezék a vörös vasoxid (barnásvörös), a Cinóber (narancsvörös) és a korom (fekete). A festett lakk különleges változata a vasreszelék hozzákeverésével előállított fekete lakk (ez színét a lakkban a vas hatására lezajló kémiai

változásoknak köszönheti).

A keleti lakk természetes fenolgyanta. Ez a gyanta sokoldalúan felhasználható ragasztóanyagként és felületkezelő anyagként egyaránt. A megkötött gyanta

hőálló és ellenáll minden köznapi oldószernek (víz, szesz, híg savak stb.) is, ezért a keleti lakk felhasználásával készített tárgyak meglepően tartósak.

A lakktárgyak készítésének számos módja ismert, de a legtöbb lakktárgy fa vagy bambusz alaptest lakkal történő bevonásával készül. Azonban a lakk alkalmas

cserépáruk, fém, üveg, papír és bőr bevonására is.

A keleti lakkal végzett munkát nehezíti, hogy a benne található Urusiol erősen túlérzékenyítő hatású, így az arra érzékenyeknél viszketést, a bőr kivörösödését, felhólyagzását, de akár súlyos rohamot vagy halált is okozhat.

A mai Kína területén a régészeti leletek tanúsága szerint az időszámítás előtti XIII. századtól már bizonyosan készültek művészi lakktárgyak. A Han-dinasztia idején a lakkáruk készítését már a kormányzat szervezte és ellenőrizte, császári lakkműhelyeket hoztak létre, ahol a lakktárgyak készítésének különböző

lépéseit más-más mesterek végezték.

A szoros értelemben vett lakkművészet Japánban nem sokkal az Aszuka-kor előtt kezdődött. Fejlődése során hamar Japán egyik meghatározó művészeti ágává vált. Fontosságát mutatja, hogy a Nara-kor folyamán a kincstári hivatal mellett létrehozták a lakkművesek céhét, a Taika-reformok során pedig a földosztást követően minden családot köteleztek, hogy telkeiken a Selyemhernyók tenyésztéséhez szükséges eperfák mellett lakkszömörcefákat is ültessenek.

A lakkszömörce a hagyományos ázsiai gyógyászat egyik fontos növénye, számos betegség kezelésére használták, használják. Újabban széles körű kutatások folynak rákellenes hatásainak feltárására.

§ Kúszó láncpáfrány (Woodwardia radicans) – Lánc: csn

Valle delle Ferriere Természeti Rezervátum

IUCN kategória: III (emlékpark)

Ország: Olaszország

Elhelyezkedése: Campania

Legközelebbi város: Amalfi

Terület: 4,55 km²

Alapítás ideje: 1972

Felügyelő szervezet: Consorzio Terredamare

Elhelyezkedése: Valle delle Ferriere Természeti Rezervátum (Olaszország)

Pozíció Olaszország térképén: é. sz. 40° 38′, k. h. 14° 36′Koordináták: é. sz. 40° 38′, k. h. 14° 36′térkép ▼

A Valle delle Ferriere Természeti Rezervátum Olaszországban található, a Sorrentói-félsziget déli részén, Amalfi városától északra, a Chiarito patak szurdokvölgyében. Sajátos mikroklímájában az amúgy is enyhe mediterrán tél hatása nem érződik. Az évi átlaghőmérséklet 15°C felett van, a levegő párás. Európában kizárólag ebben a különleges környezetben él a kúszó láncpáfrány (Woodwardia radicans) nevű, harmadkori élő kövületnek tartott, egyébként Észak-Amerikában és Makaronéziában honos páfrányfaj. Néhány húsevő növény is megtalálható a völgyben (pl. Pinguicola hirtiflora). A fák közül említésre méltók a bükkök, a magyaltölgy, a törpefenyőfélék és a citrusok.

Az állatvilág jellegzetes képviselői a szalamandra, a borz, a róka és számos madár (vörös vércse, fakopáncs).

§ Láncosgiliszták (Nais spp.) – Láncos: csn

Törzs: Annelida –

Gyűrűsférgek

Valódi testüregük van (másodlagos testüreg, coeloma). Szelvényezett állatok, testük a fejlebennyel (prostomium) kezdődik, mögötte található a szájnyílás a peristomiumon. A peristomium után következnek a test szelvényei. A test végén a pygidium található a végbélnyílással.

Osztály: Polychaeta – Soksertéjű gyűrűsférgek

A fejlebenyről és a peristomiumról tapogatók és tapogatókacsok eredhetnek, érzékszerveik jól fejlettek. A szelvényekről csonklábak (parapodium) erednek. Váltivarúak, többségük trochophora lárvával fejlődik. Döntően tengeriek, gyakran gyorsmozgású ragadozók, vagy szűrögetők, üledékfalók.

Alosztály: Scolecida

A fejlebeny jól láthatóan elkülönül a test többi részétől, a csonklábak a test teljes hosszában egyformák. A feji vég függelékei (tapogatók és a tapogatókacsok) hiányoznak.

Család: Aeolosomatidae – Olajosgiliszták

Édesvíziek, testhosszuk 0,3–1 mm, a testükben színes epidermális mirigysejtek találhatók, vörös vagy zöld, sárga árnyalatokban, olykor színtelenek. A mirigysejtekben vakuola található, de szerepe egyelőre ismeretlen. A szelvények

közti válaszfalak nem látszanak, csak a serték alapján lehet következtetni a szelvényességre. A serték szelvényenként négy kötegben helyezkednek el, változó számú sertével. Jellemzően ivartalanul szaporodnak, 3–4 egyedből álló

állatláncokat képezve.

A Hystricosoma chappuisi epibionta, tízlábú rákok páncélján él.

Az Aeolosoma fajok szabadonélők, álló– és lassúfolyású vizek alzatán mikroszervezeteket és szerves törmeléket fogyasztanak.

Család: Parergodrilidae

A család egy talajlakó és egy tengeri üledékben élő fajt tartalmaz. Közös jellemzőik a testfüggelékek és a szelvényszám redukciója, továbbá az ivarszervek anatómiai tulajdonságai.

Parergodrilus heideri. 1 mm hosszú, teste henger alakú, 8–9 sertét hrendzó szelvény alkotja. Semmilyen testfüggeléke nincsen. Sertéi egyszerűek, pálca alakúak. A hím nagyon ritka, valamivel kisebb a nősténynél. Petéit a talajon helyezi el. Életmódja és szaporodása kevéssé ismert. A két ismert talajlakó soksertéjű gyűrűsféreg–faj egyike, Magyarországon középhegységi talajokból ismert. Teste a tengeri üledéklakó fajok leegyszerűsödött felépítésére emlékeztet, az alacsony szelvényszám, a függelékek és érzékszervek hiánya talajban is előnyös tulajdonságok.

A Hrabeiella periglandulata taxonómiai helye és filogenetikai rokonsága még nem ismert, de szintén talajlakó.

A Parergodrilus fajjal mutatott hasonlóság valószínűleg konvergens fejlődés eredménye, nem közeli rokonok.

Teste 15 sertéket viselő szelvényből áll, mindössze 1,5–2 mm hosszú, sertéi lapátszerűek. Epidermális mirigyei kerek, fehér foltokból álló mintázatot rajzolnak a testfelszínre. Testfelépítésében ötvöződnek a nyeregképzők és a soksertéjű gyűrűsférgek tulajdonságai. Nincs nyerge, hermafrodita, de belső szerveinek elhelyezkedése a soksertéjűekére jellemző. A hím ivarszervek a 6. szelvényben, a petefészek a 12–13. szelvény határán helyezkednek

el. Hazánkban a nyugati középhegységi erdők talajából ismert kozmopolita faj.

Osztály: Clitellata – Nyeregképzők

Jellemző rájuk a homonóm szelvényesség, a testfüggelékek (tapogatók, tapogatókacsok és csonklábak) hiánya. A serték a szelvényeken helyezkednek el, méretük és számuk redukált a soksertéjű gyűrűsférgekéhez viszonyítva és

hiányozhatnak is. Hímnősek, névadó tulajdonságuk az ivarérés után, vagy a szaporodási időszakban fajra jellemző szelvénycsoporton megjelenő, epidermális eredetű mirigyes vastagodás, a nyereg, amelynek szerepe a szaporodásban és a kokonképzésben van. Párzás után a nyereg által termelt kocsonyás váladék gyűrűszerűen előrefelé lecsúszik az állat testéről, miközben az ivarnyílás és az ondótartály nyílása előtt elhaladva felveszi az ivartermékeket. A lecsúszó gyűrű két nyitott vége összeszárad és egy enyhén kihegyesedő tojásdad kokont képez, a megtermékenyülés már ennek belsejében történik. Közvetlenül fejlődnek. A szelvényszám, a nyerget alkotó szelvények száma és elhelyezkedése, az ivarszervek és ivari nyílások helyzete fontos bélyegek a fajok azonosításánál.

Alosztály: Oligochaeta – Kevéssertéjű gyűrűsférgek

Méretük közelítőleg 1–1500 mm között lehet, édesvízi és döntően szárazföldi állatok. Rendszerezésükben a serték minősége és mennyisége, valamint az ivarszervek és –nyílások elhelyezkedése döntő szerepet játszanak. Közel

10 000 fajjal a gyűrűsférgek legnagyobb csoportját alkotják. Rendszerük erősen átalakulóban van az újabb, molekuláris filogenetikai vizsgálatok eredményeként.

Rend: Haplotaxida

A nyereg többnyire egy sejtrétegű, 6 szelvényen helyezkedik el. A serték száma szelvényenként 2–8.

Család: Haplotaxidae – Zsinórgiliszták. Igen hosszú testű, vékony férgek.

Haplotaxis gordioides. Teste 30–33 cm hosszú, csupán néhány mm széles, merevsége a húrférgekre emlékeztet. Tiszta, hideg áramlóvizekben, hegyi patakokban és barlangi vizekben él.

Rend: Tubificida

Egy pár heréjük van, mögötte egy pár petefészek található. Az ivarnyílás a here szelvénye mögötti szelvényen található. A nyereg az ivarnyílások régiójában található.

Család: Naididae – láncosgiliszták

A fejlebeny hasi oldala nem csillós. Az élő állat átlátszó vagy vöröses, a szelvényhatárok látszanak, a szelvények közötti válaszfalak jól fejlettek. A nyereg az 5–7. vagy a 12. szelvényeken van, nem feltűnő.

Nais spp. – láncosgiliszták. Testüket nem borítják be homokszemcsék, a háti oldalon serték, valamint hosszabb, vékonyabb, hajlékonyabb képletek, ún.szőrserték is vannak. A szőrserték simák és a test átmérőjéhez képest

általában rövidebbek. A 2–5. hasi serték rendszerint hosszabbak a többinél. A 6. szelvénytől kezdve a háti oldalon sertekötegek figyelhetők meg. A kötegekben szőr– és tűserték vannak, utóbbiak a szőrsertéknél vastagabbak és

nem hajlékonyak. Általában van szemfoltjuk. Ivartalan szaporodás során állatláncokat képeznek. A közel 30 faj között számos kígyózó, spirális vagy oldalazó mozgással úszhat, innen ered tudományos nevük (Nais: najád, vízi

nimfa a görög mitológiában). Szerves anyagban gazdag álló– és áramlóvizek alzatán élnek, olykor a nyílt vízben is előfordulnak, vízi mikroszervezeteket fogyasztanak.

§ Foltoslemezű lánggomba (Gymnopilus penetrans) – Láng: csn

A pókhálósgombafélék családjába tartozó, Európában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában honos, fenyvesekben élő, nem ehető gombafaj.

A foltoslemezű lánggomba kalapja 2-5 cm széles, alakja fiatalon domború, majd laposan kiterül, esetleg középen benyomottá válik. Színe élénk narancssárgás,

vörösesbarnás, a széle világosabb árnyalatú. Felszíne selymesen sima, esetleg kissé bársonyos, de soha nem pikkelyes.

Húsa puha, krémszínű vagy barnássárga, sérülésre nem változik. Szaga gyengén gyümölcsös, íze keserű.

Sűrűn álló lemezei tönkhöz nőttek. Színük kezdetben sárga, majd vörösesbarnává válik rozsdás foltokkal.

Tönkje 4-7 cm magas és 0,6-1,2 cm vastag. Színe fiatalon sárgás, később narancsbarnás. Felülete hosszában szálazott, gyakran szálas gallérzóna figyelhető meg, de gallérja nincs.

Spórapora rozsdás narancsbarna. Spórája ellipszoid, felülete aprószemölcsös, mérete 7-9 x 4-5,5 µm.

Az aranysárga és a bársonykalapú lánggomba hasonlít hozzá.

Európában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában honos. Magyarországon gyakori. Fenyvesekben él, ahol elhalt fenyőtuskókon, vastagabb ágakon, esetleg tobozon nő, sőt parkokban, kertekben a fenyőmulcson is megtalálható. Szeptembertől novemberig terem. Nem ehető.

§ Lángvirág (Phlox paniculata) – Láng: csn

A csatavirágfélék (Polemoniaceae) családjába tartozó faj.

A lángvirág eredeti előfordulási területe az Amerikai Egyesült Államok keleti és középső részei, valamint Kelet-Kanada. A világon több helyre is betelepítették. Emiatt az őshazáján kívül más térségekben is kialakultak állományai; ilyen hely például Olaszország. Manapság világszerte közkedvelt kerti virág, parkokban Dísznövényként ültetik.

Lágy szárú, évelő növényfaj, mely 120 centiméter magasra nő meg és 100 centiméter szélesre terül el. Az átellenesen elhelyezkedő levelek

egyszerűek. A szára karcsú és zöld színű. A virága 1,5-2,5 centiméter átmérőjű; általában fehér, rózsaszín, lila vagy vörös színű. Nyártól őszig virágzik. A virágok bugavirágzatba tömörülnek és erős illatot árasztanak.

§ Lángosfű – tudományos neve: réti boglárka - (Ranunculus acris) – Lángos: csn

Nemzetségének a típusfaja.

Csaknem egész Eurrázsiában honos és igen gyakori. A három, Magyarország egész területén elterjedt boglárkafaj egyike. Mint sok más helyre,

Új-Zélandra és Észak-Amerikába betelepítették, ahol aztán nagy területeket hódított meg magának; itt a gyomirtó szereknek is ellen áll. Elfoglalva a legelőket, Új-Zélandon több százmillió dolláros károkat okoz a farmereknek.

A réti boglárka 30–100 centiméter magas, kopasz vagy rásimuló szőrű növény. Levelei tenyeresen többé-kevésbé tövig szeldeltek, 3–5 szelettel. A levélszeletek újból szeldeltek, szálas vagy lándzsás cimpákkal. Az alsó levelek nyele hosszú, a levélnyél felfelé egyre rövidül, úgyhogy a felsők már ülők. 18–25 milliméter átmérőjű, aranysárga virágai laza bugába rendeződtek, kocsányuk hengeres, nem barázdált. A sárgás, rásimuló szőrű csészelevelek körülfogják a virágot. A terméses vacok kopasz.

A nedves és hegyi réteken, kaszálókon, legelőkön, utak szélein, esetenként sziklákon és kőszirteken nő. A nedves vagy nyirkos, nitrogénben

gazdag vályogtalajokat kedveli. A növény májustól júliusig, részben egészen novemberig virágzik. Ragyogó aranysárga virágai május közepén uralkodnak a nedves réteken. Mérgező növény, megszárítva azonban hatóanyaga lebomlik. Méreganyagának köszönheti, hogy friss virágát a legelő jószág elkerüli, így jönnek létre az egyébként lelegelt rétek feltűnő „boglárkaszigetei”. A méreganyaga a csípős ízű anemonin.

§ Lapár – tudományos neve: kétlevelű sarkvirág - (Platanthera bifolia) – Lapár: csn

A kosborfélék családjába tartozó, Eurázsiában honos, erdőkben, réteken egyaránt előforduló, Magyarországon védett növényfaj.

A kétlevelű sarkvirág 15–45 cm magas, lágyszárú, Évelő növény. Ikergumói a talajban találhatók. A viszonylag vékony száron 2-4 apró, árszerű lomblevél nő. Általában két (ritkábban egy vagy három) tőlevelet fejleszt, amelyek 12-18 cm hosszúak, 4-6 cm szélesek, alakjuk hosszú vagy visszás tojásdad, ép szélűek, fényeszöldek, rövid nyélbe keskenyednek.

Május-júniusban virágzik. Laza Fürtvirágzatát 14-22 illatos, fehér, zöldesfehér vagy zöldessárga virág alkotja. A külső lepellevelek középső tagja és a két belső lepellevél sisakká borul össze. A külső lepellevelek 8-12 mm hosszúak és 3-5 mm szélesek. A belső lepellevelek hossza 6-9 mm, szélessége 2-3,5 mm. A portok két rekesze párhuzamos, igen közel állnak egymáshoz. A Mézajak keskeny, ívben lehajló, széle ép, hossza 8-13 mm, szélessége 2,5-3,5 mm. Sarkantyúja elkeskenyedő, szálas-hegyes csúcsban végződik, egyenes vagy lefelé görbül, színe zöldessárga, hossza 24-32 mm, vastagsága 0,4-1,4 mm.

Termése 13-17 mm hosszú, 3-4,5 mm széles toktermés, benne átlagosan 6100 (630-18500) apró maggal.

Hasonló fajok. A zöldes sarkvirág (Platanthera chlorantha), nagy termetű, erősebb illatú, a Nyugat-Dunántúlon él nagyobb számban, bázikus talajokon. Eurázsiai elterjedtségű faj. Nyugat-kelet irányban a Brit-szigetektől a Kaukázusig és a Himalájáig, észak-dél irányban Észak-Skandináviától Dél-Olaszországig és Törökországig található meg. Európában 2500 m magasságig hatol. Magyarországon inkább domb- és hegyvidéki növény, ritkábban (állományai mintegy 12%-ában) síkságon is megtalálható. A Nagy-Alföld kivételével az egész országban előfordul.

Erdőkben, valamint ligetekben, réteken egyaránt megtalálható. Élőhelyei a bükkösök, gyertyános- és száraz tölgyesek, karszt- és sziklaerdők, telepített enyvesek, ligeterdők, fűzlápok, szőrfűgyepek, hegyi láprétek és mocsárrétek. A talaj kémhatására nem érzékeny, élőhelyein pH 4,6-8,0 között mérték (átlagosan pH 6,3).

Hajtásai a csírázás után 3-4 évvel jelennek meg a felszínen. Ekkorra fejlődik ki az első lomblevele, gumója, valamint 1-2 járulékos gyökere. Az első virágzásra

a csírázás után 6-11 évvel kerül sor. A virágzás utáni évben legtöbbször csak vegetatív hajtást fejleszt, de azt is megfigyelték már, hogy egymás után 6 évben is hozott virágot. Aszály vagy kártevő támadása esetén egyáltalán nem hajthat ki a következő évben és a föld alatt lappang. A virágzó példányok arányát az egyes állományokban 22-65% közöttinek mérték. Élettartama 20-27 év.

Erősen mikotróf, fejlődéséhez feltétlenül szüksége van a gombaszimbionta jelenlétére, különösen életciklusa elején. Gyökerében a gombainfekció intenzitása elérheti a 75%-ot. Magyarországon Tulasnella, Olaszországban Thanatephorus gombafajokat mutattak ki partnereként.

Levelei március-áprilisban jelennek meg. Május elejétől július elejéig virágzik, középnapja június 7. A levelek szeptember-októberben halnak el. Elsősorbanszenderek ( fenyőszender, szőlőszender,piros szender), ritkábban éjszakai bagolylepkék porozzák be. A megtermékenyülés hatékonysága 60-90% közötti. Vegetatív szaporodása ritka.

A kétlevelű sarkvirág viszonylag nagy területen elterjedt és helyenként eléggé gyakori, bár az utóbbi időben visszaszorulóban van. A Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján "nem fenyegetett" státusszal szerepel. Elsősorban élőhelyei elvesztése, a rétek beerdősülése jelent fenyegetést számára. Magyarországon eddig összesen 600, 1990 óta 530 állományát mérték fel, visszaszorulása 12%-os. Teljes hazai egyedszáma százezres nagyságrendőre becsült. 1988 óta védett, természetvédelmi értéke 5 000 Ft.

§ Pannon laposfutó (Parazuphium chevrolatii praepannonicum) – Lapos: csn

Rovaralfaj, a futrinkafélék (Carabidae) családjában.

A rovart először Endrőd-Younga Sebestyén találta meg 1953-ban és írta le Zuphium praepannonicum néven 1958-ban. Ekkor a faj a Zuphuimnem legészakibb elterjedéssel rendelkező tagja volt. 1981-ben került a Parazuphium nembe, a P. chevrolatii 6 alfajának egyikeként. Első megtalálása után 61 évig nem került elő hazánk területéről, így az 1990-es Vörös Könyv kihalt fajként említi. 2014-ben Magyarországon újra felfedezték.

A pannon laposfutó a Kárpát-medence endemikus bogara. Összesen három élőhelyről ismert, a Holotípust Királyegyháza mellett gyűjtötték. A második példányt a szlovákiai Garamszentbenedeken találták meg 1991-ben, majd 2014-ben Magyarországon az Esztergom melletti Tábla-hegyről került elő 3 példány.

A bogár apró termetű, hossza 5,7 mm körül van. Életmódjából adódóan pigmentáltsága jelentősen visszafejlődött, színe halovány, barnás, sárgás. Szeme apró, de viszonylag jól fejlett. Csápjai hosszúak, testét hosszú, fejlett tapintóserték borítják ritkásan. Szárnyai visszafejlődtek. Szárnyfedői rövidek, a Potroh hátsó részét fedetlenül hagyják.

Mivel eddig összesen három alkalommal találták meg a fajt, életmódjáról rendkívül keveset tudunk. Rejtett életmódot folytat, mélyen a talajba ágyazott kövek alatt bukkantak a példányokra.

§ Szélesszájú lapospöfeteg (Vascellum pratense) – Lapos: csn

Termőteste lapított körte alakú, 2-5 cm, tönkrésszel; felszíne fehéres, korpás-szemcsés

Tráma,termőréteg: a termőtest belsejében

Húsa az exoperídium korpás-szemcsés; az endoperídium sima; a gleba éretlenül fehér, később sárgásolív, majd barna, a meddő tönkrészben sokáig fehér marad,

a termő és meddő részt jól látható hártya választja el

Termőhely és idő: réteken, gyepekben, erdőszélen, parkokban, júliustól októberig, nem gyakori

Spórája spp. barna, sp. 3,5-4,5 µm, gömb alakú, szemcsés

Megjegyzés: Fiatalon, míg a gleba fehér, addig ehető, ízletes. Hártyával elválasztott glebája miatt más fajokkal nem téveszthető össze.

§ Közönséges laposkorpafű (Diphasium complanatum) – Lapos: csn

15-25 cm magas bokorszerű évelő. A földön kúszó, villásan elágazó főhajtásaiból emelkednek a felszín fölé az oldalhajtásaik. A levelei pikkelyszerűek, keresztben átellenesek, fedelékesen állnak, ezért a hajtásaik ciprusfélékre emlékeztető lapos hajtások. A sporofillumfüzérek sárgás nyélen találhatók. Spóraszórása július-szeptember. Mérete 15-25cm. Savanyú tölgyesek, fenyvesek, csarabos nyíresek növénye.

§ Lapu – tudományos neve: közönséges bojtorján vagy nagy bojtorján - (Arctium lappa) – Lapu: csn

Európa, Ázsia mérsékelt égövi területein őshonos, de az egész világon elterjedt. Útszéleken, folyópartokon, nitrogénben gazdag, megbolygatott talajokon nő, időnként kiterjedt telepeket alkotva – de zöldségként is termesztik. A sötét, árnyékos helyeket nem viseli el.

Kétnyári növény. Tipikusan 60–150 cm magasra nő. Karószerű gyökere 30–60 cm hosszú, 2-3 ujj vastag, függőlegesen, alig elágazva hatol a talajba; húsos, belül fehér, kívül szürkésbarna, rosszízű, szagtalan. Az első éves egyed gyökere még tömör, húsos – ekkor kell begyűjteni –; a virágot hozó (másodéves) egyedek gyökere szivacsosodik, később üreges, pudvás szerkezetűvé válik. Erősen elágazó, pelyhes, szúrós szárán a barázdált tőlevelek igen nagyra nőnek, az első évben tőrózsát alkotnak. A szárlevelek szórt állásúak, nyelesek, szíves formájúak; felfelé haladva kisebbedők és rövidülő nyelűek; fonákuk szürkén gyapjas. Július-szeptember környékén nyíló, 3-4,5 cm hosszú, bíbor vagy rózsaszínű, kizárólag csöves, ötcimpájú virágai hosszú kocsányon ülnek, ernyős fürtben álló fészkeket alkotnak. A horgos végű, hátragörbülő fészekpikkelyek a virágokkal megegyező hosszúak vagy hosszabbak, gömbszerűvé nagyobbítva a virágzatot. A pikkelyek egymással is összetapadva könnyen beleakadnak a juhok, kutyák szőrébe vagy a ruhába. Termése sárga szőrbóbitás, bordázott kaszattermés.

Friss hajtása zöldségként használható, elkészíthető főzeléknek, ám csak kevés helyen használják fel erre; Japánban gobō (牛蒡 vagy ゴボウ), Koreában uong (우엉), Olaszországban és Portugáliában bardana néven ismerik.

Drogként szárított gyökerét használják fel (Bardanae radix) (gyűjthető fajok ezen kívül az A. minus és az A. tomentosum). A népi gyógyászat vértisztító orvosságnak használta, vizelethajtó és izzasztószerként teakeverékek alkotórészeként. Serkenti az epe elválasztását, reuma és bőrbetegségek kezelésére is felhasználják. Olajos vagy szeszes kivonatait bedörzsölőszerként, fürdőolajként használják reumatikus fájdalmak ellen, illetve hajhullás, korpásodás kezelésére is alkalmazzák.

§ Késői laskagomba (Pleurotus ostreatus) – Laska: csn

Az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) osztályának a kalaposgombák (Agaricales) rendjéhez, ezen belül a laskagombafélék (Pleurotaceae) családjához tartozó faj.

Kalapja 5–15 cm átmérőjű, krémszínű, szürkéslila, kagyló alakú. A kalap felszíne fiatalon viaszos bevonatú, kékesszürke színű, ami később hússzínűre, vagy barnára változik. A lemezek fehéresek vagy sárgásak, szélesek, a tönk kezdetéig lefutnak. A spórapor eleinte fehér, később világos-ibolyás végül világos-barnás színű. A színtelen spórák hengeresek, végük lekerekített, hosszuk 10-12 µm, szélességük 3,5-4 µm. Húsa fehér, az idősebb példányok esetében rágós, szálkás. Illata taplószerű, íze lágy. Rövid, oldaltálló tönkje fehér, néha barnás, amellyel az élő, vagy elhalt lombhullató fákhoz kapcsolódik. Egyedei csoportosan, egymás fölött, csomókban, jellegzetes kagyló alakban jelennek meg.

Általánosan elmondható, hogy az ehető és gyógyhatású gombák élelmezésben betöltött szerepe jelentős, táplálkozási értékük többrétű. A gomba fehérjében gazdag, egyszerű szénhidrát tartalma alacsony, miközben nagy molekulasúlyú szénhidráttartalma magas. Zsírokban szegény, antioxidánsokban gazdag. Hiányzik belőle a koleszterin, az A- és C-vitamin, viszont számottevő forrása a B-vitamin komplex egyes tagjainak (B2, B3, B5) és az ergoszterolnak (D2-vitamin provitaminja). Magas az élelmi rosttartalma.

A termesztett gombák beltartalma is megfelel a leírtaknak. Alacsony az energiatartalmuk és a glükóz tartalmuk (inkább mannitolt tartalmaznak), ezért alkalmas összetevői a diabetikus étrendnek. Alacsony emellett a

Nátrium koncentrációjuk, miközben sok káliumot és foszfort tartalmaznak, valamint néhány vitamin (B2-vitamin és D-vitamin) forrásaként is szolgálnak.

A laskagomba szárazanyagtartalmának meghatározó részét (15,4 - 30%) fehérjék teszik ki. A gombák fehérjéinek aminosav összetétele az állati fehérjékel szinte teljesen megegyező, tehát fehérjéi teljes értékűek, a növényi fehérjéknél táplálkozási szempontból sokkal értékesebbek.

A laskagomba különböző fajtái tartalmaznak minden esszenciális aminosavat, és táplálkozási szempontból előnyös, hogy a fehérjetartalmának majdnem teljesen egésze, több mint 90%-a emészthető fehérjékből áll.

Vizsgálatok kimutatták, hogy a kalap, melynek fehérjetartalma egyébként is magasabb, mindig több emészthető fehérjét tartalmaz, mint a tönk. Az emészthető fehérjetartalom a gomba fejlettségétől is függ, a legtöbb emészthető fehérjét (93,7%) az 5 – 8 cm nagyságú kalapok tartalmazzák.

A friss gombák termőteste átlagosan 90% vizet tartalmaz, vagyis minden kg friss gombában csak 10 dkg szárazanyag van. A késői laskagomba víztartalma 73,7 - 90,8% között van.

A laskagomba energiatartalmát is jelentősen befolyásoló nyers-zsírtartalom nagyon alacsony, a szárazanyag 1,28 - 2,20%-át teszi ki. Emellett, ahogyan a gombák általában, a laskagomba sem tartalmaz koleszterint. A termőtestek (gombatest) szárazanyagtömegének jelentős alkotói a szénhidrátok, azonban az emberi szervezet által hasznosítható szénhidráttartalma elenyésző (a teljes szénhidráttartalom 32%-a), ilyen értelemben korszerű táplálék, és nem hizlal.

nehezen emészthető. Ez élelmezési szempontból előnyös is, meg nem is, hiszen így a gomba sokáig jóllakottság érzését biztosítja, azonban az arra érzékenyeknek emésztési kényelmetlenséget okozhat.

Másrészt a kitin tanulmányok által bizonyítottan élelmi rostnak tekinthető, annak előnyös tulajdonságaival. Például fogyasztásával csökkenthető a vérkoleszterin szint, miután a kitin és a kitozán a béltraktusban csökkenti a felszívható koleszterin mennyiségét valószínűsíthetően azáltal, hogy azt magához köti. Más nagygombák termőtesteivel összevetve a laskagomba kitintartalma az alacsonyabb tartományban helyezkedik el. A termesztett csiperkegombához képest fele annyi kitint tartalmaz. Kísérletekkel bizonyították, hogy kitintartalom a gomba életmódjával függ össze, a szaprofiton gombák (pl. csiperke) kitintartalma mindig magasabb, mint a farontó gombáké (pl. laskagomba, siitake).

A laskagomba alacsony kitintartalma mellett az összes élelmi rosttartalma viszont nagyon magas (a szárazanyag tartalom 33,4%-a), így fogyasztásával csökkenthető a rostszegény táplálkozás veszélye. Az élelmi rostoknak jelentős szerepe van az egészséges táplálkozásban, felnőttek esetében az ajánlott napi adagja 25 - 35 g.

A laskagombafélék esetében a poliszacharidok közül kiemelkedő jelentőségűek a glükánok. Különböző laskagomba fajtákban 2,9 - 5,3 g/kg (szárazanyagra számolva) értéket mértek. A glükánok a gombák egészségvédő vegyületei közé tartoznak.

A vadon termő és termesztett laskagomba fajták kémiai összetétele között jelentősebb különbség nincs, illetve a kontrollált termesztési körülményekből

adódóan például toxikus elemekből (kadmium, króm, arzén) a termesztett gombák kevesebbet tartalmaznak.

Meg kell említeni, hogy a laskagomba általában (a többi termesztett gombához képest) nem mutat jelentősebb toxikus elemfelvételi képességet. Ásványi elemek közül legjelentősebb a kálium- és foszfor tartalom, viszont nátriumot kis mennyiségben tartalmaz, ami kifejezetten kedvező például a magas vérnyomásban szenvedők illetve érrendszeri problémákkal küzdők számára is.

A laskagomba nátrium szintje a csiperkegombához képest is kifejezetten alacsony, hiszen a csiperke 3,5-szer több nátriumot tartalmaz, mint a laskagomba. Elsősorban a B-vitamin csoport egyes tagjaiból (tiamin, riboflavin, niacin, folsav) tartalmaz említésre méltó mennyiségeket.

A termesztett gombák B vitamin tartalmát összehasonlító vizsgálat azt mutatja, hogy a laskagomba általában jó B-vitamin forrás, mert a B1-, B3-vitaminból

és folsavból is a többi gombánál nagyobb mennyiséget tartalmaz. A B1 és B2 és B5 vitamin azonban nem hőálló.

Számos ókori forrásban, így például a Védákban is említést tesznek a gombák orvosi felhasználásának jelentőségéről. A Rómaiak a gombát az istenek eledelének hívták, míg a Kínaiak az élet elixírjének tartották.

A mai orvostudomány biokémiai elemzéssel igazolta az ókori feltevéseket, hogy a laskagomba fajok gyógyászati felhasználása megalapozott.

A laskagomba sejtfalát felépítő kitint a szervezet N-acetil-D-glükózaminná (glükózamin) hidrolizálja, ami hatásosnak bizonyult a degeneratív ízületi elváltozások kezelésében, valamint sportolók ízület és porcerősítés céljából táplálékkiegészítőként is használják.

A szárított késői laskagombában 2,8%-ban található meg a magas koleszterinszint és a keringési megbetegedések kezelésére használt lovastatin. A lovastatint természetes módon tartalmazó késői laskagomba hatásosságát a koleszterinszint csökkentésben számos állatkísérlettel bizonyították.

Tartalmazza a pleuran nevű poliszacharidot, amelyet immunstimulánsként ismernek. A pleuran hatásosságát kimutatták az intenzív edzés során bekövetkező fehérvérsejt aktivitás csökkenés kezelésében, illetve egy 2011-es 50 atlétán elvégzett 3 hónapos kísérlet során kimutatták, hogy a késői laskagombából kivont pleuran csökkentette a felső légúti megbetegedések gyakoriságát és megnövelte az atléták vérében előforduló fehérvérsejtek számát.

Kísérlettel igazolták, hogy a késői laskagomba gátolja az egyes emlő- és vastagbélrák sejtek működését, ezért potenciális szerepe lehet ezen megbetegedések kezelésében illetve megelőzésében.

A késői laskagomba a természetben az első deres, késő őszi éjszakák után nagy csoportokban jelenik meg. Kora tavasszal is előfordul, bár akkor ritkább.

Szeptembertől márciusig a lombos és tűlevelű erdőkben, élő vagy elhalt fák ágain vagy tuskóján terem. Széles körben elterjedt az északi mérsékelt övben.

A még fiatal gomba kalapját kell gyűjteni, amikor a húsa még fehér és rugalmas, az idősebb példányok húsa már szívóssá válik, ezért kevésbé ízletes.

A laskagomba termesztés három fázisból áll: átszövetés (inkubáció), termőre fordítás és a termőtest növekedés. A további fázisok a ciklus ismétlését jelentik.

§ Laskatök (Cucurbita ficifolia) – Laska: csn

4. Cucurbita ficifolia – laskatök Botanikai név Cucurbita ficifolia Bouche Köznapi magyar nevei laskatök, fügelevelű tök, feketemagvú tök, istengyalulta tök, (téli tök) Köznapi idegen nevei angol: fig leaf squash, Malabar gourd, black-seeded squash, cidra, sidra; na huatl: chilacayote (Mexico, Guatemala); spanyol: lacoyote (Peru, Bolivia, Argentina), chiverri (Honduras, Costa Rica), victoria (Colombia); német: Feigenblatt-Kürbis; francia: Courge de Siam, melon de Malabar, courge à feuille de figuier, courge à graines noires; orosz: tykva figolistnaja.

Eredet, termesztésbe vonás és elterjedés Az 1900-as évek elején egyes szerzők utaltak a Cucurbita ficifolia ázsiai eredetére. A XX. század közepe óta megegyeznek az amerikai eredetében. Mégis a származási központja és a termesztésbe vonásának helye még ismeretlen. Egyesek közép-amerikai vagy dél-mexikói eredetére utalnak, míg mások szerint Dél-Amerikából az Andokból származik. Bioszisztematikai vizsgálatok nem erősítették meg mexikói eredetét, amire pedig az Amerika-szerte ismert, nahuatl nyelvből származó, köznapi nevének elterjedése utal. A dél-amerikai eredetről árulkodó, legrégebbi régészeti maradványok Peruban kerültek elő. Vad alakja nem ismert. A C. ficifolia termesztése Észak-Mexikótól Argentínáig és Chiléig terjed. Elterjedése Európában (Franciaországban és Portugáliában) és Ázsiában (Indiában) nyilvánvalóan a XVI. és XVII. században kezdődött meg, amikor a termései Dél-Amerikából eljutottak az Óvilágba. Azóta a termesztése átterjedt a világ számos más részére is (Németország, Japán, Fülöp-szigetek). Helyi fajtái Kelet-Afrikában is előfordulnak.

Botanikai leírása. A C. ficifolia kúszó- vagy felkapaszkodó szárú, egylaki növény. Egyéves, de bizonyos ideig kitart, ami évelő benyomását kelti (trópusi tájakon rövid életű évelő). Főgyökere eléri a 2 m hosszúságot, oldalgyökerei behálózzák a talajt kevéssel a felszín alatt. Megvastagodott raktározó gyökerei nincsenek. Az alacsony hőmérsékletet elviseli, de a kemény fagyokat nem. Az egész növény érdesen vagy lágyan szőrös, a vegetatív részeken elszórtan apró, hegyes sertetüskékkel. Szára kissé ötszögletű, hengeres, lágy, de valamelyest elfásodhat, számos hajtást fejleszt, az ízeknél gyakran legyökeresedik. A szár hossza elérheti a 15 métert. A kacs hosszú, 3–4 ágú. A levelek szórtan állók, egyszerűek, pálhátlanok. Levélnyele 5–25 cm hosszú. A levéllemez tojásdad-szíves, kerekded-szíves, majdnem vese alakú, színén fehér foltos lehet, három-öt lekerekített vagy enyhén hegyes karéjú, a karéjok között tompa öblökkel. A középső karéj nagyobb az oldalsóknál. A levéllemez átmérője 18–25 cm. A levélszél fogazott vagy ép. A virágok egyivarúak, öttagúak, magányosak, sugaras szimmetriájúak, átmérőjük eléri a 7,5 cm-t. Színük sárga, halvány narancssárga. A porzós virágok hosszú kocsányúak. A vacok 5-10 mm hosszú és hasonlóan széles. A csésze 5–15 mm hosszú, 1–2 mm széles, egyenes. A forrt, harang alakú párta az alapja felé kiszélesedő, 6–12 cm hosszú. A 3 porzó rövid, vastag, oszlopos porzótájat alkot. A porzószálakon 1 mm-nél hosszabb szőrképletek találhatók. A termős virágok kocsánya 3–5 cm hosszú, élelt. A magház alsó állású, tojásdad, elliptikus. A csészecimpák néha levélszerűek. A párta kissé nagyobb, mint a porzós virágoké. A bibeszál vastag, a bibék száma három, kétkaréjúak. A kabaktermés 15–50 cm hosszú, gömbölyded, tojásdad-elliptikus. A héj sima, kemény, háromféle színű mintázattal: a) halvány vagy sötétzöld, a csúcs irányába futó hosszanti fehér vonalakkal vagy csíkokkal; b) aprón zöld-fehéren pöttyözött; c) fehér vagy krémfehér. Az érett termés húsa fehér, vastag, szívós, rostos, kissé száraz, sok magot tartalmaz. A terméskocsány nem, vagy csak kissé szélesedik ki a termés ízesülésénél. A magvak hosszúkás-elliptikusak, lapítottak, méretük 15–25 × 7–12 mm, színük fekete, sötétbarna, ritkán krémfehér. Közepes méretű termések 500-nál is több magot tartalmaznak és egy növény 50-nél is több termést hozhat. A csírázás epigeikus. Megkülönböztetése más termesztett tökfajoktól A taxonómiai szakirodalomban. három jelleget említenek gyakran, ami a C. ficifolia-t megkülönbözteti más termesztett Cucurbita fajoktól. Ezek a következők: évelő növekedési habitus, a levélalak hasonlósága a füge leveléhez és a fekete színű magvak. Ezek a jellegek félrevezetőek is lehetnek, mivel a C. ficifolia élettartamban nem különbözik más termesztett tökfajoktól, a sajátos levélalak előfordul más fajoknál is, és a magok nem mindig feketék. A legtöbb leírás a következő fontos bélyegeket is tartalmazza: a porzós virágokban a porzószálak szőrösek, és a magvak alakja (a hosszúság és szélesség aránya 3:2, ami tágabb, mint más termesztett Cucurbita fajoké). Rendszerezése Vad alakja ismeretlen. Csekély alakváltozatosságú, monomorf faj. Alfajait, változatait nem különítettek el. Más tökfajokkal nem keresztezhető. Genetikai diverzitás Tekintettel a C. ficifolia a nemzetség más fajaival való reproduktív összeférhetetlenségére, azt lehet mondani, hogy a genetikai állománya elszigetelt. Jelentős izoenzim és kromoszómaeltéréseket mutat a nemzetség minden más taxonjához képest. Morfológiai változatai csak a termés és a mag színeződése és mérete tekintetében jöttek létre. Genetikai források A Cucurbita ficifolia a termesztett Cucurbita fajok közül a legkevésbé változatos. Számos kutatóintézet gyűjteményében megtalálható, jórészt Közép- és Dél-Amerikában (CATIE, Turrialba, Costa Rica; San Carlos University, Guatemala; INIFAP, Celaya, Mexico). Megtalálható az USA (National Seed Storage Laboratory, Fort Collins, Colorado; Southern Regional Plant Introduction Station, Georgia), Oroszország (Vavilov Intézet, Szentpétervár) és a Fülöp-szigetek (Institute of Plant Breeding, Los Baños) genetikai gyűjteményeiben. Ezek a gyűjtemények azonban nem reprezentálják megfelelően a teljes földrajzi elterjedését.

Felhasználás és táplálkozási érték A legkisebb jelentőségű termesztett Cucurbita faj. Amerikában a termesztési területén mindenütt felhasználják élelmiszerként. Az éretlen termést zöldségként párolva fogyasztják, míg az érett termés húsát édességek, enyhén alkoholos italok készítéséhez használják. A magvait nagyra értékelik és Mexikóban mézzel keverve a palanquetas nevű desszert készítéséhez használják. Mexikó egyes régióiban a fiatal hajtáscsúcsokat és a virágokat főzve fogyasztják, míg az érett termésekkel háziállatokat takarmányoznak. Ez utóbbi a leggyakoribb felhasználásmódja az Óvilágban is ott, ahol ezt a növényt meghonosították. A legfontosabbak táplálkozási szempontból a magjai, amelyek jelentős fehérje- és olajforrást biztosítanak. Ahogy azt a terméshús fehér színe jelzi, béta-karotinban szegény, közepes mennyiségű szénhidrátot tartalmaz, a vitamin- és ásványianyagtartalma alacsony. A legújabb kutatások Chilében azt mutatják, hogy a C. ficifolia terméshúsának egyes proteolitikus enzimei felhasználhatók halfeldolgozó üzemek szennyvizének kezelésére. Japánban és Németországban fuzáriumrezisztenciája miatt az uborka és a sárgadinnye alanyaként használják.

§ Vörös lazac (Oncorhynchus nerka) – Lazac: csn

A vörös lazac előfordulási területe a Csendes-óceán északi része, Japántól, a Bering-tengeren keresztül, egészen a kaliforniai Los Angelesig. Alaszkában, Yukonban, Brit Columbiában, Washingtonban és Oregonban tóban élő állományai is vannak.

Ennek a halnak a nősténye általában 58, legfeljebb 71 centiméter hosszú, míg a Hímje általában 45, legfeljebb 84 centiméter hosszú. Maximum 7 Kilogramm testtömegű. 13-18 csigolyája van. Áramvonalas teste, oldalra lapított; az ívási időszakban a hímek púpossá válnak.

Szemük eléggé kicsi, pofájuk általában tompa kúp alakú, de az ívási időszakban a hímeké kihegyesedik, és felfelé görbül. Oldalvonala egyenes. A tengerben élő példányok, feje és háti része sötét acélkék vagy zöldeskék, oldala ezüstös, hasi része pedig fehéres-ezüstös. Nincsenek foltok a hátán, bár egyes példányon pettyezettség és mintázat látható a hátúszón. Az ívási időszakban a hímek pofája fényessé és olívazöld színűvé válik, fekete foltozással a felső állcsonton.

Zsírúszója és farok alatti úszója vörösek lesznek, a többi úszója megszürkül, megzöldül vagy sötétebbé válik. A nőstények esetében nincsen ilyen nagy változás. Egyes állományokban a hímek nem válnak vörössé, hanem zölddé vagy sárgává.

A vörös lazacnak életmódját illetően két típusa ismert. Az egyik Anadrom vándorhal, amely életét a tengerekben tölti, és csak ívni jön a folyókba, a másik pedig tavi életet él - az utóbbi kisebb méretű is. Az ivadék életének

első két évét a szülőhelyén, vagy tavakban tölti; egyesek 3-4 évet várnak, míg mások az első nyár alatt a tengerbe vonulnak. A vörös lazacok éjszaka tevékenyek, nappal elrejtőznek. A tengerben körülbelül 20 méterig úsznak le, bár 250 méter mélységbe is lemerülhetnek. Élőhelytől és mérettől függően a következőkkel táplálkoznak: rovarok, plankton, kisebb-nagyobb halak. A vörös lazac számos élőlénynek biztosít táplálékforrást, köztük a bálnáknak, lazaccápának, grizzly medvének stb.

Legfeljebb 8 évig él.

Ezt a halat ipari mértékben halásszák. A sporthorgászok is kedvelik. Alaszkában nagy mértékben tenyésztik is. A városi akváriumok is szívesen tartják.

Frissen, szárítva, füstölve, sózva vagy fagyasztva árusítják; főzve és sülve fogyasztható.

§ Lázerfű – tudományos neve: széleslevelű bordamag – (Laserpitium latifolium L.) – Lázer: csn

További nevei: fehér enczián, lázerfű.

Évelő. 60–150 cm. Hengeres szára finoman karczolt. Alsó levelei 2-szer szárnyasak, 3-szeletü végkaréjokkal;

levélkéi tojásalakúak, gyöngén szíves vállúak és fűrészesek. Az ernyők sugarai belső oldalukon érdesek. Gallérja soklevelű; levélkéi lándsásak; a gallérka levelei sertések. Szirmai aprók, fehérek. Terméskék 7–9 mm. hosszúak; hártyás szegélyük 2–3 mm. széles. Terem hegyi erdőkben, csak meszes talajon, a Kárpátokban és túl a Dunán.

§ Lazúrcinege (Cyanistes cyanus – Lazur: csn

Habár egyes szakértői vélemények szerint a Cyanistes madárnem csak a Parus nem alneme, az Amerikai Ornitológusok Szövetsége (American Ornithologists' Union) a Cyanistes-t külön madárnemként kezeli. Ezt a feltevést alátámasztani

látszanak a mitokondriális DNS cytochrome b génszakaszának analízise során elért eredmények is, ráadásul feltételezik, hogy talán más cinegefélékkel sem mutatnak olyan szoros rokonságot, mint azt elsőre gondolták. Egyes rendszerezők a Parus nembe sorolják Parus cyanus néven.

Az Amur vidékétől nyugat felé, Közép-Ázsia, Oroszország és Kelet-Európa dús aljnövényzetű lombhullató erdeinek, folyó menti füzeseinek és bozótosainak gyakori fészkelője. Nem vándormadár, költőterületén állandó, de egészen Franciaországig és Hollandiáig is elkóborolhat.

Hazánkban szórványosan több észlelését is jelentették, de hitelesített előfordulási adata 2018-ig nem volt.

[Abban az esetben hitelesíthető egy megfigyelés, ha arról legalább három tapasztalt madarász egymástól függetlenül, hitelt érdemlő módon számol be, vagy ha van tárgyi bizonyíték a faj előfordulására (fénykép, videó, elejtett példány, stb.). Tehát amíg csak egy vagy két madarász lát egy-egy példányt, addig az előfordulást nem lehet hitelesnek tekinteni.]

Elfogadott észleléseket az utóbbi időben csak a kék cinegével alkotott Hibridjével kapcsolatban regisztráltak, két alkalommal (1988-ban és 1989-ben).

Alfred Brehm Az állatok világa című műve ekképpen számol be az akkori Magyarországon látott lazúrcinegékről:

"A lazúrcinege Magyarország egyik legritkább madara. Téli vendég, amely eddig kimutathatólag csak a mai Szlovákia területén található Bártfán fordult elő. Dr. Mihalovita Sándor látta itt először, 1876 március havában, majd 1882-ben, amikor újból jelentkezett, néhány példányt el is ejtett s ezeket a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének ajándékozta, ahol ezek mai napig is megvannak.

Bártfán akkor kivételesen sok mutatkozott. Október 25-én 6 db, 29-én 5 db, majd utoljára november 7-én 6 db."

Chernel István 1899-ben kiadott, Magyarország madarai című háromkötetes, monumentális madaras könyve arról is beszámol, hogy Herman Ottó a kiskunsági (akkor Pest vármegyei) Solton

észlelte előfordulását.

Csongrád megyei madarászok 2018 novemberében Facebookon jelentették be egy példány megfigyelését a Szegedi Fehér-tavon; a hírt a sajtó rögtön úgy közvetítette, mintha ezzel eggyel nőtt volna a hazánkban előforduló madárfajok száma, valójában azonban ez az állítás is csak akkor válik megalapozottan kijelenthetővé, ha a megfigyelés megfelelő szakmai hitelesítése megtörténik.

Testmérete megegyezik a kék cinegéével, ám farka valamivel hosszabb hazai rokonánál. A lazúrcinege a többi cinegefajénál sokkal világosabb, kék-fehér tollazata más fajokéval összetéveszthetetlen. Sapkája és egész alsó fele tiszta fehér. Gallérvonalban és a szemén keresztül keskeny sötétkék sáv húzódik a tarkóig. Hátoldala szürkéskék; sötétkék szárnyán széles, fehér sáv található. Melle közepén feltűnő sötétkék folt díszeleg.

Szeme koromfekete, lábai szürkéskékek. Mindkét nem egyforma. A fiatal egyedek sapkája, szárnya és hátoldala is szürkésebb, mint a felnőtt példányoké. A kék cinege és a lazúrcinege közös, kék sapkás Hibridjét ("Parus × pleskei") sokáig külön fajnak hitték.

Rendkívül élénk madár, környezetének egyetlen változása sem kerülheti el a figyelmét. Élelem utáni keresgélés közben akrobatikus mozdulatok egész tárházával - sokszor fejjel lefelé ügyeskedve - kápráztatja el az őt figyelőt. Ha megzavarják, fészkét agresszíven csivitelve védi. A párzási időszakban, de már a párválasztás után a hím az első tojások lerakásáig rendszeresen eteti párját. Röpképe hullámzó.

Tavasztól őszig előszeretettel fogyaszt különféle rovarokat, Pókokat és más gerincteleneket. Bámulatos ügyességgel, sokszor fejjel lefelé függeszkedve kutat táplálék után a fák kérgének repedéseiben. Télen magokat és bogyókat keresgél, más cinegefajokkal összeverődve gyakori vendég a mesterséges madáretetőknél.

10-12 vörösesbarna pettyekkel tarkított Tojását faodvakba rakja, a költési idő 13-14 nap. (Megfelelő körülmények között akár 14-15 tojást is rakhat fészekaljanként.) A fiókák, melyeket mindkét szülő etet, 17-20 napos korukban válnak röpképessé.

A lazúrcinege élőhelyén stabil állománnyal rendelkezik, védelemre nem szorul.

Hívóhangjai a kék cinegééhez hasonlítanak. Hangos és rövid éneke a más énekesekétől megkülönböztethető "csi-csi-csrui csi-csi-csrui", mely első hallásra a kék cinege és a búbos cinege hangjainak egyvelege.

§ Leander vagy babérrózsa (Nerium oleander) – Leander: fk

Széles területen honos, a Földközi-tenger medencéjétől a Közel-Keleten át egészen Indiáig. Kína déli részein is előfordul. Betelepítették számos, szubtrópusi éghajlatú területre, így Madeirára is, ahol a sziget déli partvidékén a tenger szintjétől 400 m-ig nő, főleg az utak mentén.

Fás szárú, mintegy 3 m magasra növő örökzöld cserje. Kemény, csupasz, bőrnemű, 10–15 cm hosszú, tojásdad, sötétzöld Levelei hármasával nőnek a felálló ágakon. Szimpla vagy dupla szirmú, színes virágai az ágak csúcsán nyílnak. Az öt sziromlevél az óramutató járásával egyező irányban csavarodott, ettől a virág kis kerékre emlékeztet. Színe lehet fehér, sárga és a rózsaszíntől a bordóig bármilyen árnyalatú. Illata „édeskés”, átható.

Magvai hüvelyes tokokban fejlődnek.

A szárazságot jól tűri, mivel mélyre nyúló Gyökérzete eléri a talajvizet. A talaj iránt nem túl igényes, de az enyhén meszes, kissé kötött talajt kifejezetten meghálálja. (A nálunk kapható, tőzeg alapú virágföldek többnyire nem

ilyen tulajdonságúak, inkább savanyú kémhatásúak.) Fagyérzékeny: szabadban csak ott marad meg, ahol nincsenek tartós téli fagyok. Eredeti termőhelyén,

a Mediterráneumban főként az időszakos vízfolyások völgyében nő. Júniustól szeptemberig virágzik. Magvai télre érnek be.

Már az ókorban is dísznövénynek ültették; első ábrázolásait az i.e. 14. századból, Krétáról ismerjük. Magyarországon máig kedvelt. Szereti a napos, meleg helyet és a sok vizet. Fejlődési és virágzási időszakában hetente

Tápoldatozni kell, amiben a nitrogén, kálium és foszfor egyenlő mértékben kívánatos. Kifejezetten a virágzás megindításához-fokozásához a foszfortartalmat kell emelni.

Fajtától függően 0 és −10 °C között már károsodnak, ezért a magyarországi Éghajlaton télen csak fagymentes helyen tárolható. A legelőnyösebb +5 és +10 °C között teleltetni, melegebb helyen elszaporodnak az

élősködők. Szükség esetén hűvös, sötét helyen is jól átvészeli a hideg időszakot. Ez alatt ritkábban szabad öntözni. Valamennyi fényt - többek szerint - ilyenkor

is kell kapnia. Formája metszéssel könnyen alakítható. Lemetszett ágain néhány héten belül újra kihajt. Kényes a levéltetvek és atkák támadására, ezek ellen permetezni ajánlatos. Gombabetegségek is előfordulhatnak rajta.

A növényben található oleandrin nevű Glükozidát megfelelő mennyiségben fejfájás, rosszullét ellen használják a gyógyászatban. A leander minden részében megtalálható a vegyület, mely itteni nagy koncentrációja miatt az emberi szervezetbe kerülve mérgezést, nagyobb dózisban halált okoz.

Magról nagyon nehézkesen szaporítható, ezért célszerűbb hajtatni.

A lemetszett, majd meleg, árnyékos helyen vízbe állított fás, félfás

Hajtások 1-2 hónap alatt gyökeret eresztenek. A hajtásról való szaporítás előnye, hogy ugyanolyan lesz az új növény, mint amelyikről a hajtást vágtuk. A félfás ág jobb erre a célra, mert a teljesen fás ág nem biztos, hogy meggyökeresedik. Tegyük ezt a tavaszi visszametszéskor. Ajánlott akkora üveget választani, amiben a növény kivétele nélkül is lehet cserélni a vizet, amit érdemes 3 naponta megtenni.

A leanderről – Görögország:

Múltak az évek. A száraz földdarabból lassan egy kert alakult ki; a legkülönbözőbb növények tarka keveréke. Többségük magból kelt, és próbáltuk megtalálni a helyet, ahol a legjobban fejlődnek. Így történt, hogy rózsák nőttek a kefefa (Callistemon viminalis) alatt, papagájvirág és trópusi hibiszkusz állt a

leanderek, a citromfák és az orchideafák (Bauhinia) mellett.

A leanderek (amelyek szaporodtak, mert magjait minden évben elültettük) először a kerítés drótját takarták. Később csoportokba ültettem őket; a kertben virágzó szigeteket alkottak.

Lassan valami különös történt: eltűntek az egerek, a liszteskék, alig volt légy és régóta nem láttam hernyókat sem. Az atkák támadása észrevehetően alábbhagyott. Az aranyos rózsabogár zümmögése ritkán hallható – sok évig tömegesen rágták a rózsáinkat és egyéb növényeinket. A napi öntözések és a nyáron nedves/trópusi klíma ellenére a szúnyoginvázió a múlté.

Egyensúly alakult ki a kártevők és ellenségeik között?

A növények sokszínűsége és sajátos mikroklímájuk következménye?

Vagy a leanderek mérgező volta hatott rájuk?

Bármi is történt, a Természettel való együttélés sokkal kellemesebbé vált. Egyik évben azonban a hernyók kártétele tömegessé vált. Az emberek mindenhol a rovarölő szerek után nyúltak. Néztem a hernyókat a leandereken. Evőgépként

rágták. Másnap a roham kicsit alábbhagyott, kevesebb hernyót láttam. És íme, néhány nap alatt elmúlt a riadalom. A leanderek mérgező volta állította meg a hernyók rohamát?

Manapság a macskánk nagyon boldog, ha elkaphat egy egeret. Még a korábban nagy számban előforduló „fapatkányok” (nagyon hasonlít a hörcsögre, csak patkányfarka van) is ritkává váltak. Esetleg a leander mérgező gyökérzete űzte el őket?

A paradicsom, a padlizsán és a paprika korábban rendszeresen tele volt liszteskével. Ráadásul voltak más növények, amelyek kifejezetten csábították ezeket a rovarokat. Néhány éve azonban megszűnt az inváziójuk.

Új kihívás: poloskák telepedtek meg a kertünkben. Különösen szerették a zöldbabbal beültetett területeket. Amikor ilyent nem találtak a kertünkben, akkor az orchideafák (Bauhinia variegata) bab alakú terméseire telepedtek. Egymás mellett ülve rágták a magtokokat és tönkretették a magokat. Következő évben

környékünkön ismét inváziójuk volt. A mi kertünkben azonban nem jelentek meg és az orchideafa magjai érintetlenek maradtak.

Az atkák sok éven keresztül a fiatal citromfákat támadták. Heves vitákat folytattunk barátainkkal. Permetezés – igen vagy nem? Miután a narancs, mandarin és citromtermésünk jó maradt és az atkák nem tudtak felülkerekedni, a döntésem „nem” volt. Napjainkban az atkák kártétele fáinkon nem jelentős; csaknem eltűntek.

Néhány éve egy újabb citrusféléinket károsító kártevő jelent meg Görögországban. Az én nem permetezem elvem bizonyos veszélyt rejtett magában. A fák leveleit mézharmat és feketepenész borította. A vizes permetezés nem sokat segített. A narancsok fekete színűek voltak, de a felrakódást könnyen le lehetett mosni.

A gyümölcs nem károsodott és ugyanolyan édes volt, mint máskor. A következő évre a rémálomnak vége volt.

A legyek száma – különösen a fájdalmas szúrásokat okozóké – szignifikánsan csökkent, csakúgy, mint a bolháké és tetveké.

Leanderről szóló régi szakirodalomban ezt találtam: „A múltban, hogy a könyveket megvédjék a rovarok kártételétől, leander leveleket tettek a lapok közé.”

Régen a leandert a házak bejáratához ültették, hogy elriassza a legyeket.

§ leányszázlábú (Lamyctes fulvicornis)- Leány: csn

Rend: Lithobiomorpha – Valódi százlábúak

A Lithobiomorpha rendet, mely közel 1200 ismert fajával a százlábúak legfajgazdagabb rendje, szokás szűkebb értelemben „százlábúaknak” nevezni.

A szkolopendrákra emlékeztetnek, testük azonban rövidebb, zömökebb, lábaik pedig viszonylag hosszabbak. A kifejlett állatok járólábakat viselő szelvényeinek száma mindig 15, nem számítva ide az állkapcsi láb szelvényét, valamint a két ivari szelvényt. A járólábakat viselő szelvényeik hasi oldala

azonos jellegű (egymás között homonómok), a hátoldaluk azonban már nem egyforma, az egyik hátlemeze kisebb, a másiké nagyobb. A 2., 4., 6., 9., 11., 13. és a 15. járólábszelvény hátlemeze lényegesen rövidebb, mint a többié, így tehát a törzstájukon általában váltakozva állnak a rövid és a hosszabb hátlemezek. Hasonló jellegű szelvényezettség csak a rokonságukba tartozó pókszázlábúak körében tapasztalható. Légcsőrendszerük tagoltsága többnyire a testszelvényezettségnek megfelelő. A legkisebb százlábú a kb. 3 mm hosszú chilei törpeszázlábú (Catanopsobius chilensis), a legnagyobb pedig az 51 mm hosszú roppant százlábú (Eupolybothrus fasciatus).

Színük sárga vagy barna, olykor a hátoldalukon sötétebb hosszanti sávokat találunk. Főként a fiatalabb példányokban kékes vagy ibolyás színanyagok jelenhetnek meg, ezek törzsük vagy végtagjaik kötőszöveteiben helyezkednek el.

A pigmentek a kifejlett állatokban többnyire sötétebbekké válnak, ettől barnák vagy feketések lesznek. A valódi százlábúak teste viszonylag rövid, minthogy kevesebb szelvényük van, mint a szkolopendráknak és a rinyáknak. Ezért a fejük a testükhöz viszonyítva nagyobb. A fej alapszabása azonban mindhárom csoportban azonos. A százlábúak csápízeinek száma 13 és 100 között váltakozhat. Vannak vak alakjaik is, de többségüknek van szeme.

A szemek a fej oldalain, a csápok mögött helyezkednek el, egyszerű szemek (ocellum) halmazai.

A hazai Lithobius-fajokat főként erdőben, avar alatt találjuk, de moha között vagy korhadó növények alatt is rájuk bukkanhatunk.

A vörösfejű százlábú (Lithobius erythrocephalus) gyakran fenyőfák leváló kérge alatt él, a leányszázlábú (Lamyctes fulvicornis) pedig folyók és patakok partján található. Az Eupolybothrus és a Lithobius nemek nagytermetű fajai főként kövek alatt tartózkodnak, néhány közülük felhúzódik a hegyekben a fahatárig. A

kimondott magashegységekben azonban már nem élnek. A Chilopoda osztály közül csak a valódi százlábúak rendjéből kerülnek ki valódi barlanglakó állatok, ezeknek a szeme elcsökevényesedett, ugyanakkor a barlangi élethez alkalmazkodva, csápízeik száma megnőtt. A százlábúak kimondottan nedvességkedvelők. Például a barna százlábú (Lithobius forficatus) a 90 százalékos relatív nedvességtartalmú környezetben érzi legjobban magát. A páratartalmat lábízeikkel, csápjukkal, valamint egész testfelületükön érzékelik.

A százlábúak főként rovarokra, pókokra, ászkákra, ikerszelvényesekre és alkalomadtán kisebb földigilisztákra vadásznak, többször megfigyelték a kannibalizmus jelenségét is. Rejtekhelyükön lesnek zsákmányukra, tapintással vagy kémiai érzékszerveikkel szereznek róluk tudomást. Ha megérintik a zsákmányt, villámgyorsan megragadják, és megharapják állkapcsi lábaikkal, amely méregmiriggyel kapcsolatos. A barna százlábú mérgének hatására pl.

egy légy azonnal elpusztul. Nemcsak állkapcsi lábaival, hanem hosszú uszálylábaival is védekezhet ellenségei ellen, többnyire azonban gyors futással menekül. Számos Lithobius faj a veszélyt érezve oldalt betekeredik, holtnak tetteti magát.

§ Leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) – Leány: csn

A boglárkafélék családjába tartozó, Európában honos, száraz gyepekben élő, Magyarországon védett növényfaj.

Népies nevei: lókökörcsin, kikirics, kükörics, tikdöglesztő, alamuszvirág, kokasharang, varjúkikerics.

A leánykökörcsin 10-40 cm magas, lágyszárú,Évelő növény. Gyökere erős és hosszú karógyökér, hogy száraz élőhelyein a vízutánpótlását biztosítsa. Szára egyenes, felálló. Szára, levelei selymesen gyapjasak, ez védi a növényt a hideg tavaszi reggeleken. Levelei hosszú nyélen ülnek, tőállóak, szárnyasan szeldeltek. A szár csak a virágzás vége felé nyúlik meg, ekkor jelenik meg rajta a három örvösen álló, gallérozó fellevél, 2–8 mm-es, behajlított, keskeny sallangokkal.

Március-áprilisban virágzik. Felálló, kehelyszerű, halványlila virágai magányosan nyílnak a szár végén. Alul sallangos, sűrűn szőrös

Murvalevelek veszik körbe. A hat csészelevél nagy, sziromszerű, színes, hosszuk 4-5 cm. Porzói élénksárgák. A virágok borús időben gyakran bókolnak.

Termése aszmagcsokor, a magok hosszú, szőrös repítőkészülék végén ülnek. A szél segítségével nagy távolságra jutnak el a magok. Mikor nedvesség éri csavarodott szárukat, kiegyenesedik, és a magot a földbe fúrja.

Kromoszómaszáma 2n = 32.

Európai faj, Dél-Németországban, a Kárpát-medencében, az Észak-Balkánon és Ukrajnában fordul elő. Magyarországon a leggyakoribb. Hazánkban az

Északi- és a Dunántúli-középhegységben, valamint a Dél-Dunántúlon szórványosan jelenik meg, a Nyugat-Dunántúlon és az

Alföldön ritka.

Sztyeppréteken, szikla- és pusztafüves lejtőkön, erdőspuszta-réteken él. A száraz gyepek egyik legkorábban nyíló tavaszi virága. Beporzását méhek, poszméhek végzik.

Magyarországon 1982 óta védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

Mérgező. Kámforszerű anemonolt tartalmaz, amely már a növényben anemoninsavra, izoanemoninsavra, valamint mérgező, irritatív hatású

Anemoninra bomlik. A száraz növény elveszti mérgező hatását. A bőrre kerülve helyi irritációt, ekcémát okoz. Elfogyasztva - jellemzően a legelő állatok által - nyálkahártya-gyulladás, gyomor- bél- és vesegyulladás, hányás, véres hasmenés, véres vizelet, tehenek esetében tejmirigygyulladás okozta véres tej, támolygás, izomgörcsök, szívgyengeség a jellemző tünetek. Súlyos esetben a légzésbénulás az állat elhullását is kiválthatja.

A népi gyógyászatban teájával az asztmatikus görcsöket csillapították, fejfájás enyhítésére itták. Vesebetegségek, köszvény, csúz gyógyítására ritkán még

ma is használják.

§ Lednekzsizsik – Lednek: csn

Család: ZSIZSIKFÉLÉK – Fam: Bruchidae

Kis, 1,5–5 mm nagyságú, zömök testű bogarak, alakban átmenetet képeznek a Phytophaga és a Rynchophora had között. Szárnyfedőik a farfedőt általában fedetlenül hagyják, végük lemetszett, lekerekített. Felületüket sűrű szürkéssárga szőrzet fedi. Csápjuk 11 ízű, egyszerű. A fej ormányszerűen megnyúlt, a nyakpajzs előrefelé szűkülő, kúp, vagy harang alakú. Elülső és középső lábaik vékonyak, a hátsó lábak viszont erőteljesek, megvastagodtak. Különböző növények magvaiban fejlődnek, legtöbbjük a pillangósvirágúakat részesíti előnyben. A hüvelyeket még a szabadban megfertőzik, de kártételük csak a raktárban jelentkezik. A fajok egy része a raktárakban is képes fertőzni. A zsizsikek legtöbbje mint raktári kártevő ismert, sok fajuk komoly mezőgazdasági, kertészeti jelentőséggel bír. Kaszab (1967) szerint faunaterületünkön 57 faj fordul elő. Nagy a veszélye a terményekkel történő elhurcolásnak. Erdészeti szempontból egy fajnak van jelentősége:

Zanótzsizsik – Bruchidius fasciatusOlivier

Syn: Bruchidius cistiPaykull, B. villosus Fabricius

2,5 mm nagyságú, szabályos tojásdad alakú, kis fekete bogár. Felületét sűrű, szürkésfehér szőrzet fedi. Szárnyfedőin pontsorok vannak. Csápja a vége felé fokozatosan vastagodik, az első 4 csápíz vöröses színű. Nyakpajzsa harántos, lábai feketék.

Közép- és Dél-Európai faj. Észak-Amerikai példányok is ismertek, de ezesetben elképzelhető, hogy behurcolták. Magyarországon a sík- és dombvidéken mindenütt gyakori. Tápnövényei közé tartoznak: Sarothamnus scoparius, Cytisus, Lupinus, Laburnum fajok és az akác is. Az akác magjában élő és rágó álcák erdészetileg jelentős kárt okozhatnak. A hüvelyben egy-egy magban csak egy álca fejlődik. A kifejlődő bogár a magban telel át és tavasszal jelenik meg. Meleg, hosszú ősszel előfordul, hogy megjelenik az új nemzedék, és ilyenkor a bogarak a talajban telelnek.

További ismertebb és mezőgazdasági, raktározási szempontból jelentős fajok:

Babzsizsik – Acanthoscelis obtectus Say

Borsózsizsik – Bruchus pisorum Linné

Lencsezsizsik – Bruchus lentis Frölich

Lóbabzsizsik – Bruchus rufimanus Boheman

Lednekzsizsik – Bruchus atomarius Linné

§ Szegletes lednek vagy szeges lednek, szegesborsó (Lathyrus sativus) – Lednek: csn

Száraz vidékek értékes abraktakarmánya, de emberi fogyasztásra is alkalmas. Dísznövényként is vonzó lehet.

Eredete valószínűleg a Mediterráneum és Ázsia, de napjainkra már csak a termesztett változatok ismertek. egy 2013-as tanulmány szerint az iráni Zagrosz-hegység lábainál fekvő Csogha Golan területén egy újkőkori településcsoport már termesztett szegesborsót). Dél-Európában ősidők óta termesztik, az Alpoktól északra csak a 16. századtól. Belső-Ázsiában fogyasztották, de ismertek kárpát-medencei leletei is. Első ismert említései az 1200-as évekből származnak. Magyarországon elvétve termesztik.

Hosszúnappalos, egyéves növény, erős gyökérrendszerrel. Igénytelen, bőtermő, szikes talajon is jól érzi magát. Szögletes, szürkészöld szára 15–60 cm-re, néha 100 cm-esre nő. Levelei párosan, szárnyaltan összetettek, a növény felső részén gyakran egyszerű, vagy szöges, kacsos módosulású levelekkel. A levélkék 2,5–15 cm hosszúak, 3–7 mm szélesek, de hosszuk legalább háromszorosan meghaladja szélességüket. Alakjuk lándzsás-elliptikus, rajtuk 5-7 feltűnő, és sok fakóbb, vékonyabb hosszirányú levélérrel. A pálhák 10–20 mm hosszúak, 2–5 mm szélesek, alakjuk lándzsás vagy nyílszerű. 12–24 mm-es, erősen aszimmetrikus pillangós virágai többnyire magánosan állók, színük általában fehér, kék erezettel, ritkábban rózsaszín vagy kékes. Hüvelye hasi varratos, benne 2-4 lapított, szögletes, sárgásfehér, csicseriborsóra emlékeztető mag van. Ezermagtömege 350-500 gramm.

Magjában a glutaminsavval analóg, ám toxikus aminosav található, túlzott bevitele súlyos mérgezéshez, latirizmushoz vezet. Homeopátiás szer alapanyaga.

§ Legényvirág (Gladiolus communis L.) – Legény: csn

További nevei: dárdácska, legényvirág, madárliliom. – Term. r.: Nősziromfélék. Iridaceae.

Évelő. 40–80 cm. Gumóját a mult évi levélmaradványok borítják, melyek rostjai erősek, egyenközűek, és csak a felső részükben hálósan reczézettek. Levele keskeny, lándsás, a szárnál rövidebb. 4–8 bíborszínű virága egy oldalra konyul. Termése három hasábú, az élek a csúcs felé erősen kiállók. Dél-Európa növénye, melyet nálunk kertben ültetnek. Elvétve elvadul.

§ Házilégy (Musca domestica) – Légy: csn

A házilégy a sarkvidékek legtávolabbi pontjain kívül a világon mindenhol honos. A kiirtására irányuló kísérletek nem jártak eredménnyel. Továbbra is nagy tömegben fordul elő, főleg azokon a területeken, ahol rosszak a higiéniai viszonyok.

A kifejlett házilégy hossza 6-7 milliméter és szárnyfesztávolsága 13-15 milliméter. A tor fekete, a potroh barna. Egy pár repülő Szárnya van; hátulsó pár szárnya billérré, kis rezgővé alakult, ezek segítségével tud zümmögni és repülés közben manőverezni.

Nagy összetett szeme lehet barna vagy szürke. Szájszerve tapogatópárnás nyaló-szívó. Az ízek és szagok érzékelésére szolgáló kemoreceptorok a lábon találhatóak.

Az állat magányos lény. A táplálékforrás közelében több állat is összegyűlhet. Tápláléka elsősorban rothadó hús, gyümölcs és állati ürülék. Csücsörítő, nyaló-szívó szájszervével csak folyékony táplálékot képes fogyasztani. Táplálkozás előtt a légy megnyálazza táplálékát. Mivel az ember élelmére is rászáll, sok betegséget terjeszt. Egyes becslések szerint ezek száma körülbelül 30; a legismertebbek ezek közül a tífusz, a kolera és a vérhas.

Egy légyen átlagosan több mint 600 különböző baktériumfaj egyedei utaznak, köztük kórokozók.

A párzási időszak az éghajlattól függ. A nőstény légy már 3 napos korában képes petéket rakni. A nőstény legfeljebb 9000 petét tud lerakni, 120-150 petét tartalmazó csomókban. A petecsomókat olyan rothadó anyagokba rakja, amelyek a lárva számára táplálékul szolgálnak. Egy pete körülbelül 1 milliméter hosszú. A peték 12-24 óra alatt fejlődnek ki. Ekkor kikelnek a lárvák, és falánkan rávetikmagukat a táplálékra. A kikelés után 3-4 nappal a lárvák bebábozódnak, és kemény, hordó formájú hüvely képződik. A fiatal légy, amikor kiszabadul a tokból, még nem teljesen kifejlett. A kifejlett házilégy élettartama 2-4 hét is lehet; néha az év utolsó nemzedéke áthibernálja a telet.

§ Légybangó „2” (Ophrys insectifera L.) – Légy: csn

10-40 cm magas, nyúlánk növekedésű faj. A levelei hosszúkás- lándzsásak, világoszöldek. A vékony, zöld száron ülő, apró sötétbarna vagy fekete légyre emlékeztető kevésszámú virágaival a legkevésbé feltűnő hazai bangófélénk. A külső lepellevelei zöldek, míg a belső szálas lepellevelek barnák.

A mézajka majdnem lapos, háromkaréjú, a középső, jóval nagyobb karéj további két karéjra hasadt. A mézajak felső harmadában feltűnő, fényes, négyszögletes mintázat látható.

Virágzása május-június. Mérete 10-40cm. Láp- és homoki rétek, sziklagyepek, lejtősztyepprétek, karsztbokorerdőkben, mészkedvelő tölgyesek tisztásain találkozhatunk vele.

§ Lencincér (Ph. coerulea) – Len: csn

A rétek virágszőnyege sok bogár számára nyújt táplálékot. Különösen fontos táplálékforrások a fészkesvirágzatúak, amelyeken igen sok lágybogár, álcincér, cincér és levélbogár táplálkozik. A cincérek közül különösen fajgazdagon képviseltek a virágcincérek (Leptura és rokon nemek) és a karcsúcincérek (Strangalia spp.), pl. a tarkacsápú karcsúcincér (Strangalia maculata) és a nyurga cincér (S. attenuata). Lágy szárú növényekben fejlődő cincéreink közül különösen gyakori rétjeinken a margarétacincér (Phytoecia pustulata), a lencincér (Ph. coerulea), a sávosnyakú cincér (Ph. icterica) és a pirosfejű kutyatejcincér (Oberea erythrocephala). A levélbogárfélékhez tartozó ún. zömökbogár (Cryptocephalus spp.) is rétjeink jellegzetes bogarai közé tartozik. Fejük lefelé áll, és szinte teljesen nyakpajzsuk alá rejthetik. Fészkesvirágzatúakon táplálkoznak, pl. a nagy és a kis fészkesbogár (C. sericeus, C. hypochoeridis), a kék zömökbogár (C. violaceus), a réti és a közönséges zömökbogár (C. octacosmus, C. moraei).

§ Házi len vagy csak egyszerűen len (Linum usitatissimum) – Len: csn

Egynyári, kb. 1 méter magasra megnövő rost-, olaj- és gyógynövény, a len (Linum) növénynemzetség egyik faja.

A szár legtöbbször egyenesen áll, és csak a virágzatnál ágazik el, levelei keskenyek, világoszöldek, virágja halványkék vagy fehér. 40–80, ritkábban 100 centiméter magasra nő. A toktermésben (lengubó), legfeljebb tíz fényes, sárgásbarna olajos mag fejlődik.

Rostját a legrégibb idők óta használják szövet előállítására. Európában eleinte az Alpoktól délre, a Linum angustifolium Huds. többnyári és többszárú faj rostjait szőtték, amint a Felső-Olaszország kőkorszakbeli és Svájc cölöpházaiban talált maradványok tanúsítják. Ez a faj Európa déli részén, a Kanári-szigetektől Palesztináig és a Kaukázusig terem. A jelenlegi házi len valószínűleg a

Perzsa-öböl vidékéről származik, ahol Egyiptomban, Asszíriában és Mezopotámiában 4-5000 éve termesztik. Az egyiptomi Múmiák takarója is a mikroszkopikus vizsgálat szerint lenszövet volt, a régi sírokban lengubót és lenmagokat is találtak. Az antik görögök és arabok is ismerték már a len gyógyhatását.

Nem ismert, hogy mikor foglalta el az egynyári len, a Linum angustifolium helyét, de nagy a valószínűsége annak, hogy már a keresztény időszámítás előtt, mert Plinius azt írja, hogy „a lent tavaszkor vetik, őszkor pedig nyűvik”. Valószínű, hogy az egynyári házi lent az Alpesektől északra termesztették, mert itt a klíma megfelelőbb volt, mint a Linum angustifoliumnak. Egyiptom, Fönícia és Júdea népe ruhát, sátort, vitorlát stb. készített a len rostjából.

Hérodotosz szerint a babilóniaiak lenből való felső ruhát viseltek, Strabo szerint Borsippa városa nevezetes lenipari székhely volt. Ázsiából a len termelését Görögországban is meghonosították, Homérosz a lent többször említi. Hérodotosz szerint pedig a lenruha bujálkodó női és fényűző viselet volt. A római birodalomban Livius szerint már a Kr. e. V. században készült ruhanemű belőle, a IV. században a samniták lenből készült fehér tunikát viseltek. Cicero szerint a korabeli fényűző lenruházkodás keletről ered. Ezután nemsokára a germánok, kelták, szlávok és litvánok is kezdték a lent termeszteni, így elterjedt és általánossá vált Európában is.

A lent az egész Földön termesztik, az utóbbi évtizedekben ismét megnövekedett az érdeklődés a lentermesztés iránt. Egyike a legrégebben termesztett növényeknek.

A lenben nagyobb károkat csak a lenfojtó aranka (Cuscuta epilinum) és a Lenrozsda (Melampsora lini) tesz. Ez utóbbi betegséget, amely miatt a megtámadott növények rostjai törékenyek lesznek, a Melampsora lini Tul. Nevű gomba okozza, mely különösen Belgiumban (ahol a betegséget le feu vagy la brulure du lin név alatt ismerik) és Oroszországban tesz nagy károkat. A lenrozsda csakis uredo és teleuto alakban ismeretes. Gyakori a lenen – anélkül, hogy jelentékenyebb kárt okozna – a Phoma herbarum Westd. nevű gomba is, mely a növényeken apró feketés foltokban jelenik meg.

A len szárából kiváló, tartós textilszövetet készítenek, mely kivételes antibakteriális tulajdonsággal rendelkezik: ez a tulajdonság a különleges kórházi

textilek gyártásánál hasznosítható.

§ Lencsezsizsik (Bruchus lentis Frölich) – Lencse: csn

Család: ZSIZSIKFÉLÉK – Fam: Bruchidae

Kis, 1,5–5 mm nagyságú, zömök testű bogarak, alakban átmenetet képeznek a Phytophaga és a Rynchophora had között. Szárnyfedőik a farfedőt általában fedetlenül hagyják, végük lemetszett, lekerekített. Felületüket sűrű szürkéssárga szőrzet fedi. Csápjuk 11 ízű, egyszerű. A fej ormányszerűen megnyúlt, a nyakpajzs előrefelé szűkülő, kúp, vagy harang alakú. Elülső és középső lábaik vékonyak, a hátsó lábak viszont erőteljesek, megvastagodtak. Különböző növények magvaiban fejlődnek, legtöbbjük a pillangósvirágúakat részesíti előnyben. A hüvelyeket még a szabadban megfertőzik, de kártételük csak a raktárban jelentkezik. A fajok egy része a raktárakban is képes fertőzni. A zsizsikek legtöbbje mint raktári kártevő ismert, sok fajuk komoly mezőgazdasági, kertészeti jelentőséggel bír. Kaszab (1967) szerint faunaterületünkön 57 faj fordul elő. Nagy a veszélye a terményekkel történő elhurcolásnak. Erdészeti szempontból egy fajnak van jelentősége:

Zanótzsizsik – Bruchidius fasciatusOlivier

Syn: Bruchidius cistiPaykull, B. villosus Fabricius

Leírás: 2,5 mm nagyságú, szabályos tojásdad alakú, kis fekete bogár. Felületét sűrű, szürkésfehér szőrzet fedi. Szárnyfedőin pontsorok vannak. Csápja a vége felé fokozatosan vastagodik, az első 4 csápíz vöröses színű. Nyakpajzsa harántos, lábai feketék.

Elterjedés, életmód: Közép- és Dél-Európai faj. Észak-Amerikai példányok is ismertek, de ezesetben elképzelhető, hogy behurcolták. Magyarországon a sík- és dombvidéken mindenütt gyakori. Tápnövényei közé tartoznak: Sarothamnus scoparius, Cytisus, Lupinus, Laburnum fajok és az akác is. Az akác magjában élő és rágó álcák erdészetileg jelentős kárt okozhatnak. A hüvelyben egy egy magban csak egy álca fejlődik. A kifejlődő bogár a magban telel át és tavasszal jelenik meg. Meleg, hosszú ősszel előfordul, hogy megjelenik az új nemzedék, és ilyenkor a bogarak a talajban telelnek.

További ismertebb és mezőgazdasági, raktározási szempontból jelentős fajok:

Babzsizsik – Acanthoscelis obtectus Say

Borsózsizsik – Bruchus pisorum Linné

Lencsezsizsik – Bruchus lentis Frölich

Lóbabzsizsik – Bruchus rufimanus Boheman

Lednekzsizsik – Bruchus atomarius Linné

§ Főzeléklencse – Lencse: csn

A lencse (Lens) növénynemzetség a hüvelyesek (Fabales) rendjébe tartozó pillangósvirágúak (Fabaceae) családjának egyik nemzetsége, melybe többnyire egyéves lágyszárúak tartoznak.

Legismertebb faja a főzeléklencse (Lens culinaris), melyet élelmezési céllal világszerte termesztenek. A lencsék (Lens spp.) nagyon közeli rokonságban állnak a bükkönyökkel (Vicia spp.).

A lencsefajok a Mediterráneumban, valamint Elő- és Közép-Ázsiában őshonosak.

§ Pusztai lengefű – Lenge: csn

2. Airo-Vulpietum Pauca 1941

(Lengefüves)

Az előző társulásnál ritkább előfordulású, csupán a Dunántúl néhány pontjáról ismert asszociáció, amely Közép-Kelet-Európa más országaiban (pl. Szlovákia, Lengyelország, Németország, Románia) lényegesen gyakoribb.

Kavicsos, savanyú homoktalajon vagy homokszerűen málló szilikátos kőzeten (andezit, permi homokkő) alakul ki, az előző társulásénál mélyebb, kötöttebb talajokon. Alacsony (–20 cm magas), az előző társulásénál is finomabb szerkezetű gyep, amelyben az évelő növények nagyobb szerepet játszanak.

A társulás névadó, domináns fajai a pusztai és csinos lengefű (Aira caryophyllea és A. elegantissima), valamint az egércsenkesz (Vulpia myuros) mellett jellemző növényei a sovány és a fonalas csenkesz (Festuca pseudovina, F. filiformis), a cérnatippan (Agrostis capillaris), a keskenylevelű és a hegyi kakukkfű (Thymus serpyllum subsp. angustifolius, T. pulegioides), az ezüstös hölgymál (Hieracium pilosella), továbbá néhány moha (Bryum argenteum, Bryum caespiticium, Rhacomitrium canescens) és zuzmó (Cetraria islandica).

§ Leo – tudományos neve: oroszlán – Leo: fk

Az oroszlánok Fekete-Afrika legnagyobb részén megtalálhatók. Főleg a fás területeken fordulnak elő, de életterük a félsivatagos és bozótos helyek is. Korábban az európaiak mértéktelen vadászata miatt Afrika oroszlánállománya megcsappant, és egyes alfajok, mint a fokföldi oroszlán, ki is haltak. Ma a legtöbb oroszlán Közép-Afrika és Dél-Afrika országaiban él (Botswana, Angola, Mozambik, Zambia, Kongói Demokratikus Köztársaság). Ennél kisebb a kelet-afrikai és a kevéssé ismert nyugat-afrikai oroszlánpopuláció. A nyugat-afrikai oroszlán példányszáma 30000-100000 közé tehető. A hajdani észak-afrikai oroszlánok a berber oroszlán alfajhoz tartoztak. Valaha Marokkótól Egyiptomig sűrűn előfordultak. A legnagyobb testméretű oroszlán-alfaj volt, és a hímek sokkal terjedelmesebb sörénnyel rendelkeztek más fajtáknál. Az utolsó vadon élő berber oroszlánt 1922-ben, Marokkóban lőtték le a túlzott vadászat miatt. Ma már csak Állatkertekben él néhány tucatnyi példányuk, többé-kevésbé keveredve a többi alfajjal. 2005 augusztusában egy tudóscsoport nekilátott, hogy visszatelepítse az oroszlánokat Észak-Afrika vadvidékére.

A történelmi időkben Eurázsiában is éltek oroszlánok, a Balkántól Kis-Ázsián és a Közel-Keleten át egész Indiáig. Ezek az ázsiai oroszlán alfajhoz tartoztak. Nagy méretük és nappali életmódjuk könnyebben elejthetővé tette őket a vadászok számára, mint a tigriseket vagy a leopárdokat. Utolsó európai élőhelyük Görögország volt, ahonnan az 1. században tűntek el. Ázsiában a 20. század elejére haltak ki. Az utolsó vadon élő ázsiai oroszlánok ma csupán az Északnyugat-India területén levő Gir-erdőben fordulnak elő. A körülbelül 300 oroszlán mindössze 1412 km² területen él a Gudzsarát állambeli menedékhelyen.

A kifejlett hímoroszlán könnyen felismerhető a sörényéről. A marmagassága kb. 120 cm, a súlya pedig akár a 250 kg-ot is elérheti. A nőstények jóval kisebbek, a felnőtt egyedek marmagassága kb. 100 cm, a súlyuk 150 kg körüli. A vadon élő oroszlánok körülbelül 10-14 évig élnek, míg fogságban elérhetik a 20 éves kort is.

Habár ritkaságszámba megy és ezért nem is hallhatunk róla túl gyakran, fehér oroszlánok is léteznek Timbavatiban, Dél-Afrikában. A fehér oroszlánokban található recesszív gén felelős szokatlan színükért. A fehér oroszlán azonban jelentős hátránnyal küzd, amikor vadászni indul; fehér színe ugyanis felfedi rejtekhelyét. A fehér oroszlán kihalóban lévő színváltozat, szaporodásuk ritkaságszámba megy, és mindössze kétszáz él belőlük a világon. Állatkertekben is ritka, fogságban mindössze 500 egyed él belőle. Fekete oroszlán. Érdekesség, hogy míg a többi macskafélénél gyakori a melanisztikus, Fekete színvariáció megléte (példáulleopárd, jaguár, szervál), addig az oroszlánnál csak megerősítés nélküli jelentések szólnak fekete változatról. Az oroszlánok sörénye rendkívül fontos szerepet játszik a fajfenntartásban. A nőstények vonzására és a rivális hímek elijesztésére szolgál, amellett, hogy fontos hőtartó szerepe is van. A meleg élő helyeken például Tsavoban a legtöbb Hímoroszlánnak nincs sörénye.

Az oroszlánok húsevő ragadozók, melyek különálló családokban, azaz falkában élnek. A család nagyobb részben nőstényekből, kölykeikből, és egy vagy több egymással rokoni kapcsolatban álló hímből áll, melyek a felnőtt nőstényekkel párosodnak. Rendszerint az egy falkába tartozó összes nőstény rokonságban áll egymással (nagyanyák, nagynénik, anyák, nővérek). A hímek és a nőstények is védik a falkát a betolakodóktól. A hímek általában nem tűrik meg a kívülálló hímeket, ahogy a nőstények sem a kívülálló nőstényeket. A hímeket kizárja a falka, vagy saját maguk hagyják el azt, amikor elérik az ivarérett kort. Amikor új hím veszi át a falka vezetését, gyakran megöl az előző alomból minden kölyköt, és azok anyjai ezután mintegy két héttel újra ivarzanak. Az újszülött vagy fiatal oroszlánokat kölyköknek hívják. A nőstények egyszerre 1-5 kölyöknek adnak életet a három hónapig tartó vemhességet követően. A kölykök 18 hónapon keresztül is szophatnak, de normális esetben 8 hét után leválasztja őket az anyjuk. Sok kölyök éhen hal, másokat más nagyragadozók támadnak meg, és a falkát átvevő hímek is sok kölyköt megölnek. Mint minden nagymacska, az oroszlán is csúcsragadozó, ám a többi macskafélétől eltérően csapatban vadászik: a zebrák, kafferbivalyok, zsiráfok és a vízilovak vagy akár a fiatal elefántok sokkal nagyobbak és veszélyesebbek annál, hogy az oroszlán egyedül szembeszálljon velük. Leginkább a nőstények vadásznak, bebizonyosodott azonban , hogy a hímek is gyakran aktívan kiveszik a részüket a vadászatból. A vadászó oroszlán nyakra harap, és így kitöri az áldozat nyakát vagy súlyos vérveszteséget okoz. Az egyik oroszlán leköti a zsákmányállat figyelmét, míg a többiek a halálos támadás lehetőségére várnak. Előfordul, hogy a zsákmányállatnak nem a nyakát harapják át, hanem megfojtják azt úgy, hogy befogják az orrát. Általában az első harapás a hímet illeti meg, aki a zsákmányt gyakran a falka tagjaitól is agresszívan védi. A legtöbb zsákmányállat nyugodt marad, ha bizonyos távolságon kívül látja az oroszlánokat. Az oroszlánok, akárcsak a hiénakutyák, elsősorban az életképtelen egyedeket szűrik ki a szüntelen üldözéssel. Természetes ellenségeik az olyan ragadozók, mint a krokodilok, hiénák, hiénakutyák, és különösen más oroszlánok. Néhány zsákmányállat (zebrák, vízilovak, zsiráfok, kafferbivalyok, elefántok) rúgása, illetve taposása megbéníthatja vagy azonnal meg is ölheti őket. Az oroszlán nem vonakodik a dögök fogyasztásától sem. Gyakran elkergeti a kisebb zsákmányejtő ragadozókat vagy azok kisebb csapatait, hogy elvegye prédájukat. Az oroszlánokat is elkergethetik a zsákmánytól az olyan ragadozók, mint a hiénák és a hiénakutyák, ha többen vannak. A többi macskaféléhez hasonlóan nagyszerűen látnak a sötétben, így éjszaka is hatékonyan tudnak vadászni. Naponta több mint 20 órát alszanak.

§ Léprigó (Turdus viscivorus) – Lép: csn

Nagy termetű (28 cm), szürkés színezetű madár, világos mellén és hasán nagy, kör alakú fekete foltokkal, melyek az énekes rigóval ellentétben szórtan helyezkednek el. Szárnybélése fehér. A Palearktisz középső és nyugati felén elterjedt. Európa nagy részén fészkel, hazánkban főleg a középhegységekben telepszik meg, de előfordul az Alföldön is. Fatörzshöz, magasan lévő ágvillába építi fészkét. Ellentétben az énekes rigóval, a fészek belsejét nem tapasztja ki. 4-5 tojást rak. Tavaszi tápláléka hasonlít a többi rigófajéhoz, télen főleg fehér és sárga fagyöngyöt fogyaszt. A hegyvidékiek télire az alacsonyabban fekvő részeket keresik fel. Magányosan vagy kis csapatokban kóborolhat, a hazai állomány (5-25 ezer pár) vonulásáról nincsenek adataink.

§ Gyöngyös madárlép – tudományos neve: fagyöngy – Lép: csn

Fehér vagy sárga bogyójú, fákon élősködő örökzöld növény; Viscum album, Loranthus europaeus.

madárlép J: N. fagyöngy.

A fagyöngy növénynév már a XVI. század óta ismert. Az Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül bukkan fel: Uiscus – fay Gewngh. Egy csonka latin

nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: fáj gyöngy; 1578-ban Melius Juhász Péter, 1583-ban Clusius (NomPann.), 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs közli a fai gyöngy nevet. 1786-ban a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban gyöngy fa, 1792-ben Baróti Szabó Dávidnál fa-gyöngy. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.)

fái-gyöngy, fejér fa-gyöngy. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) fagyöngy. Ugyanitt olvasható a fakín társnév. A fakín az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában szerepel, „meljek valami Tulajdonságból vevődtek”, azaz a parazita növény élettani hatására utal.

Az összetétel gyöngy tagja az élősködő növény gyöngy alakú, gyöngyházfényű bogyóira utal. Plinius szerint „A viscum nevet arra alkalmazzák, amely a kocsánytalan tölgyön, a magyaltölgyön, a vadkörtén, a terpentinfán és még nagyon sok egyéb fán is nő”.

Tudományos neve, a Viscum a görög iszkein ’ragasztani’, illetve a latin viscosus ’ragadós’ szóból származik, mert bogyójából nehezen beszáradó enyvet, elsősorban madárfogó enyvet készítettek már az ókorban. Szintén erre utal a mi madárlép növénynevünk [R. 1824: madárlépgyöngy ’Viscus album’ (Szádler), 1911: Nsz.]. A fagyöngy fehér vagy sárga, ragadós, borsó nagyságú bogyót növeszt, a termés különleges mézgát tartalmaz. A fagyöngy a fenyőrigó kedvenc csemegéje. A ragadós anyaggal a kisebb madarakat úgy fogják, hogy az enyvbe mártott vékony vesszőcskéket a madarak leszállási helyére teszik. A ragadós anyag az apró pelyhekhez érve a repülést gátolja. Emiatt az anyag miatt nevezik enyvesbogyónak is.

Régi módszer, már Plinius ismertette természetrajzában a madárlép készítésének módját. Nálunk még a XVIII. században is jól jövedelmező volt a készítés és eladás Vas megyében, mint arról Veszelszki Antal (1798) beszámol: „A’ bogyóival a’ fáj-tyúkok, és egyéb erdei-madarak élnek téletzaka, és úgyan ezen bogyóból, minek előtte ősszel a’ dér meg-tsipné, Vas-Vármegyében Madár-lépet készítenek főzés által, mellyet 14.15. forintokon addogálnak-el.” Szádler József 1824-ben írja: „a’ madárfogó lépnek az elkészítésére használják” (a növényt).

Népi nevén gyimbor, gyomboru, gyöngybuckó, enyvbogyó, lép, gyöngyös madárlép.

A fagyöngyöt főleg a rigók terjesztik (csőrük tisztogatása közben az ágakra kenik, vagy ürülékükkel a magok a fákra tapadnak, ott kicsíráznak, és gyökerük

behatol a fába). Innen ered a régi szólásmondás, hogy „a rigó saját magának ürít veszedelmet”. A bajt kereső és halmozó emberre vonatkozik az orosz közmondás: „ülteti, mint rigó a saját kelepcéjét”.

A fagyöngy félparazita növény. Ezt a tulajdonságát már az ókorban felismerték. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 16. kötetében

azt írta, hogy „Egyes növények ugyanis nem tudnak a talajból élni, és ezért nincs saját lakóhelyük, a máséban élnek. Példa erre a fagyöngy.” Fotoszintetizál,

de ehhez a vizet és az ásványi sókat a gazdanövény szöveteiből – speciális szívógyökerekkel – szerzi meg. Ha elszaporodik, igen veszedelmes, csökkenti

a fa termőképességét, rontja a fa értékét. Veszelszki 1798-ban ki is adja a kemény utasítást: „Azért, mivel a’ mások’ eledelét eszik, méltók, hogy a’ fákról

le vagdaltassanak.”

A fehér fagyöngy árusításával egy időben kínálják a hasonló, de sárga bogyójú, vékony, bőrszerű levelű, törékeny szárú élősködőt. Linné ezt az élősdi cserjét

Loranthusnak, azaz bőrvirágnak nevezte el. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (MFűvK.) találóan fakínnak nevezték; egyes helyeken nálunk tölgyfagyöngy vagy cserfagyöngy, gimbor és fanyűg a neve. Ez utóbbi szintén találó név, hiszen ez az élősködő növény valóságos nyűge a fának.

A korai keresztények azt hitték, hogy a fehér fagyöngy Jézus idején igazi, szabadon álló fa volt, és ebből ácsolták a keresztet. A keresztre feszítésben

betöltött szerepéért az Isten megbüntette a fát, élősködésre kárhoztatta. E történeten alapul a növény latin neve, a lignum crucis, a ’kereszt fája’, valamint

a francia herbe de la croix is.

Pallas Athéné gyógyító növénye volt. A görögök a tölgyfa nemi szervének tartották, aranysarlóval a levágási rítus a tölgyfa kasztrálását szimbolizálta.

A fagyöngy bogyójának nyúlós nedvét pedig a tölgy ondójának tekintették. Aeneas fagyönggyel a kezében tud úgy lemenni az alvilágba, hogy utána vissza is térhet. A krétai Minósz király fiának, Glaukusznak a feltámasztása is fagyönggyel sikerült. A germán mitológiában is megtalálható a fagyöngy és a tölgy kultusza. Loki letör egy fagyöngyágat, köpenye alá rejti, és így megy el az istenek mezejére. Hodr, felbosszantott cinkosa e varázsnövénnyel viseli el

fájdalmait: a lándzsa által ejtett sebek elviselhetővé váltak. Odin fiát megölik, de a gyilkosok épp a fagyöngy segítségével tudnak életben maradni. A

régi germánok a nappalok meghosszabbodásának kezdetét jelentő téli napforduló idején fagyöngygallyakkal díszítették fel hajlékaikat. Tüzet gyújtottak, s abba gyümölcsöt dobáltak. Ezután tüzes kerekeket gurítottak le a domboldalon, vagy fenyőfákat égettek el a tisztáson. A karácsonyfa, a fenyő feldíszítése és kivilágítása a németektől átvett szokás, bizonyára ennek a hajdani napfordulói ünnepnek a felújítása.

A gallok ősi papi rendjének, a druidáknak legfontosabb gyógyító növénye volt. Különleges szertartások kíséretében szedték le a tölgyfáról. A fagyöngyből

készült italról azt hirdették, hogy minden méreg ellenszere, és minden élőnek termékenységet ad.

Fontos kelléke volt a különös növény a kuruzslásnak is, a javasasszonyok a bogyókat főzeteikbe keverték, ezüstbe foglalták, és így adták amulettként a

gonoszság távol tartására. Erre utal német Hexenbesen, Hexenkraut (’boszorkányseprű, boszorkányfű’) neve.

Érdekes módon a fagyöngynek díszítésre való alkalmazása a magyar falvakban ritka. De a magyarságnál hiedelem vagy szokás sem fűződött hozzá. Az ok Takács Lajos szerint az lehet, hogy az őszi lombhullás után is zölden maradó növény a legtöbb vidéken fontos szükségtakarmányul szolgált. Hogy mennyire fontos lehetett a fagyöngynek ez a szerepe, arról vall például 1771-ben a kálmáncsai jobbágyok panaszlevele: „Midőn mak nintsen az erdőn mi Sörtvéleseinket tartására fa gyöngyöt vagy gyomborut [lásd a fenti nyelvjárási neveket] szedünk, az erdőnek minden rontása nélkül. Mindazonáltal minden Sörtvélestől 6 krajtzárt tartozunk fizetni, holott az illy gyomboru le szedése a fának nem rombolására, hanem tisztítására szolgál”. 1776-ban pedig az ugyancsak Somogy megyei homokszentgyörgyiek emeltek panaszt azért, mert az uraság emberei „még a fán termett gyomborutul is bért vesznek”. A gyöngyözést, azaz a fagyöngy szedését többméteres nyelű köpűvel felerősített, görbe ívű éles késekkel végezték. A fagyöngyöt lemetélték, és azt a fák alatt az állatokkal föletették. Veszelszki is azt írja, hogy

„a’ kanászok, mikor meddő esztendők vannak, nints makk, gyöngy-ágokkal teleltetik-ki a’ disznókat”. A fagyöngy már az ókorban is takarmánynövény volt, Plinius szerint „szarvasmarha-hizlalásra a viscum a bükkönynél is jobb!”

A görög mitológiában előkelő helye volt, de a gyógyítás terén sokszor csodaszerként szerepel. A Hippokratészi szerzők nem mulasztják el megemlíteni használatát epilepszia elleni szerként, valamint daganatok eloszlatásában. A rómaiak szintén nagy becsben tartották. Plinius azt írta, hogy „nem ismerünk gyógyítóbb szert a fagyöngynél, ha azt újholdkor vasszerszám használata nélkül a tölgyről leszedjük”. A középkorban is nagy híre volt, Albertus Magnus szerint a pestis leghatékonyabb gyógyszere. Azt tartották, hogy alkalmazása megkétszerezi az erőt; a fagyöngy a gazdagság és a jólét jelképe lett. Hildegard von Bingen a XII. században köszvény, illetve különböző tüdőbetegségek ellen javallotta. A XVI. században Matthiolus attól függően osztályozta a fagyöngyöt, hogy milyen fán nőtt. Ebben a korban nagy mennyiségben használták a szőlőtermelők a pusztító hernyóinvázió ellen.

A biológusok és vegyészek azután kiderítették fontos alkotórészeit: a viscalbin, a viscilflorin, az illó alkaloidák, a quercitrin, a cholin-származékok.

A fagyöngyből nyert extraktum használata valóban hatásos rendszertelen vérkeringés, egyenetlen szívverés meglepően gyors gyógyítására. Megállapították azt is, hogy hatásos orvossága az érelmeszesedés és vesezavarok esetén jelentkező magas vérnyomásnak.

Lombját a szarvasmarha, kecske, juh nagyon kedveli. Fiatal ágait nagy mennyiségben gyűjtik gyógyszeralapanyagnak.

A fehér fagyöngy örökzöld levelei miatt télen feltűnő, különösen ha lombhullató fákon élősködik. Eurázsia egész lomberdőzónájában előfordul. Angliában

karácsonyi dísz, és ősidők óta jelképes jelentőségű. Veszelszki arról tudósít, hogy „pipa-szárt-is tsinálnak az ágokból, a’ náma-barátok hajdan igen szép

sugáras olvasó-szemeket esztergáltak a’ vastagabbakból”. Gyógyászati téren vérnyomáscsökkentőnek használható.

§ Nagy lépfű – tudományos neve: éplevelű gímharaszt – (Scolopendrium vulgare Sm.) – Lép: csn

További nevei: nagy lépfű, szarvasnyelvű fű. – Term. r.: Páfrányfélék. Polypodiaceae.

Évelő. 16–50 cm. Rózsában álló levele széles, nyelvalakú; tövén szíves, lekerekített fülekkel. Spóratokcsoportjai nagyok és a középér két oldalán párvonalos, keresztbe álló sorokban fejlődnek; fiatalkorukban két, szélökről kiemelkedő fátyollal fedvék. Tenyészik sziklahasadékokban, fák mohos törzsén az északi és keleti hegyvidéken. Spóraérés: 7–9.

§ Érdes lepényhal (Platichthys flesus) – Lepény: csn

Az érdes lepényhal megtalálható Skandinávia, Közép-Európa és a Földközi-tenger minden partján, az árapály-határtól az 55 méteres mélységig, de a tengerekhez közeli folyókban és tavakban is él. Izland környékén nem található meg. A sporthorgászok ugyan nagyon kedvelik a lepényhalat, kereskedelmi értéke viszont alig van, s ezért nem fenyegeti az a veszély, hogy „túlhalásszák”.

Az érdes lepényhal hossza 20-30, legfeljebb 50 centiméter, testtömege legfeljebb 3 kilogramm. Teste ovális, kis szájnyílással (nem ér a szemek alá). Elő-kopoltyúfedőjének szabad pereme van. Pikkelyei aprók, simák; az oldalvonal mentén, valamint a hát- és farok alatti úszó tövén tüskés bőrszemölcsök vannak. Oldalvonala a mellúszók felett gyengén domborodó. Hátúszója 49-71, farok alatti úszója 33-48 lágy sugarú. Az első kopoltyúíven 15-22 kopoltyútüske található. A kifejlett hal felső oldala megsötétedik és

felveszi a környezet színét. Ha új környezetbe kerül, két-három nap alatt ahhoz alkalmazkodik. Az úszók a test egész hosszán végighúzódnak. Segítségükkel

a lepényhal az árapály áramlatait kihasználva tudja magát sodortatni. A bal szem a lárvánál átvándorol a száj fölött, megközelítve a jobb szemet, így az állat mindig a bal oldalán fekszik. Néha fordított példányok is előfordulnak.

Az érdes lepényhal nem rajokban élő halfaj, de az ívás körzetében nagy számban összegyűlnek. Nappal a homokaljzatba ássa magát, éjszaka mozog, és a sekély vízben keres táplálékot. Tápláléka kagylók, rövidfarkú rákok, férgek és egyéb kis állatok. Nyáron a folyókba is felúszik, de télen lemerül a tengerfenékre.

Az ivarérettséget 3-4 éves kortól éri el. Az ívási időszak februártól májusig tart, a víz hőmérsékletétől függően. Az ívási hely 30-40 méteres mélységben történik meg, de az áramlatok felhozzák az ikrákat. A nőstény akár 2 millió ikrát is rakhat. Az ikra átmérője 0.8-1.4 milliméter; a frissen kikelt lárva hossza 3 milliméter. A kikeléshez 11 napra van szükség.

Az érdes lepényhal néha kereszteződik a sima lepényhallal.

§ Lepényfa – tudományos neve: hármastövisű gledicsia – (Gleditschia triacanthos L.) – Lepény: csn

További nevei: koronafa, Krisztuslepény, Krisztustövis, lepényfa, lócsipa, taksonyfa, tüskés- v. tüsöklepény, vad Szent-Jánosfa. – (Term.

r.: Hüvelyesek. Leguminosae.

Fa. 15–20 m. Levelei egyszer szárnyasan páratlanul összetettek; a fiatal hajtások levelei gyakran kétszer szárnyasak. Rövid füzérekben fejlődő virágai vegyesek. Linné rendszerében a XXIII. osztályban volna a helye. A porzók száma 6–10, ezek szabadok. 3–5 szirmú pártája nem pillangós.

Lapos hüvelytermése 3 dm.-nél is hosszabbra nőhet és emlékeztet a Szent-János-kenyérre. Tövise igen erős és feltünően hosszú, egyszerű vagy hármas. Hazája Észak-Amerika. Díszfának és sövénynek sok helyt ültetik. Fája értékes.

§ Fecskefarkú lepke (Papilio machaon) – Lepke: csn

A pillangófélék (Papilionidae) családjába tartozó faj.

A fecskefarkú lepke Európa és Ázsia nagy részén, Japánt is beleértve, valamint Észak-Afrikában és Észak-Amerikában fordul elő. Magyarországon elterjedt és gyakori.

Az eurázsiai és az észak–afrikai példányok alapszíne sárga, az elülső Szárnyak hátsó szegélyét két párhuzamos fekete sáv övezi, ezért ahol elterjedése a Papilio xuthus sal fedi egymást, ránézésre könnyen összetéveszthető, bár mintázatuk és színezetük kissé eltér. A hátulsó szárnypáron vannak a fecskefarkak, amelyek hosszúsága változó, lehet egy kis kiszögelés vagy egy rendkívül hosszú fonálszerű képlet is; e szárnypár jellemzője még a beöblösödő szárnyszegéllyel párhuzamosan húzódó kékesfekete szalag, valamint egy-egy pirosas vagy rozsdabarna szemfolt a szárnyak belső szögletében. A tavaszi alak (ha van) lényegesen kisebb és halványabb. Az észak-amerikai példányok sokkal változatosabbak, lehetnek sárga–fekete sávosak, de sok egyeden több a fekete elem, sőt lehetnek tiszta feketék, mivel valószínűleg a mérgező Battus fajokat utánozzák, így a madarak kerülik. Szárnyfesztávolsága 75-100 milliméter.

A nyílt hegy- és dombvidéki lejtőket kedveli, 2000 méter magasságig. A kertekben is megjelenik, főleg ha ott sárgarépát termesztenek. A nyári réteken vitorlázó repüléssel főleg az ernyősvirágzatúakat keresi fel. Szívesen szívogatja a virágokat, gyorsan repül. A kifejlett lepke 3-4 hétig él.

Szaporodási időszaka helyenként változik. A trópusokon és a melegebb szubtrópuson egész évben sokasodik, és akár hat-hét nemzedéke lehet; de a sarkvidéken mindössze a nyár közepén egy nemzedéknek ad életet. A mérsékelt övben a szaporodási ideje tavasz és nyár; az ősszel bebábozódott egyedek áttelelnek, a belőlük kibújó tavaszi forma nagyon eltérő a nyáritól.

A Kárpát‑medencében évente két nemzedéke van (IV-V és VII-VIII). Petéit egyesével rakja le különböző ernyős virágzatú növényekre, ritkán a rutafélékre (Rutaceae) rakja a petéit. A petéből hernyó 8-10 nap múlva lesz. A frissen kibújt hernyó úgy védekezik, hogy a madárürülék színét veszi fel. Később tetszetősebb

színe lesz. Hernyója zöld, fekete-piros harántszalagokkal. Veszély esetén ellenségét úgy ijeszti el, hogy kinyújtja két, félelmet keltő „szarvát”. Mivel a hernyók nagyon falánkak, ha túlszaporodnak, komoly kárt okozhatnak. A hernyóból báb 6-7 hét múlva lesz. A hernyó egy növényszárhoz tapad és – rendszerint a téli hónapok alatt – bebábozódik. A bábból pillangó 2-24 hét múlva lesz.

Ennek a lepkének jelenleg 41 Alfaját ismerik el.

§ Lepketapló – Lepke: csn

Félkör alakú, nagy telepekben tenyésző taplófaj. Szinte minden fafajtán megél, egész évben, nagyon gyakori.

Felülete szőrös, hullámos, széle fehér, a termőtest többi része lehet feketés, barnás, kékes, szürkés, zöldes, de mindig nagy négyszínű zóna van. Húsa vékony, kemény, íze, szaga nem jellemző. Étkezési szempontból nincs jelentősége.

§ Bakszarvú lepkeszeg (Trigonella gladiata) – Lepke: csn

A Pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozó növényfaj. Észak-Afrikában, a mérsékelt égövi Ázsiában, Közép-, Kelet-, Délkelet- és Délnyugat-Európában fordul elő. Magyarországon a Villányi-hegység déli lejtőinek karsztbokorerdeiben és sziklagyepjeiben is megtalálható, harmadidőszaki reliktum fajként.

Egyéves növény, 10–35 cm-re nő meg, az oldalágak gyakran földön fekvők. A sűrűn szőrös bakszarvú lepkeszeg hármasan összetett levelei aprók, levélkéi fogacskásan hullámosak.

Április-júniusban nyílnak sárga pillangós virágai, melyek a levelek hónaljában ülnek magánosan vagy párosával. A hüvely éretten 3–6 cm hosszú, csőrben végződő. 4-7, bibircses magot hoz.

§ Lesőharcsa (Silurus glanis) – Leső: csn

Hazánk legnagyobbra növő őshonos ragadozója, amelyet ízes, szálkanélküli húsa miatt sokan kedvelnek. A közelmúltban fogott magyar rekordpéldány 113 kg és 230 cm (2010), de a régi forrásmunkák

megemlítenek 3 m fölötti példányokat is. A legtöbb kifogott példány csak 1–1,5 m hosszú.

Olajzöld, de színe a környezethez idomulhat. Feje széles, háthasi irányban lapított, törzse a farok felé fokozatosan oldalirányban lapított és egyre alacsonyabb lesz. Felső ajkán kétoldalt 1–1 hosszú, alul 4 rövidebb bajuszszál ered. Szája széles, hatalmasra nyitható, benne több sorban sűrűn álló apró, de hegyes ránőtt fogak kefeszegélyt alkotnak. Hátúszója szokatlanul rövid, a mellúszó és a hasúszó eredése között félúton található. A mellúszó első úszósugara különálló csonttüskét alkot. Hasúszója meglehetősen előre tolódott. Igen hosszú farokalatti úszója a végbélnyílástól a viszonylag kicsi farokúszó tövéig tart. Éjszaka aktívan jár zsákmánya után. Falánk ragadozó, amely lesből támad, halat és más elérhető gerinceseket is fogyaszt. Fiatalon a fenék közelében makrogerincteleneket és kisebb halakat eszik. Május végén, júniusban ívik. Ivadékgondozó, a hím a növényekből készített fészket a lárvák keléséig őrzi. Síkvidéki folyóvizek és a hozzájuk kapcsolódó holtágak állata, amely a folyók csendes öbleiben, nagyobb kanyaroknál kimélyülő gödreiben vagy partmenti bedőlt fák rejtekében él. Hozzászokott a tározókhoz, duzzasztott állóvizekhez, halastavakhoz is. Hazája Közép- és Kelet-Európa, valamint Kis-Ázsia. Több európai országba is betelepítették, ahol komoly károkat okoz a helyi halállományban (pl. Spanyolország).

§ Lestyán vagy orvosi lestyán (Levisticum officinale) – Lestyán: csn

A zellerfélék családjába tartozó évelő fűszer- És gyógynövény.

Egyéb, népies elnevezései: lecsihan, leustyan, levescsík, levestikom, levestököm, löböstök, lóstya. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Akár 2 méter magasra is megnő. Első évben csak Gyöktörzset és Tőlevélrózsát fejleszt, a második évben jelenik meg a magszár és a szórt állású levelek. Levelei nyelesek, páratlanul szárnyaltak, az alsók kétszeresen, felfelé már csak egyszeresen. Virágzata összetett ernyő, virágai sárga színűek, június-júliusban virágzik. Termése sárgásbarna; három kiálló bordázattal rendelkező ikerkaszat. Illóolajat, cukrot, gumit és angelikasavat tartalmaz. Intenzív

Aromája miatt használatánál legyünk óvatosak, jól zárható edényben tartsuk.

Régebben a falusi kertekből nem hiányozhatott, mind friss, mind szárított állapotban egyaránt használták. Házi termesztésben nincs szükség nagy mennyiségre, mert intenzív íze miatt csak keveset kell használni belőle. A kereskedelemben kapható szárított és vágott gyökere, amely Drogként (Levistici radix) a VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben is hivatalos.

Levesek, saláták, diétás ételek és italok, ecetek fűszerezésére, de a likőr- és konzerviparban is nélkülözhetetlen. Teájának jó gyomorerősítő, emésztést serkentő, vizelethajtó hatást tulajdonítanak, az Európai Gyógyszer Ügynökség (EMA) is vizelethajtóként tartja számon.

Vese- és epekőteák alkotórésze, jó háziszer nikotin- és alkoholmérgezéseknél.

Mivel régóta termesztik, a lestyán sok helyen vadon is megtalálható. A növény dél-, nyugat-ázsiai eredetű, főleg erdőszéleken, félárnyékos, nedves, tápanyagban gazdag helyeken fordul elő. Magról szabadföldbe vetéssel és palántázással szaporítható, az idősebb egyedek sarjai tőosztással is. A magvetést október-novemberben illetve márciusban érdemes elvégezni, a tőosztás csak tavasszal, a sarjak megindulása után javasolt.

§ Díszes árvacsalán-levelész (Chrysolina fastuosa) – Levelész: csn

5-7 mm hosszú, gömbölyded, fémes zöld bogár, szárnyfedőin

hosszanti szivárványos sávokkal. Egész Európában elterjedt. Árvacsalánon és más ajakos növények levelén gyakori.

Chrysolina graminis – zöld varádicslevelész. Fémes zöld színű, 6-11 mm hosszú faj. Európa nagy részén elterjedt. Fészkeseken, különösen gilisztaűző varádicson, margarétán gyakori. Hozzá nagyon hasonló a zöld mentalevelész

(Ch. herbacea), amely azonban mentafajokon él.

§ Közönséges levendula – Levendula: lk

A levendula (Lavandula) az árvacsalánfélék családjába tartozó növénynemzetség 39 fajjal és több hibrid fajjal.

Őshonos Európában; megtalálható az Atlanti-óceánban fekvő Zöld-foki Köztársaság szigetcsoportjaitól és a Kanári-szigetektől DK-Európán keresztül Észak- és Kelet-Afrikában, a Mediterráneumban, DNy-Ázsián keresztül DK-Indiáig. A nemzetség sok tagja kerti dísznövényként ültetett a mérsékelt éghajlaton, felhasználják továbbá fűszerként és a belőle kivont illóolajat számtalan kozmetikai termékben.

A nemzetség leggyakrabban használt faja a közönséges levendula (Lavandula angustifolia), amit sokszor csak levendulaként említenek. Az 1700-as években került Magyarországra.

A levendula elnevezést a latin lavare (mosni) kifejezésre vezetik vissza. Más magyarázat szerint a latin livere (kékes színű) szóból ered.

A nemzetség egyéves vagy néhány évig élő évelő fajokból, félcserje vagy cserje termetű növényekből áll.

A levél alakja változatos a nemzetségben: néhány termesztett fajnál egyszerű lándzsás; másoknál szárnyas, néha többszörösen szárnyas és tagolt. A legtöbb faj levelei finom szőrökkel fedettek, amelyek az illóolajat tartalmazzák. A virágok örvökben állnak, a virágzati szár a levelek fölé emelkedik. Néhány fajnál murvalevelek is megfigyelhetők. A virágok színe kék vagy lila, a vadon előforduló fajoknál ritkán feketés lila vagy sárgás. A csésze csöves. A párta is csöves, általában 5 karéjos .

Termesztésben leggyakrabban a közönséges levendulával (L. angustifolia) (korábban L. officinalis) találkozhatunk. Számos nemesített fajtája van. Más elterjedt dísznövényként használatos fajok a L. stoechas, L. dentata, és a L. multifida. Mivel a fajtákat világszerte ültetik kertekbe, a természetes elterjedési területükön kívül is megtalálhatók vadon.

A levendula fajok legjobban száraz, jó vízelvezetésű homokos vagy kavicsos talajokon fejlődnek teljes napsütötte fekvésben. Nincs különösebb trágyázási igényük. Magas páratartalmú helyeken a gyökerek hajlamosak a rothadásra gombafertőzés következtében.

A levendula fómás betegsége (Phoma lavendulae) erősen károsíthatja a növényt. Május végétől a fertőzött hajtások lehervadnak, majd elhalnak. Az idősebb, fertőzött szárrészekről a bőrszövet szürke pikkelyekben leválik. Védekezés: a fertőzött részeket meg kell semmisíteni; dugványokat csak az egészséges tövekről szabad szedni.

Néhány esetben a levendula fajok inváziós fajokká válhatnak; például Ausztráliában a Lavandula stoechas gyorsan terjed; szerte az Ausztrál kontinensen előfordul; és 1920 óta Victoria államban káros gyomnövényként tartják számon. Spanyolország egyes részein szintén gyomnövény.

A kereskedelmi termesztésben főleg az illóolajáért termesztik, aminek fertőtlenítő, gyulladáscsökkentő hatása ismert. Illatanyagként a kozmetikai iparban hasznosítják. A közönséges levendulából nyert illóolaj édeskés illatú; kenőcsök, krémek, parfümök alkotórésze. A hibrid levendula (Lavandula × intermedia) illóolaja hasonló, de kevésbé édes illatú, annak következtében, hogy magasabb a terpén (azon belül kámfor) tartalma. A hibrid levendulát bizonyos helyeken előnyben részesítik nagyobb virága és könnyebb betakaríthatósága miatt, annak ellenére, hogy illóolaját egyesek kissé gyengébb minőségűnek tartják.

A provance fűszerkeverék amerikai kiadásának része (az eredeti franciában nincsen). A virágok bőséges nektárt adnak, amiből jó minőségű méz állítható elő. A virágokat lehet kandírozni, néha sütemény dekorációként használják. A csokoládés desszertekhez különösen jól illik. Fekete és zöld teához is szokták keverni ízesítőként. Bár Franciaországban sokféleképpen felhasználják, nem tartozik a hagyományos francia konyha fűszerei közé.

Az I. világháborúban kórházakban használták az illóolaját. Gyakran alkalmazzák más növényekkel együtt az aromaterápiában. A levendulavirágokkal töltött párnácska segíti az alvást és az ellazulást. Nyugtató teakeverékekben szintén megtalálható.

Egy 2010-ben publikált tanulmány szerint magas linalool és linalil-acetát

tartalmú illóolaj kapszulázott formában jelentősen hatékonynak bizonyult a szorongás és az ahhoz kapcsolódó alvászavarok kezelésében.

Az illóolaj használata nem ajánlott terhes és szoptató nőknek, mivel a hatásokról hiányosak az ismeretek. Serdülőkor előtti és serdülő fiúknak használata figyelmet igényel, mert a hormonális hatások gynecomastiát (mellnagyobbodást) okozhatnak. Továbbá felléphet bőrirritáció is.

A virágzati szárak szárított virágkötészetben is felhasználhatók. Ruhák közé téve a molyok távoltartására használják.

§ Szőke liba – tudományos neve: nyári lúd – (Anser anser) - Liba: csn

Hazánkban költő, világos színű vadliba; Anser anser.

1841-ben még rendes lud néven írták le (Vajda). Nyári lúd, nyári vadlúd (R. 1893: Madh.) neve arra utal, hogy ez hazánk egyetlen itt költő vadlúdfaja,

tehát nyári élőhelye Magyarország.

Márciusi lúd társneve (R. 1898: Chernel) szintén ezzel kapcsolatos, a jelző a nyári lúd érkezésére utal, hóolvadással tér vissza téli tanyáiról; vö. ném.

Märzgans ’ua.’ (Brehm). A N. tőke lúd, tőkés lúd (KissMad.) a ném. Stammgans ’ua.’ (Brehm) fordítása. Kiss Jenő megállapítása szerint valamennyi tőke-,

illetve tőkés előtagú madárnevünk német mintára vezethető vissza (lásd KissMad.: tőkés réce alatt).

A madár tollazatának fő színe szürke, erről kapta szürke lúd, N. szőke liba, szűr-lúd (MTsz.) neveit. (Régen a szürke melléknév szür, szűr változata önállóan

is előfordult.) Színére utaló idegen nyelvi megfelelője a ném. Graugans ésa lat. szaknyelvi Anser cinereus (Brehm), sv., dán, norv. grågås, holl. grauwe

gans, ang. greylag goose és or.серый гусь(EL.).

Az Anser anser latin szaknyelvi neve tautonímiával alkotott.

A lúdalakúak (Anseriformes) rendjében a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Háziasított alfaja a házilúd ’Anser

anser domestica’. A nyári lúd a Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, a vízparthoz közeli, nyílt élőhelyeket kedveli. A legnagyobb termetű európai vadlúd.

Faji jellegzetessége a szárny fedőtollainak világos, majdnem fehér színe, amely leginkább röptében feltűnő. A többi nálunk előforduló fajtól jól megkülönbözteti

vaskos rózsaszín csőre és ugyancsak rózsaszínű lába, ezek repülés közben is jól láthatóak. (A nálunk gyakori nagy lilik és vetési lúd lába élénk okkersárga.)

Ősszel nagy csapatokban jár a kukoricatarlókra, ebben az időszakban szinte kizárólag a betakarításkor szétszóródott kukoricát fogyasztja, akár a hó alól

is kikaparja. A nyári ludak vonuláskor nagy csapatokban járnak, jellegzetes V alakban repülnek. Röptükben könnyen felismerhetőek jellegzetes hangjukról, amely megegyezik a háziasított forma gágogásával.

§ Libafű – tudományos neve: réti csillaghúr – (Stellaria) - Liba: csn

Erdőkben, réteken gyakori, fehér virágú, hasadt szirmú növény; Stellaria.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály munkájában bukkan föl legelőször, 1807 előtt: tsillaghúr (Jelentés). 1807-es könyvükben (MFűvK.), majd Diószegi 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) ugyanígy szerepel. Ez utóbbinak az „Új Nemi Nevek Laistroma” fejezetében a „3-dik Rendbeliek, meljek Deákból fordítódtak” sorában olvasható. 1833-ban Kassai Józsefnél ligeti tsillag húr a’Cerastium aquaticum’, 1862-ben a CzF. szótárban a csillaghúr ismét a’Stellaria’, akárcsak 1864-ben Gönczy Pálnál, 1867-ben Ballagi Mórnál, illetve 1909-ben Graumann Sándornál és 1911-ben a Növényszótárban (Nsz.).

A magyar húr szó ’bél’ jelentésű volt a régiségben. A húr kicsinyítő képzős származéka hurka szavunk. Összetett növénynevek utótagjaként a XVI. Századtól szerepel. Az elnevezés az illető növények gyakran messze kúszó, hengeres metszetű, kanyargós szárára utal, amely a baromfi beléhez hasonlít. Így érthető a pipehúr, tyúkhúr, lúdhúr, csibehúr, madárhúr stb.növénynevünk.

A csillaghúr a magyarba a latinból került, eleinte R. 1590: czillag leuel f ’Stellaria’ (Szikszai), 1706: csillag szék ’ua.’ (Pápai) formában. Diószegiék

részfordítása. Csak Fialovszki Lajosnak nem nyerte el a tetszését, 1878-ban (Nyr.) a helyettesítendő nevek közé sorolta a szót. A csillaghúr helyett a

lelleg, a csillagfürt helyett pedig a gerezdes szót javasolta.

A tudományos Stellaria elnevezés a latin stella ’csillag’, stellaris ’csillag alakú’ szón alapul; a növény virágjára utal, mely csillag alakú, szirmai sugarasan szétállnak. A Stellaria mintájára keletkezett a német Sternmiere ’ua.’ név is. A magyar csillaghúr tehát a latin stella ’csillag’ fordításának és a húr szavunknak összetételével keletkezett. Ez az utótag a növény vékony, húrszerű szárára utal.

A növény hasonnevei a tyúkhúr, pipehúr, lúdhúr és a madárhúr, társnevei a tyúkharaptafű és a madáreleség. Ez utóbbi (R. 1911: Nsz.) szaknyelvi szó, a német tükörszó, a Vogelfutter ’ua.’ mintájára keletkezett. Az Oxalis acetosa német tájnyelvi Vogelspis (Vogelspeise) elnevezésének névadási szemlélete is azonos.

A csillaghúr fontos takarmánynövény voltára utal libafű neve (R. 1835: zsiba fü Kassai; N. ÚMTsz.: Hajdúnánás, Kék | MNöv.: Dömsöd), melynek német megfelelője a Gänsegras, Gänsekraut (összesen 39 jelentéssel) és a tyúkbegy (R. 1577: KolGl., 1578: Melius, 1780: Molnár J., 1793: Földi). A növény jó takarmánya a baromfinak, a csirkék, tyúkok szívesen csipegetik.

A réti csillaghúr elsősorban a réteken jellemző, de a szántóföldön is előfordul. Különösen a herefélék vetőmagját fertőzi. Eurázsiai faj, a síkságtól a

szubalpin tájig társulásalkotó.

Már a régi időkben kedvelt háziszer volt tüdő-, vese- és hólyagpanaszok esetén.

§ Libán – tudományos neve: hegyi tömjéngyökér – (Libanotis montana Cr.) – Libán: csn

Kétéves. Évelő. 80–120 cm. Szára mélyen barázdált és szegletes. Levelei 2–3-szor szárnyasak; a levélkék szálkahegyűek. Gallérja és gallérkája soklevelű, v. hiányzik. Szirmai fehérek v. pirosasak. Ernyője sokágú, sugarai pelyhesek. Terméskéi 3–4 mm. hosszúak. rövid szőröktől érdesek. Terem árnyas, sziklás mezőkön, szórványosan hazánk nyugati hegyvidékén.

§ Libó – tudományos neve: liba – Libo: csn

1565-től adatolható nyelvünkben: „Továbbá im te Kdnek küldek az majorságombúl öt libát”, 1808-ban libuskáit (TESz.), 1833-ban riba (Kassai). A nyelvjárásokban MTsz.: libó | ÚMTsz.: jiba, luba, lyiba.

Származékszó. A lúd hívogatására és terelgetésére használt li, lib, libu szavakból keletkezett állatnév. (Az ostoba liba – akár más nyelvekben is, pl.

ném. Dumme gans – ’buta nő’ jelentésű.)

A fiatal liba neveR.1833: riba (Kassai); N. Nyr. 3, 10, 15, 18 és 24: ua. | uo. 26: zsika-liba,zsika ’fiatal lúd’ | uo. 14: pipe ’fiatal liba’, illetve

Nyr. 19: fiók-liba ’fiatal liba’ (Nyr. 19), továbbá Nyr. 3: papatyi ’zöldpihés kis liba’. A névadás szemléleti háttere itt a ház nádtetején termő moha,

a ’papatyi’ (Nyr. 16) zöldes színe.

A sült liba kiváló pecsenye. Régóta a karácsonyi ünnepek szimbóluma, és a karácsonyi ételek közül a mai napig talán a legjobb fogás. A sült liba nem

annyira kiadós, mint a pulyka, de különleges íze miatt előkelő fogás egy karácsonyi menüben. A kész libasültnek puhának, kívül pirosnak és ropogósnak kell lennie. Szintén híres fogás a Márton-napi liba. Márton római tribunus Kr. u. 316-ban született fia 18 éves korában, apja kívánságára, a légió katonája

lett. Nem sokkal később Amiens-ben megkeresztelkedett, otthagyta a sereget, és misszionárius lett, majd 371-ben a Loire menti Tours püspökévé választották.

A hagyomány szerint Márton elbújt a nagy megtiszteltetés elől a libák között, de a nagy gágogás elárulta. Hiteles püspök volt. 397-ben hunyt el. Ausztriában,

csak Karintia tartományban, 44 templomot szenteltek Szent Mártonnak. November 11. körül máig megemlékeznek róla, a gyerekek lampionos felvonulásokkal, a felnőttek inkább a Márton-napi libával és az újborral. A Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a gazdálkodási év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Ám

e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.

§ Licsi (Litchi chinensis) – Licsi: csn

Dél-Kínában több mint ezer éve termesztett trópusi gyümölcs.

A licsi név a kínai nyelvből származik (kínaiul: 荔枝, lìzhī), korábbi formája feltehetően lèće. Dél- és Kelet-Ázsiában ez a név különböző formáiban terjedt el.

Ázsia szubtrópusi és váltakozóan nedves trópusi régióiban (Indiában, Vietnám északi részén és a Fülöp-szigeteken) kedvelt gyümölcsfa. Új-Zélandon, Ausztráliában, Latin-Amerikában, valamint Kelet- és Dél-Ázsiában is ültetik.

A Tang-dinasztia idejéből számos feljegyzés maradt ránk a licsiről, mert Li Longji (Xuanzong) császár (685-762) szeretett mellékfeleségének, Yang Yuhuannak (Yang Guifei) kedvenc gyümölcse volt. A csak Kína déli részén termő gyümölcsöt egy császári futárszolgálat szállította a fővárosba. A történészek megoszló véleménye szerint a mai Guangdongból

vagy pedig a mai Szecsuan tartományból indultak, és gyors lovakon éjjel-nappal egymást váltották, hogy a gyorsan romló gyümölcs idejében megérkezzen. Az első nyugati feljegyzéseket a licsiről Pierre Sonnerat (1748–1814) tette, miután visszatért kínai és délkelet-ázsiai útjáról.

1764-ben Joseph-François Charpentier de Cossigny de Palma vezette be termesztését a Réunion szigeten. Termesztését átvette Madagaszkár is, így vált fő termelőjévé.

10–30 m magas, örökzöld fa. Koronája terebélyes, zárt. Sötét, 12–25 cm hosszú, párosan, ritkábban páratlanul szárnyalt, 4–8 levélkéből álló levelei szórtan állnak. A hosszúkás-tojásdad vagy lándzsás, kihegyezett levélkék 6–10(–15) cm hosszúak és 1,7–4 cm szélesek, nyelük 3–8 mm hosszú. A vékony-bőrnemű,

ép szélű levelek színe fényes sötétzöld, fonákja szürkészöld. A dúsan, ernyősen elágazó, legfeljebb 70 cm hosszú, sok-sok virágból álló virágzatok a hajtások

végén csüngenek. A virágtakaró négytagú sárgás vagy zöldes csésze szirmok nélkül.

A sok virágból csak kevés termés fejlődik, és ezek legtöbbje is lehull éretlenül. A gömbölyded vagy elliptikus gyümölcs 2,5–4 cm hosszú, a tömege 15–25 g.

Vörös, kemény, vékony, de érdes héját (perikarpium) hegyes bibircsek borítják; betakarítás után gyorsan megbarnul. Az ehető, üvegesen fehér vagy vöröses, nagyon bő levű, édeskésen savanyú, zamatos magköpeny egy fényes, fekete vagy sötétbarna (10–20 mm hosszú, 6–12 mm széles) kőmagot vesz körül.

Az érett termés húsát a könnyen felszakítható héj leválasztása után nyersen fogyasztják. A hámozott és kimagozott, cukorral megfőzött vagy eltett gyümölcsöt salátákhoz, desszertekhez és süteményekhez használják. Kelet-Ázsiában zselét, jégkrémet és más édességeket is készítenek belőle. Kínában és Indiában aszalják, és utána teához eszegetik. Ízletes levét nyersen isszák, de licsibort is erjesztenek belőle, egy részét likőrnek dolgozzák fel. A főzött, konzervált licsit a világ számos részére exportálják. Virágát, termését, levelét, kérgét, gyökerét a népi gyógyászatban sokféle módon használják. Fája nagyon tartós.

Hasonlít hozzá a longánfa (Dimocarpus longan).

Csak a mély rétegű, humuszos, vízzel jól ellátott talajon fejlődik jól, kiváltképp a viszonylag hűvös, száraz telű szubtrópusi éghajlaton.

Az állandóan nedves egyenlítői alföldön nem terem. Magról és ivartalanul is szaporítják. 6-12 éves korában fordul termőre; egy-egy fa évi 40–120 kg gyümölcsöt terem. Sokféle fajtája van. Betakarításkor egyszerre vágják le az egy virágzatból fejlődött termésegyüttest; az egyesével leszakított gyümölcsök gyorsan megromlanak. Hűtve körülbelül egy hétig élvezetes, utána elveszti színét és minőségét. Az exportra szánt áru tartósságát kénes kezeléssel hosszabbítják meg.

A gyümölcs első magyar nyelvű említése 1894-ből származik. Licsi alakban A Pallas naqy lexikona tesz róla említést. A későbbiekben licsi-fa, licsifa, litcsi, litchi, licsi-szilva, licsiszilva alakok is előfordulnak.

§ Vörösfejű lile (Charadrius ruficapillus) – Lile: csn

Kis testméretű parti madár, közeli rokona a széki lilének.

A vörösfejű lile Ausztrália-szerte elterjedt, de megtalálható Új-Zélandon is. A faj átlagos testhossza 15 cm (minimum 14, maximum 16 cm), súlya 35-40 gramm. A szárny fesztávolsága 27–34 cm. Teste tömzsi, nyaka és csőre rövid, lába hosszú, szeme nagy. Hasi oldala és a homloka fehér színű; a háta szürkésbarna.

A felnőtt hímnek élénk rőt gesztenyebarna fejtetője (fejtető közepe lehet szürkésbarna) és nyakszirtje van, valamint szürkésbarna dolmánya. Fekete, nem folyamatos sáv húzódik a fejtetőtől a mell oldalsó részéig, és egy fekete vonal a csőrtől a szemig. A lábak és a keskeny csőr fekete színűek. Repülés közben láthatóvá válik a fehér szárnycsík és a szintén fehér szélső faroktollak.

A felnőtt tojók színezete egyhangúbb, halványabb vörös színűek, szürkésbarnával és csíkokkal vegyítve. A fiatal egyedek a kifejlett példányokhoz hasonlatosak, de a színeik fakóbbak.

A vörösfejű lile hasonló a tibeti lile, a széki lile és a maori lile fiatal, még nem költő példányaihoz.

Tengerparti tölcsértorkolatok, sós lagúnák, homokfövenyek, iszapos lapályok madara. A fészek egy sekély talajmélyedés a parton vagy köves területen, majdnem mindig vízközelben. Néha növényi részekkel vagy némi szeméttel béleli ki. A fészek körüli teendőket a tojó és a hím megosztja egymás között. Ha a fészket veszély fenyegeti, a ragadozókat igyekeznek elcsalni, elterelő módszereket alkalmazva. Mondjuk sérülést tettetnek, például szárnyukat vonszolják.

A tojásrakás a júliustól májusig tartó időszakban zajlik. A fészekalj 2 halvány sárgásbarna tojásból áll, amelyek feketével pöttyözöttek. A tojások általában jól álcázottak. Az inkubáció időszaka 31 nap. Főleg a tojó kotlik a tojásokon. A fiókák általában 34 napot töltenek a fészekben.

Főleg puhatestűekkel, kisebb héjas állatokkal, férgekkel táplálkozik. Gyakran keresi táplálékát iszapos lapályon, homokos parton, sós mocsárban.

Fészkelő madár, nem vonuló. Nem jellemző az elvándorlása, legfeljebb a partvidék és a belső területek között mozog.

Gyakran ismétlődő 'tik' hangot bocsát ki.

Ausztráliában és Új-Zélandon védett, mivel a fészkelőhelyek a halászok és az

off-road járművek (pl. terepjárók, quadok) általi károkozásnak ki vannak téve.

§ Gyöngyvér lile – tudományos neve: gólyatöcs – (Himantopus himantopus) - Lile: csn

Gerle nagyságú, hosszú lábú és csőrű, szikes vizeink mellett élő vonuló madár; Himantopus himantopus.

Az összetett madárnévben (gólya + töcs) a töcs, tőcs utótag a madár hangját utánzó szóból lett madárnévvé. Mint Chernel írja, „hangja a kecs, töcs szótagokhoz hasonlít.” A gólya szó számos társnevének is előtagja; vö. gólyasneff, gólaszalonka, gólyalábú kosztonca, gólyalábú töcs, gólasneff (KissMad.). 1841-ben Vajda tőcs szíjláb néven írta le rendkívül vékony lába miatt. A szíjláb a lat. himantopus név fordítása. Vajda említi is a már Pliniusnál előforduló latin szót. Ebből való a tautonímiával alkotott latin szaknyelvi binómen.

Széki gólya nevének jelzője arra utal, hogy ez a madár szikes tavak mellett fészkel. Hosszú lábairól kapta karólábú snyeff (SzegSz. székiszarkaalatt) elnevezését, ugyanez a névadási szemlélet háttere erdélyi gólyalábú kosztonca nevénél (KissMad.). A gólyatöcs népnyelvi neve még a gyöngyvér lile.

A gulipánfélék (Recurvirostridae) családjába tartozik. Európa és Ázsia

déli részén honos. Sekély édes- és brakkvizek, valamint lagúnák lakója. Telelni Afrikába és Ázsia déli részére vonul. Hosszú lábaival az édes vagy enyhén

sós, sekély vízben lépegetve keresi rovarokból, rákokból és lárvákból álló táplálékát. Szikes tavak szigetein, víz közelében telepesen, a talajra készíti

fészkét. Március–október hónapokban tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon. Zsombékos fűcsomók közé, kisebb földkupacra építkezik. Hosszú piros lábai fehér tollazatú testet tartanak a pocsolyák, tocsogós vizek tükre fölött.

§ Lili – tudományos neve: széki lile – (Charadrius alexandrinus) - Lili: lk

Mocsaras vagy szikes helyen élő, rövid csőrű kisebb madár; Charadrius.

1786-tól adatolható a magyarban: lilli (Nyr. 44). 1800-ban „lile: Charadrius, der Regenpfeifer”. A nyelvjárásokban ÚMTsz.: lili. 1801-ben Földinél már

nemi névként szerepel.

Ugyancsak hangutánzó eredetű madárnév, a madár hangját utánzó hangsor vált főnévvé. A latin szaknyelvi Charadrius genusnév ókori eredetű, egy ’sárga, éjjeli

vízimadár’ jelentésű gör. charadriósz név folytatója.

Élőhelyéről kapta a parti lile ’Charadrius hiaticula’ nevét, ahogy R. 1801: vízi lile (Földi), 1904: homoki lile (Petényi), 1898: N. sármadár (Nom.), 1899:

gyöpi madár, fövényfutó (Chernel) társneveit is; vö. ném. Strandpfeiffer (Brehm) ’parti fütyülő’, Sandregenpfeifer ’homoki esőfütyülő’, Seeregenpfeifer,

azaz ’tavi esőfütyülő’, észt randtill, sp. pluvial de las costas ’parti lile’ (KissMad.), afr. ringnekstrandkiewiet, sv. större strandpipare (EL.). Dallamos

hangjáról, igen gyakori fütyüléséről nevezték így el, továbbá csöröcsirr, juhászka lile, nagy juhászka, juhászkamadár nevén (KissMad.) is. Mivel hasonlít

a cankóra, de annál jóval kisebb, hívták a Kunságban cankócsirke néven (Chernel) is.

Szintén a madár előfordulási helyére utal a havasilile ’Eudromias morinellus’ és a széki lile ’Charadrius alexandrinus’ faj szaknyelvi, valamint az utóbbi R. 1793: gyöpi-tsirke (Grossinger), 1898: mocsári lile (Nom.), 1904: N. gyepi csirke, gyöpi madár, úti sneff (Petényi), sármadár (VNAE.) társneve is. A

széki lile jelzője a ’szikes talajú föld, mocsaras hely’ jelentésű szik, szék főnév. aláló guruló neve arra utal, hogy „futtában lába sokszor nem is látszik;

olyan mintha gurulna” (EM.). A széki lile (ang. kentish plover) társneve a népnyelvben – az előbbieken kívül – a fütyülő, a németben is Regenpfeiffer (WbZ.), azaz ’esőfütyülő’ a neve.

Nagy, sárga szélű szeme volt a névadási szemlélet háttere N. bagolysneff elnevezése (Petényi), fehér hasa és melle molnársneff (uo.) neve esetében. A feketelábú lile, feketelábú juhászka (Nom.) terminus a láb színére utal; vö. sv. svartbent strandpipare, fi. mustajalkatylli ’ua.’ (NA.). Vízi egér tréfás társneve

(VNAE.) víz közeli élőhelye és kis termete miatt született. Ugyancsak színre utaló nevet kapott az aranylile ’Pluvialis aprcicaria’ (R. 1841: ua. és fr.

pluvier doré, ném. Goldregenpfeifer /Vajda/) és az ezüstlile ’Plivialis squatarola’ (R. 1899: Chernel) faj. A vörösfejű lile nevének idegen nyelvi megfelelője

az ang. red-capped plover, holl. roodkopplevier, fr. pluvier à tête rousse, ném. Rotkopf-regenpfeifer (EL.). A kis lile ’Charadrius dubius’ társneve a

sármadár, juhászka, csöröcsir.

A parti lile az Atlanti-óceán északi partjain, a Keleti-tenger mellékén és az eurázsiai tundrákon él. Kanadában egyes helyeken együtt fészkel a vele

rokon örvös lilével. Afrikában telel, s már ott, áprilisban megkezdi a nászrepülését. Májusban és szeptember–október hónapokban fordul elő az alföldi szikeseken.

A kis lile kavicsos partrészeken költő, 15–16 centiméter nagyságú lileféle, a nyakörves lilék csoportjában. Egész Eurázsiában előfordul, sőt felbukkan

az Atlasz-hegységben és Új-Guineában is. Nagyon hasonlít a parti lilére. Nálunk is vannak kisebb fészektelepei. Vonuló madár. A széki lile a lilefélék

családjának fekete csőrű és lábú faja, a mi szikeseinken viszonylag gyakori. Előfordul az USA sós pusztaságain, az Északi-tenger homokos partjainál, sőt

a melegebb tengerpartokon is. Az aranylile teste felül, a nyak hátulsó éle, a tarkó és a fej egészen a homlokig (a szárnyat is beleértve) pettyezett aranysárga.

Az aranysárga területeket az altest barnájától a szemöldöksávban és a homlokban folytatódó fehér csík választja el.

§ Kis lilik (Anser erythropus) – Lilik: csn

A récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj.

Eurázsiában költ az északi erdőhatár közelében, télen délre vonul. A közeli rokon nagy liliknél valamivel délebbre, költőterületeik átfednek. Ahol mindketten előfordulnak, ott a nagy lilik a lapályokon, a kis lilik az utolsó hómezők közelében, a hegyekben, a sarki füzek és törpe nyírek között költ.

A Kárpát-medencében rendszeres vendég, néha áttelel. Tajgák, erdők, kopár tundrák, kisebb tavak, mocsarak közelében tartózkodik.

Hossza 53-66 centiméter, a szárnyfesztávolsága 120-135 centiméteres, testtömege 1600-2500 gramm. Olyannak tűnik, mint aközeli rokon nagy lilik (Anser albifrons) kisebb kiadása. Mivel a legnagyobb kis lilikek elérhetik egy kisebb nagy lilik méretét, ez nem biztos határozó bélyeg. Jellemző a rövid és magas fej, rövid és vöröses csőrrel. Feje és nyaka sötétszürke. Felső része sötétszürke, az alja világosabb. Farcsíkja, fara és alsó farkfedői fehérek. Szeme sötétbarna, csőre vörösessárga, lába élénk narancssárga. A szárny csúcsa a fark végét túlhaladja. Szemhéjának szélei élénk narancsszínűek. Szemeit már fiatal korában is sárga gyűrű veszi körül. A felnőtt madarak fehér homlokfoltja a csőrtől a szemek fölé nyúlik.

A költőterületen elsősorban zöld növényi részeket eszik, de nem veti meg a haszonnövényeket sem (kukorica, gabona). Vonuló madár. Vonuláskor a kis lilikek hullámzó vonalakba vagy V alakba rendeződnek. Leszállás előtt nagy magasságból lélegzetelállító zuhanórepülésbe kezdenek. A vándorcsapatokban „hág" kiáltásokkal tartják a kapcsolatot.

A mohával, később pehelytollakkal is bélelt fészek többnyire hegyi tavak közelében fekszik. A fészkét a talajon, kisebb mélyedésbe készíti növényi anyagokból, pehelytollakkal bélelve. Csak a tojó költ, míg a gúnár a közelben őrködik. A költési időszak május-júniusban van. A fészekalja 4-5 sárgásfehér tojásból áll, melyen 25-28 napig kotlik. A kislibák rögtön kikelés után nagyon ügyesen járnak, ha fenyegetve érzik magukat, a vízbe menekülnek. A szárazon meglepően gyorsan futnak a lejtőn felfelé, és sziklahasadékokba vagy a bozótosba bújnak el. Szülők közösen gondozzák az utódokat, melyek 6 hét után már repülnek. Ekkor a családok csapatokba verődnek.

Magyarországon 1982 óta fokozottan védett, eszmei értéke 1 000 000 Ft.

§ Feketefejű liliombogár (Lilioceris lilii) – Liliom: csn, lk

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a levélbogárfélék (Chrysomelidae) családjába tartozó faj.

A feketefejű liliombogár Európában, Szibériában és Észak-Afrikában szigetszerű foltokban fordul elő. Általában nem gyakori, de termesztett növényeken olykor káros mennyiségben felszaporodik.

A liliombogár 6-8 milliméter hosszú. Az előtor háta és szárnyfedői többé-kevésbé élénk cinóbervörös vagy vörösesbarna színűek, feje, lábai és alul a teste fekete. A liliombogár nedves rétek, vízpartok, kertek és parkok lakója. A rovar növényekkel táplálkozik. Mind a bogarak, mind a Lárvák liliomféléken

(Liliaceae) élnek.

A bogarak áprilistól június végéig császárkoronán, gyöngyvirágon, liliomon és hagymán élnek, ahol párosodnak, és lerakják petéiket. Három hónapos fejlődés után a lárvák bebábozódnak. A bábból szeptemberben kibújó bogarak telelőhelyükre húzódnak. A lárvák nyálkás, védelmező ürülékburokkal veszik magukat körül, ezáltal a rovarevő énekesmadarak számára élvezhetetlenné válnak.

Közeli rokon fajok a hagymabogár (Lilioceris merdigera) és a közönséges spárgabogár (Crioceris asparagi).

§ Óriás liliom – Liliom: csn, lk

A liliom (Lilium) a liliomfélék (Liliaceae) családjának és egyúttal a liliomformák (Lilioideae) alcsaládnak is névadó nemzetsége, mintegy 90 fajjal.

Mivel több faját is dísznövényként termesztik, különféle fantázianeveken megszámlálhatatlanul sok hibridjét, illetve változatát forgalmazzák.

Fajai nagyrészt a földgömb északi területein, Ázsiában, Európában és Észak-Amerikában terjedtek el. Az első termesztett liliom Európában a görög liliom (L. chalcedonicum) volt – ekképpen a liliom a legrégebben termesztett kerti virág. Amerika felfedezése után az onnan behozott fajok – mint például a kanadai liliom (Lilium canadense) és a mocsári liliom (Lilium superbum) – hamarosan meghonosodtak az európai kertekben, amíg a sokkal változatosabb rózsafélék fokozatosan ki nem szorították őket. A ma legismertebb ázsiai fajokat a 17–18. században fedezték fel holland és angol kutatók, és az 1850-es évek táján jelentek meg Európában. Ezeknek köszönhető a liliomok termesztésének újabb fellendülése.

Magyarországon főleg a vad-félvad, botanikai liliomfajok hagymatermesztése terjedt el. Ezek igényei ugyanis nálunk általában kielégíthetők. A vágott virágra nemesített többszörös hibridek a mi éghajlatunkon nem mindig télállóak, és talajigényük is különleges.

Ültetés előtt lazítsuk meg a talajt 35-40 cm mélységben. A mély ültetés ösztönzi a szárak fejlődését, és késlelteti a talaj felmelegedését. A liliomok megbízható virágzásához hat-nyolc óra közvetlen napfény kell naponta, ezért árnyékos helyre ne telepítsük. Takarjuk le a talajt levelekkel vagy jól rothadó

szerves anyaggal legalább 5 cm vastagságban, ezzel javíthatjuk a talaj vízelvezetését és csökkenthetjük annak felmelegedését. Nyáron ne hagyjuk kiszáradni talajukat. A száraz, forró környezetet nem viselik el.

Évelő, hagymás növény a hagymája pikkelyes. Levele váltakozó vagy örves állású. Több faj egy méternél is magasabbra nő, ezek szára gyakran nem bírja el a virágok tömegét.

A viráglepel hat sziromból áll. A lapos mag háromélű toktermésben fejlődik, és csak rövid ideig csíraképes.

Fajait megjelenésük szerint négy csoportra oszthatjuk:

1. Néhány faj virága nagy, hosszú csöves, tölcsér alakú, hosszú nyélen ülő levele pedig nagy, szív alakú. Ilyen például az óriás liliom (L. giganteum).

2. A hosszan csüngő virágú és keskeny levelű liliomok kivétel nélkül Délkelet-Ázsiából származnak. Ilyen például a bambuszliliom (L. japonicum) és a L. longiflorum.

3. A harmadik csoport virágai harang alakúak, csüngők vagy fölállók. Ilyen az Elő-Ázsiából származó fehér liliom (L. candidum) és az aranycsíkos liliom (L. auratum).

4. A negyedik csoportba a turbánforma (vagy török) liliomokat sorolhatjuk. Ezek szirma nagyon, a török turbánhoz hasonlóan visszagöngyölődik. Ilyen például a hazánkban védett turbánliliom (L. martagon) és a Kelet-Ázsiából származó tigrisliliom (L. tigrinum)

Az európai és az ázsiai fajok többségének hagymái koncentrikusak, az észak-amerikaiak rizómaszerűek. A napfényes vagy félárnyékos, szélmentes helyet, a sok tápanyagot tartalmazó, jó vízvezető talajt és a nedvességet szereti. Ültetés előtt a talajt mélyen fel kell lazítani. Célszerű a szabadban teleltetni. A levélszáron megjelenő sarjhagymákkal, a föld alatti, hajtás eredetű sarjhagymákkal vagy leválasztott hagymalevelekkel szaporíthatjuk. A magról vetett példányok 5-6 év alatt fordulnak csak termőre.

Legfontosabb kártevője a vízipocok, ami ellen a virágokat gyakran dróthálóval védik.

A természeti népek több faj hagymáját ették. Illatos olajával (Oleum liliorum alborum) a fülfájást és az égési sérüléseket kezelték. A tüzes liliomból (L. bulbiferum) asphodeli spurii néven vizelethajtó szert nyertek, de külsőleg is alkalmazták a bőrkiütések, kelések puhítására és tisztítására.

Hazai fajok:

Kehely alakú virágai vannak az aranycsíkos liliomnak. A Dunántúlon és középhegységeink erdeiben nő a védett turbánliliom. A ritka tűzliliom főleg a Bükki Nemzeti Parkban fordul elő, és elsősorban szépsége miatt veszélyeztetett.

§ Csengőlinka – tudományos neve: csengő virág – Linka: csn, lk

orbáncfű. orbáncfű J: áttetsző pontokkal pettyezett levelű, sárga virágú növény; Hypericum perforatum.

1570 körül Lencsés György már felsorolja kéziratos orvosbotanikai művében (Ars Medica). Melius Juhász Péternél 1578-ban likas levelű fű,illetve czeng fw

a Hypericum, Clusius névjegyzékében 1583-ban chengö verág (NomPann.), Frankovith Gergely művében 1588-ban és Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben chengö fiu. A XVII. században, Dioszkuridész 1543-as művébe tett magyar nyelvű bejegyzések között szerepel a cziengeő fü a Hypericum neveként, majd 1656-ban Kájoni János könyvében. A Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között 1703-ban csengö fü. Csapó Józsefnél 1775-ben a kis-csengö-fü, csengö virág a Hypericum minus, a nagy-csengö-fü pedig a Hypericum majus. 1786-ban a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban a tsengő fű a ’Rhinantus’. Szintén ezt a növényt jelöli Benkő Józsefnél 1783-ban a tsengö-kóró (NclB.). Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében tsengőfű (OrvF.). Az erdélyi Magyarózdon csengőburján a neve.

A csengőfű, csengővirág, csengőlinka név szemléleti háttere az, hogy ha az érett, hártyás toktermést megfújja a szél, csengő hangot ad.

Társnevei a népnyelvben a linka, csemegefű, Szent Antal virága, Jézus füve, Júdásfű, kozmadinor és a metaforikus lyukasfű, lyukaslevelűfű (R. 1775: Csapó: likas levelü-fü), ezërliku fü.

Az utóbbi nevek a növény latin Hypericum genusnevével függenek össze, hiszen ez a görög hyper és ereikerin (latin perforatum esse), azaz ’átfúrt, perforált jelentésű szavakból képzett.

A mai nemzetségnév ókori, már Pliniusnál szereplő latin növénynév; görög eredetű, Hippokratész hypereikon ’csengőfű’ és Dioszkuridész

hyperikon ’ua.’ terminusaira vezethető vissza.

Kincskereső híre volt az így jelölt növénynek, és gyógyfűként is számon tartották. Sebeket gyógyítottak vele, főképpen pedig az orbáncot; ezért kapta orbáncfű, orbáncvirág társnevét. (Az orbánc vörös foltokban mutatkozó bőrgyulladás.)

A XVI. századi botanikai és kertészeti művekben olvasható a csengőfű herba sanctae Mariae névváltozata, mely minden bizonnyal a középkori kertművészet

szakrális szimbólumainak sorába tartozik. Mária jelképévé vált a korábban rossz szellemeket elűzőnek vélt növény, mely a középkori kertekben gyakran előfordult, és a hivatalos drogjegyzékben is nyilvántartották. Levelének perforáltsága miatt a néphit még ma is azt tartja néhány vidéken, hogy a rossz szellemek búvóhelye. Hittek varázserejében is, innen ered az ördögűző elnevezés.

A csengőfű régi latin herba Sancti Johannis neve először Dorstenius 1540-ben napvilágot látott művében fordul elő nyomtatásban, ám korábban is már több

kódexglossza vonatkoztatja erre a növényre. Ennek az elnevezésneknyomán jött létre a magyar Szent János fű (és német Johanniskraut, román iarba-lui-Sf.-Ion,

angol common St. John’s wort, francia herbe Saint Johan, olasz erba de San Giovanni, portugál herva San Joao, ukrán Ivan trava) terminus, mely a növény

virítási idejére, vagyis János napjára, június 24-ére utal egyes források szerint. Azzal függ össze, hogy egy régi legenda szerint ez a fű mentette meg Szent János életét. Amikor mindenfelé keresték a szent embert, egy ellensége megtudta, hol tartózkodik, és hogy a poroszlók megtalálják, a házra ismertetőjelül a növény virágzó tövét ültette. Alig ment el azonban, a környék minden házának falánál kivirágzott a növény.

A néphit szerint ha Szent János éjjelén gyújtott tűzben megpörkölik a virágát, megvéd a boszorkány ellen, és aki magánál hordja, nem vesz erőt rajta a

szemmelverés. A nyári napfordulókor gyújtott tűzbe, a szlávoknál Szent Iván tüzébe is ezt a füvet vetették. Ez a magyarázata nyelvjárási Szent Iván fű

nevének. A középkorban – a régi pogány babonát átvéve – különböző hiedelmek, babonák tárgya volt. A füvet Szent János-napi örömtüzeken égették a levegő megtisztítása, az ördög elriasztása és a bő termés érdekében.

A „virág vére” kifejezés azzal magyarázható, hogy a levelek és virágok különleges mirigyeket tartalmaznak, amelyek érintésre vörös olajat

bocsátanak ki. Erre vonatkozik a növény régi és nyelvjárási vérfű, embervérfű elnevezése, illetve egyik régi német neve, a St. Johannesblut, azaz ’Szent

János vére’.

Németország egyes vidékein Gottesgnadenkraut, azaz ’istenkegyelmefű’vagy Herrgottsblutt,tehát ’istenvére’, Unseres Herrgotts Wunderkraut, melynek jelentése ’mi urunk csodafüve’, illetve Christi Kreuzblut, azaz ’Krisztus keresztvér’. Magyarországon pedig Jézus füve, júdásfű a növény társneve, mert a legenda szerint a keresztfa alatt erre a növényre hullott a Megváltó szent vére. Azóta a virág öt szirma Jézus öt sebére, piros nedve pedig Krisztus vérére emlékeztet.

Paracelsus igen sokra becsülte ezt a növénykét, felismerte a lélekre gyakorolt hatását. 1525 körül megjelent művében a Nervenkraut, azaz’idegfű’, illetve

a Sonnenschein für die Seele ’a lélek napfénye’ neveken említi.

Csengőfűnek[N. ÚMTsz. csengő (Kajántó, Szucság), csengőkóró (Réty, Gyimes)], valamint kakascímernek is nevezik a Rhinantust.

Utóbbi már 1578-ban felbukkan Meliusnál (majd 1706: Pápai, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK.). A Rhinantus grandiflorus csörgő kakascímer növényt száraz toktermésében zörgő magvai miatt csörgőfűnek is hívják. Mint Kassai írja 1834-ben: Hegyalján tsörgő fű, tsengő fű. „Midőn ez megtsördül, üdeje van a’ rét kaszállásnak”.

A növénynek Radványban csörgősfű, a Hegyközben csörgőszerű fű, sőt kaszaalámegérőfű a neve: „mikor csörög, akkor munkához lehet fogni”. A kakascímerek egész nemzetségére az erősen felfújt, oldalról összenyomott és csaknem csupasz csésze jellemző. A név szlovák megfelelője a štrká kuhítik ’Rhinanthus alectorolophus’. A címer utótag a ’tollbokrétán’ [R. 1490: „Quedam corrigia ad cassides pertinentia in quibus ponuntur criste czimer”

(OklSz.)] kívül több más jelentéssel is bírt. Magyarázatánál a régi ’bugás vagy füzéres, porzós virágzat (nádé, kukoricáé, rizsé)’ jelentésből lehetne

kiindulnunk (R. 1760: Molnár J.); N. MTSz.: czimber, Nyatl.: kukorica-címer: cimbëre. Valószínűbb azonban, hogy ennél a növénynévnél is a kakas taréjára

történik utalás, ugyanis a címer szónak volt ilyen jelentése is a régiségben: 1533: tzimer ’madár bóbitája; taraj’ (Murmelius), mely a magyarban – külső

hasonlóság alapján – az ófrancia eredetű címer vándorszóból fejlődött ki (R. 1326: „cristam inferius descriptam, que vulgo Cymer dicitur” ’megkülönböztető

ábrás jelvény’, 1395 k.: BesztSzj.: címer ’tollbokréta a sisakon’).

Dioszkuridész volt az első, aki pontos leírást adott e növényről, mégpedig hypericon vagy aszkyron név alatt. Plinius természetrajzában pontosan idézte

Dioszkuridészt. Égések kezelésére, belsőleg hashajtóként, menstruációs serkentőként, isiász és váltóláz gyógyítására ajánlották. Szent Albert (1200–1280) királyi koronának nevezte, receptgyűjteményében említette köszvény elleni gyógyhatását. A XVI. században mint gyógynövény népszerű, és minden szerző által (Paracelsus, Matthiolus, Kamerarius stb.) felsorolt növény lett. 1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című művében azt írja a „szárazbetegségről”, hogy „ha nehezen lehel és pök: csengőfű-nek a virágát megszedvén liktáriom formán főzze meg tiszta mézben, s gyakran egye”.

A májbaj, krónikus szívbaj és ideggyengeség legrégibb gyógyszere. Nyálkaoldó, vizelethajtó, veseműködést támogató és gyomorégés elleni szer. Bőrgyulladásra

és ekcémára külsőleg ajánlják. Vérszegénységnél, szellemi kimerültségnél és a nőgyógyászat terén szintén értékes orvosság. Legizgalmasabb lehetséges hatását

1988-ban fedezték föl a New York Egyetem és a Weizmann Intézet munkatársai. Nevezetesen azt, hogy a növény „drámai” hatással van egy víruscsalád tagjaira, többek között az emberi immunhiány vírusára, a HIV-re. Ismeretes, hogy a vírus a szerzett immunhiányos tünetegyüttes, az AIDS kórokozója.

Mivel a növény jól tenyészik kövek között, az utóbbi időben szívesen ültetik a sziklakertekbe. Jól bokrosodik és kitartóan virágzik, levele pedig még télen

is zöld marad.

§ Közönséges lisztbogár (Tenebrio molitor) – Liszt: csn

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a gyászbogárfélék (Tenebrionidae) családjába tartozó faj.

A közönséges lisztbogár ma már világszerte elterjedt faj. Az Ember valamennyi földrészre behurcolta. Rendszeresen előfordul és gyakori egészen az Északi és a déli sarkkörig.

A közönséges lisztbogár 0,5-2 centiméter hosszú. Hosszúkás testű, fényes barna, gesztenyebarna vagy fekete. Szárnyfedőin finoman pontozott sávok futnak végig, tora egyenletesen, finoman pontozott, szélesebb mint amilyen hosszú. Csápja rövid, ízei kissé vaskosak. Csápja és Lába vörösesbarna.

A közönséges lisztbogár a szabad természetben sem ritka, a házakban, valamint az élelmiszerraktárakban, malmokban, pékműhelyekben okozott jelentős károk miatt mégis jóval ismertebb mint raktári kártevő.

Elsősorban éjjel mozog, gyakran repül fényforrások felé. A szabadban főleg fakorhadékkal táplálkozik. A szabadban élő megtermékenyített nőstények petéiket az avarba, a belső terekben tartózkodók pedig lisztbe és egyéb élelmiszerekbe rakják. A sárgásbarna hosszúkás lárvákat „lisztkukac”-nak nevezik, tenyésztik is, mivel kedvelt eledele a rovarevő emlősöknek és madaraknak.

Kutikulája kemény, kitines. Megfelelő hőmérséklet esetén évente

több generáció is kifejlődhet.

Magyarországon a Tenebrio nemnek még két faja fordul elő:

kéreglakó lisztbogár (Tenebrio obscurus) (Fabricius, 1792): Kozmopolita faj, készletkártevőként és szabadban is gyakori.

fogastorkú lisztbogár (Tenebrio opacus) (Duftschmid, 1812): Őserdei reliktumfaj. Lárvájára leginkább horgászcsaliként, illetve kártevőként gondolunk, de a fenntartható emberi élelmiszerek kifejlesztésén gondolkodó kutatók körében felmerült, mint lehetséges táplálékforrás, amely Dennis Oonincx, a Wageningen Egyetem kutatójának számításai szerint a lisztkukac tartása, szállítása sokkal kevesebb káros kibocsájtással jár, mint a hagyományos háziállatoké, viszont a fejlődésükhöz szükséges hőmérséklet fenntartása miatt összességében annyi energiát igényelnek, mint a disznók.

A lisztkukacot több hobbiállat is szívesen fogyasztja (madarak, hüllők, rágcsálók), emiatt tenyésztik is. Tenyésztése nem igényel különösebb szakértelmet. A petéből (barna) lárva fejlődik (akár a bogár méretének duplája is lehet a lárva), mely többszöri vedlés után (fehér) bábot képez. A bábból kikel a kifejlett bogár(először halvány, később megbarnul, majd megfeketedik). Fejlődése pár hónapot vesz igénybe. A hímek kicsit nagyobbak a nőstényeknél, külsőleg nehéz megkülönböztetni őket.

A lárvákat korpával, liszttel, kenyérrel, zabpehellyel, uborkával, répával, liszttartalmú élelmiszerekkel lehet etetni. A bogarak átalakulásuk után hamar párosodnak, majd a nőstények petét raknak.

Elhelyezésüknél figyelni kell, hogy ne tudjanak kimászni, illetve kirepülni (szárnyukból kicsit le szoktak csippenteni).

A szabadban fogott állatok fertőzéseket tartalmazhatnak, ezért kisállatboltban, állateledelboltban, tenyésztőknél lehet beszerezni őket az otthoni tenyésztéshez.

Lisztbogár – Tenebrio molitorLinné

Társnév: Nagy lisztbogár

Teste megnyúlt párhuzamos szélű, mérsékelten domború. Fényes gesztenyebarna, vagy fekete, zsírfényű. Utolsó csápize olyan hosszú, mint amilyen széles, csápízeinek száma 11. Hasa és lábai vörösek. Nagysága 12–18 mm. A Tenebrio-fajok álcái az ún. „lisztkukacok”. Fiatalon fehér, később világossárga, kemény, drótféreg szerű, változatos nagyságú álcák. Egyes példányok elérhetik a 28 mm-t is (Jermy–Balázs 1990). Az álcák utolsó szelvényén két tüske látható. A lisztkukac keresett madár- és terráriumi eleség, emiatt tenyésztik. Bábja szabad báb.

Az egész földkerekségen előforduló közönséges kártevő. Lisztben, kenyérhulladékban, raktározott anyagokban, pékségekben, lombfák kérge alatt mindenütt megtalálható. Az őrleményekben járatokat készít, ezzel szennyezést okoz.

Kéreglakó lisztbogár Tenebrio obscurus Fabricius

A lisztbogárhoz nagyon hasonló, de utolsó csápize harántos, szélesebb, mint a hossza. Fénytelen fekete, nagysága 14–18 mm.

Az egész földkerekségen elterjedt, Magyarországon is nagyon közönséges. Lisztben, de korhadó fák száraz rágcsálékában, falisztben, faodvakban is él.

Kis lisztbogarak – Tribolium spp.

2–6 mm nagyságú apró, lapostestű, párhuzamos oldalú bogarak. Lábaik rövidek és vékonyak. Magyarországról 4 fajuk ismert. Készletkártevők. Fejlődési idejük rövid, ezért raktárakban gyorsan és nagy tömegben szaporodhatnak el.

§ Kajsza lisztgomba – Liszt: csn

A kajsza lisztgomba a kalaposgombák (Agaricales) rendjébe és a döggombafélék (Entolomataceae) családjába tartozó, ehető gomba.

Viszonylag kis termetű gomba, mely csoportosan terem, erdők szélén és tisztásokon, fák közelében, kizárólag nyáron és kora ősszel. Kalapja fehér, a szürke különböző árnyalataival, olykor világosabb foltok is találhatók rajta. Fiatalon domború, majd szétterül és rendszerint szabálytalanul hullámos a pereme. Jellemző átmérője 3 – 8 cm.

Lemezei fehérek. Tönkje fehér, rövid, zömök. Jellemző magassága 2 – 4 cm. Húsa jellegzetes, a lisztre emlékeztet.

A súlyosan mérgező parlagi tölcsérgombával lehet összetéveszteni, amely azonban karcsúbb, tönkje vékony. Ezenkívül megkülönbözteti még tőle a kajsza lisztgomba erősen lisztszagú húsa és rózsaszín

spórapora.

§ Fehér lisztesőzlábgomba (Cystolepiota seminuda) – Lisztes: csn

Syn.: Cystolepita sistrata, Lepiota seminuda, lisztes őzlábgomba, fehér lisztes-őzlábgomba, csillámló lisztes-őzlábgomba

Kalapja 0,5-1,5 (2,5) cm széles, fehér, közepén halvány rózsaszín, idővel élénkebb hússzínű lesz, felülete lisztes-korpás, széle fiatalon pelyhes.

A tönk halvány rózsaszínű, alja felé sötétebb, felülete a kalaphoz hasonlóan lisztes-korpás, jóval hosszabb, mint a kalap átmérője.

Illata fűszeres, gombaillatú.

Spórája elliptikus 3,5-4,5 x 2-2,5 µm

Előfordulás: VII-X; nedves erdőkben, erdei utak mentén, ligeterdőkben nő, hazánkban elég gyakori faj.

Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gomba.

Megjegyzés: a gomba kalapja-tönkje fiatalon hófehér, idősödve színe megváltozik, a kalap közepe és a tönk halvány vöröses-rózsaszínű lesz és a korpák-szemcsék is lekopnak róla.

§ Lizi – tudományos neve: muskátli – Lizi: csn, lk

Piros, rózsaszín vagy fehér gömbös virágzatú növény; Pelargonium. pelargóniaJ: muskátli.

Ez utóbbigörög szóból alakult nemzetközi kifejezés. Amikor a muskátli a hollandiai kertekbe került Dél-Afrikából, Gerania africana volt a neve a régóta

ismert Geraniumhoz való hasonlósága miatt. Az új növény magtermése ugyanis, akárcsak a Geraniumé, a daru orrához, illetve csőréhez hasonlít.

A tudományosPelargonium név 1838-ból, Burmannak a fokföldi flóráról írt könyvéből való, és a termő hosszú, hegyes csőralakjáról származik, a gólya görög pelargosz nevére vezethető vissza.

Az egyik faj, a Pelargonium odoratissimum mósuszra (pézsmaillatra) emlékeztető szaga alapján kapta a moschata, muskáta, illetve muskátli nevet. Benkő Józsefnél tűnik fel először, illatozó daruorr vagy muskáta 1783-ban (NclB.), ezt az alakot találjuk a Ballagi-féle és a CzF. szótárban, valamint nyelvjárási közlésekben Háromszékről, muszkáta alakban Udvarhelyszékről, Kalotaszegről. A mezőségi nyelvjárástípusban Murádin László közlése szerint (NyIrK. 11) az á után o-zó helységekben a muskáto alakváltozat is előfordul. Az igen elterjedt és a magyarban legrégebbről adatolható muskáta minden bizonnyal a német közvetítésű moschcata vagy muscata ’mósuszillatú’ vándorszóból magyarázható. A XIX. század folyamán keletkezett a német muskatl tájnyelvi alakból a muskátli, és vált az irodalmi nyelvben egyeduralkodóvá. A románba is átment (muşcatlă), ahonnan a bolgárba került (muškato).

A népnyelvben muskándli (ÚMTsz.), muskádli (OrmSz.) alakban is megtalálható. A szavak alakváltozatainak területi elterjedésében, a nyelvi kölcsönhatások pontos felmérésében, egy-egy vándorszó útjának nyomon követésében Murádin Lászlónak vannak komoly érdemei. A muskátli elnevezéseinek szóföldrajzát is ő mutatta be. Többfelé ’mályva’ jelentésű is volt a népnyelvben, sőt a muskátlit hívják a Szamosháton és Biharban névátvitellel májva vagy megkülönböztető jelzővel szagos májva néven. Ám többnyire a Pelargonium neve a sok szóföldrajzi változat, a muskátli, muskádli, muskántli, muszkátli, muskáta, muskáté, muskáti, muszkáta, muszkáté, jelzős szerkezetben kerek, török, récelábú, recés muskáta, nyílásos muszkáté, jelzőként muskáti virág. Erdélyben használatos a latin pelargonium névből keletkezett német Pelargonie alapján a pelargónija, plárgónija, pelárga és a levél alakjából kiinduló szemlélettel kereklapi, kereklapijú, kereklevelű. A récelábú muskátli a Pelargonium peltatum (N. NyIrK. 11), az erdélyi Mezőpaniton a szép borostyánmuskátli népi elnevezése. Ezt a csüngőszárú növényt először 1701-ben, a gazdag Beaufort hercegnő kertjéből ismertették. Később általánosan elterjedtté vált az ablakokban és az erkélyeken.

Erdélyben a muskátlifajtát jelölő alapszóhoz járuló jelzővel különböztetik meg a többitől ezt a fajtát: récelábu muskáta.

Néhány vidékünkön kati, büdöskati, kalári a muskátli neve. Erdélyi elnevezés a lizi, büdöslizi, büdöslijzi, bűzösliza, Csíkban többen is följegyezték.Megfelelője megvan a románban is: pute-Lizi. A szász stinkende Lisel, stinkete Lizi alakok mintájára létrejött tükörszók.

A muskátlit fodormentával összekötve álomriasztónak használják az öregasszonyok a templomban: vászonba kötve orruk alá bökögetik a virágot. Emiatt a Pelargonium neve tréfásan vénasszonybüzlentyű

is.

A heringmuskátli a Pelargonium inquinans. 1714-ben, Compton püspök kertjéből ismertetik ezt a fajta muskátlit, amely gyenge heringszagáról kapta nevét. Ez az illata azonban nem volt akadálya annak, hogy később azután széles körben elterjedjen mint szobai muskátli.

Afrikából, a Jóreménység foka tájáról származik a növény. Noha Angliába már 1632-ben behozták, a parfümipar viszonylag későn fedezte fel. Csak jóval később, Franciaországban a Pelargonium graveolensnek a leveléből nyertek olyan olajat, amely jól használható a kozmetikában és az illatterápiában. Levele felaprítva vagy forrázatként egyaránt jól használható mártások, kalács, gyümölcsfagylalt, dzsem, szörpök és ecetek ízesítésére.

§ Gesztenyebarna lizinka-földibolha (Psylliodes picinus) – Lizinka: lk

A földibolha-fajok a káposztafélékben kora tavasztól meleg időjárás esetén jelentős károkat okozhatnak, ha a kártételt követően nedves az időjárás, mert a rágásoknál rothadás indul el. Kárképük a szitaszerűen átlyuggatott levelek.

A nagy káposztabolha a káposzta levelére rakja a tojásait, a kikelő lárvák nyáron aknát készítenek a levelekbe. Más fajok tojásaikat a talajra, vagy a növény gyökérnyaki részére rakják, ahol a kikelő lárvák szintén járatokat rágnak. Legveszedelmesebbek a fiatal, fejlődő palántákra, ezért csak jól fejlett palántákat ültessünk ki, jól előkészített talajba. A kicsipkézett leveleket távolítsuk el, és ritkítsuk meg a növényállományt.

Riasztónövénye a fokhagyma, fehérüröm, mentafélék. A bolhák nem tűrik az ürömfű és a varádics szagát, ezért heti rendszerességgel öntözzük meg a növényeket ezek vízzel hígított kivonatával. A zsázsa szintén riasztó hatású a földibolhákra, de a reteknél ezt a növényt inkább kerüljük, mert ízét nagyon csípőssé teszi. Növénytársításként a káposztafélék közé salátát, vagy spenótot vethetünk.

A növényeket, és körülöttük a talajt fahamuval szórjuk meg, ugyanis a földibolhák a fahamu fehér színét és lúgos kémhatását nem kedvelik, ezért gyorsan elhagyják a területet. Használhatunk ellenük természetes piretrin készítményeket is. Sárga ragadós lappal gyéríthetők, és előre is jelezhetők. Hetenként öntözzük, mert a földibolhák az alacsony páratartalmat kedvelik. A talajt tartsuk nedvesen és mulcsozzuk. A palántákat és a talajt szórjuk meg zeolittal. Minden nap ragasztócsíkot húzzunk ki a sorok közé délben, mert ilyenkor a legaktívabbak a bolhák. Tárkonylevet találtak hatásosnak ellenük.

Vegyünk egy 60×40 cm-es műanyag dobozt, aminek a mélysége 15 cm. A színe lényegtelen, de ne legyen fekete, mert a ráugráló rovarokat nehezebb észrevenni. A doboz belsejét kenjük meg mézzel, és függőlegesen tartsuk a káposztához, majd üssünk egyet a káposztára a dobozzal szemben levő oldalon, és a rajta levő bolhák a mézzel megkent felületre ugranak, abba tapadnak. A mézet időnként újra kell kenni egy ecsettel. Ez utóbbihoz hasonló módszer, amikor a növények felett kb. 2-3 cm magasságba csak egy nyélen lévő lapot húznak el, aminek az alsó felülete ragacsos, és ebbe ugrálnak bele a rovarok.

§ Közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris) – Lizinka: lk

A közönséges lizinka Európában mindenfelé megtalálható. Előfordulási területe Ázsiába is átnyúlik. Nem védett.

A közönséges lizinka kúszó gyöktörzsű, terjedő tövű, évelő növény. Szára 60-125 centiméter magas, de 150 centiméter is lehet, felül elágazó, sűrűn leveles szárú növény. Rövid nyelű, levelei lándzsás vagy hosszúkás tojásdad alakúak, keresztben átellenesen állnak, vagy hármas-négyes örvökben helyezkednek el. A levelek 5-10 centiméter hosszúak, feketén vagy sárgán pontozottak, molyhosak. A virágok végálló és levélhónalji bugát alkotnak. A párta élénksárga, lapos, tölcsér alakú, forrt szirmú, 5 pártacimpával, átmérője 15-18 milliméter. A csészecimpák pirosas szegélyűek.

A közönséges lizinka mocsarakban, nedves réteken, vízparti magaskórós társulásokban, liget és láperdőkben, többnyire nedves, gyengén savanyú talajokon nő. Termőhelytől függően különböző virágformái vannak. Napos helyeken aranysárga, hosszú bibeszálú, nagyobb virágokat fejleszt, amelyek teljesen az idegenmegporzásra rendezkedtek be. Árnyékos helyeken virágai halványsárgák, egyforma hosszú bibeszálakkal és porzókkal, melyek szükség szerint önmegporzásra is képesek. Virágzási ideje júniustól augusztus végéig tart.

§ Selyemfarkú locska – tudományos neve: csonttollú – (Bombycilla garrulus) - Locska: csn

Szárnya végén csontszerű szarulemezkét hordó, díszes tollazatú sarki madár; Bombycilla garrulus.

A csonttollú madár esetében a másodrendű evezők hegyén piros pecsétviaszhoz hasonló szaruszerű lemezkék, függelékek vannak, amelyek a meghosszabbodott tollgerinc képződményei. Ezekről a „csonttollak”-ról kapta a nevét. Eredetileg nyelvjárási szó volt Baranyában, hivatalos fajnévvé Petényi és Chernel tette. Herman Ottó pedig a csontmadár nevet javasolta (Madh.).

Selyemfarkú elnevezése (R. 1799: Fábián) a ném. Seidenschwanz ’ua.’ (KissMad.) fordítása. Selymesen fénylő tollaira utal lat. szaknyelvi Bombycilla genusneve is, Arisztotelész gör. bombosz madárneve alapján; gör. bombyx és a lat. -illa kicsinyítő képző összetételével alkotott nemi terminus. Latin garrulus fajneve pedig énekhangjára utal, a lat. garrire ’cseveg, fecseg, locsog’ szóból származik.

A csonttollú madár további társneve a selymeg, fenyőmadár, fenyűmadár, fenyvesmadár, borókapapagáj (uo.),mert tűlevelű erdők lakója. A kontyos fenyőmadár jelzője a madár bóbitájára vonatkozik, akár búbos rigó, búbos csonttollú hasonnevében. Népnyelvi neve még a muszkaseregély, muszkaveréb, borókapapagály, selyemfarkú csonttollú madár; régi nyelvújítás kori neve a selyemfarkú locska (uo.).

csonttollú a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a csonttollúfélék (Bombycillidae) családjába tartozó faj. Európa, Ázsia és Észak-Amerika északi részén elterjedt. Elsősorban fenyvesekben, de más jellegű erdőkben is előfordul. Magyarországon decemberben látható leggyakrabban, és tavasszal indul vissza az északi tájakra. Rendszertelen, kiszámíthatatlan megjelenésével régebben babonás félelmet keltett. A Magyarországra érkező csonttollúak a télen is hozzáférhető növényi koszton élnek. A nyugati ostorfa, a madárberkenye és a japán akác fán maradó terméseit csipegetik, de a vadrózsa áltermése, a fonnyadó alma és körte, valamint a sárga fagyöngy lédús terméseit kedvelik a legjobban. Az amerikai csonttollúak ’Bombycilla cedrorum’ olyan falánkok, hogy minden gyümölcsöt és minden bogyót, mely csőrük elé kerül, elnyelnek, hogy aztán nem is tudnak repülni, és kézzel is megfoghatók.

Nálunk a csonttollú madárról az első híradás Bél Mátyásnak köszönhető, aki 1736-ban megjelent Notitia Hungariae novae hist. geogr. etc. című művében Zólyom vármegye madarairól szólóan azt írja róla: „búbos madarunk is van, amely másutt ugyan ritka, de nálunk közönséges; a tótok ’kochlácsnak’ nevezik. Nagyon tarka madár, szárnytollai sárgák, vörös foltokkal tarkítva, mintha csak művészi kéz rakta volna őket oda”. Grossinger Ornithológiájában azt írta, hogy 1768-ban Kassán látta a csonttollúakat, amint kosárszámra hozták be a piacra. Utána a Magyar Hírmondó tudósít, hogy 1780-ban Kőszegen jelent meg, majd 1806 telén Arad megyéből jelentettek sokat. Megjelenésének pontos nyilvántartása Petényi Salamonnak köszönhető, aki hátrahagyott irataiban találó képet rajzol életmódjáról: „Azt mondják: szép testben szép lélek lakozik. Itt mintha ez a törvény sántikálna, mert ebben az esetben ez a pompás test egyebet sem tud, mint enni, és újra csak enni!”

§ Zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima) – Lomb: csn

A fürgeszöcskék (Tettigoniidae) családjába tartozó faj.

Európa egész szárazföldi vidékén elterjedt, Dél-Angliában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten is. Kedvelt élőhelyei a bokrok és a fák, de a magas, kórós gyomvegetáció is.

Hatalmas termetű, fűzöld színű rovar, jellegzetesen hosszú és vékony csápokkal, erős ugrólábakkal, a nőstény hosszú tojócsővel rendelkezik. Ez utóbbi nem nyúlik túl az összecsukott szárnyakon. A homlokától a szárnya hátsó végéig 6 centiméteresre is megnő. Testének különlegessége, hogy hallószerve a mellső lábán található.

A zöld színükkel kitűnően álcázott rovarokat gyakran csak hosszan tartó, hangos énekük árulja el, ezt a hímek elülső szárnyaik egymáshoz dörzsölésével idézik elő. A zöld lombszöcske 6 hónapig él.

Párzási időben a nőstények keresik fel a hímeket meghallva azok "hegedűszólóját". A nőstény a petéit erős tojócsöve segítségével a talajba vagy a kéregrepedésekbe rakja. A körülbelül 100 pete 5 Milliméter hosszú és sötétszürke színű. A petékből csak a következő évben kelnek ki a kis szöcskék. Eleinte a réteken, ott főleg a bokrok közelében élnek, csak július végén alakulnak át kifejlett rovarrá. A lárva és az imágó egyaránt ragadozó életmódú, rovarokkal táplálkoznak.

A zöld lombszöcske közeli rokonai: a Tettigonia cantans és a Tettigonia caudata.

§ Kék lonclepke (Limenitis reducta) – Lonc: csn

A tarkalepkefélék (Nymphalidae) családjába tartozó faj.

A kék lonclepke Franciaország, Közép-Európa, Olaszország, volt Jugoszlávia és Kelet-Európa nagy részén megtalálható. E területek déli részén gyakoribb. Az Alpoktól északra már nagyon ritka; Magyarország déli részén, dús cserjeszintű erdőkben fordul elő.

A kék lonclepke elülső szárnya 3 centiméter hosszú: felül fekete-fehér, a fonákja tarka. Meglehetősen hasonlít a kis lonclepkére, amitől az első szárny középterének feltűnő fehér foltja és a szárny kékes árnyalata alapján különböztethető meg. A hátsó szárnyat csak egy fekete foltsor díszíti.

A hegy- és dombvidékek nyirkosabb, összefüggő erdőségeiben él. Röpte elegáns; többnyire erdőszéleken és sövények mentén látható. A hegységekben a fahatárig előfordul. Hernyójának tápnövényei különböző lonc fajok, ritkábban hóbogyók.

Magyarországon évente két nemzedéke repül, a Mediterráneumban három. Hernyójának tápnövénye nyáron az ükörkelonc és a tatárlonc. A hernyó telel át a tápnövény két levele között.

§ Búbos lonc – Lonc: csn

A lonc (Lonicera vagy Caprifolium) a mácsonyavirágúak (Dipsacales) rendjébe, ezen belül a loncfélék (Caprifoliaceae) családjába tartozó lombhullató nemzetség. Egyes fajait édes bogyótermésükről mézbogyónak nevezzük.

A loncfajok kúszó cserjefélék, amelyek az északi félgömbön honosak. Körülbelül 135-180 fajuk ismert, ezekből 100 faj Kínában, 20-20 faj pedig Indiában, Európában és Észak-Amerikában található meg. A legismertebb fajok, és amelyeket szívesen termesztenek: a búbos lonc (Lonicera periclymenum), a japán lonc (Lonicera japonica) és a Lonicera sempervirens.

A kolibriféléket (Trochilidae) is vonzzák ezek a színes virágú növények, főleg a L. sempervirens és a Lonicera ciliosa. A nemzetség a nevét, Lonicera, Adam Lonicerról kapta, aki a 16. század egyik legismertebb füveskönyvének (Kreuterbuch) szerzője volt.

A nemzetségbe 135 faj tartozik.

§ Loncz – tudományos neve: télizöld meténg – (Vinca minor L.) – Loncz: csn

További nevei: billing, boncs, bőrvéng, erdei puszpáng, földi borostyán, folyó fű, loncz, mirtuszkoszorú, szászfű, százfű, téli- v. örökzöld. – Term. r.: Meténgfélék. Apocynaceae.

Évelő. 30–60. Lecsepült szára gyökerező, átellenesen álló levelei rövidnyelűek, kerülékesek, bőrneműek, fölül kiemelkedő erekkel, örökzöldek és fényesek. Pártája égszínkék, ritkábban halványkék v. rózsaszínű; csöve rövid, rónán elterülő karéjai csonkítottak. Van két magháza, egy közös bibeszállal. Terem árnyékos erdőkben, az ország minden hegy- és dombvidékén. Helyenként természetesen hiányzik is, másutt meg seregesen fordul elő. Ültetik kertekbe, sírokra, és koszorúkat is fonnak belőle.

§ Hegyi lónya (Tofieldia calyculata) – Lónya: rfk

Évelő. 10–25 cm. Tőkéje hengeres, csonka, töve gyepes; levelei töve felé sűrűn

állanak, kétsorosak, 2–4 mm. szélesek, kardalakúak. Virágzata összetett fürt, mely alsó részében néha szaggatott. Kocsánykái két murvájúak, az alsó a kocsány tövén fejlődik, lándsás, a felső (az u. m. előlevél) csésze alakú, háromkaréjú és a lepelhez simuló. Terem nedves sziklákon, erdőszéleken, nyírkos kaszálókon hazánk minden magasabb hegyvidékén, túl a Dunán is.

§ Lovagbodobács (Lygaeus equestris) – Lovag: csn

Fekete-vörös színű, 10-12 mm hosszú, nyúlánk testű faj. Fontos bélyeg a hártyán lévő fehér pont és a szemek mellett fekete sávval szegélyezett piros folt a fejen. Sokszor csapatosan figyelhető meg. Fő tápnövénye a méreggyilok vagy vadpaprika. Ennek méreganyagai a bodobács szervezetében is jelen vannak, így feltűnő színe kifejezetten a figyelem felkeltésére szolgál (aposzematikus jelzés). Kifejlett egyedeit nyáron és ősszel láthatjuk országszerte, meleg, délies lejtőkön, gyepeken és erdőszéleken egyaránt.

§ Törpe löszmoha (Tortula brevissima) – Lösz: csn

Természetvédelmi értéke 5000 Ft

§ Luba – tudományos neve: liba – Luba: csn

1565-től adatolható nyelvünkben: „Továbbá im te Kdnek küldek az majorságombúl öt libát”, 1808-ban libuskáit (TESz.), 1833-ban riba (Kassai). A nyelvjárásokban MTsz.: libó | ÚMTsz.: jiba, luba, lyiba.

Származékszó. A lúd hívogatására és terelgetésére használt li, lib, libu szavakból keletkezett állatnév. (Az ostoba liba – akár más nyelvekben is, pl.

ném. Dumme gans – ’buta nő’ jelentésű.)

A fiatal liba neveR.1833: riba (Kassai); N. Nyr. 3, 10, 15, 18 és 24: ua. | uo. 26: zsika-liba,zsika ’fiatal lúd’ | uo. 14: pipe ’fiatal liba’, illetve

Nyr. 19: fiók-liba ’fiatal liba’ (Nyr. 19), továbbá Nyr. 3: papatyi ’zöldpihés kis liba’. A névadás szemléleti háttere itt a ház nádtetején termő moha,

a ’papatyi’ (Nyr. 16) zöldes színe.

§ keskeny luccincér (Pronocera angusta) – Luc: csn

Védett: 10000 Ft.

A cincérfélék (Cerambycidae) a Rovarok (Insecta) osztályának bogarak (Coleoptera) rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

Magyar nevüket onnan kapták, hogy zavarás esetén cincogó-ciripelő hangot hallatnak.

A cincérféléknek körülbelül 25 000 faja ismert; fajaik minden kontinensen előfordulnak, Antarktika kivételével. Különösen sok fajuk él a trópusokon. Közép- és Észak-Európában 250, a Brit-szigeteken pedig 60 faj él. Sok faj kifejezetten ritkának számít. Számos cincérfajt Európában törvények védenek. A trópusokon élő fajokat leginkább élőhelyük zsugorodása veszélyezteti. A cincérfélék családjába 216 magyarországi faj tartozik. A

Rovarászok körében a cincérek igen népszerűek, ezért hazai fajaik életmódját is viszonylag jól ismerjük.

E rovarok hossza Európában legfeljebb 60 milliméter, a trópusokon nagyobb. A cincérek teste hosszúkás és enyhén lapított, de vannak zömök vagy hengeres

alkatú fajok is. Élénk mozgású bogarak. Sok faj élénk színekben pompázik, és változatos minták díszítik őket, míg más fajok egyszerű színezetűek. A nagyon

színes fajok teste mérget vagy keserű ízű anyagokat tartalmaz. Mintázatuk néha aposzematikus, vagyis veszélyes vagy kellemetlen ízű rovarokat, például redősszárnyú darazsakat (Vespidae) vagy hajnalbogárféléket (Lycidae) utánoznak (mimikri). Más fajok mintázata a környezetükre (például

zuzmós fakéregre vagy madárürülékre) hasonlít (álcázás).

A cincérfélék Szárnyfedője általában betakarja a hátulsó pár szárnyat, de néha megrövidült; az ilyen fajok fürkészdarazsakra hasonlítanak. Egyes cincérfélék egyáltalán nem tudnak repülni. Lábfejükön két-két karom van. Rágó Szájszervük erős, a bogarak képesek megrágni a kemény

fát.

A csáp 11 ízből áll, és rendszerint hosszabb, mint az állat teste; a hímek csápja hosszabb, mint a nőstényeké. A bogár a csápjával tapogat, és a környezet illatanyagait is érzékeli. A cincérfélék csápjukat előretartva vagy oldalra hajlítva viselik; számos faj arra is felhasználja, hogy hanyatt esve, segítségével ismét

talpra álljon. Mindkét nem tud ciripelni, amit ki is próbálhatunk, ha egy cincért ujjaink közé veszünk: előtorát a mellközép hátán elhelyezkedő reszelőlapon előre-hátra mozgatva, cirpelő hangot ad. Más fajok – a csőszcincérformák (Prioninae) tagjai – a hátulsó lábukat dörzsölik a szárnyfedő szegélyéhez.

A cincérfajok nagy többségének lárvái élő vagy holt faanyagot esznek ( Szaproxilofágia ); a kifejlett rovarok fák kifolyó nedvével, Virágporral és nektárral táplálkoznak. Nagy számban akadnak azonban lágyszárúak gyökerében vagy szárában fejlődő fajok is; a gyalogcincérek lárvái pedig a talajban pázsitfűfélék gyökereit fogyasztják.

A cincérfélék fajtól függően 150-300 petét, egyesével vagy csomókban raknak le. A lárvák fejlődésének időtartama fajonként és területenként eltérő. A kifejlett bogarak (imágók) viszonylag rövid életűek.

Rendszerezés.

A családba az alábbi alcsaládok tartoznak:

Anoplodermatinae

Lótetűcincér (Hypocephalus armatus)

Apatophyseinae

Hőscincérformák (Cerambycinae)

Bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus)

Harlekincincér (Acrocinus longimanus)

Havasi cincér (Rosalia alpina)

Juhar-díszcincér (Anaglyptus mysticus)

Kis hőscincér (Cerambyx scopolii)

Nagy hőscincér (Cerambyx cerdo)

Pézsmacincér (Aromia moschata)

Disteniinae

Dorcasominae

Takácscincérformák (Lamiinae)

Nagy daliáscincér (Acanthocinus aedilis) - a hímek csápja a testüknél 4-5-ször hosszabb

Gyászcincér (Morimus funereus)

Pusztai gyalogcincér (Carinatodorcadion fulvum cervae)

Szemfoltos cincér (Mesosa curculionoides)

Tetraopes femoratus

Batocera wallacei

Fürkészcincérformák (Necydalinae)

Nagy fürkészcincér (Necydalis major)

Oxypeltinae

Parandrinae

Philinae

Csőszcincérformák (Prioninae)

Ácscincér (Ergates faber)

Csőszcincér (Prionus coriarius)

Óriáscincér (Titanus giganteus) - csápok nélkül 15 centiméter hosszú, lárvája 25 centiméter

Diófacincér (Megopis scabricornis)

Kecskecincér (Tragosoma depsarium)

Félcincérformák (Spondylidinae)

Erdei félcincér (Spondylis buprestoides)

Romboló fenyőcincér (Tetropium castaneum)

Virágcincérformák (Lepturinae)

Cser-tövisescincér (Rhagium mordax)

Változékony virágcincér (Pachytodes cerambyciformis)

Nyurga virágcincér (Strangalia attenuata)

Magyarországon előforduló fajok:

Cser-tövisescincér (Rhagium mordax)

Fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor)

Tölgyes-tövisescincér (Rhagium sycophanta)

Feketevégű karcsúcincér (Stenurella melanura)

Havasi cincér (Rosalia alpina)

Pézsmacincér (Aromia moschata)

Bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus)

Sárgafarú darázscincér (Plagionotus detritus)

Szemfoltos cincér (Mesosa curculionoides)

Változékony virágcincér (Pachytodes cerambyciformis)

Juhar-díszcincér (Anaglyptus mysticus)

Nagy hőscincér (Cerambyx cerdo)

Csőszcincér (Prionus coriarius) (Linnaeus, 1758)

Ácscincér (Ergates faber)

Diófacincér (Megopis scabricornis)

Barna gyalogcincér (Dorcadion fulvum)

Pusztai gyalogcincér (Dorcadion fulvum cervae)

Tűzpiros facincér (Pyrrhidium sanguineum)

Tarka cincér (Aegomorphus clavipes)

§ Lucfenyő (Picea excelsa) – Luc: csn

Kúp alakúra növő, rövid tűlevelű fenyő; Picea excelsa.

Összetételben már 1255-ben szerepel helynévként. Közszóként pedig már a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.: luczfenew) felbukkan. A Strassburgi ősnyomtatvány XV–XVI. századi magyar bejegyzései között „De pino – Luchfene.” Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Abies – lwch fenyw fa.” Olvasható Murmelius szótárában (1533) és a Gyöngyösi Szótártöredékben (1560 k.), majd Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében [1583: luch fenyö fa (NomPann.)], valamint Szikszai Fabricius Balázsnál (1590). Verancsics Faustus Dictionariumában (1595) ’teda’, azaz ’fáklya’ jelentéssel szerepel a lucs. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) lucz-fenyö. Minden forrásban az ’Abies’ neveként olvasható. Alakváltozata a luc, lucsfenyő, lucsfa. Utóbbiak a köznyelvi lucfenyő eredeti népies ejtése a szláv lu szóból, mely a latin lux ’fény’ megfelelője, mivel világító fáklyának használták.

A magyarázó összetétel előtagja szláv eredetű, valószínűleg a szerbhorvát az átadó nyelv: a ’világító szilánk, fáklya, erdeifenyő’ jelentésű lu került át a magyarba. A szlovákban is megvan a hasonló jelentésű lú, ebből való a ’világító fenyőszilánk’ jelentésű palóc lucs, lúcs. Megfelelő szó más szláv nyelvekben is van. Az ősszláv *lu indoeurópai alapon rokon a ’fény’ jelentésű latin lux szóval.

Társneve a bálványfenyő, fürtösfenyő, karácsonyfa, keresztesfenyő, kosztosfenyő, répafenyő, szemerekfa, szömörkefa, szurkosfenyő.

A szabadon álló lucfenyő a 30-40 méter, állományban a 60 méter magasságot is elérheti. Tudományos faji neve a latin excelsus ’kimagasló, magas’ szóból való. Koronája rendszerint kúp alakú, gyökérzete sekély, messze kúszó. Legmagasabb kora több száz év is lehet.

Plinius Naturalis historiae libri című munkájának 16. kötetében úgy mutatta be, hogy „A lucfenyő a hegyeket és a hideget kedveli. Temetési fenyő: ezt állítják

a ház ajtaja elé a gyász jeléül és a halotti máglya mellé, zöldellő dísznek. Ma azonban már a házakba is befogadták, mert metszéssel könnyen alakítható.”

A lucfenyő sok vidéken, elsősorban Erdélyben még ma is a lakosság legfőbb vagyonát és jövedelmi forrását adja. Nem régen a házat, gazdasági épületeket, kerítéseket, kaput, szerszámokat, gazdasági és otthoni berendezési tárgyakat, jászolt, itatóvályút lucfenyőből nagyrészt mindenki saját maga készítette.

A Hargita környéki székelyeknek ez a fenyőfa jelentette a kezdetet és a véget: a bölcsőt és a koporsót; és a fő kereseti forrást is. A lucfenyőt a saját szükségleten kívül többféleképpen értékesítették. A legrégibb módja minden valószínűség szerint a tutajozás volt. Orbán Balázs (1868) írja: „Tavasszal

hómenéskor a Nagy-Küküllő is tutajozható, s ekkor több ezer tutaj simul le annak zajgó hullámain.” Miklós Dénes arról számolt be (NépismDolg. 1978), hogy gyermekkorában a nagyhíd mellett, a falu közepén télen át ácsolták a tutajt. Hosszú fenyőrönköket kötöztek össze tutajszeggel és nyírfagúzzsal. Rá még faragott fát és deszkát is raktak. Jégmenés után azonnal vízre taszították a tutajt, és elindultak. Medgyesig, Balázsfalváig mentek, ahol az egész tutajt

eladták. „Jó sebösen mehettek, mert már 7-8 nap múlva gyalog es itthon vótak.” A hátukon még egy-két véka búzát is hoztak. Elég veszedelmes mesterség volt, mert a segesvári nagy gátnál többen „belényuvadtak”(belefulladtak) a vízbe. A fa Zetelakától Udvarhelyig úszott, ahol duzzasztógát volt, és a fát ki tudták

szedni a vízből.

A Csíki-medencében megfogyatkoztak az erdők, ez főleg annak tudható be, hogy több erdőt „orottak”(irtottak) ki, mert ott volt a mezőgazdasági művelésre

alkalmas lapályos terület.

Az erdő ad még gyantát, terpentinolajat, a fenyővíz készítéséhez borókabogyót, jó illatú szurkos szappant. A fából kormot égetnek és hamuzsírt főznek,

szenet égetnek. A székely az erdőről arat: olcsón kapja fájáért a gabonát. A lakosság deszkafűrészeléssel, zsindelykészítéssel és tűzifaárulással kereste

kenyerét. Az erdőlés, a fa kitermelése télen történt. A kivágott fenyőszálat azonnal meghántották fejszével, hogy a szú és más bogarak „bele ne essenek”.

Meredek oldalon a fát a lejtőn „béerögették”. Laposabb részeken szekérelőre, bakszánra tették. A lovasgazdák szekerezték azután eladásra a kitermelt fát. Sokszor egy hétnél is tovább úton voltak. Kőhalom-Brassó vagy pedig Segesvár-Medgyes, máskor Balavásár-Dicsőszentmárton irányába mentek. A portékát piacokon vagy faluzva adták el. Sokszor megrendelésre vitték a fát asztalosoknak, építkező gazdáknak pénzért, gabonáért vagy borért. A gabonát és bort sokan saját szükségletre hozták haza, mások „nyereködtek”vele: jó haszonnal továbbadták.

§ Lukácsvirág – tudományos neve: gólyahír – (Caltha) - Lukács: csn, fk

Nedves réteken tavasszal nyíló aranysárga virágú növény; Caltha.

A magyar füvészkönyvekben – Melius Juhász Péter nyomán (jószagú sárga ivolya) – sokáig sárga vízi viola volt a neve, így említi Csapó József 1775-ben és Veszelszki Antal 1798-ban is. A gólyahír 1807 előtt bukkan fel először (Jelentés: Julow), majd 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) is így szerepel.

Ezt követően megtalálható 1843-ban Bugát Pálnál, 1864-ben aCzF. szótárban és 1925-ben Jávorka Sándornál (MF.). A szaknyelvi szó ismertté vált a nyelvjárásokban is (N. Nyárády: Marosvásárhely | MNöv.: Vas megye | NyIrK. 34: Erdély | Kótyuk: Kárpátalja, Rát | NyIrK. 1: Zilah, Érkőrös).

A gólyahír név nyelvújítási összetett szó; Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (Jelentés, MFűvK.). A névadás magyarázata az, hogy a növény tavasszal a legkorábban nyílik a víz partján, rendszerint a gólyamadár megérkezését hirdeti.A gólyahír virágzása azt jelenti, hogy rövidesen benépesül a mocsár, a vizenyős rét a hosszú vándorútról visszatérő vízimadarakkal, a tavasz hírnökeivel. Erre vonatkozik a népnyelvi gólahíradú, szentgyörgyisaláta név is.

Erre utal a Caltha palustris fülemülevirág népnyelvi neve is, mely a magyar írásbeliségben jóval korábbi; Erdélyben 1519-ben felbukkan fűlemile sarga virág Calendula’ alakváltozatban (SzT.). 1706-ban már a Caltha jelölésére szolgál a fülemile virág Pápai Páriz Ferencnél, később 1787-ben Mátyus István, 1833-banDankovszky Gergely, 1843-ban Bugát Pál említi. Valószínűleg eredetileg erdélyi etnobotanikai terminus.

1807-ben bukkan fel Diószegiék füvészkönyvében a gólyavirág a’Caltha’ neveként. Ezután több forrásban is olvasható: 1843-ban Bugátnál, 1864-ben a CzF. szótárban, 1894ben a Pallas lexikonban, 1911-ben pedig a Növényszótárban (Nsz.). A népnyelvben szintén sokfelé használatos, de különböző növények neveként, s csak az alábbi vidékek nyelvjárásaiban jelenti a gólyahírt: ÚMTsz.: Farkasfa, Éradony, Érkőrös, Szilágypér, Zilah, Zsibó, Érmellék | Péntek–Szabó: Erdély egyes részein | MNyj. 18: Szamosszeg; „Tavassz mentünk szedni”. A német R. 1783: Storkblume ’Anemona nemorosa’ (NclB.) tükörszó a szellőrózsa neve.

A gólyahír ókori nevét, a kolanthoszt elevenítette fel Linné a tudományos névadásnál. Ez a ’kosár’ szóból származik, és arra utal, hogy a virág olyan,

mint egy aprócska kosár.

A növény élőhelye a névadási szemlélet háttere a mocsárvirág, tóvirág elnevezés esetében. Színére vonatkozik a sárgavirág, sárivirág, sárvirág, valamint az erdélyi arannyalversengő. Nevezik még lukácsvirágnak is, Csurgó környékén lulukács.

Szintén a termőhely motiválta a békavirág nevet is. Erdélyben bukkan fel először a magyar írásbeliségben 1742-ben: béka virág ’kerti virágfajta’ (SzT.).

Ezután Pápai Páriz Ferencnél, Mátyus Istvánnál, Csapó Józsefnél, Benkő Józsefnél, Földi Jánosnál, Márton Józsefnél, Kresznerics Ferencnél, Dankovszky Gergelynél, Kassai Józsefnél és Bugát Pálnál szerepel, de nem hiányzik a későbbi szótárainkból, valamint a tájszótárakból (ÚMTsz., SzlavSz., SzegSz.) és a nyelvjárási szógyűjteményekből (NövKözl. 2, Szabó–Péntek, MNy. 23, Honismeret 1979, Kótyuk, Kovács, BotKözl. 64/1, MNy. 4, Győrffy, NyIrK. 1, ToNyj.) sem. Német mintára keletkezett szóalkotás a magyar botanika szaknyelvében. Német megfelelője a Froschblume ’Anemone, Caltha palustris, Ranunculus acer.’, illetve a Krötenblume.

Ez utóbbi 27 növényt jelöl.

A mocsári gólyahír további neve az 1583-ban Clusiusnál már olvasható kacha verág (1894: Pallas; N. ÚMTsz.: Fülöpszállás | MNöv.: Pest megye). A rétszéleken, tocsogókban tenyészik. A víziszárnyas nevével alkotott kacsavirág név az apró sárga virágra utal. A gólyahír leveleinek alakja motiválta a N. csikótalpú fű zoomorf metaforikus elnevezést [N. Nagy R.: Nagyváty (Baranya megye | Nyr. 37: Tolna)]. Ismert a népnyelvben lósaláta (SzegFüz. 2: Medesér, Tordátfalva), valamint libadöglesztő és zsibavirág néven is. Erdélyi szamárvirág (Péntek–Szabó: a kalotaszegi Inaktelkén) elnevezésének népszokás az alapja: a virágot juhtejméréskor koszorúba fonják, és a juhok előtt hozzák a lányok. Régebben a juhnyájhoz tartozó szamár nyakába akasztották, és azt mondták: „Viszik a menyasszonyt”.

§ Északi lunda – Lunda: csn

A lunda (Fratercula arctica) a madarak (Aves) osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe, ezen belül az alkafélék (Alcidae) családjába tartozó faj.

Az Atlanti-óceán északi részén levő szigeteken él. A tengerek elszennyeződése és a fő táplálékának számító homoki angolna túlzott halászata veszélybe sodorja ezen alkaféléket; egyes kolóniái ki is pusztultak.

Magyarországon az elmúlt 50 évben nem fordult elő, előtte alkalmi vendégnek számított.

Hossza 30 centiméter, szárnyfesztávolsága 47-63 centiméter, testtömege a hímnél 345-488 gramm, míg a tojónál 310-345 gramm. Tollazata a hátán fekete,

a hasán, illetve a begyén és az arcán fehér. A csőre a párzási idénykor harsogóan színes (piros, sárga és kék), míg télen ezek a színek eltompulnak.

A téli hónapokban egyedül vagy párokban vándorol, a kotlás időszakában kolóniákban fészkel. Nyáron a táplálékát a homoki angolna, tengeri Halak és más tengeri állatok teszik ki. A szabadban 10-15 

Évig él.

A lunda ivarérettségét 4-5 éves korban éri el. A párzási időszak márciusra és áprilisra esik, ekkor térnek vissza telelő helyeikről a madarak. Ilyenkor elkezdenek vájni a földbe üregeket, vagy ha találnak üres üregi nyúl

-vackot, akkor azt is elfoglalják. Az üregbe egy Tojás kerül, melyen 39 napig kotlik. A kirepülés 6 hét után következik be.

M fejezet; 148

§ Burmai mackóköröm (Strobilanthes dyerianus) – Mackó: csn

A levéldísznövények abban különböznek a virágos növényektől, hogy nem hoznak virágokat, leveleik alakja, felépítése és színüknek változatossága jellemzi ezeknek a növényeknek a külsejét.

Néhány levéldísznövény:

Szobafenyő (Araucaria heterophylla)

Kukoricalevél (Aspidistra eliator)

Begónia (Begonia)

Mexikói begónia (Begonia bowerae)

Ausztrál tömlőfa (Brachychiton rupestris)

Tarka csodacserje, tarka kroton, kroton (Codiaeum variegatum)

Kávécserje (Coffea arabica)

Virágcsalán hibridek (Coleus)

Karakafa (Corynocarpus laevigatus)

Monterey-ciprus (Cupressus macrocarpa)

Szobapalka (Cyperus alternifolius)

Széleslevelű palka (Cyperus diffusus)

Papirusz (Cyperus papyrus)

Piroserű hálóslevél (Fittonia albivenis)

Szeplősarc (Hypoestes phyllostachya)

Díszeslevelű csillagvirág (Ledebouria socialis)

Afrikai tűzbokor (Leea guineensis)

Csípős kínai mirtusz (Murraya paniculata)

Törpe banán (Musa acuminata)

Parti pocsolyafa (Pachira aquatica)

Ráncos törpebors (Peperomia caperata)

Vörösszélű törpebors (Peperomia clusiifolia)

Kínai enyvesmag (Pittosporum tobira)

Alacsony törpebambusz (Pogonatherum paniceum)

Kínai tócsabokor (Rademachera sinica)

Anyósnyelv vagy szobai tigrislevél (Sansevieria trifasciata)

Csipkeharaszt (Selaginella)

Korzikai párnalevél (Soleirolia soleirolii)

Afrikai szobahárs (Sparmannia africana)

Jávai félbibe (Strobilanthes alternata)

Burmai mackóköröm (Strobilanthes dyerianus)

§ Macsek – tudományos neve: macska – (Felis catus) - Macsek: csn

Kerek fejű, nyúlánk testű, hosszú farkú, behúzható karmú ragadozó háziállat; Felis catus.

Helynévben már 1249–1260 táján fölbukkan: „terram Machkazorm nominatam” (TESz.). Köznévként 1395 k.: „gattus: machka” (BesztSzj.), 1519: „vaſſ maſkáth” (JordK.), 1570 k.: machka (ArsMed.). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: macsaka, matyka | MTsz.: mâska, massa, moska.

Szláv eredetű jövevényszavunk; vö. blg. N. мáчка, szbhv. mà

ka, szlk. ma ka, ukr. N. мáчка (TESz.), bosny., mac. ma

ka, szln. ma ek, ma ka ’ua.’ (W.). A szláv szavak vagy macskahívogató, vagy a macska hangját utánzó szóból erednek. Származékai: macskás, macskásodik.

A cirmos hamvasszürke alapon barna csíkokkal vagy foltokkal tarkázott macska. A cirmos (R. 1768: tzirmosok) „ismeretlen eredetű szócsalád; az etimológia

tisztázatlansága miatt tagjainak egymáshoz való viszonya sem világos” (TESz.), illetve „származékszó, melynek alapszava önállóan nem adatolható […] jelentésének alapeleme a piszkosság lehetett” (Zaicz). A macskának a Székelyföldön éjjelibútor (Szóm.) neve is van. A kis macska Háromszéken mióka, miuka (MNy. 6), Csongrádban fijók-macska (MTsz.).

A latin szaknyelvi binómen a macska lat. felis és gör. katta neveiből alkotott terminus. 1758-ban Linné a házimacskának a Felis catus rendszertani nevet

adta, 1775-ben Johann Ch. D. von Schreber a vadmacskát Felis silvestris néven sorolta be. Jelenleg a házimacskát ennek alfajaként tartják számon; a Zoológiai

Nevezéktan Nemzetközi Szabályzata (ICZN) értelmében a faj hivatalos neve azonban Felis catus, mivel ezt Linné elsőként publikálta. Johann Ch. P. Erxleben

Anfangsgründe der Naturlehre (1772) és Systema regni animalis (1777) című műveiben Felis domesticus néven jegyezte fel a házimacskát. A szabályzat értelmében ez az elnevezés, és változatai (Felis catus domesticus és a Felis silvestris domesticus), habár gyakran láthatók, érvénytelenek. A görög név és a lat. cattus folytatója a macska ang. cat, fr. chat, chatte, ném. Katze, ol. gatto, sp. gato, or.кот, кошка(W.) neve.

A macsek megnevezés szlengnek tekinthető.

A macska, vagyis házimacska ’Felis silvestris catus’ kisebb termetű húsevő emlősállat, amely a macskafélék (Felidae) családján belül a Felis nembe tartozik.

Mintegy 10 000 év óta él az ember környezetében, fennmaradt háziasításának 4000 éves emléke Egyiptomban. Egy ciprusi sírból előkerült, mintegy 9500 éves

leletben egy felnőtt ember és egy macska csontjai találhatók. Különböző maradványokat találtak Jerikó mellett, amelyek korát 9000 évesre becsülik. A macskának számos fajtája és színváltozata létezik. Sok kultúra legendáiban és mítoszaiban tölt be jelentős szerepet, az egyiptomiak, a kínaiak és a vikingek ősi

történeteiben is szerepel. Kezdetben Egyiptomban szent állatként – Básztet szent állataként – tisztelték a macskákat (elpusztításuk halálbüntetést vont

maga után), később már tenyésztették őket, mert magtáraiktól távol tartották az egereket és más rágcsálókat, sőt a sivatagból betévedő kígyókat is.

§ Líbiai fakómacska – Macska: csn

A macska (más néven házi macska egy kisebb termetű húsevő emlősállat, amely a macskafélék családján belül, a Felis nem fajáhoztartozik, a Vadmacska alfaja, bár a mai rendszertanban inkább kezdik külön fajként kezelni az állatot, ugyanis nagyon sok dologban eltér az őseként tekintett fajtól, ez viselkedésbeli és kinézetbeli határozó is lehet.

Egy 2007-es DNS-vizsgálat eredménye szerint ősétől már 100-130 ezer évvel ezelőtt elvált, jóval korábban, mint azt a régészeti leletek bizonyítják, majd a termékeny félhold területén élő emberekhez szegődött, hamarabb, mint a kutya.

Körülbelül tízezer évvel ezelőtt kezdett az ember társaságában élni, háziasításának ábrázolása mintegy 4000 éve Egyiptomban történt. 2004-ben Francia kutatók jelentése a macska háziasítására vonatkozó legkorábbi tárgyi bizonyíték feltárásával foglalkozik. A lelet egy Ciprusi emberi sírból került elő, melyben egy meghatározatlan nemű felnőtt ember és egy macska csontjai találhatók. A lelet mintegy 9500 éves. A sírból a csontok mellett kőszerszámok, vasoxid-maradványok, maroknyi tengeri kagyló és (az emberi csontoktól 40 cm-re) a saját sírjából egy nyolc hónapos macska csontváza került elő, melyet az emberrel megegyezően nyugati irányba nézve fektettek. Mivel a macska nem őshonos a Mediterrán medence szigetein, ezért csak a szárazföldről kerülhetett oda, minden bizonnyal a közeli levantei partokról. A lelet az ember és a macska tudatos együttélésének bizonyítéka. Ez összhangban van a genetikai kutatások eredményeivel is, melyek szintén ezt a földrajzi és időbeli eredetet erősítik.

A Háziasítása előtti legközelebbi őse az afrikai vadmacska avagy líbiai fakómacska.

A macskák sportos alkatúak, testük gyors, intenzív tevékenységre alkalmas, így ideális a ragadozó életmódhoz. Jó futók, rövidtávon képesek elérni az akár 50 km/h-s sebességet is. Ízületeik hajlékonyak, hosszú lábaikkal, rugalmas erős izmaikkal remekül ugranak, képesek függőlegesen felfelé a kerítésekre vagy falakra akár két méter magasságba is felugrani, álló helyzetből. Emellett igen jó az egyensúlyérzékük (egyensúlyuk megtartását hosszú hajlékony farkuk is segíti), reflexeik gyorsak.

A macskák gyakran összegömbölyödve alszanak. A macskák más állatokhoz képest meglehetősen sok időt töltenek alvással, különösen idősebb korukban. A napi alvásigényük körülbelül 12-16 óra. A macska időnként félálomban pihen, ehhez általában a lábait behajlítva lekuporodik, illetve lefekszik, szemeit behunyja, füleit előre vagy a zajok irányába fordítja. A félálomban töltött idő végén rendszerint alvó pózt vesz fel (például összegömbölyödik), majd elalszik. Az alvási folyamat az emlősökéhez és A madarakéhoz hasonlóan zajlik. Az alvó állat számára a zaj vagy egyéb zavaró körülmény hatására történő hirtelen felébredés Stresszt okoz, amely hosszú távon, gyakran megismétlődve pszichikai rendellenességet, betegséget is eredményezhet.

A macska normál testhőmérséklete 38-39 C. A házi macska szívverése percenként 140 és 220 között van, nagyban függ attól, hogy az állat mennyire izgatott.

A nagymacskákhoz hasonlóan a házi macskák is hatékony vadászok. Gerinces zsákmányukat a leopárdoknál és a tigriseknél megfigyelhető taktikával lesből támadva teszik mozgásképtelenné, majd hosszú szemfogukkal megsebzik a gerincvelőt, illetve a nyaki verőeret vagy a nyaki gyűjtőeret átszakítva súlyos vérzést okoznak, esetleg a légcső összezúzásával megfojtják áldozatukat. Míg a házi macska körülbelül ezerféle fajra vadászhat, addig a nagymacskák kevesebb, mint száz különféle állatot tekintenek zsákmányuknak. A jól táplált házi macskák is vadásznak a környezetükben élő madarakra, egerekre, patkányokra, Skorpiókra és más kisebb állatokra. Gyakran előfordul, hogy meg is mutatják zsákmányukat a gazdájuknak. Ennek oka nem tisztázott, de a barátságos magatartás gyakran társul ezzel a viselkedéssel. A macskák talán dicséretet remélnek a csoporthoz való tartozás effajta szimbolikus kinyilvánításáért.

Köztudott, hogy a macskák rendkívül igényesek a tisztaságot illetően, körülbelül az életük 30%-át töltik tisztálkodással. A mosakodás elősegíti a test melegének megőrzését, eltávolítja az élősködőket és serkenti a bőr vérkeringését. Nyelvük papilláival és nyáluk használatával tartják tisztán bundájukat. A macska nyála jól tisztítja a szőrzetet, az embernél azonban Allergikus reakciót válthat ki. Némelyik macska szívesen mosdatja a fajtársait vagy akár a gazdáját is. A tisztálkodás közben lenyelt és a gyomorban összetapadt és megszilárdult szőrt időnként kiöklendezik. A macskák körülbelül ugyanannyi folyadékot veszítenek mosakodás közben, mint a vizelés során, ezért fontos hogy a folyadék pótlására mindig álljon a rendelkezésükre friss, tiszta ivóvíz.

Egyedülálló tájékozódási képességük, mely a madarak égitestek és mágneses terek alapján történő tájékozódásához hasonlóan működik, lehetővé teszi hogy akár több száz kilométeres távolságból is hazataláljanak. Emellett (jelenleg még nem tisztázott módon) az általuk ismeretlen helyre távozó gazdáikat is tudják követni.

A macskáknak évente két szaporodási időszaka van (bagzás), egy tavasszal és egy ősszel, amely minimálisan 4-7 napig tart, amennyiben a nőstény vemhes lesz. A hímek Péniszén hátrafelé mutató tüskék találhatók, melyek a pénisz kihúzásakor hozzáérnek a nőstény Vaginájának falához. A nőstényt ez az ovuláció megkezdésére serkenti, de mivel erre nem minden esetben kerül sor, a nőstények ritkán esnek teherbe az első párzás során. A tüzelő nőstények több hímmel is párosodnak, így előfordulhat hogy az egy alomba tartozó kölykeik több apától származnak. A szaporodási folyamat erős zajjal járhat, mivel mindkét állat hallatja a hangját. A zaj leginkább a harcoló macskák által kiadott hangokra emlékeztet.

A vemhességi időszak 63-65 napig tart. Az alom átlagosan 3-5 kölyökből áll. A legelső alom általában a későbbieknél kisebb létszámú. A kölykök elválasztása 6-7 hetes korban történik meg, ivaréretté pedig (nőstények esetében) 4-10, illetve (hímek esetében) 5-7 hónap után válnak. Egy átlagos nőstény a nemileg aktív életszakaszában összesen akár 100 utódot is világra hozhat. A kölykök átlagos tömege 85 gramm. Előfordul, hogy az egymással jó viszonyban álló nőstények segítik is egymást a szülés során.

Az anyaállat a kölykeit három hetes koruktól a zsákmányállatok segítségével tanítja vadászni, melyeket kezdetben élettelenül, majd később élő állapotban visz eléjük, hogy az utódok láthassák hogyan kell megölni, illetve megenni azokat.

A világon körülbelül ötszáz millió macska él, számuk már meghaladja a kutyáékét, míg Magyarországon hozzávetőlegesen három millió lehet belőlük.

§ Tengeri macska (Chimaera monstrosa) – Macska: csn

Tengerimacska-alakúak (Chimaeriformes)

A porcos halak (Chondrichthyes) osztályának tömörfejűek (Holocephali) alosztályába tartozó rend.

A ma élő kimérákat egyetlen alrendbe Chimaeroidei (Patterson, 1965), és három családba (familia) sorolják.

Tengeri macska, tengeri patkány:

Tudományos neve: Chimaera monstrosa

Angol neve: Rabbit fish

1,5 m hosszúságra nő meg ez a szörnyhal de előfordulnak 2 m-es példányok is. A legnagyobb egyedek 2,5 kg súlyúak. A nőstények valamivel nagyobbak mint a hímek.

A tengeri macska nevet gömbölyű feje miatt, a tengeri patkány elnevezést pedig hosszú faroknyúlványa miatt kapta.

Színe aranysárga, fehér és barna árnyalatoknak a keveréke és nagy kerek szemeinek szivárványhártyája fehér, szembogara zöldes fényű. A szemek között vékony, csontos, előrenyúló nyúlvány látható, amely miatt a norvégok a halat "királyhalnak" nevezik. Európa minden partvidékén előfordul de Afrika és Japán partjainál is megtalálták. A tenger mélyén él és csak a heringrajok üldözésekor merészkedik feljebb. Élelme kagylókból, rákokból és apróbb mélytengeri halakból áll. Szaruszerű tokban zárt petékkel szaporodik ez a Kréta korban is már élő ősi hal.

Nem ehető. A máját ami a testsúlyának majdnem az 1/3-ad részét teszi ki régebben kenőolajnak használták és a bőrre is kenték bőrbetegségek ellen.

§ Szőrös macska – tudományos neve: ezüstfa – (Elaeagnus angustifolia) - Macska: csn

ezüstös levelű, erős illatú, sárgás virágú díszfa; Elaeagnus angustifolia.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) ezüstfa. Társnevei: magyar olajfa, vadolajfa, fűzolajfa, hamisolajfa, magyarolajfa, olajfűz, ezüstlevelűfa, paradicsomfa, szőrös macska. Ez utóbbi a párolgás ellen szolgáló, a nap sugarainak hatását csökkentő epidermiszből kifejlődött, a levél felszínén található szőrökre utal. Népi paradicsomfa elnevezése onnan származik, hogy olyan szépnek tartják, hogy minden bizonnyal a paradicsomból származik. Olajfára utaló neve azt mutatja, hogy levele, gyümölcse hasonlít a valódi olajfáéhoz. Ezüstfűz, fűzolajfa nevei megtévesztőek, hiszen a fűzzel nem rokon növény, mindkettő más-más növénycsalád tagja.(A fűz ’Salix’, az ezüstfűz azonban ’Eleagnus’.) Az indokolja ezeket a neveket, hogy az ezüstfának a fűzéhez hasonló keskeny, lándzsás levelei vannak. Diószegi találóan ezüstfának nevezte a növényt ezüsthamvas leveléről, mely apró pikkelyekkel ezüstözött.

Bogyós, csonthéjas gyümölcse szintén ezüstös.

Tudományos genusneve az Elaeagnus. Theophrasztosz is megemlékezett egy elaiagnosz (&lt; görög elaia ’olajfa’, agnosz ’szűz’; tehát ’szűzolajfa’) nevű növényről.

Az ókori görögök már ismerték az ezüstös levelű fát, és az olajfa bogyójánál is fanyarabb termését étkezésre is használták. Általánosan használt ókori

görög neve agrielaia, azaz ’vadolajfa’ volt. Ennek gallyaiból készítették az olimpiai győztesek koszorúit. A rómaiak oleaster néven ismerték. Palesztinában

gyümölcséből olajat ütöttek, melyet oleum sanctum vagy Zachaeus olaja néven árusítottak a zarándokoknak. A hagyomány szerint ugyanis ilyen vadolajfára

mászott föl az apró termetű Zachaeus, hogy a nagy néptömegektől körülözönlött Mestert láthassa. A Bibliában szereplő héber ec-šemen nevet a fordítók nemigen

tudták jól azonosítani, olajfának, fenyőnek, ciprusnak, vadolajfának vagy „szép fának” fordítják, noha a név ma is az ezüstfát jelöli a héberben. A valódi

olajfa neve is eltérő (zajit), ugyanakkor görbe és görcsös törzse miatt sem valószínű olyan szöveghelyeken, ahol épületfákról, hosszú, erős gerendákról

vagy tartóelemekről van szó. A gyors növekedésű ezüstfa ugyan fiatal korában alulról elágazó, alacsony tövises fa vagy bokor, ám 10–20 éves korára hosszú,

egyenes törzset fejleszt, és valódi fává nő, főleg, ha alsó ágait eltávolítják.

Több ázsiai utazó is megemlítette, hogy Örményország déli részén a falvak terjedelmes kertjeiben az ezüsthamvas Elaeagnusról szorgalmasan szedik az érett termést, és azt különbözőképpen használják fel étkezésre. Kínában és Japánban járt utazók – köztük Xantus János egykori 1848-as honvéd – is megtalálták az ezüstfa különböző fajait.

Kertjeink erőteljes, kellemesen édeskés, bódítóan illatos díszcserjéje. Aranysárga, harang alakú virágokkal szép cserje; jövevénynövény, Magyarországon a XIX–XX. század fordulóján tűnt föl. Kedvelték kellemes illatát, a méhesek közelébe is ültették.

A kecskeméti gimnázium udvarán két hatalmas fa nőtt, mint írták „a régi ikerfatestvér elevenen zöldel és évről évre új tanulónemzedéket fogad árnya alá játszani, üdülni”.

Nálunk legismertebb és legelterjedtebb fajának, a keskenylevelű ezüstfának, az Elaeagnus angustifoliának hazája a Földközi-tenger melléke és a mérsékelt égövű Ázsia. Ágai tövisesek, levelei szálas lándzsa alakúak, alul a hajtásokkal együtt ezüstfehérek, felül zöldesfehérek, zsenge korukban mindkét lapjukon ezüstös molyhosak, illetve szőrösek. Könnyen szaporítható magról és dugványról, igénytelen, talajban nem válogatós, fagyra sem érzékeny. Parkfának, sövénynek ültetik.

§ Trópusi madár – Madár: csn

A családról általánosságban:

A családhoz hat faj tartozik. Tömzsi testalkatú, nem nagy termetű madarak. Csőrük olyan hosszú, mint a fejük, oldalt erősen lapított, felül kissé hajlott, hegyes, a káva széle finoman fogazott, alig észrevehető kampóval. Orrlyukaik hasítékalakúak. Lábuk gyenge, csűdjük igen rövid, hátulsó és belső lábujjukat csak keskeny bőrhártya köti össze. Szárnyuk hosszú. 12 vagy 14 tollból álló farkuk két meghosszabbodott középső tolla majdnem teljesen zászlótlan, az egyik fajnál (Phaëton rubricauda Bodd.) karminpiros, a többi fehér, míg többi rövidebb farktolluk zászlója jól fejlett. Aprótollazata sűrű és finoman színezett. Apró fészket raknak; a tojó mindig csak egy, aránylag nagy tojást tojik.

A trópusi madár (Phaëton aethereus Linn.) a legismertebb és legjobban elterjedt faja. Linné „a Nap fiá”-nak nevezte, amelynek megjelenése a hajósok szemében azt jelentette, hogy hajójuk elérte a forró égövet, a trópusokat, mert a trópusi madárral valóban csak a legritkábban találkozunk a föld mérsékelt égövi tájékain.

Apró tollazata fehér, rózsapiros árnyalattal; elől széles, hátrafelé elkeskenyedő kantársávja fekete. Elsőrendű evezőinek külső zászlója fekete; harmadrendű evezői feketék, szélük fehér. Farktollai a középsőkig fehérek, száruk szintén fehér, a középsők gerince a tövéig fekete. Szeme barna, csőre korallpiros, a fiataloké sötétbarnás. Lába sárga, csak úszóhártyája és ujjai feketék. Hosszúsága – a két lándzsaalakú s 50–75 cm hosszú farktollat is beleszámítva – mintegy 100, kiterjesztett szárnymérete 14, szárnya 30 cm. Ez a faj az Atlanti-, Indiai- és Csendes-óceánnak a két térítő között elterülő vidékein van elterjedve.

A trópusi madarat a nappali órákban a partok közelében láthatjuk foglalatoskodni, de csendes, holdfényes éjszakákon éppen olyan fáradhatatlanul röpköd, mint nappal. Így Bennett a szárazföldtől kerek 1000 tengeri mérföldnyire találkozott vele. A hajósok becslése szerint a partoktól átlag 300 tengeri mérföldnyire szokott elkalandozni.

Az utazók, akik közelebbről megismerkedtek vele, egyhangú csodálattal említik szépségét és kedvességét. „A trópusi madarak – írja Bennett – kétségtelenül a világtengerek legszebb madarai közé tartoznak; amikor a nap sugarai pompás tollazatukról visszatükröződnek, kihívják az ember csodálatát. Természetük éppen olyan szeretetreméltó, mint amilyen kedves a repülésük; művészetük szemlélése igazi örömet jelent a megfigyelőnek. A hajók – úgy látszik – néha magukra vonják a figyelmét. Odamennek, körülröpködik, a magasabb levegőrétegekből csavarvonalban alább és alább ereszkednek, majd csekély magasságban függögetnek, sőt nagyritkán vitorlarudaikra is leereszkednek.”

Tápláléka kizárólag halakból és egyéb olyan tengeri állatok sorából kerül ki, melyek a felszín közelében úszkálnak. Nuttall azt állítja, hogy igen gyakran látta, amint nagy ügyességgel repülőhalakra vadászott.

Költésének ideje – úgy látszik – a költőhelyül szolgáló sziget fekvése szerint különböző. Ausztrália közelében – Bennett szerint – augusztus-szeptemberben kezdődik, a Bermuda-szigeteken – Wedderburn és Hurdis szerint – március-áprilisban, a Vörös-tenger déli részén – Heuglin szerint – június-júliusban. Heuglin megfigyelései szerint a hímek ilyenkor a legnagyobb mértékben izgatottak; szakadatlanul viaskodnak, lármázva és vijjogva hajszolják egymást, valósággal bukfenceket hánynak a levegőben és teszik a szépet az előlük menekülő tojónak. Legjobban szeretnek az emberi forgalomtól távoleső szigeteken fészkelni. Megfigyelték, hogy a trópusi madár ott, ahol még nem háborgatták, tojását egyszerűen a földre, többnyire bokor alá tojja, míg a látogatott szigeteken mindig a szirtek repedéseit, üregeit választja ki erre a célra. Az ilyen, többnyire mintegy méternyi mélységű sziklarepedések és rések bejárata Heuglin szerint sokszor nagyon szűk és alacsony, úgyhogy csodálkozik rajta az ember, hogyan tud a madár a belsejébe jutni. A tojó egyetlen tojását vagy a puszta földre, a futóhomokra, vagy a puszta sziklára rakja. Tojásuk meglehetősen nagy: mintegy 60 mm hosszú és 43 mm széles. Tojó és hím egyaránt kotol, még pedig olyan benső odaadással, hogy még az ember közeledtére sem repülnek el, hanem csőrükkel igyekeznek védekezni, néha nem is eredménytelenül. Fiókáikat felül hamuszürke, homlokukon és alul hófehér, finom és sűrű pehely borítja.

§ Madárfű – tudományos neve: henye tócsahúr - (Lythrum portula) – Madár: csn

A mirtuszvirágúak (Myrtales) rendjébe és a füzényfélék (Lythraceae) családjába tartozó faj.

A henye tócsahúr Európában őshonos. Észak-Amerika nyugati részére, betelepítették ezt a növényfajt. A Börzsönyben megtalálhatók állományai.

Ez a füzény-faj, egyéves növény,a talajon kúszó 5-25 centiméter hosszú szárral. A szár négy élű, a csomókon legyökerezik, és többnyire vöröses

színű. A levelek átellenesen állnak, fordított tojás alakúak. A virágok aprók, vöröses-fehérek, egyesével ülnek a levelek hónaljában.

A henye tócsahúr kiszáradó pocsolyák és vizesárkok, szárazra került tómedrek, szántók nedves barázdamélyedések lakója. Savanyú, de tápanyagban gazdag homok- és vályogtalajokon nő. Mészben szegény területeken mindenütt előfordul. A virágzási ideje áprilistól július végéig tart.

§ Madarász-papagáj (Psittacella madaraszi) – Madarász: csn

A nemespapagáj-formák (Psittaculinae) alcsaládjának egyik képviselője.

A fajt Madarász Gyula ornitológus és festőművész tiszteletére nevezték el.

Indonézia és Pápua Új-Guinea területén honos.

§ Barázdált magormányos (Lignyodes suturatus Fairmaire) – Mag: csn

Sas-hegy, 2008.IV.28., Grabant A. és Merkl O.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Pontozott maggomba – tudományos neve: pontozott szitagomba – (Poronia punctata) – Mag: csn

Syn.: Pontozott maggomba 

Termőtest: Kisebb termetű gombácskák, leggyakrabban lótrágyán. Első tekintetre az apró, fehér korongok tűnnek fel a trágya felületén. Közelebbről szemügyre véve apró fekete pontok láthatók rajta, ezek az oszciólumok (peritéciumainak nyílásai). 

Sztrómája egészen fiatal korában egy 0,5 - 1 mm átmérőjű rózsaszín gömböcske, azután hamar csészeszerűvé nyílik, növekedés közben egyre inkább kiterül és (legelőször a korong közepén) megjelennek a fekete pontokként látszódó peritéciumok is. A színe eközben piszkos rózsaszínből egyre fehérebbé válik, állaga pedig egyre keményebb, szívós állagú, fehér lesz. Átmérője általában 3-6 (22) mm. A korong lehet szabályos vagy szabálytalan kör alakú, vagy ovális. Kettévágva láthatók a korong felszínére nyíló, fekete, palack alakú peritéciumok, melyek kezdetben a középpont körül koncentrálódnak, és egy bizonyos szélességű sávban még nem láthatók. Később aztán ez a steril sáv leszűkül, itt is megjelennek az oszciólumok, és a korong széle gyakran visszapöndörödik. 

Tönkszerű része alig emeli ki a felszínről, a korong síkja leggyakrabban ráterül az aljzatra. A tönki rész külső felülete feketés színű, felületébe aljzatdarabok tapadnak. A tönkrész belseje a termőtestpárna többi részével egyezően fehéres színű, szívós állagú. 

Aszkuszaiban 8 db 20,5 - 24,8 µm x 9,7 - 11,9 µm (átlag 22,6 x 10,8 µm) méretű elliptikus, sötét spóra termelődik, amelyeken hosszanti barázdák láthatók.

Spórapora fekete. A spórák tömege nem porszerű, hanem ragacsos állagú. Ez a spórákat körülvevő ragacsos burok valószínűleg a fűszálakon való könnyebb megtapadást szolgálja. Az állatok a fűre ragadt spórákat legelés közben megeszik, majd emésztőrendszerükben sértetlenül áthaladva a gombaspóra a táptalajául szolgáló trágyával együtt távozik. Valószínűleg ivartalanul is szaporodik. A fiatal példányok felülete lisztes-poros, amit a rokonsági körébe tartozó Xylaria fajoknál a konídiumok tömege okoz. 

lótrágyán egész évben megtalálható. Csak olyan területeken képes élni, ahol szabadtéri tartásban élnek az állatok (általában lovak), és a rendszeresen kijuttatott trágya bolygatás nélkül a helyszínen marad hónapokig, évekig. Ilyen terület egyre kevesebb van Európában. Feltételezhető, hogy

hazánkban él egész Európa legjelentősebb állománya, azonban itt is erősen ritkul. 

§ Kemény mag – tudományos neve: hasznos kömény – (Carum carvi L.) – Mag: csn

További nevei: konyhakömény, kemény mag.

Kétéves. 30–80. Szára ágas. Levelei kétszer és keskeny sallangokra szeldeltek. Az alsó levelek hüvelye hosszú. Gallérja vagy hiányzik, vagy egy levelű. Gallérkája hiányzik. Sziromlevelei csak 1 mm. hosszúak, fehérek, pirosas középérrel. Terem hegyvidéki kaszálókon az egész országban. Gyűjtik és, fűszerül, valamint orvosságul szolgáló terméseért (köménymag), termesztik is.

§ Magár – tudományos neve: havasi sertefű – (Nardus stricta L. - Magár: csn

További nevei: hajszálfű, magár, merő nárdus, síkos szőr- vagy tőrfű.

Évelő. 10–30. Töve sűrű, párnás gyepet hajt. Levelei be vannak göngyölődve, serteneműek. Szára vékony, czérnaszerű. Kalászkái egyoldalra konyulók, egyvirágúak, szennyes violaszinűek. Csak egy bibéje van. Terem sovány, tőzeges talajon, hazánk öszszes magas hegyein.

§ Szilfa-magdolnaormányos (Magdalis armigera) – Magdolna: lk

A macskaherecincér (Pilemia hirsutula) legbiztosabb budapesti lelőhelye is a Sas-hegy alja. A kötött talajú gyep az élőhelye a fekete (Carinatodorcadion aethiops), a barna (Carinatodorcadion fulvum fulvum), a kétsávos (Pedestredorcadion pedestre) és a nyolcsávos gyalogcincérnek (Pedestredorcadion scopolii). A beerdősülő részek egyik gyakori fafaja az érdeslevelű szil (Ulmus procera). Több bogárfaj is fejlődik a fájában, így a sávosnyakú virágdíszbogár (Anthaxia manca), a szilfa-tarkadíszbogár (Lamprodila mirifica), a pettyes szilcincér (Saperda punctata) és a szilfa-magdolnaormányos (Magdalis armigera). A cserjésedő részek gyakori díszbogara a rózsa-virágdíszbogár (Agrilus macroderus). A kertek gyümölcsfái közül a körte vékony gallyaiban fejlődik a közönséges négyszeműcincér (Tetrops praeustus). Csonthéjasok termését fogyasztja az aranyos eszelény (Rhynchites auratus) és a kökényeszelény (Tatia-Rosalia 8 (2012)

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Magdolnafű – tudományos neve: macskagyökér - (Valeriana) – Magdolna: lk

A macskagyökér magas szárú, erős illatú, apró fehér vagy pirosló virágú évelő gyógynövény; Valeriana.

A macskagyökér, macskagyökérfű, macskagyökönke igen régi növénynevünk, a magyar írásbeliségben 1578-ban Melius Juhász Péter művében bukkan föl először (maczka gykér ’Valeriana’). Ezután 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában olvasható, majd a legtöbb füvészeti munka és szótár említi a századok során.

A nyelvjárásokban, különösen Erdélyben is használatosak különféle alakváltozatai (N. Nyárády: Marosvásárhely | Gyógysz.: Gyergyó | KertLap. 17: Nagykőrös | Ethn. 87: Árapatak | Nyr. 13: Deregnyő).

Ezt a gyógynövényt, amelynek rendszertani nevét a latin valere ’jó egészségben van’ jelentésű szó adta, már az ősidőktől kezdve nagy becsben tartották.

Gyökerének erős szaga van, régebbi latin neve, a valeriana phu az orrfintorításkor minden nyelvben kiadott hangot idézi. A macskagyökönke, macskagyökér a gyöngymentához (macskamenta) hasonlóan hatással van egyes állatokra, illatanyagaival vonzza a patkányokat, cobolyokat, hiúzokat és a macskákat, szagos gyökereinek illóolaja és még a virágok illata is macskacsalogató hatású. A növénytől megmámorosodott macskafélék a bokrokat megtépázzák. Mint Csapó József (1775) írja: „kedves illatú növény, a macskák szeretik s megeszik”. A Magyar Fűvész Könyv szerzői (1807: MFűvK.) is arról tudósítanak, hogy a növény „gyökere

szagos, a’ matska szeret vele játszani”. Elég, ha messziről megérzi a szagát, és nyomban megváltozik. Elhagyja a lustasága, tűz gyullad a szemében, grimaszokat vág, nagyokat ugrik. Úgy tűnik, mindjárt fölfalja a gyökeret, mint egy egeret. De tánccal és dorombolással, körbejárással ér véget a szertartás. A néphit szerint, ha a méhkasokba macskagyökeret teszünk, a méheket odacsalogatjuk, és ott munkába kezdenek. Följegyezték, hogy a halak közül a pisztrángra ugyanazt a hatást fejti ki, mint a macskára.

Idegen nyelvi párhuzamként vö. orosz kosacsij maun ’Valeriana officinalis’, kosacsjalanka ’Antennaria Gärtn.’. A macskagyökér tükörszava a németben a R.

1783: Katzenwurzel, mai szakirodalmi Katzenwurz.

A növény latin neve a valere ’erős’ szó származéka; a Valeriana a X. században jelent meg, és a növény erős szagára vonatkozik. A macskákra gyakorolt bódító

hatására utal a Valeriana officinalis német tájnyelvi Katzenschlaf (tulajdonképp ’macskaalvás’) kifejezés. A valeriángyökerek Michael Moore amerikai herbalista szerint „büdös zokniszagúak”. A magyarban a Valeriana mintájára keletkezett a növény valerián neve.

Furcsa, kellemetlen szaga a macskára nemi ingerként hat. Mivel a macskák lehetőleg azonnal levizelik, régente a gyógyszerészek a valeriánát tartalmazó

csomagokra rá is írták: „Az matskáktól védett helyen tartsd!” (Term. 1943).

A gyökönke utótaga Magyar Fűvész Könyv szerzőpárosának szóalkotása. A „megállított Plánta Nevek” sorában is szerepel náluk a matska gyökönke, mégpedig„ugyan azoknak bitang nevei” helyett, mint a matska gyökér vagy baldrián, bádiánfű, baldián. Ez utóbbi a német név alapján került a magyarba, római nárdus neve pedig a latin Nardus gallica megfelelője. Nevezték mezei nárdusnak is. Clusiusnál (NomPann.) betzfiuw, azaz bécsi fű, mert a „magyarok fejöket mossák a növénnyel”, s mint havasi füvet, Bécsből hozzák. Társneve még a fordulófű, hodolán, magdolnafű, Szent Magdolna füve.

Hazánkban árkok mentén, napos, homokos helyen fordul elő. Az álmatlanság nagyra becsült, értékes gyógyszere, különösen, ha az ideges kimerültség és szellemi túlterheltség következménye. Szívnyugtató hatású, alacsonyabb vérnyomást idéz elő. Az epilepszia régi gyógyszere. A két világháborúban a növényt a robbanás okozta sokk és az ideges stressz kezelésében használták.

§ magnólialombjáró (Setophaga magnolia) – Magnólia: lk

Az újvilági poszátafélék (Parulidae) családjába tartozó faj.

A fajt Alexander Wilson amerikai ornitológus írta le 1811-ben, a Sylvia nembe Sylvia magnolia néven. Sokáig a Dendroica nembe sorolták Dendroica magnolia vagy Dendroica maculosa néven.

Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban fészkel. Telelni Mexikóba, a Karib-térségbe, Közép-Amerikába és Dél-Amerika északi részére vonul. Kóborlásai során eljut Európába is.

Természetes élőhelyei a mérsékelt övi erdők, szubtrópusi és trópusi síkvidéki erdők, cserjések. Testhossza 13 centiméter, Szárnyfesztávolsága 20 centiméter, testtömege 6-15 gramm. A leveleken keresi ízeltlábúakból álló táplálékát. Elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma növekvő.

§ Magnólia vagy liliomfa (Magnolia) – Magnólia: lk

a liliomfafélék (Magnoliaceae) családjának névadó nemzetsége. A liliomfák az egyik legkorábban megjelent zárvatermőcsoport mai képviselői.

A legősibb, magnóliákhoz hasonló fosszíliákat Kansasban találták, és Archaeanthusnak („ősi virág”) nevezték el. 17–20 millió éves Magnolia latahensis fosszíliákból sikerült 17 DNS-szekvenciát azonosítani. Ezek közül 13 azonos volt a ma élő magnóliák DNS-ével, és csak 4 különbözött azoktól, amit rokonságuk bizonyítékaként értelmeznek. Maradványaik (többnyire teljes levelek, virágok és termések lenyomatai) előkerültek Európából, Észak-Amerikából és Nyugat-Ázsiából is, de ennél jóval kisebb területen maradtak fenn napjainkig. Visszaszorulásuk oka valószínűleg a klíma változása (az eljegesedés) lehetett.

A modern rendszertanok a liliomfafélék (Magnoliaceae) tagjaként a Magnoliidae kládba, a liliomfa-virágúak (Magnoliales) rendjébe, tehát nem a valódi kétszikűek (Eudicotyledon) közé sorolják őket, mert fejlődési vonaluk még az egyszikűek kiválása előtt elkülönült a többi kétszikűétől (alapi helyzetűek).

Magyarországon a kora miocénban keletkezett ipolytarnóci lábnyomos homokkőből kerültek elő a 19,6 (plusz-mínusz 1,4) millió éves Magnolia mirabilis maradványai.

A nemzetségbe a különböző rendszerezések 120–210 fajt sorolnak, és ezek két, egymástól jól elkülönülő géncentrumban élnek:

a fajok mintegy háromnegyede Kelet-Ázsiában (Kelet-Himalája, Kína, Japán, Mandzsúria, Indonézia), egynegyedük pedig Észak-Amerikában (Kanada délkeleti részétől az Amerikai Egyesült Államok keleti partvidékén és Közép-Amerikán át Dél-Amerika északi peremvidékéig).

Észak-amerikai fajaik a floridai babérlombú erdők

A fajok több mint fele trópusi – ezek többnyire a hegyekben élnek az üde talajú erdőkben, savas kémhatású, tápanyagban gazdag talajon. Több (részben emberi közreműködéssel) Európába is átterjedt; hazánkban az üde talajú erdők alsóbb koronaszintjében élnek vadon, de csak szórványosan fordulnak elő.

Mivel kialakulásukkor a méhek még nem jelentek meg, a valódi liliomfákat bogarak porozzák be – termőleveleik (carpel) ezért durvák, nehogy a táplálkozó bogarak megsértsék őket.

Örökzöld és lombhullató fajok is tartoznak közéjük. Metszésük csak és kizárólag késő ősszel a téliesítés előtt lehetséges a gombásodás, atkásodás elkerülése végett. Törzsük nem sokkal a föld felett elágazik, és legalábbis eleinte bokrosan nő. Fordított tojás alakú, de a végén kihegyesedő leveleik hetekkel a

virág után hajtanak ki; száraz időben a szélük megbarnul és összepöndörödik. Színpompás, nagy, a liliomokéhoz, illetve a tulipánokéhoz hasonló alakú virágaik miatt számos fajukat termesztik.

Egyértelműen a humuszban gazdag, lehetőleg savanyú talajokat kedvelik. Meszes földben levelei többnyire megsárgulnak, csak igen gyengén fejlődnek és idővel elpusztulnak.

Kertészeti szempontból a nemzetséget két csoportra oszthatjuk:

Azok a fajok, amelyek a lombozat kifejlődése után hozzák virágaikat, különösen kényes, igényes növények, és ezért hazánkban gyakorlatilag nem termesztik őket. Leveleik akár a 20–30 cm-t is elérhetik. Többségük fatermetű.

Azok a fajok, amelyek a lombfakadás előtt adnak feltűnő virágdíszt, szintén igényesek ugyan, de jobban elviselik Magyarország éghajlatát. A talajra és a nedvességre érzékenyek ugyan, de a szennyezett, városi levegőt jól viselik.

A liliomfákat rendszeresen összetévesztik közeli rokonukkal, az ugyancsak a liliomfafélék családjába tartozó, de Észak-Amerikából származó tulipánfával (Liriodendron tulipifera).

A liliomfák kertjeink, parkjaink legfeltűnőbb és egyik legnagyobb virágú fái, cserjéi. Leveleikkel és nagy rücskös uborkához hasonlító, többnyire pirosra vagy rózsaszínűre színesedő terméseikkel is díszítenek. Egyesével, szabad állásba ültessük.

Történetük:

Az első magnóliákat tudomásunk szerint i.sz. 650-ben Kínában buddhista szerzetesek már termesztették. A Magnolia denudata fehér virága a templomkertekben a tisztaság szimbóluma volt.

A 17. század második felében az angol misszionáriusok feladatul kapták, hogy kutassanak fel, küldjenek haza minden új növényfajt: ennek eredményeként ismerték meg a magnóliát az európaiak is. Az első Magnolia virginiana töveket John Bannister 1688-ban, a virginiai Charles Court megyéből küldte Londonba. Ezt a fajt az 1720-as évek végén követte az örökzöld liliomfa (Magnolia grandiflora), majd nem sokkal később az első ázsiai fajok. Utóbbiakat eleinte Kínában gyűjtötték: Európában az első, mérsékelt övi ázsiai faj a hófehér magnólia (jüláni magnólia, Magnolia denudata) volt, amit Joseph Banks hozott be 1789-ben. 1790-ben követte ezt az ugyancsak Kínából hozott piros magnólia (Magnolia liliiflora). E két ázsiai faj hibridje, a nagyvirágú magnólia (Magnolia x soulangeana) az 1820-as években jelent meg Franciaországban.

A japán növények csak 1852 után, amerikai közvetítéssel kerültek be a nemzetközi kereskedelembe. Az első két faj a Magnolia campbellii és Magnolia stellata volt.

Magyarországra a 18. század végén érkeztek be az első példányok – valószínűleg Eszterházy Miklós herceg hozatta őket kismartoni parkjába, amit 1754-ben kezdtek el építeni – az első feljegyzések 1830-ban említik őket. Az 1800-as években a Kámoni Arborétumban is sok magnóliát ültetett Saághy István.

Mivel a mienknél melegebb éghajlatról származnak, megfelelő termőtalajról és kiegészítő öntözésükről is gondoskodnunk kell. Ne ültessük őket fagyzugos, szeles helyekre! Magvetéssel vagy nyári zölddugványozással szaporíthatók. A dugványozáshoz a fiatal, erőteljes hajtáscsúcsot gyökereztető hormonba kell mártani és ezután dugványágyban teleltetni, hogy gyökeret eresszen. A következő évben már ki is ültethetjük. A magnóliák gyökérzete húsos, ezért nehezen tűrik az átültetést. A földre lelógó ágaik időnként meggyökeresednek, így bujtással könnyen, házilag is szaporíthatjuk őket.

Az alapfajokat magvetéssel szaporítják. Az ősszel érő húsos magot a magburokból óvatosan lefejtve el kell rétegezni és tavasszal a szabadba vagy hidegházba elvetni. A M. liliflora Kínai liliomfa alsó ágai gyakran meggyökeresednek, ezért házilag tőosztással is szaporítható, üzemben pedig nyári zölddugványai elég jól gyökeresednek. A M. soulangeana Nagyvirágú liliomfa fajtáit régebben oltották a M. kobus Japán liliomfa cserépben előnevelt, üvegházban meghajtatott magoncaira. A legkorszerűbb azonban a zölddugványozás. Itt alapvető, hogy a dugványt fiatal, jó növekedésben

lévő növények erőteljes, és a leállás stádiumában lévő hajtáscsúcsaiból készítsük. A Magnolia nemzetség tagjai húsos gyökérzetük miatt az átültetést rosszul tűrik, ezért földlabdásan vagy konténerben forgalmazzák őket.

§ Nagy magyargubacs (Andricus hungaricus) – Magyar: csn

A legnagyobb méretű gubacs, átmérője 1,5–3 cm. A kocsányos tölgy rügyéből alakul ki. Felülete halványbarna, kis kúpok, hegyben végződő tarajok alkotják. Egykamrás. A darázs nemzedékváltással fejlődik.

§ Sóspusztai magyarmoha (Enthostodon hungaricus) – Magyar: csn

Természetvédelmi értéke 10 000 Ft

Hosszúpályi szikesek. A tájvédelmi körzet legtöbb területe a Dél-Nyírség homokján fekszik. Kivételt képeznek a Hosszúpályi környékén elhelyezkedő szikesek, melyek a Berettyó-Kálló köze kistájhoz tartoznak. A felszínt többnyire finomszemcsés üledékek (löszös iszap, helyenként homokos lösz) borítják, és gyakori a szolonyec típusú szikesedés. A Konyárról keletre vezető műút mentén három védett területegységet találunk: az úttól északra a Fehértói-tározót, az úttól délre pedig a Kis-Fehér-tót és a Kerek-fenéket. A Fehértói-tározó a Kálló-Alsónyírvíz-belvízrendszer fejlesztésének beruházási programjaként épült a Sándorosi-mocsarak területén, 1978-ban. Vízrendezési célú belvizes csúcstározó, töltéssel körülvéve. Nagy részét nádasok és szikes gyepek borítják, igen kevés a nyílt vízfelület. A Kis-Fehér-tó egy szikes mocsár, melynek hátas részén egy tölgyes erdősáv is található. Legjobb betekintés a szélén álló Sóstó-halom tetejéről nyílik rá. A Kerek-fenék csaknem teljesen kerek, lefolyástalan szikes tó.

A Kis-Fehér-tó és a Kerek-fenék. Ez a területegyüttes elsősorban ornitológiai értékeiről ismert, azonban növénytani értékei sem elhanyagolhatóak. Szép állománya található itt a kecses, liláskék virágú fátyolos nősziromnak (Iris spuria), mely a nedvesebb szikes réteket kedveli. Vele azonos élőhelyen fordul elő a kaporra emlékeztető, sárga, ernyős virágzatú sziki kocsord (Peucedanum officinale). E növény jelentőségét növeli, hogy a fokozottan védett nagy szikibagoly (Gortyna borelii) tápnövénye, a lepke hernyója a növény gyökerében rág. A lepke hazánkban kizárólag ezt a növényt fogyasztja. Jellemző még a területre a fehér virágzatú, elliptikus vagy lándzsás levelű erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) előfordulása. Védett mohafaj is előfordul itt. A sóspusztai magyarmohát (Enthostodon hungaricus) a kissé bolygatott szikes talajfelszíneken találjuk.

§ Magyarka – tudományos neve: citromfű – (Melissa officinalis) - Magyarka: rlk

fűrészes levelű, halványsárga ajakos virágú, erdei gyógynövény; Melissa officinalis. méhfű J: ajakos virágú erdei növény; Melittis grandiflora. | N. citromfű.

Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) czitrom-fü, illetve méh-fü, méhek szeretö-fü, mézelke a Melissa officinalis. Kassai József szótárában 1833-ban tzitrom

szagú fű, Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) tzitromfű.

Társneve a – szintén a növény jellegzetes citromillatára utaló – citromszagú mézfű, babcitromfű, valamint a mézelke, mézgáncs, melissafű, rajfű és a növény gyógyhatására utaló gyógyító-, orvosi méhfű, jószagú csalán, igaz nádrafű (nádra ’anyaméh’), méregnyomófű, magyartea, mecsektea. Hívják még sátánfű, magyarka, rajfű és kerti méhfű néven is.

A franciában melisse citronée, herbe de citron, citronelle, citronade. A németben a szintén a növény illatára utaló Zitronenmelisse, illetve Bienenkraut a neve. Ez utóbbi megfelelője a magyar méhfű, mely igen régóta használatos (1516 k.: Nyr. 34, 1525 k.: Ortus, 1560 k.: GyöngySzt., 1570 k.: Ars Medica, 1578: Melius, 1588: Frankovith, 1590: Szikszai, 1600 k.: BrassSzt.,

1604: Szenczi, 1643: Comenius, 1653: Apáczai, 1656: Kájoni, 1664: Lippay, 1669: Nadányi, 1766: Mátyus, 1783: NclB.,1792: Váli, 1798: Veszelszki, 1807:

MFűvK. 343, 1813: OrvF., 1825: LexBud., 1834: Kassai). Nem tudni, hogy Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a méhfű elnevezést miért vetették el (illetve

vitték át két másik – egyébként is soknevű – növényfajtára), és a Melittis növényt a Magyar Fűvész Könyvbe (MFűvK.) miért a latin melissza néven vették föl.

A nyelvjárásokban sokfelé használatos etnobotanikai terminus a méhfű a Melissa neveként (Nyárády: Marosvásárhely | SzlavSz. | SzegSz. | SzamSz. |

A méhek szeretik ezt az illatos növényt, ez magyarázza a Melissa nemzetség nevét. A tudományos elnevezés, a Melissa officinalis a &lt; meli ’méz’ &gt;

melissza ’mézelő’ görög nevéből származik, mely egyúttal a méhfű görög neve. Nemcsak kiváló méhtakarmány, mézelő növény, hanem kaptárak illatosítására

is használható, miután a méhek kedvelik a növény szagát (virágai mézillatot árasztanak). Melius Juhász Péter szerint (1578): „Melliophylon, az az méhec

eret f”.

A N. méfű levévelKisbaconban a méhszúrást súrolják be. A méhkasba is szokták tenni, amikor ereszt a méh, hogy odacsalja őket. Régi szokás lehet, már 1775-ben azt írja Csapó József: „a méhek annyira szeretik, hogy ha a kast megkenik vele, abból soha ki nem szöknek”.

A magyar növénynév megfelelője a németben a Bienenkraut ’Melissa off., Apium grav., Filipendula ulm., Nepeta cat.’, Bienengras, ahol Biene ’méh’ és Kraut vagy Gras ’fű’ jelentésű, de hasonló Honigblume, tulajdonképp ’mézvirág’ neve is, valamint a román albină. A mézkedvelő medvéről is elnevezték a Melilotus officinalist; vö. medvefű, német Bärenklee; és hívják patikai mézkerepnek is. Néhány gyimesi és szentmártoni adatközlő szerint a méhfüvet dobronyika, dobronika (NépismDolg. 1978) néven ismerik. Ez az elnevezés többek szerint szláv jövevényszó. Ez ellen szól, hogy a szó csak Erdélyben fordul elő, tehát nincs miért kételkedni románból való átvételében: a növény román dobronic, dobronică, dobravnic nevéből származik. További társneveit (macskaméz, mézelke, mézfű) szintén

jó mézelő tulajdonságáról kapta; ezek is arra utalnak, hogy a növény kiváló méhlegelő.

Hasonneve a méhkerep, néhol mézkerepnek is nevezik. A tudományos név, a Melilotus [&lt; görög meli ’méz’; lotosz ’(ló)here’], azaz ’lóheréhez hasonló,

mézillatú’ a német Honigklee, tulajdonképpen ’mézhere’ elnevezés alapja. Az összetett szó második alkotóelemének mibenléte nem világos. A méhkerep minden bizonnyal összefügg a R. 1470: sarkerep ’Mellilotum’ (CasGl.) elnevezéssel. Szerepel a mai szaknyelvi (és nyelvjárási) szarvaskerep ’Lotus corniculatus’ szóban is. Szóba jöhet esetleg a kerep szó ’hajó’ jelentése, amennyiben a növény virága két evezős vitorláscsónakhoz hasonlítható. A szótörténetben a kerep szó ezzel a jelentéssel már 1248-tól adatolható.

Egykor azt tartották, a citromfű valósággal életre kelti az embert. A XIII. században élt Llewelyn, Glamorgan hercege, aki rendszeresen itta a citromfű

teáját, 108 éves korában halt meg. A sydenhami John Hussey 116 évet élt meg, miután ötven éven át itta reggelenként a mézzel ízesített citromfűteát. A

citromfűnek azt a tulajdonságát, hogy eloszlatja a búbánatot, a füvesemberek régóta dicsérték; a depresszió elleni illatterápiában sokáig fontos szerepe

volt. Ma is gyógynövénynek számít. A görögökön, rómaiakon kívül az arabok is ismerték. Később Nagy Károly elrendelte, hogy minden gyógynövénykertben (tehát elsősorban a kolostorok kertjeiben abban az időben) termesszék a méhfüvet. A középkori Európa nyugtató- és csillapítószere volt a népszerű Melissa-víz.

Európában az 1500-as évektől telepítették is a növényt, a citromfű (francia citronelle, citronade)a Karmelita cseppek fő alkotórésze volt. Különösen nagy

gyógyhatásúnak tartották a karmelita-vizet, melyet 1611-től kezdve a párizsi karmelita szerzetesek készítettek. A növény idegerősítő, görcsoldó, üdítő

hatású, főleg a gyomortraktusra, a méhre, a szívre és az agyra való hatással. Ma is használják bedörzsölésre. Levelének forrázata teaként krónikus légcsőhurutra,

lázas meghűlésre és fejfájásra jó gyógyír. Szintén leveléből nyerik a gyógyszerészet egyik anyagát, az Oleum Melissaet.

Levele a konyhában is használatos; apróra vágva salátába, halhoz fehér mártásba, majonézbe, savanyúkáposztába, pácolt heringhez, baromfihoz, disznóhúshoz igen jó ízjavító. De gyümölcssalátába, gyümölcslevesbe, zselébe, likőrökbe is tehetjük.

§ Szlankamenkamagyarka – tudományos neve: szlankamenka - Magyarka: rlk

Balkáni eredetű, bőven termő szőlőfajta.

Ennek a földrajzi névből keletkezett idegen eredetű szőlőnevünknek a szótörténete a XIX. század első feléig adatolható (1832:Schams, 1844: Legrády, 1858: FG., 1859:Letenyei, 1869: MNy. 64, 1887:Goethe, 1897:Molnár I., 1935: Révai). A nyelvjárásokban számos alakváltozata használatos [KkSz.: szlankamënka | SzegSz.: szlankamenkamagyarka | Entz: szlanka menka (Szerémség) | Tersánczky: szlánkámenka (Nagykanizsa) | Frisch; német N. slankamenka, Slangamenga (Versec vidéke) | Németh: szlanka, piros szlanka (Erdély) | NépismDolg. 1978: szlamkamenka (Erdély, Miriszló)].

A szőlőnév átvétel a délszlávból; vö. a szerbhorvát slankamenka, bijela slankamenka ’Zapfner’ szőlőnévvel, mely a Slŕnkamen ’Zalánkemén’ helynévből ered.

A fajta a Balkán déli részéről származik, onnan a Szerémségen keresztül terjedt el, főleg Versec, Fehértemplom vidékén és Horvátországban termesztették.

Ma Tokaj-Hegyalja kivételével az ország minden borvidékén kedvelt fajta.

A szlankamenka neve sokfelé magyarka, Magyartraube,magyarszőlő. Régtől szerepel ampelográfiai művekben (1829: Görög, 1833: Schams, 1834: Haller, 1856: Gyürky, 1858: FG., 1859: Letenyei, 1869: MNy., 1886: Hamm, 1887:Goethe, 1899:Útm.). A nyelvjárásokból is sok vidékről adatolt [ÚMTsz.: magyarka ’szőlőfajta’ (Szentes) | SzegSz.: pirosmagyarka, sárgamagyarka, ződmagyarka, szlankamenkamagyarka | Feyér: magyarka (Versec vidéke) | Goethe: Magyartraube (Alsó-Ausztria és Steiermark) | Frisch: Magyarka ’ungarische Gewürz-Traube’ (Versec)]. Az úgynevezett Ungarntraube [1836: Ungar, Ungerlein ’kleiner Gutedel’ (BM.)], blaue

Ungar Schams Ferenc szerint „seit undenklicher Zeit in Ungarn kultiviert wurde, nicht aus Serbien stamme”, azaz a magyarszőlő már nagyon régóta termesztett

Magyarországon, nem Szerbiából származhat. Kérdés, hogy mely vidéken; a mai ampelográfusok a magyarka szőlő délvidéki eredetét vallják (pl. Csepregi–Zilai 1988). Ez esetben nem belső nyelvi fejlemény a magyarka, hanem jövevényszó a délszláv szerbhorvátból; vö. madžarka, madžaruša (R. 1852: mad’žârka, madžaruša ’uvae genus’, magârka). A Szerémség pusztulása és az ottani népességcsere után a délről fölnyomuló délszláv lakosság az ott talált fajtákat jelölte a magyarica (és szlankamenka) nevekkel. A -ka képző gyakran használatos a helységekről, vidékekről elnevezett szőlőneveknél a szerbhorvátban, de személyt, népet, nemzetet és nemzeti hovatartozást is jelölhetnek vele. Vö. még ausztriai német Mayarka, román magyarica, maghiarea, majarca alba, cseh és szlovák magyarka, szerbhorvát

majarka, olasz mayarka ’szlankamenka’, német Magyartraube, francia précoce de Hongrie és orosz vengerka csernaja. Északi szláv szomszédainknál, a szlovákban másfél évszázaddal korábban jelenik meg a szó, de az adatok nem szőlőnevek, vö. szlovák maderki, mad’erki, magyarok, maderky ’plántálni való csemete, dugvány, bujtás’, itt jelentésmódosulás következett be szerinte, a csehben pedig egy valószínűleg más fajtát jelölő, de a származási helyre utaló név létezett, vö. cseh uhernitze, uherka.

Furkókovács a neve a szlankamenkának Kecskemét környékén. Azért nevezik így ezt a szőlőt, mert a fajtát ott Major István kovácsmester hozta be, és terjesztette el.

§ Májgomba (Fistulina hepatica) – Máj: csn

A kalaposgombák rendjén belül a májgombafélék családjába tartozó Fistulina nemzetség egyik fiatalon ehető, Magyarországon is előforduló gombája.

Májra emlékeztető, nagy termetű, elsősorban fák törzsén élősködő faj.

Eleinte gömbölyded, később máj vagy nyelv alakú termőteste akár a 40 cm-t is elérheti. Gyakran rövid tönkje is van. Színe felül fiatalon narancssárga, rozsdabarna, majd idővel egyre vörösesebb, végül sötétbarna lesz. Felülete szemcsés, nyirkos időben nyálkás.

Termőrétege csöves szerkezetű, pórusai aprók; színe rozsdasárgás, általában világosabb a felső oldalénál. Nyomásra barnásvörösen foltosodik, felszínén néha vöröses cseppek jelennek meg. Húsának színe és tapintása a marhahúséra emlékeztet, feltűnően rostos, szálakra foszló. Véres vízre emlékeztető vöröses

levet enged. Íze kissé savanykás, az idős gomba kifejezetten fanyar; illata gyümölcsre emlékeztet.

Spórái gömbölyűek, barnássárgák.

Fiatal példányait gyűjtik, felhasználásakor a kalapjának tövét eltávolítják, majd felszeletelve, hagymával, fokhagymával megsütve, és utólag fűszerezve, húspótló főételként is tálalható. Elkészítés előtt a gombaszeleteket vízben áztatják, hogy csersavtartalma kiázzon. Egyes helyeken, ha nagyobb mennyiséget sikerült begyűjteni, savanyítással tartósítják.

Lombhullató fák, különösen tölgyfák törzsén, gyakran a fa odvában terem. Nyár végén és ősszel fordul elő.

Nincs igazán hasonló gombafaj, a vöröses színű taplófajok mind fásan kemények, szívós húsúak.

§ Nemes májvirág (Anemone hepatica – Máj: csn

Az Év vadvirága 2020-ban.

A nemes májvirág elterjedési területe az északi félgömb mérsékelt övi, erdős területei. Megtalálható Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában is. Közép-Európában őshonos növényfaj. Egyes helyeken ugyan bőségesen található, alapjában véve azonban ritka növény, bizonyos területeken teljesen hiányzik.

A nemes májvirág kis termetű évelő növény, magassága alig éri el a 15 centimétert. Háromkaréjú levelei, amelyek csupán virágzás után vagy a virágzási idő vége felé jelennek meg, egész nyáron, ősszel és rendszerint télen is kitartanak, s csak az új levelek kihajtásakor pusztulnak el. A növény a nevét leveleiről kapta, melyek némileg a lebenyes felépítésű Májhoz hasonlítanak. A Virág rövid, szőrös tőkocsány csúcsán helyezkedik el, közvetlenül 3 csészeszerű fellevél fölött. A 6-10 virágtakaró levél többnyire kék,

de rózsaszín vagy fehér is lehet. A növény gyengén mérgező.

A nemes májvirág nyirkos és sziklás erdők, az üdébb, mészben gazdag, kőtörmeléket is tartalmazó vályogtalajokat kedveli. Termőhelyein általában nagyobb állományokban fordul elő. A virágzási ideje március–április között van.

Máj-, epebajok, vizelési zavarok, vese-, hólyagbántalmak. Teáját epe-, máj- és vesebántalmak ellen fogyasztják. Drogja (Hepaticae folium) glikozidát, csersavat és szaponint tartalmaz.

§ Aranyarcú majna (Mino dumontii) – Majna: csn

A seregélyfélék (Sturnidae) családjába tartozó faj.

A faj elterjedési területének központja Új-Guinea szigete. A szigetnek mind az indonéz, mind a pápua új-guineai felén előfordul, továbbá a Bismarck-szigeteken és a Salamon-szigeteken is.

Magas páratartalmú esőerdők lombkoronaszintjén él, de Mangroveerdőkben is találkozhatunk vele.

Testhossza 29-30 centiméter. Első pillantásra nagyon emlékeztet a Beóra (Gracula religiosa), de viszonylag könnyű attól megkülönböztetni. Hiányoznak róla a beóra jellemző bőrlebenyek a fejen. Jellemző bélyege viszont az aranysárga, csupasz szemgyűrű a szeme körül melyről nevét is kapta. Tollazata fémfényű fekete. Hasa aljának hátsó része narancssárga, farkának alsó tollai fehérek. Csőre narancssárga és lábai is ilyen színűek. Mint a seregélyeknél általában itt sem lehet az ivarokat egymástól megkülönböztetni.

Mint ez a rokon fajoknál is általános, az aranyarcú majna is társas madár. Párosával vagy még inkább kisebb csoportokban él. Elsősorban gyümölcsevő, de kisebb állatokat (például ízeltlábúakat vagy gyíkokat) is elkap. A talajszinten, a bokrokon és a magas fák tetején egyformán kutat táplálék után.

A szabadban folyó fészkelési szokásairól keveset tudni. Fogságban évente többször is költhet és úgy tűnik nincs kifejezett szaporodási időszaka. Faodvakba építi fészkét levelekből, fakéregből vagy fűből. Monogám faj, mindkét szülő aktív szerepet vállal a fiókák felnevelésében, de a kotlás java része a tojó feladata. A tojó 2-4 tojást rak, melyek 14 nap után kelnek ki. A fiókák 21-23 nap múlva már elhagyják a fészket. A fiatalok egy hónapos korukban repülnek ki, amelyet hamarosan a szülők újabb tojásrakása követ.

§ Caleana major – Major: csn

Ausztráliában honos orchidea, virágjának alakja repülő kacsára emlékeztet. Körülbelül 40 centiméter magasra nő meg, virágai 15–20 mm hosszúságúak és szeptembertől januárig virágzanak. Dísznövényként tartása nehézkes, a növény egy-két évig hajt virágokat, majd fokozatosan elpusztul.

§ Majoranna – tudományos neve: majoránna - (Origanum majorana) – Majoranna: lk

Névváltozatai: majorána, majoranna, pecsenyevirág. Az árvacsalánfélék családjába tartozó növényfaj.

Eredeti hazája a Földközi-tenger környéke, de ma már nagyüzemi módon és kiskertekben egyaránt termesztik. A növény szárított, morzsolt levele és virágzata a fűszer. A jól kezelt majoránna szürkészöld, egyenletesen morzsolt, erősen aromás, kellemes illatú, kissé hűtő, kesernyés ízű. Illóolajat, keserű anyagot, csersavat tartalmaz.

Hazájában évelő, hűvösebb éghajlaton egyéves növény. 30–50 cm magasra növő sűrűn elágazó hajtása van. Levelei tojásdadok, ép szélűek. Virágai tömött álörvökben állnak, virágzata álfüzér. Termése 4 makkocska.

Felhasználható levesek (főleg krumpli- és gombaleves), főzelékek (krumpli-, bab-), mártások, húsételek, köztük szárnyas és vadhúsok, továbbá húskészítmények (kolbász, hurka), valamint borok ízesítésére.

Kacsa, bárány, birka, ürü, továbbá grillételek, májas és véres töltelékek elkészítésénél szinte nélkülözhetetlen, mert tompítja vagy elveszi a húsok mellékízét.

A majoránna étvágygerjesztő, szélhajtó, gyomorerősítő, nyugtató hatású fűszer, ezért gyógyteák elengedhetetlen alkotórésze. Teáját fejfájás, köhögés, légzési zavarok enyhítésére használják, olajával a reumás testrészeket dörzsölik be. Magas vérnyomás esetén használata körültekintést kíván. Veszélyeztetett terheseknek nemi vágyuk csillapítására ajánlják.

Magról, illetve palántázással, májusban 30–40 cm sor és 15–20 cm tőtávolságra ültetjük. Évente 2-3 alkalommal a virágzáskor vágott növény leveleit lemorzsoljuk.

A majoranna Kis-Ázsiából származik, de Egyiptomban is termesztették mintegy 3000 éve. A XVI. században a legnépszerűbb fűszerféle volt Európában. Ma nemcsak a földközi-tengeri térségben termesztik, hanem Közép- és Kelet-Európában, valamint Dél-Amerikában.

A majoranna közeli rokonságban van az oregánóval, valamint a bazsalikommal, a mentával, a rozmaringgal, a zsályával és a kakukkfűvel.

A majoranna íze aromás, fűszeres, enyhén édeskés, meleg, karakteres, gyantás és némileg keserű. Eredetétől függően illóolaj-tartalma jelentősen eltérhet.

§ Májusfű – tudományos neve: Szagos müge – (Asperula odorata L.) – Május: csn

További nevei: csillagos májfű v. szagos májusfű; csillag szívfű, erdei mester, v. erdőmesterfű, erdődísz. érdeske. – Term. r.: Galajfélék. Rubiaceae.

Évelő. 10–30. Szára 4-élű. Alsó levelei 6-ával állanak s lapiczkásak, a felsők 8-ával állanak, lándsásak és hosszabbak. Minden levélörv alatt sertekoszorú van. Virágai hosszú kocsánykákon bogernyőben állanak. Pártája csövesen harangalakú, fehér; termése horgas sertékkel. Terem árnyas erdőkben kivált bükkösökben az ország minden hegyvidékén.

Erős és kellemes cumarin illata van, ezért szedik sőt helyenként termesztik és a bort szagosítják vele.

§ Máktokormányos (Neoglocianus maculaalba) – Mák: csn

Sas-hegy, 1956.V.29., Kaszab Z.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Mák (Papaver) – Mák: csn

A boglárkavirágúak (Ranunculales) rendjébe tartozó mákfélék (Papaveraceae) családjának névadó nemzetsége.

Fajai Eurázsia, Afrika és Észak-Amerika mérsékelt és hideg égövi területein honosak. Általában fagytűrők.

A virágot két csészelevél borítja a bimbó kinyílása előtt. Virágzáskor a csészelevelek lehullnak. A pártát négy sziromlevél alkotja. A magház gubóterméssé fejlődik, amelyben sok apró mag található.

A nemzetség több faját (pipacs, alpesi mák, keleti mák, izlandi mák)dísznövénynek ültetik, bár az utóbbi időkben sokat veszítettek népszerűségükből. Egyes változatokat kimondottan kertészeti célokra nemesítettek ki.

A kerti mák (Papaver somniferum) fontos élelmiszernövény: népszerű, mákkal ízesített ételek például a pozsonyi kifli és a mákos guba.

Gubója alkaloidákat tartalmaz (morfin, kodein, papaverin stb.); magasabb alkaloida-tartalmú fajtái adják az

ópiumgyártás alapanyagát.

A népi gyógyászatban a mákolaj magas foszfortartalma elősegíti a kalcium felszívódását és a csontokba való beépülését. A máknak magas a kalciumtartalma, sok E-, C-, és B -vitamin található meg benne. Emellett rengeteg cinket is tartalmaz, ami a növekedést és a fejlődést befolyásoló enzimek kofaktora, illetve az immunrendszer támogatásában is nagy szerepe van.

A pipacs is a mákfélék családjába tartozik, számos alkaloidot tartalmaz, mely gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító és antimikrobiális hatásúak. Elsősorban a torokgyulladás csillapítására alkalmazzák, a Strepsils

alapanyaga is a pipacsból származik.

A mák fontos élelmiszer- és gyógynövénynek számít Magyarországon, azonban szigorúan szabályozott a termesztése.

Saját részre 499 m²-ig termelhető alacsony ópium tartalmú mák, melynek ópium tartalma nem haladja meg a 0,06%-ot.

500 m² felett és 0,06%-ot meghaladó ópium tartalmú fajta esetén (ipari mák), mindenki köteles bejelenteni és engedélyt kérelmezni a termesztéséhez a magyar Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézettől

(OGYÉI). Élelmezési és díszítő mák célú értékesítés esetén a NÉBIH-től is.

§ Gyűrűsfarkú maki – Maki: csn

A maki köznapi elnevezés, amely többnyire a méhlepényesek (Placentalia) alosztályának Euarchonta csoportján belül a főemlősök (Primates) rendjéhez tartozó félmajmok fajait, valamint a bőrszárnyúak (Dermoptera) rendjének egyes fajait jelöli.

Főleg gyerekkönyvekben a makimajom kifejezés is előfordul a fán élő főemlősök (makik és majmok) együttes jelölésére.

Családok a főemlősök (Primates) rendjén belül:

Makifélék (Lemuridae)

Karmosmakifélék (Daubentoniidae)

Törpemakifélék (Cheirogaleidae)

Fürgemakifélék (Lepilemuridae)

Ugrómakifélék (Indridae)

Lajhármakifélék (Loridae vagy Lorisidae)

Fülesmakifélék (Galagidae)

Koboldmakifélék (Tarsiidae)

Bőrszárnyúak (Dermoptera) rendje:

Repülőmakifélék (Cynocephalidae)

§ Közönséges tengerimakk (Semibalanus balanoides) – Makk: csn

az állkapcsilábas rákok (Maxillopoda) osztályának Sessilia rendjébe, ezen belül az Archaeobalanidae családjába tartozó faj.

A közönséges tengerimakk az Atlanti-óceánban, az Északi-tengerben és a Balti-tenger nyugati részében fordul elő. Gyakran kilométer hosszúságú tömött sávokat alakít ki, például az Angliai parton 20 centiméterrel az apályvonal alatt 1 négyzetméter területen 40 ezer egyedet számoltak meg.

A közönséges tengerimakk a rögzült életmódhoz messzemenően alkalmazkodott. 6 csipkés szélű, fehéres lemezből összetett, laposabb vagy meredekebb kúp alakú házának átmérője 5-15 milliméter. A hatszögletű nyílást azonos színű fedőlemez zárja. A kőkemény lemezek kettős falúak, és mészlemezkék merevítik azokat. Olyan építésmód ez, amely nagy szilárdságot biztosít. A lemezek széle késélességű, az Ember könnyen megsértheti rajtuk magát. A közönséges tengerimakk számára aljzatként minden elképzelhető hely megfelel: az erős hullámverésnek kitett sziklák, kövek és cölöpök, hajótestek, bóják, de puhatestű állatok héjára, Rákok páncéljára, szivacsokra, tengeri teknősök házára, sőt, akár a cetek hatalmas testére is rátelepednek. Az állatok azt is elviselik, ha hosszabb ideig szárazra kerülnek. A tajtékzónában, ahol települési sűrűségük még mindig jelentős, naponta néhány csepp Vízzel beérik, pedig ott tekintélyes hőmérséklet-változásoknak is ki vannak téve. Ez idő alatt képesek a levegőből felvenni az oxigént.

Táplálékszerzés céljából kinyújtják pillás szőrű kacslábaikat. Ezek szétterpesztve kúp alakú szűrőkészüléket alkotnak, melyben a belesodródott tápdús, lebegő részecskék fennakadnak. Táplálkozáskor az állat lábaival

összehangoltan és ütemesen csapkod a száj irányába.

A megtermékenyített petékből lárvák fejlődnek, melyek egy ideig még a köpenyüregben maradnak, mielőtt önálló életüket megkezdik. Mivel a közönséges tengerimakkok a hajókon is megtelepszenek, és gyors növekedésük révén nemsokára a hajófenék nagy felületét beborítják, ezzel nagy gazdasági károkat okoznak. A hajókról a nemkívánatos ránövéseket folyamatosan el kell távolítani.

§ Makk – Makk: csn

A makk egy, néha két magot tartalmaz, kehely alakú kupacsban ül, hossza 1–6 cm, szélessége 0,8–4 cm között változik. Fajtól függően 6 hónaptól 2 évig tarthat beérésük időtartama; a tölgyfajok meghatározásában a

makk morfológiájának fontos szerepe van.

csertölgy: a makk csoportosan nő, hosszúkás, erőteljes, hengeres; a terméskocsány rövid; a kupacs függelékes.

kocsánytalan tölgy: a makk kis csoportokban ül, rövid, zömök; a terméskocsány rövid; a kupacs fedelékes

kocsányos tölgy: a makk egyenként vagy kis csoportokban ül, bögre alakú, hengeres; a terméskocsány hosszú; a kupacs tálszerű, fedelékes

molyhos tölgy: a makk egyenként vagy csoportokban ül, gyakran a csúcs felé keskenyedő; a terméskocsány rövid; a kupacs fedelékes

magyar tölgy: termése egy év alatt érik, 2–3 cm-es makk; kupacsa szálas pikkelyű, molyhos, a makk 1/3-át borítja.

A makk az erdei állatok egyik legfontosabb táplálékforrása ott, ahol tölgyek előfordulnak. Tartalmaz makkot a madarak (varjúfélék, galambok, egyes récék és több harkályfaj) étrendje is. Az apró termetű emlősök közül az egerek, mókusok és számos más rágcsáló eszi. A nagyobb testű állatok közül a disznófélék (pl. vaddisznó), medvék és szarvasfélék fogyasztják. Az őz étrendjének 25%-át is kiteheti ősszel. Egyes állatok. például a lovak számára toxikus a fogyasztása.

Egykor, főleg ínséges időkben emberi táplálékforrásként is felhasználták például lisztté őrölve, de a bükkmakk alkalmasabb erre a célra. Egyes lepkék és zsizsikek lárvája is fogyasztja az ifjú makkok magját.

A makk vonzó táplálék az állatok számára, mivel nagyméretű, így hatékonyan elfogyasztható vagy elrejthető. Gazdag tápanyagokban. Fajonként különböző mértékben, de nagy mennyiségű fehérjét, szénhidrátot és zsírt, ezenkívül kalciumot, foszfort, káliumot és niacint tartalmaz. A makk jelentős mennyiséget tartalmaz a keserű tanninból (csersav), ami egy növényi polifenol, és a fehérje-anyagcsere zavarát okozhatja. Ez ellen az állatok különböző stratégiákkal védekeznek: megpróbálják a kevesebb csersavat tartalmazó makkokat fogyasztani, megvárhatják míg elég nedvesség éri a makkokat, hogy a tannint kiáztassa belőlük, vagy más táplálékokkal felhigíthatják makk-étrendjüket.

Sok rovar, madár és emlős emésztőrendszere jobban kezeli a tanninokat mint az embereké. Számos kultúrában fejlesztettek ki különböző módszereket és eszközöket a makk kilúgozására.

Egyes nagyobb tölgyerdőkben szokás volt a „makkoltatás”. Ez egy ősi, extenzív hizlalási mód volt, a kukorica és a burgonya elterjedése előtt, melynek során a sertéseket októberben-novemberben az alkalmi legelőként szolgáló tölgy- és bükkerdőkbe hajtották, ahol a gazdag makktermést fogyasztották, míg az el nem fogyott vagy a nagy hó nem akadályozta a makkoltatást (ez esetben tavasszal visszahajtották őket). Kisebb szerepet játszott a juhok, kecskék és szarvasmarhák takarmányozásában.

§ Hosszúuszonyú makócápa (Isurus paucus) – Makó: csn, rfk

A heringcápafélék (Lamnidae) családjába tartozó faj.

A hosszúuszonyú makócápa az Atlanti-óceán nyugati felén a Golf-áramlatban, Florida és Kuba vizeiben fordul elő, de már Brazília déli partjainál is észrevették. Ugyanezen óceán keleti felében, Guinea és Ghána között található meg. Az Indiai-óceánban, csak Madagaszkár környékén lelhető fel. A Csendes-óceánban levő elterjedési területe Tajvan és Hawaii között van.

Ez a cápa általában 200 centiméter hosszú, a nőstények akár 417 centiméteresre is megnőhetnek. 205-228 centiméteresen felnőttnek számítanak. A mellúszói körülbelül olyan hosszúak, mint az állat feje. Az állat feje nem keskenyedik el annyira, mint rokona, a röviduszonyú makócápa esetében; elülső pofája tompább. Az elülső fogain a bemélyedések egyenesek, a fogak nem horogszerűek. Farokúszója félhold alakú, nagyon hosszú alsó nyúlvánnyal. Háti része sötétkék, hasi része fehér. Szájtájékánál szürke foltozás látható.

Főleg a nyílttengert kedveli, 200 Méter mélyre is lemerülhet. Valószínűleg rajhalakkal és nyílttengeri fejlábúakkal táplálkozik.

A hosszúuszonyú makócápa ál-elevenszülő, vagyis a hím által megtermékenyített peték, a nőstény petefészek vezetékének üregében fejlődnek ki. A kiscápák a vemhesség alatt a szikzacskóból és a terméketlen petékből táplálkoznak. Az alomban 2 kiscápa van.

Habár halászhajókkal is halásszák, nem ipari mértékben. Frissen, szárítva, füstölve, sózva vagy fagyasztva árusítják; főzve és sülve fogyasztható. Úszóiból

cápauszonyleves készül. Bőrét, olaját hasznosítják. Állkapcsait és fogait emléktárgyként árusítják.

Az emberre nézve veszélyes lehet.

§ Vérengző makrahal (Pomatomus saltatrix) – Makra: csn

A Csendes-óceán keleti részének és a Jeges-tenger északi részének kivételével az egész világóceánban előfordul; leginkább a trópusi és szubtrópusi vizekben. Az Atlanti-óceán keleti felén Portugáliától Dél-Afrikáig található meg; ezen a részen a Madeira- és a Kanári-szigetek környékén, valamint a Földközi- és a Fekete-tengerben is vannak állományai. Ugyanez óceán nyugati felén Kanada partjaitól Argentínáig él. Az Indiai-óceánban Madagaszkártól a Maláj-félszigetig és Nyugat-Ausztráliáig sokfelé megtalálható, még Omántól délre és India délnyugati csücskénél is. A Csendes-óceán legnagyobb részéből hiányzik; nyugaton van néhány állománya.

Általában 60 centiméter hosszú, de akár 130 centiméteresre is megnőhet; 25 centiméteresen már felnőttnek számít. A legnehezebb kifogott példány 14,4 kilogrammot nyomott. Hátúszóján 8-9 tüske és 23-28 sugár, a farok alatti úszóján 2-3 tüske és 23-27 sugár ül. Egy sorba rendezett fogai jól fejlettek és hegyesek.

Két hátúszója közül az első rövid és a testhez simul. Háta zöldes, oldala és hasa ezüstös.

Egyaránt megél a sós- és brakkvízben, bár a nyílt vizeket kedveli. 200 méter mélyre is leúszik. A fiatalok nagyobb rajokban vadásznak; általában kisebb halakra. A felnőttek rajai lazábbak; olykor több áldozatot ölnek meg, mint amennyit meg tudnak enni. A kifejlett példányok más halakkal, Rákokkal és fejlábúakkal táplálkoznak. Agresszív ragadozó hal, amely könnyű zsákmány reményében cápákat és vitorláskardoshal-félék követ. Egyes halászok és Búvárok e hal harapásairól számoltak be. Legfőbb természetes ellensége a sötétcápa (Carcharhinus obscurus). Télen a melegebb, nyáron a hűvösebb vizekbe vándorol. Legfeljebb 9 évig él.

A nőstény több évig is ívhat. Az Ikrák számát az anyahal mérete határozza meg; egy 31 centiméteres példány mintegy 370 000, egy 54 centiméteres akár 1,2 millió ikrát is rakhat. Az eddigi rekord körülbelül 2 millió ikra.

Nemcsak ipari mértékben halásszák, de tenyésztik is. Emberi fogyasztásra általában frissen árulják, de szárítva, sózva vagy fagyasztva tartósítható. A sporthorgászok kedvelik, és gyakran csalihalnak is használják.

§ Malina – tudományos neve: málna – Malina: csn, lk

Apró, piros bogyókból összetett, gömbölyded, illatos gyümölcsöt termő cserje; Rubus idaeus.

Közép-Európa jellegzetes növénye. Málna szavunk szláv eredetű. Egyes helyeken málnaszeder, malina, erdei szeder, tököncsén, csipkefa, illetve a német eredetű himpér (&lt; Himbeer) a neve. Clusius kétféle málnát, mégpedig piros és sárga gyümölcsűt különböztet meg. Az esztergomi érsek, Lippay György híres pozsonyi kertjében bőven termett a málna. Az érsek testvéröccse, Lippay János (1667) azt írta a növény nevéről: „Málna, avagy mint a Thótok nevezik, máljna”. Posoni kert című könyvében az is olvasható, hogy abban az időben nemcsak a gyümölcsét, hanem virágát és levelét is fogyasztották gyógyhatásaik miatt. Utalt arra is, hogy gyümölcsét rendkívül szeretik a medvék, „azért, mikor megérik, leginkább foghattyák őket”. Csapó József (1775) a málnát Boldogasszony tsipkéje néven szerepelteti. Ez a név egy gömöri legenda nyomán keletkezett, mely szerint egyszer az erdőben eltévedt apátlan-anyátlan, az éhségtől elgyötört árva pásztorleányka előtt egy sűrű málnabokorban megjelent a Boldogasszony és megkínálta málnával, amitől a leányka visszakapta erejét. Benkő Józsefnél (1783:

NclB.) málna, illetve Bóldog-Asszony tsipkéje a Rubus idaeus.

A málna olasz tájnyelvi fragola pelosa neve ’szőlős eper’, a gyümölcsre utal. Lampone, N. lampione, lampun neve (ME.) pedig ’lampion’ jelentésű.

Föld alatti tarackjaival áthatol minden akadályon, terjeszkedik, kiszökik a kertből. Gyümölcséből kitűnő szörp és bor, illetve lekvár készül. Rendkívül

egészséges, valamennyi gyümölcsünk közül ebben van a legtöbb nitrogén-, azaz fehérjetartalmú anyag. Több, mint a fügében, a narancsban vagy a banánban.

Tudományos kísérletek igazolták, hogy igen hasznos a terhes nők számára. Az újkőkor népe már szedte a málnát, a svájci cölöpépítmények maradványai között

talált növényi részek és magvak egyike volt a málna. Az ókori görögök, a kínaiak, India ájurvédikus orvosai és az indiánok a málnát gyógynövényként használták a sebek és a hasmenés kezelésére. A régi rómaiak szintén ismerték. Az ókorban különösen Kis-Ázsia északnyugati tartományában, az ott emelkedő Ida-hegyen termett sok málna. Ezért nevezte Plinius rubus idaeusnak, azaz ’Ida-hegyi szedernek’.

§ Fekete málinkó (Oriolus hosii) – Málinkó: csn

A sárgarigófélék (Oriolidae) családjába tartozó faj.

Malajzia területén honos. 900-2000 méter magasban lévő erdők lakója.

Málinkó-szövőmadár: málinkó-szövőmadár vagy sapkás szövőmadár (Ploceus. cucullatus)

A málinkó-szövőmadár Afrikában a Szaharától délre nagyon elterjedt. Kivételt csak Délnyugat-Afrika és Szomália száraz területei képeznek. A Karib-tenger szigetei közül Hispaniola szigetére (melyen ma Haiti és a Dominikai Köztársaság található) Puerto Ricóra és Martinique szigetére betelepítették; egyes szigeteken a mezőgazdaság fő kártevője. Ezeken kívül mint betelepített faj él Mauritius és Réunion szigetein is.

Testhossza 15-17 centiméter, szárnyfesztávolsága 8-10 centiméter. A hím feje és torka sötétbarna, háta barna, fehér mintával, hasoldala pedig sárga. A tojó világosabb, mint a hím, és torka is sárga.

A málinkó-szövőmadár kolóniákat alkot, merész, élénk és hangos. Tápláléka magokból áll, de fiókáit rovarokkal táplálja.

A hím csak második életévében válik ivaréretté. Egy tojónak egy költési szezonban akár három partnere is lehet. A költési időszak területenként változó. A fészket pálmacsíkok és fűszálak köré építi a madár. A fészkek egy-egy

fán akár százával is előfordulnak. A költések száma idényenként 1-3 is lehet. Egy fészekalj 2-3 tojásból áll, ezek különböző színűek lehetnek: fehér, rózsaszín, kék vagy zöldes színű; egyszínű vagy vörösesbarna mintával. A kotlás 14 napig tart, és csak a tojó ül a tojásokon. A tojások kikelése után, néhány nap múlva, a tojó elhagyja a fészket és más társat választ. A fiókákat főként a hím táplálja. A kirepülés körülbelül 3 hét után következik be.

§ aranymálinkó – tudományos neve: sárgarigó -

Málinkó: csn

A magyar írásbeliségben 1792-ben bukkan fel: aranymálinkó (SzD. gabos alatt), 1808-ban arany málé (Mitterpacher), majd 1896: arany málinkó, arany máringó, arany malingó, arany mál (Nom.). Alakváltozatai a nyelvjárásokban: MTsz.: arammálingó | ÚMTsz.: aranyállú, aranyáruló, aranyárulu, aranyosmálé, alamár, alomár, aranymál, aranymáj, olomár, arany malingó, alamáringó, aranymálingu, aranmáringómadár, alamármadár, aramálingó, aranymálú, aranymárny, aranymárnyó, aranyos málé | Chernel: aranymályu, aranymálé, aranymái |VasiSz. 1966: 3: oromállu. További népnyelvi neve az irubiru (uo.) és a szolgabíró vagy szógabiró (Chernel).

Az összetett elnevezésben a színt jelölő előtagot az ’állat hasi része’ jelentésű mál főnév követi. Málinkó a sárgarigó régies neve. Ma nyelvjárási szó, az aranymálinkó vagy sármálinkó (tkp. ’aranymell’, ’sárgamell’) utótagjából, amely a mál becézett alakja (vö.: sármány). Az -inkó, -ingó végű alakváltozatok az aranymál rigó összevonásával keletkeztek. Számos nyelvben használatos a név megfelelője, pl. ném. Goldamsel ’aranyrigó’, ang. golden oriole, dán guldpirol ’aranyos sárgarigó’, szbhv. vug zlatna ’aranyos cinke’ (NA.) vagy az Oriolus aureus ’aranyos rigó’ (Brehm) régi szaknyelvi latin binómen.

Korábbi neve 1793: arany-bögy (Grossinger), 1801: aranybegy (Földi); N. Chernel: aranybegy, illetve 1803: aranyos rigó (Szent-Györgyi); N. ÚMTsz.: aranymálrigó, aranymálirigó | Chernel: aranymái rigó. Idegen nyelvi megfelelője a ném. Goldamsel, R. lat. szaknyelvi Oriolus aureus (Brehm), azaz ’aranyrigó’, ang. golden oriole, dán guldpirol, vagyis ’aranyos sárgarigó’, szbhv. vuga zlatna (NA.), szó szerint ’aranyos cinke’. A németek Pfingstvogel-nek, azaz pünkösdi madárnak is nevezik, mely elnevezés már azért is találó, mert az aranymálinkó csak pünkösd felé, május első felében érkezik.

Az aranymálinkó Magyarországon rendkívül népszerű madár, amiről számos népnyelvi neve is tanúskodik; vö. sármáringó, sárga velyhe, lórió, aranymál, aranymáj, szolgabíró, aranybegy. Jellegzetes mélyhangú tilinkóra emlékeztető közismert hangját belehallással különféle tréfás értelemmel magyarázgatta a magyar nép, így: „szógabíró”, „huncut a bíró”, „jó a bíró”, „kell-e dió fiú”.

Az aranymálinkó vagy sárgarigó, régebbi latin nevén Oriolus galbula, mintegy 50 más fajjal és válfajjal a málinkó (Oriolus) főnemet alkotja. Pompás, világos narancssárga színű madár. Hazája Európa, de keleten a Kaukázusig, Perzsiáig, Turkesztánig és Dél-Szibériáig elterjedt. Nyári vendég, csak rövid ideig tartózkodik nálunk, és már augusztusban elvonul. Mindig a legsűrűbb, leglombosabb fákon ugrál. A hím flótázó füttye kellemes, hangos és rendkívül dallamos. A füttyszón kívül az aranymálinkó csacsogó, csettentő, szinte csörgedezésszerű hangon is szól, a legszorgalmasabb énekesmadarak közé tartozik. Már napkelte előtt hallható, s énekel déltájig, majd alkonyat felé újra megszólal. Még tikkasztó meleg napokon is éber és hangos, ellentétben más madarakkal.

§ Kis málnabogár (Byturus tomentosus Fabricius) – Málna: lk

Család: MÁLNABOGARAK

Fam: Byturidae

Apró, szőröstestű bogarak, lábfejeik 2. és 3. izének csúcsa alatt hártyás taplebennyel. Álcáik málnafélék gyümölcseiben élnek. Imágóik virágokon, cserjéken találhatók.

Kis málnabogár (Byturus tomentosus Fabricius)

3,9–4,3 mm nagyságú. Az imágó nyakpajzsa kevésbé harántos, szárnyfedőin pontsorok nyomai láthatók. Szürkésfekete, szürkén vagy sárgán szőrös, csápja és lábai sárgák. Magyarországon gyakori faj. Nagyon hasonló, de valamivel nagyobb, 4,5–5 mm-es faj a nagy málnabogár (Byturus fumatus Fabricius)

§ Vörös málna-nyálkagomba (Tubifera ferruginosa) – Málna: lk

Ez a nyálkagomba faj első látásra hasonlít egy piros málnára. Spóraképző szakaszában a spóratokok sűrű csoportokba tömörülnek, terjedelmük sokszor eléri a 15 cm-t is. Egy-egy spóratok mérete 0,5 mm széles 3-5 mm magas.

Hamar megérik, a piros szín lilás, majd barnás lesz. Elhalt, erősen korhadó fákon, júniustól októberig találkozhatunk vele. Nem ehető

Megjegyzés: a gomba magyar neve nem hivatalos név.

§ Vad málna – Málna: lk

A málna (Rubus idaeus), a Dunántúl egyes részein elterjedt népies magyar neve a „Boldogasszony csipkéje” és a himpér, a német Himbeere (szarvastehénbogyó) szó alapján.

Magyarországon őshonos, föld alatti tarackokat hajtó, kb. 2 m magas félcserje. Levelei 3-5, ritkán 7 tagúak, felül simák, alul gyapjasak, szélük fűrészfogas. Májustól augusztusig virágzik. A virágok fehérek, laza fürtökben vagy bugában állnak. Vörös, csonthéjas bogyókból álló terméscsoportja 30-40 nap alatt fejlődik ki és érik be, a szederrel ellentétben leválik a vackáról. Ízletes gyümölcs, konzervipari alapanyag. Magas vízigényű, öntözést

igényel. A gyengén savas, tápanyagban gazdag talajt kedveli. Sarjadzással szaporodik.

Már az ókorban is gyógynövényként volt ismert. A középkorban elsősorban kolostorokban foglalkoztak vele. Carolus Clusius már 1601-ben különbséget tett vörös és sárga fajták között.

Európában majdnem mindenütt megtalálható, de a mediterrán országokban a hegyekbe húzódott vissza. Nem él Portugáliában, Izlandon, és Skandinávia északi részén. Amerikában őshonos fajtája a fekete málna.

A latin Rubus idaeus név visszavezethető Pedaniosz Dioszkoridész i. sz. 50-68 között keletkezett De materia medica c. művére, de lehetséges, hogy a görög orvostól, Krateuastól származik (kb. i. e. 100) Caius Plinius Caecilius Naturalis historia (kb. i. sz. 77.) c. művében két helyen is említi a növényt és azt írja, hogy a görögök „Idaeus rubus“ néven ismerik, mert csak Idában terem.

A fajta neve valószínűleg a Troászban (ma Törökország területén) lévő Ida-hegységről kapta a nevét, mert csak ez a hegység fekszik a málna előfordulási területén, miközben a Krétában található, Idának is nevezett Psziloritisz-hegység széles körzetében a faj hiányzik.

A vad málna Európa mérsékelt övi részében a boreális zónáig és Nyugat-Szibériáig előfordul. A mediterrán zónában dél felé haladva megjelenése egyre ritkább, és a hegységben a montán övtől a szubalpin régiókhoz kötődik. Az Alpokban 2000 m magasságig megtalálható. Telepítették továbbá Észak-Amerika keleti részén, Grönlandon és Új-Zélandon is.

A málna pionír élőlényként megjelenik fátlanított terepen. Félárnyékos fekvésű, nitrátgazdag talajban tenyészik, például magas páratartalmú és hűvös nyári hőmérsékletű tisztásokon és erdőszéleken. A málna nem tűri a talajvizet, mert érzékeny a gyökerek megbetegedéseire.

A málna rendszertanilag az Idaeobatus alnemzetséghez tartozik. Rokonfajok Északkelet-Ázsiában (Rubus nipponicus) és Észak-Amerikában (Rubus strigosus, Rubus melanolasius) fordulnak elő.

Gyümölcse miatt kedvelt kerti növény. A magas vitamintartalma miatt egészséges gyümölcsöt gyakran nyersen fogyasztják, illetve lekvárként, kompótként, zseléként vagy szörpként kerül a konyhában felhasználásra. A méhészetben a málna – köszönhetően nektárja magas (36-70%-os) cukortartalmának, továbbá magas cukorértékének (0,18–3,80 mg cukor naponta virágonként) – a méhek számára egy megbecsült melléktápanyagforrás.

A málnát tiszta alkohol édesítésére is használják. A gyümölcs szüret után már nem érik tovább, így a nem klimakterikus gyümölcsök közé tartozik.

A málna gyümölcse bor készítésére is alkalmas. A málnabogyókat összezúzzák, előerjesztik, majd kipréselik. A visszamaradt cefrét vízzel leforrázzák és újra kipréselik. A préselésekből nyert levet összekeverik. Cukorból és málnaléből szirupot főznek, amit hozzáadnak a kipréselt málnaléhez.

Rendszerint sarjadzással szaporodik. Ritkán bujtvány útján is szaporodhat. A magok útján történő szaporodás is előfordul. Mivel a csírázás csak egy bizonyos idő elteltével következik be, ezért a kertészetben gyorsítják a csírázást.

§ Nagy mályva-földibolha (Podagrica fuscicornis) – Mályva: lk

Sas-hegy, 1956.VI.28., Kaszab Z.

A földibolha-fajok a káposztafélékben kora tavasztól meleg időjárás esetén jelentős károkat okozhatnak, ha a kártételt követően nedves az időjárás, mert a rágásoknál rothadás indul el. Kárképük a szitaszerűen átlyuggatott levelek. A nagy káposztabolha a káposzta levelére rakja a tojásait, a kikelő lárvák nyáron aknát készítenek a levelekbe.

Más fajok tojásaikat a talajra, vagy a növény gyökérnyaki részére rakják, ahol a kikelő lárvák szintén járatokat rágnak. Legveszedelmesebbek a fiatal, fejlődő palántákra, ezért csak jól fejlett palántákat ültessünk ki, jól előkészített talajba. A kicsipkézett leveleket távolítsuk el, és ritkítsuk meg a növényállományt.

Riasztónövénye a fokhagyma, fehérüröm, mentafélék. A bolhák nem tűrik az ürömfű és a varádics szagát, ezért heti rendszerességgel öntözzük meg a növényeket ezek vízzel hígított kivonatával. A zsázsa szintén riasztó hatású a földibolhákra, de a reteknél ezt a növényt inkább kerüljük, mert ízét nagyon csípőssé teszi. Növénytársításként a káposztafélék közé salátát, vagy spenótot vethetünk.

A növényeket, és körülöttük a talajt fahamuval szórjuk meg, ugyanis a földibolhák a fahamu fehér színét és lúgos kémhatását nem kedvelik, ezért gyorsan elhagyják a területet. Használhatunk ellenük természetes piretrin készítményeket is. Sárga ragadós lappal gyéríthetők, és előre is jelezhetők. Hetenként öntözzük, mert a földibolhák az alacsony páratartalmat kedvelik. A talajt tartsuk nedvesen és mulcsozzuk. A palántákat és a talajt szórjuk meg zeolittal. Minden nap ragasztócsíkot húzzunk ki a sorok közé délben, mert ilyenkor a legaktívabbak a bolhák. Tárkonylevet találtak hatásosnak ellenük.

Vegyünk egy 60×40 cm-es műanyag dobozt, aminek a mélysége 15 cm. A színe lényegtelen, de ne legyen fekete, mert a ráugráló rovarokat nehezebb észrevenni. A doboz belsejét kenjük meg mézzel, és függőlegesen tartsuk a káposztához, majd üssünk egyet a káposztára a dobozzal szemben levő oldalon, és a rajta levő bolhák a mézzel megkent felületre ugranak, abba tapadnak. A mézet időnként újra kell kenni egy ecsettel. Ez utóbbihoz hasonló módszer, amikor a növények felett kb. 2-3 cm magasságba csak egy nyélen lévő lapot húznak el, aminek az alsó felülete ragacsos, és ebbe ugrálnak bele a rovarok.

§ Erdei mályva (Malva sylvestris) – Mályva: lk

A mályva (Malva) a mályvafélék (Malvaceae) családjának névadó nemzetsége. 25–30 lágy szárú (egyéves, kétéves és évelő) növényfaj tartozik ide. A nemzetség Afrika, Ázsia és Európa mérsékelt égövi, szubtrópusi és trópusi területein elterjedt.

A levelek váltakozó állásúak, tenyeresen karéjosak, vagy hasadtak. A virágok 0,5–5 cm átmérőjűek, pártáját 5 rózsaszín vagy fehér sziromlevél alkotja. Számos faját kerti virágként termesztik, mások inváziós fajok, különösen Amerikában, ahol nem őshonosak. Több faja ehető levélzöldségként, például a tatárjárás idején is fontos ínségeledel volt. A nemzetség típusfaja az erdei mályva (Malva sylvestris)

Néhány Fajuk: érdes mályva, pézsmamályva, papsajtmályva, erdei mályva.

§ Közönséges mandola (Prunus Amygdalus Stokes.) – Mandola: csn, lk

További nevei: csemegemandula. – Amygdalus communis L. – Term. r.: Rózsafélék. Rosaceae.

Fa. 6–10 m. Levelei hosszúkás lándsásak, fűrészesek; alsó fűrészfogai mirigyesek. A kocsánya rövid. Virágai a levelek kifejlődése előtt nyílnak. Csészéjök harangalakú, piros; szirmai fehérek vagy rózsaszínűek. Magháza szöszös; csonthéjas termése lapított, húsos; csontos héja aprólikacsú. Húsos burka élvezhetetlen. Dél-Európában vadon terem, hazánkban verőfényes, enyhébb helyeken termesztik. Tenyészetének északi határa Ungvár. Van keserű- és édesmagvú fajtája. Az édes magot süteményekhez használják. Olajat, mandulatejet készítenek belőle.

További fajok:

Törpe mandola (Prunus nana)

Hanga mandula (Amygdalus nana L.) – Term. r.: Rózsafélék. Rosaceae.) – Cserje. 50–100 cm. Levelei lándsásak, fűrészesek, de nem mirigyesek; alsó részükben ékalakúak és épek. Virága sötétpiros; gyümölcse csaknem gömbölyű; szöszös, héja száraz. Csonthéja majdnem sima, pontozatlan;

magja nem élvezhető. Termést különben is keveset érlel. Terem sziklás helyeken, szőlők közelében, a Kárpátok déli lejtőitől szórványosan az ország minden dombvidékén. A kultura sok helyt kipusztítja. Kedves díszcserje is.

Törpe mandola, Őszi baraczk (Prunus Persica) – (Szőrös baraczk. – Persica vulgaris Mill. – Term. r.: Rózsafélék. Rosaceae. – Fa. 2–6 m. Levelei hosszúkás lándsásak, kihegyezettek és fűrészesek; fűrészfogai feketedő szálkával. A fiatal levelek viszszájukon szőrösek, hamar lekopaszodók. Virágai a leveledzés előtt nyílnak. A csésze harangalakú. Szirmai igen szép világos biborszínűek. Termésének húsos burka leves, többnyire bársonyos szőrű; van azonban egészen kopasz fajtája is. Csonthéja kemény, mélyen árkolt. Hazája valószinűleg Khina, jelenleg számos fajtában termesztik, kivált szőlőkben.

§ Mandulacincér (Lioderina linearis) – Mandula: csn, lk

A gyümölcsfák kérge alatt rágnak a meggyormányos (Magdalis cerasi) és a sárgacsápú gyümölcsormányos (Magdalis ruficornis) lárvái, míg az alma-bimbólikasztó (Anthonomus pomorum) és a törökmeggy-bimbólikasztó (Anthonomus humeralis) a rügyekben tesznek kárt. A mandula a legfőbb tápnövénye két egymáshoz hasonló, a vékony ágakban fejlődő cincérfajnak, a mandulacincérnek (Lioderina linearis) és a kecses selymescincérnek (Axinopalpis gracilis). Csonthéjasok törzsében és gyökerében fejlődik két, nagy termetű – és elég ritka – díszbogár, a kökény-tükrösdíszbogár (Capnodis tenebrionis) és a bronzos díszbogár (Perotis lugubris) lárvája.

Mandulacincér (Lioderina linearis) – A Balkán-félszigeten és Törökországban honos cincérfaj a pannon régióban (Magyarország, Szlovákia) éri el az elterjedési területe északi határát. Magyarországon az 1970-es évekig rendkívüli ritkaságnak számított, mert csak egyetlen példányát ismertük az országból. Később a Balaton-felvidéken száraz mandulagallyakból nagy számban tenyésztették ki. Azután megtalálták a Bükkben (MERKL és mtsai 1996), Sátoraljaújhelyen (Hegyessy Gábor szóbeli közlése) és a Naszályon is (MERKL 2010). Bár sokáig a mandulát tekintették egyedüli tápnövényének, ma már tudjuk, hogy megtelepszik kökényben, dióban, körtében, görög jegenyefenyőben (Abies cephalonica) és Pinus-fajokban is; laboratóriumi körülmények között szilvába is petézett, és sikeresen ki is fejlődött (SABOL 2000). Első sas-hegyi példányai 2012 forró nyári napjain repültek fényre a Sas-hegy alján és a kertségben. Ugyanabban az időben előkerült Csepelről is (Csepel-Kertváros, Kolozsvári utca 4., fényre, 2012.VII.1., Merkl Ottó).

§ Mandulafa – Mandula: csn, lk

A mandula egy csonthéjas termés, illetve az azt termő mandulafa (Prunus dulcis, Prunus communis, Prunus amygdalus vagy Amygdalus communis) rövidebb neve.

Őshazája Nyugat-, Közép- és Kelet-Ázsia. Legközelebbi rokona az őszibarack, távolabbi rokonai a szilva és a kajszibarack. A mandulafa termése a világ összes olajos magvai közül az egyik legrégebbi és legismertebb.

A mandula a kedvező életkörülmények között eléggé nagy fává fejlődik, erős, gyakran vastag törzset nevel, koronája hajlamos az elsűrűsödésre. A faj páratlan szívósságánál fogva megtelepszik a napégette, száraz, sziklás lejtőkön is, de itt inkább bokoralakot ölt. A mediterrán országokban leggyakoribbak a magról kelt fák, amelyek 3–8 m magasságot érnek el, szabálytalan koronát fejlesztenek, kérgük ripacsos, gyakran furcsán csavarodott.

Fája jó talajon és megfelelő ápolás mellett 6-8 méter magas, a korona átmérője 4-8 méter közötti.

A felnyíló csonthéjas termés külső és középső terméshéja éréskor felreped és kihull a csontár. A mag édes és keserű lehet. A termelt édesmagvú fajták papír-, félpapír- és kemény magvúak lehetnek.

A rózsafélék Rosaceae család Prunoidae alcsaládjába tartozó Amygdalus alnemzetségbe mintegy 40–50 faj tartozik, de ezek közül a világon csak két faj fajtáit termesztik. Az egyik a mandula, a másik az őszibarack (Prunus persica).

A magyar „mandula” szó latin–olasz eredetű (mandorla). Janus Pannonius (1434–1472) latin nyelven írt egy allegorikus költeményt, Egy Pannóniában nőtt mandulafáról. A vers ismert fordítása Egy dunántúli mandulafához. A

reneszánsz idején dísznövényként ültették, mert az akkori alfajok mandulái nem értek be a magyar éghajlaton.

Magyarországon a mandula mint gyümölcs termesztése a 19. század végén kezdődött, amikor a filoxéravész miatt kipusztult szőlők helyére a barackfélék mellett mandulát is telepítettek. Ezek a fajták már beértek Magyarországon. A második nagy telepítési hullámban (1930-as és 40-es években) már magyar fajták telepítését ajánlották.

Európában elsősorban a vastagabb héjú fajtákat termesztik, az USA déli részén elterjedtebbek a vékonyabb héjú, könnyen törhető csemegefajtái.

Legjobb termőhelyei a kissé emelkedettebb, védett, déli domboldalak. Gazdaságos termesztése csak a szubmediterrán hatásoknak kitett mikrokörzetekben (Baranyában, a Balaton-felvidéken, Vértesalján, Buda

környékén, a Mátraalja és Hegyalja egyes részein) remélhető.

A Kárpát-medencei mandulafajták sokáig mind önmeddőek voltak, vagyis egy más fajtájú fa virágporára van szükség a virágok megtermékenyüléséhez. Ma már vannak önbeporzó fajták is.

A mandulamag fehér belseje fogyasztható, miután feltörtük a csonthéjat és megtisztítottuk a vékonyabb héjától. Főleg cukrászkészítményekhez, illetve édes ételekhez használatos, főként aprítva. A

marcipán alapanyagát képezi. Ünnepi ételeket tehetünk vele különlegessé, például mandulás pulyka, mandulás hal. A mandula fehérjét, egyszeresen telítetlen (olajsav) és többszörösen telítetlen zsírsavakat, olajat, szénhidrátokat és ásványi sókat (K, Ca, Mg, Fe, P) tartalmaz.

§ Mangó – tudományos neve: mangalica – Mangó: csn

Göndör szőrű, lógó fülű zsírsertés.

A név 1791-tőladatolható írásbeliségünkben: „Mintegy 1000 darab sertéseket, rész szerint mangaritzákat,rész szerént magyar fajtákat elhajtották” (Ethn.

50). 1792-ben mangalitza (uo.), 1807: mangolicza (MNy. 65), 1840: N. manka ’(fekete) sertés, mangalica’ (MTsz.; N. Nyr. 24). A nyelvjárásokban ÚMTsz.:

mangali, mangulica | Nyatl.: mangalic, mangolic | MTsz.: mongolic | Nyr. 18: mangolica | Nyr. 5: mongolica | NyK. 2: mangó, mankus. Somogyban a gica-disznó ’kurta fehér göndör szőrű szerbiai disznó’ (Nyr. 19).

Sertésfajtánk magyar neve a szbhv. mangùlica, mangúlac ’ua.’ (TESz.) átvétele, ennek eredete tisztázatlan. Lakosságunk körében a XVIII. században egyre

népszerűbb lett az eredetileg Szerbiából származó zsírsertésfajta, amit akkor törökfajtának, rátznak, mangaritzának vagy mangalitzának is neveztek. József

nádor 1833-ban Kisjenőn tenyésztette, ezért Jenei fajtának is nevezték.

A mangalica a Magyarországon őshonos, törvényben védett háziállatok egyike, nagyhírű sertésfajta. A törökök kiűzése után az egykori hódoltsági területeken rendkívül kevés sertés maradt, hiszen a törökök vallási okokból nem fogyasztottak disznóhúst. A sertéstenyésztés a Felvidékre és az erdélyi területekre szorult. A XVIII. század végén főleg a dunántúli területek és Ausztria között volt jelentősebb sertéskereskedelem, amelynek fő fajtája a bakonyi sertés volt, mert ez a fajta jól bírta a hosszú utat, lábon hajtották messze földre. Milos Obrenovics szerb fejedelem ottani, úgynevezett sumadia sertésekkel kezdett kereskedni, tenyészetet alapított, ahonnan a magyar birtokosok tenyészállatot is vásároltak. Eljutott az ország minden részébe, s teljesen átalakította a sertésállományt. A bakonyi sertés az 1840-es évek közepére eltűnt. Pethe Ferenc 1814-ben már, mint közönséges fajtáról ír a mangalicáról. A XX. század fordulójára a gazdasági környezet változásnak indult. Az erdőket, amelyek makkoltatásra alkalmasak voltak, kiirtották, a legelőket felszántották. Csökkent a zsírsertések iránti kereslet, viszont nőtt a hússertés iránti érdeklődés. Megjelentek a nyugati fajták, amelyek már belterjes gondozási módot igényeltek.

A folyók szabályozásával hatalmas mocsarak szűntek meg, és a helyükön előállított gabona lehetővé tette az abrakos hizlalás bevezetését. A legnagyobb csapás a fajtára az 1895-ben kitört sertéspestis volt, amely 20 évig tartott, és 4,5 millió sertés pusztulását okozta. Az elhullott állatok 95%-a mangalica volt.

Ezután többé nem tudta visszaszerezni piaci pozícióit, állományának mérete egyre csökkent. Az 1927-ben megalakult Mangalica Tenyésztők Országos Egyesülete célul tűzte ki a fajta fejlesztését. A tenyésztési dokumentumokban részletesen leírt, fajtatisztának tekinthető mangalicaváltozatok a szőke mangalica, a fecskehasú mangalica és a vörös mangalica. Jelenleg a mangalica fajta fenntartásáért az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet mint tenyésztési hatóság felelős. A fajta jó tulajdonságai közé tartozik az edzettség, az igénytelenség, a nagyfokú zsírtermelő képesség. Vizsgálatok szerint a mangalicazsír 12–16%-kal kevesebb telített és 8–10%-kal több telítetlen zsírsavat tartalmaz, mint a modern sertésfajtáké. Zsírjában az olajsav 12%-kal nagyobb aránya táplálkozás-élettani szempontból különösen előnyös.

§ Mangó (Mangifera indica) – Mangó: csn

A szappanfavirágúak (Sapindales) rendjébe sorolt szömörcefélék (Anacardiaceae) családjában a Mangifera nemzetség típusfaja — édes ízű, egzotikus gyümölcsöt termő fa.

Mai neve az indiai man-gay portugál formájából (manga) származik. Az indiaiak szent fája.

Őshazája India, ahonnan a portugálok vitték Afrikába. Európa

a 18. században angol utazók beszámolóiból értesült létezéséről.

Akár 20 méter magasra is megnőhet. A 20. század vége felé úgy vélték, hogy a világ legnagyobb gyümölcsfája egy, az indiai Csandígarh közelében álló mangófa, amelynek koronáját 2200 m²-re becsülték (törzsének kerülete 9 m, alsó ágainak körmérete 3 m volt). A földre támaszkodó alsó ágak hossza elérte a 20 m-t.

Az ovális, lédús gyümölcs színe többnyire a vörös és sárga között változik.

Az ültetés után 4-6 évvel fordul termőre. A századfordulóig magról szaporították, ma már szemzéssel és oltással is. Csonthéjas gyümölcse nyár végén, ősszel érik.

A gyümölcsöt Európában konzerv, illetve nyers formában lehet megvásárolni; egész évben fogyasztható. Legtöbbször gyümölcssalátába keverik, de kiválóan illik rák- és halételekhez is. Gyakran lekvárt

főznek belőle és aszalják is.

Virága sűrű, édes mézet ad, amely önmagában is fogyasztható. Világosbarna fájából bútort készítenek.

Kellemes íze mellett vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag, enzime gyomorvédő hatású. Rosttartalma segíti az emésztést, jótékony hatással van a szervezetre. Vitaminok közül megtalálható A-, B1-, B2-, C- és E-

vitamin, valamint bővelkedik foszforban, kalciumban és nátriumban. Az éretlen gyümölcs C-vitaminban, az érettebb A-vitaminban és béta-karotinban gazdag. Jótékony hatással van a szívre, csökkenti a vér koleszterinszintjét, valamint minimalizálja néhány rákos megbetegedés kockázatát. Mindezek ellenére allergént is tartalmaz.

A hinduk a levelek füstjével légcsőbántalmakat gyógyítottak. A pestis- és kolerajárványok idején az éretlen, megsütött, cukrozott termést fogyasztották, testüket ezzel kenegették.

A mangót egyes távol-keleti országokban a szerelem szimbólumának tartják, így nem meglepő, ha sok esküvőn lehet mangóval találkozni, mint a gyermekáldás megsegítőjével.

§ Mánkus – tudományos neve: mókus – Mánkus: csn

Erdei fákon élő, bozontos farkú, barnásvörös szőrű kis rágcsáló állat; Sciurus vulgaris.

Neve személynévben már 1348-ban felbukkan: „Mauritius dictus Mokus” (MNy. 63), 1398: Moukus (OklSz.), köznévként 1668: mókus (TESz.). 1702-ben „Az evet méltán neveztetik mókusnak az ö mokogásáról” (Miskolczi), 1834: mukuc (Kassai). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: makkus, mánkus, mokus, mukis, mukus | Nyatl.: mókusz | VasiSz. 1936: 3: mankus | MNy. 5, Nyr. 3 és 10: mukucs. (Volt a népnyelvben R. 1838: csahó ’evet, mókus’ /Tsz./ neve is.)

A mókus hangutánzó eredetű szó, az állat makogó, mokogó hangjából, kedveskedő -us végződéssel (mint cicus, kutyus). A feltehető móka alapszó Balassi Bálint egyik versében olvasható először, 1589–1591: „Friss szép fejér póka [pulyka] | Édes szűrő [szőrű] móka, | Porcogós Annóka.”

Latin szaknyelvi Sciurus nemi neve a gör. szkia ’árnyék’ és oura ’farok’ elemek összetétele. Arra utal, hogy árnyékot vet a mókus nagy bozontos farka.

Erre utal a mókus ang. squirrel (W.) neve is, az anglo-fr. esquirel szóból származik, végső soron a görög szavak folytatója; vö. még fr. écureuil, lat.

sciurus, port. esquilo ’ua.’ (uo.).

A valódi mókusok (Sciurini) a mókusfélék családjába tartozó nemet jelöl. Bozontos farkú, erdőlakó rágcsálók. A legtöbb faj az amerikai kontinensen él.

Eurázsiában csupán négy található meg a 40 faj közül. Közép-Európában elterjedt fajuk az európai mókus, más néven közönséges erdei mókus vagy vörös mókus (Sciurus vulgaris).

Tápláléka fák magvaiból, gyümölcseiből, gombákból és rovarokból áll, de előfordul, hogy madártojást és madárfiókákat is eszik. Ősszel különféle magvakat gyűjt, ezeket elraktározza télire. A mókus jól alkalmazkodott a fán való életmódhoz. Rendkívül fürge, szüntelenül táplálék után kutat. Fogai a rágcsáláshoz alkalmazkodtak.

Városi parkokban is – gyakran teljesen szelíden – előfordulnak. Skóciában olyan súlyosra becsülték a mókus által az erdőkben okozott károkat, hogy a mókus

kipusztítására egyesület alakult, a Highland Squirrel Club. A Field című lap közli (1910. február 26.), hogy a Dingwallban tartott utolsó évi közgyűlésen

megállapították, hogy az egyesület kezdeményezésére több mint 7000 mókust pusztítottak el.

§ Mannakabóca (Cicada orni) – Manna: lk

A félfedelesszárnyúak (Hemiptera) rendjébe, ezen belül az énekeskabóca-félék

(Cicadidae) családjába tartozó faj.

A mannakabóca széles körben elterjedt Dél- és Közép-Európában, valamint a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.

E félfedelesszárnyú testének a hossza körülbelül 25 milliméter, szárnyfesztávolsága 70 milliméter. Testszíne a barnától a szürkéig változik, mindig az élőhelyének megfelelően, mivel e rovarfaj legfőbb védekező módja az álcázás, rejtőzködés. Potrohán vöröses szelvények vannak. Fején két nagy

összetett szem és három kis pontszem (ocelli) látható. A csápjai

rövidek, a szívó-szájszerve azonban hosszú; ezzel szívja ki a növények nedveit. A szárnyai átlátszóak, de erek és fekete foltok is találhatóak rajtuk.

A felnőtt mannakabócát főleg nyáron lehet látni, miközben szúró-szívó szájszervének segítségével a fák és bokrok nedveit szívja.

Csak a hímek adják ki e fajra jellemző hangokat. A hangot a potrohukon levő hártyák rezegtetésével okozzák. A hang a Nőstényeket hivatott odacsalogatni. Az „éneklés” csoportban, a napsütötte ágakon történik. Amikor a nőstény egy hímhez közeledik, az utóbbi udvarolni kezd neki. Az udvarlás a lábak érintésével és a rovarok ölelkezéséből áll. Ha az udvarlás megfelelt a nősténynek, akkor a kabócák párosodnak.

A mannakabóca nyáron az úgynevezett mannakőris (Fraxinus ornus) ágaira rakja le petéit. A lárvák késő nyáron vagy ősszel kelnek ki. Ezután a lárvák bebújnak a talajba és a fa gyökeréből szívják a nedveket. Lárvaállapotuk több évig is tarthat, azonban felnőttként csak másfél hónapig élnek.

§ Manna – tudományos neve: szenna – (Cassia) – Manna: lk

Meleg égövi gyógynövény; Cassia.

1578-ban Melius Juhász Péternél „Colutea. Szena koro. Folyo Sene”. 1708-ban Pápai Páriz Ferenc szótárában olvasható a senna, 1745-ben Torkos Justus Joannes munkájában szennét, szennet levél. Innentől számos forrásban felbukkan.

A középkori latin senna ’szennacserje’ szóból vándorszó lett, megvan az angolban, németben, franciában, olaszban és spanyolban is. A magyarba kettős átvétellel kerülhetett: mint gyógynövény neve az orvosbotanikai latinból, a kereskedelem révén az olaszból, esetleg a németből. A végső forrás a növény arab sana neve.

A Cassia antik eredetű nemi név, már az ókori szerzők, így Vergilius, Plinius is használta a latin casia, cassia, illetve Szapphó, Dioszkuridész a görög

kaszia, kasszia terminust. A görög szó az asszír kasia, héber qtsiah nevekkel rokonítható.

A nemzetséget Közép-Európában a Cassia fistuláról ismerték meg először, hosszú, cső alakú terméseinek húsos-pépes belsejét, amelyben a magvak elhelyezkednek, a gyermekek manna néven, nyalánkságként fogyasztották. A faj eredetileg indiai, de ma már a trópusokon mindenfelé ültetik. A Bibliában az illatos kérgű szennafajok sneh néven szerepelnek.

A szennalevél ma is szerepel a patikák drogkészletében, a belőle készített tea enyhe hashajtó. A leveleket több félcserjés fajról gyűjtik, a Cassia angustifoliát

Dél-Indiában szántóföldeken is művelik. A Cassia senna Közép- és Északkelet-Afrikában tenyészik. Újabban néhány faj, mint a Cassia tora vagy a Cassia occidentalis, a trópusokon zöldtrágyaként és takarmányként vált fontossá.

§ Orchidea manó (Hymenopus coronatus) – Manó: csn, fk

A fogólábúak (Mantodea) rendjébe, ezen belül a Hymenopodidae családjába tartozó faj.

Malajzia, Indonézia, India, Thaiföld, Kína, Hawaii, Szumátra rovara. Magyarországon természetes környezetben nem él, a Fővárosi Állat- és Növénykert háttértárában tenyésztik, de egyelőre látogatók nem láthatják.

A meleg, párás helyeket kedveli, megtalálható papajafákon, különböző virágokon, orchideákon, de nem csak virágokon, hanem növények között, virágnak álcázva is.

Rendszertanilag nem sáska, de a köznyelvben sáskaként terjedt el. Érdekessége, hogy a sáskák közül ennél az állatfajnál van a legnagyobb méret- és súlybeli különbség a hímek és a nőstények között. A nőstények akár több

mint kétszer olyan hosszúak és súlyúak is lehetnek, mint a hímek.

A felnőtt nőstények körülbelül 6-7 cm hosszúak (a vadon élő példányok valamivel hosszabbak a terráriumban nevelteknél), míg a hím csak körülbelül 2,5-3 cm. Másik érdekességük, hogy képesek a színüket megváltoztatni, ami a sáskáknál rendkívül ritka. Akár pár nap alatt is képesek erre, de ez függ a környezeti viszonyoktól, páratartalomtól, fényviszonyoktól, de a táplálék mennyiségétől is.

Színezetükkel, formájukkal tökéletes álcát fejlesztettek ki. Színük a rózsaszíntől a liláig, sötétbarnáig sokféle árnyalatban, tarkaságban létezik, de

megtalálhatóak teljesen fehér példányok is. Színezete és mintázata a környezetétől függ, abba illeszkedik.

Külseje megtévesztésig hasonlít a virágok szirmaihoz, ami tökéletes álca a leendő zsákmány odacsalogatására, valamint szinte láthatatlanná teszi fő ellensége, a madarak ellen. Vizsgálatok kimutatták, hogy testük tükrözi az UV fényt, a természetes virágoknál a rovarok nagyobb arányban választották, még a repülési útvonalukat is megváltoztatták mikor a látóterükbe helyezték a manókat.

Megfigyelések szerint eredményesebben vonzzák a rovarokat magukhoz, mint a valódi virágok. Egész testük része az álcázásnak, még lábaikon is virágszirmokhoz hasonló kinövések vannak. Az álcát nem arra használják, hogy elbújjanak, mint a legtöbb állat, hanem éppen ellenkezőleg, arra, hogy felhívják magukra a figyelmet.

A nőstények hátán lévő sáv zöld vagy barna, míg a hímeké barna színű. A nőstények lábán lévő virágszirmot utánzó lebeny szélesebb, a hímekén keskenyebb.

A nőstények szélesek, potrohszelvényeinek száma 5-6, míg a hímek keskenyebbek és 6-8 szelvénnyel rendelkeznek. A hímek csápjai hosszabbak és vastagabbak. Szárnyaik jól fejlettek, repülésre alkalmasak. Szemeik jellemzően a fajra, hosszú, kúp alakúak, rózsaszínűek, kékek, halványlilák.

Fűrészes, mellső fogólábai tökéletesen alakultak a ragadozó életmódjához. Elkapás után az áldozatnak már lehetetlen kiszabadulnia a biztos fogásból.

A kis manók úgy néznek ki, mintha fekete vagy narancssárga kis hangyák lennének, fekete lábakkal és fejjel. Színük a növekedéssel fokozatosan változik.

A fekete színből való átalakulás után a legszebbek, színük fényes fehér, vagy rózsaszínű lesz.

A nőstények körülbelül 8 hónapig, a hímek 5-6 hónapig élnek. A meleg, párás környezetet kedvelik. A faj mindkét neme képes repülni, de a nőstények lomhábbak, ritkán emelkednek a levegőbe, legtöbbször szárnyaikat a hosszabb ugrásokhoz használják, ellentétben a hímekkel, akik jó repülők, amire különösen a párzás idején van szükségük, rátalálni a nőstényekre, valamint gyorsabbak, mozgékonyabbak, amire szintén a párzás után van a legnagyobb szükségük, hogy el tudjanak menekülni, mielőtt az agresszív nőstény megcsonkítaná, vagy megenné őket.

Húsevő állatok. Nem rejtőzködnek, feltűnő színeikkel inkább szeretnék felhívni magukra a figyelmet. A zsákmányt mozdulatlanul várják a növényeken, esetleg

lassan billegve a növény szél által keltett mozgását imitálják, majd amikor a gyanútlan áldozat a közelükbe kerül, villámgyorsan elkapják fűrészes fogólábaikkal és élve megeszik őket.

A szabadban nem gyakoriak. Viselkedésük főleg a terráriumban tartott példányokról ismertek. Kutatók megfigyelése szerint az orchidea manók színe a rovarok számára megkülönböztethetetlen a legelterjedtebb virágoktól. A nektárt kereső méhek például eltértek a repülési útvonaluktól és inkább a manók felé folytatták útjukat.

Veszély esetén a nőstények általában lelapulnak, széttárt lábakkal, mozdulatlanul a virágokat utánozzák, a hímek inkább elszállnak.

A vadonban fő táplálékát a repülő rovarok teszik ki, legyek, méhek, darazsak, lepkék, stb., de amit el tud fogni, mindent elfogyaszt, kisebb gyíkokat,

tücsköket, szöcskéket, bogarakat, férgeket is. Hogy vitaminszükségletét pótolja banánt is szokott enni.

Fogságban is nagyon fontos számukra a változatos táplálék, ez télen a legnehezebb, de ekkor sem szabad csak tücskökkel, vagy a horgászcsaliként használt kukacokkal etetni. A kukacokat kikeltetve, a belőlük átalakult legyekkel is bővíteni kell az ételkínálatot. Mivel a vadonban fő tápláléka a pollengyűjtő rovarok, melyek elfogyasztásával ő is jelentős mennyiségű virágport eszik meg, hogy ezekhez a hasznos anyagokhoz hozzájusson, fogságban is célszerű a terráriumába őrölt pollenszemcséket tenni, vagy a leendő táplálékát előbb mézzel etetni, így azok elfogyasztása után az orchidea manó is hozzájut a szükséges anyagokhoz, melyektől erősebbek, egészségesebbek lesznek, több és egészségesebb utódot petéznek párosodás után.

Vedlés előtt, napokkal, vagy akár hetekkel is abbahagyhatja a táplálkozást az állat. Általában minél nagyobb méretű, annál tovább fog koplalni. Ha már

nem eszik, a még esetleg bent lévő élő táplálékot is el kell a közeléből távolítani, valamint ilyenkor kiemelten fontos a vízpára, ami segíti, hogy a régi

bőrétől megszabaduljon. Vedlés után újra folytatható az etetése, bár megtörténhet, hogy a kimerültségtől még pár napig nem fogad el táplálékot.

A természetben nappal 25-35 °C közötti, éjszaka 18 °C körüli hőmérséklet, 60-80%-os páratartalom.

A terráriumnak minimum 30 x 20 x 20 cm-nek kell lennie. Nagyon fontos imitálni a természetes környezetét, növényekkel, virágokkal, (ezek lehetnek műanyagból

is), és faágakkal. Ez utóbbi feltétlenül szükséges a vedlésekor. Fontos, hogy az ágak egy része az aljzaton álljon. A manó fejjel lefelé lógva, fokozatosan

lefelé mászva csúszik ki kinőtt bőréből. Ha nincs függeszkedési lehetősége, legtöbbször nem tud kibújni belőle és elpusztulhat.

A nappali legideálisabb hőmérséklet 28 °C, éjszaka pedig a 18-20 °C körüli. Nagyon szereti a meleget, még nyáron is fűtést igényel lakhelye, melynek éppen

ezért elengedhetetlen tartozéka a hőmérő.

A hímek, ha jól vannak etetve tarthatóak többen is együtt, az agresszív nőstényeket viszont csak magányosan lehet tartani. A párás környezet elengedhetetlen számukra, ami a felnőttek esetén napi egyszeri permetezéssel megoldható. A terrárium aljzatának tőzeget, kókuszrostot, vagy egyszerűen konyhai papírtörlőt vagy törölközőt lehet használni, ami biztosítja a folyamatos párás környezetet. A fiatal orchidea manóknak csak 6-7 naponta szabad permetezni a terrárium aljzatát, mert a túlzott párásítástól megbetegednek. Nagyon fontos a szellőzés biztosítása is, mert a párás környezetben a penészgombák könnyen elszaporodhatnak.

Itatóra általában nincsen szükség, a vízigényét a növényeken lecsapódó párából fedezi.

Természetes élőhelyén. Körülbelül két héttel az utolsó vedlésük után a nőstények készen állnak a párzásra. A hímeket a levegőbe juttatott feromonjaikkal csalogatják magukhoz. Napokkal, vagy hetekkel a párzás után petetokjaikban, egymás fölé, fürtökben helyezik el petéiket. A petetokok körülbelül 5 cm hosszúak és fehérje hab tartalmuk gondoskodik az utódok védelméről. Színük fehérről, 1-2 nap múlva világosbarnává változik. Optimális körülmények között, körülbelül 50-100 kis orchidea manó fog 5-6 héten belül kikelni. Kezdetben narancsvörösek és feketék, majd az első vedlésük után első színük fehér vagy rózsaszínű lesz.

Fogságban. Szépsége, különlegessége miatt a terráriumi gyűjtők egyik kedvenc állata. Mivel a természetben ritka, ezért vadon élő példányait szigorúan tilos gyűjteni, kereskedelme csak terráriumi szaporítással valósítható meg. Ha a szaporítást, az egyidőben kikelt példányokból szeretné a tenyésztő, mivel a hímek hamarabb válnak ivaréretté és rövidebb is az élettartamuk, gátolni

kell a fejlődésüket, hogy a nőstényeknél később, vagy azonos időben váljanak ivarérettekké. Ezt úgy lehet elérni, hogy a hőmérsékletet 18-20 °C körül kell

tartani, a párásítást ritkítani kell, valamint a táplálék ellátást is a minimálisra kell csökkenteni. Ha a nőstények elérték az ivarérettséget, a hímeknek

is emelni kell a táplálék mennyiségét, a környezeti hőmérsékletet és nagyon hamar ők is párzóképessé válnak.

Ha a nőstények készek a párosodásra, 2-3 héttel az utolsó vedlés után megfigyelhető, ahogy ritmikus mozgással elkezdik a feromonokat szétspriccelni a környezetükben. Ekkor behelyezhető az ivarérett hím. Tanácsos a nősténynek közben táplálékot adni, mert előfordulhat, hogy még párosodás előtt megtámadja és megeszi az idegent. A hímet érdemes rögtön a nőstény mögé, vagy a hátára tenni, bár ez nem könnyű, mert ilyenkor már nagyon izgatottak, mozgékonyak. A párzás akár több órán át is tarthat. Ha a hím befejezte a megtermékenyítést, biztonsága érdekében azonnal el kell távolítani a nőstény közeléből.

Az orchidea manókhoz sokféle babona fűződik. Afrikában szerencsét hoz, ha valaki megérinti. Távol-Keleten gyógyhatást, potencia növelő erőt tulajdonítanak, nem csak a rovarnak, de még a levedlett bőrének is, amiből gyógyhatású készítményeket is készítenek. Szardínia szigetén viszont szerencsétlenséget jelent a rovar megölése, vagy akár megérintése.

§ Ájtatos manó vagy imádkozó sáska (Mantis religiosa) – Manó: csn, fk

A fogólábúak (Mantodea) rendjéből, az imádkozó sáskák (Mantidae) családjából az egyetlen, Magyarországon is honos faj.

Elnevezésük kissé félrevezető, mivel nincsenek közeli rokonságban a valódi sáskákkal; legközelebbi rokonaik a Csótányok és a termeszek.

Tudományos nevében a Mantis szó jóst jelent: erre vonatkozik a Theokritosz által leírt „mantis ha kalamaia” kifejezés is, ami tulajdonképpen a nádszálakban ülő jóst, látnokot jelent. A muszlim hagyomány azt tartja róla, hogy fogólábaival Mekka felé mutat. Magyarországon védelem alatt áll, 2012-ben az év rovarjának választották.

Jól felismerhető megnyúlt előtoráról és jellegzetesen meghajlított első lábairól, amelyek tüskések és igazi fogókészüléket alkotnak. Leggyakrabban zöldes

vagy barnás színű. Színezete e közhiedelemmel ellentétben nem függ össze a környezetében lévő növények színezetével, a színek kialakulása eddig ismeretlen. Alakjának és testtartásának köszönhetően jól beleolvad a környezetébe.

A 6–7,5 centiméter hosszú Nőstény zömökebb, nagyobb; potroha felduzzad a benne rejlő petéktől, a hím mindig karcsú, 4–5 cm hosszú.

Tápláléka elsősorban röpképes rovarokból áll – nagy étvágyú, kíméletlen ragadozó. Gyakran mozdulatlanná meredve, lesből támad (bár ilyenkor néha hosszú lábain „hintázni” kezd, hogy áldozata szélfútta falevélnek higgye). Előfordul az is, hogy óvatosan megközelíti áldozatát, majd ráveti magát. Mindkét esetben fogólábaival ragadja meg a zsákmányt olyan sebességgel, hogy azt az emberi szem nem is képes érzékelni.

Megfigyelték már, hogy bizonyos példányok kisebb gyíkokat, madárfiókákat is megtámadnak, és sikeres támadás esetén, fogyasztanak.

Számottevő ivari dimorfizmus nincsen, eltekintve attól, hogy a hímek átlagmérete kisebb, mint a nőstényeké. A párosodás nyár végén történik, a frissen kikelt állatok nagyon hasonlítanak a kifejlett imádkozó sáskára (de kisebbek és szárnyatlanok): kifejléssel növekednek. A nőstény néha (de közel sem mindig) felfalja a hímet párzás után (kannibalizmus) de akár a nemi aktus közben is (a hím gyakran akkor is folytatja a párzást, ha a feje vagy más testrészei már hiányoznak).

Az imádkozó sáska a meleg száraz, bokros-füves területeket szereti, nagyon kedveli a dombvidékek déli fekvésű, napsütötte, de nem kopár oldalait. Megtalálható Közép-Európában, így hazánkban is, számos alfaja szinte valamennyi kontinensen előfordul.

§ Nagy mara vagy pampanyúl (Dolichotis patagonum) – Mara: csn, lk

Egy gyors, nyúlra és apró szarvasra egyaránt emlékeztető dél-amerikai rágcsáló, a törpe mara mellett nemének egyetlen képviselője. A vízidisznó és a hódok

után a nagy mara a legtermetesebb rágcsálófaj a világon.

A faj Argentínaközépső és déli vidékein él. Északon Catamarca és Córdoba tartományoktól a déli Santa Cruzig található meg. Főként pampákon

és száraz pampákon, de ligetes erdőkben és száraz területeken él. Leginkább azokat a vidékeket kedveli, ahol bokrok és fák is nőnek, de nem hiányzik a

hegyi sivatagokból sem. Északnyugat-Argentínában erdőkben is fellelhető. A Valdés-félszigeten a homokos bozótot részesíti előnyben.

A nagy mara feje leginkább egy rövid, hegyes fülű nyúléhoz, míg teste egy szarvaséhoz vagy más karcsú patáséhoz hasonlítható. Hosszú füleivel jól hall, ami a nyílt területeken fontos. Szeme nagy, és a fej oldalán található. Orra tompa, tapintószőrei fejlettek. Koponyáján feltűnő az orrcsont; ez nagy, és előrefelé kihegyesedik, de nem nyúl túl az állkapcsán. Homlokcsontja széles, könnycsontja nagyon nagy.

Fogképlete a tengerimalacfélékhez hasonlóan 1/1-0/0-1/1-3/3=20, így a felső állkapocs mindkét oldalán van egy metszőfog, szemfog nincs, egy elülső és három hátsó rágófog. A rágcsálókhoz hasonlóan metszőfogainak nincsen gyökere, és az állat egész életében nőnek. A nagyőrlők is folyamatosan nőnek. A szemfogak helyén foghíj marad.

Színezete sokban emlékeztet némely patásokéra: Háta és feje teteje szürkés, az oldala felé világosodik, a pofa és a hasi rész sárgás homokszínű, míg a has hátsó része és a farok alatti folt fehér. Lábszárának felső részén feltűnő sötét csík látható.

Bundája sűrű és rövid, összességében kefeszerűnek látszik. Nyúlhoz hosszú lába és füle miatt hasonlít. Farka majdnem csupasz, csonkszerű. Ujjainak száma mellső lábain négy, hátsó lábain három. Hátsó lábai patában, mellső lábai karmokban végződnek, amelyek az ásó életmódhoz alkalmazkodtak. Hátsó lába hosszabb és izmosabb, mint a mellső, és felkarja és combja rövidebb, mint az alkarja és az alsó lábszára. Hosszú lábával a patások szerepét tölti be. A párhuzamos evolúció jelei test szerte megtalálhatók. Ilyen például a kulcscsont eltűnése.

A kifejlett marák testhossza 69-75 centiméteres, amihez egy 4-5 centiméteres farok járul. A fajra 8-16 kilogrammos testtömeg jellemző. A hímek átlagos testsúlya 7,7, a nőstényeké 8,3 kg. A Vízidisznó után a második legnagyobb rágcsálófaj.

Emésztő szervrendszere a többi tengerimalacféléhez hasonló. Gyomra egyszerű; a fermentáció a végbélben megy végbe. Ez azt jelenti, hogy a cellulózt bontó baktériumok a vakbélben élnek. A vastagbél alkalmazkodott ehhez a feladathoz, és szerkezete összetettebbé vált, és erősebben tekeredik fel. Ezt egészíti

ki, hogy az állat megeszi az ürülékét is. Különlegessége, hogy végbélmirigye a végbélnyílás és a faroktő között található. A többi tengerimalacféle végbélmirigye a végbélnyílás előtt van.

A nyílt vidékek menekülő életmódjához alkalmazkodott, ezért érzékelése kiváló, lába hosszú, és kulcscsontja visszafejlődött. Ez képessé teszi a gyors menekülésre és a kommunikációra a nyílt vidékeken. Futás közben az antilopra vagy a szarvasra emlékeztet.

Általában nappal aktív, de aktivitása függ a környezeti tényezőktől. A sok napfény, a csapadék és az enyhe idő hatására többet mozog, ellenben a sötét, párás időt nem szereti. Télen egész nap, a többi évszakban csak reggel és késő délután tevékenykedik. Legjobban a 20 °C körüli hőmérsékletet kedveli.

Éjszakára nem ásnak maguknak üreget, hanem vagy más állatok üregeibe rejtőznek, vagy a növényzetben.

A pár Territóriumot tart fenn, amely megközelítőleg 40 hektáros méretű is lehet, de a területet csak kevéssé védelmezik. Egyszerre 10 hektárt foglalnak, de ennél nagyobb területen vándorolnak; egy év alatt 33-200, átlagosan 100 hektárt járnak be. Ezek a területek át is fedhetnek. A terület védelme egyébként is a hímre hárul, aki mindig hátramarad párja mögött, ügyelve a rivális hímek vagy ragadozók felbukkanására.

Növényevők, főleg fűfélékkel táplálkoznak, de fogyasztanak más lágyszárúakat, és a bokrok leveleit, kérgét, gyümölcseit is. A hegyi sivatagokban táplálékának 70%-a egyszikű, és 30%-a kétszikű. A fűfélék közül a

Chloris, a Pappophorum és a Trichloris,a kétszikűek közül az Atriplex lampa,a Lycium és a Prosopis nemek fajait kedvelik.

Megeszik a saját puha, ragadós ürüléküket is, így hasznosítják a lehető legjobban a nehezen emészthető, cellulóztartalmú táplálékot. Az ebből képződött ürülék már száraz, ezt már nem eszik meg. Hatékonyabban hasznosítják a táplálékot, mint a szarvasmarha vagy a juh, így súlyarányosan kevesebb fű elfogyasztásával beérik. A nap nagy részét (46%) evéssel töltik, de gyakran láthatók napfürdőzés közben is.

Támadás esetén a marák csak a menekülésre hagyatkozhatnak. Meglehetősen gyorsak, egy kilométeren keresztül képesek tartani a 45 km/h-s tempót. Mozgásuk rendkívül változatos: a séta mellett szökellhetnek, mint a nyúl, galoppozhatnak és négy lábon is ugrálhatnak. Ez utóbbi a menekülés módszere.

Nyugalmi helyzetükben vagy a fenekükre ülnek, és mellső lábukkal támaszkodnak, vagy macskaszerűen fekszenek, mellső lábukat mellük alá rejtve. Mindkét testhelyzet szokatlan a rágcsálóknál; ezeket inkább nyulak szokták felvenni.

A mara monogám állat, a párok egy életre együtt maradnak. Ennek az oka a nőstény rövid termékeny periódusa. A párba állást a hím kezdeményezi a kiszemelt nőstény követésével. A hím vizeletével megjelöli párját, és ürülékével, és mirigyváladékával a territóriumot is. Ha a nőstény elfogadja a hímet, akkor megjelöli az arcán, de ez annak is a jele, hogy nem kész a párzásra. A vemhesség és a szoptatás alatt a nősténynek sokkal többet kell ennie, mint a hímnek, így a hím őrködik, amíg ő eszik. Alkalomadtán, táplálékbőség idején nagyobb, akár 70 egyedet is számláló ideiglenes csapatok is létrejöhetnek. Ekkor a hímek rangsorrendet állítanak fel maguk között. Ehhez kapcsolódik a fenék mutogatása, a vizelettel való megjelölés, a csípőbe harapás és a kergetőzés. Legelés és lassú mozgás közben számos hanggal tartják a kapcsolatot. Jelenlétüket vinnyogással jelzik. Vészjelzésük röfögés, de az ismétlődő röfögés azt jelzi, hogy a mara követi társát. Kurkászás közben is hasonló hangokat adnak ki.

A szőr felmeresztése és a fogak összeütögetése is a kommunikációt szolgálja. A szagjelek a bonyolult társas kapcsolatokat tartják össze. A nagy marák elegyengetik a földet, és megszimatolják, majd hajlított háttal ráülnek. A hím vizelete azt jelzi, hogy a nőstény foglalt. Mindkét viselkedés gyakoribb a párzási időszakban, és a hímeknél gyakoribb.

Fő ellenségeik a csíkos pampamacska, a Geoffroy-macska, a puma,a menyétféle Galictis fajok, és az argentin pamparóka. A kölyköket a Magellán-uhu és az óriásölyv is elragadhatja. A Wellcomia dolichotis fonálféreg a nagy marára specializálódott élősködő.

A nőstény csak nagyon rövid ideig kész a párzásra: 3-4 havonta mindössze fél óráig termékeny. Emiatt alakulhatott ki nála a szilárd párkapcsolatra épülő

monogámia. A monogámia főleg a rágcsálók esetében számít különleges szaporodási stratégiának. A pár évente jellemzően egy, ritkán két-három almot nevel fel, amelyek egyenként 1-3 kölyökből állnak. Fogságban akár évi négy almot is felnevelnek. A legtöbb kölyök tavasszal, augusztus és november között születik. A csúcspont szeptember-október. A vemhesség 91-110 napig tart, és a fejletten világra jövő kicsinyek egy általában más állat által kialakított üregben nőnek fel.

Testsúlyuk születéskor 480 - 730 gramm. A szülők nem távolodnak el 2,5 kilométernél messzebb a kotoréktól. A mara hímek ebben az időszakban meglehetősen agresszívek más párokkal szemben, ennek ellenére több pár utódai is növekedhetnek egy mélyedésben, mivel a szülők csak Szoptatáskor keresik fel kölykeiket, akiket szag és hang alapján azonosítanak. Egyszerre egy anya közelíti meg az üreget egy órára. Közben a többiek a közelben várnak a sorukra.

Akár 33 kölyök is együtt nőhet fel. Egyes kölyköknek néha sikerül más anyától is szopniuk. Vitatott, hogy az elárvult kölykök így felnőhetnek-e. A kölykök közül sok nem éri meg a felnőttkort; a ragadozók mellett a kihűlés és a betegségek veszélyeztetik őket. A kölykök három hétig maradnak együtt a kotorékban. Ezalatt játszanak egymással, és melengetik egymást. Az együtt nevelkedés további előnyeként a kölykök védettebbek a ragadozókkal szemben. Ezután követik szüleiket a táplálékkeresésben, de 13 hetes korukig még szopnak. Ez szokatlanul hosszú idő a rágcsálóknál. A kis nagy marák gyorsan növekszenek, 2-3 hónap után már el is hagyják szüleiket. A nőstények 8 hónaposan már ivarérettek, a hímeknek erre még tovább kell várni. Várható élettartamuk a természetben 10 év, fogságban 14 év.

A fajt elsősorban az Európából Vadászati célra behurcolt táplálékkonkurrens mezei nyúl (Lepus europaeus) terjeszkedése és élőhelyének mezőgazdasági

termelés kiterjesztése következtében bekövetkező pusztulása fenyegeti, a Természetvédelmi Világszövetség ezért rossz kilátásúnak nyilvánította. A vadászat kevéssé fenyegeti. Főleg húsáért vadásznak rá, vagy azért, hogy gereznájából takarót készítsenek. Hagyományosan Argentína közép-északi részétől majdnem Tierra del Fuegoig élt, de egyes helyekről, így Buenos Aires tartományból is eltűnt.

Fogságban rendkívül jól szaporodik, és igen népszerű Állatkerti látványosság. Magyarországon az állatkertek túlnyomó többségében látható.

§ Afrikai marabu (Leptoptilos crumeniferus) – Marabu: csn

A gólyafélék (Ciconiidae) családjába tartozó faj.

Nevét az afrikai muszlim szentek arab nevéből kapta.

Afrikában a Szaharától délre él, egészen Dél-Afrikáig. Szavannák és mocsarak lakója, de az emberi településeket sem kerüli el. Érdekesség, hogy már Magyarországon is észlelték vadon, Csanytelek és Tömörkény határában, ahol 2002. május 25. és június 1. között figyelték meg egy kifejlett egyedét. A

Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Nomenclator Bizottsága szerint ugyanakkor kétséges, hogy a megfigyelt egyed valóban természetes populációból származott-e.

Magassága 150 centiméter, szárnyfesztávolsága 320 centiméter, testtömege 9 kilogramm is lehet. Feje és nyaka kopasz, erős, ék alakú Csőre és jellegzetes begyzacskója van. A begyzacskó vagy toroklebeny a nyaktól kiinduló, nagy kiterjedésű képződmény, az orrlyukakkal összekötött légzsákoknak köszönhetően felfújható. A begyzacskó 40 centiméteres is lehet.

A keselyűkkel vetélkedik a dögökön, de aktívan vadászik is, tápláléka rovarokból, halakból, patkányokból és kisebb madarakból áll, de megtámadja a

flamingó, a kormorán és a pelikán fiókáit is, vagy kirabolja a fészküket. Széles szárnyaival nehézkesen repül, de a meleg légáramlatokat kihasználva nagyobb magasságokban is tud őrjáratozni.

A marabu legfeljebb 20 Évig él.

Az ivarérettséget 3–4 éves korban éri el. A párzási időszak az esős évszak végén kezdődik. Évente egyszer költ, de nem minden évben. Fákra vagy sziklákra gallyakból építi fészkét, melyet levelekkel bélel ki. Fészekalja 2–3 fehér, pettyezett héjú tojásból áll. A tojásokon 30 napig kotlik mindkét szülő. A fiatal marabuk 116 nap múlva válnak röpképessé, de még néhány hétig a fészekben maradnak.

A maraburól egy utcát neveztek el Budapest XVII. kerületében,a Madárdombon.

§ Március – tudományos neve: zelnice, zelnicemeggy – Március: fk

Illatos fehér fürtös virágú, apró fekete termésű fa vagy cserje; Prunus padus.

A zelnice már a XVI. században fölbukkan a magyar írásbeliségben, Clusius pannóniai flóraművében: „Zelnicze fa: cerasus avium, sive racemosa” (1583: NomPann.). Beythe András is közli könyvében: zelnicze fa ’Phillyrea’ (1595: FK.). Márton József szótárában (1803) zelnitza. Adatolt zselnice változata is.

Bizonytalan eredetű a TESz. szerint. Talán szláv eredetű, ha összefüggésbe hozható a ’puszpáng’ jelentésű szlovén zeleníca növénynévvel, mely a zelen,

azaz ’zöld’ színnév származéka. Hangtanilag megállja a helyét az egyeztetés, ám jelentésbeli probléma merül fel. Ez azonban aligha lehet kizáró ok.

Társneve a májusfa, büdöshárs, csórmány, gyöngyvirágfa, március, pecérkefa,kocérka és a tyúkszemfa (R. 1911: Nsz.). Ez utóbbi a májusfa egyik régebbi szaknyelvi neve. Szó szerinti megfelelője a németben a Hühneraugenbaum, szintén ’Prunus padus’ jelentéssel, ebből vették át tükörfordítással.

A gyümölcsére vonatkozik számos -cseresznye, illetve -meggy utótagú összetétel. Ilyen a gerezdes cseresznye, vadcseresznye, valamint a kutyacseresznye (’zelnice’ jelentéssel R. 1807: MFűvK., 1845: Kováts, 1865: CzF.; N. SzegFüz. 2: Bonchida). Mint a német Hundskirsche ’bogyós gyümölcs’ tükörszóban is, a pejoratív értelmű előtag a csekély élvezeti értékű, apró bogyótermésre utal. Ezek a bogyók – a cseresznyéhez hasonlóan – pirosak vagy sötétvörösek. Az értéktelennek ítélt és igen apró gyümölcs motiválta a kutyameggy (R. 1834: Kassai, 1911: Nsz.) és a madárcseresznye (R. 1825: EWUng., 1911: Nsz.) nevet

is. A népnyelvben szintén használatos ez utóbbi név, számos vidékünk nyelvjárásában ismert (ÚMTsz.: Bókaháza, Szécseny, Patosta, Kürt | SzegSz. | SzlavSz. | OrmSz. | Horváth S.: Magyarózd | Nagy R.: Nagyváty). Itt az apró szemű gyümölcsre utal mindig az elnevezés. És persze arra is, hogy – erdei fákról lévén szó – a madarak szívesen eszegetik a bogyókat. Ugyanilyen szemléletű a – nyolc különféle növény neveként használatos – német Vogelkirsche. Az oroszban is megvan így a növénynév; vö. ptyícsja cseresnja ’Prunus avium silvestris’, ptyícsja visnja, valamint a románban, vö. cireş păsăresc ’Prunus avium’. Ezek szintén az ókori növénynévre vezethetők vissza, mint arra a tudományos nevekben szereplő ’cseresznye’ és ’madár’ jelentésű szavak is mutatnak; prunus (latin

növénynév ’cseresznye’ jelentéssel), illetve az avicularis, avium utótag a latin avicula ’madárka’, illetve az avis ’madár’ szóból képzett.

A zelnice virágai dúsan, csüngő fürtökben állnak. Erősen illatoznak. Ligeterdők, nyirkos lomberdők, cserjések a termőhelyei. Elég gyakori, díszfaként ültetik

is. Termései ehetők, a történelem előtti időkben vadgyümölcsként gyűjtötték.

§ Margarétacincér (Phytoecia pustulata) – Margaréta: csn

A rétek virágszőnyege sok bogár számára nyújt táplálékot. Különösen fontos táplálékforrások a fészkesvirágzatúak, amelyeken igen sok lágybogár, álcincér, cincér és levélbogár táplálkozik. A cincérek közül különösen fajgazdagon képviseltek a virágcincérek (Leptura és rokon nemek) és a karcsúcincérek (Strangalia spp.), pl. a tarkacsápú karcsúcincér (Strangalia maculata) és a nyurga cincér (S. attenuata). Lágy szárú növényekben fejlődő cincéreink közül különösen gyakori rétjeinken a margarétacincér (Phytoecia pustulata), a lencincér (Ph. coerulea), a sávosnyakú cincér (Ph. icterica) és a pirosfejű kutyatejcincér (Oberea erythrocephala). A levélbogárfélékhez tartozó ún. zömökbogár (Cryptocephalus spp.) is rétjeink jellegzetes bogarai közé tartozik. Fejük lefelé áll, és szinte teljesen nyakpajzsuk alá rejthetik. Fészkesvirágzatúakon táplálkoznak, pl. a nagy és a kis fészkesbogár (C. sericeus, C. hypochoeridis), a kék zömökbogár (C. violaceus), a réti és a közönséges zömökbogár (C. octacosmus, C. moraei).

§ Margaréta vagy réti margitvirág (Leucanthemum vulgare- Margaréta: lk

Európában és Ázsia mérsékelt övi részein fordul elő, inváziós fajként Észak-Amerikába és Ausztráliába is behurcolták. Rétek, gyepek, útszélek növénye, a félárnyékos vagy napsütéses helyeket kedveli. A szelet jól tűri, a sós tengeri levegőt nem tolerálja.

A Leucanthemum nemzetség Eurázsiából származik. Molekuláris genetikai vizsgálata folyamatban van. Az eddigi Leucanthemum vulgare/Leucanthemum atratum gyűjtőfajok leírása valószínűleg változni fog, a Poliploidizáció és a hibridképződés miatt rendszertanilag különösen nehezen kezelhető növények.

Kerti dísznövényként gyakran más Leucanthemum-fajokat, illetve hibrideket használnak: Leucanthemum maximum, Leucanthemum lacustre × maximum vagy Leucanthemum superbum.

Lágy szárú, évelő növény. Mélyen gyökerezik, 20–70 cm magasra nő meg, a szár egyszerű, néha elágazó. Alakgazdag faj. Az élénkzöld tőlevelek tojásdadok vagy lapát formájúak, csipkés szélűek; a szárlevelek ülők, ék alakúak, durván fogazottak, felfelé haladva csökkenő méretűek. A Raunkiær-féle életforma-osztályozás szerint protohemikriptofiton (H5).

Májustól októberig virágzik. Hosszú kocsányain 4–6 cm széles, magánosan álló fészekvirágzat fejlődik. A 20-30 fehér színű, szétálló, legfeljebb

6 mm széles nyelves virág meddő. A hímnős csöves virágok aranysárgák. Képes a vegetatív szaporodásra, de az ivaros szaporodás a jellemzőbb. Az Öntermékeny virágokat méhek, legyek, bogarak, lepkék porozzák.

Termése zöldesszürke vagy világosszürke, 4 mm hosszú, 10 bordás kaszattermés, a bordák közt fekete gyantamirigyekkel. A Magok (kb. 200 db fészkenként) a széllel és a terméseket elfogyasztó állatok ürülékével terjednek.

Kivonata a bőrfelülettel érintkezve erősen allergizál, valószínűleg poliacetilén-tartalma miatt. Virágát vagy virágos hajtását használják fel. Az Orvostudomány nem használja, a népi gyógyászat belsőleg légúti megbetegedések vagy idegesség, külsőleg sebek kezelésére használja. A Homeopátiában idegesség, álmatlanság ellen adják.

Bimbója marinálva – a százszorszéphez hasonlóan – a Kapribogyó pótlására is felhasználható.

A „szeret, nem szeret” (franciául:effeuiller la marguerite) játékos mondókát ehhez a virághoz társítják.

Hozzá hasonló a kisebb termetű százszorszép - székfű, ebszékfű – melynek levelei szárnyaltak

§ Büdös Margit – tudományos neve: bencepoloska - (Rhaphigaster nebulosa) – Margit: csn, lk

A címeres poloskák (Pentatomidae) családjába tartozó Rhaphigaster nem legismertebb faja. Egyes taxonómiai rendszerek (pl. az ITIS –é a Rhaphigaster nemet nem ismerik el, és fajait más nemekbe csoportosítják át.

Főleg európai faj, bár a Kárpát-medencétől északra és Németországtól, illetve Magyarországtól keletre nem fordul elő. Elterjedési területe a Mediterráneumból átnyúlik Törökország ázsiai részére is, a Kaukázusig. Észak-Afrika országai közül főleg Algériában és Marokkóban fordul elő (Halászfy, 1959). Magyarországon mindenütt közönséges.

Mivel Magyarországon gyakori, számos népi nevét ismerjük. Ezek közül a leggyakoribb a mezei poloska, de hívják még büdös Marcinak, illetve büdös Margitnak, nagy szürke címeres poloskának, téli poloskának, büdös Bencének, büdös Bankának, büdös Margónak, templombogárnak is (Tóth, 2014).

A fej oldala S alakú, a fejpajzs vége kissé kiszélesedik és felhólyagosodik. Sárga hasoldalát nagyobb fekete foltok tarkázzák. Tojás alakú, szürkésbarna, egyenlőtlenül pontozott teste 14–16 mm hosszú. A Corium hátsó széle ívelt, a membrán valamivel hosszabb, mint a potroh; utóbbin üvegszerű, barna foltok láthatók. Csápja és potrohának pengeszerű szegélye halványsárga–fekete

foltos. A 2. haslemezén található tövisnyúlvány az elülső csípőkig ér.

Táplálékul növények nedveit szívogatja. Külföldi tapasztalatok szerint a mogyorót károsíthatja; Magyarországon károsítóként még nem jelentkezett.

Védekezésül rossz szagú váladékot fecskendez ki. Mivel ez egyúttal mérgező is, a madarak, cickányok ellen kiválóan véd. Főzelékfélékkel beültetett kertekben vagy borostyánszőlővel (Ampelopsis spp.) befuttatott házfalakon gyakori, sokszor át is telel. Magyarországon egy évben két nemzedéke repül: az első március–május, a második július–szeptember között. A második nemzedék áttelelni készülő példányai ősszel gyakran a házakban, egyéb épületekben keresnek rejtekhelyet. A sikeresen áttelelt példányokkal kora tavasszal találkozhatunk.

Hasonló fajok. Az ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys) Ázsiából importált növényekkel behozott inváziós faj. Zöld vándorpoloska (Nezara viridula).

§ Réti margitvirág vagy margaréta (Leucanthemum vulgare) – Margitvirág: lk

Európában és Ázsia mérsékelt övi részein fordul elő, inváziós fajként Észak-Amerikába és Ausztráliába is behurcolták. Rétek, gyepek, útszélek növénye, a félárnyékos vagy napsütéses helyeket kedveli. A szelet jól tűri, a sós tengeri levegőt nem tolerálja.

A Leucanthemum nemzetség Eurázsiából származik. Molekuláris genetikai vizsgálata folyamatban van. Az eddigi Leucanthemum vulgare/Leucanthemum atratum gyűjtőfajok leírása valószínűleg változni fog, a Poliploidizáció és a hibridképződés miatt rendszertanilag különösen nehezen kezelhető növények.

Kerti dísznövényként gyakran más Leucanthemum-fajokat, illetve hibrideket használnak: Leucanthemum maximum, Leucanthemum lacustre × maximum vagy Leucanthemum superbum.

Lágy szárú, évelő növény. Mélyen gyökerezik, 20–70 cm magasra nő meg, a szár egyszerű, néha elágazó. Alakgazdag faj. Az élénkzöld tőlevelek tojásdadok vagy lapát formájúak, csipkés szélűek; a szárlevelek ülők, ék alakúak, durván fogazottak, felfelé haladva csökkenő méretűek. A Raunkiær-féle életforma-osztályozás szerint protohemikriptofiton (H5).

Májustól októberig virágzik. Hosszú kocsányain 4–6 cm széles, magánosan álló fészekvirágzat fejlődik. A 20-30 fehér színű, szétálló, legfeljebb

6 mm széles nyelves virág meddő. A hímnős csöves virágok aranysárgák. Képes a vegetatív szaporodásra, de az ivaros szaporodás a jellemzőbb. Az Öntermékeny virágokat méhek, legyek, bogarak, lepkék porozzák.

Termése zöldesszürke vagy világosszürke, 4 mm hosszú, 10 bordás kaszattermés, a bordák közt fekete gyantamirigyekkel. A Magok (kb. 200 db fészkenként) a széllel és a terméseket elfogyasztó állatok ürülékével terjednek.

Kivonata a bőrfelülettel érintkezve erősen allergizál, valószínűleg poliacetilén-tartalma miatt. Virágát vagy virágos hajtását használják fel. Az Orvostudomány nem használja, a népi gyógyászat belsőleg légúti megbetegedések vagy idegesség, külsőleg sebek kezelésére használja. A Homeopátiában idegesség, álmatlanság ellen adják.

Bimbója marinálva – a százszorszéphez hasonlóan – a Kapribogyó pótlására is felhasználható.

§ ezüstös máriafű – tudományos neve: ezüstös hölgymál - (Pilosella officinarum) – Mária: csn, lk

Az európai gyepek indás növénye.

Új-Zélandon behurcolt (inváziós) növényként és ellenségek, valamint konkurensek hiányában a juhlegelőkön uralkodó (domináns) növénnyé vált, megoldhatatlan gondot okozva a juhokat tartó gazdáknak.

Leginkább a domb- és hegyvidéki legelőkön, száraz réteken, görgeteglejtőkön, ritkás erdei fenyvesekben, réteken találhatjuk. A mérsékelten száraz, mészszegény, sovány, homokos, laza talajt kedveli.

Középzöld vagy sötétzöld, legfeljebb 7 mm-es, szőrös tőleveleinek alakja a lándzsástó1 a keskeny elliptikusig változik. A fonákjuk szürke vagy fehér nemezes. Alapjuk felé fokozatosan keskenyednek, szélük többnyire ép, csúcsuk tompa vagy hegyes is lehet. Szárlevelei többnyire nincsenek. Levelei tőrózsát alkotva a talajra lapulnak, és elveszik a fűfélék életterét, ezért a gyepek ellenségének számít. Legyökerező indákkal terjed.

Fekete kaszattermései legfeljebb 2,5 mm-esek; a bóbitájuk sárgásfehér. A széllel terjednek.

§ Marika – tudományos neve: kétlevelű árnyékvirág - (Maianthemum bifolium) – Marika: csn, lk

A spárgafélék (Asparagaceae) családjába tartozó árnyékvirág növénynemzetség egyetlen, Magyarországon is honos faja — gyakran közönségesen csak árnyékvirágnak nevezik.

Népi nevei: kétlevelű majanta, kis gyöngyvirág, marika, május gyöngye, nőstény gyöngyvirág, Szent-György virág, vad gyöngyvirág.

Magyarországon nem védett. Eurázsiában él, elsősorban a mérsékelt égövben. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Szárleveles; karcsú, felálló szára alig 8–10 cm-rel emelkedik a föld fölé (ritkán 20 cm-ig is felmagasodhat). Rizóma jellegű raktározó gyökerével kúszva terjed. Nyeles, széles vállú, kihegyezett levelei háromszög alakúak. Szára és a levelek fonáka ritkásan szőrös. Tudományos neve arra utal, virágzó szára két- (ritkán három-)levelű — a meddő csak egyleveles. Illatos, apró, fehér virágai a szár csúcsán fejlődő, 1–5 cm-es fürtben nyílnak (egy-egy fürtben 8–15 virág). Virága négytagú; a lepellevelek szabadon állnak, illetve hátrahajlanak. Magháza felső állású, a bibe rövid. Magháza felső állású.

Népi nevei azt jelzik, hogy levelei és cseresznyepiros (éretlenül zölden vagy feketén pöttyözött narancssárga), két rekeszes bogyói is rokonára, a Gyöngyvirágra emlékeztetnek, de attól virágfürtje alapján könnyen megkülönböztethető. A mintegy fél cm átmérőjű bogyók némileg lapítottabbak, mint a gyöngyvirágéi; egy-egy bogyóban 1–4 gömbölyded, világos mag búvik meg.

Évelő. Geofiton: az erdő talajának elsavanyodását jelzi; nyirkos talajt igényel. Május–júniusban nyílik. Időnként kertekbe ültetik. Gyógyhatása nem ismert. Bogyói a madarak kedvelt csemegéi.

§ Arenicola marina – Marina: csn, lk

Ccsaliféreg. Hengeres hosszú teste elől vastagabb vége felé elvékonyodik. Kívülről minden szelvény másodlagosan 5-5 gyűrűre tagolódik, az utolsó gyűrű a többinél vastagabb. A csaliféreg testén fej-, kopoltyú- és faroktájék különíthető el. A fejtájék 7 szelvényből épül fel, csúcsi részén tölcsér alakú, szemölcsökkel borított, kiölthető ormány figyelhető meg, a szelvények két oldalán egy-egy csökevényes, fonál alakú parapodium van. A kopoltyútájékot 13 szelvény alkotja, melyeken a parapodiumok mellett, bojtszerűen elágazó kopoltyúk is találhatók. A faroktájék szelvényszáma változó, sem parapodiumok, sem kopoltyúk nincsenek rajta. Végén található a csúcsállású végbélnyílás.

Az Európa környéki tengerek egyik leggyakoribb gyűrűsférge. Homokba vájt U- alakú járatokban él. Színe változó, zöldes, sárgás- vagy vörösesbarna.

§ Marina – tudományos neve: rózsás márna – Marina: csn, lk

A ponttyal rokon, ízletes, de szálkás húsú folyami hal; Barbus.

1590: maarna (SzikszF.), 1700: merenne (Marsigli), 1791: márna (Dugonics 1820), 1794: marina (HalK.), 1884: márna (Nyr. 13),

1912: rózsás márna (Tömörkény). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: marna, szamosi márna, márna hal, márnakeszeg, marina, kismárna | K., MTsz.: málna | OrmSz.: márna ’a süllővel rokon’ (hibás jelentésmegadás!).

Szláv eredetű halnév nyelvünkben, közelebbi forrása nem határozható meg; vö. blg. mrěna, szbhv., szln. mréna, szlk. mrena, or. marená, mariná, ukr. marýna,

kárpukr. merena, le. mrzana, cs. mrínka ’ua.’ (TESz., SzlJsz.). A szláv szó etimológiája nem világos, az összetartozó megfelelőket felsorolja Vasmer (REWb.); Machek egy ősszláv merna alakot tesz fel, és utal a liquida-metatézisre (ZfSlaw.). A magyar szó első szótagi hangváltozása a magánhangzó-harmónia kedvéért következett be az eredetileg palatális-veláris szónál.

Van tótkecsege, tótkeszeg (R. 1887: HalK.) elnevezése is. A zsidóhal (R. 1887: uo.; N. MTsz., SzegSz.: ua. | K.: zsiduhal) nevét Szeged környékén azért

kapta, mert „különösen a makai orthodox zsidók kedvelték” (Bálint). Herman Ottó adatközlője Komáromból azzal indokolta, hogy „nincsen köröszt a fejibe” (HalK.). Ugyanakkor a Szigetközben „zsiduhal, mer ojjan szakállas” (K.). Szakálla ugyan nincs a márnának, de bajusza tényleg van. Egy másik lehetséges

magyarázata a névnek az, hogy zsidó kereskedők, a fisérek vásárolták meg a márnát a halászoktól, és ők értékesítették azután a piacokon. Disznóhal társnevét

azért kapta, mert Herman Ottó szerint „orra túrásra alkalmas, innen a sertéssel való összehasonlítás”. Szigetközi dögevő nevét pedig azért, mert minden

előforduló döghúst, hullát, megeszik, „még az emberi hóttetemet is” (K.). A márna egyébként nem áll egyedül a halak között nem válogatós, jó étvágyával.

Hullaevő (uo.) nevét szintén ez indokolja. A marcihal (R. 1884: marczihal Nyr. 13; N. ÚMTsz.: marci,nagymarci | Gyurkó: marcihal) a martikeszeg, márna

elnevezésekre hasonlító népetimológiás változtatás személynévvel. A harcsaponty (Gyurkó; R. 1863: Mitterpacher) kompozítummal a szintén bajuszos márnát jelölik. A szigetközi bajuszsügér (K.) is arra utal, hogy a márna megnyúlt orra alatt bajuszszálak találhatók.

Brána társneve (R. 1887: HalK.; N. ÚMTsz. | RK.: Branat) román jövevényszó; vö. ro. breană (Dankovszky), N. breánă,imbreánă ’ua’. (DLR.), Gyurkó: breană-de-rîu, breană-de-vale. A román szó szláv eredetű. Rózsahal (R. 1887: ua. és rózsamárna HalK.; N. MTsz.: rózsa-hal | Unger: rózsahal | K.: rózsamárna) névvel valószínűleg a hal hátúszójában lévő kemény sugár hátsó részén fogazott úgynevezett bognártüskéjéről nevezték el. Mójna (RK.) társneve kölcsönszó a románból; vö. ro. móină ’Cobitis barbatula’ (Dankovszky), moiţă ’Petényi márna’ (FR.), N. Gyurkó: moină, moioacă. A Barbus meridionalis petényi alfaj, magyar neve Petényi-márna;

Petényi Salamon fedezte föl 1837-ben a Poprádban, majd ugyancsak ő találta a következő példányokat Erdélyben, és írta le őket. Így lett a faji jelző személynév

a nemi elnevezés előtt (R. 1863: ua. /Heckel/, 1868: Petényi-féle márna /Kreszn./). Egyik társneve a bartafia (Vásárhelyi; R. 1863: bartafiu /Heckel/,

1868: bartafin – az -n alighanem nyomdahiba /Kreszn./, 1884: bartafia /Nyr. 13/; N. Gyurkó: bartafiu) erdélyi név, az utótag ivadékot, kis halat jelent;

vö. fiu ’fióka’ jelentéssel Háromszéken (Nyr. 36).

Gyakori szemling társneve, R. 1529: selming, 1590: semling (SzikszF.), 1728: szemling (Comenius), 1801: szemling és zsemlying (Földi), 1870: szemling,

zsemlehal (CzF.); N. MTsz.: semling, semlyénk, zsemlén, zsemlénk, sëmlye,zsëjme, zsejme, zsëlyme, zselyme, zsémlye, zsömle, zsömle-hal | Gyurkó: semlehaj, zsemling. A magyarba többszörös – és utóbb részben tudósok által való – átvétellel kerülhetett különféle német nyelvjárásokból. Mivel a semling erdélyi nyelvjárási szó, a Petényi-márna elnevezése, leginkább a szász semleng ’ua.’ (Unger), erdélyi szász semlenk, semling ’a márnához hasonló kisebb hal’ (GrimmDWb. 10/1) jöhet számításba. Erdélyben egyébként a román is átvette; vö. ro. samle, zsome ’ua.’ (Bielz). De a külföldi ichtiológiai, azaz haltani szakirodalom szerint megvan még nyugati nyelvekben is: osztrák(EIWF.), ill. német Semling ’Barbus meridionalis petényi’ (Müller: Fische Europas).

A márna megnyúlt orra alatt és a szájzugban két-két bajuszszál látható. Jellegzetes folyóvízi hal, leginkább a dombvidéki vagy a sík vidékre érkező, de a viszonylag gyors folyású vizeket is kedveli. Korábban említik a szakirodalomban balatoni előfordulását, még a II. világháború idején is (pl. „A rózsás márna előfordul a Balatonban is” /Hankó 1945/). Húsa szálkás, de ízletes. Kiváló sporthal, általában 4–5 kilósra nő Magyarországon, de a horgászok rekordpéldánya 10,54 kilogrammos volt, a Felső-Tiszán fogták.

§ Csíkos marlin (Kajikia audax) – Marlin: csn

A sügéralakúak (Perciformes) rendjébe ezen belül a vitorláskardoshal-félék (Istiophoridae) családjába tartozó faj. A Kajikia csontoshal-nem típusfaja.

A csíkos marlin előfordulási területe a Csendes- és az Indiai-óceánok. Egyaránt megtalálható a trópusi, szubtrópusi és a mérsékelt övi vizekben. A Csendes-óceánban kerüli az óceán közepét, inkább a peremvidékeken él, míg az Indiai-óceánban az Egyenlítőn van a nagyobb állománysűrűsége. A kelet-afrikai partok közelében, valamint az Arab-tengerben, a Bengáli-öbölben és Ausztrália északnyugati tengervizeiben szintén nagy állományai vannak. A legelterjedtebb és a legnagyobb létszámban lévő vitorláskardoshal.

Általában 290 centiméteres, de elérheti a 420 centimétert is; 190-210 centiméteresen már felnőttnek számít. Az eddig kifogott legnehezebb példány 440 kilogrammot nyomott. A hátúszóján 42-48, a farok alatti úszóján 18-24 sugár van. A hosszúkás teste oldalra lapított. A felső állcsontja (maxilla) közepesen hosszú „kardban” végződik. A mellúszói sarló alakúak és 18-22 sugarúak. A háti része sötétkék, a hasi része ezüstös. Az oldalain 20 kékes és a hasán 15 kobaltszínű pontokból álló sor van. Az összes úszó sötétkék, azonban a farok alatti úszók ezüstös-fehér árnyalatúak.

A nyílt vizek lakója. Azokat a helyeket kedveli, ahol a vízhőmérséklet 20-25 Celsius-fok közötti. A vízfelszíntől 200 méter mélységig lelhető fel. Más vitorláskardoshalaktól eltérően, a csíkos marlin a partok közelében is megél, ha a part hirtelen a mélybe torkol. Általában magányosan él, de az ívási időszakban azonos korú egyedekből álló rajokat alkot. Táplálékai általában halak, Fejlábúak és rákok.

A nősténynek nincs meghatározott időszaka; évente többször is rakhat ikrát. Azonban az ivadékok és a felnőtt nőstények, főleg - az adott területükön – kora nyáron láthatók.

Ez a vitorláskardoshal rajta van a vándorló tengeri halakat védelmező, úgynevezett Annex I of the 1982 Convention on the Law of the Sea határozat listáján; ennek ellenére folyik a kereskedelmi halászata, továbbá a sporthorgászok egyik kedvence. A helybéli halpiacokon általában fagyasztva, de néha frissen vagy füstölve is árusítják. A húsa igen ízletes, Japánban nagyon kedvelt. Halászatához szigonyokat vagy hosszú zsinóros halászati módszereket alkalmaznak.

§ Maronka – tudományos neve: római székfű – Maronka: csn

Montika (növ., Anthemis L.) sugaras-fészkes, többnyire szagos fű, ritkán félcserje. levele váltakozó, 1-3-szor szárnyalt, virágfészke a szárat meg az ágakat tetőzi, fehér v. piros sugáru, csöves virága sárga; kaszatja 4-5 szögletü v. keskeny szárnyas élü. Mintegy 80 faja (hazánkban 12) az óvilágban terem. Az A. nobilis L. (római kamilla, olasz v. római székfű) szőrös fű, felemelkedő, némelykor sűrün gyepesedő; levele kétszer szárnyalt, virága kellemes fűszerszagu. Virága (flores chamomillae Romanae) fűszeres, keserü ízü, tartalma mintegy 0,5% sárgás egész kék szinü éteres olaj, mely kámforból, angelikasavból, különösen pedig az utóbbihoz tartozó aldehidből alakul. Az A. tinctoria L. sárga sugaru, gyakori fű, régen festékeért termesztették. Az A. Catula L. és A. arvensis L. (ebkapor, kutyakapor) mezei és kerti gyom. Az A. pyrethrum, l. Anacyclus.

§ Közönséges martfutó (Tachys bistriatus) – Mart: csn

Lymnastis galilaeus - déli martfutó.

A futóbogárfélék vagy futrinkafélék (Carabidae) a Rovarok osztályában a ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.

Körülbelül 30 ezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 650 él. Az egész Földön megtalálni őket; a legtöbb faj a mérsékelt övben él.

Alakjuk és színük is igen változatos. Fejük nagy, előreálló (orthognath), de általában keskenyebb, mint az előtor. A barlangokban vagy mélyen a földben élő fajok szeme gyakran hiányzik, egykori helyét csak világos folt jelzi. A növényevő fajok rágóik rövidek, de erősek, a ragadozó fajokéi hosszabbak, néha egymást keresztezik; a zsákmány megragadását és széttépését fogak segítik. Állkapcsi tapogatójuk négyízű. Csápjuk általában hosszú (legalább olyan hosszú, mint a fej és az előtor hossza együtt), fonalas, sohasem bunkós, fésűs vagy lemezes; a fülescsápúfutó-formák(Paussinae) fajainál azonban az utolsó csápízek aránytalanul megnagyobbodtak.

A legtöbb faj szárnyfedője hátul lekerekített, a potrohot teljesen fedi. Felülete általában hosszanti irányban rovátkolt, vagy sorokba rendezett pontsorokkal borított.

Potrohuk látható haslemezeinek száma 6, ellentétben a bogarak többségét kitevő Polyphaga alrend tagjaival, melyeknél a látható haslemezek száma 5.

Lábuk általában hosszú, vékony, a gyors futásra alkalmas; egyes, rövidebb és vastagabb lábú (főleg növényevő) fajok nehézkesebben mozognak. A föld alatt

élő fajok mellső lábai ásólábakká alakultak.

A végbelük melletti mirigyek metakrilsavat és más vegyületeket tartalmazó váladékát veszélyhelyzetben kilövellhetik.

A megnyúlt testű lárvák fejének mindkét oldalán 4–6 pontszem helyezkedik el. Csápjaik négy ízűek, rágóik sarló alakúak. Bábjuk rendszerint fehér, rajta jól kivehető az előreálló fej, a szájrészek, szárnyak, lábak stb. körvonalai.

A fajok nagyobb része gyorsan mozgó éjszakai vagy nappali ragadozó. Többnyire más rovarokat (főleg rovarlárvákat), férgeket, csigákat zsákmányolnak. A közhiedelemmel ellentétben azonban a növényevő (elsősorban magevő) fajok száma is igen magas: ilyen például a Gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides), melynek lárvája a Gabonafélék leveleit, Imágója az érőfélben lévő gabonaszemeket fogyasztja. Fejlődésének végén a legtöbb faj lárvája kamrát váj magának a földbe vagy korhadt fába, és abban bábozódik. Az átalakulás egy évig is eltarthat (a kisebb fajoké gyorsabb).

Néhány fontosabb Magyarországon előforduló faj:

nagy aknásfutó (Acinophus ammophilus) Dejean, 1829

aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) (Linnaeus, 1758)

kis bábrabló (Calosoma inquisitor) (Linnaeus, 1758)

bőrfutrinka (Carabus coriaceus) Linnaeus, 1758

keleti kékfutrinka (Carabus violaceus) Linnaeus, 1758

lapos kékfutrinka (Carabus intricatus) Linnaeus, 1760

rezes futrinka (Carabus ullrichii) Germar, 1824

ragyás futrinka (Carabus cancellatus) Illiger, 1798

öves homokfutrinka (Cicindela hybrida) Linnaeus, 1758

mezei homokfutrinka (Cicindela campestris) (Linnaeus, 1758)

nagy selymesfutrinka (Harpalus rufipes) (DeGeer, 1774)

gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides) (Goeze, 1777)

Gebhardt-vakfutrinka (Duvalius gebhardti) (Bokor, 1926)

§ Martilapu (Tussilago farfara) – Marti: csn

Az őszirózsafélék családjába tartozó, kora tavasszal, még levéltelen állapotban sárgán virító, nagy levelű gyógynövény. A légzőszervi betegségek elsőrangú gyógynövénye.

Vízpartok, nedves rétek, árokpartok az élőhelyei. A laza, nedves, agyagos, meszes, kavicsos, törmelékes talajt kedveli. Elterjedt egész Európában, Ázsia mérsékelt éghajlatú területein és Észak-Afrikában. Szintén közönséges növény Észak-és Dél-Amerikában, ahova feltehetően a telepesek hurcolták be gyógynövényként Európából. A növény gyakran megtalálható zavart helyeken (hulladék lerakók, utak mentén). Egyes országokban invazív fajként tartják számon. Magyarországon elterjedt, gyakori növény.

Évelő növény. Minden száron vöröses pikkelyek, és egyetlen virág található, mely kinyílás előtt a föld felé hajlik. A tőlevelek szívesek, öblösen karéjosak a fonákukon molyhos, fehér színű szőrzettel. A termések barna színűek, rajtuk hosszú, selymes, ezüstös szálak találhatóak. Virágzás ideje: márciustól májusig.

§ virginiai márványrák (Procambarus fallax f. virginalis) – Márvány: csn

A cifrarák és a jelzőrák a rákpestis kórokozójának hordozói, az őshonos fajokat megfertőzik, kipusztítják. Környezethez jól alkalmazkodnak, vízszennyezést tűrik. Invazív jellegüket szűznemzéses szaporodásuk is elősegíti (Weiperth et al., 2015).

A kaliforniai vörösrák mindenevő, agresszív területvédő (Weiperth et al., 2015). A virginiai márványrákra partenogenetikus szaporodás, nagy reprodukciós potenciál a jellemző (Weiperth et al., 2015; Puky, 2012). E két utóbbi faj egyelőre kis területen, csendes hódítóként van jelen. A kínai gyapjasollós rák katadróm faj, nálunk nem szaporodik széles elterjedése nem várható. Ahol megjelenik, a töltések eróziójával az őshonos állatfajok élőhelyét csökkenti. Lárvája az embert és emlősöket megbetegítő tüdőmételykór parazita hordozója. Szerepel az IUCN 100 veszélyes betolakodó faj listáján (Lowe et al., 2000).

§ ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys) – Márványos: csn

A távoli kontinensekről emberi közvetítéssel érkezett, majd európai, illetve magyarországi megtelepedését követően gyorsan terjeszkedésnek indult poloskafajok köréből az észak-amerikai eredetű és a platánok veszélyes lombkártevőjeként számon tartott platán-csipkéspoloskát (Corythucha ciliata) már a 70-es években behurcolták (Jasinka – Bozsits, 1977). Az újabb keletű jövevények közül jelentős a szintén Észak-Amerikában honos, fenyőféléken és ciprusféléken élő nyugati levéllábú poloska (Leptoglossus occidentalis), továbbá az amerikai tapasztalatok alapján a lakosságot sokfelé zavaró, de emellett súlyos mezőgazdasági károkkal is fenyegető, polifág, eredetileg kelet-ázsiai elterjedésű ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys).

§ maszlag vagy csattanó maszlag (Datura stramonium) – Maszlag: csn

A burgonyafélék (Solanaceae) családjába tartozó növényfaj.

Közép-amerikai származású gyomnövény, de szinte az egész világ melegebb vidékein elterjedt, nitrogéndús talajok gyomos társulásaiban. Nemzetségének egyetlen magyarországi képviselője. Manapság dísznövényként is tartják, akár cserépben is, gyakran közintézmények bejáratát díszíti.

Terebélyes növény. Levelei oválisak, öblösen fogazottak. Virága 2,5–4 cm hosszú, tölcsér formájú, fehér színű hegyes pártacimpákkal. Toktermése 4 kopáccsal nyílik, felálló, erősen tüskés. Apró (3–4 mm hosszú, 2 mm

széles), vese alakú magvai sötétszürkések/feketék.

T4-es gyomnövény, tehát a téli fagyokra érzékeny, a hideg időszakot mag formájában vészeli át és csak tavasz végén, 20-30 °C körüli hőmérsékleten csírázik. Nyár végére, ősz elejére hoz magot.

Erősen mérgező. A gyógyászati, illetve halálos adag között sokszor alig van különbség; gyermekek számára akár 15 szem mag elfogyasztása is halálos lehet. Emiatt napjainkban az orvostudomány a leveleiből és terméseiből készült kivonatokat alig használja, csak pár alkalmazása maradt, például a Parkinson-kór, köhögés és asztma ellenszereként. Régóta ismert hallucinogén hatása miatt kábítószerként is használják (főleg tapasztalatlan, kockázatkereső fiatalok, azonban ez többnyire egy 4-24 óráig tartó, öntudatlan, delíriumszerű kellemetlen állapotot okoz, amely sok esetben kórházban végződik. A kipróbálók többsége soha többé nem fogyaszt belőle, mivel élvezeti értéke csekély (az élmény gyakran kellemetlen), és emellett nagy a halálos túladagolás veszélye.

A VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben két formája hivatalos:

Csattanó maszlag levél Stramonii folium

Sztramónium levélpor, standardizált Stramonii pulvis normatus

§ Matakó (Tolypeutes matacus) – Matakó: csn

A páncélos vendégízületesek (Cingulata) rendjébe, ezen belül az övesállatok (Dasypodidae) családjába tartozó faj.

Dél-Amerikában, Argentína,Bolívia,Brazília és Paraguay területén honos. Száraz erdőkben és szavannákon él.

Az állat fej-törzs-hossza 35-45 centiméter, farokhossza

7-9 centiméter és testtömege 2-3 kilogramm. A gyűrű a hát közepén elhelyezkedő megkeményedett bőrsáv, amely összenőtt az alatta húzódó puha, rugalmas bőrrel. A legtöbb állatnak három öve van, azonban vannak négy és öt gyűrűs példányok is. Veszély esetén a matakó úgy összegömbölyödik, hogy medence- és vállpáncélja (kiálló csontos lemezek) összeér. A

fej- és a farokpáncél zárja a sárgadinnye méretű gömböt, s így védi az állat érzékeny, könnyen sebezhető hasát. A matakónak a mellső lábán 4 karma

van. Az állat legfejlettebb érzéke a szaglása. Orrával találja meg a táplálékot a földön és a föld alatt. Látása és hallása viszonylag gyengén fejlett.

A matakó magányos, nappal és éjszaka egyaránt aktív. Tápláléka hangyák,termeszek,más rovarok,kisebb gerinctelen állatok és esetenként gyümölcsök.

A matakó 12-15 Évig él.

Az ivarérettséget egyévesen éri el. A párzási időszak nyáron van. Az egyetlen utód október és január között születik meg. A páncél csak hetek múlva keményedik meg.

A matakó legközelebbi rokona a háromöves tatu (Tolypeutes tricinctus).

§ Máté – tudományos neve: Medve – (Ursus) - Máté: csn, fk

Nagy termetű, sűrű bundájú, növényi táplálékkal is élő ragadozó; Ursus.

Medve szavunk korán felbukkan írásos emlékekben, 1395 k. „vrſus: medue” (BesztSzj.). 1450 k.: mèdue (BécsiK.), 1570 k.: medwe (ArsMed.). A népnyelvben MTsz.: medvë.

Szláv eredetű jövevényszó; vö. cs., or., szerb., szln., szlk. medveď, hv. medvjed, ukr.ведмідь, le. niedźwiedź, fehéroroszмядзведзь(W.). Az ősszláv medvedj tulajdonképpen ’mézevő, mézlátó’ jelentésű, az összetétel elemei méz, illetve ebéd szavaink előzményeivel is kapcsolatosak. Az ősi szláv megnevezés valószínűleg olyan totemisztikus alapon született körülírás, mint a mi farkas, szarvas szavainké. A magyar szóvégi -d azért maradhatott el, mert kicsinyítő képzőnek érződött.

A medve volt sokfelé az egyetlen veszélyes állat. A totemként tisztelt állat valódi nevének kiejtését tabu tiltotta. A régi szláv, germán, balti (lett,

litván) népek félelmükben az igazi helyett használtak tabunevet. Elnevezése a mézevő (ang. honey eater, szlk. medú jed, azaz méz-gyurgyalag) volt. A szlk.

medú jed alakból jól magyarázható a későbbi medved elnevezés. Máshol tulajdonképpen ’egy barna’ a jelentése; vö. ang. bruin, bear, ír bearach, skót bearch, ném. Braun, Bär stb. A medve ang. bear és ném. Bär neve a szláv nyelvekhez hasonlóan az eredeti név tabutilalma révén alakulhatott ki, az ógermán brun, beron ’barna’ szóra vezethető vissza; vö. még dán, fer., norv. bjørn, holl. beer, izl., sv. björn ’medve’(W.). Szintén tabunevekkel illetik a medvét finnugor nyelvekben; vö. vog. mә-kwol uj jäni osjxχ ’földházas állat’, kwonsiá uj ’karmos állat’, sas-nәrxá-χum ’nyírhéjbocskoros férfi’ (WogWb.), fi. N. metsänpitävä ’erdei szellem’, népmesékben metsän vanhus ’erdei öreg’ vagy vanha mies ’öregember’. A litvánban: ieu > litv. irštvà ’medve’ > širtva, širtas ’(medve)barlang’.

A medve tréfás neve Székelyföldön málnapásztor, további neve a máté (Nyr. 2), illetve Erdélyben a Szent Péter agara (Szóm.). A vérmedve húsevésre rászokott, háziállatokat pusztító medve. Erdélyben bálványmedve és gályamedve a neve a nagy, kifejlett, erős, hatalmas, öreg medvének. A medve székelyföldi tepsi

neve (Nyr. 22) a szó eredeti ’szétnyomult, szétterjedt’, teps ’elhízott, széjjelment’ jelentésével magyarázható. A háromszéki tapsi ’tappogó, nehézkes

járású’ (MTsz.) tájszó is ide tartozhat.

A medve neve az ógörögben arktosz, a latinban Ursus, a barna medve tudományos nevét is e két szóból alkották meg: Ursus arctos. Mindkét szó az indoeurópai arkt-, urkt- szótőre nyúlik vissza. A proto-indoeurópai haktos ősi szó; vö. walesi arth (> Arthur), hettita hartagga, ógör. aρκτος, gör.αρκούδα(W.). A latin ursus névre vezethető vissza afr. ours, ol. orso, ro. urs, sp. oso (uo.).

A medve kicsinye a bocs (ismeretlen eredetű szó), illetve a mackó (lásd ott). A medve hangja a brummogás, ami hangutánzó szó. Ez a szó elég későn jelent

meg a magyar nyelvben, valószínűleg a szintén hangutánzó ném. brummen átvételeként. A medvével kapcsolatos közismert magyar szólás az előre inni a medve bőrére, vagyis „túl korán örülni valaminek”. A középkori Szent György Lovagrend egyes rabló lovagjainak medvebőrt ábrázoló címerének nevéből (ném. Bärenhäuter, azaz „medvebőrös”) való a pernahajder kifejezés.

A medve hindusztáni neve bhalu, A dzsungel könyvében szereplő medve ezért kapta a Balu nevet.

A medvefélék (Ursidae) a ragadozók rendjének egyik családja. Nagy testű, erőteljes ragadozó emlősök, veszély esetén vagy vadászatkor rendkívül gyorsan

képesek futni. Többségük mindenevő. Eurázsia és az amerikai kontinens lakói, Afrikában, Ausztráliában és az Antarktiszon nem fordulnak elő. A finnek és

más finnugor nyelvű népek hajdanán a medvéket őseik szellemeként tisztelték. Hasonló medvekultuszt ápoltak a régi koreaiak is. Az ókori görögök a medvéről

nevezték el a Kis Medve és a Nagy Medve csillagképet. A medve számos város címerállata. A leghíresebb ezek közül a svájci főváros, Bern, valamint a német

főváros, Berlin címerében látható medve. (A Bern név maga is medvét, a Berlin név pedig mackót jelent.) Az USA Kalifornia államának zászlajában szintén

látható. Oroszország hagyományos jelképállata ugyancsak a medve. Gyakori szereplője a különböző népek meséinek és legendáinak. Balu, Rudyard Kipling A dzsungel könyve című regényében szereplő ajakosmedve, az erdőben felnövekvő Maugli hű barátja. Joggal népszerű gyermekkönyvek főszereplője Dörmögő Dömötör, Brumi, Vackor, Micimackó, Füles Mackó és Mackó Lackó.

§ Mátégomba – tudományos neve: ízletes vargánya - (Boletus edulis) – Máté: csn, fk

A tinórufélék (Boletaceae) családjába tartozó faj.

Népies nevén: úrigomba vagy medveorrú gomba. Erdélyben „hiriba” néven ismerik.

Ez a gomba a legtermetesebb és legkiadósabb (május végétől október közepéig szedhető) étkezési gombák közé tartozik.

Leggyakoribb termőhelyei a tölgyesek, gyertyánosok, szelídgesztenyések, de mindenféle erdőben előfordul. Kedveli a gyorsan melegedő erdőszéleket, tisztásokat. Egész Európában elterjedt.

A Boletus a régi rómaiak legjobb, legfontosabb étkezési gombája volt (Plinius 22: 92; Seneca: Epist. 95: 25). A szó a görög bolétes, bolítes ’Amanita caesarea’

(Genaust 102) gombanévvel rokonítható.

Magyarországon a Budai-hegységben több mérgezés történt olyan ehető fajokkal (így vargányával is), amelyek mérgező nehézfémeket halmoztak fel a termőtestükben, tehát adott esetben az ehető vargányánál is vigyázni kell.

Mérgező rokona a nyomásra, sértésre kékülő-zöldülő farkastinóru (Boletus calopus), amellyel könnyen össze is téveszthető!

Kalapjának átmérője a 12–25 cm-t is eléri, zsírosan fénylő, gesztenyebarna, fehér peremű és húsos. Fiatalon halvány, később zöldessárga spóratermő rétege

csöves szerkezetű, a kalapról könnyen lefejthető. Tönkje, akár 15 cm magasra is megnő, vörösesbarna, csíkos, felső részén finom, fehér hálózat található. Húsának színe nyomásra nem változik.

Ez a gomba nagyon ízletes és sokféleképpen elkészíthető: nyersen

salátákba, gombalevesnek, vajban párolva – köretnek, rántva és pörköltnek, de szárítás és őrlést követően, fűszerként is nagyon sok ételhez használják.

Nem szabad összetéveszteni a sátántinóru (Boletus satanas) mérgező gombafajjal, amelynek termete hasonló, de tönkje és kalapjának alja feltűnően piros, háta pedig nem barna, hanem fakó színű, húsa nyomásra gyengén kékül.

A vargányákkal rokon tinóruk között még több mérgező, illetve csak feltételesen fogyasztható faj is van, ezért a gyűjtött gombát elkészítés előtt mindenképpen gombavizsgáló szakellenőrrel kell megvizsgáltatni (ezt a magyarországi piacokon magánemberek számára díjmentesen elvégzik).

Ehető rokonai:

bronzos vargánya (Boletus aereus)

nyári vargánya (Boletus aestivalis)

vörösbarna vargánya (Boletus pinophilus)

királyvargánya (Butyriboletus regius)

§ Mátrafű – tudományos neve: fekete üröm - (Artemisia vulgaris) – Mátra: csn, rlk

az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó évelő növényfaj.

60–160 cm magas, bokrosodó növény. Szára elágazó, barna színű, fásodó, függőleges enyhe bordázattal, kopasz vagy finoman molyhos. Levelek ülők, két-háromszorosan szárnyasan szeldeltek, sötétzöldek, színükön kopaszak, fonákjukon fehéren molyhosak. A levélszeletek és -karéjok lándzsásak, fűrészes szélűek. Virágai sárgásak, vörösesbarnásak lehetnek. A fészkek bókolók, füzéres fürtöt alkotnak. A csöves virágokból álló fészek 3–4 mm átmérőjű, a vacok kopasz, a nyelves virágok hiányoznak. A fészekpikkelyek változatosak, közepük sötétebb. Áltermése barnás, csíkozott, bóbita nélküli kaszat. Magjai világosbarnák.

Európában és Észak-Afrikában a legelterjedtebb. Magyarországon gyakori Gyomnövény az útszéli és szántóföldi, félszáraz vagy üde gyomtársulásokban. gyakran vízpartokon. Gyógy- és fűszernövényként is felhasználják.

Népies nevei: anyafű, közönséges üröm, mátrafű, taplóüröm, veres üröm.

Fűszerként virágzó hajtásának felső, legfeljebb 40 cm hosszú részét (esetleg a gyökerét) gyűjtik. A majdnem mindenhol előforduló növény virágzó hajtását (Artemisiae herba) sültek készítésénél használják a Majoránna pótlására. Illóolajat, keserűanyagot, gyantát tartalmaz. Virágpora az arra érzékenyekből allergén reakciót vált ki.

A fekete üröm illóolajában Tujon található, ami nagy mennyiségben vagy hosszas fogyasztás esetén mérgező. Mivel a növény igen kevés illóolajat tartalmaz, általában biztonságosnak tekintik. Ennek ellenére terhesség alatt nem javasolt nagyobb mennyiségű fekete ürmöt fogyasztani. A növényt a történelem során sokszor használták konyhában, gyógyászatban és füstölőként.

Bár a magyar importőrök gyakran tévesen az abszint összetevőjeként tüntetik fel, az italok eredeti címkéjén soha nem szerepel. A fekete üröm az 1920-as években – az akkoriban betiltott abszint helyett – elterjedő italoknak és utódjaiknak volt gyakori összetevője, például a pastisnak.

A középkorban a fekete ürmöt mágikus oltalmazó növényként ismerték. A kertekben rovarok – főleg molyok – távoltartását szolgálta. Ősidők óta használták fáradtság ellen, az utazók pedig gonosz szellemek és vadállatok ellen védekeztek vele. A római katonák fekete ürmöt tettek a szandáljaikba, hogy meneteléskor ne fáradjon el a lábuk.

A fekete üröm egyike annak a kilenc fűnek is, melyet a 10. században a Lacnunga (Orvosságok) nevű gyűjteményben található „Kilenc fű bűbájában” segítségül hívtak a pogány angolszászok.

A július és szeptember közötti virágzást megelőzően leszedett leveleket és hajtásokat kesernyés ízük miatt használták zsírosabb szárnyasok (liba, kacsa), disznó-, vaddisznósültek, valamint káposzta- és gombaételek ízesítésére. Emésztést segítő hatása miatt a nehezen emészthető ételek általános fűszere. A sör ízesítésére is használták a Komló elterjedése előtt, vagy komló helyett.

A fekete üröm különböző illóolajokat tartalmaz (például cineolt, tujont, flavonoidokat, triterpéneket és kumarinszármazékokat). Bélféregűzőként is használták, ezért időnként összetévesztik a fehér ürömmel. Az ájurvédában szívpanaszok, nyugtalanság, rosszullét és rossz közérzet ellen alkalmazzák. Egyes diétás ételek elkészítésére ajánlható, mert zsírok semlegesítésére, az étel könnyebb emésztésére, az étel ízletesebbé tételére is alkalmas.

Gyógynövényként teája étvágyjavító, Epeműködést serkentő, görcscsillapító, idegerősítő hatású, főzetét népgyógyászatban még vitustánc, epilepszia és hisztéria ellen használják.

§ mátyásmadár – tudományos neve: szajkó – Mátyás: csn, fk

A szajkó közismert népnyelvi neve a mátyásmadár vagy mátyásszajkó (R. 1786, majd 1860: TESz., 1887: TermtudKözl.), egyes vidékeken mátyás, illetve matyimadár (1899: Chernel). A szajkót messze hangzó mátyás-szerű kiáltásáról nevezték el. Keresztnévből alakult madárnév.

A mátyásmadár nyugtalan, élénk, ravasz, sőt rendkívül agyafúrt madár, viselkedése sok örömöt, de sok bosszúságot is okoz. Természetes hangjai mellett

még minden más hangot és zajt elsajátít, amiket csak hallhat a területén. A fiatalon elfogott, fogságban felnevelt mátyásmadár gazdájának sok gyönyörűséget szerez azzal, hogy megtanul néhány szót, sőt gyakrabban rövid dallamokat is elfütyülget.

§ Matyó – tudományos neve: kóbor korvin-fű – (Calepina Corvini) – Matyó: csn

További nevei: aleppói fű, csonkaszék, korvinusfű, matyó. – Term. r.: Keresztes virágúak. Cruciferae.

Egyéves. Kétéves. 30–60 cm. Az egész növény fakózöld. Alsó levelei tőrózsában állanak, öblösen, szárnyasan hasogatottak, a felsők nyilasak, szárölelők. Virágzata nagyon megnyúlik. Szirmai fehérek. Beczőkéje kihegyezett tojásalakú, ránczos. Terem mívelt talajon, vasuti töltéseken, gyepes domblejtőkön, száraz mezőkön inkább az ország

déli felében nagyon szórványosan, és itt sem állandó.

§ Piros mécsvirág (Silene dioica) – Mécs: csn

A szegfűfélék családjába tartozó, erdőszéleken, hegyi réteken, vízpartokon termő, rózsaszín virágú növény.

A piros mécsvirág 30-50 (ritkábban akár 100) cm magas, lágyszárú, évelő növény. Szára sűrűn szőrözött, egyenesen felálló, középtájt ritkásan elágazó. Levelei szintén szőrösek, ép szélűek, átellenes állásúak, ovális-lándzsásak. A növény tövéhez közeli leveleknek hosszú nyele van, míg a felül elhelyezkedők a száron ülnek.

Május-júliusban virágzik. Kétlaki növény, a porzós és termős virágok külön növényeken nőnek szárvégi, néhány tagból álló álernyőben. A virágok 1,8-2,5 cm átmérőjűek, világos- vagy sötétebb rózsaszínűek. Öt sziromlevele középen mélyen bevágott, kétosztatú. Csészéje megnyúlt, középen megvastagodó, váza formájú; a porzós virágok esetén 10-, míg a termősöknél 20 ere van. Az egyes virágokban 10 porzót vagy 5 bibét lehet találni. A virágoknak nincs illatuk. Rovarok (főleg poszméhek, lepkék) porozzák be.

Termése 9–14 mm-es, gömbölyű, aranybarna, a végén tíz visszahajló foggal nyíló toktermés. Hasonló faj a fehér virágú fehér mécsvirág.

Egész Európában, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában honos növény. Inkább Közép- és Észak-Európában gyakori, délen kevésbé elterjedt. Észak-Amerikában a dísznövényként ültetett mécsvirág többhelyütt kivadult. Magyarországon ritka, főleg Belső-Somogyban, a Mecsekben, a Villányi-hegységben, a Zalai-dombvidéken, a Kemenesháton fordul elő. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Magyarországon főleg üde gyertyános-tölgyesek, bükkösök szélén, hegyi réteken található meg, de jellemző élőhelye a tengerpart, a patakparti égerliget vagy folyópart is. A félárnyékot és a nedves talajt preferálja.

Dísznövényként kertbe ültetik. Gyökere szaponintartalmú, forrázva szappanpótló. A népi gyógyászatban kígyómarás és szemölcsök, tyúkszem ellen használták. Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 5000 Ft.

§ Mecsekifű – tudományos neve: déli méhfű - (Melittis melissophyllum) – Mecseki: csn

További nevei: mecsekifű, délvidéki méhfű. Az ajakosvirágúak rendjébe, az árvacsalánfélék családjába tartozó, évelő gyógynövény. A méhfű (Melittis) növénynemzetség egyetlen faja.

Közép- és Dél-Európában, valamint Nagy-Britanniában honos. E növényfaj előfordul a Bükk-vidéken.

Közepes termetű (30-60 cm) magas, lágy szárú, évelő növény. Virágos szára felálló, a levelei tojásdadok, fűrészes-fogas szélűek. Egyik legnagyobb virágú ajakosunk. A virágok kisebb, 1-3 tagú (álernyő) csoportokban állnak a levelek hónaljában, fehéres-rózsásak. A párta határozottan kétajkú, alsó ajka rózsaszín, a középső karéjon rendszerint sötétebb bíborszínű folt található. Csészéje hosszú szőrű. Virágai megporzását csak a hosszú szájszervű méhek, vagy dongók képesek elvégezni. Üde lomberdőkben találkozhatunk vele.

Régen sebek ápolására, vértisztítónak és vizelethajtónak használták. Ismert nyugtató hatása is. Jelenleg nagyobb jelentősége van a szárított hajtásaiból készült „mecseki teának”. A népi gyógyászatban különösen meghűlés ellen jelentős, de kellemes aromája miatt fogyasztják élvezeti teának is. A kumarinillatú, glikozidot, cserzőanyagot tartalmazó hajtásából forrázott teát

emésztő- és légzőszervi betegségeknél alkalmazzák. Nyugtató hatása miatt gyermekeknek, öregeknek is adható álmatlanság ellen.

§ Medina szőlő – Medina: lk

A Medina hazai nemesítésű vörösborszőlő-fajta, mely a Seyve Villard és a Kékmedoc keresztezésével jött létre. Csizmazia Darab József és Bereznai László állította elő. Szinonim nevei: Medea, Egri csillagok 7.

Közepesen erős növekedésű, ellenálló fajta. Talaj és fekvés iránt nem igényes, gombás megbetegedéseknek viszonylag ellenáll, nem rothad, fagytűrőképessége jó, közepesen érzékeny a szárazságra, zöldmunka-igénye kicsi.

Szeptember első felében érik, bőven terem, termésátlaga 11-12 t/ha. Fürtje 120 g átlagtömegű, közepesen nagy, vállas, tömött. Vékony héjú bogyója nem mintázott, hamvas, kicsi, gömbölyű, húsa leves, puha, íze közömbös.

Asztali minőségű bora kissé lágy, jellegzetes zamatú sötét színű, intenzíven illatos, vaníliára és szegfűszegre emlékeztető aromájú, különösen fűszeres zamatú, kiváló vörösbor. Rozé bora elfogadható kvalitású.

Elterjedtsége 1973-1997 között: 0,23%-os, a telepített terület 181,5 ha.

§ medok – Medok: csn

Nálunk, különösen Eger vidékén termesztett, sötét színű, finom zamatú, édes vörös bor.

A szótár értelmezése furcsa, hiszen „bort termeszteni” még senkinek sem sikerült. A medok „a franciaországi Médoc tartomány nevéből” származik a szótár szerint, nemzetközi szó vált belőle. Ám már a franciában sem csupán bornév, hanem egy bizonyos szőlőfajta neve; vö. francia médoc, mely a földrajzi névből képzett szőlőnév. A szőlőnévből származik azután a bornév, mint annyi más esetben: szilváni, olaszrizling, kéknyelű, kadarka, szürkebarát, juhfark stb.

A medok fajtát Mathiász János hozta be Magyarországra, és adta neki a medoc noir nevet. A medoc ma a ’mornen noir’. A korábbi gyűjtőnév első felbukkanása

1888: médoci szőlőfajok (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. 1). Hasonlatos a szintén franciából való merlot ’francia eredetű fajtacsoport Bordeaux vidékéről’ (R. 1877: merlot ’ua.’) szavunkhoz, mely szintén nemzetközi szó, a legtöbb európai szőlőtermelő ország nyelvében megvan; vö. német Merlot, orosz merlo, román merlot, olasz merlot, bolgár merlo, szerbhorvát merlo, merlot. Az eredeti francia terminus (merlot noir, merlan, merlau, merlot rouge) a merle, merlau ’feketerigó’ szóból származik, és a bogyók sötét színére utal.

Magyarországon elsősorban a Villány–Siklósi és az Egri borvidéken termesztették. Mára üzemi telepítésével felhagytak; ebben közrejátszott az is, hogy a franciák a medoc elnevezés idegen használatát megtiltották, ilyen néven bora sem hozható forgalomba. Tőkéje gyenge fejlődésű, vesszői vékonyak, fürtje kicsi, hengeres, tömött. Olyannyira tömött, hogy a bogyók gyakran deformálják egymást. Igen korán érő borszőlőfajta. Erősen hajlamos a rothadásra, fagyérzékeny.

A medoc noirt a nemesítők felhasználták a göcseji zamatos, a Vértes csillaga, a medina és a táltos fajták keresztezéséhez. A medok bora muskotályos illatú,

szép színű, finom csersavtartalmú.

§ Barna medve – Medve: csn

Az eurázsiai kontinens mintegy felén, továbbá Alaszkában, valamint az USA és Kanada nyugati részén is megtalálható. A törzsváltozat a mérsékelt égöv magasabban fekvő, egybefüggő erdőségeit kedveli.

Teste 1–3 m hosszú, tömege ennek megfelelően 100–800 kg. A barna medve a gyakorlatban tipikus mindenevő; megeszik gyakorlatilag mindent, legyen az fű, gomba, gyökér, erdei gyümölcs, rovar, kisemlős vagy szarvas méretű zsákmány. Nyáron elsősorban növényeket, terméseket és hagymákat fogyaszt. A táplálék után kutatva előszeretettel ássa ki az üreglakó állatokat, mint például az egereket, mormotákat. Étrendjében kiemelt helyen szerepelnek az ízeltlábúak, így például a molyok lárvái, a mézet pedig közmondásosan kedveli. Ezek a protein- és zsírforrások különösen ősszel, a téli nyugalmi időszaka előtt fontosak, amikor tartalékokat halmoz fel a kemény hónapokra. A dögöt sem veti meg. Több esetben megfigyelték a barna medvék kannibalizmusát: főleg az idősebb hímek hajlamosak arra, hogy felfalják a fiatalokat. Természetes ellensége gyakorlatilag nincs: egyedül a szibériai tigris tekinti időnként zsákmányállatának, de az ilyen összeütközés ritka. A barna medve bármelyik napszakban lehet aktív, de rendszerint reggel és este táplálkozik, a nap többi részét pedig fedezékében tölti. Ehhez többnyire egy mélyedést ás magának, és belefekszik. Több száz kilométert is bekóborol egy év alatt, mindig az adott évszakban legtöbb táplálékot kínáló területeket keresve.

A barna medvékre nem jellemző a territoriális viselkedés; az egyedek útvonalai gyakran átfedik egymást. Alapvetően magányos állatok, de a bő táplálékforrásoknál többen is összegyűlhetnek. Ilyenkor több korosztályból álló családi csoportok alakulnak ki, és ezekben viszont már megfigyelhetőek az egyedi erőn alapuló dominancia-viszonyok. A legerősebb hímek a legmagasabb rangúak, bár a bocsaikat védő nőstények a legagresszívabbak.

A téli nyugalmi időszak a tél elején kezdődik, és a helyi viszonyoknak megfelelő ideig tart (a melegebb vidékeken el is maradhat). A nyugalomra vonuló medve (leginkább nagy kövek, vagy óriásfák gyökerei közé) odút ás, majd száraz növényekből bealmol magának. Nem ritkán több, egymást követő évben ugyanazt az odút használja. A nyugalmi időszakban nem hibernálódik, és gyakran felébred, ezért ez nem is igazi téli álom, mint egyes rágcsálóknál, hüllőknél és kétéltűeknél. Télen testsúlyuk jelentősen (akár a negyedével is) csökken, ezért tavasszal igyekeznek mielőbb regenerálódni.

A nőstény medvék a 10–30 napig tartó Ösztruszban több hímmel is párosodhatnak. A hímek megküzdenek egymással a párosodás jogáért, és a nyertes 1–3 hétig igyekszik is védeni a megszerzett nőstényt. Leginkább május és június között párzanak, viszont a megtermékenyített petesejt beágyazódása rendszerint 5 hónapot, vagyis a téli nyugalmi időszak kezdetéig késik; a vemhesség ezután 6–8 hetes, vagyis a gyámoltalan, csupasz és vak kölykök (rendszerint 2-3) télen születnek meg. A kezdetben mindössze 340–680 grammos bocsok gyorsan fejlődnek: 3 hónapos korukra már 15 kg-osak, és a 6. hónapban elérik a 25 kg-ot. 18–30 hónapos korukig szopnak, de 5 hónapos koruk után már nem csak anyatejen élnek. A fiatalok legalább a második tavaszig anyjukkal maradnak, de legtöbbször 3–4 évig együtt élnek. A hím medvék nem vesznek részt az utódok gondozásában, sőt, kifejezetten veszélyeztetik azokat. Nem csoda, hogy az anyamedve rendkívül agresszíven lép fel minden vélt és valós támadóval szemben (ilyenkor különösen veszélyes lehet az emberre is). A nőstény csak akkor lesz újra fogamzóképes, ha a kölykei elhagyják vagy idő előtt elpusztulnak; ez magyarázza a hímek gyilkos szándékait. A fiatalok 4–6 évesen válnak ivaréretté, de 10–11 éves korukig még nőnek.

A természetben körülbelül 25 évet élnek, állatkertben azonban az 50 éves kort is elérhetik.

§ Medveorrú gomba – tudományos neve: ízletes vargánya - (Boletus edulis) – Medve: csn

A gombákhoz (Fungi), azon belül a tinórugomba-alkatúak (Boletales) rendjébe és a tinórufélék (Boletaceae) családjába tartozó faj.

Népies nevén: úrigomba vagy medveorrú gomba. Erdélyben „hiriba” névre hallgat.

Ez a gomba a legtermetesebb és legkiadósabb (május végétől október közepéig szedhető) étkezési gombák közé tartozik.

Leggyakoribb termőhelyei a tölgyesek, gyertyánosok, szelídgesztenyések, de mindenféle erdőben előfordul. Kedveli a gyorsan melegedő erdőszéleket, tisztásokat. Egész Európában elterjedt.

A Boletus a régi rómaiak legjobb, legfontosabb étkezési gombája volt (Plinius 22: 92; Seneca: Epist. 95: 25). A szó a görög bolétes, bolítes ’Amanita caesarea’

(Genaust 102) gombanévvel rokonítható.

Magyarországon a Budai-hegységben több mérgezés történt olyan ehető fajokkal (így vargányával is), amelyek mérgező nehézfémeket halmoztak fel a termőtestükben, tehát adott esetben az ehető vargányánál is vigyázni kell.

Mérgező rokona a nyomásra, sértésre kékülő-zöldülő farkastinóru (Boletus calopus), amellyel könnyen össze is téveszthető!

Kalapjának átmérője a 12–25 cm-t is eléri, zsírosan fénylő, gesztenyebarna, fehér peremű és húsos. Fiatalon halvány, később zöldessárga spóratermő rétege

csöves szerkezetű, a kalapról könnyen lefejthető. Tönkje, akár 15 cm magasra is megnő, vörösesbarna, csíkos, felső részén finom, fehér hálózat található. Húsának színe nyomásra nem változik.

Ez a gomba nagyon ízletes és sokféleképpen elkészíthető: nyersen

salátákba, gombalevesnek, vajban párolva – köretnek, rántva és pörköltnek, de szárítás és őrlést követően, fűszerként is nagyon sok ételhez használják.

Mérgező rokonai: nem szabad összetéveszteni a sátántinóru (Boletus satanas) mérgező gombafajjal, amelynek termete hasonló, de tönkje és kalapjának alja feltűnően piros, háta pedig nem barna, hanem fakó színű, húsa nyomásra gyengén kékül. A vargányákkal rokon tinóruk között még több mérgező, illetve csak feltételesen fogyasztható faj is van, ezért a gyűjtött gombát elkészítés előtt mindenképpen gombavizsgáló szakellenőrrel kell megvizsgáltatni (ezt a magyarországi piacokon magánemberek számára díjmentesen elvégzik).

Ehető rokonai:

bronzos vargánya (Boletus aereus)

nyári vargánya (Boletus aestivalis)

vörösbarna vargánya (Boletus pinophilus)

királyvargánya (Butyriboletus regius)

§ Medvefű (Nolina) – Medve: csn

A spárgafélék (Asparagaceae) családjának egyik nemzetsége. Nevét C. P. Nolinról, a 18. században élt francia mezőgazdasági szakíróról kapta. Fajok száma negyvenegy.

§ mézelő méh vagy házi méh – Méh: csn

A mézet termelő méhfajok egyike.

Háziasítása mintegy 6000 évvel ezelőtt kezdődött, és a Selyemlepke mellett voltaképpen az egyetlen korán háziasított rovarfaj. A Méhészet ma is sok ember megélhetését biztosítja hazánkban, és világszerte. A méhészetben főként mézet, de ezen kívül esetleg propoliszt, méhviaszt, méhmérget és tenyészállatokat is termelnek a méhészek.

Feltételezések szerint a mézelő méh eredetileg Indiából származik. Mint domesztikált állat, ma már a mérsékelt- és trópusi égövben világszerte elterjedt.

A méhcsaládban eltérő morfológiát mutató, és eltérő funkciót betöltő egyedek élnek együtt.

A méhanya 22 mm, A here 20 mm, a dolgozó pedig mintegy 16 mm hosszú. A méhanya sötét és teste hosszúkás; a here fullánktalan és hosszabb, mint a dolgozó; a dolgozó sötét csíkozású. Szívó szájszerve van. Nagy, összetett szemeik vannak, ezek az ibolyántúli fényt is érzékelik. Mirigyek választják ki a méhviaszt, amelyet lépsejtek felépítésére használnak. A hátsó lábak tollszerű sörtéin megtapad a virágpor. A középső lábakon lévő merev sörtékkel seprik a „kosárkába” a virágport a mellről és az elülső lábakról. A hátsó lábakon található a „kosárka” vagyis a pollenzacskó. A mézelő méh elpusztul, miután a fullánkját használva emlőst szúr meg, más esetben vissza tudja húzni a fullánkját a dolgozó méh (pl.: viasz moly testéből), az anyaméh vissza tudja húzni a fullánkját emlős bőréből is, mert fullánkján csak 3-5, munkásméh fullánkján 21-25 visszahajló horog található. Ez gondoskodik arról, hogy a fullánk bent maradjon a megszúrt emlős bőrében, és a méregmirigyekkel együtt kiszakadjon a méhből. A fullánk kiszakadása esetén a méregmirigyet körbevevő izmokat az idegek mozgatni kezdik. Ez belepumpálja az "áldozat" bőrébe a méreghólyag tartalmát.

A mézelő méh Euszociális faj, tehát olyan nagy családokban él, ahol az egyedek többsége nem szaporodik, hanem rokonait támogatja a szaporodásban. Nyár közepén egy egészséges család 40000-80000 egyedből áll. A családon belül méhanya rakja a peték túlnyomó többségét. A megtermékenyített petékből nőstények kelnek ki. Ezek lehetnek nemileg aktív utódok, tehát újabb méhanyák. Túlnyomó többségük azonban nemileg nem aktív nőstény, ők a dolgozók. A dolgozók is raknak néha petéket, de azok nincsenek megtermékenyítve. Ezekből a petékből csak "herék" , azaz hímnemű méhek lesznek. Ez a "szűznemzés" a parthenogenezis. A megtermékenyített petékből nőstények, a megtermékenyítetlen petékből pedig hímek fejlődnek. Hím utódot, azaz herét tehát az anya és a dolgozók is képesek létrehozni. Az anya naponta akár 1500 petét rakhat. A petéből 3 nap múlva kel ki a lárva. A Lárva kb. egy hét múlva bebábozódik, majd a kifejlett állat újabb egy hét múlva kel ki a bábból. Táplálékuk nektár és pollen. Az anya maximum hét-nyolc évig , a here 4-5 hétig, a dolgozó kb. 8 hétig él.

A mézelő méhhel rokon faj az óriás háziméh amely a trópusokon él, és egy fán egyetlen hatalmas, szabálytalan alakú függő lépet épít.

§ Nagyvirágú méhfű (Melittis melissophyllum subsp. carpatica) – Méh: csn

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) (vagy ajakos virágúak) családjába tartozó, évelő gyógynövény. További magyar nevei: mecsekifű, mecseki tea néven szerepel a nagyvirágú méhfű.

30–40 cm magas, szára négyoldalú, szőrös. Levelei 5–15 cm hosszúak, tojásdadok, durván csipkés-fogas szélűek, átellenes állásúak, válluk szíves, lekerekített vagy ék alakú is lehet, gyéren szőrösek. A virágok a levelek hónaljában fejlődnek, örvön-ként 5-7 virággal. A csésze szabálytalanul kétajkú, kissé felfújt, a párta 3–4 cm hosszú, csöves, felső ajka kerekded, fehér, alsó ajka bíboros vagy rózsás foltos. Virágzása: Május-június.

Üde lomberdőkben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben, karsztbokorerdőkben találhatunk rá.

§ Méhészmadár – tudományos neve: gyurgyalag – (Merops apiaster) – Méhész: csn

A latin szaknyelvi Merops apiaster binómen a madár gör. meropsz és lat. apiastra (< lat. apis ’méh’) nevéből alkotott. Ahogy a gyurgyalag N. méhhészmadár, méhmadár, méhészbanka, méhészgyurgyalag, méhész (KissMad.), méhevő (R. 1808: Mitterpacher) társnevei és a lat. szaknyelvi Merops apiaster ’méhevő, méhészmadár’ is sejtetni engedik, darazsakat és méheket is fogyasztanak. Némileg ellenállóak a szúrásukra, de kitépik a fullánkjukat, mielőtt lenyelnék őket. Idegen

nyelvi megfelelői a ném. Bienenfresser ’méhfaló’, Bienenfänger ’méhfogó’, Bienenvogel ’méhmadár’, Bienenwolf ’méhfarkas’ (Brehm), ang. bee-eater, sv. biätare, holl. bijeneter, fi. mehiläissyöjä (EL.)’méhevő’ jelentéssel.

Jellegzetes fészkelőhelyei a nyílt területeken található löszfalak. 50 vagy annál több párból állnak a költőtelepek. Régebben jellegzetes költőhelyei

voltak a folyók magas partfalai, elsősorban a Duna, a Tisza, a Szamos és a Hernád mentén. A kotlásban és a fiókák táplálásában mindkét szülő részt vesz.

Ha a költőtelep közelében méhes található, akkor gyakoribbá válik a gyurgyalag táplálékában a háziméh.

Az egyik legszínpompásabb madarunk, ezért gyakran lelövik, hogy kitömessék, és falra akasztott „díszként” használják. Sajnos az is előfordul, hogy a méhészek

a kaptárok környékén ejtik el. Az utóbbi években egyre többször fordult elő, hogy olasz vendégvadászok zsákmányából gyurgyalagok is előkerültek.

§ Citromszagú melissza – citromfű – (Melissa officinalis) Melissza: lk

A citromfű (Melissa officinalis), az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó, kellemes, citromra emlékeztető illatú, fehér virágú, évelő növény.

Népies nevei: orvosi citromfű, citromszagú melissza, méhfű, mézfű, igaz nádrafű, macskaméz, mézelke.

A Közel-Keletről származik, a mediterrán éghajlatot kedveli. Vadon csak szórványosan fordul elő, de kertekben sokfelé megtalálható. Drogként hajtásait (Melissae herba) és levelét (Melissae folium) szedik, a leveleket virágzása kezdetén, július-augusztus hónapokban.

Dél-Európában a görögök terjesztették el, a méhcsaládok kirajzásának megakadályozására használták. Nyugat-európai kolostorkertjeikbe a Benedek-rendi szerzetesek vitték át, miután a 9. században áthozták az Alpokon. Nagy Károly császár 810 táján rendeletben (Capitulare de villis) írta elő termesztését. Nyugat-Európában csak az ültetvényeken található; Magyarországon és Észak-Amerika egyes részein meg is honosodott.

Magassága elérheti a 150 cm-t. Levelei tojásdad alakúak, enyhén csipkézettek, fűrészesek, citromillatúak. A levelek a négyélű száron keresztben átellenesen állnak. Apró, fehér vagy enyhén pirosas virágai tízesével-húszasával a levélhónaljakban nyílnak, július-augusztusban. A növényre jellemző a pelyhesség és a kissé bozontosan szőrös szár is.

Meleg, napos helyen érzi jól magát. Április elején magról vetik vagy májusban palántázzák. Cserépben, balkonládában is nevelhetjük, akár a konyhaablakban

is. Magról zölddugványról vagy tőosztással szaporítják. Vetőmagszükséglet 300g/kh. Hozama 3-4q/kh száraz herba.

A citromfű leveleinek hatóanyagai az illóolajok (citronellál, citrál), a cseranyagok, a flavonoidok, a kávésav, a gyanta és a szaponin.

Vírusölő tulajdonsága miatt a belőle készített krém jól alkalmazható az

Ajakherpesz (Herpes simplex) helyi kezelésére. Teája és illóolaja is ideg- és szívnyugtató, görcsoldó. Serkenti az emésztést, és gyakran alkalmazzák fejfájás, álmatlanság, alvászavarok esetén is. Enyhíti az

idegességet, így idegerősítőként kiváló gyógynövény. Szerepe van a depresszió oldásában is. Gyomorhurut, gyomorsavtúltengés, hányinger, puffadások idején különösen jó a citromfű. Izzasztó, szélhajtó, epeműködést serkentő hatása is ismert. Emellett javítja az emésztést, csökkenti a vérnyomást és a fejfájást és általános görcsoldó szer.

A bencés szerzetesek a kolostorokban a „szellemi”, azaz rövid italokba gyakran tettek citromfüvet. 1826-ban a „karmelita szellemből” aztán Marie Clementine

Martin karmelita nővér állította elő a Klosterfrau Melissengeist nevű gyógynövényszeszt. A Karmelitavíz néven ismert „csodaszernek”, amit a svájci

Paracelsus készített el elsőként, egyik fő hatóanyaga volt.

Virágaiból citromfűolajat (Aetheroleum melissae) desztillálnak, amit az illatszeripar is felhasznál különböző parfümök alkotórészeként. A rándulások gyógyítására használt ún. lóbalzsamnak is alkotóeleme.

Mivel távol tartja a szúnyogokat, nyári estéken érdemes virágcserépben az ablakba helyezni.

A citrom illatára emlékeztető friss levelét saláták, mártások, főzelékek, töltelékek, gyümölcslevesek, gyümölcssaláták, gomba-, hal-, szárnyas- és vadételek, hidegtálak, fűszerecetek ízesítésére használjuk. Kiváló

desszertek, valamint limonádé, sörbet, tea, vermut és vaníliapuding díszítésére és ízesítésére is. 2015-ben az év fagylaltja díjat a

citromfű fagylalt kapta.

a növény latin neve, Melissa görög eredetű női név, jelentése: „mézelő méh”. A növény virágaiban ugyanis különösen sok a nektár, ezért a méhek fölöttébb kedvelik, amint erről már idősebb Plinius római író-polihisztor is beszámol.

A citromfű összetett névalak első írásos említése 1775-re datálható, amikor Csapó József debreceni főorvos elsősorban gyógyászati célokat szolgáló füveskönyvében, az Új füves és virágos magyar kertben czitrom-fü alakban szerepel. Az összetett szó előtagja a latin citrum (citromfa, tujafa, életfa), vagy a középkori latin citrum (citromfa, ennek gyümölcse) átvétele. A fű utótag magyarázó szerepűnek tekinthető.

A névadás alapját Barra István Növénytan című művében említik először: „nyers füve [...] czitrom szagu, melly szag száraz állapotban erőssebb”

§ Zöld mentabogár (Chrysomela herbacea Duftschmid) – Menta: lk

CHRYSOMELINAE – alcsalád

Testük általában kerekded, erősen domború, félgömbölyű, esetleg kissé megnyúlt. Fejük a szemekig az előtorba behúzott. Az előtor olyan széles mint a szárnyfedők töve. Álcáik szabadon élnek, legtöbbször leveleken rágnak.

Zöld mentabogár (Chrysomela herbacea Duftschmid)

Syn: Ch. menthastriSuffrian

A fajokban gazdag (50 faj) nem látványos és gyakori képviselője. 6–11 mm nagyságú, tojásdad alakú, magasfényű, ragyogó zöld, aranyoszöld színű levelész. Hazánkban mindenfelé elterjedt. Fő tápnövényei a Mentha-fajok, de más intenzív illatú ajakosvirágú növényeken is közönséges.

§ Vízi menta – Menta: lk

A menta (Mentha) az ajakosvirágúak (Lamiales) rendjébe és az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó nemzetség.

A menta nemzetség eredeti előfordulási területe az egész Eurázsia, beleértve Izlandot, Japánt, valamint számos földközi és arktiszi szigetet. Eme földrészen, csak az Arab-félsziget legdélibb részein, Indiában és környékén, valamint Oroszország legkeletibb térségein nem őshonos ez a növénynemzetség. A különböző mentafajok őshonosak Afrika északi, keleti és déli részein; Ausztrália keleti kétharmadában és Észak-Amerika legnagyobb részén, kivéve a keleti partok egyes szakaszait és Északkelet-Kanadát. Ott ahol hiányzott betelepítették; továbbá a menták nemzetsége Dél-Amerika nagy részét is meghódította. Sok kertben termesztett növények, melyeket limonádék, üdítők és különböző ínyencségek ízesítésére használják fel.

Néhány faj:

vízi menta, mezei menta, lómenta, borsmenta, csombormenta, fodormenta, almamenta.

§ Mentsvirág – tudományos neve: szagos repcsény – (Erysimum Cheiri) – Ments: csn

További nevei: jajlinka, fajtlinka, sárga viola, mentsvirág. – Cheiranthus Cheiri L. – Term. r.: Keresztesvirágúak. Cruciferae.

Évelő. 30–80 cm. Lándsás levelei kihegyezettek, épek; odasimuló szőröktől szürkék. Virágai aranyszínsárgák, barnás narancsszínűek. Illatuk erős és kellemes.

Termése lapos, szőre odasimul. Déleurópai növény, melyet kertbe is, cserépbe is ültetnek. Helyenként elvadul. A szobában télen is virít.

§ Menyus – menyhal – (Lota lota) - Menyus: rfk

megnyúlt testű, apró pikkelyű, ízletes húsú, édesvízi ragadozó hal; Lota lota.

Korai felbukkanású név írásbeliségünkben, 1395 k.: mench hal (BesztSzj.), 1405 k.: men hal (SchlSzj.), 1493: menyhal (OklSz.), 1577: menj hal (K2), 1604: mëny-hal (MA.), 1702: menyhal (Miskolczi), 1830: menyhal (Reisinger), 1912: mennyhal (Tömörkény). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: mëhal, méhhal, méhal, mënnyhal | SzlavSz.: mënyhal | MTsz.: ményhal, mei-hal | SzegSz.: menyhal, mönyhal | K.: mönyhal, mönnyei hal, mennybéli hal, fekete meny „mennybéli hal, mert karácsonyra gyün meg”, és „a mönnyei azt jelenti, hogy ízletes”, tarka meny „folóbeli, sötétebb állóvizekben fogható”.

Összetett szó a menyhal, előtagja szláv eredetű; vö. szbhv. máni, szln. menek, szlk. mieň, ukr. és or. meń, kárpukr. mnuch (TESz.), le. mień, cs. mník (RF.). A magyarban a meny és a menny szavaknak még további két jelentése miatt – homonímia elkerülésére – egyesült a hal főnévvel (mint pl. csíkhal, tonhal stb.). A kárpátukrán meny-gol ’Lota lota’ (Vladykov) viszontkölcsönzés

a magyarból.

Több kutató korábban közzétett finnugor egyeztetése téves; nem a szláv szavak származnak a magyarból, hanem éppen fordítva. A finnugor nyelvi szavak, amelyekkel a magyar halnevet egyeztették, nem összetartozók (fi. monni ’harcsa’, lp. moanji ’Coregonus lavaretus’ veláris hangrendűek, a többiek palatálisok: cser. men ’menyhal’, md. mäntuk,mentuk ’ua.’ /SzlJsz./). Machek is, aki a balti és a szláv alakokat összetartozónak véli, finnugor eredetet feltételez. Más szlavisták (Vasmer, Preobraženszkij) ezt elvetik. Hangtanilag is komoly nehézségekbe ütközne egy szláv mъnъ< fi. monni, vagy cser. men magyarázat. Ez utóbbi az oroszból átvett. A szó óriási elterjedtsége miatt is kizárható a finnugor eredet. Ebben a szóban a halneveknek egy olyan ritka hasonlósága mutatkozik, mely Északkelet-Európától Délnyugat-Európáig terjed; egy olyan érdekes példája a balti–szláv–germán egybeesésnek, amely óindiai és görög kapcsolatokat is feltételez.

A mitháj (RK.) Bakos Ferenc és Lajos Tamás (UngElRum.) szerint viszontkölcsönzés a románból; vö. ro. midhaj (FR.), mihalţ(EL.); N. DA.: mihálte, mihál, mialc, mehált ’ua.’, mert a román halnév (a szóvégi -t kicsinyítő képző) szerintük magyar elnevezés átvétele. Ám ez a halnév megvan délebbre is, a bolgárban; vö. mihalca (RB.), mihaltza, romans mihalt (EL.), ezért nem valószínű, hogy a magyar volna az átadó nyelv. A menyhal névből nem is lehet ezt az alakot hangtani nehézségek nélkül magyarázni.

A gadóc (R. 1794: gadótz ’ua.’ /Grossinger/, 1863: gadócz /Heckel/; N. ÚMTsz.: gadóc) nyelvújítási műszó, az újlatin gadus ’halfajta’ (EtSz.) szón keresztül a gör.γáδoξ ’ua.’ halnévre vezethető vissza, és mára kiveszett a természetrajz szaknyelvéből. Már Grossinger említi együtt a latinból vett gadóc nevet a szláv eredetű galóca halnévvel, és ezzel idézte elő a keveredést. Reisingernél és Szirmaynál mindkét név előfordul 1830-ban, illetve 1840-ben, ám különböző halfajokra vonatkozóan.

A menyhal társneve a nagyagyú hal (R. 1702, 1794: HalK.), Herman Ottó szerint a név Miskolczitól való. A menyhal feji része jellegzetesen nagy, lapított, innen ez a neve. A törzsökhal (R. 1884: Nyr. 13; N. MTsz.) összetételben a törzsök a mészárszéki vágótőke neve. A menyhal a tőkehalakkal rokon. A zsicëlar (Bakos) román eredetű erdélyi neve; vö. ro. vitelar ’ua.’ (DLR.). Téli harcsának (HungKözl. 21: 1–2. sz.) is nevezik, mert csak „télen jön elő, októbertől márciusig”. Bodrogközi neve is téli hal (Dankó), magyarázata az, hogy a menyhal hidegvíz-kedvelő faj, a hideg folyókban érzi jól magát, a felmelegedő tavakban nyári álmot alszik; csapatostól vándorol a mélyebb, hűvösebb mederrészekbe. A víz lehűlésével élénkül föl, táplálékfelvétele fokozódik, ívásuk is decembertől februárig tart. Tiszafüreden is a menyhal, menyus (bizalmas, ritka neve ez utóbbi) társneve a téliharcsa „alakra olyan, mint a harcsa, de csak télen lehet fogni, amikor harcsát nem” (Harka).

A menyhal tautonímiával alkotott latin szaknyelvi Lota lota neve ókori halnévből való, már Pliniusnál olvasható a menyhal lat. lota elnevezése. Erre vezethető vissza a hal észt luts, fr. alote, lote, perzsa lot, port., sp. lota (EL.) neve.

A tőkehalakkal egy családba tartozik, hazai vizeinkben a menyhal az egyetlen képviselője ennek a családnak. Testformája nagyon emlékeztet a harcsáéra.

Vásárhelyi István 1961-ben (Magyarország halai írásban és képekben. Miskolc) a menyhal Kárpát-medencei elterjedésénél még a Balatont is említi. Berinkey

László 1966-ban („Halak – Pisces”) szintén ezen a véleményen van: „Elsősorban folyóvízi halfaj, de állóvízben, így a Balatonban is előfordul.” Azonban ritka, hiszen jellegzetes hidegvíz-kedvelő hal. Ívásuk is decembertől februárig tart. Igen hosszú életű, 20 éves kort is elérhet. Az egy kilósnál nagyobb példányok hazai vizeinkben ritkák. A szakszerűen elkészített menyhal igazi csemege, húsa kemény, szálkamentes.

§ Méregfű – tudományos neve: katika sisakvirág – (Aconitum Napellus L.) – Méreg: csn

További nevei: csuklyafű, ebrontófű, erdei vaduborka, farkasbab, farkasméregfű vagy farkasfű, farkasölőfű vagy farkasrépa, katika répája, kék sarkantyú vagy kék tetűfű, méregfű, oroszlánszáj, sisakfű, tetűrontó. – Term. r.: Boglárkafélék. Ranunculaceae.

Évelő. 45–120 cm. Tőkéje két répaszerű gumóból áll. Levele tenyeresen osztott, szeletei 3-osztatúak vagy szárnyasan hasadtak. A virágzati tengely és a kocsányok szőrösek. Csészelevelei sziromszerűek, sötét liláskékek; a felső sisakalakú és körülbelül olyan magas, mint széles. Szirmai a sisakon belül vannak, szálasok, tetejökön mézfejtővel, melynek sarkantyúja kissé görbe. Terem magas hegyek és havasok forrásos, köves, gyepes helyein hazánk északi részében. Mérges gyógynövény.

§ Közönséges mérgesrája (Dasyatis pastinaca) – Mérges: csn

A porcos halak (Chondrichthyes) osztályának sasrájaalakúak (Myliobatiformes) rendjébe, ezen belül a tüskésrájafélék (Dasyatidae) családjába tartozó faj. A Dasyatis porcoshal-nem típusfaja.

A közönséges mérgesrája az Északi-tengerben ritkábban fordul elő, inkább az Atlanti-óceán keleti részein, valamint a Fekete-tenger és a Földközi-tenger vizeiben gyakori faj. Az ennél hidegebb vizeket kerüli.

Homokos padokon gyakran találkozhatunk vele, a víz alatti laza talajba szívesen fúrja bele magát.

A közönséges mérgesrája maximum két és fél méter hosszú és másfél méter széles, de általában csak az 50–60 cm-es tartományban változik a méretük, a hímek mindig kisebbek a nősténynél. Színezetük a szürkésbarna és az olajzöld között változik, a fiatal példányok lehetnek fehéren pettyezettek. Testük felülnézetből rombusz alakú, amely kétágú, tüskés farokban végződik. A farok mérete 30–35 cm-es is lehet, felülete méreganyaggal van bevonva. A faj egyik jellegzetes bélyege, hogy jókora fecskendőnyílásaik vannak, nem ritka, hogy ezek az állat szeménél is nagyobbak.

Testfelületük sima, bőrükben szórványosan fordulnak csak elő bőrfogak. Fogazatukat tekintve a hímeknek kiemelkedő, hegyes, a nőstényeknek lapos fogaik vannak, amelyek változatos számú sorokban találhatók meg az állkapocsban. Felül 28-38, alul 28-43 sor fogazat lehet. Mellúszóikat szárnyhoz hasonló mozdulatokkal használja, gyakorta ugranak ki a vízből.

Táplálékul halakat, puhatestűeket, kagylókat és rákokat fogyaszt. Általában éjszaka mozdul ki rejtekéből. A pörölycápák kedvelt tápláléka. Magányosan és fajtársaival csoportot alkotva is előfordul, utóbbi esetben akár nemek szerint is csoportosulhatnak.

Ál-elevenszülő (ovovivipar) faj, egyszerre általában 4-6 kicsinye születik. Jellemzően egy évben két almot gondoznak sekély vizű partok közelében. A kis ráják körülbelül 20 cm hosszúak és 8 cm szélesek születésükkor.

§ Mesterfű – tudományos neve: orvosi székfű vagy kamilla - (Matricaria chamomilla) – Mester: csn

az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó gyógynövény.

Egyéb elnevezései: Szent-Iván pipitér, nemes pipitér, pipitér, anyafű, szikfű, szüzekanyja, bubulyka. A pipitér név megtévesztő, mert a botanikai szakirodalom a közeli rokon Anthemis nemzetséget nevezi így. Gyakran összetévesztik a római kamillával.

A Földközi-tenger keleti medencéje körüli területről származik. A mérsékelt övben az egész világon elterjedt. Mezőkön, útszéleken, parlagokon általában nagyobb tömegben fordulhat elő. A világ több országában termesztik: a legfontosabb termesztő országok közé tartozik Argentína, Bulgária, Egyiptom és Magyarország, kisebb mértékben termesztik Csehországban, Németországban és Spanyolországban is.

Egy-, néha kétéves 10–40 cm magas, gyéren elágazó, melegigényes növény. A levelek szórt állásúak, kopaszok, sallangosan szeldeltek, a sallangok keskeny fonalasak. A végálló fészek 1,5–2,5 cm széles, a fészekpikkelyek zöldes színűek, sötétebb széllel. A szélső, nyelves virágok fehér színűek, levágott, olykor kicsípett csúcsúak, éretten visszahajlók. A csöves virágok sárgák. A kamilla fontos ismertetőjegye, hogy virágzás végén a virágzati vacok kúpos és belül üreges. Termése szürkésfehér kaszat. Az egész növény jellegzetes illatú.

Nemesítése Magyarországon az 1960-as években kezdődött; több államilag elismert fajtája van. Üzemi körülmények közötti termesztési technológiáját – több más növénnyel együtt – a mezőgazdasági növénytan és a gyógynövénykutatás egyik magyarországi úttörője Kerekes József dolgozta ki az 1970-es években.

Begyűjtése vadon termő és termesztett állományból egyaránt történik. Virágait akkor gyűjtik, amikor fehér nyeles virágszirmai vízszintesen állnak (a kamillamező fehér színű). Frissen és szárítva használható.

A gyógyászatban virágzatát és annak kivonatait alkalmazzák. Teája nemcsak a légutakat tisztítja, hanem gyulladásgátló, nyugtató anyagokat is tartalmaz. Gyulladáscsökkentő, görcsoldó, idegnyugtató, gyomor-, bél-, hólyag- és epezavaroknál, valamint sebkezelésre, arc- és hajápolásra is javasolják.

Bár régebben szembetegségekre, sűrű szűrőn átszűrve, mind gyulladásgátló borogatásként, mind lemosószerként használták, a kamilla Allergiát – és így önmagában is kötőhártya-gyulladást – okozhat, ezért ma már ilyen módon ritkábban alkalmazzák, sőt ellenjavallt. Illóolaját nagy mennyiségben felhasználja a kozmetikai és gyógyszeripar.

A VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben szereplő drogjai:

virágzata (Matricariae flos), annak folyékony kivonata (Matricariae extractum fluidum), illóolaja (Matricariae aetheroleum). Virágzatát a gasztronómiában teaként, vagy kandírozva is felhasználják. Az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) a kamilla virágzat hagyományos, népi gyógyászati felhasználásaként a

megfázás tüneteinek enyhítését, enyhe emésztőszervi panaszok (pl. puffadás) csökkentését, afták, illetve enyhe bőr és nyálkahártya irritációk kezelését (pl.

napégés) említi.

§ Májmétely – Métely: csn

A valódi mételyek (Trematoda) a laposférgek (Platyhelminthes) törzsének fajokban leggazdagabb osztálya. Különféle állatok külső vagy belső élősködői, vagyis a gazdaállat testén vagy testében élnek.

Méretük néhány mm és 50 mm között van, de egyes fajok elérhetik az 1,5 méter hosszúságot is. Élősködő életmódjukkal kapcsolatos, hogy a gazdához való rögzülésüket tapadókorongok és kapaszkodó horgok segítik.

A mételyfajok többsége hímnős (hermafrodita). Ivarszervrendszerük nagyon bonyolult, és testük belsejének nagyobb részét ez tölti ki. Az élősködők nagyon

sok petét termelnek, és ez is az élősködő életmódhoz való sajátos alkalmazkodás. Egyes mételyfajok az életük folyamán akár félmillió petét termelnek. Sok mételyfaj életciklusa igen bonyolult, mert nemzedékváltakozásuk csak több gazda és többféle lárva révén valósulhat meg. Azt a gazdát (gazdaállatot), amelyben a métely kifejlett alakja élősködik, állandó vagy végleges gazdának nevezzük, míg azt a gazdát, amelyben a lárva élősködik, köztesgazdának mondjuk.

§ Négylevelű mételyfű vagy herelevelű mételyfű (Marsilea quadrifolia) – Métely: csn

a mételyfűfélék családjába tartozó, Eurázsiában és Észak-Amerikában elterjedt, négylevelű lóherére emlékeztető vízi páfrányfaj.

A négylevelű mételyfű 10–20 cm (mélyebb vízben akár 50 cm) magas, évelő vízinövény. Vékony, elágazó, cipőfűzőre emlékeztető rizómája van, ebből nőnek ki vékony, hosszú nyeleken csupasz levelei, amelyek négyesével helyezkednek el és négylevelű lóherére emlékeztetnek. A 3–4 cm átmérőjű levelek a víz felszínén vagy abból kiemelkedve találhatóak. A harasztok között egyedülálló módon levelei éjszakára összezárulnak. A spóratermő barna, bab alakú, 3–6 mm-es sporokarpiumok a levelek hónaljában őszre fejlődnek ki. Spórái szeptember-októberben érnek.

Közép- és Dél-Európában (főleg a Loire, a Pó és a Duna mentén), Kelet-Ázsiában (Kína, Japán, Banglades, Laosz, Kambodzsa) és Észak-Amerikában fordul elő; utóbbi helyre 1860 körül hurcolták be.

Magyarországon az Alföldön (Duna menti síkság, Tiszántúl, Észak-Alföld) megtalálható. Korábban gyakori volt, a folyószabályozások után ritkult meg. Legnagyobb állománya az Észak-Alföld egy holtágánál él. Sekély álló- vagy folyóvizekben, mocsarakban, iszaptársulásokban, rizskultúrákban találkozhatunk vele. A meszes talajt kedveli. Más, agresszívabb vízinövények kiszoríthatják, új termőhelyre nehezen jut át.

Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

Azokon a területeken, ahol nagyobb mennyiségben terem éhínségek idején megették, keményítőtartalmú spóráit összetörve lisztbe keverték. Leveleinek nedve vizelethajtó és lázcsillapító hatású és kígyómarást és tályogokat is kezeltek vele. Kerti tavakban vagy akváriumokban dísznövényként termesztik.

§ Mézgomba (Armillaria solidipes) – Méz: csn

A farontó gombák közé tartozó, gyökérbetegséggel igen nagy károkat okozó sötétpikkelyes tuskógomba vagy mézgomba (Armillaria solidipes) egy kalaposgombafaj.

Legnagyobb élőlény. Egy 2001-ben, Oregon amerikai államban, a Blue Mountains hegységben található Malheur Nemzeti Erdőben történt felfedezés szerint a Föld jelenleg legnagyobb kiterjedésű, és egyben legöregebb (legalább 2400 éves) ismert élőlényét ennek a gombának egy telepe alkotja. A föld alatt élő gomba a fák gyökere mentén igen lassan terjeszkedik, cipőfűzőszerű fonalak, „rizomorfok” segítségével. Fejlődése spórából indult ki, majd vegetatív szaporodással az egész környéket behálózta. A genetikai vizsgálatok igazolták, hogy a vizsgált „egyed” klónjai 9,65 km2²-nyi területet borítottak be.

§ Mézfű – tudományos neve: citromfű – Méz: csn

A citromfű (Melissa officinalis), az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó, kellemes, citromra emlékeztető illatú, fehér virágú, évelő növény.

Népies nevei: orvosi citromfű, citromszagú melissza, méhfű, mézfű, igaz nádrafű, macskaméz, mézelke.

A Közel-Keletről származik, a mediterrán éghajlatot kedveli. Vadon csak szórványosan fordul elő, de kertekben sokfelé megtalálható. Drogként hajtásait (Melissae herba) és levelét (Melissae folium) szedik, a leveleket virágzása kezdetén, július-augusztus hónapokban.

Dél-Európában a görögök terjesztették el, a méhcsaládok kirajzásának megakadályozására használták. Nyugat-európai kolostorkertjeikbe a Benedek-rendi szerzetesek vitték át, miután a 9. században áthozták az Alpokon. Nagy Károly császár 810 táján rendeletben (Capitulare de villis) írta elő termesztését. Nyugat-Európában csak az ültetvényeken található; Magyarországon

és Észak-Amerika egyes részein meg is honosodott.

Magassága elérheti a 150 cm-t. Levelei tojásdad alakúak, enyhén csipkézettek, fűrészesek, citromillatúak. A levelek a négyélű száron keresztben átellenesen állnak. Apró, fehér vagy enyhén pirosas virágai tízesével-húszasával a levélhónaljakban nyílnak, július-augusztusban. A növényre jellemző a pelyhesség és a kissé bozontosan szőrös szár is.

Meleg, napos helyen érzi jól magát. Április elején magról vetik vagy májusban palántázzák. Cserépben, balkonládában is nevelhetjük, akár a konyhaablakban

is. Magról zölddugványról vagy tőosztással szaporítják. Vetőmagszükséglet 300g/kh. Hozama 3-4q/kh száraz herba.

A citromfű leveleinek hatóanyagai az illóolajok (citronellál, citrál), a cseranyagok, a flavonoidok, a kávésav, a gyanta és a szaponin.

Vírusölő tulajdonsága miatt a belőle készített krém jól alkalmazható az

Ajakherpesz (Herpes simplex) helyi kezelésére. Teája és illóolaja is ideg- és szívnyugtató, görcsoldó. Serkenti az emésztést, és gyakran alkalmazzák fejfájás, álmatlanság, alvászavarok esetén is. Enyhíti az

idegességet, így idegerősítőként kiváló gyógynövény. Szerepe van a depresszió oldásában is. Gyomorhurut, gyomorsavtúltengés, hányinger, puffadások idején különösen jó a citromfű. Izzasztó, szélhajtó, epeműködést

serkentő hatása is ismert. Emellett javítja az emésztést, csökkenti a vérnyomást és a fejfájást és általános görcsoldó szer.

A bencés szerzetesek a kolostorokban a „szellemi”, azaz rövid italokba gyakran tettek citromfüvet. 1826-ban a „karmelita szellemből” aztán Marie Clementine

Martin karmelita nővér állította elő a Klosterfrau Melissengeist nevű gyógynövényszeszt. A Karmelitavíz néven ismert „csodaszernek”, amit a svájci

Paracelsus készített el elsőként, egyik fő hatóanyaga volt.

Virágaiból citromfűolajat (Aetheroleum melissae) desztillálnak, amit az illatszeripar is felhasznál különböző parfümök alkotórészeként. A rándulások gyógyítására használt ún. lóbalzsamnak is alkotóeleme.

Mivel távol tartja a szúnyogokat, nyári estéken érdemes virágcserépben az ablakba helyezni.

Alkalmazása – fűszerként:

A citrom illatára emlékeztető friss levelét saláták, mártások, főzelékek, töltelékek, gyümölcslevesek, gyümölcssaláták, gomba-, hal-, szárnyas- és vadételek, hidegtálak, fűszerecetek ízesítésére használjuk. Kiváló

desszertek, valamint limonádé, sörbet, tea, vermut és vaníliapuding díszítésére és ízesítésére is. 2015-ben az év fagylaltja díjat a

citromfű fagylalt kapta.

§ Sziki mézpázsit – (Puccinellia limosa) - Méz: csn

A növénytársulástani értelemben vett szikfoknövényzet (Festuco-Puccinellietalia Soó 1968) a szikes puszták egyik társulástani rendje.

A szikfoknövényzet jellege erősen függ a talajvíz mozgásától és a talaj sótartalmától, ezért nemcsak a szoloncsák és szolonyec talajok szikfoktársulásai különülnek el, hanem a különböző kemizmusú (szódás, szulfátos, kloridos) szikesek is. Ezek megjelenése hasonló a megfelelő tengerparti társulásokéhoz, de fajösszetételük radikálisan különbözik: a vikariáns fajok, illetve alfajok alapján egyértelműen megkülönböztethetők.

A Kárpát-medencében előforduló asszociációk erősen halofita, tipikusan pontusi –pannon jellegűek. A szikes tófenéktársulásoktól karakteresen megkülönbözteti a szikfoknövényzetet, hogy ebben nem az egyévesek, hanem az évelő füvek és kétszikűek dominánsak. Mivel a szikfok-gyepek talaját tavasszal viszonylag sokáig borítja sekély, könnyen felmelegedő víz, ezért gyakoriak a kékalgák okozta vízvirágzások. A hirtelen párolgással járó kiszáradás eredményeként ezek tömegesen pusztulnak, ezért a szikfokgyepek talajának kisebb mélyedéseit nyaranta már az elhalt kékalgák feketés, a hőt elnyelő bevonata borítja. A nyár második felében a szikfok-gyepek sok elsődleges szerves anyagot termelnek.

Karakterfajai. A leginkább állományalkotók a különböző mézpázsit (Puccinellia) fajok:

sziki mézpázsit (Puccinellia limosa),

fertői mézpázsit (Puccinellia peisonis);

előbbi a Hortobágyra, utóbbi (amint ezt magyar neve is mutatja) a Fertő környékére jellemző. A mezőföldi

és kiskunsági állományok e két típus közötti, átmeneti jellegűek.

Rendszertani felosztása. A szikfokgyepekkel egy csoportban tárgyaljuk a szikértársulásokat, amelyek számos faja ezekkel közös, valamint a szikfokgyepekéhez hasonló talajokon növő ürmös halofiton társulásokat is.

A különböző szerzők egyetértenek abban, hogy a renden belül egy egységbe kell összevonni a szolonyec- és egy másikba a szoloncsák szikeseket. Egyes szerzők ezeket az egységeket asszociációcsoportoknak tekintik, mások szerint különbözőségük csak alcsoport szintű. Ebben az értelmezésben a rend egyetlen kontinentális asszociációcsoportja a szikfoktársulások (Puccinellion limosae Soó 1933 em. Varga & V. Sipos ex Borhidi 2003 hoc loco). A

szoloncsák és szolonyec jellegű szikfoktársulások fajkészlete igen hasonló, eltéréseket leginkább a gyepstruktúra hézagait kitöltő fajoknál találhatunk.

A tipikus szolonyec területeken (például a Hortobágyon kialakult szikfoktársulások talaja is úgynevezett „szoloncsákos szolonyec” (a legtöbbször lepusztult A szinttel, extrém sekély termőrétegű „kérges szolonyec” vagy igen nagy abszolút sótartalmú nátrium-kloridos szolonyec).

A két alcsoport. Szolonyec szikfoknövényzet (Puccinellenion limosae Varga & V.Sipos ex Borhidi 2003 suball. nova hoc loco) hét növénytársulással:

szikérnövényzet (Plantagini tenuiflorae-Pholiuretum pannonici Wendelbg. 1943)

padkalejtő-társulás (Matricario-Plantaginetum tenuiflorae (Soó 1933) Borhidi 1996)

szolonyec szikfoknövényzet (Puccinellietum limosae Magyar ex Soó 1933)

sóvirágos-ürmös szikfoknövényzet (Limonio–Artemisietum santonici (Soó 1927) Topa 1939)

sziki árpás puszta (Hordeetum hystricis Wendelbg. 1943)

seprőparéj-társulás (Bassietum sedoidis Ubrizsy 1948 corr. Soó 1964)

libatopos mézpázsit rét (Chenopodio chenopodioidis-Puccinellietum limosae Soó 1947)

szoloncsák szikfoknövényzet (Puccinellenion peisonis (Wendelbg. 1943 corr. Soó 1947) Borhidi 2003 comb. nova hoc loco) két növénytársulással:

kisalföldi mézpázsitrét (Puccinellietum peisonis Franz & al. 1937)

kiskunsági szikfoknövényzet (Lepidio crassifolii-Puccinellietum limosae Soó (1947) 1957)

§ Zöld mezeipoloska (Closterotomus norwegicus) – Mezei: csn

A vérszívópoloska-alkatúak (Cimicomorpha) alrendágába és a mezeipoloska-félék (Miridae) családjába tartozó faj.

A zöld mezeipoloska Európa számos térségében előfordul; mind Magyarországon, mind az Egyesült Királyságban közönségesnek számít.

Nimfaként zöld színű, de amint megnő színezete vörösesbarnára változik. A felnőtt színezete térségről-térségre változhat, például az Egyesült Királyság északi részén, a színezete akár barnásfekete is lehet. Az előtorán két sötét pont van, míg a tor végén sötét minták láthatók.

A zöld mezeipoloska polifág faj, mely különféle gyepekben, erdőszegélyeken és gyomtársulásokban található meg. Főleg a következő Növényekkel táplálkozik: Csalánfélék (Urticaceae), here (Trifolium), kender (Cannabis), burgonyafélék (Solanaceae), zellerfélék (Apiaceae) és őszirózsafélék (Asteraceae), főleg az Anthemideae-fajok. E növényekből, főleg a virágokat, rügyeket és az éretlen gyümölcsöket fogyasztja.

§ Kínai mézesfa (Euodia hupehensis) – Mézes: csn

A Kínai mézesfa egy 6-12 méter magas fa, ritkán 15 méter, mely ernyőszerű, elterebélyesedő koronát nevel. Apró, illatos, mézelő, fehér virágai sátorvirágzatban július végén, augusztus elején nyílnak. A kínai mézesfa Kínából származik, közepesen szárazságtűrő fa. Napos fekvést szeret. Kiváló mézelő, ezért egy időben nyári, virágzású méhlegelőnek ültették. Ebben az időszakban viszonylag ritka a nektár termelés. Virágzása a méhészeti idény vége felé kezdődik, ezért igen kedvelt fa a méhészek körében.

§ Mézga – tudományos neve: balzsamfa – Mézga: csn

Balzsamot szolgáltató trópusi fa.

1533-ban már olvasható Murmelius lexikonában: „Balsamum: Eyn balsambom: Balsamum”, illetve -fája, 1560 körül a Gyöngyösi Szótártöredékben -gyümölcse, 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs művében -fű, -fa. Csapó Józsefnél 1775-ben a balsamina (&lt; latin Balsamina) a Momordica neve. Ennek mintájára nevezi momortika néven. Megadja még a növény faivirág és ineresztö-fü, valamint német Balsamapfel nevét.

A fanév alighanem a német Balsambaum ’Amyris balsamifera’ tükörfordításával került a magyarba. A német szó már az Ortus Sanitatisban olvasható 1485-ben

’balsamum’ jelentéssel. A balzsam némely forró égövi növénynek illatos olajat tartalmazó nedve. Sémi eredetű vándorszó; vö. angol, német balsam, olasz,

spanyol balsamo, orosz balzam stb.

A magyarban személynévként bukkan fel először 1265-ben (Balsam), 1372 után / 1448 körül a Jókai-kódexben „malasztnak balsamomat”. Végső forrását tekintve azonos pézsma szavunkéval, a középlatin bisamum alakból terjedt el a számos európai nyelvben meglévő vándorszó.

A Commiphora opobalsamum (angol balm tree, német Myrrhenstrauch, héber bósem, görög basszamon, arab balasam, szír basama) a mekka-balzsamfa. A Dioszkuridésznél is olvasható balm, balsam talán az ’édes illatú’ jelentésű héber bósem szóból ered, melyből növénynév is lett. A növény szárított, őrölt illatos ága a xylobalsamum, termése pedig a carpobalsamum volt. Pliniusnál a bemetszéseken a sebből kiszivárgó folyadék neve opobalsamum.

A Magyar növénynevek szótára (MNöv.) szerint a Bursera [Joachim Burser (1593–1649) német orvos és botanikus nevéből], illetve az Amyris neve. Ez utóbbi nemzetségnévben a ’jó szagú olaj, balzsam’ jelentésű görög myron szót találjuk, mely az Amyris balsamifera illatára utal. A németben Balsamstrauch neve is van. Priszter Szaniszló munkájában (1998) pedig a Commiphora; ennek számos fajával: abesszín-, afrikai-, fokföldi-, hindu-, Mekka-, szomáliai-, illetve más fajok neveként: gurjum-, kopál-, nagy-, peru- és tolu-. A nemzetség német neve Myrrhenstrauch. A Commiphora a görög phorosz ’hordozni’ és a érodotosznál, Theophrasztosznál, Dioszkuridésznél olvasható ’Egyiptomban halottak bebalzsamozására használatos, a Nílusakácból (Acacia nilotica) nyerhető ragasztóanyag jelentésű kommi szavak összetétele.

A Comiphora africana az afrikai balzsamfa. Gyengébb minőségű, de nagy mennyiségű és igen gyakori mézgája a Szentföldön is széles körben ismert volt. A héber szövegek három gyakori és néhány ritka elnevezéssel különböztetik meg az egymástól eltérő balzsamokat, amelyeket magyarra mézga, gyanta, mirha, balzsam és gumi szavakkal fordítottak. A magyar nevekkel a termék jellegére is utalni kívántak, ezért a leggyakoribb nyers izzadmányra mézga, a megkeményedett mézgára gyanta, a krémszerű készítményekre balzsam, a valódi balzsamra pedig a mirha nevet használják. Ez utóbbi név a ciprusi királylány, Myrrha nevéből jött létre.

Kürenász ciprusi király felesége azzal hencegett, hogy lánya még Aphroditénél is szebb. A szépség hiú istennője bosszúból szerelemre lobbantotta a leányt. A legenda szerint természetellenes szerelem szállta meg apja iránt, ezért az Arab-sivatagba száműzték. Itt az istenek illatos mirhafává változtatták. Így vezekelve az ágain keresztül máig hullatja a bánat balzsamkönnyeit. Ovidius megénekelte Myrrha átváltozását és vezekelését:

Meghallgatta az ég a szavát: ez a vágya, e végső,

lelt kegyes isteneket: míg szól, fedi föld bokáit,

meghasadott körméből nő szanaszét a gyökérzet,

s szolgál alapul sudaras szép hosszú fatörzsnek,

csontjai fásulnak, s a velő maradott a középen,

vér válik nedvvé, merevül két karja faággá,

ujjai gallyakká, kéreggé bőre keményül.

Most a fa már a növő, a pufók hasat is beborítja,

emlőit lepi el, s a nyakára sietve nyomakszik;

késlekedést nem tűr a leány, hajlik le elébe

és arcát a növő kéregnek alája meríti.

S bár érzékeit is testével mind odaveszti,

mégis sír: langyos könnyek csöppennek a fából.

Van becse gyöngyös cseppjeinek, nevezik ma e könnyet

róla – a híre sosem szűnik – mirrhának örökké.

A perzsa királyok koronájukon viselték a fa hajtását ábrázoló díszítést. Az ősi Egyiptomban a dézsába ültetett mirhacserje a természetet jelképezte, mézgája a mindennapi szakrális füstölésnek és a halottak bebalzsamozásának volt elengedhetetlen alapanyaga. Balzsamot és mirhát égettek Ízisz istennőnek reggel

és délben illatos füstölőszerként. A kaldeusok Babilonban, az Enlil-ünnepek alkalmával 1000 talentum értékű füstölőszert égettek el. Az egyiptomi hajók már Kr. e. 3000-ben is kifutottak a Vörös-tengerre, hogy partvidékéről illatos növényeket és értékes füstölőszert szolgáltató fákat vigyenek haza. Halottkultuszuk ellenére életvidámságot olvashatunk ki a régi énekből:

Tégy fejedre mirhát,

öltözz finom gyolcsba,

melyet drága illatok itattak át,

istenek igazi ajándékai,

élvezd mohón az életet,

míg a gyász napja el nem érkezik.

Mert Ozirisz nem hallja jajszavuk,

és a sírból senkit sem hív vissza

a siratóének.

Ünnepeld a vidám napokat

fáradhatatlanul. Mert nézd csak, senki

sem viheti javait magával.

Salamon király kedvelte az illatos kenőcsöket, olajokat, melyeket ünnepségeken külön myrrhophora, kenetvivő nő vitt előtte. A zsidók magukkal vitték az

egyiptomi hagyományokat Izraelbe, így a füstölés és bebalzsamozás szokását is. Mózes megparancsolta, hogy az oltáron naponta kétszer illatos tömjént égessenek, és a szentély minden eszközét és a szentélyben szolgálókat is be kell kenni balzsammal. Leonidász, Nagy Sándor tanítója azt mondta neki egyszer: „Pazarolhatod tetszésed szerint, ha meghódítod azokat az országokat, ahol a tömjén terem.” Amikor Nagy Sándor meghódította Arábiát, tréfából egy egész rakomány mirhát és tömjént küldött öreg tanítójának.

Az arab mirhafajokat már Hérodotosz, Theophrasztosz és Dioszkuridész említette, de gyakran keverték a tömjénnel. Erre a tévedésükre Plinius hívta fel először a figyelmet, valamint arra a tényre, hogy Vespasianus császár vitte Rómába az első balzsamfát. Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 12. könyvében azt írja:

Az illatszerek között nincs előbbrevaló a balzsamnál. Termesztése az összes országok közül csak Judeának van engedélyezve, ahol régebben csak két kertben

nőtt, s mindkettő a király tulajdonában volt. A balzsamfa most Róma alattvalója, és adófizetője azzal a néppel együtt, amelynek tulajdona … A zsidók annyira

gyűlölik ezt a növényt, hogy akár életüket is kockáztatják, csak tönkretegyék. A rómaiak azonban oltalmazzák, s védelmében nemegyszer valóságos ütközetet

vívnak a zsidókkal. Most az állami hatóságok foglalkoznak termesztésével, és sohasem volt még belőle annyi, mint mostanság.

Ezután részletes növénytani leírást ad, és ismerteti a balzsamfák hasznait is. Az a tömjénmennyiség, amelyet Néró felhasználtatott feleségének, Poppaeának elhamvasztásakor, meghaladta Arábia évi fűszertermését. Arábia illatszereit, különösen a tömjént egyenértékűnek tartották az arannyal és a drágakővel. Ezért hívták Arábiát Arabia felixnek, azaz ’Boldog Arábiának’.

Az első csemetéket Josephus Flavius szerint Sába királynője vitte Palesztinába Salamon királynak ajándékozva. Ezek szaporításával hamarosan jól fejlődő

ültetvények létesültek az Aravah-völgyben és a Holt-tenger menti párás meleg klímában. Ein Gedi, Jerikó balzsamkertjei még Jézus életében is viruló gazdaságok voltak. A római megszállás hírére a lakosság meg akarta semmisíteni ezeket, nehogy az ellenség kezére jusson. Titusz azonban túljárva eszükön már jó előre elfoglalta az ültetvényeket, és ezzel még fél évszázadig sikerült megmentenie a pusztulástól. Római diadalmenetén letörött balzsamágak jelképezték Júdea elfoglalását. Plinius tudósítása szerint „Júdea legyőzése óta, öt év alatt a fák lemetszett gallyai 800000 sestertiust hoztak”. A II. század közepétől indult meg az ültetvények leromlása, amely a török uralom alatt annyira fokozódott, hogy a keresztes háborúk idejére az egykori gazdag kerteknek már nyomuk sem maradt.

Egyiptomtól a Hermon hegységig forró völgykatlanokban, hasadékokban mindenütt gyakori volt a 3–5 méteres Balanites aegyptica, a sivatagi datolya, fogfa vagy jerikói balzsamfa. Gyógyító hatású fáját az ókorban fogtömésre is használták, innen fogfa neve. Fénylő sárga, erősen ragadós, finom illatú, képlékeny mézgája a jerikói balzsam, mely a legismertebb gyomorerősítő és sebgyógyító volt.

A Burseraceae, azaz a balzsamfafélék sorába tartozik a Boswellia sacra, a valódi (arab, szomáliai) tömjénfa. A tömjén a kis termetű balzsamfák keményre

száradó, gyantaszerű mézgája. Képződését tavasszal, nyáron kéregbevágásokkal gyorsították. A kiszivárgó folyadék fehér (arab lábán) színéről kapta a növény

sémi levónáh nevét. A tömjént vallási szertartásokon és világi ünnepségeken egyaránt régóta használják. Tömjénfüsttel köszöntötték a királyokat, fejedelmeket Indiától Rómáig, de a halotti máglyákon is tömjén füstölt. Arábia évenként nagy mennyiségű tömjénnel ajándékozta meg Perzsia urait. Eleinte a „tömjén-úton” szállították Dél-Arábiából, ahol az itt honos arab tömjénfából nyerték. Maimonides arról tudósít, hogy az izraeliták szertartásaikon évente 7 mázsa füstölőszert használtak el. A gyógyhatású tömjén rendkívül keserű porát epének is nevezték, és fogfájás ellen vagy borba keverve élénkítő italként fogyasztották. A Talmud is említi a betegek élénkítésére gyakran használt „epével kevert bort”, amelyet a Golgotán kínáltak Jézusnak.

Jemen északi részén már csupán a sivatagban magasodó öt hatalmas kőoszlop emlékeztet az egykori Sabateus Birodalom és fővárosa, Dzsibla gazdagságára, amelyet tulajdonképpen jól jövedelmező balzsamfaligeteinek köszönhetett. ruah királynő mezőgazdasági reformja csatornarendszerrel látta el a kiterjedt ültetvényeket, amelyekből a legértékesebb balzsamokat és gyantákat szállították az egész akkori világ számára. Már Plinius is tudósított a tömjéntermő vidékről és a tömjénkereskedelemről említett munkájának 12. kötetében:

Arábia közepe táján laknak az astramiták; a királyság fővárosa a magas hegyeken épült Sabota … Az astramitákkal szomszédos a minaeusok területe. Itt egy keskeny út vezet át, ezen bonyolítják a tömjén szállítását. Ők voltak az elsők, akik tömjénnel kereskedtek, és vezető szerepüket máig is megtartották, ezért a tömjént minaeinek is nevezik.

§ Mikulásvirág (Euphorbia pulcherrima) – Mikulás: csn

Napjainkban a karácsony egyik szimbolikus szobanövénye.

A '60-as évek elején még olyan magas növésű cserjeként ismerték, amelyet lakásban nehéz levelei és virágai megtartására nem lehetett késztetni. Mai nemesített fajtái viszont már bokrosabb növésűek, dekoratívabbak és ellenállóbbak, ráadásul a modern vegyszerekkel kisebb termetűvé alakíthatóak.

Maximum 4 méter magasra növő cserje. Termesztett változatai tömött, kb. 30–45 cm magas növények, formájuk megőrzéséhez évente metszeni kell őket. Virágai (vagyis színes virágzati fellevelei) 2 hónapig tartanak. Legkedveltebb a piros színű, bár fehér és rózsaszín fajtái is kaphatók. Vásárláskor ügyelni kell

arra, hogy a virágzat közepén lévő apró, sárga, igazi virágai még bimbósak legyenek.

Hőigénye. A virágzási idő alatt 16-20 C fokot szereti

Fényigénye. Télen maximális fénymennyiséget igényel, nyáron óvni kell a tűző naptól.

Vízigénye. Átlagos, nyáron kicsit bővebb öntözést igényel. Csak akkor kell locsolni, mikor földje már kezd kissé kiszikkadni. Várjuk meg, amíg a talaj felső 1/3-a kiszárad. Nem kell aggódni a száraz földje miatt, mert a kutyatejfélék családjába tartozó növényünk elegendő vizet képes raktározni önmagában. Ne feledjük a túlöntözés sokkal károsabb számára, mint a "szomjazás". A legmegfelelőbb a lágy esővíz, vagy hólé, de ha nem áll rendelkezésünkre, akkor megteszi a szénsavmentes, vagy enyhén szénsavas ásványvíz is.(A vízben jelenlévő Szén-dioxid elősegíti a növény fejlődését, de csak kis mennyiségben!)

Szaporítása. Kora nyáron hajtásdugványozással, gyökereztetőszerrel.

Gondozása. Sok figyelemmel és ápolással következő télen ismét kivirágozhat. Ősszel a világos, de hűvös helyet kedveli. Télen a meleg, fűtött lakásban a növény gyorsan kiszárad, öntözése lehetőleg mész mentes lágy vízzel történjen. Szereti a magas páratartalmat, hetente egyszer tápoldatos vízzel érdemes meglocsolni. Február elején a növény elkezdi lehullatni a leveleit, ilyenkor vissza kell vágni a felére, csökkenteni a locsolást, tápoldatozást, a növényt pihentetni kell. Nyáron az árnyékos helyet kedveli, ekkor kell újra öntözni és tápoldatozni. Első hajtásait ismét vissza kell vágni a felére. Óvni kell a viaszos pajzstetűtől és az atkáktól.

§ Szemérmes mimóza (Mimosa pudica) – Mimóza: lk

a hüvelyesek (Fabales) rendjébe, ezen belül a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozó faj.

Eredetileg Dél-Amerikából, az amazonasi esőerdőből, valamint Közép-Amerikából és a Karib-térségből származik. Manapság a Föld számos Trópusi részén - és nemcsak ott - megtalálható; eme új helyein inváziós fajjá vált. Főleg az ázsiai kontinens déli, délkeleti és keleti részeit hódította meg sikeresen; többek között: Bangladest, Thaiföldet, Indiát, Indonéziát, Malajziát, a Fülöp-szigeteket, Vietnámot és Japánt.

A zavartalan árnyékos élőhelyeket kedveli. Fák és cserjék alatt nő.

A szemérmes mimóza 1,5 méteres, kisebb bokor termetű, lágy szárú növényfaj, melynek fiatal hajtásai felállnak, és az idősebbek szétterülnek. Összetett Levelei vannak; egy levelet 10-26 levélke alkot. A növény Szára is és a levélnyelek is tüskések. A kicsi gömb alakú halvány rózsaszín vagy lilás rózsaszín virágai, körülbelül 3 centiméter átmérőjűek. A nyár közepén nyílik; amint a növény idősebb lesz, egyre több virágot hoz. Termései 2-8 összetett tokból állnak, melyek 1-2 centiméter hosszúak; ezeknek a szélei is tüskések. Egy-egy tok 2-5 ízből áll, és halvány barna, 2,5 milliméteres Magokat tartalmaz.

A megporzást egyaránt elvégezheti a szél és a rovarok is.

Mozgása. Apró összetett levelei nagyon érzékenyek. Ha hozzájuk érnek, ráesik az eső vagy a szél megfújja őket, akkor összecsukódnak, de néhány perc múlva újból szétterülnek. Este naplemente után összecsukódik, reggel napfelkeltekor újra kinyílik, de csak akkor ha nem borús az idő.

Szobanövényként a lakás dísze. Nagyobb kertészeti boltokban kapható.

§ Egygumójú minka (Herminium monorchis) – Minka: lk

A kosborfélék családjába tartozó, Magyarországról kipusztult növényfaj.

Az egygumójú minka 10-18 (ritkán 25) cm magas, lágyszárú, évelő növény. A virágzás során a földben található egy kerek gyökérgumója. Virágzás után egy-két indát fejleszt, ezek végén leánygumók képződnek. A szár tövén két, átellenes állású, tojásdad-lándzsás alakú, 2-7 cm hosszú levél található; az egyik jellemzően nagyobb a másiknál. A száron feljebb további egy-két, csökevényes, pikkelyszerű szárlevél fejlődik.

Június-júliusban nyílik. A laza Fürtvirágzatot 12-40, minden irányba néző, zöldessárga, mézillatú virág alkotja. A külső lepellevelek (szirmok) tojásdad-lándzsásak, 2,4-3,2 mm hosszúak és 1-1,5 mm

szélesek. A belső lepellevelek valamivel hosszabbak, végük ívesen hajló. A háromosztatú mézajak (labellum) 3,5-5 mm hosszú, sarkantyúja hiányzik.

Termése 3,5-6 mm hosszú, 1,5-3 mm vastag toktermés.

Eurázsiában honos a Brit-szigetektől egészen a Csendes-óceánig. Európában Dél-Skandináviától Bulgáriáig megtalálható. Magyarországi előfordulása bizonytalan, a 19. századi adatok alapján valószínűsíthető (de nem bizonyítható), hogy megtalálható volt az ország északnyugati részén a Fertő-tó és a Rába (Rábca) környékén. 1901-ben Kőszegtől nyugatra, a mai határ osztrák oldalán is megtalálták egy 50 egyedből álló állományát, amely azóta elpusztult.

Síklápokon és sovány gyepeken él, néha mészkőtörmeléken, volt kőbányákban, pionír növény. Mészkedvelő, élőhelyein a talaj kémhatását pH 7,4-8,1 közöttinek mérték. Nem virágzik minden évben, angliai mérések során átlagosan 20%-uk fejlesztett virágot és arányuk soha nem haladta meg a 36%-ot. Június végétől július végéig nyílik. A virágokat méhek, darazsak, legyek, bogarak porozzák be, a megtermékenyülési arány 70-95%. Termése augusztus-szeptemberre érik be. Sarjgumóival vegetatívan is jól szaporodik, hajlamos kisebb sarjtelepeket képezni.

Nagy területen elterjedt, helyenként gyakori faj, amelynek egyedszáma az utóbbi időszakban lecsökkent, Bulgáriából, Csehországból, Finnországból, Luxemburgból és Magyarországból kipusztult, tíz másik országban veszélyeztetett. Újabb hazai megjelenése nem valószínű, a környező országokban is ritka, védelemre szoruló növény.

§ Setétnyelvű minta – tudományos neve: borsmenta - (Mentha × piperita) – Minta: csn

Fűszer- és gyógynövény, az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családján belül a Menta (Mentha) nemzetségbe tartozik.

Egyéb nevei: borsosmenta, angol menta, mithen menta.

Valószínűleg a vízi menta (Mentha aquatica) és a Fodormenta (Mentha spicata) fajok hibridje. (A fodormentaként ismert növény a M. spicata var. crispata.) Nevében a "bors" szó a növény erős, borsos ízére utal, míg a "menta" Menthe görög nimfa nevéből ered.

1696-ban, Angliában, Mitcham közelében bukkantak első példányára egy mentamezőn. Világszerte sok országban termesztik, ki is vadul. A téli fagyot jól tűri, kedveli a gazdag, mélyrétegű talajokat és viszonylag vízigényes növény. Európa és Ázsia egyes térségein vadon is nő.

Lágy szárú, évelő növény. Magassága 40–90 cm. Gyökértörzséből

erednek módosult földbeli hajtásai (sztólói), valamint módosult földfelszíni hajtásai, melyek egyaránt alkalmasak gyökér- és hajtásképzésre.

A levelek rövid nyelűek, lemezük lándzsa vagy nyújtott ellipszis alakú, fűrészes szélű, a levél csúcsa hegyes, válla lekerekített, erezete szárnyas, felszíne

sötétzöld, fonáka világosabb zöld. Gyakran a levélerezet, vagy a levél egy része antociántól ibolyás színű. A pallesens formán nem mutatkoznak elszíneződések a száron.

Fontos illóolajtartalmú növény. A friss növény 0,20-0,25% illóolajat tartalmaz, ennek fő alkotórésze a menthol (45-60%). Ez adja az olaj és egyúttal a

növény jellegzetes hűsítőízét.

Virágzata álörvökből álló füzér. Virágai lila színűek, július és szeptember között nyílnak. Termése makkocska, de magja csak ritkán csíraképes. Vegetatívan jól szaporodik, és a termesztésben is ezt használják ki.

A drogot a borsmenta virágzás előtt gyűjtött, szárított lomblevelei (Menthae piperitae folium) szolgáltatják. A levéldrog mentolos szagú, íze először égető, majd hűsítő. A virágzáskor gyűjtött gyógynövény kellemetlen szagú a mentofurantartalom megnövekedése miatt.

Magyarországon ismert, elterjedt, mint teanövény. Használata igen egészséges, mert emésztési zavaroknál, felfúvódásnál, epegyulladásnál, menstruációs zavaroknál nagyon jó szolgálatot tesz. Teáját főleg görcsoldásra, felfúvódásoknál alkalmazzák, egyéb drogokkal együtt nyugtatóként is. Ha más mentafajokkal keverik (pl.:fodormenta), akkor borsos-mentának nevezik. A tea egy evőkanál vágott drogból készül 150 ml forrásban lévő vízzel, 5-10 perces áztatással.

Naponta 3-4 csészével fogyaszthatják, étkezések között. A mentol a nyálkahártya hidegérző receptoraira hatva hűsítő érzést kelt, mely reflektorikusan érszűkületet okoz. Ezen kívül csökkenti a viszketési ingert a bőrön. Migrénes rohamoknál görcsoldó. Hatása: görcsoldó, nyugtató, összehúzó.

Kémiailag elkülönített tartalomanyagok:

Illóolaj 0,5-4%-ban mentol, mentolészterekkel, mentonnal, Mentofuránnal (a virágzatban halmozódik fel, a minőséget rontja), jázmonnal, Klorogénsavat tartalmaz. A további tartalomanyagai:

Cserzőanyagok 6-12%-ban, flavonoidok, triterpének, keserűanyagok.

Az illóolajat inhalációs célokra is használják orrnyálkahártya-gyulladásnál, légcsőhurutnál, reumatikus betegségek kezelésekor használt krémek alkotórésze.

Gyümölcssalátákhoz, pulyka töltelékébe, szószok, mártások, teák, likőrök, ízesítésére, kozmetikai készítményekhez. Kandírozott leveleivel édes ételeket díszíthetünk. Illóolaját a cukrászatban, valamint a kozmetikai iparban használják fel szájvizekben, fogkrémekben.

A jól megmunkált, laza, mélyrétegű, közép-kötött, jó vízgazdálkodású talajt kedveli. Ősszel vagy tavasszal, dugványozással, illetve tőosztással szaporítják.

Évenként kétszer vágják, illetve fosztják a leveleit.

Ellenjavallat. Gyerekeknél, főleg csecsemőknél tilos mentoltartalmú készítményeket alkalmazni, például orrkenőcsökben, mert nehéz légzést, légszomjat okozhat. A mentatea érzékenyebb egyéneknél mentoltartalma miatt

gyomornyálkahártya-gyulladást okozhat, és csalánkiütés is jelentkezhet. Továbbá férfiaknál nagy mennyiségben káros hatással van a tesztoszteronszintre. A tesztoszteronszint csökken, és ebből kifolyólag a spermiumképzésben is zavarok lépnek fel. Nagy mennyiségben leginkább teaként káros.

§ Csupaszfülű mitu (Pauxi mitu) – Mitu: csn

A tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a hokkófélék (Cracidae) családjába tartozó faj.

Brazíliában, az Amazonas-medencében (Alagoas és Pernambuco államokban) honos, de a faj a Természetvédelmi Világszövetség listája szerint vadon már kihalt.

Testhossza 83–89 centiméter. Vaskos fején tollbóbitát visel. Rövid horgas csőre, zömök teste és erős lába van.

Gyümölcsöket, rügyeket, leveleket és rovarokat fogyaszt, melyeket a földről szed össze.

A fák sűrű lombja közé rakja gallyakból készített fészkét.

A faj 1648-as felfedezésétől egészen 1951-ig csak a Pernambuco államban elejtett típuspéldány alapján volt ismert a tudomány számára. Óriási ornitológiai szenzáció volt, amikor 1951-ben az Alagoas állambeli Miguel dos Campos környékén újra felfedezték. A madár már akkor is nagyon ritka volt, az 1960-as és az 1970-es évekből kevesebb mint 20 példány adata ismert csupán. Az utolsó vadon élő két példány tetemét 1984-ben találták meg. Azóta nem bukkantak több egyedre, bár állítólag még 1988-ban láttak példányokat. A

Természetvédelmi Világszövetség 1994 óta „vadon kihalt” fajként tartja nyilván. A fajnak a vadonból való kihalásáért a mértéktelen vadászat és az élőhelyén jelentkező nagy arányú erdőirtás a felelős.

Az, hogy a faj egyáltalán fennmaradhatott annak köszönhető, hogy Pedro Mario Nardelli, brazil tudós 1979-ben négy madárral tenyészprogramot indított a

Rio de Janeiro állambeli Nilópolis közelében levő telephelyén. A madarak száma lassan emelkedik, 1993-ban 34, míg 2000-ben már 44 egyed élt ott. Ez a fajnak a világpopulációja.

§ Közönséges mocsárholyva (Lathrobium fulvipenne) – Mocsár: csn

Sas-hegy alja, fényre, 2012.VI.18., 2012.VI.30., Szél Gy.

A holyvafélék (Staphylinidae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjéhez, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család több mint 63 ezer leírt fajjal (becslések szerint a trópusi fajok háromnegyede még ismeretlen). A bogarak második legfajgazdagabb családja (az ormányosbogár-félék előzik csak meg).

Az egész Földön megtalálni őket; főleg a szárazföldi élőhelyeken. Közép-Európában mintegy 2000–3000 fajuk élhet; a magas hegységekben, a fenyvesekben és a hóhatáron élő alpesi fajok még nagyrészt ismeretlenek.

Magyarországról eddig 1186 fajukat mutatták ki, a fajok tényleges száma akár az 1300-at is megközelítheti.

Romániából eddig 21 alcsaládjuk 259 nemének 1240 faját jelezték.

A fajok többsége meglehetősen kicsi: hosszuk 1 és 40 mm közötti; többségüké 7 mm-nél kevesebb. Közép-Európa legnagyobb faja a Magyarországon is élő bűzös holyva (Ocypus olens), ami eléri a 30 mm-t.

Legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy a szárnyfedőik, kevés kivétellel megrövidültek – olyannyira hogy a potroh nagy részét fedetlenül hagyják. A potroh ennélfogva igen mozgékony, és mivel gyűrűi szabadon ízesülnek, minden irányban forgatható, sőt, előre is hajlítható. Testük többnyire erősen megnyúlt; oldalaik többé-kevésbé párhuzamosak.

Némely nagyobb faj potrohának végén védőberendezkedés alakult ki: a nyolcadik hátlemez alól kilépő két fehér csápból kellemetlen szagú váladékot fröcskölhetnek ki.

A csápízek száma többnyire 11. Csápjuk füzéres vagy fonalas, utolsó 2-3 vagy 5-6 ízük bunkót alkothat. A lábfejízek száma alapesetben 5, de ez sok esetben redukálódik (akár 2, 3 is lehet). A heteromer lábfejképlet (a lábfejízek száma nem azonos a különböző végtagpárokon) elég ritka. A lábfejízek száma fontos határozóbélyeg, többször alcsaládokra, nemzetségekre jellemző.

A holyvák lárváinak teste megnyúlt, végtagjaik végén egy-egy jól fejlett karom nő. Kilencedik potrohgyűrűjükön egy pár kéttagú farfüggeléket találunk.

A tengerpartoktól a magas hegységek alpesi régiójáig a nyílt vizek kivételével szinte bármilyen élőhelyen megtalálhatóak, de legtöbbjük a nedvesebb, sok szerves anyagot tartalmazó erdőtalajokon és vizek közelében él. Sok faj él a deltatorkolatokban és sok a művelt területeken.

Sajátos holyvafaunája alakult ki egyes madarak, illetve kisemlősök fészkeinek más fajok hangyabolyokban, megint mások termeszvárakban élnek. Sok ragadozó faj (főleg az esti órákban) a növényeken keresi zsákmányállatait. Egyes Quedius és Homalota fajok behatolnak a szúfélék járataiba, és felfalják a lárvákat. A legtöbb fajuk ragadozó, de akadnak gomba-, illetve növényevők is. Egyes fajok légybábokon élősködnek; a biológiai növényvédelem hatékony eszközei. Viszonylag sok faj trágyában, dögön, taplókban és gombákban él, mások (különösen az Anthophagus fajok) mézet és virágport nyalakodnak. Nagyon sok faj táplálékát még nem ismerjük; főleg a lárvákét.

Ősi formáik feltehetőleg korhadéklakók voltak; ez ma az

vértesholyvaformák, lapholyvaformák és Proteininae alcsaládokra jellemző; ezekben egyúttal fakultatív gombafogyasztás is megfigyelhető.

A szaprofág táplálkozásból kifejlődött ragadozó életmód jellemzi a leggyakoribb és a legnagyobb alcsaládokat:

fürgeholyvaformák, Omaliinae, korhóholyvaformák és Aleocharinae többsége, tapogatósholyva-formák, partiholyvaformák, Pselaphinae, igaziholyvaformák és szemesholyvaformák.

Általában polifág ragadozók, de egyes fajok specializálódtak: így például:

az Oligota (Aleocharinae) nem fajai atkákat esznek;

ez Erichsonius (Igaziholyvaformák) fajok a talajban élő fonálférgekkel táplálkoznak;

az Gauropterus (=Eulissius) (Igaziholyvaformák) fajok a vízparti növényeken pihenő szúnyoglárvákat eszik;

az Aleochara (Aleocharinae) fajok légybábokon élősködnek.

A ragadozó fajok aktívan vadászva vagy lesből kapják el áldozataikat. A Stenus fajok szájszerve kiölthető: azt a hemolimfa nyomását változtatva tolják ki vagy húzzák be.

Egyes, külső emésztésű a fajok rágóikkal megragadják a zsákmányt, emésztőnedvet fecskendeznek annak testébe, és a részben feloldott, félig emésztett táplálékot szívják fel. Jellemzően ilyenek az

tapogatósholyva-formák, gombaholyvaformák, partiholyvaformák, szemesholyvaformák és igaziholyvaformák alcsaládok fajai.

Sok faj potrohmirigye kiölthető, és abból vészhelyzetben a ragadozót elriasztó váladékot bocsáthat ki. Egyes Stenus fajok olajos váladéka (stenusin) a vízre bocsátva megakadályozza, hogy táplálékkeresés közben elsüllyedjenek.

A nagyobb fajok lárvái ragadozók. Bábozódáshoz többnyire kis üreget ásnak maguknak a földbe.

Rendszertani felosztás. A holyvák rendszertanában nincs még teljeskörű egyetértés, és jelenleg is kutatások tárgyát képezi. Több mint 63 ezer fajukat (2015-ös adat) 31 alcsaládra, kb. 100 nemzetségre és mintegy 3.200 nemre tagolják. Még mindig évente mintegy 400 új fajukat írják le, ennek ellenére a feltételezések szerint a trópusi fajok ¾-e továbbra is felfedezetlen. Időről időre napvilágot látnak elképzelések, melyek a családot több (4-től 10) új, önálló családra osztanák. Több, korábban önálló családot (Pselaphidae, Bordásholyvaformák (Micropeplidae), Sajkabogárformák (Scaphidiidae)) az újabb rendszertanok alcsaládként sorolnak be. A lárvák felépítése, táplálkozási szokások és más bélyegek alapján a családon belül négy fő származási vonalat lehet elkülöníteni:

1. "Omaliinae-csoport":

Barázdásholyva-formák (Omaliinae) (MacLeay, 1825)

Sutaholyvaformák (Proteininae) (Erichson, 1839)

Bordásholyvaformák (Micropeplinae) (Leach, 1815)

Tapogatósbogár-formák (Pselaphinae) (Latreille, 1802)

Szőröscsápúholyva-formák (Dasycerinae) (Reitter, 1887)Empelinae (Newton & Thayer, 1992)Microsilphinae (Crowson, 1950)Neophoninae (Fauvel, 1905)Glypholomatinae (Jeannel, 1962)Protopselaphinae (Newton & Thayer, 1995)

2. "Oxytelinae-csoport":

Apateticinae (Fauvel, 1895)

Sajkabogárformák (Scaphidiinae) (Latreille, 1807)

Trigonurinae (Reiche, 1865)

Lapholyvaformák (Piestinae) (Erichson, 1839)

Korhóholyvaformák (Oxytelinae) (Fleming, 1821)

Vértesholyvaformák (Osoriinae) (Erichson, 1839)"

3. Staphylininae-csoport":

Solieriinae (Newton & Thayer, 1992)

Igaziholyvaformák (Staphylininae) (Latreille, 1802)

Szemesholyvaformák (Steninae) (MacLeay, 1825)

Ormosholyvaformák (Pseudopsinae) (Ganglbauer, 1895)

Tapogatósholyva-formák (Euaesthetinae) (Thomson, 1859)

Leptotyphlinae (Fauvel, 1874)

Megalopsidiinae (Leng, 1920)

Partiholyvaformák (Paederinae) (Fleming, 1821)

Gombaholyvaformák (Oxyporinae) (Fleming, 1821)"

4. Tachyporinae-csoport":

Fürkészholyvaformák (Aleocharinae) (Fleming, 1821)

Fürgeholyvaformák (Tachyporinae) (MacLeay, 1825)

Pilláscsápúholyva-formák (Trichophyinae) (Thomson, 1859)

Sörtecsápúholyva-formák (Habrocerinae) (Mulsant & Rey, 1875)

Olisthaerinae (Thomson, 1859)

Penészevőholyva-formák (Phloeocharinae) (Erichson, 1839)

Ismertebb magyarországi fajok:

Közönséges partiholyva (Paederus riparius) (Linnaeus, 1758)

Gömbnyakú partiholyva (Paederus littoralis) (Gravenhorst, 1802)

Aranysujtásos holyva (Staphylinus caesareus) (Cederhjelm, 1798)

Bűzös holyva (Ocypus olens) (O. F. Müller, 1764)

Kis partiholyva (Paederus fuscipes) (Curtis, 1840)

Dögészholyva (Creophilus maxillosus) (Linnaeus, 1758)

Kispettyes szemesholyva (Stenus biguttatus) (Linnaeus, 1761)

§ Mocsárvirág – tudományos neve: mocsári gólyahír - (Caltha palustris) – Mocsár: csn

Nem védett. Népi nevei: gólyavirág, kácsavirág, libadöglesztő.

Európában, így Magyarországon is mindenfelé előfordul, bár nem túl gyakori. Észak-Amerika és Ázsia területein is megtalálható.

15–60 centiméter magas lágyszárú. Gyökérzete sűrű, bojtos. Rövid, sokfejű

Gyöktörzséből fejlődik ki az eleinte elfekvő, majd felemelkedő, ritkábban felálló, csöves szára, ami a tövénél többnyire pirosas színezetű, kopasz, a felső részén elágazó.

Egyszerű, illetve enyhén karéjos, sötétzöld Levelei fényesek, bőrneműek, kopaszak; vese alakúak, kerekdedek, szélük csipkés vagy hegyes fogas (néha ép), válluk szíves; a száron szórtan állnak: a tőlevelek nyele hosszú, az alsó szárleveleké rövid, a felső szárlevelek ülnek. 5 (ritkán 7) tagú Virágai 3–5 centiméter átmérőjűek, de élénksárga, sötétsárga színük miatt ennél nagyobbnak tűnnek. Az egyébként alul zöldes árnyalatú sárga „szirmok” mégsem sziromlevelek – azok ugyanis hiányoznak a virágából –, hanem a szirmok szerepét átvett, 12–18 milliméter hosszúra megnőtt Csészelevelek; vagyis a mocsári gólyahír virágtakarója egykörű. A virágon belül számos porzó és termő fejlődik.

Termése összetett: a terméscsoport résztermései a csillag alakban (sugarasan) elrendeződő 5–8 tüszőtermés, bennük a magvak két sorban ülnek. A magtokok karom alakúak.

Számos alfaja, illetve változata ismert – ezeknek főleg levele, illetve virágaik mérete tér el egymástól.

Nyirkos területeken: mocsarakban, lápréteken, zsombékosokban, fűz- és égerligetekben, nedves, magas talajvíz-állású réteken, patakpartokon él – a

Kárpát-medencében mintegy 1000 méter tengerszint feletti magasságig.

Évelő növény, a téli időszak átvészelésében gyöktörzse segíti. Márciustól május végéig virágzik, esetenként később is virít. Gyakran tömegesen fordul elő, így virágzásakor sárgába borul élőhelye. Virágait sok rovar kedveli, mert azok a bőséges virágporon kívül Nektárt is kínálnak, pedig hiányoznak a más növényeknél gyakorta mézfejtőket tartalmazó szirmok: a mocsári gólyahír nektárját a magház választja ki.

Telt virágú változatát Nyugat-Európában kerti évelőnek és vágott virágnak is termesztik. Kertben a nyirkos, 0–20 centiméter magas vízállású helyre érdemes telepíteni. Miután elvirágzott, levelei is díszítő hatásúak.

Mérgező növény. Minden része - különösen virágzáskor - jervint (egy Nikotinhoz hasonló alkaloidát), anemonint (szívműködést befolyásoló anyagot), anemonolt, helleborint (irritatív glikozidot), szaponint

tartalmaz. Íze keserű, kaparóan csípős. Mérgező hatását szárítással sem veszti el. Ha a háziállatok megeszik tüneteik a következők: felfúvódás, bűzös,

fekete hasmenés, piros vizelet, támolygó járás. A szarvasmarhák és tehenek teje kesernyéssé, csípőssé válik tőle.

§ Csíkos mocsáricsíkbogár (Hydaticus aruspex) - Mocsári: csn

A csíkbogárfélék (Dytiscidae) a rovarok osztályában a ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.

Körülbelül háromezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 80 él. A lárváját vízitigrisnek nevezik.

A fajok többsége jól úszó, áramvonalas éjszakai ragadozó. Amikor úsznak, lábaikkal egyszerre csapnak hátra. Levegőtartalékuk a szárnyfedő alatt van.

Ismertebb fajok:

Sárgaszegélyű csíkbogár (Dytiscus marginalis) (Linnaeus, 1758)

Nagy búvárbogár (Cybister lateralimarginalis) (DeGeer, 1774)

Barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus) (Linnaeus, 1758)

Fényes orsócsíkbogár (Ilybius subaeneus) (Erichson, 1837)

Gömb-csíkbogár (Hyphydrus ovatus) (Linnaeus, 1761)

Recéshátú csíkbogár (Colymbetes fuscus) (Linnaeus, 1758)

Tarka csíkbogár (Platambus maculatus) (Linnaeus, 1758)

§ Északi mocsáricsenkesz (Scolochloa festucacea) – Mocsári: csn

Erőteljes, hosszú tarackos tövű növény. A levél 5–12 mm széles, érdes szélű, a levélhüvely nyitott, a nyelvecske 2–6 mm hosszú. A buga terebélyes, 15–30 cm hosszú, ágai 3–5-ösével erednek. A füzérke 3–4 (–5) virágú, 8–11 mm hosszú, éréskor az egyes virágok kihullók, csak a pelyvák maradók. A pelyvák ± egyformák, széles-lándzsásak, 4–9 mm hosszúak. A külső toklász tövén 1–1,5 mm-es szőrökből álló csomó van, csúcsa 3 éles fogú, 6,5–7,5 mm hosszú. A belső toklász csúcsa 2 fogú, kb. akkora, mint a külső. Virágzása V–VII.

Hidegkori (boreális) reliktum. Nádasok, mocsarak: Kisalföld, Hanság.

Természetvédelmi értéke 50 000 Ft

§ Mogyoróeszelény vagy mogyoró-levélsodró (Apoderus coryli) – Mogyoró: csn, lk

A mogyoróeszelény Európa és Szibéria területein található meg. Elterjedési területe Japánig terjed. Rendszeresen előfordul és gyakori faj.

A mogyoróeszelény 0,6-0,8 centiméter hosszú. Színben és alakban a tölgyeszelényhez hasonlít, de a szemek mögött ívesen elkeskenyedő, majd hirtelen nyakszerűen befűződő halántékáról jól felismerhető. A combok közepe piros, a tölgy-levélsodrónál fekete.

A mogyoróeszelény lomberdők és kertek lakója, főleg a Mogyorón él. A bogarakkal májustól augusztus végéig találkozunk. Télen a talajba beássák magukat. A nőstények besodorják a mogyoróleveleket.

§ Mogyoró-tejelőgomba (Lactarius pyrogalus) – Mogyoró: csn, lk

A galambgombafélék családjába tartozó, Európában és Észak-Amerikában honos, mogyoróbokrok alatt növő, nem ehető gombafaj.

A mogyoró-tejelőgomba kalapja 3-9 cm széles átmérőjű, alakja kezdetben domború, majd laposan kiterül, a közepe sokszor bemélyedő. Széle sokáig aláhajló.

Felszíne sima, a közepén néha érdes-rücskös is; nedves időben kissé síkos. Színe füstszürke vagy sötét barnásszürke, a széle felé olykor világosabb és

sötétebb koncentrikus zónák láthatók.

Húsa kemény, színe fehéres, esetleg enyhe rózsaszínes árnyalattal. Sérülésre bőséges fehér tejnedvet ereszt, amely beszáradva megszürkül. Szaga enyhén

gyümölcsös, íze erősen csípős.

Közepesen sűrű lemezei kissé lefutók, a féllemezek előfordulnak. Színük krémszínű vagy sárgás krémszínű.

Tönkje 3-6 cm magas és 1-2 cm vastag. Alakja hengeres vagy a töve kissé vékonyodó felé, felszíne sima. Színe halvány krémszín.

Spórapora halvány okkerszínű. Spórája széles ellipszoid alakú, felszínén a szemölcsök és összekötő gerincek zebraszerűen csíkozottá teszik, mérete 7-8 x

5,5-7µm.

Hasonlít hozzá a sűrűbb és világosabb lemezű, gyertyán alatt növő gyöngyös tejelőgomba , a zöld tejelőgomba vagy a nagyobb szürkébb kalapú, bükk alatti fakószélű tejelőgomba.

A mogyoró-tejelőgomba mikológiai jellemzői

Étkezési érték: fogyasztásra alkalmatlan.

Életmód: Tráma.

Spórapor: mikorrhizás, lemezes, sárgásbarna.

Kalap: Lemezek.

Tönk: domború vagy benyomott, lefutók, csupasz.

Európában és Észak-Amerikában honos. Lombos erdőkben él, szinte mindig Mogyoró alatt. Augusztustól októberig terem. Nem ehető.

§ Mogyoró (Corylus) – Mogyoró: csn, lk

A nyírfafélék (Betulaceae) családjának egyik nemzetsége. Az ide tartozó növények ehető termésük miatt már az őskorban is kedveltek voltak.

Őshonos Nyugat-Ázsiában, a Balkán-félszigeten, Kelet-Ázsiában, Észak-Amerikában. Ősidők óta termesztik Törökországban, Olaszországban, Spanyolországban, Görögországban, később Amerikában, Franciaországban és Angliában. A legtöbb mogyorót Olaszország és Törökország termeszti, és főleg az észak-európai országokba exportálják.

A magyar erdőkben termett mogyorót rendszeresen gyűjtötték, de (annak ellenére, hogy őshonos) a többi gyümölcsfajtól eltérően sokáig nem termesztették; saját fajtáink sincsenek. Üzemi termesztésére máig alig van példa, a nagycsérpusztai kultúrát felszámolták. Ma a legjelentősebb ültetvény Balatonbogláron található.

A fajok többsége bokor termetű, néhány faj azonban fává cseperedik. A bokor termetű fajok rendszeresen sarjakat fejlesztenek – a fák nem. A mogyoróbokor

2–7 m, a törökmogyorófa pedig 15–25 m magasra nő.

A magról szaporított mogyoró főgyökérzetet növeszt, a bujtással, dugványozással szaporított példányok viszont járulékos gyökérzetet. Minden mogyorófaj egylaki (azaz egy növényen találhatók a porzós és a termős virágok is) és váltivarú (azaz a porzós és a termős virágok egymástól külön fejlődnek ki, a mogyorók esetén virágzatban). A barkák murvalevelekből, előlevelekből és csupasz virágokból állnak. Többnyire nyolc porzójuk van, a portokok hosszant felrepedve nyílnak. A termős virágok a hajtórügyektől megkülönböztető, kármin színű bibepamattal nyílnak, egy-egy virágzatban 4–16 egyszerű nővirággal.

A mogyoróvesszőn hajtó- és vegyes rügyek nőnek. A hajtórügyből terméketlen, a vegyes rügyekből pedig termést hozó hajtások fejlődnek. A mogyoró termése makk, amit kupacs burkol. A nővirág magházában két magkezdemény található. A mag két nagy, ehető sziklevélből áll (táplálószövet nincs); az embrió a sziklevelek között helyezkedik el.

Fény- és vízigényes: évi csapadékigénye 600‑700 mm. Öntözött kultúrában gyakran kétszeres termést hoz. A szélre különösen érzékeny, ezért lankás és szélvédett területekre telepítik. Leginkább a jó vízgazdálkodású, tápanyagban gazdag, közepesen kötött talajokon érzi jól magát.

Magvetés után legkorábban 5-6 év múlva kezd teremni, és mintegy 45–60 évig terem. Az erősítő iskolában nevelt bujtványok, dugványok a kiültetés utáni második, harmadik évben fordulnak termőre. A teljes termés időszaka 15-20 év, utána a termés 15 évig fokozatosan csökken.

Közepesen fagyérzékeny: hazánkban húsz év alatt mintegy négyszer egyáltalán nem termett a fagy miatt. A fajták többségénél nagy gond a rövid nyugalmi időszak: a nővirágok gyakran már decemberben nyílnak, a hímvirágok többnyire február közepe után. A jelenség egyfajta genetikai védekezés az önbeporzás ellen, tehát a mogyoró többnyire önmeddő; eredményesen csak idegen beporzással termeszthető.

A nyugalmi idő hossza függ az időjárástól. A nővirágok +4 – +9 °C-nál nyílnak, a barka +9 °C fölött. Kizárólag a szél porozza (egy-egy barka 4–11 millió

virágporszemet termel). Bár a méhek táplálkoznak a barka virágporával, de a nővirágokat nem keresik fel.

A bokormogyorót saját gyökéren szaporítják, míg a magas törzsű oltványokhoz törzsképzőnek törökmogyoró magoncokat használnak. A termesztett fajták virágainak fagytűrését növelni kell. A hazánkban termesztett mogyorófajták (Barcelona, Bollwilleri csoda, Római mogyoró) jórészt a pontusi fajtakörbe tartoznak. Gömbölyű termésük a kupacsból kihull. A csöves mogyoró származékai a Lambert-mogyorók – ezek makkja megnyúlt, hengeres, az összeszűkülő, hosszú kupacsból éretten sem hullik ki. Néhány termesztett fajt kialakításában a nálunk is honos európai mogyorónak volt döntő szerepe. Hibrid fajta a Zelli (a Cosford) és más olyan Lambert-származékok, amelyek érett makkja kihull a kupacsból.

A mogyorót ősszel legjobb ültetni. Ha tavasszal ültetjük, rendszeresen öntözni kell. Az ültetés mélysége nagyon fontos: a legmagasabb oldalgyökerek 5–7 cm-rel kerüljenek a talaj alá. Ha magasra ültetjük, a szárazságtól szenved, ha mélyre, akkor pedig túl sok sarjat fejleszt. A megfelelő termékenyüléshez célszerű legalább három fajtát vegyesen telepíteni. A telepítés gyakori sor- és tőtávolsága 7 m × 4 m.

A mogyoróbokrot az első év tavaszán erőteljesen vissza kell vágni, különösen akkor, ha a tő gyenge és a gyökérzet hiányos. Csak laza korona terem olyan,

15–70 cm-es vesszőket, amelyeken elég sok lesz a vegyes rügy, tehát a termés. Termőkorban a hetedik év után évente metszünk. A letermett vesszőket az utolsó vegyes rügy (nővirágot is tartalmazó képlet) felett két rügyre vágjuk vissza, vagy a vesszőket egyszerűen a felére kurtítjuk, hogy segítsük az oldalelágazódást.

A folyamatosan előtörő tősarjakat tavasszal távolítjuk el. A sarjak rendszeres irtása különösen az első négy évben fontos. Termőre fordult ültetvényben

különböző gyomirtó vegyszereket is használhatunk.

Az érő makk héjának alsó fele megbarnul. A Zelli típusú fajták kiperegnek, a Lambert típusú fajták a kopácsban maradnak. A termés nem egyszerre érik, ezért 2-3 naponta kell szedni. Ha a mogyorót éretlenül takarítjuk be, akkor magja ráncosodhat. A tárolás előtt le kell mosni róla a port, el kell távolítani

a léha makkokat. A klóros mosóvíz fertőtleníti a terményt, amit padlóra terítenek, és száraz helyen gyakorta forgatják. A mogyorót erős szagú terménnyel ne tároljuk együtt! Fagymentes helyen májusig könnyen tárolható.

Gombás betegségei közül leggyakoribb a Mogyorólisztharmat (Phyllactinia guttata). A mogyorót a Tölgyesektől távol kell tartani, mert fertőzheti a Tölgylisztharmat is. További gond a Moníliás mogyoróhullás.

A rovarkártevők legfontosabbika a mogyoró-gubacsatka, ami a rügyek rendellenes duzzadását, deformálódását idézi elő. A mogyoró-gubacsatka ellen nyár közepéig kell védekeznünk – egyúttal figyelhetünk a mogyoró-takácsatka kártételére is. A mogyoró- és esetenként a tölgymakkormányos is komoly problémát okozhat: ezek imágói május harmadik dekádjától június végéig repülnek; a rajzás fő időszaka hazánkban június első felében esedékes.

A Mogyoróormányos rajzását jól nyomon követhetjük higanygőz-izzóval ellátott fénycsapdával. A mogyorószüret közepén-végén a Pantilius tunicatus Poloskafaj okozhat még károkat. A poloskák a barkákat szívogatják, amitől azok megbarnulnak; részleges pusztulásuk a következő évi termést veszélyezteti.

A mogyoró termése értékes tápanyag: mintegy 60% zsírt, 14% fehérjét, 5 mg/100 g C-vitamint tartalmaz. Olajtartalma miatt 100 grammonként nagyjából 560 kalóriát tartalmaz. Ez a növényi zsiradék alapvetően telítetlen Zsírsavakból áll, amelyek nem növelik a koleszterinszintet és nem károsítják az érfalakat – ezért fogyasztása csökkenti a szívbetegségek kockázatát. Emellett sok benne a növényi rost, meglehetősen sok B1-, B2-, H- és E-vitamint tartalmaz. Minden más élelmiszernél több rezet tartalmaz. George Washington Carver 300 felhasználási módját találta fel a mogyorónak, kivéve a mogyoróvajat.

§ Sárgalábú mohaholyva (Quedius semiobscurus) – Moha: csn

széles mohaholyva - Quedius dilutatus

Pirosöves mohaholyva - Astrapaeus ulmi.

hamvas mohaholyva

mocsári mohaholyva - Quedius levicollis (BRULLÉ, 1832)

alföldi mohaholyva - Quedius meridiocarpathicus

üregi mohaholyva

A holyvafélék (Staphylinidae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjéhez, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család több mint 63 ezer leírt fajjal (becslések szerint a trópusi fajok háromnegyede még ismeretlen). A bogarak második legfajgazdagabb családja (az ormányosbogár-félék előzik csak meg).

Az egész Földön megtalálni őket; főleg a szárazföldi élőhelyeken. Közép-Európában mintegy 2000–3000 fajuk élhet; a magas hegységekben, a fenyvesekben és a hóhatáron élő alpesi fajok még nagyrészt ismeretlenek.

Magyarországról eddig 1186 fajukat mutatták ki, a fajok tényleges száma akár az 1300-at is megközelítheti.

Romániából eddig 21 alcsaládjuk 259 nemének 1240 faját jelezték.

A fajok többsége meglehetősen kicsi: hosszuk 1 és 40 mm közötti; többségüké 7 mm-nél kevesebb. Közép-Európa legnagyobb faja a Magyarországon is élő bűzös holyva (Ocypus olens), ami eléri a 30 mm-t.

Legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy a szárnyfedőik, kevés kivétellel megrövidültek – olyannyira hogy a potroh nagy részét fedetlenül hagyják. A potroh ennélfogva igen mozgékony, és mivel gyűrűi szabadon ízesülnek, minden irányban forgatható, sőt, előre is hajlítható. Testük többnyire erősen megnyúlt; oldalaik többé-kevésbé párhuzamosak.

Némely nagyobb faj potrohának végén védőberendezkedés alakult ki: a nyolcadik hátlemez alól kilépő két fehér csápból kellemetlen szagú váladékot fröcskölhetnek ki.

A csápízek száma többnyire 11. Csápjuk füzéres vagy fonalas, utolsó 2-3 vagy 5-6 ízük bunkót alkothat. A lábfejízek száma alapesetben 5, de ez sok esetben redukálódik (akár 2, 3 is lehet). A heteromer lábfejképlet (a lábfejízek száma nem azonos a különböző végtagpárokon) elég ritka. A lábfejízek száma fontos határozóbélyeg, többször alcsaládokra, nemzetségekre jellemző.

A holyvák lárváinak teste megnyúlt, végtagjaik végén egy-egy jól fejlett karom nő. Kilencedik potrohgyűrűjükön egy pár kéttagú farfüggeléket találunk.

A tengerpartoktól a magas hegységek alpesi régiójáig a nyílt vizek kivételével szinte bármilyen élőhelyen megtalálhatóak, de legtöbbjük a nedvesebb, sok szerves anyagot tartalmazó erdőtalajokon és vizek közelében él. Sok faj él a deltatorkolatokban és sok a művelt területeken.

Sajátos holyvafaunája alakult ki egyes madarak, illetve kisemlősök fészkeinek más fajok hangyabolyokban, megint mások termeszvárakban élnek. Sok ragadozó faj (főleg az esti órákban) a növényeken keresi zsákmányállatait. Egyes Quedius és Homalota fajok behatolnak a szúfélék járataiba, és felfalják a lárvákat. A legtöbb fajuk ragadozó, de akadnak gomba-, illetve növényevők is. Egyes fajok légybábokon élősködnek; a biológiai növényvédelem hatékony eszközei. Viszonylag sok faj trágyában, dögön, taplókban és gombákban él, mások (különösen az Anthophagus fajok) mézet és virágport nyalakodnak. Nagyon sok faj táplálékát még nem ismerjük; főleg a lárvákét.

Ősi formáik feltehetőleg korhadéklakók voltak; ez ma az

vértesholyvaformák, lapholyvaformák és Proteininae alcsaládokra jellemző; ezekben egyúttal fakultatív gombafogyasztás is megfigyelhető.

A szaprofág táplálkozásból kifejlődött ragadozó életmód jellemzi a leggyakoribb és a legnagyobb alcsaládokat:

fürgeholyvaformák, Omaliinae, korhóholyvaformák és Aleocharinae többsége, tapogatósholyva-formák, partiholyvaformák, Pselaphinae, igaziholyvaformák és szemesholyvaformák.

Általában polifág ragadozók, de egyes fajok specializálódtak: így például:

az Oligota (Aleocharinae) nem fajai atkákat esznek;

ez Erichsonius (Igaziholyvaformák) fajok a talajban élő fonálférgekkel táplálkoznak;

az Gauropterus (=Eulissius) (Igaziholyvaformák) fajok a vízparti növényeken pihenő szúnyoglárvákat eszik;

az Aleochara (Aleocharinae) fajok légybábokon élősködnek.

A ragadozó fajok aktívan vadászva vagy lesből kapják el áldozataikat. A Stenus fajok szájszerve kiölthető: azt a hemolimfa nyomását változtatva tolják ki vagy húzzák be.

Egyes, külső emésztésű a fajok rágóikkal megragadják a zsákmányt, emésztőnedvet fecskendeznek annak testébe, és a részben feloldott, félig emésztett táplálékot szívják fel. Jellemzően ilyenek az

tapogatósholyva-formák, gombaholyvaformák, partiholyvaformák, szemesholyvaformák és igaziholyvaformák alcsaládok fajai.

Sok faj potrohmirigye kiölthető, és abból vészhelyzetben a ragadozót elriasztó váladékot bocsáthat ki. Egyes Stenus fajok olajos váladéka (stenusin) a vízre bocsátva megakadályozza, hogy táplálékkeresés közben elsüllyedjenek.

A nagyobb fajok lárvái ragadozók. Bábozódáshoz többnyire kis üreget ásnak maguknak a földbe.

Rendszertani felosztás. A holyvák rendszertanában nincs még teljeskörű egyetértés, és jelenleg is kutatások tárgyát képezi. Több mint 63 ezer fajukat (2015-ös adat) 31 alcsaládra, kb. 100 nemzetségre és mintegy 3.200 nemre tagolják. Még mindig évente mintegy 400 új fajukat írják le, ennek ellenére a feltételezések szerint a trópusi fajok ¾-e továbbra is felfedezetlen. Időről időre napvilágot látnak elképzelések, melyek a családot több (4-től 10) új, önálló családra osztanák. Több, korábban önálló családot (Pselaphidae, Bordásholyvaformák (Micropeplidae), Sajkabogárformák (Scaphidiidae)) az újabb rendszertanok alcsaládként sorolnak be. A lárvák felépítése, táplálkozási szokások és más bélyegek alapján a családon belül négy fő származási vonalat lehet elkülöníteni:

1. "Omaliinae-csoport":

Barázdásholyva-formák (Omaliinae) (MacLeay, 1825)

Sutaholyvaformák (Proteininae) (Erichson, 1839)

Bordásholyvaformák (Micropeplinae) (Leach, 1815)

Tapogatósbogár-formák (Pselaphinae) (Latreille, 1802)

Szőröscsápúholyva-formák (Dasycerinae) (Reitter, 1887)Empelinae (Newton & Thayer, 1992)Microsilphinae (Crowson, 1950)Neophoninae (Fauvel, 1905)Glypholomatinae (Jeannel, 1962)Protopselaphinae (Newton & Thayer, 1995)

2. "Oxytelinae-csoport":

Apateticinae (Fauvel, 1895)

Sajkabogárformák (Scaphidiinae) (Latreille, 1807)

Trigonurinae (Reiche, 1865)

Lapholyvaformák (Piestinae) (Erichson, 1839)

Korhóholyvaformák (Oxytelinae) (Fleming, 1821)

Vértesholyvaformák (Osoriinae) (Erichson, 1839)"

3. Staphylininae-csoport":

Solieriinae (Newton & Thayer, 1992)

Igaziholyvaformák (Staphylininae) (Latreille, 1802)

Szemesholyvaformák (Steninae) (MacLeay, 1825)

Ormosholyvaformák (Pseudopsinae) (Ganglbauer, 1895)

Tapogatósholyva-formák (Euaesthetinae) (Thomson, 1859)

Leptotyphlinae (Fauvel, 1874)

Megalopsidiinae (Leng, 1920)

Partiholyvaformák (Paederinae) (Fleming, 1821)

Gombaholyvaformák (Oxyporinae) (Fleming, 1821)"

4. Tachyporinae-csoport":

Fürkészholyvaformák (Aleocharinae) (Fleming, 1821)

Fürgeholyvaformák (Tachyporinae) (MacLeay, 1825)

Pilláscsápúholyva-formák (Trichophyinae) (Thomson, 1859)

Sörtecsápúholyva-formák (Habrocerinae) (Mulsant & Rey, 1875)

Olisthaerinae (Thomson, 1859)

Penészevőholyva-formák (Phloeocharinae) (Erichson, 1839)

Ismertebb magyarországi fajok:

Közönséges partiholyva (Paederus riparius) (Linnaeus, 1758)

Gömbnyakú partiholyva (Paederus littoralis) (Gravenhorst, 1802)

Aranysujtásos holyva (Staphylinus caesareus) (Cederhjelm, 1798)

Bűzös holyva (Ocypus olens) (O. F. Müller, 1764)

Kis partiholyva (Paederus fuscipes) (Curtis, 1840)

Dögészholyva (Creophilus maxillosus) (Linnaeus, 1758)

Kispettyes szemesholyva (Stenus biguttatus) (Linnaeus, 1761)

§ Fánlakó mohagomba (Arrhenia epichysium) – Moha: csn

Syn.: Omphalina epichysium; Szürke békagomba

 Kalapja 0,5-3 cm átmérőjű, szürke színű, rovátkolt. Közepe bemélyedő, finoman rostos vagy pelyhecskés, szürkés-feketés, később szürkés barnás-kormos. 

Lemezei lefutók, nem túl sűrűk, szürkés színűek. 

Tönkje 1,5-3 x 0,2-0,4 cm, sötétszürke-barnásszürke. 

Húsa vékony, szürkés színű. Illat és íz kellemes. 

Spórája 7-9 x 4-5 µm, ellipszoid, sima. 

Élőhely: erősen degradálódott holt faanyagon, általában fenyőn, ritkábban lombos fán. 

§ Háromélű moha – Moha: csn

A mohák az egész Földön elterjedt, nem edényes, embriós növények, mintegy 26 000 ismert fajjal, amelyek közül Magyarországon 659 él (2 becősmoha, 149 májmoha és 511 lombosmoha).

Kis termetű, levélkére és száracskára tagolódó vagy telepes, zöld, Spórás növények, amelyeknek nincsenek gyökerei és szállítószövete. A szárazságot és a fagyot is jól tűrik. Kanadai tudósok megállapították, a mohák a Gleccsertakarók alatt átvészelt 400 év elteltével is képesek új életre kelni, amint napfény éri őket. Ezt a képességüket annak is köszönhetik, hogy az emberi őssejtekhez hasonlóan működő, ún. totipotens sejtjeik vannak. Egyetlen sejtből képes létrejönni egy teljes növény.

Több forrás szerint is a moha növények régies megnevezése: halápok, mohok illetve a latin muscus. A moha szó valószínűleg a déli szláv nyelvekből került át a magyar szóhasználatba. Már a 15. században leírták a moh (Földön folyó moh) formát, ’apró, zöld levelű és szárú, spórákkal szaporodó virágtalan növény értelemben.

Hagyományosan törzsként (Bryophyta néven) tárgyalták őket, és többnyire két osztályukat különböztették meg:

Májmohák (Hepaticae) és

Lombosmohák (Musci).

Az új vizsgálatok megállapították, hogy a mohák csoportja Parafiletikus (nincs kizárólagos közös ősük). A filogenetikus értékelések három „moha-vonalra” osztják őket, és most ezeket szerepeltetik a törzsek szintjén:

Becősmohák (Anthocerophyta)

Májmohák (Hepatophyta vagy Marchantiophyta)

A három törzsnek számos olyan, közös jellemzője van, amik alapján mégsem indokolatlan közösen tárgyalni őket.

Közös jellemzőik. Minden moha embriós növény (Embryophyta): a Zigóta osztódása után a fiatal Diploid sporofiton egy ideig a gametofiton szervezetében marad.

1. A többi embriós növénytől megkülönbözteti őket a Szállítószövet hiánya. Bár szállításra alkalmas sejtek, sejtcsoportok a mohákban is előfordulnak (a lombosmoháknál a sporofitonban és a gametofitonban is, néha fejlett formában, a májmoháknál csak a gametofitonban, a becősmoháknál egyáltalán nem), ezek nem homológok az edényes növények (Tracheophyta) edényeivel, ugyanis nincs bennük se lignin, se valódi rostasejt.

2. Életfázisaik úgy váltakoznak, hogy a gametofiton szakasz dominál a Sporofitonnal szemben.

3. Sporofitonjuk nem ágazik el, és azon a többi embriós növénytől eltérően csak egyetlen sporangium fejlődik ki.

4. Nincs önálló vízháztartásuk (poikilohidrikusak).

Víztartalmuk környezetfüggő; a vizet teljes testfelületükön veszik fel. A szárazságtűrő mohák egyes fajai kiszáradt állapotban is több évig életképesek maradnak, majd vízhez jutva életfolyamataik teljesen helyreállnak (akár múzeumi példányokéi is).

Törzseik és ismertebb nemeik:

Becősmohák – Anthoceros.

Májmohák (telepes és leveles formák is tartoznak közéjük) -

Csillagos májmoha (Marchantia polymorpha.

Vízicsipke (Riccia fluitans), 1–6 cm-es teleptestű májmoha. Lápos vizekben az egész Földön gyakori, de tarthatjuk akváriumban is.

Békalencsemoha (Ricciocarpus natans) - Szív alakú, sárgászöld májmoha, középen árkolt karéjjal. Semleges vagy savanyú lápos vizekben lebeg, leapadás után szalag alakú pikkelyeivel a talajhoz tapad.

Illatos májmoha (Mannia fragrans) - A teleptest 1–2 cm-es. Felül sötétzöld, alul vörösbarna, a telepvégeken fehér pikkelyes rojtokkal. Jellemző „ceruzaszaga”, a

Lombosmohák:

Spóratokja a felálló száracska csúcsán fejlődik, másoknál az oldalágakon.

Tőzegmoha (Sphagnum)

Ezüstmoha (Bryum argenteum)

Fácskamoha (Climacium dendroides)

Világítómoha (Schistostega)

Szőrmoha (Polytrichum)

§ Guineai moha – Moha: csn

A Panicum iumentorum Pers. (P. maximum Jacq.) É-amerikai; guineai fű vagy guineai moha néven sok helyen takarmánynak termesztik, de kertben is díszlik. A kölesfélékhez tartozik.

§ Mohar – tudományos neve: muhar – Mohar: csn, rfk

muhar, mohar(fiú keresztnév – régi) J:

1. hengeres bugájú pázsitfűféle gyomnövény; Setaria.

2. ennek takarmányul termesztett faja.

csumiz J: óriásmuhar; Setaria italica var. maxima.

A muhar név már 1283-ban felbukkan, majd mint helynév, azaz olyan megjelölés, amely minden bizonnyal termesztési vidéket jelent, először 1326-ban jelenik meg. Később növénynévként a Besztercei Szójegyzékben 1395 körül „solatrum: mochar”, majd 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben mostar. Ezután Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében 1570 körül (Ars Medica), Clusius pannóniai flóraművében 1583-ban (NomPann.) és Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben olvasható. 1604-ben Szenczi Molnár Albert, 1708-ban és 1767-ben Pápai Páriz Ferenc szótára közli. Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) muhar.

Olvasható, hallható még a szaknyelvben és a tájszólásokban a mohor, mohá, mohor, mohorka, mecher, muha, muharca, muharc alakváltozat.

A szó szláv eredetű, valószínűleg a szerbhorvátból származik (&lt; muhar, N. mohar, muar, muvar, mukar ’ua.’), de nincs kizárva, hogy a pannóniai időkben

megismert latin moscus szóra vezethető vissza. A német Moharhirse ’egy fajta muhar’ és a román mohór ’muhar’ a szláv nyelvekből származik, de talán magyar közvetítéssel. Az erdélyi Magyarózdon seggesmuhar a neve annak a csokros muharfajtának, amelyet ha kapálás közben kivágnak, gyökerére fordul, és tovább zöldül.

Bár eredetileg a gabonafélék közé tartozik, zölden etetve és szénává szárítva egyaránt értékes szálastakarmány volt. A mohart Délkelet-Ázsiában már mintegy három évezrede termesztették. Kínában egyike volt annak az öt növénynek, amelyet Chen-nuangnak jóval több, mint öt évezrede kiadott rendeletére az egykori császárok nyilvánosan, szertartások között vetettek el. Legjobb tudomásunk szerint Európába hazánkból kiindulva terjedt el. Adrien Gasparin gróf Cours d’agriculture című művében (1843–1848) az áll, hogy „Le moha, est originaire de Hongrie”. Németországban is, már 1785-ben mint Magyarországról származó növényről emlékeznek meg.

§ Molokai mohó vagy püspökmohó (Moho bishopi) – Mohó: csn

A verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a mohófélék (Mohoidae) családjába tartozó kihalt faj.

A Hawaii-hoz tartozó Molokai szigeten élt. 1904-ben halt ki.

A szigetre behurcolt madaraktól elkapott fertőző betegségek és az élőhely eltűnése miatt halt ki.

§ Moholyfű – tudományos neve: német penészvirág – (Filago germanica L.) – Moholy: csn

További nevei: fonalfű, két-két ágú-, vagy német gyopár, moholyfű, nyuláng, pamár, parlag gyapja. – Gnaphalium canescens Jord. – Term. r.: Fészkesek.

Compositae.

Egyéves. 15–30 cm. Az egész növény molyhos. Szára villaszerüen ágazik el és minden ág végén 20–30 fészekből álló csomó képződik. Gyakran a virágzat tövéből ismét 2–3 ág ered, melyek mindenike szintén fészek csomókban végződik. Fészke halvány sárga vagy barna. A fészekpikkelyek kopaszok, ormósak, szálkában végződnek, éréskor nem berzednek szét. Terem szikár dombokon, utak szélén az egész országban. Az Alföldön ritka.

Német penészvirág.

§ Kanadai vörösmókus – Mókus: csn

A Tamiasciurus emlősnem típusfaja.

A kanadai vörösmókus Alaszka és Kanada nagy részén megtalálható. Ugyanígy az Amerikai Egyesült Államok nyugati részén a Sziklás-hegységben, valamint az Appalache-hegységben és délre Pennsylvaniában az Allegheny-hegységig. Bár vadásszák prémjéért és húsáért, még mindig gyakori faj.

A mókus fej-törzs-hossza 17-23 centiméter, farokhossza 9-16 centiméter és testtömege 140-360

gramm. A bunda színe a hátoldalon vörösesbarna, a hasoldalon fehér. Farka vörösesbarna, sárgás árnyalatú részekkel; fekete és sárga szőrök szövik át. Füle felső részét gyér, rövid szőrzet fedi. Feltűnő tejfehér karika van a szeme körül. Karmai élesek és kitűnően meg tud velük kapaszkodni a fakéregben.

Az állat territoriális, magányos és nappal aktív. Tápláléka fenyőmagok, más növényi részek, madártojások, fiókák és kis emlősök. A kanadai vörösmókus 10 évig is élhet.

Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A párzási időszak februárra vagy márciusra esik. A délebbre eső területeken az állatok júniusban és júliusban még egyszer párosodnak. A vemhesség 38 napig tart, ennek végén 2-7, többnyire 4 vagy 5 kölyök születik.

§ Chilei mókus – tudományos neve: degu – (Octodon degus) – Mókus: csn

Dél-amerikai rágcsáló, ma kedvelt házi kedvenc; Octodon degus.

Dél-Amerikában honos állat, neve is innen ered. Az Octodon degus degu neve nemzetközi szó; vö. ang., dán., szlk., ném., litv., lett degu, kat. degú, holl. degoe (EL.). Társneve a magyarban a chilei vagy amerikai mókus.

A csalitpatkányfélék ’Octodontidae’Chilében és Argentínában a legközönségesebb rágcsálók közé tartoznak, tömegesen tanyáznak bokros, csalitos részeken. Nagy csapatokban élnek, és egymás hegyén-hátán napoznak a köveken. Ha ragadozó vagy más veszély közeledik, egyszerre mind eltűnnek föld alatti labirintusaikban. A kifejlett állatok nagyjából patkány méretűek. Bundájuk felül barna, a hasuk krémszínű. Fogaik, mint a legtöbb rágcsálónak, állandóan nőnek. Fülük nagy, hallásuk kitűnő, sötétben jól látnak. Saját maguk által kivájt üregekben élnek. Legtöbbször egy hűs árnyékot biztosító bokor alá költöznek. Nappal nem jönnek elő fészkükből.

Európába és Amerikába eredetileg kutatási céllal kerültek. Laboratóriumokban a diabétesz-kísérletekhez használták őket, ugyanis a deguk nem tudják emészteni a cukrot. Hamar elterjedt hobbiállatként is, de főleg Amerikában elég sok a beltenyésztett, betegségekre hajlamos példány. A degu nagyon elterjedt házi kedvenc, rendszerint ketrecben vagy terráriumban tartják. Szeret fészket építeni. Alomnak forgács, homok, macskaalom, széna is használható. Kedvelt játéka a homokfürdőzés. Naponta csak friss vizet, szénát és magokból álló keveréket igényel. Tanácsos azonban az etetésére odafigyelni, mivel hajlamos az elhízásra, illetve a cukorbetegségre, és a fogát is roncsolják a cukortartalmú ételek.

§ Molabogyó – tudományos neve: vörös áfonya - (Vaccinium vitis-idaea) – Mola: csn

a hangafélék (Ericaceae) családjába tartozó hegyvidéki növény, az erdei fenyvesek jellegzetes örökzöld törpecserjéje, népies nevén: brusnyica, fojminc, havasi meggy, kövi málna (és molabogyó).

A fekete áfonyához hasonlóan közkedvelt, de savanyú íze miatt csak feldolgozott formában fogyasztják.

Magyarországon a Zempléni-hegységben a Mecsekben, illetve a Nyugat-Dunántúl néhány pontján, például az Őrségben, Göcsejben, a Kőszegi-hegységben fordul elő; jóval ritkább, mint a fekete áfonya. Levelei télen is megtartják élénkzöld színüket.

Erdélyben a Mohos-tőzegláp, a Csíki havasok területén megtalálható. A Felvidéken gyakori.

10–30 cm magas, örökzöld félcserje. Szára hengeres, kúszó, a vége felemelkedik. A levelek visszás-tojásdadok, áttelelők, bőrneműek, a szélük visszahajlik, színük sötétzöld, fonákjuk világosabb, mirigyesen pontozott.

Virágzata csüngő, végálló fürt. Illatos. A kocsány rövid, a párta 8–10 mm hosszú, harang alakú, négy cimpájú, fehér vagy rózsaszín, a csésze hártyás, pillás szélű, éréskor a termés csúcsán marad. A lisztes, ehető bogyótermés éretlenül fehér, éretten kárminpiros, gömbölyű.

A vörös áfonya igen gazdag antioxidánsokban (antocianidinek, tanninok), melyek védik szervezetünket a káros oxidációs folyamatoktól, óvják testünket az öregedéstől. Az antioxidánsokkal megelőzhetők

krónikus betegségek, mint az érelmeszesedés, koleszterinlerakódás, szívinfarktus, bőrproblémák kialakulása, rák keletkezése, memóriazavar. Az antioxidáns vitaminok – mint az E-vitamin, béta-karotin, és 30–40 mg/100g C-vitamin – fokozzák a hatását. De nátriumot, foszfort, káliumot, kalciumot, vasat, magnéziumot, mangánt, cinket, ként is tartalmaz.

Gyümölcsként. Mártások, dzsem, lekvár, kompót, saláták, pudingok, főzelékek, édes rizs, vadhúsok, gyümölcsbor készítésére.

Gyógyhatásai. Akut és krónikus húgyúti fertőzések megelőzésére, kezelésére, valamint sejt és érvédő antioxidánsként édesítőszer nélkül készült vörös áfonyalé, vagy kivonat, tinktúra (3 x 3–5 ml/nap adagolásban),

illetve a gyógyszertárakban is kapható kapszula formájában. 1 kapszula (400 mg) kb 8-9 pohár lé hatóanyagát tartalmazza koncentráltan. Ez utóbbi naponta kétszer szedhető. Gyakori húgyúti fertőzésben szenvedők, vagy arra különösen fogékonyak, mint a cukorbetegek, rendszeresen úszók, vesebetegek, vesehomokjuk, vesekőképződésre hajlamosak prosztata- megnagyobbodáskor, hegesedés vagy daganat miatti vizeletelfolyási akadályoknál javasolt az alkalmazása.

§ Moldova csemegeszőlő – Moldova: csn

Moldova csemegeszőlő oltvány (konténeres)

ropogós, finom csemegeszőlő.

A Moldova konténeres csemegeszőlő oltvány moldáv fajta.

Szülők: Guzal Kara x SV 12375.

Bőtermő, sötétkék, lédús, ropogós, kellemes ízű. Fürtjei körülbelül 300-500 grammosak, laza szerkezetűek. Alakja kúpos, hengeres. Érési ideje 150 nap. Bogyói 24 x 21 mm, 5-7 gramm.

Cukortartalma:17-19 %.

Savtartalma:7-9 gramm/l.

A Moldova konténeres csemegeszőlő oltvány betegségekkel szembeni ellenállása magas. Rezisztens fajta. Fagyhatára:-23 C°. A legkésőbben érő oltvány-fajták egyike. Bogyói rendkívül erősen kötődnek a kocsányhoz. Az oltvány erős növekedésű, bőtermő fajta. Minden évben megbízhatóan terem, sem téli, sem tavaszi fagy nem károsítja. Ez a csemegeszőlő sok fürtöt hoz, terhelését szabályozni kell, (egy vessző egy fürt) különben nem érik be megfelelően. Bármilyen talajban és fekvésben jól érzi magát!

A Moldova konténeres csemegeszőlő gombás betegségekre nagyfokú rezisztenciával rendelkezik, azonban zsenge bogyóit nem szabad védelem nélkül hagyni. Ajánlatos virágzás előtt, és bogyókötődés után permetezni, mert apró bogyós állapotban a lisztharmat megtámadhatja. Júliustól már nem hajlamos a gombásodásra, sem a lombozat, sem a bogyók kocsánya nem fogékony a betegségekre. Nem rothad, bogyóit a darazsak, és egyéb rovarok kevés esetben tudják csak kikezdeni.

A szőlő felhasználása. A szőlőfürtök esőtől nem repednek, fagymentes őszi hónapok esetén novemberig tőkén tarthatóak. A karácsonyi időszakban is lehet belőle csemegézni, ha hűvös helyen megfelelően van tárolva.

Gyümölcslé, szörp, dzsem készítésére ugyanúgy alkalmas, mint friss fogyasztásra!

Jól szállítható, és eltartható!

§ Fekete molli – Molli: lk

Eredeti élőhelyei Dél-Amerika északi része, és Közép-Amerika. Mostmár egyre többször emlegetik Észak-Amerikát az élőhelyei közt. Az országok között lehet

Venezuelát, Barbadost, Kolumbiát és Panamát is említeni.

A nőstények nagyobbak mint a hímek, körülbelül 8 centisek, teltebbek. A hímek 6-7 cm-esek. A hímek farok formája sokféle lehet. A "fajta" témakörben láthatunk néhány jellemző színt. Máshogy is szokták nevezni: yucatáni fogaspontynak.

A természetben fémes színezettel rendelkeznek, de az akvarisztikai boltokban már lehet teljesen más színezetű, és farokúszóban az eredetitől eltérő egyedeket kapni, mint például a lírafarkú és az ezüst színű, vagy a pöttyös változata, melyet dalmata molli néven árusítanak. Ezeket, a feketéhez hasonlóan, több faj keresztezésével állították elő. Egyik legelterjedtebb változata a black

molly, amelyet az 1930-as években tenyésztették ki

40 literre 1 hím és 2 nőstény az ideális, de ha akarunk kis jövevényeket, akkor legyen egy növényes rész is, ahol elbújhatnak, és rendesen etessük őket, a többit a Szaporodás bekezdésben lehet elolvasni. Szereti a búvóhelyekben bővelkedő akváriumokat. A búvóhelyek szó alatt a vasfát, amelyet behelyezés előtt tisztítsunk le például egy körömkefével, és ha tudjuk főzzük ki őket, vagy áztassuk ki 1-2 hétig, mert a megvétel után általában még a víz tetején úszkálnak, és áztatással nemcsak hogy megszívják magukat, hanem kiáznak belőlük a csersavak is, melyek túl nagy adagban a vízben veszélyesek is lehetnek. Ugyanígy járjunk el az ágakkal, és gyökerekkel.

Feltétlenül legyen a víz meleg (24-28°C), érzékeny a hőingadozásra, és lehet kicsit sós a víz (brakkvíz), de só nélküli vízben is jól érzik magukat. A

vízkeménységre nem nagyon érzékenyek: max. 22 nk°-s víz. A pH 6.8-7.9 legyen. Békés hal, jól társítható más békés természetű halakkal. Sajnos 3 évnél idősebb egyedekkel ritkán találkozhatunk.

Főleg növényevők, kedvencük az algakocka, de a tubifexet, és a műeleséget is szívesen eszik. Más állati eredetű táplálékkal is megelégednek. A halak a

táplálék fehérjéiből szénhidrátokat, és zsírokat képesek előállítani. Emiatt figyelni/ vigyázni kell a fehérjében gazdag táplálékokkal. A fehérjében gazdag,

de szénhidrátban és zsírban szegény táplálékon is elhízhatnak. A fehérjét viszont nem lehet pótolni szénhidrátokból vagy zsírokból. Sokan nagyon sokáig

etetnek műeleséggel, ami nem nagy hiba, viszont ezek nem olyan táplálóak. A száraz eledelen felnőtt ivadékok nem lesznek olyan fejlettek és nem fognak

nagyszámú utódokat nemzeni, vagy ezek az utódok betegesek lesznek. A kishalakat érdemes tubifexszel etetni, hiszen a tubifex magas fehérjetartalma miatt növésre "serkenti" a kisebbeket.

Ha rendesen tartod őket, akkor egész évben szülnek. A hímek folyamatosan udvarolnak. A hímeknél elég feltűnő a gonopódiummá (párzószervvé) alakult farok alatti úszója, amellyel a spermákat juttatja be a nőstény ivarnyílásába. A hímekre néha jellemző a rivalizálás, kergetik egymást, és az erősebb jut a nőstény közelébe, feltehetőleg az lesz az apuka.

A nőstények 4 hetente szülnek, persze szülés után elzavarják a hímeket, és 2-3 nap pihenőt tartanak az újabb "kaland" előtt. A mollik egyes változatainál nem látható a terhességi folt, éppen ezért csak az anya teltségére hagyatkozhatunk. Jobb az, ha az anyát egy szülőszobába rakjuk, ahol a kicsik minimum 80%-a megmarad, mintha az akváriumba szülne bele az anya, és természetes kiválasztódás (az őket kergető, és felfaló más halak miatt) lenne. Persze ha rendesen etetjük a nagyobb halakat, akkor nem vetik magukat a kicsikre. A molliknál nem annyira jellemző az utódkannibaliznus, mint például a guppiknál. Az anya többnyire este szokott szülni, vagy pedig a kora reggeli órákban, ez persze nem zárja ki, hogy nem jöhet rájuk napközben a szülés. Ilyenkor az akvárium falánál fel-le úsznak, és kígyómozgással úsznak. Általában elbújnak, vagy a víz felszínén vannak, és néha néha megrázkódnak. Egy alkalommal (az etetéstől, és az anya korától függően) 15-110 utód jöhet a világra. A fiatal anya keveset szül. Amire nagyon vigyázni kell, hogy az apamolli ne kerüljön az ivarérett lánya közelébe, és ugyanez érvényes a fiú-anya párossal is. Ilyenkor gyenge utódok jönnek a világra.

Lehetnek gerincferdült kicsik, lehetnek akik hamar elkapnak betegségeket, ami az egészséges halaink számára sem jó. Éppen ezért vigyázzunk, nehogy vérfertőződés történjen.

Mikor látjuk, hogy beindult a szülés, akkor el kell dönteni kivesszük, vagy nem? Ha nem vesszük ki, akkor érdemes az akvárium környezetét besötétíteni,(letakarni, függönyöket elhúzni) hogy minél több utód tudjon elbújni a növények között. Ezután mi csak annyiban járulhatunk hozzá a kicsik felneveléséhez, hogy jól etetjük a többi halat. Ha kivesszük, akkor feltételezhetően több utód marad meg. Sok múlik azon is, hogy el vannak-e különítve az anyától, vagy ott úszkálnak előtte, mint áldozatok. Az anya sajnos megeheti őket. Éppen ezért célszerű egy szülőszobát beszerezni. 

Itt az utódok lejjebb süllyednek közvetlenül a szülés után, és nem válnak az anya táplálékává. Lehet látni, hogy a fenti részt, ahol az anya szül, el lehet választani, és akkor az egyik oldal üres marad a kicsik számára, amely feltétlenül szükséges, hiszen születés után fel kell hogy menjenek a levegőre, ugyanakkor érdemes az ellető ketrecet az akvárium fény felőli oldalától legtávolabbi, legsötétebb sarkába tenni. Az újszülött halak ugyanis a fény felé törekednek,

és így hamar kikerülnek az anyjuk által veszélyeztetett térből. Miután az anya végzett, helyezzük át a kisebbeket egy nevelőakváriumba. Ott nőhetnek egészen addig, amíg nyugodt szívvel be lehet rakni őket a nagyobbakhoz. Az elején a nagyok rájuk vetik magukat, de bízzunk a kicsikben, el fognak menekülni, és a nagyobbak látni fogják, hogy ez nem kaja. A kicsik növekedése nagyban függ a rendelkezésre álló helytől, és az etetéstől. Ha minden 2. vagy 3. nap

etetjük őket, akkor ki merem jelenteni, 5 hónaposan is olyan kicsik lesznek, mint egy jól fejlett 2 hónapos. Az oxigénhiány is igen súlyos növekedéscsökkentő

tényező, amellett halainkat fogékonnyá teszi különböző betegségek iránt. Ezért kerülni kell a túlzsúfolt elhelyezést is, vagy megfelelő szellőztetéssel

és filtrálással kell biztosítani az oxigénszükségletet. Csökkenteni kell tehát a víz szennyeződését, gátolni kell a különböző mikroorganizmusok elszaporodását,

mert ez közvetve csökkenti a halaink számára felvehető oxigénmennyiséget.

§ Molnárfecske (Delichon urbicum) – Molnár: csn

Nyáron szinte mindenütt előfordul Európában és Ázsiában egészen India

északkeleti csücskéig és Mandzsúriáig. Télen Afrikában és Ázsia délkeleti területein tartózkodik.

A testhossza 13 centiméter, szárnyfesztávolsága 26-29 centiméter és testtömege 13-23 gramm.

A hím és a tojó hasonlít egymáshoz, mindkettőnek kékesen fénylő Fekete a háta, míg begyük és hasuk fehér, a fiatalok pedig barnás-feketék. Lába fehér tollakkal borított.

Nagy csapatokban vonuló madár, csapatokban is költ. E madár repülő Rovarokkal táplálkozik. Rendszerint csak egy-két évet él, de megfigyeltek már 14,5 éves madarakat is.

A molnárfecskék egyéves korukban lesznek ivarérettek. A költési időszak májustól szeptemberig, néha októberig tart, ez idő alatt akár kétszer-háromszor

is költenek. A fészek agyagból készül és elkészítéséhez körülbelül 2500-szor kell fordulnia. Egy fészekaljban 4-5 fehér tojás van, ezek néha vörösen pettyezettek. Mindkét szülő kotlik rajtuk, körülbelül két hétig. A fiatal madarak 20-22 napos korukban repülnek ki, és 3,5-4 hetes korukban lesznek teljesen önállóak.

A molnárfecskét veszélyezteti a fészkelésre való helyek megfogyatkozása, a rovarok számának csökkenése, a hirtelen hidegek beállta és a vérszívó paraziták jelenléte a fészekben. A paraziták sok fiókát ölnek meg.

Áprilistól októberig Magyarországon rendszeres fészkelő.

Érdekesség, hogy Szolnokon jelentősebb állománya él a belvárosban, ahol 1980-ban védetté nyilvánították a Molnárfecsketelepet és mind a fészkelőhelyekről, mind a felhalmozódó guanóról gondoskodtak.

§ Közönséges avarevő moly (Blastobasis phycidella) – Moly: csn

A valódi lepkék (Glossata) alrendjébe tartozó avarevő molyfélék (Blastobasidae) családjának egyik, a Kárpát-medencében is honos faja.

Közép-Európában, Dél-Európában és Kis-Ázsiában elterjedt faj, amelyet a Kárpát-medencében is mindenfelé megtalálni.

Szürke szárnyát halvány keresztsávok és foltok tarkázzák. A Szárny fesztávolsága 14–17 mm.

Egy évben egy generációja nő fel. A lepkék június–júliusban, éjszaka rajzanak, a mesterséges fény vonzza őket. A hernyók tápláléka növényi törmelék, így a közönséges avarevő moly lebontó fajnak számít.

§ Montika – tudományos neve: pipitér – (Anthemis) - Montika: lk

Fehér vagy sárga fészkes virágú gyomnövény; Anthemis. | N. szikfű.

Személynévként a TESz. szerint már 1409-ben felbukkan: „Mykou Pipthyr dictum”, növénynévként 1796-ban: „víz, és borban főtt Pipitér virágnak levéből kell nékik Klistért adni”. 1798-ban Veszelszki Antal is említi a pipitert. A nyelvjárásokban pipityér, pipityer, pipike, pipire, pipörefű. A piperefű, pipike

alakváltozatok a pipere és a pipi ’csirke’ hatására népetimológiával jöttek létre.

Bizonytalan eredetű. Esetleg származékszó, a púp szóhasadással elkülönült píp változatából alakulhatott tréfás képzéssel. A virágok termő része ugyanis

félgömbszerűen kiemelkedik a sziromlevelek közül.

A nemzetség Anthemis neve a kamilla, kutyakamilla ókori, Pliniusnál is szereplő latin anthemis nevének folytatása. Dioszkuridész említi ezeknek a növényeknek görög anthemisz nevét, mely – akár a ’virágzó növény, virág’ jelentésű anthemon – a görög anthosz ’virág, fű, növény’ szóból képzett. Ebből valók az anthe ’virág, virágzás’, az antherosz ’virágzó’ vagy az anthesis ’virágzás’ stb. kifejezések is.

A pocvirág (R. 1911: Nsz.) a pipitér tájnyelvi neve a Balaton környékén. Társneve még az álszékfű és a montika.

A Szigetközben a libapimpón kívül a pipitért is jelölik az élekhalokfű, éleghalog, élek-halok névvel, ugyanis mindkét növénynek páratlanul szárnyalt levele van. A levélkék tépkedése közben az alábbi versikét mondogatják:

Élek-e? Halok-e?

A pokóba jutok-e?

Menyországba jutok-e?

vagy:

Élek, halok, meghalok,

Házasodnyi akarok!

Ha a halál jön ki, a másik gyerek azt mondja:

Édes fijam ne hajj meg,

Inkább házasoggyá meg!

Előfordul, hogy megkérdik: „Hány évig élek?”, s a leveleket tízesével számolják.

A festő pipitér ’Anthemis tinctoria’ társneve az ökörszem. Mint növénynév nem a hasonló madárnévből ered, hanem a klasszikus ókori növénytanból ismert

Buphthalmum névre vezethető vissza. Alapja a latin buphthalmus (Plinius), mely a Dioszkuridésznél szereplő görög bouphthalmon ’ua.’ (&lt; görög bousz ’ökör’; ophthalmosz ’szem’) átvétele. Vö. még újlatin Oculus bovis (Erlanger Herb.). Az elnevezés motivációja a növény virágtányérja.

A pipitér sárga csöves, kívül fehér nyelves virágai fészkekben ülnek. A vacok pelyvás, a levelek szárnyasak, tagolatlanok, puha szőrösek. Gyomállományokban szántóföldeken és utakon terem, kedveli a nitrogéntartalmú, azonban savanyú talajt. Az Alföldön gyakori. Domb- és hegyvidékeinken csak szórványosan fordul elő.

A nemzetség több tagja a kamillához hasonlóan gyógyhatású. Szárított virágaiból készült teája nyugtató, görcsoldó és a fekélyt is gyógyítja. Ismertebbek azonban a növényből készült bőrápoló és gyulladáscsökkentő krémek és kivonatok.

§ Közönséges mórlepke (Lypusa maurella) – Mór: csn, fk

Egyes, régibb rendszertanokban a valódi lepkék (Glossata) közé sorolt zsákosmolyfélék (Lypusidae) családjának egyetlen faja.

Időközben a zsákosmoly (Lypusa) nemet további fajokkal egészítették ki (tehát a korábbi „mórlepke” nevet ki kell egészíteni), a családot pedig az erdei díszmolyfélék (Amphisbatidae) családjába olvasztották.

Európai faj. Hazánkban is él, de kevés helyről ismert. Csaknem egyszínű, fekete lepke, mintázat nélkül. Szárnyának fesztávolsága 14–16 mm. Hernyója zuzmóféléken, egyetlen levélből szőtt zsákban él. Egy évben egy nemzedéke fejlődik ki. A május–júniusban rajzó lepkék éjszaka és nappal is aktívak;

a mesterséges fény vonzza őket.

§ Kis móricpálma – Móric: fk

móricpálma J. Mauritia. Az Amazonas-medencében és Dél-Amerika északi részén honos.

Az olajban gazdag, nagyon tápláló és vitamindús terméshúst teljesen érett állapotban nyersen vagy 10–15 percig forró vízbe dobva fogyasztják.

A név népetimológiai átalakítás eredménye nemzetközi szóból; vö. fr. moriche, ném. Morichepalme (ENL.) ang. moriche palm (W.), sp. morete, moriche (EL.), palma de moriche, holl. moriche, morichepalm, dán moriche palmer, sv. palma moriche, fi. morichito palmun, lett palma moriche, szlk. palmy moriche, ro. moriche, tör. moriche palmiyesi ’ua.’ (KL.).

Ezek szerint a szaknyelvben is hat a népetimológiai tevékenység, az idegen szavak „értelmesítése”.

Mauritia flexuosa - Kis móricpálma, buritipálma

A legfeljebb 25(-35) m magas, kétlaki kis móricpálma szétterülő, legyezőszerűen szeldelt, sötétzöld, kerekded körvonalú levelei akár 4 m átmérőjűek lehetnek, és üstököt alkotnak. A legfeljebb 60 cm vastag törzsön a lepusztult levelek ripacsai gyűrűs rajzolatot formálnak. A pálma évente több fürtös virágzatot fejleszt, amelyek hosszúsága a 3 m-t is elérheti.

Termése: csonthéjas, elliptikus és 5-7 cm nagyságú; gyengén bemélyedt csúcsán feketés, vastag hegyet visel, az alapján 3-5 háromszögletű, keskeny-pikkelyes, fényes barna csészelevél található. A termés héja a kígyóbőrhöz hasonlít, sűrűn álló, egymást átfedő, kis, rombusz alakú, sárgásbarna vagy vörösesbarna, fénylő, kemény pikkelyek alkotják. Ezek a csúcsukon és a szélükön világos színűek, a közepükön pedig hasonló, de sötétebb színű hosszbarázda húzódik. A sárgás vagy narancsszínű terméshús legfeljebb 5 mm vastag, szívós-húsos, kissé rostos, savanykásan édes ízű és némileg összehúzó hatású. A tojás alakú, fás, gyengén ráncos kőmag világosbarna, kb. 4,4 x 3 cm-es.

Az olajban gazdag, nagyon tápláló és vitamindús terméshúst teljesen érett állapotban nyersen vagy blansírozva - 10-15 percig forró vízbe dobva - fogyasztják. A pulpából üdítőital vagy bor is készül, étkezési olajat is sajtolnak belőle; szárított és őrölt állapotban különböző ételekhez használják fel. Sokféleképpen hajt hasznot a pálma: a törzse értékes építési anyag, a levelek tetőfedésre, fonott tárgyak készítésére és rostok nyerésére alkalmasak, a pálma nedvéből is erjesztenek pálmabort, az idősebb törzsek keményítőben gazdag beléből kenyeret sütnek, és a termések nagy értékű takarmányként is szolgálnak.

az Amazonas-medencében és Dél-Amerika északi részén honos, azonkívül elszórtan a trópusi Amerikában ültetik. nedves-forró trópusi klímában tenyészik, és bőséges vízellátást igényel. Magról szaporítják, és 5-8 éves kortól kezdve a pálma több évtizedig hoz termést. A vadon élőket éppúgy használják, mint az ültetett egyedeket. Betakarításkor a terméságazatokat egészben vágják le, mihelyt a termések beértek.

§ Morzsagomba – tudományos neve: ízletes kucsmagomba - (Morchella esculenta) – Morzsa: csn

A tömlősgombák törzsébe tartozó csészegombák (Pezizales) rendjén belül a kucsmagombafélék (Morchellaceae) családjába sorolt gombafaj.

Süvege tojásdad, a lép sejtjeihez hasonlóan barázdált, színe fehéres-szürkésbarna, őzbarnának is mondják. Felszíne nem különül el élesen a tönktől. A süveg és a tönk is belül üreges (együregű). Spórái fehérek, vagy halvány sárgák. Magassága elérheti a 20 cm-t is. Finom, fűszeres

illatú gomba.

Egész Európában elterjedt faj, Magyarországon az erdőkben, erdőszéleken, füves területeken, de kertekben és főleg trágyadombokon, ill. újabban a hipermarketek parkolóiba telepített sövények alatti mulcson is nő. A kucsmagombafélék jellemzően tavasszal teremnek, amikor kevés más gombafaj szedhető.

Ezt a fűszeres illatú, finom ízű gombát, a tisztítás és előfőzés után, akár egészben megtöltve, darabolva, vagy szeletelve, Vajon pároljuk, sültekhez, levesekhez, mártásokhoz használhatjuk. Szárítva, majd porrá őrölve tartósítják, és levesek, szószok, húsok fűszerezésére használják.

Fontos! Túlérzékeny embereknél allergiás tüneteket okozhat!

Vigyázni kell arra is, hogy ne tévesszük össze a mérgező redős, vörösbarna, ill. nagy papsapkagombával (Gyromitra esculenta, Gyromitra fastigiata, Gyromitra gigas), amely hasonló színű, méretű és megjelenésű, ráadásul a kucsmagombákkal egy időben (bár főleg savanyú talajú fenyvesekben) terem, de belül általában többüregű süvegét agytekervényekre emlékeztető, szabálytalanul gyűrött redők alkotják, nem pedig méhsejt-szerűen válaszfalakkal elválasztott bemélyedések.

§ Mosómedve – Mosó: csn

A Magyarországon 2015. január 1-től hatályos 1143/2014. EU-rendelet szerint az alábbi emlősök tekintendőek veszélyt jelentő inváziós, idegenhonos fajoknak: muntyákszarvas, jávai mongúz, ormányosmedve, mosómedve, csinos tarkamókus, szürke mókus, fekete mókus, szibériai csíkosmókus, nutria.

Mosómedve – Észak-amerikai eredetű ragadozó, melyet először az 1920-as években telepítettek be Európába. Hazánkban – a nyestkutyához hasonlóan – az 1980-as évektől van jelen, populációja részben az Ausztria felőli terjedésnek, részben pedig hazai tenyészetekből való kiszabadulásnak (vagy kiengedésnek) köszönhető. Állománya alacsony, a statisztikák szerint nem emelkedik, évenkénti terítéke kevesebb mint tíz példány (Heltai et al., 2000; Csányi, 2015).

§ Éles mosófű (Chrysopogon gryllus) – Mosó: csn

Súrolókefébe való erős gyökérszálú pázsitfű; Chrysopogon gryllus.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában szerepel az élesmosó. A növény fölhasználására utaló elnevezés, akár mosófű, sikárfű hasonneve. Faedényeket mosogattak vele. Az élesmosó az ÚMTsz. értelmezése szerint erős szálú növényből (pl. cirokból) készült, közepén összekötött mosogatóeszköz. Szintén gyökérszálaira utal a növény német Goldbartgras, azaz ’aranyszakállfű’ elnevezése, melynek mintája a tudományos Chrysopogon [&lt; görög chryszosz ’arany’ (&lt; asszír hurasu, héber haruz ’ua.’,arameus hara ’sárga’); pogon ’szakáll’].

Az élesmosófű társneve a csigavérfű, csigavérszínű Pollini-füve (R. 1893: Pallas), élesfű, imla, imolya és a rókahátúfű (R. 1911: Nsz.; N. Herman: Balaton-mellék). Egyik morfológiai bélyegén, színbéli hasonlóságon alapul ez utóbbi neve; a rókához vöröses virágzata miatt hasonlítják.

A pázsitfüvek családjába tartozó nemzetség egyetlen magyarországi faja. Elsősorban a Duna–Tisza közén gyakori. Erős, kissé fásodó gyökérzetű, magas, karcsú évelő növény. Levelei ritkás szőrűek. Igazi melegkedvelő sztyeppnövény, lösz- és homokpusztákon vagy száraz lejtőkön magas füvű gyepet alkot.

Debrecen környékén a szegény asszonyok és gyerekek a gyökereit kihúzták, s a héjától megtisztították. A sárga fás gyökereket csomóba kötözve árulták. Hosszú

gyökérszálai ugyanakkor fonásra, kötélnek, kefének is felhasználható.

§ Édes mozsárvirág – tudományos neve: erdei méhfű – Mozsár: csn

Gyógynövény, a híres Mecseki tea egyik alapanyaga, mecseki fűnek is nevezik emiatt.

Feltűnő méretű és szépségű növény, virágzás idején nem nehéz észrevenni, már messziről szembeötlik. Szögletes szára 15-25 cm magasra nő meg. Háromszög

vagy széles lándzsás alakú levelei ülőek, fűrészes szélűek, dúsan borítják a szárat. Szára és levelei is szőrösek. Nagy méretű, 1-3 cm-es virágai a levelek hónaljában, örvökben nyílnak. A kinyúló ajak lila színű, fehér szegélyű, a vége enyhén kicsípett. A torokrésze fehér alapon sötétebb mintázattal díszített.

Az oldalsó párták tiszta fehérek, éles kontrasztot képezve. Termése makkocska. Tölgyesekben, erdei utak mentén virágzik május-júniusban.

§ Mudi – Mudi: csn

Rövid szőrű, felálló fülű, pumiszerű magyar pásztorkutya.

A mudi az egyik legritkább, legkevésbé ismert magyar pásztorkutyafajta. A pásztorok német puli néven ismerik, az állomány zöme ma is az ő kezükön van.

Az angolban is megvan a mudi ’ua.’ (W.) név.

Már 1773-ban Buffon is leírt egy mudi jellegű pásztorkutyát, majd Pethe Ferenc 1815-ben a Természet Históriájában, Méhelÿ Lajos 1902-ben és Herman Ottó 1912-ben kiadott munkájában. Ennek ellenére a mudi szervezett tenyésztése a legkésőbb indult meg a magyar fajták közül. Sokáig nem is különböztették meg a pumitól és a pulitól, a források gyakran így is említették. Hosszú ideig tartotta magát az a téves nézet is, hogy a mudi fajta a pumi és a puli kereszteződéséből jött létre, pedig egyikre sem hasonlít. Míg a pumi terrier jellegű ősökkel dicsekedhet, addig a mudi spicc jellegű kutyákból alakult ki két-háromszáz évvel ezelőtt. Szőre rövidebb, mint a többi pásztorkutyáé. Könnyen tanuló, intelligens állat.

§ Fakó muhar – Muhar: csn

A gyomnövény az adott terület rendeltetésével, hasznosítási céljával ellentétesen előforduló, tömeges jelenlétével gazdasági kárt okozó, ember vagy állat egészségét veszélyeztető vagy egyéb veszélyhelyzetet okozó növény.

A gyomnövény (népies néven dudva, gaz) fogalma nem korlátozódik a mezőgazdaságra, gyomnövényekről éppúgy beszélhetünk a közterületeken építési területeken, illetve az erdészetben, mint szántóföldi, kertészeti művelésű termőterületeken.

A kívánatosság hiányának lehet több oka is. Lehet, hogy a növény egyszerűen csúnya. Az is lehet, hogy tolakodó magatartásával, árnyékával elnyomja a kívánatosabb, hasznosabb, vagy szebb növényeket, vagy azoktól elvonja az öntözővizet, illetve tápanyagokat, de dudvák hasznos növények kórokozóit is rejthetik; tüskéiknek, illetve nedvüknek lehet irritáló vagy mérgező hatásuk; leveleik, magházuk az öltözethez ragadva, vagy környezetünkbe behatolva azokat csúfíthatják. Gyomok idegesítő tulajdonsága az is, hogy ott is megjelennek (kövezett úton, épületek mellett stb.) ahol semmiféle növényre nem lenne szükség.

A gazok túléltét a környezet egyensúlyának folytonos felborítása biztosítja (vihar, erdőtűz, termőföld ugaroltatása, házbontás stb.).

Az angol nyelvű Wikipédia idéz egy különös meghatározást, amely szerint (Richard C Lewontin harwardi professzor) a gyom olyan növény, amely környezetét szaporodása korlátozásának irányába módosítja; példája: a fenyő, aminek árnyékában a magja sem tud kicsírázni.

Az tehát, hogy milyen növényt tekintünk gaznak, relatív, mert minden a helyzettől függ.

Gyomnövények általában olyan növénytanilag és a talaj szempontjából megzavart, más növényzet számára alkalmatlanabbá tett területen gyarapodnak, amelyenaz emberi beavatkozás hiánya miatt zavartalanul elburjánozhatnak. Ilyenek a homokdomb, tó- vagy folyópart és folyódelta, valamint a talaj mozgására kedvező szélfútta vagy áradásra hajlamos vidék, valamint a tűzvész okozta kietlen pusztaság. Itt a termesztett növényformákkal szemben a dudvának előnye van, mert a gyökereinek és magjainak nagyobb általános időjárási és környezeti toleranciája miatt a gondozott növényeknél gyorsabban szaporodik, amihez egyesek az allelopátiának egyik fajtájára vonatkozó Antibiotikus képessége külön is segítséget nyújthat.

A dudva elleni védekezés egyik vegyszermentes módja a mulcsozás. Ez a földfelszín takarása valamilyen szerves, elbomló anyaggal, pl. falevél kaszált fű

stb. Ha a borítás elég vastag, akkor az alatta levő növények nem tudnak áttörni rajta. Ha nagyon gazos területen alkalmazzuk, néha szükséges két rétegben

mulcsolni, vagyis a második réteget akkor felvinni, amikor az első rétegen átnőtt a dudva és már elérte a 10–15 cm-t. A következő évre az évelő gyomok

is eltűnnek, a föld szabadon bevethető.

A gazt az emberiség a földművelés elejétől kezdve átkosnak tekintette, amire akad több feljegyzés még az Ótestamentumban is. A gyommagok gyakran a termésmagokkal együtt kerülnek a következő év vetőmagjai közé és így, akaratlanul is, a kultúrnövények közé furakodhatnak. Az

ember számos gazt telepített át így egy-egy új környezetbe, emiatt a gyomokat az inváziós fajok közé sorolják. Az azonban nyilvánvaló már a definícióból is, hogy a gazok társadalmunkra való hatása, amit a földművelés- és kertészet termelékenységére és produktumai minőségére valamint háziállataink egészségére való befolyásukkal gyakorolnak, az egyedi gyomnövénytől függ, vagyis általános mérték nincsen.

A civilizáció számos tevékenysége jó talajt teremtett a gyomok terjedéséhez és új földrajzi területeken való meghonosodásukhoz. Másrészt az a mezőgazdasági

gyakorlat, ami az év egy részében a földet vetetlenül hagyja, elősegíti a gazok elburjánzását. Mindez azt mutatná, hogy az emberi civilizáció hibáztatható

a gyomok terjedésével.

Egyes gyomok, mint a szamóca, vadspárga, bojtorján, gyermekláncfű táplálékként, de akár gyógynövényként is szolgálhatnak. Ez utóbbinak a

Francia pissenlit, vagyis ’ágyba vizelő’ neve a vizelési problémákra való gyógyhatására céloz; továbbá a gyermekláncfű salátába, a bojtorján pedig levesbe tehető.

Van olyan gyom is, amelynek rovarirtó hatása van. Más, gyomnak tekintett növények gyógyhatását a civilizált ember már el is felejthette, megint másokat, pl. az esőerdők változatos növényvilágából, az emberiség még fel sem ismerte. A pipacs gyomnak számít, de termesztett formában a nemzetségébe tartozó kerti mák sok országban eledelként használatos. A mákból nemcsak orvosi célokra hasznos drog is nyerhető. A selyemkóró virága illatos is, szép is, nektárjából pedig a selyemfűmézet állítják elő a méhek.

Egyesek az angol köznyelven weed, vagyis gyomnak nevezett kender

füstjének használatát pártolják, annak fájdalomcsillapító hatására hivatkozva.

A gyomoknak lehet ipari felhasználásuk is. Az Encyclopædia Britannica Student edition szerint több mint 200, sokszor gyomnak tekintett növényből latex, vagyis gumitej nyerhető, aminek feldolgozott termékét főleg a trópusokon honos

Gumifából nyert gumi pótanyagaként lehet használni. Ilyen növények közé tartoznak a gyermekláncfű, a selyemkóró, valamint az őszirózsafélék- és a mákfélék családjába tartozó növények.

Legfontosabb magyarországi gyomnövények:

Magyarország szántóföldjeinek legelterjedtebb gyomnövényei a 2007-2008-ban végzett Ötödik Országos Szántóföldi Gyomfelvételezés alapján.

Latin név

Magyar név

Ambrosia artemisiifolia

Ürömlevelű parlagfű 

Echinochloa crus-galli

Közönséges kakaslábfű 

Chenopodium album

Fehér libatop 

Cirisium arvense

Mezei aszat 

Setaria pumila

Fakó muhar 

Convolvulus arvensis

Apró szulák 

Amaranthus retroflexus

Szőrös disznóparéj 

Tripleurospermum inodorum

Ebszékfű 

Datura stramonium

Csattanó maszlag 

Panicum miliaceum

Termesztett köles 

Amaranthus chlorostachys

Karcsú disznóparéj 

Apera spica-venti

Nagy széltippan 

Elymus repens

Tarackbúza 

Sorghum halepense

Fenyércirok 

Galium aparine

Ragadós galaj 

Fallopia convolvulus

Szulákkeserűfű 

Persicaria lapathifolia

Lapulevelű keserűfű 

Helianthus annuus

Napraforgó 

Hibiscus trionum

Varjúmák 

Consolida regalis

Mezei szarkaláb

§ Zebra mungó – tudományos neve: mongúz – Mungo: csn

Az angolból terjedt el (ang. mongoose /W./), végső forrása az újind (maráthi) mangūs ’ua.’ (TESz.); vö. port. manguco (uo.),holl. mangoeste, fr. mangouste,

ném. Manguste, le. mangusta, sv.,or. мангуст’ua.’ (EL.).

A zebramungó ’Mungos mungo’ szó szerinti megfelelője a ném. Zebramanguste, holl. zebra mangoeste, or. зебровый мангустés asv. sebramangust (uo.). További idegen nyelvi nevei szintén az állat csíkosságára utalnak; vö. az ang. banded mongoose, cs. mangusta žíhaná, fr. mangouste rayée, le. mangusta pręgowana (uo.).

A mongúzfélék (Herpestidae) a ragadozók (Carnivora) rendjében a macskaalkatúak (Feliformia) alrendjének egyik családja 14 nemmel és 32 fajjal. Képviselői Afrikában, Ázsiában és Dél-Európában élnek. A sivatagoktól a trópusi esőerdőkig sokféle élőhelyet benépesítenek. Legtöbb fajuk ragadozó életmódú, különféle gerincteleneket és kis testű gerinceseket zsákmányolnak, néhány fajuk azonban elsősorban növényi részeket fogyaszt. Többnyire erősen talajhoz kötött életmódúak, föld alatti üregeiket maguk ássák, néhány fajuk azonban jól és gyakran mászik fára is, kiválóan úsznak, és halakra is vadásznak.

§ Mungóbab (Vigna radiata) – Mungó: csn

A hüvelyesek rendjébe tartozó növény, melyet például babcsíra formájában emberi fogyasztásra, valamint takarmánynövényként és zöldtrágyázáshoz is hasznosítanak. Délkelet-Ázsiában honos, de elterjedt Európában és Amerikában is. Magyarországon kevéssé ismerik, leginkább a zöld színű változatot termesztik néhány hektáron az 1980-as évek óta. Egynyári, melegigényes növény. A terméshüvely hossza 10-15 centiméter.

§ Muraközi ló – Muraközi: csn

Nehéz, nagy testű igásló(fajta).

A Muraköz a híres magyar lófajta, a muraközi ló hazája. Egykor nagyon elterjedt faj volt, ma már a legtöbb területről kihalt.

A muraközi fajta története a nóri vagy pinzgaui lóhoz nyúlik vissza. A rómaiak Noricum nevű tartománya az osztrák Alpok nagy részét foglalta magában. Ezen a változatos domborzatú, hatalmas területen több típusa élt, illetve fejlődött ki annak a hegyi lónak, amelynek képe s szobra a római korból maradt ránk. Spanyol, andalúziai vérrel is nemesedett, szakszerű tenyésztése a salzburgi érsek 1675. évi riesi méneséhez kötődik.

A 160 centiméter magas, durvább csontú, rövid, izmos nyakú, hosszú, hajlott hátú, csapott farú és nagy, terült patájú pinzgaui hozzánk Vas és Sopron megyébe került át. A XVIII. Században a nyugati határvidék lakossága rendszeresen fuvarozott bort, gabonaféléket és más terményeket is Ausztriába. Közben előszeretettel hozta magával az itthoninál erősebb, nagy terhek vontatására alkalmasabb nóri és pinzguai lovat. Ez a két lófajta a tenyésztésben két, eredetében hasonló, de jellegében eltérő tájfajtát, a muraközit – egy kisebb, de erőteljes nehézigás típust – és a nagyobb pinkafőit hozta létre. A XIX. század második felében már elismert hidegvérű tenyészetek alakultak az országban, és 1904-ben a kormány már 140 hidegvérű mént bocsátott a tenyésztők rendelkezésére. Jellegzetes színe a tarka, a deres, a sárga és néha a pej.

A pinzgauinál kisebb, élénkebb a Mura–Dráva mentén, Szlavóniában kialakult muraközi, amelynek tenyésztésében a mozgó fedeztető rendszer, az arab hatás

érvényesült. 1893-ban a Gazdasági Lapokban a következő hirdetés jelent meg: „A muraközi lovak beszerzési forrása c. kérdésre a felelet: muraközi lovakat

nagy mennyiségben lehet beszerezni a szentkereszti, szentannai, csáktornyai, perlaki és varasdi vásárokon. Ezer számra hozzák fel a parasztok oda lovaikat,

amelyeknek ⅔-át olaszok vásárolják meg. Annyi az olasz vevő ezeken a vásárokon, hogy szinte Olaszországba képzeli magát az ember, a sok olasz szó hallatára. Meg kell azonban jegyeznünk azt, hogy csakis őszi vásárokon lehet ott lovakat vásárolni, mert a paraszt tavasszal és nyáron nem ad el, úgy okoskodva, hogy akkor a tartása a lónak ingyenben van és ezzel mond is valamit.”

A lap 1910. júniusi száma A Muraközi ló az alföldi gazdaságokban című cikkében így írt:

„A vezetésem alatt lévő uradalomban Tolna-vármegyében részben hullámos fekvésű, homokos, részben ármentesített ún. berek-talajon éppen úgy, mint Baranya-vármegyében – talán még délibb fekvésű, meredek, hegyes-völgyes, nagyon kötött talajon az itt tenyésztett muraközi lovakkal minden gazdasági munkát legkisebb fennakadás nélkül végeztek. A szántást 20 centiméter mélyen két ló úgy végzi, mint 4 ökör. Fuvarozásnál mély homokban a 7 kilométer távolságban lévő vasútállomásra 3 ló 15–18 mázsa teherrel hármat fordul, míg 4 ökör erőltetve csak kettőt, s miután egész héten ezen munkákat teljesítették, pihenőül vasárnap kőműveseket, stb. szállítanak 18–20 kilométer távolságra. Ha szükséges, ügetésben is minden erősebb ostorozás nélkül jobban elmennek, mint egy fuvaros, sem mély agyagos sár, sem síkos hegy nem fárasztja ki.”

§ Phaeomyias murina – Murina: csn

A királygébicsfélék (Tyrannidae) családjába tartozó faj.

Costa Rica, Suriname, Trinidad és Tobago, Panama, Francia Guyana, Guyana, Argentína, Bolívia, Brazília, Ecuador, Kolumbia, Paraguay, Peru és Venezuela területén honos.

Alfajai:

Phaeomyias murina eremonoma Wetmore, 1953

Phaeomyias murina ignobilis Bond & Meyer de Schauensee, 1941

Phaeomyias murina incomta (Cabanis & Heine, 1859)

Phaeomyias murina inflava Chapman, 1924

Phaeomyias murina maranonica Zimmer, 1941

Phaeomyias murina murina (Spix, 1825)

Phaeomyias murina tumbezana (Taczanowski, 1877)

Phaeomyias murina wagae (Taczanowski, 1884)

§ Murkó – tudományos neve: murok – Murkó: csn

Fehér, ernyős virágú, kétéves parlagi növény; Daucus carota.

A mai nyelvjárásokban az ’ebből nemesített sárgarépa’ jelentésű.

A murok [R. 1516 k.: „pastinaca: mwrk” (Nyr. 34), 1585: Murkos (Calepinus), 1708: murok (Pápai), 1747: múrok (MNy. 22), 1767: murok (PPB.), 1807: ua. (MFűvK.)] szláv eredetű jövevényszó a magyarban, ma a keleti nyelvjárások (CsángSz., ÚMTsz., MTsz., Nyatl.) ’sárgarépa’ jelentésű növényneve.

Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) német murok, mézes murok a Sium, murok és sárgarépa a Daucus carota.

Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) murok. A növény társneve a morhony. Magyar származék a Bereg megyei murkó, a régi murkony ésa Sopron vidéki mórkony.

A murok szláv jövevényszavaink sorába tartozik; vö. szerbhorvát mŕkva, szlovén mŕkev, mřkva, cseh mrkev, szlovák mrkev, mrkva, lengyel markiew, ukrán mórkva, orosz morkóv, mórkva ’ua.’ A szláv szót pedig általában germán eredetűnek magyarázzák.

A Daucus nemzetségnév ókori répanév, a már Pliniusnál szereplő latin daucum, daucos folytatója, végső soron a pasztinák Theophrasztosznál olvasható görög

daukosz nevéből származik.

Beke Ödön (Nyr. 82) említi a Daucus carota szeméremvirág (szömérömverág) és szégyenvirág nevét, melynek az az eredete, hogy – mint azt Baranya megyében mesélték – „van egy fű, midön a határba megnö. A virággya fehér, szélös, a levele meg ollan, mint a sárgarépáé. A virágába régebben körű vót a pirosság, még a közsepibe izs vót. Most má nincs benne piros, csak minden ezredikbe a közepibe egy kicsi. Azt mutaszti, hogy má nincs szégyen az emberekbe. Nálunk csak úgy hívják, hogy szégyënverág.”

A történetnek a német népnyelvben található párhuzama. Friedrich Krauss (1943) könyvében tudósít hasonló növénynevekről:

Ehre (’dicsőség’), Schande (’szégyen’), Treue (’hűség’), melyekkel kapcsolatban azt írja, hogy a piros virágon a folt megléte vagy hiánya egmutatja, hogy a lányoknak tisztessége, szégyene vagy hűsége van-e; korábban a folt nagyobb volt, mint ma. A Balaton mellékén tisztaság virága a neve. Arról a vidékről Borbás Vince (FöldrKözl. 22) azt jegyezte föl, hogy „Most csak oly csekély a tisztaság a nép között, amennyi ennek a nagy fehér virágzatnak a feketéje.”

Bodán a növény neve merkőce. „Valamikor a merkőcének vót közepe, má nincs. Nincs is mán a lánnak szégyöne.” Hasonlóan borúlátó néphit élt Kistótfalun:

„régebben egészen pirozs vót, amikor még a fijatalság ösmerte a szömérmösségöt, Abba a virágba mast má alég van valami piros, mer a máji fijatalság má nem ösmeri a szömérmösségöt.”

A murok száraz réteken, útfélen közönséges. Kitenyésztett fajtája a sárgarépa. Az egérfarkú murok a Daucus carota ssp. sativus alakleíró neve.

Kevesen tudják, hogy a murok az erdélyi magyar köznyelvben elmaradhatatlan konyhai növényünknek, a sárgarépának a neve. Murokország pedig a Nyárád alsó folyása mellett fekszik. Ez a földrajzi név néhány község félig tréfás megjelölése, tájneve, olyanoké, amelyek a murok és más zöldségfélék termesztéséről messze vidéken híresek.

§ Murokcincér – Murok: csn

Pusztai gyepeinkben sokféle olyan cincér is él, amelynek lárvája lágy szárú növényekben fejlődik. Ezek többnyire tápnövény-specialisták, és igen erősen

helyhezkötött életmódúak. Ernyős virágzatú növényekben fejlődik pl. a murokcincér és a sávosnyakú cincér (Phytoecia cylindrica, Ph. icterica), fészkes

virágzatúakban, főleg ürömben a margarétacincér és az ürömcincér (Ph. pustlata, Ph. nigricornis), kígyósziszben a kék kígyószisz-cincér (Ph.coerulescens).

Főleg bogáncsokban fejlődnek az Agapanthia-fajok, kutyatejben a pirosfejű kutyatejcincér (Oberea erythrocephala). Az üdébb löszpusztagyepekben gyakori, magas termetű imola (Centaurea)-fajokon gyakran táplálkozik a bíborcincér (Purpuricenus budensis), több jellegzetes virágbogárfélével (pl. magyar virágbogár – Potosia hungarica, bogáncsvirágbogár – P. fieberi) együtt.

§ Vadmurok – Murok: csn

A zellerfélék (Apiaceae) családjának egyik nemzetsége.

Világszerte mintegy 60, Európában tíz faja ismert. Ezenkívül a nemzetség egyetlen Magyarországon előforduló fajára, a vadmurokra, illetve néhol – például Erdélyben – a sárgarépára is használják ezt az elnevezést.

A virágzat hímnős, fehér szirmú virágok alkotta összetett ernyő. A virágzat tövén eredő gallérlevelek szálas cimpájúak, szárnyasan szeldeltek. Az alsó levelek két- vagy többszörösen szárnyaltak, a levélkék szeletei keskenyek, szálasak. Termésük horgas, tüskés.

Vadmurok (D. carota):

A nemzetséget Magyarországon egyetlen faj, a mindenfelé gyakori vadmurok (gyakran csak murok, más néven vadrépa - D. carota) képviseli, melynek termesztett alfaja a sárgarépa (D. carota subsp. sativa). Legfeljebb 1 m magas, elágazó szára barázdás, borzas szőrű. Karógyökere vaskos, fehér színű. A faj jellegzetessége, hogy a virágzat gyakran homorú, azaz a közepe (ahol általában egy sötétbordó színű virág található) bemélyedt. Az ernyőcskék szárai a teljes virágzás előtt és elvirágzás után jellegzetesen egymás felé hajlanak. Általában két-, néha több éves, júniustól szeptemberig virágzik.

§ Tövises murvafürt (Bougainvillea) – Murva: csn

A murvafürt (Bougainvillea) a szegfűvirágúak (Caryophyllales) rendjében a csodatölcsérfélék (Nyctaginaceae) családjának egyik nemzetsége.

Latin nevét Louis Antoine de Bougainville francia tengernagyról kapta.

Dél-Amerikából származik; színpompás virágzatáért több faját már a világ minden részén ültetik. Trópusi és szubtrópusi tájakon ki is vadulhat.

3–4 m magasra kapaszkodó, fásuló szárú kúszónövény. Törzse csavarodott, hengeres; több fajé tüskés. Tövises, fás hajtásai 1–2 méteresre nőhetnek úgy, hogy töviseikkel más növényekbe kapaszkodnak. Ennek hiányában a termesztett, kertben nevelt példányok hosszabb ágait célszerű alátámasztani.

Keresztben átellenesen álló, sötétzöld vagy zöld levelei egyszerűek, tojásdadok vagy lándzsa alakúak. A válluk szíves, a csúcsuk hegyes, a szélük ép. A

levélnyél rövid. Egy-egy levél 4–13 cm hosszú és 2–6 cm széles.

Fő díszei nem az apró, sárga, tölcséres virágok, hanem a tömegesen virító, élénk színű (lila, piros, rózsaszínű, narancssárga, sárga vagy fehér) fellevelek.

A hármas csoportokban álló, jellegtelen virágokat 3-6 kisebb, erős színben pompázó levél veszi körül. „Papírvirágnak” is hívják, mert ezek a levelek vékonyak, pergamenszerűek. Termése makk.

Gyorsan növekvő évelő. Természetes élőhelyén, a dél-amerikai Dzsungelekben áprilistól októberig virágzik. Sok faját madarak porozzák be.

Nyáron a legnagyobb forróságot is jól bírja, de fagyérzékeny. Legjobban a vízáteresztő, laza szerkezetű, tőzeges talajokban nő. A szélre, huzatra érzékeny. 8–10 °C-os helyiségben teleltethetjük át. Nyáron célszerű (mértékkel) locsolni; télen csak annyira, hogy ne száradjon ki; téli túlöntözése tőrothadást okozhat. A vegetációs időszakban két hetente ajánlatos tápoldatozni.

Csak tűző napon nyílik. Ha kevés virágot hoz, célszerű a locsolóvíz mennyiségét csökkenteni. A hosszú hajtások végeinek lecsipkedése is besűrűsödésre, bővebb virágzásra serkenti. A lágy vizet kedveli. Célszerű 2–3 évenként átültetni, és ilyenkor kissé visszametszeni. Szaporítható fejdugványozással, de elég nehezen gyökeresedik.

Fő kártevői a pajzstetvek, amik ellen Nikotin vagy Csalánlé permetével védekezhetünk. Megtámadhatja még a bíbortetű, valamint a takácsatkák is.

Több faja kerti dísznövény. A 16 alapfajból több száz kertészeti változatot neveltek ki; köztük vannak olyanok is, amelyek egész évben virágoznak.

§ Muskátpinty (Lonchura punctulata) – Muskát: csn

A trópusi Ázsia déli részén, Indiában, Srí Lankán, Kína déli részén, Tajvanon,Laoszban, Kambodzsában, Vietnámban, Malajziában, Indonézia egyes szigetein (így Szumátrán, Jáván, Bali, Lombok és Celebesz szigetén) valamint a Fülöp-szigeteken honos.

Kínai alfaját (Lonchura punctulata topela) betelepítették Ausztrália keleti részébe, ahol mára nagy populációja él és konkurens fajként lép fel az ausztrál nádipinty fajokkal szemben.

Ezen kívül betelepítették még Japánba, Palaura, Szingapúrba, Jamaicára, Hispaniola szigetére, Puerto Ricóba, a Hawaii-szigetekre, Mauritiusra és Réunion szigetére is.

Sikertelenül próbálták meghonosítani a Seychelle-szigeteken, Tahitin és Új-Zélandon.

Testhossza 10-12 centiméter. A nemek hasonlóak. Arca és torka sötétbarna, háta és szárnya gesztenyebarna, melle és hasi oldala gyöngyös, a hasa fehér. Különböző magvakkal táplálkozik. Szaporodási időszaka októbertól áprilisig tart. A fészek építéséhez előszeretettel használ friss-zöld fűszálakat. Fészekalja 4-10 fehér tojásból áll, melyen

12 napig kotlik. A fiatal példányok 19-23 nap után hagyják el a fészket. Tizennégy alfaja ismert.

§ Muskátdió – tudományos neve: szerecsendió - (Myristica fragrans) – Muskát: csn

A szerecsendió családjának névadó fája, illetve cserjéje. Népi elnevezése: muskátdió. Nemzetségének a típusfaja.

A fa termésének szárított magköpenye a szerecsendió-virág (macidis flos), magva (nux mochata) a szerecsendió. Malajziában őshonos, de hasonló éghajlaton, Indonéziában, Nyugat-Indiában, Brazíliában és Madagaszkáron sokfelé termesztik. 20 m magasra is megnövő, örökzöld fa. Az örökzöld növény neve félrevezető, mert a szerecsendiófa valójában nem diófa, és diója sem igazi dió, hanem mag, ami egy 8–10 cm hosszú sárga, húsos termésben helyezkedik el. Ezt a magot veszi körül a vörös, tagolt magköpeny.

A „szerecsendió-virág” a termés húsától megszabadított, vagyis a magról leválasztott magköpeny. A „szerecsendió-virág” (macidis flos), (vagy rövid népszerű nevén „macis”), a 16. század óta kedvelt fűszer Európában.

Népszerűségét illóolajainak köszönheti, melynek fő alkotórésze, a miriszticin. A magban 5-16%, magköpenyben akár 15% illóolaj is lehet. Olajában mono terpének, pinenek, szabinén, kb. 13% miristicin, 5-7% elemicin, szafrol, fenol, aromás éterek és lignanok találhatók.

A szerecsendió kellemesen aromás, de erős fűszer, óvatosan kell használni. Mérsékli a savtúltengést, javítja az emésztést. A termésből kifejtett magját szárítva, egészben, vagy őrölt formájában használjuk. Hús- és zöldséglevesek, mártások, főzelékek, burgonyás ételek, vagdalt húsok és halak, vadételek ízesítője. Használhatjuk még mézes süteményekhez is, de mérsékelten adagoljuk, mert csípőssé teheti a süteményt.

Kis adagban neurosis (hypochondria, fejfájás stb.), dysmenorrhoea esetén. Nagy adagban hallucinogén. Felhasználja még az élelmiszer- és likőr-, illatszeripar is.

§ Muszkamoly vagy rétimoly (Loxostege sticticalis) – Muszka: csn

A valódi lepkék közül a fényiloncafélék (Pyralidae) családjában a tűzmolyok (Pyraustinae) alcsaládjába tartozó lepkefaj.

Ez az eurázsiai faj, Ázsia sztyeppéin és erdős sztyeppéin gyakori. Magyarországon közönséges, de gyakorisága időben és térben erősen változó. A „belső vándorok” közé tartozik: ezek – bár őshonosak – csak akkor válnak kártevővé, amikor egy hirtelenül beáramló populáció megnöveli az egyedsűrűséget. A hosszú időn át tiltott „muszkamoly” nevet éppen azért kapta már egy évszázada, mert nálunk a váratlan, nagy károkat a kelet felől bevándorló populáció utódai okozzák.

Szárnyait a barna árnyalatai tarkázzák. A Szárny fesztávolsága 22–24 mm. Nálunk egy évben két vagy három nemzedéke nő fel – melegebb éghajlaton több, hidegebben kevesebb. A kifejlett hernyók a talajban, gubóban bábozódnak, és a bábok telelnek át sűrű szövedékgubóban. A lepkék fejletlen ivarszervvel kelnek ki a bábból, az ivarérettség eléréséhez enniük kell. Főleg éjszakánként

látogatják a virágokat, de elvétve nappal is táplálkoznak. Petéiket is éjszaka rakják le.

A muszkamoly hazánkban a 20. század elején jelentős kártevő volt. Ezután sokáig csökkent a jelentősége, majd 1975-ben országosan nagy károkat okozott.

Erősen polifág faj, 38 család egy- és kétszikű fajain él meg. A legerősebben támadott termesztett növények: cukorrépa, kender, napraforgó, szója, az illóolajnövények (édeskömény), mustár, gyapot, az egyéves és évelő pillangósvirágúak. A gabonafélékre csak akkor fanyalodik, ha nem talál alkalmasabb növényt. Ritkán telepszik meg a Burgonyaféléken (Solanaceae), viszont nagyon kedveli az amarántfélék (Amaranthaceae) és a Libatopfélék (Chenopodiaceae) családba tartozó gyomnövényeket, valamint az Üröm (Artemisia) fajokat.

§ Szagos müge vagy szagos galaj (Galium odoratum) – Müge: csn

Kis termetű, évelő, lágy szárú növény. Európa és Ázsia bükkös és gyertyános tölgyeseiben fordul elő. E növényfaj előfordul a Bükk-vidéken.

Négyélű, sima, zöldes szárán minden csomónál 2 tojásdad alakú, kocsánytalan Levél helyezkedik el átellenesen, 4-6 a levelekkel azonos méretű pálhalevéllel együtt. Fehér virágai a szár végén sátorozó bogernyőt alkotnak. Apró, gömb alakú iker kaszattermését horgas szőrök borítják.

Hatóanyagai melitozoid, aszperulozid és egyéb iridoid-glikozidok, kumarin.

Föld feletti részeit a népi gyógyászatban neurotikus állapotok (idegesség, álmatlanság, fokozott ingerlékenység) és görcsök, valamint emésztési zavarok

(renyhe emésztés, felfúvódás, böfögés) tüneti kezelésére alkalmazzák. Szárított hajtásait teakeverékekben ízjavítóként is alkalmazzák. Az orvostudomány

vénás megbetegedéseknél használja kivonatait, a kumarin gyulladáscsökkentő, keringésjavító hatásai miatt. Klasszikus ízesítője számos alkoholos italnak,

például a német nyelvterületen népszerű "májusi bor"-nak nevezett bólénak, ipari felhasználását kimutatott toxicitása miatt ma már korlátozzák.

A szagos mügének görcsoldó és idegnyugtató hatása van. A belőle készült teaforrázat gyermekeknek is adható, túladagolva azonban szédülést és mérgezéses tüneteket okozhat.

N fejezet; 32

§ Rezes nádbogár (Donacia semicuprea) – Nád: csn

A levélbogárfélék (Chrysomelidae) családjába tartozó faj.

Fajokban igen gazdag család. A bogarak teste legtöbbször zömök, boltozott, gyakran félgömbölyű. Csápjai rövidek, általában 11 ízűek, a test félhosszát alig érik el. Lábaik rövidek és vastagok. Egyes fajok hátulsó lábai ugró lábak. Fejük kicsi, a szemekig a nyakpajzsba húzható. Erdészeti szempontból jelentős fajok tartoznak ide, amelyeknek álcái és imágói is növényekkel táplálkoznak. Leggyakrabban a növények leveleit rágják – innen a család magyar elnevezése. A leveleket gyakran teljesen kivázasítják. Évente több generációval is szaporodnak. Az egész világon elterjedtek. Faunaterületünkön több mint 600 faj fordul elő (Kaszab 1962). A fajokat 5 alcsaládba soroljuk.

DONACIINAE – alcsalád.

A cincérekre emlékeztető testalkatú fajok, a legkevésbé viselik magukon a család jellemzőt. Fejük előreálló, előtoruk jóval keskenyebb a szárnyfedőknél, vállaik kiugrók, szárnyfedőik hátrafelé keskenyedők. Csápjaik 11 ízűek, fonalalakúak. Lábaik hosszúak, combjaik, különösen a hátulsók megvastagodtak. Jellemző képviselőik a Sásbogarak (Donacia fajok) és a Selymes nádbogár – Plateumaris sericeaLinné. Mint nevük is jelzi, vizes élőhelyeken, nedves réteken gyakoriak.

A rezes nádbogár előfordulási területe Európa. Nyáron gyakori.

Ez a bogárfaj mintegy 1 centiméter hosszú. Szárnyfedői sorokba rendezetten pontozottak. A Donacia nemre a fémes fényű szárnyfedők a jellemzők. Közép-Európában 21 faj él, melyek nehezen meghatározhatók. Kékes, zöldes vagy rézszínű fémes csillogásuk nem fajspecifikus tulajdonság.

A rezes nádbogár tavak és holtágak lakója. Tápláléka vízi- és parti

Növények levelei és lágy szárrészei. Főleg nádszárakon és harmatkásán él. A Lárvák növényeket szívogatnak a víz alatt.

§ Közönséges nád (Phragmites australis) – Nád: csn

Az egyszikűek (Liliopsida) osztályának perjevirágúak (Poales) rendjébe, ezen belül a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó faj. A közönséges nádon kívül ebbe a nemzetségbe még 3 faj tartozik. A nád kifejezés leggyakrabban erre a fajra, a nemzetség típusfajára utal.

Európában is sokfelé gyakori. A nád, éppen úgy, mint a gyékények, az állóvizek nádasainak egyik jellegzetes faja. E növények elsősorban a víz alatti száraikat borító élő bevonat (biotekton) révén nagymértékben hozzájárulnak

a vizek öntisztulásához. Azonban a különböző típusú víztestekben kialakuló egyensúlyi állapotok eredményezhetik a belső eutrofizációt is, amikor a vízbe hulló szerves anyag bomlásával alakul ki tápanyagfelesleg.

A nád évelő fűféle, messze kúszó gyöktörzzsel és hosszú, föld feletti indákkal. Szára mereven felálló, 1-4 méter magas és alján 2 centiméter vastag. Levelei szürkészöldek, laposak, szélük metszően éles, 15-30 centiméter hosszúak és 1-3 centiméter szélesek. A levéllemez tövén nyelvecske helyett szőrkoszorú található. A virágok 20-50 centiméter hosszú, sötét- vagy sárgásbarna, terebélyes, sokvirágú, felül kissé visszahajló bugában nyílnak. A füzérkék 10-50 milliméter hosszúak, 3-6 virágból állnak. A nád részei: mellékgyökérzet; gyöktörzs; párhuzamos erezetű levelek; üreges, bütykös el nem ágazó szár, bugavirágzat.

A nád álló- vagy lassan folyó vizekben, csaknem 2 méter vízmélységig, továbbá mocsarakban, nedves réteken többnyire nagy állományokban nő. Liget- és

láperdőkben, lápokon, omlásos, szivárgó vizű lejtőkön is előfordul. Bár óriási mennyiségű magot hullat, ebből csak kevés csírázik ki. Vegetatív úton viszont gyorsan és hatékonyan képes terjedni. Elsősorban a talajban kúszó erőteljes

gyöktörzseivel (rizómáival), azonban sekély vizekben - leginkább mocsári körülmények között - a vízbe dőlő száraival is amelynek minden csomójából (nodus) járulékos gyökereket és szárakat hajt, amelyek erőteljes növekedésnek indulnak. Kedvező körülmények között a kialakuló nádas rendkívül gyorsan képes terjedni. A nádasban a nádszálak nagy száma ellenére csak jóval kevesebb önálló, genetikailag különböző növényegyed él.

A nádas igen érzékeny a mechanikai sérülésekre, különösen a rizómák sérüléseire. Ilyenkor tartós nádpusztulás léphet fel. A nád irtható is ilyen módon. Évi kétszeri kaszálás mellett a nedves gyepekből néhány év alatt eltűnik. A zöld növény a vegetációs időszak vége előtt a Levelekből és a szárból a hasznosítható tápanyagokat a rizómákba szállítja, amelyek tavasszal biztosítják az új Hajtások gyors növekedését. Ha a vágással újabb szárképzésre kényszerül és nem történik meg a raktározás, a rizóma kimerül és a növény elpusztul.

A Balaton mellett évtizedekig megfigyelhető volt a nádas területének csökkenése, amit a (jórészt illegálisan) kialakított stégek és kikötőhelyek miatti ismétlődő mechanikai sérülések okoztak.

A nád reduktív viszonyok között is képes a tápanyagfelvételre, mivel oxigéntartalékai segítségével oxidatív körülményeket képes kialakítani. A nád vízforgalmát a transpiráció tartja fenn, mértékében nagy tér- és időbeli eltérések tapasztalhatók. Megállapítható, hogy a nádas átlagosan többet párologtat, mint a nyílt vízfelszín.

A nádas táplálkozásához szükséges, hogy a borító vízréteg harmonikus dinamikával rendelkezzen, mind statikai, mind dinamikai vízigényét ki tudja elégíteni. A statikus vízigény a vízborítás mélységében, a dinamikus a frissvíz-utánpótlásban és a vízfogyasztásban jelenik meg.

A nádasok fontos szerepet játszanak a süllyedéssel vagy Deflációval kialakult tómeder feltöltődésében és a lassú folyású síksági folyók mederváltozásaiban azáltal, hogy stabilizálják az üledéket, amelynek képződéséhez elhalt szerves anyagaikkal maguk is hozzájárulnak. Hosszú távon ezzel hozzájárulnak létfeltételeik fokozatos megszűnéséhez. A feltöltődéssel a széles nádasok

belsejében ritkulás és kipusztulás indul meg, mert az oxigénben dús víz már nem tud bejutni és a nyári hőség idején a víz oldott oxigéntartalma tartósan

nullára csökken. Ilyen jelenséget lehet megfigyelni a Fertő délnyugati részének 4–6 km széles nádasában.

A nád nagy kiterjedésű, homogén állományokat alkot, vagy elegyedik néhány tömeges megjelenésű növényfajjal. Kiszáradó nádasokban ilyen a nagy csalán (Urtica dioica), tavak szegélyében, mocsarakban a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia), a széleslevelű gyékény (Typha latifolia), a Télisás (Cladium mariscus) és a zsióka, más néven sziki káka (Bolboschoenus maritimus).

A balatoni nádas-felméréseket és nádasminősítéseket több évtizede végző Balatoni Szövetség (BSz) 2020-as felmérése szerint négy év alatt több mint a duplájára nőtt az a terület a Balaton partján, ahonnan eltűnt a nád.

A nádasok számos gerinctelen és gerinces állatfaj számára biztosítanak élőhelyet. A többnyire kisméretű gerinctelen fajok egy része a zootekton részét

képezi, azaz élő bevonatot képez a növényen, amely szilárd aljzatként szolgál. Ilyen pl. a tavi szivacs (Spongilla lacustris), amely fényben fejlődve zöld, sötétben fejlődve szürkésfehér vagy sárgásbarna telepeket alkot a víz alatti szárrészen. A hengeresférgekhez tartozó fonálférgek (Nematoda) az élő bevonat alapító szervezetei közé tartoznak. A Punctodora ratzeburgensis a nádszáron szabadon élő féreg egyedei kovaalga bevonatból készítenek ragadós váladékukkal kis csomókat, amelyben búvóhelyet találnak. Detrituszt fogyasztanak. Egyedszámuk egy m²-re vonatkoztatva több tízezer is lehet. A gyűrűsférgekhez (Annelida) tartozó kevéssertéjű férgek (Oligochaeta) közé tartozó piócák a már jól kifejlődött bevonatban találják meg búvóhelyüket és táplálékukat. A nyolcszemű nadály (Erpobdella octoculata) ragadozó életmódú, elsősorban más férgekkel táplálkozik. Leginkább eutróf vizekben található meg, így közvetve jelzi a vízminőséget.

Különösen gazdag a nádasok fészkelő madárvilága. Az itt költő fajok egy része a nád sűrűn növő, erőteljes szárára építi a fészkét is. Ezek közül a nádiposzáták

4-5 nádszál közé szövik be zacskó alakú fészküket, ilyen a közismert Nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) melynek latin neve is a nádra utal. A többnyire telepesen költő gém-félék az egymás mellett növő nádszálakat megtörve készítenek fészekalapot, amelyre magát a fészket is zömében nádszálakból építik a fészkeket. Ilyen fajok a nagy kócsag (Egretta alba), a vörös gém (Ardea purpurea) és a kanalasgém (Platalea leucorodia). Ezek jórészt a változó sűrűségű nádasokban, öbölövezetekben táplálkoznak. Más, a nádasokban fészkelő madárfajok a nádbokrok tövében kotlanak és a táplálékukat az avas nádasokban bujkálva keresik, mint a guvat (Rallus aquaticus) és a kis vízicsibe (Porzana parva).

A madárvonulás időszakában sok költöző madár felbukkan a nádasokban, olyanok is, amelyek az év során egészen más élőhelyeket népesítenek be. Augusztus közepétől szeptember végéig tömegesen (olykor több százezres csapatokban) éjszakáznak a nádszálakon a füsti fecskék (Hirundo rustica) és a seregélyek (Sturnus vulgaris). A téli hónapokban kisebb-nagyobb csapatokban kék cinegék járnak a nádasba táplálkozni. A kék cinegék erős csőrükkel kibontják a nádszálakat és kiszedegetik azok üreges részéből az ott fejlődő rovarlárvákat (pl. Lipara-fajok).

Hazánkban a legnagyobb összefüggő nádas a Fertő tónál található, Európában a Duna-delta nádasa a legnagyobb. A nádasok veszélyeztetett élőhelyek, számuk és kiterjedésük folyamatosan csökken, kiváltképpen Nyugat-Európában.

Elsősorban elfásodott, üreges szárát hasznosítják. A levélzet lehullását követően, rendszerint november végén, december elején kezdődik meg a nád aratása, de a vízben álló nádat legkönnyebb jégről aratni. A nádvágást ma már gépesítették, de még így is a legnehezebb fizikai munkák közé tartozik. A kézi nádaratás

eszköze a kocér, ami egy rövid nyelű, rövid pengéjű kasza. Az aratást végző munkás magas szárú gumicsizmában a vízben haladva, vagy a jégen vágja a nádat, amelyeket kévékbe köt. Jégen használták a tolókaszát is, amely egy a jégen, két nyéllel tolt penge. Az aratott kévéket vállon, vagy csónakba rakva hordták a partra.

A nádaratás gépesítése Magyarországon az 1954/55-ös aratási idényben kezdődött. Különböző technikai megoldásokkal kísérleteztek, de leginkább az NDK gyártmányú RS-09-es eszközhordó Traktor vált be, amelyet vágó-kötözőszerkezettel láttak el (1958-79-ig). A nád aratásában a Seiga Tortoise aratógép (1974-től) játszotta a legfontosabb szerepet, ezt máig használják. Az önjáró, 130 centiméter széles gumitömlős, hidraulikus hajtású kerekekkel felszerelt gép nehéz terepviszonyok esetén is használható. Kisebb kiterjedésű nádasok aratására kétkerekű, egy ember által tolt gépeket is használnak. Emellett alkalmaztak még úszó nádaratógépet valamint csörlőkkel és drótkötelekkel mozgatott aratógépeket is. A leggazdaságosabb és a nádast a legkevésbé károsító aratási mód a jégen történő aratás és kiszállítás. A

vízen történő aratás során a kerekes nádarató gépek a vízben, iszapban haladva a nádas gyökérzetében bizonyos mértékű kárt okoznak. A kártétel két formában

jelentkezik. A gépek haladás közben kapaszkodnak a szilárdabb altalajba, ahol a nád rizómái találhatók. Ezeket felszaggatják, darabolják. A másik kártétel, hogy a már ősszel kialakult hajtáskezdeményeket, a „szivarokat” letörik. Az úszó aratógép kártétele kisebb, de üzemeltetéséhez minimálisan 35–40 centiméter

vízborítást kíván, ezért az alacsonyabb vízállású években nem alkalmazható. Gazdasági szempontból legértékesebb az egyidejű (egyéves) nád, szinte kizárólag csak ezt aratják. A learatott nádat a parton nagy kúpokba összerakva tárolják és helyben, vagy koncentráltan telephelyeken előfeldolgozzák. Ennek során az aratott kévékből a törött és rövid szálakat, valamint a gyékény vagy sás részeket eltávolítják és egységnyi kévékbe kötik, amelyeket tetőfedő nádként hasznosítanak, vagy tovább feldolgozzák nádpallónak, nádszövetnek amelyet leginkább ugyancsak az építőipar hasznosít.

Az utóbbi években kísérletek történtek a nád Biomasszájának energetikai célú hasznosítására is, de az aratás és a szállítás magas energiaigénye és költsége, valamint a nád alacsony fajhője miatt a gyakorlatban nem valósult meg.

Korábban a zöld nádat legeltették, elsősorban szarvasmarhával. A fiatal hajtások magas Cukortartalma miatt a legelő állat szívesen fogyasztja a zöld nádat. Ma már az istállózó állattartás elterjedése és a háziállat állomány erős csökkenése miatt nincsen gazdasági jelentősége.

§ Magyar nadály, más néven márványos orvosi pióca (Hirudo verbana) - Nadály: csn

A nyeregképzők (Clitellata) osztályának a piócák (Hirudinea) alosztályába, ezen belül az állkapcsos nadályok (Hirudidae) családjába tartozó faj; a család nagyobb termetű fajai közé tartozik.

A magyar nadály teste kifejlett állapotban 10-14 centiméter hosszú, legnagyobb átmérője 2 cm körül van. Hátoldala sötét olajzöld, melyen a középvonal két

oldala mentén pirosas-narancssárga-sárgás, kevésbé határozott szélű sáv figyelhető meg, amellett pedig sárga, zöldes, illetve pirossal szegélyezett fekete

pontok sorakoznak. Hasi oldala egyszínű sárga vagy zöldessárga, leszámítva két oldalsó fekete csíkot. Ez alapján jól elkülöníthető az

orvosi piócától, mivel annak hasi oldala világos alapon feketén márványozott. Garatfőjében három, sűrűn fogazott állkapocs található, a mintegy 100 fogacska egy sorban ül az állkapcsok szegélyén.

Más piócákhoz hasonlóan főként lápos, mocsaras vizekben és dús növényzetű tavakban fordul elő, ahol kisebb testű gerincesek – Kétéltűek – vérével táplálkozik, illetve emlősökön élősködik. Ha teheti, emberi vérrel is táplálkozik, ezért korábban az orvosi piócához hasonlóan ezt a fajt is használták gyógyászati célra.

Kontinentális, illetve kelet-mediterrán elterjedésű, Magyarországon szórványosan fordul elő, főként láposodó, barna vizű, sekély állóvizekben, szikes mocsarakban, valamint vízinövényekben gazdag, enyhe áramlású patakokban is. Képes átvészelni a rövid ideig tartó száraz időszakokat is, így szélsőséges vízjárású kisvizekben is megtalálható.

A faj Magyarországon védett, eszmei értéke 2008 óta 25 000 forint.

§ Nyolcszemű nadály (Erpobdella octoculata) – Nadály: csn

A test hátoldala szabálytalanul foltozott. A szájszívó nem határolódik el a testtől. Sem ormánya, sem állkapcsa nincs. Izmos garatja szolgál a táplálék felvételére. Négy pár szemfolttal rendelkezik. Két pár szemfolt egy sorban a fejvég elülső széle közelében látható, a másik két pár oldalállású. Ivarnyílásaikat jobbára két és fél gyűrű választja el mm hosszú. Különböző típusú vizekben található, ragadozó.

§ Fekete nadálytő (Symphytum officinale) – Nadály: csn

Népies nevén forrasztófű, összeforrasztófű, sarkosfű, összeplántálófű, nadálygyökér, madárgyökér vagy feketegyökér a borágófélék (Boraginaceae) családjába tartozó növényfaj.

Magyarországon többek közt a Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzet területén él.

Évelő növény. A nedves helyeket kedveli, réteken vizes gödrökben gyakran előfordul. Gyökerei 2,5–3 cm átmérőjűek, mélyen helyezkednek el a talajban, színük sötétbarna vagy fekete, felvágva belül fehér, esetleg sárga, nyálkás tapintású. A szár alul dúsan elágazó, a szárlevelek nyélrefutók. Levele széles, érdes, hegyes csúcsokban végződik. Bogernyős Virágzata bíbor vagy rózsaszín, esetleg sárgásfehér. Egész nyáron virágzik.

A gyökereket tavasszal vagy ősszel, leveleit virágzáskor kell gyűjteni, és körültekintően szárítani.

Népi felhasználása. Friss levelét levélborogatásként, szárítottan, illetve ülőfürdő készítéséhez; gyökerét frissen és szárítva, de porrá őrölve is lehet használni borogatásnak; tinktúra, esszencia vagy kenőcs is készülhet belőle. Belsőleg (pl. teaként) nem ajánlott, mivel a májra mérgező (toxikus) hatású pirrolizidin-alkaloidot tartalmaz. A borogatás nyílt sebre nem használható. Alkalmazása terhesség alatt ellenjavalt. Borogatásként segíti az eltört csontok összeforradását.

Tradícionális gyógyszer hiedelmek. A népi gyógyászatban sokféle célra használják, külsőleg kitűnő hatása van a Fekélyekre és a csonttörésekre, égési és más sérülésekre, duzzanatok borogatására. Hatásos szer még a reuma, ízületi gyulladás, megerőltetés, csontfájdalmak, sebek, vérömlenyek, zúzódások, ficam, rándulás, bénult végtagok fájdalmainak enyhítésére, de tüdőbetegségek kezelésére is.

Levél forrázata. arclemosóba téve bőrlágyító hatású. Egyes készítmények (például a lóbalzsam) a gyógyszertárakban is beszerezhetők.

2013-ban egy klinikai tanulmányban kimutatták, hogy a vélelmezett gyógyhatást bemutató kutatás nagyon megbízhatatlan és nem igazolható hitelesen a hatásossága és a biztonságossága. Európában 2015-ben nem használták belsőleg és a külsőleges használata során máj mérgezés veszélye merült fel.

§ Nadár – tudományos neve: fekete nadálytő - (Symphytum officinale) – Nadár: csn

Népies nevén forrasztófű, összeforrasztófű, sarkosfű, összeplántálófű, nadálygyökér, madárgyökér vagy feketegyökér a Borágófélék (Boraginaceae) családjába tartozó növényfaj.

Magyarországon többek közt a Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzet területén él. Évelő növény, a nedves helyeket kedveli, réteken vizes gödrökben gyakran előfordul.

§ Nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) – Nádi: csn

Nagy termetű (19 cm), barnás színezetű nádiposzátafaj. Az Acrocephalus genusra jellemző, hogy fejük a csőrükkel együtt felülnézetben ék alakot formál. A nádirigó a Palearktisz költő madara, a kisebb nádfoltoktól az összefüggő, nagyobb nádasokig bárhol megtelepszik. Hazánkban a vizes élőhelyeken gyakori fészkelő (80-100 ezer pár). Egyes hímek poligínek (egy nádirigó hím szimultán több tojóval áll párkapcsolatban). A fészek nádszálakra épül, a vízfelszín felett kb. 50-100 cm magasan, a nyílt vízfelület közelében. 4-6 tojást rak. Rovarokkal (szitakötőlárva és imágó, vízipoloska, kabócák, kétszárnyúak, hernyók, lepkék), pókokkal (pl. búvárpók) és ritkábban kisebb halakkal eteti fiókáit. Hazánkban az egyik leggyakoribb kakukkgazda.

Április végén érkezik közép- és nyugat-afrikai telelőterületeiről. Augusztusban vonul el.

§ Nádrafű – tudományos neve: pénzlevelű lizinka – (Lysimachia Nummularia L.) - Nádra: csn

További nevei: angyalrugta fű, innyujtófű, losnonka, nádrafű.

Évelő. 10–80. Lecsepűlt szára gyökerező. Levelei átellenesek, kerekdedek, barnán pettyezettek, rendszerint akkorák mint a 2-filléres, alapjok néha szíves. Virágaik egyenként a levelek hónaljában, nagyok. Csészéje hasábjai szívesen tojásdadok. Pártája telt sárga, piros mirigyektől pettyes, karéjai 10–15 mm hosszúak; porzószálai mirigyesek és tövükön kissé összefüggők. Terem nedves réteken, erdővágásokban, árkok mentén az egész országban.

Sok helyt kertbe ültetik, kövekből emelt dombocskákra, varjuháj fajokkal vegyest, ujabban pedig függő cserépbe is alkalmazzák.

§ Káka nagy-fonálgomba - tudományos neve: kákagomba - (Typhula filiformis) – Nagy: csn

Syn.: Macrotyphula filiformis, káka nagy-fonálgomba

Termőteste 3-6 cm magas, fonalas, vékony (1-2 mm átmérőjű), tömör, csúcsa hegyes vagy lekerekített, alja kissé elvékonyodó és gyakran görbült, fehéres, sárgás, okkerszínű, felülete finoman nemezes. 

A termőréteg a termőtest felületének nagy részét bevonja. 

Húsa rugalmas. 

Előfordulás: októbertől novemberig, lombos fák, főleg nyír, éger és bükk lehullott, korhadó levelein, seregesen, hazánkban ritka. 

Étkezésre alkalmatlan, ha megtalálnánk, hagyjuk termőhelyén. 

Hasonló fajok: a nyurga fonalgomba (Typhula phacorrhiza) levelekben levő, lencse formájú szklerociumból nő ki, hazánkban nagyon ritka faj. 

§ Nagyfű – tudományos neve: nadragulya vagy maszlagos nadragulya - (Atropa bella-donna) – Nagy: csn

Hazánkban leginkább a bükkös vágásterületeken jelenik meg, cserje nagyságú, de lágyszárú évelő. A mérsékelt öv egyik legmérgezőbb növénye. Nemzetségének a típusfaja.

Népies nevei: álomhozófű, farkasbogyó, farkascseresznye, mérges cseresznye, bolondítófű, szép asszony füve, veszett fű, ördögfű.

A tropán-vázas alkaloidokat (atropint, L-hioszciamint és belladonint) legnagyobb mennyiségben a bogyó tartalmazza és ezért súlyosan mérgező. A levél virágzás idején, napos, nyári időben, a gyökér 2-3 éves korában, ősszel

vagy tavasszal tartalmazza a legtöbb hatóanyagot.

Az összalkaloidok háromnegyedét az L-hioszciamin teszi ki, amely a szárítás során atropinná alakul, emellett kisebb mennyiségben belladonnin és nyomokban szkopolamin, apoatropin, kuszkohigrin, metilpirrolidin, tropin

is előfordul benne. Atropintartalma miatt a növény kivonata pupillatágító hatású, ezért a középkorban – főleg az olasz – nők előszeretettel alkalmazták „szépítőszerként” a növény forrázatát szemcseppként alkalmazva.

A Magyar néprajzi lexikon szerint a „szépasszony”: a magyar népi hitvilág hol jó-, hol rosszindulatú, természetfeletti lénye, aki a boszorkány, illetve a tündér bizonyos vonásaival egyaránt rendelkezik. Eufemisztikus (szépítő) nevet visel. Magyarán a szépasszony füvének/boszorkányfűnek lehetne fordítani (a szépasszony mint boszorkány nemcsak Magyarországon, hanem európai kultúrkörben is elterjedt kifejezés volt). A szemészetben ma is alkalmaznak atropintartalmú szemcseppeket pupillatágításra bizonyos vizsgálatokhoz.

Nevét gyakran „nadrágujjas emberkének” ferdítik, és emiatt összekeverik rokonával, az ugyancsak a burgonyafélék közé tartozó mandragórával, aminek gyökere emberke alakú.

A nadragulya Európában, Ázsia nyugati részén és Afrika északnyugati részein őshonos. Indiában, Pakisztánban, az Amerikai Egyesült Államokban és Brazíliában termesztik. Magyarországon többek közt a Gödöllői-dombság területén él.

A nadragulya 50–100 centiméter magas, gazdagon elágazó szárú, évelő növény. Tojás alakú, ép szélű, nyélre futó levelei körülbelül 15 centiméter hosszúak. A virágok egyesével fejlődnek a levélhónaljakban, harang alakú, 2–3,5 centiméteres pártájuk kívül barnás ibolyaszínű, belül sárgászöld. A termés fényes fekete bogyó.

A maszlagos nadragulya nyirkos lomb- és elegyes erdők lakója. A virágzási ideje június-augusztus között van. Bogyói erősen mérgezők, gyermekeknél 3-4 darab elfogyasztása halálos lehet.

§ Mazama nana – Nana: csn, lk

A párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a szarvasfélék (Cervidae) családjába és az őzformák (Capreolinae) alcsaládjába tartozó faj.

Manapság önálló fajnak tekintett, de korábban azonosnak tartották a kis nyársasszarvassal (Mazama rufina); egyes biológusok még ma is úgy vélik.

A Mazama nana előfordulási területe Argentína északkeleti része, Dél-Brazília és Paraguay. Kisméretű és rövid lábú szarvasfaj, melynek testtömege legfeljebb 15-20 kilogramm. A szőrzete vörösesbarna.

§ Naphal (Lepomis gibbosus) – Nap: csn

Mérete 10–15 cm. Magashátú, oldala világos, kékes-zöldes alapszínű, rajta sűrűn elhelyezkedő, barna és narancssárga foltokkal. Úszói is sötéten foltozottak. Fején világoskék alapon sötét, barnás sávok láthatók a szem körül. Hasoldala narancssárga. A kopoltyúfedő felső részéről hátrafelé húzódó bőrlebenyen egy részben fekete, részben élénkpiros színű folt látható, erről kapta a naphal nevet. Makrogerinctelenekkel és

planktonikus kisrákokkal táplálkozik. Május közepétől június végéig ívik, de előfordul egy nyárvégi ívási időszak is. Ivadékgondozó, a hím gödröt mélyít az alzatba, amelyet védelmez a többi hal elől. A legfeljebb 3000 ikra lerakása után a hím őrzi a fészket. A kelést követően a hím szájában hordja vissza a fészekbe a lárvákat, a megerősödött zsenge ivadék hagyja el végleg a fészket.

A 19. század végén Észak-Amerikából került be Európa több országába akváriumi díszhalként, Magyarországon a 20. század elején jelent meg és hamar meghódította természetes vizeinket. Európában a Fekete-tengerig megtalálható a legtöbb nagy vízgyűjtőben.

Lágy alzatú, vízinövényekkel benőtt, álló és lassúfolyású vizekben kimondottan gyakori, ikrafalása miatt azonban gyomhalnak tekintik.

Család: Centrarchidae – naphalfélék

A hátúszó elülső, tüskés úszósugarakkal merevített tagja mindig alacsonyabb a hátsó, lágy úszósugarakkal merevített résznél, a két hátúszórész összenőtt. Észak-Amerikában őshonosak. Európában sporthorgászati céllal próbálkoztak

a Micropterus fajok telepítésével. Hazánkban a 20. század eleje óta fordul elő a pisztrángsügér (Micropterus salmoides), főként halastavakban és az ország nyugati felének egy-egy pontján, de igazán nem honosodott meg.

§ Napfű – tudományos neve: európai kunkor – (Heliotropium europaeum L.) – Nap: csn

További nevei: napra-fordúló, napkunkor, forgó-, néző- vagy nap után járó fű, napfű, sömörvirág.

Egyéves. 15–40. Az egész növény rövid szőröktől szürke. Tojásdad v. kerülékes levelei épek, nyelesek. Virágzata kunkor. Virága 4–5 mm hosszú; csészéje maradó, a termés érésekor csillagosan álló 5 foggal. Pártája fehér. Makkocskái 3-élűek, csak éréskor esnek szét. Terem szántóföldön, utak mentén, a legészakibb határvidéket kivéve, szórványosan az egész országban.

§ Apró napvirág-földibolha (Aphthona atrovirens) – Napvirág: lk

Sas-hegy, 1956.V.17., Kaszab Z.; Sas-hegy, 1956.V.26., 1956.VII.13., Hámori E.; Sas-hegy, gyep, talajcsapda, 2010.V.27., Rákóczi A.; Sas-hegy, fűhálózás, kopogtatás, 2012.VI.8., 2012.VII.3., 2012. VII.21., Merkl O.

A földibolha-fajok a káposztafélékben kora tavasztól meleg időjárás esetén jelentős károkat okozhatnak, ha a kártételt követően nedves az időjárás, mert a rágásoknál rothadás indul el. Kárképük a szitaszerűen átlyuggatott levelek. A nagy káposztabolha a káposzta levelére rakja a tojásait, a kikelő lárvák nyáron aknát készítenek a levelekbe.

Más fajok tojásaikat a talajra, vagy a növény gyökérnyaki részére rakják, ahol a kikelő lárvák szintén járatokat rágnak. Legveszedelmesebbek a fiatal, fejlődő palántákra, ezért csak jól fejlett palántákat ültessünk ki, jól előkészített talajba. A kicsipkézett leveleket távolítsuk el, és ritkítsuk meg a növényállományt.

Riasztónövénye a fokhagyma, fehérüröm, mentafélék. A bolhák nem tűrik az ürömfű és a varádics szagát, ezért heti rendszerességgel öntözzük meg a növényeket ezek vízzel hígított kivonatával. A zsázsa szintén riasztó hatású a földibolhákra, de a reteknél ezt a növényt inkább kerüljük, mert ízét nagyon csípőssé teszi. Növénytársításként a káposztafélék közé salátát, vagy spenótot vethetünk.

A növényeket, és körülöttük a talajt fahamuval szórjuk meg, ugyanis a földibolhák a fahamu fehér színét és lúgos kémhatását nem kedvelik, ezért gyorsan elhagyják a területet. Használhatunk ellenük természetes piretrin készítményeket is. Sárga ragadós lappal gyéríthetők, és előre is jelezhetők. Hetenként öntözzük, mert a földibolhák az alacsony páratartalmat kedvelik. A talajt tartsuk nedvesen és mulcsozzuk. A palántákat és a talajt szórjuk meg zeolittal. Minden nap ragasztócsíkot húzzunk ki a sorok közé délben, mert ilyenkor a legaktívabbak a bolhák. Tárkonylevet találtak hatásosnak ellenük.

Vegyünk egy 60×40 cm-es műanyag dobozt, aminek a mélysége 15 cm. A színe lényegtelen, de ne legyen fekete, mert a ráugráló rovarokat nehezebb észrevenni. A doboz belsejét kenjük meg mézzel, és függőlegesen tartsuk a káposztához, majd üssünk egyet a káposztára a dobozzal szemben levő oldalon, és a rajta levő bolhák a mézzel megkent felületre ugranak, abba tapadnak. A mézet időnként újra kell kenni egy ecsettel. Ez utóbbihoz hasonló módszer, amikor a növények felett kb. 2-3 cm magasságba csak egy nyélen lévő lapot húznak el, aminek az alsó felülete ragacsos, és ebbe ugrálnak bele a rovarok.

§ Napvirág – tudományos neve: záporvirág – Napvirág: lk

A Napvirág becsületes neve záporvirág, de nem véletlenül terjedt el ilyen elnevezésével, virágai a napsütés hatására csodálatos átalakuláson mennek keresztül!

Ilyenkor teljesen kinyílnak, akár háromszor, négyszer nagyobbá válva, hogy aztán estére ismét becsukódjanak.

A Napvirág Afrika legmelegebb területeiről származik, így nem csoda, hogy talajigénye egyáltalán nincs, és elviseli, sőt igényli az erős napsütést.

Kerti dísznövényként a legkedveltebbek közé tartozik, elsősorban hosszantartó virágzása miatt. Áprilistól egészen a legnagyobb fagyokig díszítheti ágyásainkat, ládáinkat.

Méret és színvariációban egyik egynyári sem kelhet versenyre vele. Tíz centis, de félméteres változatban is létezik, virágainak színe pedig a sárgától a narancson át a piroson keresztül a bíborig változhat, sőt ezek kombinációja is gyakori. Szirmai közt lehet csíkos, cirmos vagy akár egy palántán belül

is többszínű hibrid.

A napvirág virágzásának intenzitását növeli, ha az elszáradt részeket lecsípjük, de önmagától is tisztul.

A kertészkedéssel csak kacérkodó próbálkozóknak tökéletes választás, rezisztens és erős növény, elpusztítani gyakorlatilag lehetetlen.

§ Napvirág – tudományos neve: napraforgó - (Helianthus annuus) – Napvirág: lk

Kedvelt haszonnövény, a szántóföldi növények egyike. Olajának kedvező élettani hatásai miatt gyógynövénynek számít. Ez a Magyarországon legfontosabb, a legnagyobb területen termesztett olajnövény.

Észak-Amerika nyugati feléről (a pacifikus–észak-amerikai flóraterületről)

származik. Az indiánok már 3000 éve termesztették.

Európába 1569-ben spanyol hódítók hozták át és eleinte dísznövényként termesztették. Még a 16. században átjutott Ázsiába és Afrikába is.

Kertészeti változata a dísznapraforgó (ez több faj, alfaj, illetve változat összefoglaló neve). Haszonnövénnyé azután vált, miután Bunyan 1716-ban Angliában szabadalmaztatta a napraforgóolaj sajtolásának módszerét – ez előtt Magyarországon is dísz-, illetve szegélynövénynek ültették.

Először, olajtartalmuk miatt a 19. században, Oroszországban ültettek hatalmas napraforgómezőket. Magyarországon még a második világháború után is sokáig alapvetően takarmánynövény volt. A termékváltást a nagyobb olajtartalmú fajták, majd (1975-től) a nagyobb hozamú hibridek behozatala alapozta meg. Az 1970-es évek végétől olaja keresett exportcikké vált; termőterülete 300 000 ha fölé nőtt. Ennek eredményeként termésátlaga jelentősen emelkedett, és a '70-es évek első felére jellemző 1,2 t/ha után a '80-as–'90-es években 2,0 t/ha körül stabilizálódott. A rendszerváltás után egy bő évtizedre átmenetileg visszaesett, majd meredeken emelkedni kezdett, és 2004-ben már 2,33 t/ha-ral (

Franciaország mögött) a második legnagyobb volt a világon. Termőterülete a '80-as évek közepén érte el a 350 000 ha-t, majd gyorsuló ütemben nőtt tovább – a rendszerváltás óta 300 000 és 550 000 ha (jellemzően 380 000 és 470 000 ha) között ingadozik; mélypontja 2000–2001-ben volt. Az utóbbi évek 500 000 ha fölötti területe teljes szántóföldi termőterületünk több mint 10%-a.

1–3 m magasra növő, el nem ágazó szárú, kórós

lágyszárú. Szára dudvás, belül szivacsos; érés közben durva, érdes felületű, fásodott kóróvá alakul. A régebben termesztett tájfajták magasabbak (2,5–3,2 m), száruk időnként elágazó, többtányéros. Nagyüzemi termesztésre csak az alacsony vagy középmagas (1–2 m), bókoló, és el nem ágazó, egytányérú fajták alkalmasak.

Gyökérzete fejlett. A mélyre hatoló főgyökérből dúsan fejlődő oldalgyökerei 60–70 cm mélységig átszövik a talajt. Ezeket a sűrűn növő, fehér gyökereket „esőgyökereknek” is nevezik, mert tömegesen akkor fejlődnek ki, ha a napraforgó sok csapadékot kap. Ennek hiányában a vizet a mélyebbre nyúló és ugyancsak nagy szívóerejű gyökereivel veszi fel.

Nagy, szív alakú, serteszőröktől érdes, mellékeres levelei

szórtan állnak, nyéllel kapcsolódnak a szárhoz.

Fészekvirágzatának (fészek, tányér) peremén fészekpikkelyek találhatók. A tányér szélén vannak a rovarok csalogatására szolgáló, sárga, nyelves virágok. A tányér közepe felé haladva, szabályos körökben helyezkednek el a hímnős csöves virágok, amelyekben a porzók előbb érnek, mint a bibe. Ezért a napraforgókat kölcsönös beporzással, rovarok termékenyítik meg. A virágzat átmérője eléri a 40 cm-t is, virágzási ideje július és szeptember között van. Termése a fajtától függő színű és méretű, egymagvú kaszat.

Egyéves, meleg- és fényigényes, nem fagytűrő. A szárazságot meglehetősen jól tűri, de nagy termésekhez kedvező eloszlású és mennyiségű csapadékot igényel. Növekedése kezdetén teljes vízigényének kevesebb mint ötödével beéri, a tányérkezdemény kialakulásától a virágzás idejéig ez 40–45%-ra emelkedik, az olajképződéskor pedig néhány százaléknyit csökken. Ha ezek az időszakok csapadékhiányosak, a magokban kevesebb lesz az olaj.

Szinte bármilyen talajon megél, de hozama a rosszabb termőhelyeken lényegesen kisebb. Magyarországon a kezdeti alacsony termésátlagok fő oka az volt, hogy a napraforgót az igénytelen növények közé sorolták, és nagyobbrészt csak gyengébb talajokon termesztették – eleinte utak, kukorica- és burgonyatáblák szélén vetettek egy-két sort, később a más szántóföldi növények termesztésére alkalmatlan területeket hasznosították vele. A talajok nyers tápanyagát és vízkészletét jól hasznosítja. Megfelelő termőhelyen rendkívül nagy tápanyagigényű növény, amely valósággal „kirabolja a talajt”. Egy-egy területre csak 5-6 évenként vethető, különben kártevői felszaporodnak.

Kártevői:

Szklerotínia (Sclerotinia sclerotiorum) – fehérpenészes szár- és tányérrothadás;

Botritisz (Botrytis cinerea) – szürkepenészes szár- és tányérrothadás;

Diaporte (Diaporthe helianthi) – diaportés betegség (szárfoltosság és korhadás);

Felhasználása. A napraforgószirmokból készített teában lévő összetevők bizonyítottan vízhajtó, lázcsökkentő és sebgyógyító hatásúak. A magbél (szotyola vagy makuka) nyersen, olajban sütve, vagy szárazon pirítva is ehető. A nyers mag csíráztatva és salátákba, szendvicsek tetejére szórható. Virágrügyeit nyersen salátákba teszik, párolva zöldségként ehető. Értékes, sütésre is alkalmas olaj sajtolható belőle.

A napraforgóolajat eleinte a bőr- és gyapjúfeldolgozásban használták, étkezési célokra csak a 19. század eleje óta veszik igénybe, de eleinte igen korlátozottan.

A 20. század elején az olaj többségéből szappant főztek vagy festéket gyártottak, élelmezési felhasználása az 1940-es években vált tömegessé. Korunkban nagyobbrészt étolajként hasznosítjuk, de a margarin és a szappan gyártásának is fontos alapanyaga. Az olaj előállításakor visszamaradó extrahált darát fehérjedús takarmányként állatoknak adják.

Nemcsak fontos olajnövény, de értékes zöldtakarmány is. A másodnövényként sűrűn vetett napraforgó a legbiztosabb zöldtrágyanövény az ország bármely területén.

§ Napvirág (Helianthemum) – Napvirág: lk

Apró, ötszirmú sárga virágú növény; Helianthemum.

Tetemtoldófű J: napvirág.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) napvirág. Nevezték még német neve alapján napmátkának is. Melius Juhász Péternél 1578-ban öruin gyoeker, a Magyar Fűvész Könyvben 1807-ben sertetsék, mert „porhon (azaz porzó vagy tsék) csövének alsó részéből apró szőr- vagy sertés szálak nyílnak le”, illetve polyvakör, mert „kopasz vacka csak a sugárvirágocskák alatt polyvás” (MFűvK.). Nevezték még Szent Erzsébet virágocska, szuhar, tetemoldó, tetemtoldófű (&lt; tetem ’holttest’) néven is. Mai társneve a virágra utaló naprózsa. Német megfelelője a növény Sonnenröschen neve.

A nemzetség Helianthemum neve a ’nap’ jelentésű görög heliosz és anthemon ’virág’ szavak összetétele, a jelölt növény világítóan sárga virágjára és kedvelt

napos termőhelyére utal.

Kevés virágú, végálló fürtje van, a virágok citromsárgák. A szár töve fás, a levelek átellenes állásúak, ép szélűek, oválisak. Száraz gyepek, ritkábban

útszegélyek kedves növénye. A porzólevelek napsütésben szétterpeszkednek, felhős időben egyenesek.

§ Nara - tudományos neve: sivatagi tövistök - (Acanthosicyos horridus) – Nara: lk

ritka ínségeledel. A nagy ír éhínség idején tengeri moszatokat, köztük vörös pálmamoszatot és ír moszatot ettek a part menti vidékeken. Az 1944-es holland éhínség idején, 1944-45 telén Hollandia nácik által megszállt területein az emberek tulipánhagymákkal és cukorrépával voltak kénytelenek beérni.

A finn pettuleipä kenyeret rozsliszt és pettu keverékéből sütik, mely utóbbi az erdeifenyő megszárított és megőrölt nyalábkambiumából és floémjából áll.

Az USA Maine államában és Kanada atlanti partvidékén a halat és rákféléket a szegények eledelének tartották, a rákok páncélját inkább a hátsó udvarban ásták el, nehogy azok a szemét közé keveredjenek, és szomszédaik megtudják, hogy már rák evésére kell fanyalodniuk.

§ sárga nárcisz vagy csupros nárcisz (Narcissus pseudonarcissus) – Nárcisz: lk

Az egyszikűek (Liliopsida) osztályának spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe, ezen belül az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjába tartozó faj.

A sárga nárcisz természetes előfordulási területe Nyugat-Európa, Spanyolországtól és Portugáliától Németországig, valamint északon Anglia és Wales. Manapság Olaszországban, Azerbajdzsánban és a Madeira-szigeteken is vannak vad állományai. Kedvelt dísznövény, és Európában egyéb helyekre is betelepítették. Vadon az erdőket, füves helyeket és a sziklás területeket kedveli. Az Egyesült Királyságban, állománya a 19. századtól egyre csökken; ez a mezőgazdaság terjedésének, az erdőirtásnak és a gyökerestül való begyűjtésének köszönhető. 1981-ben Németországban az év növényének választották meg és ekkor felhívták a figyelmet veszélyeztetettségére. Angliában a legnagyobb sárga nárcisz állományok a North York Moors Nemzeti Parkban és a Dove folyó partján találhatók.

Több alfaja is létezik, de pontos számuk nem ismert, mivel a botanikusok nem értenek egyet az alfajok számában. Ezt megnehezíti a rengeteg termesztett változat is.

Az alfajok közül a N. p. ssp. obvallaris-t néha külön fajnak tekintik, de ez valószínűleg egy termesztett változat, amely manapság vadon is nő Wales délnyugati részén.

A legvalószínűbb 7 alfaj:

Narcissus pseudonarcissus subsp. bicolor (L.) Baker

Narcissus pseudonarcissus subsp. leonensis (Pugsley) Fern.Casas & Laínz

Narcissus pseudonarcissus subsp. minor (L.) Baker

Narcissus pseudonarcissus subsp. moschatus (L.) Baker

Narcissus pseudonarcissus subsp. nobilis (Haw.) A.Fern.

Narcissus pseudonarcissus subsp. pallidiflorus (Pugsley) A.Fern.

Narcissus pseudonarcissus subsp. pseudonarcissus

A sárga nárcisz évelő növény, amely egy hagymából nő ki. A Virág szirmai világos sárgák, közepén, sötétebb sárga tölcsér emelkedik ki. A hosszú és keskeny levelek kissé szürkés színűek, a szár tövéből nőnek ki.

Mint a legtöbb nárcisz, a sárga nárcisz is tartalmaz Likorin nevű alkaloid mérget. Ez főleg a hagymában és a levelekben található. Emiatt a növény nem fogyasztható.

§ Nefelejcs-tarkaormányos (Mogulones euphorbiae) – Nefelejcs: lk

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Erdei nefelejcs (Myosotis sylvatica) – Nefelejcs: lk

A borágófélék (Boraginaceae) családjába tartozó növény faj.

Ez a növényfaj Európában mindenhol előfordul. Ázsia mérsékelt övében és trópusi részein is vannak állományai. Afrikába, Észak- és Dél-Amerikába, valamint Ausztráliába és Új-Zélandra betelepítették. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Ez a lágy szárú, évelő növényfaj, felálló szárú, 50 centiméter magas borágóféle. Szárát, puha szőrzet borítja. Az alsó levelek szárai tőlevélrózsába rendeződtek, a felső levelek pedig levélszár nélküliek. Virágai szürkés-kékek, 8 milliméter átmérőjűek; oldalról nézve laposak. Cső alakú csészelevelein, horgos szőrzet látható. Termései fényes, sötétbarnák.

Az erdei nefelejcs általában az erdőkben, köves és sziklás helyeken nő. Virágzási ideje április–július között van.

§ Fehérmellű négerpinty (Nigrita fusconotus) – Néger: csn

A díszpintyfélék (Estrildidae) családjába tartozó faj.

A fajt Louis Fraser brit ornitológus írta le 1843-ban.

Angola, Benin, Kamerun, a Kongói Demokratikus Köztársaság, a Kongói Köztársaság, a Közép-afrikai Köztársaság, Elefántcsontpart, Egyenlítői-Guinea, Gabon, Ghána, Guinea, Kenya, Libéria, Mali, Nigéria, Ruanda, Sierra Leone, Tanzánia és Uganda területén honos. Természetes élőhelye Szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki esőerdők. Állandó, nem vonuló faj.

Testhossza 10-11,5 centiméter, testtömege 7-11 gramm. A fejtető, a homlok, a kantár fénylő kékesfekete, a nyak hátsó része és a szárnyfedők feketék. A hát, a Szárnyak és a farkcsík barna vagy sárgásbarna, a felső farokfedő tollak kékesfeketék. Alul szürkésfehér színű. A szem sötétbarna, a csőr

és a farktollak feketék. A láb világosszürke. Főleg rovarokkal és gyümölcsökkel táplálkozik. Fészekalja 3-6 tojásból áll. Elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma stabil.

§ Négerbab – tudományos neve: géberbab – Néger: csn

A géberbab (négerbab, csótánybab) termése sötét színe miatt emlékeztet a csótányra, azaz géberre, innen kapta nevét. Színes, piros és sárga virággal nyílik. Karóra vagy kukoricaszárra futtatva termesztik. A cukrászok gesztenyepüré helyett használják, de zsengén szedve, fejtett bablevesbe is főzhető.

§ Nemespapagáj – Nemes: csn

Ausztráliában, Indonéziában, Új-Guineában, a Salamon-szigeteken és más szigetcsoportokon megtalálhatóak. Még előfordulnak az ausztráliai York-félszigeten is. Egyes szigetekre a madarakat eredetileg valószínűleg díszállatként telepítették be, például a Palau szigetekre és a Goram szigetre. Kedvelik a sűrű esőerdőket. Testhossza 35 centiméter, szárnyfesztávolsága akár 70 centiméter is lehet. Testtömege alfajtól függően 380 grammtól 520 grammig terjedhet. A hím és a tojó tollazatának eltérő színe feltehetőleg a papagájok túlélési esélyét növeli a trópusi erdőben. A hím sok időt tölt el azzal, hogy a fák koronájában kutat táplálék után; a levelek között alig tűnik fel élénk zöld tollazata. Az odúk félhomályában költő tojót az árnyékba beleolvadó piros-kék színű tollai álcázzák. Hathetes korukban a nőnemű kismadarak tollazata már sokkal színpompásabb, mint a hímneműeké.

Társas lény, pihenőhelyeiken akár 80 madár is összegyűlhet. A tojó erősen domináns. Táplálékukat is párosan vagy csoportosan keresik. A tápláléka lehet fák magvai, makktermés, virágok és levelek, de legfőképp gyümölcsök. A nemes papagájok 18 hónapos koruk után lesznek ivarérettek. A költési időszak a környezettől és a klímától függ; kedvező körülmények között egész évben. Költések száma általában egy, de több is lehet. Egy fa odvában 2 fehér tojást rak a tojó, melyeken 26 nap kotlik, eközben a hím táplálja. A fiatal madarak körülbelül 85 nap után repülnek ki.

Élettartama 40-50 év között lehet.

§ Borostás nemezesgomba (Ripartites tricholoma) – Nemezes: csn

Syn.: Ripartites metrodii, borostás álcölöpgomba, borostás szöszösgomba, foltos nemezesgomba

Kalapja 2-4 cm széles, fehér, szürkésfehér, közepe idővel bőrszínű, felülete borostás, szöszös, széle többnyire elálló pillákkal díszített. 

Lemezei sokáig fehéresek, majd hús vagy agyagbarnák, sűrűn állók. 

Tönkje húsbarnás, végig fehéren pelyhes. 

Előfordulás: júniustól decemberig, lomb és fenyőerdőben, egyenként terem, hazánkban nem ritka gombafaj. 

Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Megjegyzés: a nemzetségen belül az egyetlen borostás kalapú faj. 

§ Néró szőlő – Néró: fk

Egy sötétkék színű, bőlevű, fűszeres zamatú csemege szőlő -fajta. Az egyedüli csemegeszőlő, amiből vörösbor készíthető. Csizmazia József és Bereznai László nemesítették 1965-ben az Eger 2 (Seyve-Villard 12375 sel.) és a Gárdonyi Géza ( medoc noir x Csaba gyöngye) keresztezésével. Magyarországon

1993. óta államilag elismert fajta; Svájcban és Brüsszelben is fajtaoltalmat kapott.

Tőkéje erős növekedésű, nem túl sűrű vesszőzetű. Fürtje vállas vagy szárnyas, nagy, tömött, átlagtömege 200 gramm. Érésideje augusztus vége, szeptember eleje, a csemegeszőlők esetében szokatlanul magas beérési cukorfokkal (19-20 mustfok) és viszonylag magas savtartalommal a mustban (kb. 9,0 g/l sokéves átlagban). Szárazságra mérsékelten érzékeny, fagy- és téltűrése jó. Kedvezőtlen csapadékos időjárás esetén rothadásra hajlamos. Gombás betegségekkel (lisztharmat, peronoszpóra) szemben rezisztens.

Bora igazoltan gyógyhatású, gyulladáscsökkentő hatású.

§ Új-zélandi nesztorpapagáj (Nestor meridionalis) – Nesztor: csn, fk

A bagolypapagáj-félék (Strigopoidea) öregcsaládjába tartozó erdei faj.

A madár angol nevének (New Zealand kaka) alapjául szolgáló „kākā” szó maori nyelven papagájt jelent.

A Strigopoidea öregcsaládba sorolt fajok kizárólag Új-Zélandon és néhány környező szigeten fordulnak elő. Ezen belül is a Nestoridae családba a Nestor nem mellett egyetlen, mára kihalt (fosszilis) fajokat tömörítő madárnem (génusz), a Nelepsittacus tartozik.

A Nestor nemhez összesen 4 faj tartozik: a kākā mellett két, mára kihalt szigetlakó nesztorpapagájfaj, valamint a Déli-szigeten őshonos alpesi papagáj, a Kea (Nestor notabilis).

Az új-zélandi nesztorpapagáj legközelebbi rokona feltehetően (a fosszilis fajokat is ideszámítva) a 19. század közepén kihalt Norfolk-szigeti nesztorpapagáj (Nestor productus).

A jelenleg is élő (recens) fajok közül a vele egy nembe sorolt kea tekinthető a kākā legközelebbi rokonának. A Norfolk-szigeti nesztorpapagájról, melyből az utolsó fogságban tartott példány 1851-ben pusztult el Londonban, maradtak fent leírások, festmények és kitömött példányok az utókor számára.

A Chatham-szigeteki nesztorpapagáj (Nestor chathamensis) a 16-17. században pusztult ki; az előzőhez hasonlóan szintén Endemikus madárfaj volt, mely kizárólag néhány szigeten fordult elő. Erről a fajról az előzővel ellentétben nem maradtak fent beszámolók vagy képek, hiszen az európaiak érkezése előtt halt ki; így pusztán csontjai alapján írták le a tudomány számára 2014-ben.

A csontok alapján valószínűsíthető, hogy rosszul repülő faj lehetett. Feltehetően közelebbi rokonságban állt a többi nesztorpapagájjal, mint a keával.

Alfajai. Az új-zélandi nesztorpapagájnak két alfaját írták le a két fő szigetnek megfelelően, ezt a taxonómiai beosztást azonban genetikai adatok nem támasztják alá.

déli-szigeti nesztorpapagáj (Nestor meridionalis meridionalis) (Gmelin, 1788): a Déli-szigeten élő alfaj a törzsalak

északi-szigeti nesztorpapagáj (Nestor meridionalis septentrionalis) (Lorenz, 1896): az Északi-szigeten élő alfaj

Az új-zélandi nesztorpapagáj átlagos testhossza 38 - 44

centiméter, testtömege 340 - 400 gramm. Északról dél felé haladva a nesztorpapagájok testmérete nő. Háta, mellének java része és szárnyainak külső fele zöldesbarna színű, míg hasa és szárnyának belső oldala vöröses színű. Feje szürkésfehérbe hajló. A hímek csőrének felső kávája hosszabb és erősebben görbült, mint a tojóké és a fejük is nagyobb - ez főleg akkor szembetűnő, ha egy pár két tagja éppen egymás mellett tartózkodik.

A nesztorpapagáj javarészt erdőkben él, de előfordulhat bozótos vidékeken, parkokban és kertekben is. Főként fákon tartózkodik. A költési időszakon kívül kicsi, maximum tíz madarat számláló csoportokban él. Szürkületkor vagy holdfényes éjszakákon is tevékenykedhet.

Magvakkal, rovarlárvákkal, rovarokkal, fanedvvel, virágokkal és nektárral táplálkozik.

Nem minden évben költ, néha négy év is eltelik két költési időszak között. A kutatások kiderítették, hogy bizonyos fák, melyeknek nektárjával, majd termésével táplálkozik, alapvetően befolyásolják a költés sikerességét. Azokban az években, amikor ezek a fák különösen sok magot hoznak, szinte biztosan nekilátnak a kakák a fészeképítésnek. A 4-5 fióka felnevelése még ezekben az években is nehézségekbe ütközik, és ritkán sikerül egy párnak kettőnél több fiókát felnevelnie. Odúkban szeret költeni, melyeket több, egymást követő költési szezonban is szívesen használ. Általában a tojó kotlik, a hím csak annyi időre szokta felváltani, amíg táplálékot vesz magához. A fiókák többnyire 10 hét után lesznek röpképesek és ekkor hagyják el az odút.

A nesztorpapagáj a veszélyeztetett madárfajok közé tartozik. Túlélése szempontjából főleg a betelepített európai darazsak a veszélyesek, melyek elfogyasztják azokat a táplálékforrásokat (főleg nektárt), amelyek alapvetőek a madarak fennmaradása szempontjából.

Veszélyeztető tényezők még az Új-Zélandra betelepített hermelinek, melyek feldúlják a madarak fészkeit és elfogyasztják fiókáikat.

§ Villásfarkú erdeinimfa (Thalurania furcata) – Nimfa: lk

A kolibrifélék (Trochilidae) családjához tartozó faj. A fajt Johann Friedrich Gmelin német természettudós írta le 1788-ban, a Trochilus nembe Trochilus furcatus néven.

Argentína, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Paraguay, Peru, Suriname, Trinidad, Tobago és Venezuela területén honos.

Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki és hegyi esőerdők, mocsári erdők, valamint ültetvények és vidéki kertek. Állandó, nem vonuló faj.

A hím testhossza 9,5–13 centiméter, a tojó 8–10,7 centiméter, testtömege 3–5 gramm. Villás farka van. A hímnek a melle csillogó zöld. Tápláléka

Nektárból és repülő rovarokból áll. Alacsony bokrok ágvillájába, növényi rostokból és pókhálóból készíti csésze alakú fészkét. Elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma ismeretlen.

§ Vízi fehér nimfa – tudományos neve: tündérrózsa – Nimfa: lk

Tavakban, lassan folyó vizekben élő, a víz színén úszó levelű, nagy virágú növény; Nymphaea.

vízililiom J: 1. fehér tündérrózsa. 2. tavirózsa.

Már Clusius (1583) megemlékezik a fehér virágú nymphaeáról, amelyből a Németújvár mellett lévő mocsarakban sokat látott. Írt a sárga virágú hüvelyes lótuszról, amely Pannónia minden rétjén tenyészik. Csapó József (1775) szerint a fehér virágú vízitök változatos betegségek ellen jó gyógynövény. Veszelszki Antal (1798) a sárga vízitök hasznáról részletesen értekezik, akár Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.). Szaknyelvi tündérrózsa neve mellett számos régebbi és népnyelvi elnevezése ismert: vízitök, vízivadtök, vízikorsó, liliomrózsa, fehér tulipánt, bubojka, huppolyag, lapinta, töking, kupánvirág,vízirózsa, vízililiom és vízi fehér nimfa. A Szigetközben a tündérrózsa vízitök, vízirózsa, vízivadtök, tökvirág, töklevél.

Az Iris pseudocorus neve Kájoni János orvoskönyvében (1656) a vízililiom, illetve a sárga vízi liliom.

A költők gyakran azt írták a tündérrózsáról, hogy titokzatos virága éjjel a holdfénynél olyan, mintha tündér lebegne a víz színén. Ez lehet a név alapja.

Tudnunk kell azonban, hogy a regényes költészettel szemben a rideg tudományos megfigyelés megállapította, hogy a virág este becsukódik, és éjjel a víz színe alá merül. Csak a nap sugarai keltik ismét életre, és csalják a felszínre. Így védi gyorsan romlandó virágporát az esti pára és harmat ellen. A virág

kora reggel Kelet felé fordul, majd követve a nap pályáját a délutáni órákban már Nyugatra néz. Ez a különleges tulajdonsága, amelyet a botanika heliotropizmusnak (nap felé fordulásnak) nevez, már Theophrasztosznak is feltűnt.

Először a görög történetírás atyja, Hérodotosz említi fehér liliom, azaz krinon néven. Hérodotosz a Kr. e. IV. században bejárta Egyiptomot, és a növény

gazdasági jelentőségéről is tudósított. Theophrasztosz és Dioszkuridész is jól ismerte a csodaszép virágot, nymphaiának nevezték. Plinius természethistóriájában nymphaea a neve, mert „nata traditur Nympha zelotypia ergo Herculem mortua”, azaz azt mondják, hogy Herkulesért meghalt féltékeny nimfától származik. A görög mitológia alapján Plinius azt is írja, hogy egyesek nevezték a növényt heracleonnak is. De rhapalonnak is, mert olyan a növény, mint egy vízbe hajított buzogány.

A középkorban a fehér virágú növényt általában nenuphar néven emlegették. A virágot csak óvatosan volt szabad leszakítani, mert a vízi tündérek, a sellők

féltékenyen őrizték. Az északi népek hiedelme szerint a virág elátkozott lélek, aki éjfélkor lebeg a mély vizek, az ingovány, a hínáros tavak színén, és

aki a virágért megy, mind mélyebbre merül az iszapba, keze, lába a hínárba akad, ha úszni próbál. Összecsap fölötte a víz, holttestét nem veti fel, mert

a sellők birodalmukban fogva tartják. A fehér virág pedig csak szelíden imbolyog a felszínen, mintha mi sem történt volna. A régi német mesék szerint is a levelek alatt rejtőznek a sellők, akik a halandó és kapzsi embert a mélybe rántják, miként azt Goethe is megírta Der Fischer című balladájában. A ringatózó titokzatos virág a költőket is megihlette. Tompa Mihály bájos regét írt a vízililiomról.

Az egyiptomi lótusz több rokona Európában dísznövény, a legszebb vízinövények közé tartozik. Alighanem éppen Magyarországon található a füvészkertekben és a nagyobb meleg tavakban, parkokban a nymphaea legtöbb érdekes változata. Nálunk is honos nemzetség a Nymphaea nuphar. Tudományos fajneve az arab nau-far szóból származik, amely kékesen csillogót jelent. A hosszúkás, acélkék levelekre utal. Sárga virága kisebb a fehér virágúnál. Általában tavi rózsa a neve, de nevezik sárga virágú vízitöknek, vízimáknak, nenufarnak, tórózsának, habrózsának is. A tórózsa a német Seerose tükörfordítása. A növény békaliliom neve ma a Hottonia palustris (VN.) jelölésére szolgál. Igen régen felbukkan a magyar írásbeliségben, már 1604-ben megtaláljuk Szenczi Molnár Albert magyar–latin

szótárában: bekaliliom ’Lilium agreste’. A későbbi kiadásban 1708-ban béka liliom ’Lilium agreste, Crinon’, majd Pápai Páriz Ferenc szótárában 1762-ben:

ua.’Lilium agreste’, 1767-ben: ua. ’Hemerocallis’, a magyar–latin részben viszont ’Lilium agreste’ (PPB.). Kresznerics Ferencnél 1831-ben béka-liliom,

Dankovszky Gergelynél 1833-ban’Nymphaea’. Bugát Pálnál 1843-ban békaliliom ’Anticantharus, Lilium agreste’, és ugyanígy a CzF. szótárban 1862-ben és a Pallas lexikonban 1893-ban ’Iris pseudocaris’, valamint Jávorka Sándornál 1925-ben’Hottonia palustris’ (MF.). A népnyelvben máig használatos a békalilium (MF.) alakváltozat, Marosvásárhelyen a békaliliom (Nyárády). Ezt az úszónövényt, mely álló- vagy lassan mozgó vizekben él, gyönyörű rózsaszín virágáról nevezték el. A víz felszíne fölé emelkedő gyönyörű, rózsaszín fürtvirágzata 20–40 centiméter magas, 4–10 virágörvből áll, és a liliomra emlékeztet. A béka állatnévvel képzett összetett szó a németben is megvan ennek a növénynek a jelölésére, vö. Krötenlilie, ennek tükörszava a magyar békaliliom.

Az amazoni-tündérrózsát Sir Richard Schomburgh fedezte föl 1837-ben Guayanában. Ő victóriának nevezte el – a 18 éves Viktoria éppen akkor lépett Anglia trónjára –, a regia ’királyi’ jelzőt egy londoni botanikus, Lindley fűzte hozzá. 1851-ben a Viktoria regia már Gentben, Hannoverben és Hamburgban is tündökölt. 1852. július 19-én nyílt ki a berlini Borsig-kertben az első virág. Berlin lakosságának nagy része odatódult a hírre.

A tündérrózsafélék legszebb fajai a meleg égöv vizeiben pompáznak. Egykor élelemnek számított Európában is, Dél-Amerikában a vízikukoricának nevezett tavirózsa magvaiból lisztet is őrölnek a bennszülöttek. Nálunk veszélyeztetettek ezek a gyönyörű növények, mert az elhamarkodottan mindenhova betelepített növényevő hal, az amur sok helyen kipusztítja.

§ Vízi fehér nimfa – tudományos neve: fehér tündérrózsa vagy fehér tavirózsa - (Nymphaea alba) – Nimfa: lk

A fehér tündérrózsa Európában nem ritka, a távoli északi tájakat és Spanyolország nagy részét kivéve. Észak-Afrikában és a Közel-Keleten is megtalálható ez a vízinövény.

Ennek a növényfajnak a víz színén úszó, 15-30 centiméter széles, fényes zöld Levelei kerekdedek, válluk mélyen bemetszett, szélük ép. Az oldalerek villásan szétágaznak, de a levél szélénél összefutnak. A levélnyele hengeres. 10-15 centiméterátmérőjű virágain 4 zöld csészelevél és 15-25 fehér szirom található, melyek fokozatosan mennek át a porzókba. Megporzástól függően 3-5 napig nyílnak, majd elhervadva a víz alá buknak, és helyükbe újak fejlődnek. Évelő növény, karvastagságú gyöktörzzsel.

A fehér tündérrózsa tápanyagban gazdag, iszapos talajú álló- vagy lassan folyó vizek lakója. Körülbelül 3 méter is lehet a vízmélység. A virágzási ideje június–szeptember között van.

§ noa, noah – Noa: lk

Rossz minőségű, direkt termő borszőlőfajta. Nem sokkal a fajta megszületése után Amerikából át is került Európába, s a filoxéravész utáni magyarországi nagyarányú szőlőtelepítésekkel hozzánk is eljutott.

Neve ez idő tájt föl is bukkan az ampelográfiai szakkönyvekben (R. 1890: Molnár I., 1892: Roboz, 1909: Szilárd), valamint a név alakváltozatai a nyelvjárásokban [MTsz.: Noe-szőllője (Tata vidéke) | SzlavSz., BüTsz., KkSz.: noha | OrmSz.: noa | KertLex.: noé | Nyr. 92: nova | Maar: noa (Sopron) | NéprÉrt. 30: noha (Lepsény)].

A fajtát Wasserzieher Ottó állította elő 1869-ben az Illinois állambeli Nauvooban, de neve nem ebből a helynévből származik. Magyar fejlemény, a korábbi Noa-szőlő(je),Noe-szőlő(je)-féle szókapcsolat első elemének önállósulásával jöhetett létre, a szókapcsolat mintája a francia (vigne de) noah tulajdonképp ’Noé-szőlő’ lehetett. A bibliabeli szőlőművelő és borkészítő Noé, angol Noah neve őrződik meg nemzetközi szóként a legtöbb nyelvben így; vö. bolgár noa, cseh, szlovák noe, román noah, szerbhorvát noa, nova, noe, noah, francia noah.

Jellegzetesen zamatos, illatos bora magas metilalkohol-tartalma miatt nem egészséges, az ország számos vidékein fogyasztása komoly népegészségügyi gondokat okozott. Hamvas Béla szerint a novabor az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. A XX. század közepén Magyarországon még 8000 hektáron termesztették a novaszőlőt, ez az ország összes szőlőinek 3,5%-a volt. Az otelló után ez volt a legelterjedtebb direkt termő szőlőnk. Bora savas, durva ízű, átható illatú. Részegítő hatása igen erős. Maga a szőlő erős növekedésű, gombabetegségekkel, faggyal szemben ellenálló, étkezésre jó, finom. Hátránya, hogy a fürt bogyói éretten igen könnyen leperegnek. Gyakorlatilag ép fürtöt nem is lehet szüretelni a noa tőkéiről, a szemeket a földről kell összeszedegetni.

§ Nolina – tudományos neve: buzogányfa vagy elefántláb - (Beaucarnea) – Nolina: lk

A spárgafélék (Asparagaceae) családjának egy nemzetsége.

Az alig néhány fajból álló nemzetség eredeti élőhelye az USA délnyugati része és Mexikó.

4–4,5 m magasra (egyes fajok akár 10 m-ig is) megnövő, elágazó törzse tetején több száz keskeny, hosszú levélből álló levélrózsa terül szét. Magyar nevét onnan kapta, hogy a törzs alja a víz tárolására látványosan megvastagodik. Az idősebb példányok kérge az elefánt bőréhez hasonlóan szürkésbarna, megvastagszik és berepedezik.

Kétlaki. Apró, krémszínű virágai tömegesen nyílnak. Apró, egyenként 2-3 magot tartalmazó termései éretten felnyílnak, és a magok a földre potyognak belőlük. A termés beérése után az agávéformáktól eltérően nem pusztul el.

Szárazságtűrő, nem pozsgás növény. A fagyot −7 °C-ig, sőt, időnként még tovább is tűri. Szobanövényként rendszerint csak 30–40 cm magasra nő, miközben az egyes levélszálak hossza elérheti a 60 cm-t.

Rendszeresen öntözni csak tavasszal, növekedési időszakában kell. A vizet jól áteresztő, de sok szerves anyagot tartalmazó földet kedveli.

A Kárpát-medencében nyáron kiültethető, de ilyenkor az esőtől védeni kell. Magyarországon nem virágzik; itt csak sarjairól szaporítható, de nagyon ritkán sarjad.

Ny fejezet; 13

§ Gyászoló nyakó – tudományos neve: apácavirág – (Nonnea pulla) - Nyakó: csn, rfk

Gránátvörös virágú mezei gyomnövény; Nonnea pulla.

Karl Hoffman és Wagner János nagylélegzetű művében (1903: MVN.) szerepel az apácavirág és a növény számos társneve bíborszínű gyászoska alatt.

Az apácavirág a tudományos nemi név megfelelője. Társneve az apácafű, piszifüle, szipóka és az édesvirág, továbbá a gyászolka, gyászoló nyakó, gyászoska.

Ez utóbbiak névadási szemléletének az a háttere, hogy a párta feketésbíbor színű. Ez indokolja apácavirág elnevezését is. A nevet nem említi a CzF. és

a Ballagi-féle szótár, tájszótárainkban sem szerepel. A Pallas lexikonban csak a Staphylea pinnata N. apácabokor neve olvasható. A Nonnea pulla német neve

Mönchkraut, azaz ’szerzetesfű’, illetve Nonnenblume. A tudományos genusnév Johann Philipp Nonne (1729–1772) erfurti orvos és botanikus nevét őrzi.

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (SzT.) szerint az apácavirág jelentése ’művirág’ volt. A gróf Teleki család sáromberki levéltárában van egy 1788-ból

származó irat, melyben „skatulyába satíros selyemből kötött Apátza virágok” szerepelnek. A Nonnea pulla vetések között, utak mentén, legelőkön fordul elő.

Az apácavirág összetétel virág utótagjáról igen sok mindent lehet mondani. Itt csupán a virág régi értelmezéséről szólunk, amikor még ’nők virágja’, ’asszonyi

vérzése’, ’ilyenfajta virágzása’ jelentése volt, mint azt Szenczi Molnár Albert Dictionarium Ungarico– Latinumának Ecsedi Báthory Istvánhoz írt, manierista

furcsaságokkal teli ajánlásából tudjuk. Valószínűleg Calepinus szótárát követi az alábbi menstruációértelmezés: Juno „férfi nélkül szült fiút; Flóra mutatott

neki egy virágot az ólenosi [achaiai] mezőkön, amelynek érintésétől férfi nélkül is tüstént teherbe esett”. Mars hadisten született ilyen módon, aki éppen

olyan rettenetes, mint a Plinius állításával jellemzett „asszonyi vérzés”, amelytől eltompul a fegyver, megsavanyodik a must, kiég a gabona, megrozsdásodik

a bronz, megvész az eb, elhull a virág. A szörnyű hadistent világra hozó Juno segítőjét, az ólenosi virágot a szótáríró Szenczi így magyarázza: „annak

gondolom, amit a nők a maguk virágjának szoktak mondani”. A virág tehát a menstruáció (mint hozzáteszi, Plinius „az ilyenfajta virágzásról így ír”). A

magyar nyelven először verselő jelentős költőnk, Balassi Bálint Kit egy bokrétárul szerzett című versében magát a női szeméremtestet nevezi így: „Az adá virágát akkor én kezemben”. Ma orvosi és jogi szakszó a defloráció, azaz a ’virágtalanítás’, a ’szüzességtől való megfosztás’, a ’megszeplősítés, megbecstelenítés’.

A XVI. és a XVII. században – mint a fenti szótárban olvasható – „az asszonyi állat szemérmes testének kapuhártyája”, Vénusznak „első ostromán” éppen úgy

vérzéssel rontatott el, mint ahogy vérfolyással jelentkezett a menses. Mint a szótárban szerepel, defloro: „virágától megfosztom”.

§ Nyakó – tudományos neve: farkasszem – (Lycopsis arvensis) - Nyakó: csn, rfk

Kék virágú szőrös gyomnövény; Lycopsis arvensis.

Viszonylag új keletű szaknyelvi kifejezés (R. 1894: Pallas, 1911: Nsz., 1951:Soó). Minden bizonnyal jövevényszó a németből, a Wolfsauge ’ua.’ tükörfordításával kerülhetett a magyarba. A növény tudományos genusneve, a latin lycopsis (&lt; görög lykosz ’farkas’; opszisz ’kinézni’; op- ’szem’)’farkasszem’ jelentésű. Román megfelelője az ochiul lupului.

A növény társneve a csillagfű, fordulófű, gyökere-elfordult-fű, mácsonya, nyakfű, nyakó. Eredetileg más jelentésű, igen régtől adatolható növénynevünk az ökörnyelv. Lycopsis értelmezéssel bukkan föl a XVI–XVII. században: koz ökor nyelw az Erlanger Herbariumban. A német R. wild Oschsenzung, Scharfochsenzung, Ochsenzungenkraut, Ochsenzunge és a magyar név szó szerint egyezik. Tükörszóval állunk szemben a román limba boului (R. 1783: limbá bouluj), a cseh R. wolowy yazyk plany, lengyel R. wolowy iezyk, szlovák planý wolowý jazyk (szó szerint a Márton-féle műben vad ökör nyelv fű a neve), wolowý gazý ek ’Echium vulgare’ esetében is, és ezeket nem a különböző nyelveket beszélők gondolkodásának analóg volta hozta létre.

Mind a latin buglossos ’nagynyelvű, tulajdonképp ökörnyelvű’ szóra vezethetők vissza.

Már Pliniusnál olvasható a buglossos növénynév, mely a görög bouglosszosz,

bouglosszon ’ua.’ (Dioszkuridész) (&lt; görög bousz ’tehén, ökör’ és glossza ’nyelv’) átvétele. A középkori füvészeknél szerepel a latin lingua bovis is.

Az elnevezés alapja a növény érdes, durva és nyelv alakú levele.

§ Nagy nyárlevelész – Nyár: csn

CHRYSOMELINAE – alcsalád

Testük általában kerekded, erősen domború, félgömbölyű, esetleg kissé megnyúlt. Fejük a szemekig az előtorba behúzott. Az előtor olyan széles mint a szárnyfedők töve. Álcáik szabadon élnek, legtöbbször leveleken rágnak.

Nagy nyárlevelész (Melasoma populi Linné)

Syn: M. JanacekiReitter

Az imágó domború, tojásdad alakú, 10–12 mm nagyságú. Teste fekete, szárnyfedője egyszínű vörös, zsírfényű, végén a varratszögletben egy fekete ponttal. Feje, előtora zöldeskék. A pete sárga, vagy narancsvörös, megnyúlt ovális alakú. A kifejlett álca fehér, 13–15 mm hosszú, sorokba rendezett fekete pettyekkel és kinövésekkel. Érintésre ezekből a szemölcsökből karbolsavra emlékeztető folyadékot választ ki. Bábja szabad báb, mely hasonlít az álca alakjára.

Egész Európában és az Atlasz hegységben elterjedt faj. Magyarországon fő gazdanövényein, a nyárakon és a füzeken mindenütt megtalálható. Schwenke (1974) szerint az álcák a Salix fajokon nem tudnak kifejlődni.

Bogár alakban telel át a fák tő körüli részén, az avar alatt, a talajban, nagyobb kéregrepedésekben vagy sebhelyekben. Nyár anyatelepeken az anyatövek tő körüli részén, vagy az anyatövek között, az avar alatt találjuk őket. Tavasszal az áprilisi első meleg napok hatására előbújnak, táplálkozó rágás után párosodnak, majd lerakják petéiket. A nőstények a petéket a levelek alsó oldalaira, egy síkban 20–30 db-ot elhelyezve, csomókban rakják le. Egy-egy nőstény ezernél is több petét rakhat. A petékből a kis álcák 1–2 hét múlva bújnak ki. Egy ideig – az első vagy második vedlésig – közvetlenül egymás mellett rágnak, majd szétszélednek. 3–4 heti rágás után elérik teljes nagyságukat és bebábozódnak. Bábozódáskor az álca a potroha végét a levél alsó oldalához ragasztja, így a báb fejjel lefelé lóg. A bábnyugalom 1–2 hét. Évente több nemzedékkel szaporodik. Kedvező körülmények között 3–4 nemzedék is megjelenhet. A bogarak októberben a talajba vonulnak áttelelésre.

Különösen 1–2 éves nyár- és fűz -fiatalosokban és anyatelepeken veszélyesek. Az ősszel a talajba bújó és ott áttelelő bogarak az első meleg nap hatására megjelennek és lerágják a rügyeket. A fiatal fák és hajtások az ismételt rügyrágást erősen megsínylik. Az álcák a nyár- és fűzfiatalosok megrágásával okoznak kárt A kibújt kis álcák a leveleket először kivázasítják, később teljesen felfalják, úgy, hogy csak a levélerek maradnak meg. Az álcák fejlődésére kedvező időjárás esetén tavasztól őszig tartó ismételt lombrágás következtében növedékveszteség lép fel.

A nyárlevelészek elterjedési területe csaknem állandó. Tömeges elszaporodásukat általában időjárási tényezők segítik elő. Kártételük mértéke évente változó, de jelentős lehet. Az Erdővédelmi Figyelő-Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint éves átlagban mintegy 1500 hektáron okoznak rágáskárt.

Kis nyárlevelész (Melasoma tremulae Fabricius)

A bogár 6–9 mm nagyságú. Alakja és színe nagyon hasonló a nagy nyárlevelészéhez, de szárnyfedőinek végén nincs fekete pont. A kis álcák eleinte csak feketék, kifejlődve fehérek, domborúak, végükön kissé kihegyezettek lesznek, fénylő fekete szemölcsökkel. Fejük és lábuk fekete. 8–12 mm hosszúak.

Európai elterjedésű faj, Magyarországon a nyárakon és a füzeken mindenütt közönséges. Gyakran együtt fordul elő a nagy nyárlevelésszel. Életmódja és esetleges károsítása is hasonló. Valamivel később jelenik meg mint a nagy nyárlevelész. Bábozódni gyakran a lágyszárú növényekre vonul.

§ Nyár-fagomba (Lentinus tigrinus) – Nyár: csn

Syn.: Panus tigrinus, közönséges nyárfa-gomba, nyárfa dücskőgomba, pikkelyes fagomba

Kalapja 3-8 (12) cm átmérőjű, eleinte domború, majd ellaposodik, köldökössé válik, végül tölcsérformájú lesz, széle fiatalon begöngyölt, vékony húsú, a fehéres alapszínű kalapon sötétbarna, feketés színű pikkelyek vannak. 

Lemezei tönkre lefutók, keskenyek, sűrűn állók, élük idővel kissé fűrészes lesz, fiatalon fehérek, idővel okkeres árnyalatúak lesznek, sárgulók. 

Tönkje 2-5 (10) cm hosszú, 0,3-1 cm vastag, központi vagy oldalt álló, hamar eltűnő gallérja van. Alapszíne fehéres, feketés-barnás színű szálas pikkelyek díszítik. 

Húsa eleinte puha, de hamar szívóssá, bőrszerűvé válik, színe fehéres, enyhén sárgul, jó szagú és ízű. 

Előfordulás: áprilistól novemberig, lombos fák tönkjén, különösen fűzfán és nyárfán, de talajon fekvő, megmunkált fán is előfordul, gyakori faj. 

Étkezési érték: ehető. Csak feltételesen fogyasztható!

Megjegyzés: hasonló mérgező gombafaj nincsen. 

§ Szürke nyár (Populus x canescens) – Nyár: csn

a Malpighiales rendjébe és a fűzfafélék (Salicaceae) családjába tartozó hibrid növény.

1789-ben, William Aiton skót botanikus a fehér nyár (Populus alba) változataként írta le, P. alba var. canescens név alatt.

1804-ben, James Edward Smith angol botanikus, Populus canescens névvel faji szintre emelte ezt a növényt. Az angol tudós megjegyezte, hogy a két fa Leveleiben különbözik; míg a P. alba-nak karéjosak a levelei hófehér alulsórésszel, addig a P. canescens-nak hullámosak a szélei az alja hullámos.

A későbbi botanikusok már sejtették, hogy valójában egy hibrid növényről van szó. Manapság viszont, már tudjuk, hogy a fehér nyár és a rezgő nyár (Populus tremula) hibridje; emiatt a hibridekre jellemző X-szel írjuk a nevét.

A két szülőfa, természetes körülmények között, csak Európában és Ázsia északi felén él együtt, emiatt csak e két kontinensen jelenik meg a természetben a szürke nyár.

A szürke nyár mindkét szülőfa jellemzőit viseli. A levelei szürkések és domborult tartásúak, jóval karéjosabbak, mint a P. alba. Egészséges fa, mely gyorsan és magasra nő; elérheti a 40 méteres magasságot és az 1,5 méteres törzsátmérőt is - ez nagyobb, mint akármelyik szülője. A termesztett fák általában hímneműek, de nőneműek is előfordulhatnak. A vadonban a nőneműek vannak többségben; ezek közül néhányan klónkolóniákat is alkothatnak.

§ Nyáriorgona, illatos nyáriorgona vagy pillangócserje (Buddleja davidii) – Nyári: csn

a görvélyfűfélék (Scrophulariaceae) családjába tartozó, cserje méretű növényfaj.

Neve ellenére az orgonának csak távolabbi rokona. Északnyugat-Kínában és Japánban őshonos, folyó- és patakpartokon él. Sokfelé dísznövényként ültetik. Sok országban inváziós növény, például az USA Oregon és Washington államaiban gyomnövényként tartják számon.

Közép- és Dél-Európa legtöbb városában meghonosodott, kertekből elvadulva. Németországban 1928-ban fedezték fel a Rajna partján, azóta vasúti sínek mentén, elhagyott gyártelepeken terjed.

Bár nektárja számos lepke-, méhfaj számára nyújt eleséget, mégsem növeli a

biológiai sokféleséget; mivel a hernyóknak nem tápláléknövénye, és nektárja a nyár egyébként is bőséges időszakában termelődik. A kertekbe azonban odavonzza a pillangókat, ezért a látvány szempontjából érdemes ültetni. A napsütést kedveli, a talajjal szemben nem igényes, meszes, homokos talajon is nő. 2-4 méterre megnövő cserje. Négyélű hajtásain

keskeny, lándzsás, finoman fűrészes, 10–15 cm hosszú, színükön sötétzöld, fonákjukon szürkészöld levelek nőnek. Júliustól akár szeptember végéig nyílnak lila, illatos virágai, melyek közepe élénk sárga – a termesztett változatokon a virágok színe fehér, rózsaszín, ibolyakék vagy bíborpiros is lehet. A hímnős, négyszirmú virágok akár 30 cm hosszú, egyszerű fürtvirágzatot alkotnak, rovarbeporzásúak. Szél terjesztette tokterméseiben évente és egyedenként akár hárommillió mag is fejlődhet.

Az eredeti leírást a növényről a francia botanikus, Adrien René Franchet adta 1887-ben; nevét Adam Buddle angol botanikusról (1660-1715) és a francia természettudós és misszionárius Armand Davidról (1826-1900) kapta. A taxon egyik szinonimája a Buddleja variabilis Hemsl..

§ nyergeskenguru (Onychogalea fraenata) – Nyerges: csn

A kúszóerszényes-alakúak (Diprotodontia) rendjéhez, ezen belül a kengurufélék (Macropodidae) családjához tartozó faj.

Ausztrália területén honos. Hossza 1 méter, súlya 4-8 kilogramm. Egykor Ausztrália keleti részén széles körben elterjedt faj volt. A faj élőhelyét jelentő erdők irtása és a vadászat miatt súlyosan veszélyeztetett fajjá

vált, emellett a szarvasmarha és juhcsapatok elpusztították az erdők aljnövényzetét, ahol a kenguruk a nappalt töltötték. 1937-től 1973-ig egyetlen egyedet sem észleltek és feltételezték, hogy a faj kihalt. A fajt 1973-ban Queensland egy eldugott vidékén újra felfedezték. Egy viszonylag kis méretű (115 km²-es) területen fordul elő kizárólag, melyet azóta nemzeti parkká nyilvánítottak. Elindultak fogságban való tenyésztési programok is a faj megmentése érdekében.

§ Nyest (Martes foina) – Nyest: csn

A menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozó faj. Az állat a Martes nem típusfaja.

Eurázsiai kisragadozó. Elterjedési területe Spanyolországtól Közép- és Dél-Európán át, Közép-Ázsiáig, Mongóliáig és a Himalája vidékéig tart. Európában a Földközi-tengeri szigetek java részéről hiányzik.

Testhossza 40-54 cm, farokhossza 22-30 cm, testtömege 1,1-2,3 kg. Karcsú testalkata és viszonylag rövid lábai vannak. Szőrzete barnás színű. Jellegzetessége a nagy fehér mellfolt, mely egyben a legfőbb megkülönböztető jegye a nyuszttól, amelynek mellfoltja narancssárgás színű. Orra világos színű, talppárnái szőrtelenek.

A sziklás, nyíltabb területeket kedveli. A magashegységekben is megtalálható, a nyári hónapokban akár 4000 méter magasságig is felhúzódik. Gyakran megjelenik a városokban, sőt megtelepedhet az épületekben is. Ügyesen mászik, de ritkán megy fel magas fákra. Főleg szürkületkor és éjszaka mozog. Hatékony vadász, tápláléka gerinctelenekből, rágcsálókból, madarakból, tojásokból áll, de szereti a gyümölcsöt is. Imádja a tojást, annak tartalmát kiszívja, csak az üres héjat hagyja hátra. A másnapos hányadék felevése se jelent neki gondot. Esetenként háziállatokat is megtámad.

Magányosan él, csak a nyár közepén esedékes párzási időszakban tartanak együtt. A hímek területe annak adottságaitól függően 12-211 Hektár közötti méretű, nyáron a legnagyobb. A hímek territóriuma több nőstényével is átfedő. Bár éjszakai állat, a párzási időszakban nappal is láthatók. Mivel

a megtermékenyült peték késleltetetten ágyazódnak be az anyaméhbe, az ellés nem következik be a következő tavasz előtt. A vemhesség teljes ideje 230-275 nap, míg a valódi terhesség mindössze egy hónap.

Az alom általában 3-4 vak, szőrtelen kölyökből áll, de esetenként 8 is előfordulhat. A kölykök két hónapos

korukban már elkezdenek vadászni tanulni, majd 15-27 hónapos korukban válnak ivaréretté. Természetes körülmények között 3 év a várható átlagos élettartamuk, vadon maximum 10 évig élnek, fogságban 18 év a csúcs.

A nyest és a nyuszt. A nyest és a nyuszt (Martes martes) nagyon hasonlítanak egymásra. Megfigyelések szerint, ahol egy területen mindkét faj él, ott kerülik egymást: míg a nyuszt jobbára nappal és alkonyatkor, addig a nyest éjszaka vadászik; a nyuszt kerüli a településeket, a nyest viszont nem; a nyuszt ügyesen mászik a fára, a nyest inkább földközelben tartózkodik.

Nyest mint fizetőeszköz. A középkori Horvátország egyes területein a nyestbőr volt az adózás fizetőeszköze. Ezért fut Szlavónia Címerében a középkor óta nyest, és ennek okán lett 1993-ban a független Horvátország hivatalos fizetőeszköze a kuna, vagyis 'nyest'.

Városi nyestek. Életterük beszűkülésével a nyestek is a rókákhoz hasonlóan a városok, települések peremére vagy magába a településbe szorultak. Természetes élőhelye helyett beköltözik a padlásokra, megtalál minden lyukat, üreget. A kutyákat elkerülik, de szívesen beköltöznek az autók motorházteteje alá, megrágcsálják az autógumikat és összekarmolnak mindent. A védekezés meglehetősen nehéz ellenük, mert territoriális állatok és ha megszoknak egy helyet, onnan nehéz őket kiűzni. Különféle praktikákat használnak ellenük, de a legeredményesebbnek az élve befogást tartják. Ha megelégszünk az elriasztásukkal, akkor egy-két zacskónyi kutyaszőrrel hamar költözésre bírhatjuk őket, mivel a kutyákat (és a szagukat) mint ellenséget kerülik.

§ Napkeleti nyilas (Conringia orientalis L.) – Nyilas: csn

Egyéves. 20–50. Tőlevelei visszás tojásalakuak, nyelesek; szárlevelei kerülékesek, vagy tojásalakúak, nyelesek, szíves vállal szárölelők, épek. Az egész növény fakó és kopasz. Szirmai zöldessárgák, halványszínűek. Termései laza fürtben felállók, négyszögletüek; kopácsaik egyerűek. Terem köves parlagokon, vetés között szórványosan és inkább hazánk közép és keleti részében.

§ Mezei nyúl (Lepus europaeus) – Nyúl: csn

Európa és Ázsia nyugati felén él természetes körülmények között, de a világ számos területére, így Írországba, Észak-Amerika keleti részébe, Barbados, Argentína, Chile, a Falkland-szigetek, Réunion, Ausztrália és Új-Zéland területére is betelepítették. Tartózkodási helye a mező, Erdővel határos szántóföldek és kertek. Néhol megosztja területét a havasi nyúllal.

Testhossza 50-70 centiméter, Farokhossza 7-11 centiméter, testtömege 2500-6500 gramm. Színe szürke. Hátsó, erős lábai segítségével képes akár a 70 kilométer/órás sebességet is elérni. Feje karcsúbb és nyújtottabb, mint az üregi nyúlé.

Jellegzetes menekülő állat, amit a hosszú fül, nagy szem, kifinomult szaglóérzék és hosszú lábak is jeleznek. Veszély közeledtekor meglapul egy gödörben, fülét hátraengedi. Alkonyatkor, miközben legel, feltűnően lassan mozog, és laposan a földhöz simul. Magányosan él. Csak a szaporodási időben látható párosával vagy kisebb csoportokban. Rendszerint ragaszkodik megszokott területéhez. Jelöléssel kimutatták azonban, hogy kisebb-nagyobb vándorutakat is megtesz. 1928-ban tömeges vonulását figyelték meg Ukrajnában, amit nyilvánvalóan a szokatlanul nagy hóesés váltott ki. A legtöbb állat a vándorlás során elpusztult.

Minden ehető növényi részt elfogyaszt, legjobban a zsenge, nedves hajtásokat szereti. Tavasszal a fiatal vetésben tartózkodik és ezt eszi. Később

Lóherét és a lucernát keresi fel, aratás után a kukorica-, burgonya- és répaföldekre vonul, majd később a fiatal őszi vetéseket és káposztáskerteket látogatja. Télen, ha nagy a hó, behúzódik a kertek és a szérűk környékére és ilyenkor a gyümölcsösökben, faiskolákban, csemetekertekben rágásával hatalmas károkat tehet. Különösen a fehér akác fiatal csemetéit rágja előszeretettel.

A nagy termetű ragadozómadaraknak, rókáknak, farkasoknak, a kóbor kutyáknak és a menyétféléknek, köztük a közönséges görénynek és a nyestnek esik áldozatul. Elsősorban a beteg vagy a fiatal, tapasztalatlan állatokat ejtik zsákmányul. A kifejlett nyulak olyan rendkívül gyorsan futnak, hogy cikcakkban vágtázva majdnem minden üldözőjüket messze maguk mögött tudják hagyni. Ekkor veszik hasznát annak is, hogy teljes körben látnak, csakúgy, mint az üregi nyúl, hiszen ily módon szemmel tudják tartani üldözőjük mozgását.

A párzási időszakukat bagzásnak nevezzük, általában március-áprilisra esik. A nőstény évente 2-3-szor fial, az első alomnál egyet-kettőt, a másodiknál

azonban már 2-5 kölyköt, az egyéves vagy az öreg példányok inkább kevesebbet. Az utódok a szabadban születnek, nem egy föld alatti üregben, mint az üregi nyúlnál. Eltérnek abban is, hogy már röviddel születésük után látnak, és el is tudnak futni. Rejtekhelyükön lapulnak - még nincs szaguk -, és várják anyjukat, hogy jöjjön szoptatni. Bundájuk védi őket a kihűléstől, bár a nedvességre nagyon érzékenyek. De nemcsak ebben a tekintetben különböznek az üregi nyúltól, hanem udvarlási szokásaikban is: a mezei nyulak tavasszal meghatározott helyeken gyülekeznek. A hímek itt fel-alá kergetik a nőstényeket. Ahol sok van belőlük, 4-8 nyulat is láthatunk, amint vad hajszában száguldoznak egymás után, keresztül a szántóföldön. Az egymást üldöző nyulak se látnak, se hallanak, és így tavasszal gyakran esnek a közlekedés áldozatául.

§ Nyúlgomba – tudományos neve: sárga rókagomba – (Cantharellus cibarius) – Nyúl: csn

Syn.: Közönséges rókagomba, nyúlgomba 

Kalapja 3-10 cm átmérőjű, fiatalon domború, majd ellaposodik, végül tölcséressé válik. Széle kezdetben begöngyölt, később hullámos lesz, felülete gyakran kissé egyenetlen. Élénksárga, világossárga, idősebb korban kifakulhat. 

Termőrétege mélyen a tönkre lefutó, eres, ráncos vagy lemezszerűen erezett, sokszor villásan elágazó. A kalaphoz hasonló színű. 

Tönkje 3-8 cm hosszú, 0,8-1,5 cm vastag, tömör, lefelé elkeskenyedő, a kalapnál kissé világosabb színű. 

Húsa vastag, tömör, fehéres, a kalapbőr alatt világossárga, jellegzetesen gyümölcsillatú, nyersen kissé csípős utóízű. 

Előfordulás: júniustól novemberig, főleg savanyú talajú lomb- és fenyőerdőben növő, gyakori faj. 

Kiváló, ehető gomba.

Megjegyzés: az ehető halvány rókagombával, a mérgező világító tölcsérgombával, a mérges pókhálósgombával, a nem ehető rozsdasárga tőkegombával és az ehető sárga gerebennel téveszthető össze. 

§ Nyúlfű – tudományos neve: szelid csorbóka – (Sonchus laevis) – Nyúl: csn

nyúlfű, nyúlkáposzta, nyúlsaláta, tejesdudva, nyúlkék, piekék. – Sonchus oleraceus L. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.

Egyéves. 30–90 cm. Szára bőven tejelő, vaskos és csöves. Levelei nagyok, puhák, hosszúkásak; kihegyezetten, öblösen vagy szárnyasan fogazottak; végkaréjuk nagy, háromszögű. Alsó levelei szárnyas nyélbe keskenyednek, valamennyinek az alapja nyilas. Fészekvirágzatai rendszerint tömött, de kevés fészkű bugában vagy bogernyőben fejlődnek. Virága sárga. Termése mindkét oldalán három bordájú, harántúl ránczos és a szélén fogacskáktól érdes. Terem mívelt talajon, kertekben, parlagokon az egész országban.

§ Nyuszt (Martes martes) – Nyuszt: csn

Az összes erdőtípusban megtalálható Nyugat-Európától Szibériáig. Nagyobb parkokban is előfordul. A hegyvidékeken a fahatárig merészkedik fel.

Testhossza 43-51 cm, farokhossza 20-26 cm, tömege 1,8 kg-ig terjedhet. Torka és melltájéka narancssárga színű, ez különbözteti meg a nyesttől, amelynél ez fehér színű. Szőrzete a test többi részén barna, farka bozontos és hosszú. Mellfoltja a has felé pöttyökre eshet szét, de sohasem ágazik el villásan, mint a nyestnél. Füle kiemelkedik, lába rövid, talpa szőrös. Erős karmaival könnyedén mászik a fán, közben a farkával biztosítja az egyensúlyát.

Nagyon jó ugró. Kiváló a szaglása, hallása. Ügyesen mászik, talán az európai emlősök közül a legjobban. Akár 4 métert is ugrik a fák lombkoronájában, a fán lefelé és felfelé ugyanolyan könnyedséggel mozog, mint a talajon. A talpán található szőr nemcsak a hidegtől óvja, hanem a havon is megkönnyíti a mozgását. Területét, amely a tápláléktól függően 5-23 km2-re is kiterjedhet, végbélmirigyeinek váladékával jelöli meg.

Finnországban sok ellensége előfordul (pl. szirti sas), ezért itt inkább éjszaka mozog, bár ilyenkor is áldozatul esik néha az uhuknak.

Tápláléka a helyi élővilágtól függ, de általában a Mókusok és a kismadarak a legfontosabbak számára. Nagyobb rovarok, bogyók és tölgymakkok is előfordulhatnak az étrendjében.

A nyár közepén párzik, és a vemhességi idő általában annyira elhúzódik (a megtermékenyített petesejt késleltetett beágyazódása miatt), hogy a kölykök csak áprilisban jönnek a világra. 30 gramm a súlyuk, a fészket június vagy július környékén hagyják el, és születésük után hat hónappal lesznek teljesen önállóak.

O fejezet; 35

§ Nagy oláhvirág – tudományos neve: nagy büdöske - (Tagetes erecta) – Oláh: csn

A nagy büdöske eredeti előfordulási területe Mexikó. Vadonnövő állományai México, Puebla és Veracruz államokban találhatók. A vadon növő növényt még az aztékok is gyűjtötték orvoslási és szertartási célokra; továbbá termesztették is. Manapság világszerte közkedvelt kerti virág, parkokban dísznövényként ültetik.

Ez a növényfaj 50-100 centiméter magasra nő meg. A virágai a termesztése során igen változatossá váltak.

§ Kecskefűz olajosbogár (Lochmaea capreae Linné) – Olajos: csn

GALERUCINAE – alcsalád

Hosszúkás tojásalakú fajok. Szemeik nagyok, kiállóak. Előtoruk négyszögletes, szélesebb mint hosszú. Szárnyfedőik hátrafelé gyakran szélesednek, rajtuk sokszor barázdák, szabálytalan pontozás.

Fűz-olajosbogár (Galerucella lineola Fabricius)

Imágója hosszúkás, sárgásbarna, 5–6 mm nagy. A fejtető és a nyak, az előtor hátán egy középfolt, a pajzsocska és a válldudor fekete. Finoman szőrös. Álcája és bábja fénylő fekete.

Egész Európában és Algériában fordul elő. Hazánkban közönséges. Fő gazdanövényei a fűzek, de megtalálható hazai és nemesnyárakon az égeren és a mogyorón is. Nemző alakban telel. Évente több nemzedékkel szaporodik. Kosárkötő fűztelepeken okozhat kárt.

Szil-olajosbogár (Galerucella luteola O. F. Müller)

Syn: G. xanthomelaneaSchrank, G. ulmiGeoffroy, G. crataegi Bach

Társnév: Szil-levélbogár

6–8 mm nagyságú, párhuzamos szélű levelész. Alapszíne sárga, az előtor közepét és oldalát 1–1 fekete folt, a szárnyfedőket pedig 1–1 fekete sáv diszíti. Csápja felül fekete, alul sárga. Lábai is sárgák.

Egész Európában, a Közel-Keleten és Ázsiában előfordul. Behurcolták Észak-Amerikába is, ahol komoly kártevőként tartják nyilván (Balachowsky 1963). Hazánkban közönséges. A talajban a nemző telel át. Álcája és a nemző is a különböző szilfajok (Ulmus) leveleit rágják. Megfigyelték ugyanakkor vadgesztenyén is, itt azonban nem tud elszaporodni. Különösen a mezei szilen nagy tömegben jelenhet meg, egy nőstény 5–600 petét is lerak (Jermy és Balázs 1990).

Kecskefűz olajosbogár (Lochmaea capreae Linné)

Teste tojásdad alakú, fekete, felül csupasz, alul sárga szőrözettel. Hátrafelé kissé szélesedő. Szárnyfedele barnássárga és durván pontozott. Feje fekete. Csápjai egymáshoz közel ízülnek, fonalszerűek. 4–6 mm nagyságú. Álcája a Melasoma fajok álcájához nagyon hasonló, de kisebb.

Európától Japánig előfordul. Magyarországon mindenütt elterjedt, gyakori faj. Tápnövényei elsősorban a füzek és a nyárak, de kimutatták Betula, Carpinus és Alnus fajokról is. Az áttelelt bogarak áprilisban jönnek elő. Több nemzedékkel szaporodik, az egyes generációk átfedik egymást. Szalay-Marzsó (1964) 4 nemzedéket említ.

§ Olajosgiliszták – Olajos: csn

Törzs: Annelida – Gyűrűsférgek

Valódi testüregük van (másodlagos testüreg, coeloma). Szelvényezett állatok, testük a fejlebennyel (prostomium) kezdődik, mögötte található a szájnyílás a peristomiumon. A peristomium után következnek a test szelvényei. A test végén a pygidium található a végbélnyílással.

Osztály: Polychaeta – Soksertéjű gyűrűsférgek

A fejlebenyről és a peristomiumról tapogatók és tapogatókacsok eredhetnek, érzékszerveik jól fejlettek. A szelvényekről csonklábak (parapodium) erednek. Váltivarúak, többségük trochophora lárvával fejlődik. Döntően tengeriek, gyakran gyorsmozgású ragadozók, vagy szűrögetők, üledékfalók.

Alosztály: Scolecida

A fejlebeny jól láthatóan elkülönül a test többi részétől, a csonklábak a test teljes hosszában egyformák. A feji vég függelékei (tapogatók és a tapogatókacsok) hiányoznak.

Család: Aeolosomatidae – Olajosgiliszták

Édesvíziek, testhosszuk 0,3–1 mm, a testükben színes epidermális mirigysejtek találhatók, vörös vagy zöld, sárga árnyalatokban, olykor színtelenek. A mirigysejtekben vakuola található, de szerepe egyelőre ismeretlen. A szelvények

közti válaszfalak nem látszanak, csak a serték alapján lehet következtetni a szelvényességre. A serték szelvényenként négy kötegben helyezkednek el, változó számú sertével. Jellemzően ivartalanul szaporodnak, 3–4 egyedből álló

állatláncokat képezve.

A Hystricosoma chappuisi epibionta, tízlábú rákok páncélján él. Az Aeolosoma fajok szabadonélők, álló– és lassúfolyású vizek alzatán mikroszervezeteket és szerves törmeléket fogyasztanak.

Család: Parergodrilidae

A család egy talajlakó és egy tengeri üledékben élő fajt tartalmaz. Közös jellemzőik a testfüggelékek és a szelvényszám redukciója, továbbá az ivarszervek anatómiai tulajdonságai.

Parergodrilus heideri. 1 mm hosszú, teste henger alakú, 8–9 sertét hrendzó szelvény alkotja. Semmilyen testfüggeléke nincsen. Sertéi egyszerűek, pálca alakúak. A hím nagyon ritka, valamivel kisebb a nősténynél. Petéit a talajon helyezi el. Életmódja és szaporodása kevéssé ismert. A két ismert talajlakó soksertéjű gyűrűsféreg–faj egyike, Magyarországon középhegységi talajokból ismert. Teste a tengeri üledéklakó fajok leegyszerűsödött felépítésére emlékeztet, az alacsony szelvényszám, a függelékek és érzékszervek hiánya talajban is előnyös tulajdonságok.

A Hrabeiella periglandulata taxonómiai helye és filogenetikai rokonsága még nem ismert, de szintén talajlakó. A Parergodrilus fajjal mutatott hasonlóság valószínűleg konvergens fejlődés eredménye, nem közeli rokonok.

Teste 15 sertéket viselő szelvényből áll, mindössze 1,5–2 mm hosszú, sertéi lapátszerűek. Epidermális mirigyei kerek, fehér foltokból álló mintázatot rajzolnak a testfelszínre. Testfelépítésében ötvöződnek a nyeregképzők és a soksertéjű gyűrűsférgek tulajdonságai. Nincs nyerge, hermafrodita, de belső szerveinek elhelyezkedése a soksertéjűekére jellemző. A hím ivarszervek a 6. szelvényben, a petefészek a 12–13. szelvény határán helyezkednek el. Hazánkban a nyugati középhegységi erdők talajából ismert kozmopolita faj.

Osztály: Clitellata – Nyeregképzők

Jellemző rájuk a homonóm szelvényesség, a testfüggelékek (tapogatók, tapogatókacsok és csonklábak) hiánya. A serték a szelvényeken helyezkednek el, méretük és számuk redukált a soksertéjű gyűrűsférgekéhez viszonyítva és

hiányozhatnak is. Hímnősek, névadó tulajdonságuk az ivarérés után, vagy a szaporodási időszakban fajra jellemző szelvénycsoporton megjelenő, epidermális eredetű mirigyes vastagodás, a nyereg, amelynek szerepe a szaporodásban és a kokonképzésben van. Párzás után a nyereg által termelt kocsonyás váladék gyűrűszerűen előrefelé lecsúszik az állat testéről, miközben az ivarnyílás és az ondótartály nyílása előtt elhaladva felveszi az ivartermékeket. A lecsúszó gyűrű két nyitott vége összeszárad és egy enyhén kihegyesedő tojásdad kokont képez, a megtermékenyülés már ennek belsejében történik. Közvetlenül fejlődnek. A szelvényszám, a nyerget alkotó szelvények száma és elhelyezkedése, az ivarszervek és ivari nyílások helyzete fontos bélyegek a fajok azonosításánál.

Alosztály: Oligochaeta – Kevéssertéjű gyűrűsférgek

Méretük közelítőleg 1–1500 mm között lehet, édesvízi és döntően szárazföldi állatok. Rendszerezésükben a serték minősége és mennyisége, valamint az ivarszervek és –nyílások elhelyezkedése döntő szerepet játszanak. Közel

10 000 fajjal a gyűrűsférgek legnagyobb csoportját alkotják. Rendszerük erősen átalakulóban van az újabb, molekuláris filogenetikai vizsgálatok eredményeként.

Rend: Haplotaxida

A nyereg többnyire egy sejtrétegű, 6 szelvényen helyezkedik el. A serték száma szelvényenként 2–8.

Család: Haplotaxidae – Zsinórgiliszták.

Igen hosszú testű, vékony férgek.

Haplotaxis gordioides. Teste 30–33 cm hosszú, csupán néhány mm széles, merevsége a húrférgekre emlékeztet. Tiszta, hideg áramlóvizekben, hegyi patakokban és barlangi vizekben él.

Rend: Tubificida

Egy pár heréjük van, mögötte egy pár petefészek található. Az ivarnyílás a here szelvénye mögötti szelvényen található. A nyereg az ivarnyílások régiójában található.

Család: Naididae – láncosgiliszták

A fejlebeny hasi oldala nem csillós. Az élő állat átlátszó vagy vöröses, a szelvényhatárok látszanak, a szelvények közötti válaszfalak jól fejlettek. A nyereg az 5–7. vagy a 12. szelvényeken van, nem feltűnő.

Nais spp. – láncosgiliszták.

Testüket nem borítják be homokszemcsék, a háti oldalon serték, valamint hosszabb, vékonyabb, hajlékonyabb képletek, ún.szőrserték is vannak. A szőrserték simák és a test átmérőjéhez képest

általában rövidebbek. A 2–5. hasi serték rendszerint hosszabbak a többinél. A 6. szelvénytől kezdve a háti oldalon sertekötegek figyelhetők meg. A kötegekben szőr– és tűserték vannak, utóbbiak a szőrsertéknél vastagabbak és

nem hajlékonyak. Általában van szemfoltjuk. Ivartalan szaporodás során állatláncokat képeznek. A közel 30 faj között számos kígyózó, spirális vagy oldalazó mozgással úszhat, innen ered tudományos nevük (Nais: najád, vízi

nimfa a görög mitológiában). Szerves anyagban gazdag álló– és áramlóvizek alzatán élnek, olykor a nyílt vízben is előfordulnak, vízi mikroszervezeteket fogyasztanak.

§ Olaszgomba (Polyporus tuberaster) – Olasz: csn

Syn.: Polyporus forquignonii, Polyporus lentus, gumós likacsosgomba

Kalapja 5-15 cm átmérőjű, kiterülő, kör alakú vagy féloldalas, középen tölcséresedő, felszíne körkörösen pikkelyes, melyek a közepén odanyomottak, a kalap széle felé felállók, pereme pillásan szőrös. Színe sárgás, okkerbarnás, a pikkelyek sötétebbek. 

Termőrétege likacsos, a tönkre kissé lefutó, a pórusok kitágulók, sokszögletűek, színük fiatalon fehéres-krémszínű, később krémokker. 

Tönkje 3-8 cm hosszú és 0,5-1,5 cm széles, hengeres, a töve felé elvékonyodó, legtöbbször központi helyzetű, ritkán oldalt álló, felülete nemezes, színe fehéres, okkeres, rozsdasárgás. 

Húsa fiatalon puha, később szívós, vastag, fehéres színű. Szaga és íze kellemes.

Élőhely: Három ökológiai típusa van: többnyire fatuskón vagy föld feletti ágakon fejlődik, néha a talajban lévő faanyaghoz vastag, rhizomorpha jellegű micéliummal kapcsolódik, illetve a talajban lévő nagy, fekete álszkleróciumból ún. gombakőből nő ki. Védett meleg és világos erdőkben, különösen ligeterdőkben, gyertyános-tölgyesekben, elegyes bükkösökben, nedves és jó tápanyag-ellátottságú talajokon terem. Közép-Európában túlnyomórészt bükkön és tölgyeken található, májustól októberig. 

Veszélyeztetettség oka hazai és nemzetközi szinten: Egyik ok a megfelelő mennyiségű és minőségű holt faanyag csökkenése az erdőgazdálkodás miatt. Másik ok, a gyakoribb, szintén ehető pisztricgombával (Polyporus squamosus) való összetéveszthetőség. 

Természetvédelmi értéke: 5 000 Ft 

§ Olasz- vagy szálkásperje (Lolium multiflorum) – Olasz: csn

rövid életű, gyorsan fejlődő, jól sarjadzó szálfű. Erózióvédelemre és a nitrát kimosódás megakadályozására ajánlott.

Kétéves növény, fejlődésének második évében hoz magot, természetes gyepjeinkben a kaszálás vagy legeltetés miatt nem tud magot érlelni, ezért nem fordul elő. Fontos alkotója lehet a rövid életű, öntözött gyepeknek, nagy tömegű széna- és szilázsfüvet biztosít.

Az olaszperje kiterjedt mellékgyökérzetének köszönhetően kiemelkedő szerepet játszik az erózióvédelemben. Főleg a csapadékos téli időszakokban képes megakadályozni az ásványi anyagok kimosódását, illetve rendkívül nagy mennyiségben a felszín közelében tartja a nitrátot. Ez utóbbi tulajdonságával segít megőrizni a legfontosabb tápelemet a főnövény számára a tavaszi fejlődéshez.

Erősségek. Erózióvédelem, Talajjavítás, Gyomelnyomás, Nitrogén megtartás, Hosszútávú nitrogénellátás biztosítása, Nagy növekedési erély.

Előnyök. Gyors csírázás és fejlődés jellemzi, gyorsan megtelepül, jól borítja a talajt, emiatt kiváló köztesnövény laza homoktalajokon, erodált területeken.

Hátrányok. Invazívvá válhat, gyomként terjedhet. Nehezen viseli a meleget és a szárazságot, inkább az üde, mérsékelten meleg területeket kedveli, kemény teleken kifagy.

Technológia. Márciustól októberig vethető. A vetőmagmennyiség tisztán vetve 35-40 kg/ha, kevert vetés esetén 20-25 kg/ha. Réti vagy bíborherével keverve, ennek nitrogénkötő tulajdonságát kihasználva kiváló hatékonysággal használható a talaj nitrogéntartalmának növelésére. Gabonavetőgéppel 3-5 cm mélyre vessük. Virágzás előtt vágjuk le és forgassuk legalább 15 cm mélyen a talajba, megelőzve ezzel a szár fásodásának megkezdődését. Így biztosíthatjuk, azt hogy a növényi részek teljes lebomlása megtörténjen, illetve ebből következően hasznos növényi tápanyagok épülhessenek föl. A lekaszált perjét mulcsként is a

felszínen hagyhatjuk a téli időszakra.

Tűrőképesség. A talaj kémhatásának tekintetében a pH 6,0-8,0 intervallum a legmegfelelőbb, azonban a savasabb, rosszabb minőségű talajokon is vethetjük. Diploid és tetraploid változatok is léteznek belőle, a tetraploidok jobb szárazság- és hidegtűrők.

§ Olaszka – tudományos neve: bársonyka, bársonyvirág – Olaszka: csn

Erős illatú, bársonyosan barnássárga fészkes virágú dísznövény, büdöske; Tagetes patulus. büdöske J: bársonyvirág.

Finom tapintású virága a névadási motívum. Tagetes nevét Fuchsius adta 1542-ben, amely az etruszk mitológiai alak, a mindentudó Tagetész emlékét őrzi.

Mivel Fuchsius tisztában volt a növény amerikai eredetével, füveskönyvében a Tagetes indica (&lt; „Nyugat-India”) a tudományos terminus. Nálunk is megvan

az indiaigyökér, indiaiszegfű, indiaivirág neve.

A hazai szerzők közül Lencsés György kéziratos Ars Medicájában (1570 k.) bársonyvirágfű. Melius Juhász Péternél (1578) szerepel ugyan egy bársonszép név, ám ez az Amarantus: „Amaranthus Görögül, az az, Fonnyahatatlan fü. Ázhatatlan fü, Szeretök füve, Masic neue Helychrysum, az az, Arany vono fü: Chrysanthemon, az az, Arany virágu fü.” Nála még sárga rózsa a Tagetes,így ismeri Szikszai Fabricius Balázs és Pesthy is.

Péchy Lukács művében (1591) a barson virag a Celosia cristata. Ahogy a növényt leírja, egyben a nevet is magyarázza:

„… ez fünec viragi telyesseggel lagyac, es illetesre, sima puhac, mint valami barson.”

A Tagetes borsoló vagy indiai szegfű a német neve alapján. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: barson virag ’Flos amoris. Amaranthus’.

Lippay Jánosnál (1664) sárga rózsa. Nadányi Jánosnál (1669) vörös paréj, Csapó Józsefnél (1775) szintén az Amaranthus neve a bársony-virág, szerelem-fü

(&lt; latin Flos amoris &gt; francia fleur d’ amour), illetve büdöske. Benkő József (1783: NclB.) az erdélyi oláh virág nevet is közli. A Magyar Fűvész

Könyvben (1807: MFűvK.) a N. büdöske név szerepel. Ennek alapja az, hogy a növény levelei, de maguk a virágok is nehéz, a vadkender fojtó szagához hasonló illatot árasztanak. Erre utal a nyelvjárási büdösszegfű, büdösrózsa is. Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.) ragyogó tündök, mert „a tsésze sugarai aranyszínűek, tündöklők”.

A Szigetközben bársonyrúzsa, bársonyka, bársonvirág, büdöske, illetve karcsairúzsa, karcsérúzsa néven ismerik. Ez utóbbiak a csallóközi falu, Karcsa nevéből származnak, ám eredetileg sokfelé kassai rózsa volt a büdöske neve. Kecskeméten karsai rózsa, Szegeden kajsai rózsa nevét jegyezték föl. Badacsonyban kajcsai rózsa a Petunia. A sok eltorzított változat arra vall, hogy nem etnobotanikai terminus a kassai rózsa, hanem a népnyelvbe a füvészek elnevezése került.

A kassai rózsa a XVII. század második felébenCsapónál, Benkőnél és Veszelszkinél a Tagetes maximus rectus, Tagetes erecta, illetve a Lychnis coronaria (bársonyos szúnyogvirág) neve. Azonban lényegesen korábbi felbukkanású az összetétel, megvan már a Kolozsvári Glosszák (KolGl.) 1577 táján keletkezett bejegyzései között: kassai rosa: assirium. Idézi Szenczi Molnár Albert szótára is 1604-ben ’Lychnis’ jelentéssel.

A bársonyvirág régi füvészeinknél tehát más és más virágra vonatkozik. Meliusnál Helychrisum és Chrysanthemon, Lippay és Nadányi bársonyvirága az Amaranthus, Dorstenius Botaniconjában 1703-ban a bársony virág ’Flos amoris’. Csapó a bársonyvirág vagy szerelemfű elnevezést a Celosiára vonatkoztatja, a marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban 1786-ban a fejér bársonyvirág az Amaranthus albus,Veszelszkinél Tagetes és Amaranthus értelmezést olvashatunk. A Magyar Fűvész Könyvben a bársonyka a Celosia cristata. Bizonyos célzatossággal néhol oláh vagy orosz virágnak is nevezik. 1813-ban Diószegi Sámuelnél szerepel a bársonka. De van kislengyel, lengyelrózsa, oláhrózsa, olaszka neve is. Átható szaga ellenére kedvelt virág, szívesen ültetik még ma is, noha már korai füvészeink ellene voltak. Csapó szerint „a kertekből ki kellene irtani”, Veszelszki pedig „hasznavehetetlennek” bélyegzi.

Közép-amerikai hazájában a Tagetes erős illata felkeltette az első hajósok figyelmét, ők hozták magukkal. A Csapó által is közölt monda szerint „V. Károly császár idejében, midőn az afrikai népeket megverte, hozatott ez fű legelsőbben Európába”. Ezért kapta a növény a planta tunica vagy flos africanus nevét.

A bársonyvirág nemzetség tagjainak nagy olajmirigyei nőnek, s ezek váladékától a növények erős illatúak. A narancssárga vagy vörösbarna erős illatú virágai egyesével vagy álernyőben nyílnak. Szárnyasan tagolt a levele. A Magyarországon elterjedt két faj Mexikóból származik, kedvelt virágágyi és szegélynövények. Hosszú tenyészidejű, feltűnő virágdíszű, változatos egynyári virágok, napos helyen érzik jól magukat, és egészen a fagyokig nyílnak.

Mexikóban néhányuk a legfontosabb gyógynövény, igen sokféle célra használják őket. A büdöskefajokat (Tagetes patula, Tagetes erecta) már az azték birodalom idejében is ültették, mágikus erejűnek tartották, ezért különféle vallási ceremóniákban használták fel. Mexikóban ezekkel ma is sírokat és oltárokat díszítenek, ez a szokás kétségkívül ősibb időkre nyúlik vissza, mint a kereszténység.

A Tagetes lucida bódító hatásáról nevezetes. Régen hadifoglyok arcába szórták a porított növényt, hogy a máglyahalálra ítélteknek megkönnyítsék vele a szenvedést.

A Tagetes-fajok már a XVI. Században eljutottak Európába, ahol hibridjeik ma is kedvelt dísznövények. Indiában a szegényebbek számos háztartásban sárga festéket készítenek a büdöskéből, amellyel különböző anyagokat és ételeket festenek.

A kertészetben különleges hasznot hajt: gyökerének anyagával távol tartja a fonalférgeket. A paradicsom kártevőit pedig levelének illatával űzi el.

§ Olívabogyó – Olíva: csn, lk

Bár valószínűleg sokan azt gondolják, hogy zöldséggel van dolguk, az olívabogyó valójában gyümölcs, amit az olajfáról szüretelnek. A zöld és a fekete olíva esetében ugyanarról a növényről van szó, csak az érés különböző pillanataiban szedik le, ez okozza a színkülönbséget.

A termés nyár elején kezd nőni, a zöld bogyót szeptember magasságában szüretelik, a feketét pedig január környékén. Itt gyorsan érdemes tisztázni, hogy a természetben valójában nincs olyan, hogy fekete olívabogyó. Lilás, rózsaszínes, szürkés, sötétbarnás van (ezek az érettek, amelyeket későn szüretelnek) – a boltokban kapható koromfekete legtöbbször szulfáttal festett, ezért is van olyan jellegzetes, fémes mellékíze. Ha valaki természetes, érett bogyókat szeretne, akkor olyan válogatást keressen, amelyben többféle árnyalat megtalálható.

Bár ugyanazon a fán nőnek, az eltérő kezelési eljárások miatt egész más beltartalmuk lesz a más-más színű bogyóknak. A zöldben jóval több a só, a sötétebb árnyalatúakban több olaj található. A bogyó olajtartalma a lilásodás idején van a csúcson; a legjobb olívaolajakat éppen ezért a lila olívabogyókból készítik, egyéb hozzáadott anyagok nélkül, csupán sajtolással. Az így keletkező olívaolajat hívják extra szűznek. Energiatartalmuk is eltér: 15 gramm zöld olívában 20, ugyanennyi feketében viszont 25 kalória található.

Végül egy kis olívabogyó-történelem:

i. e. 3000-3500 környékén kezdték Krétán termeszteni, a legendáriumok szerint Izraelben kétezer éves fák is vannak, az viszont biztos, hogy Európában 500 éves olajfák is állnak még. Olajfaültetvények vannak már Dél-Afrikában, Chilében, Peruban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Argentínában és Kaliforniában is. Becslések szerint 865 millió olajfa található a világon, ezek összesen 9,6 millió hektárt foglalnak el. Összehasonlításképpen: Svájc területének a kétszerese van olajfával beültetve a világon. Csak kókuszfából és olajpálmából van több a Földön.

Az olajfa gyümölcsének egyébként 10-12 százaléka kerül asztalra, a többit olajként használják fel az iparban.

§ Irsai Olivér – Olivér: fk

A szőlőfélék (Vitaceae) családjába a bortermő szőlőkhöz (Vitis vinifera) sorolt magyar nemesítésű hibrid csemege- és fehérborszőlő fajta.

1930-ban nemesítette Kocsis Pál Magyarországon a Csabagyöngye és a Pozsonyi fehér fajtákból. Később, 1960-ban Bakonyi Károly az Irsai Olivér és a

Piros tramini keresztezésével alkotta a Cserszegi fűszeres szőlőfajtát.

Magyarországon nagyobb mennyiségben a Pannonhalma-Sokoróaljai, Balatonboglári, Mátraaljai, Ászár-Neszmélyi borvidékeken termelik. Számos európai országban, kiemelten Szlovákia, Csehország és Ausztria (főként

Burgenland) bortermelő területein termesztik, de Japánban, Indiában, Kínában és Ausztráliában is vannak ültetvényei.

Kocsis Pál a második világháborút követően nagy mennyiségű vesszőt adott Oroszországnak (akkor Szovjetunió) ahol a mai napig nagy területen termesztik. A fajta jelenleg Magyarország egyik legkedveltebb szőlőfajtája. 1967-ben 340 hektáron termesztették, főként csemegeszőlőnek. 1985-ig 2300 hektárt telepítettek be e fajtával. 2000-ben 1272 hektár Irsai Olivér ültetvény volt nyilvántartásban. Jelenleg 985 ha felületen termesztik.

Sok legenda kering a névadásról, többek közt, hogy Irsai Olivér mesebeli figura volt, vagy esetleg száz pengőt fizettek az elnevezésért. Egyik sem igaz, valóságos személy volt Irsai M. Olivér, aki 1930-ban született, akár a szőlőfajta. Kocsis Pál barátja, Irsai M. József iránti tiszteletből nevezte el annak fiáról az új hibridet. Tehát nem igaz a sokáig élő feltételezés, hogy Irsai Olivér borkereskedőként fizetett volna egy saját szőlőnévért.

Tőkéje erős növekedésű, sima vesszője jól gyökeresedik. Fürtjei közepes nagyságúak kúp alakúak, vállasak és lazák, bogyói kicsik, vékony de szívós héjúak, nehezen rothadnak. Színe szép, aranysárga, pettyezett. Korán érik, augusztus közepétől szüretelik. Íze kitűnő, muskotályos zamatú, de a kicsi bogyók miatt a piacon nem tetszetős.

Bora zöldes-sárgás színű, erősen muskotályos ízű, lágy savakkal; hibája, hogy gyorsan vénül. Ernesto Pauli borlexikona Irsay Oliver néven ismeri és a következő hasonneveket találta: Aranyló; Carola; Karola; Zolotis; Muscat Oliver; Zolotisztuej Rannij; Irsai Olivér Muskotály; Korai Aranyló; Aranyló Korai; Oliver Irsai.

§ Zergeolló – Olló: csn

olló J. 1. kecskegida. 2. őzgida. 3. zergeolló.

Igen régi, ma tájnyelvi szavunk. Már első latin–magyar szójegyzékeinkben olvasható, 1395: „capriolus: eз olo” (BesztSzj.), 1405 k. „wз ollo” (SchlSzj.).

Ezután 1430 k. „kechyka allo” (SchlGl.). Alakváltozata a népnyelvben ÚMTsz.: óló.

Ótörök eredetű szavunk; vö. csag. oγlaγ, oszm. oğlak, kirg. ulaq, alt. ūlaq ’kecskegida’ (TESz.). A török szó a ’valakinek a fia’ jelentésű oγul származéka.

(A kecskegida olló nevéből névátvitellel keletkezhetett a külső hasonlóságon alapuló szerszámnév, az olló szavunk.)

§ Vízi olló – tudományos neve: kolokán - (Stratiotes aloides) – Olló: csn

a békatutajfélék (Hydrocharitaceae) családjába tartozó, Európában és Nyugat-Ázsiában elterjedt lebegő vízinövény. Egyéb elnevezései karakány, kalokán, kalóka, imergyökér, imera, vízi olló, rák ollója, vízi fülfű.

A kolokán évelő lebegő vízinövény. Fejlődését a víz alatt kezdi, ahol gyökereivel gyengén megkapaszkodik az aljzatban. Virágzás idején rövid szára eltörik és levélrózsája a víz színére emelkedik, félig kilátszik belőle. Késő ősszel a még mindig az iszaphoz kapcsolódó gyökerei spirállá tekeredve megrövidülnek és visszahúzzák a víz alá. Télre a levelei elhalnak és rügyei vészelik át a hideg időszakot.

Levelei levélrózsát formálnak, amely egzotikus külsejű, aloéra

vagy az ananász levélzetére hasonlít. A levélrózsa magassága 15–50 cm, átmérője fél-egy méter. Az egyes levelek 15–40 cm hosszúak, nyél nélküliek, hosszúak és keskenyek (lándzsás-szálas alakúak). A levelek vége hegyes-tüskés, élükön kis tüskében végződő fogak sorakoznak. Merevek és viszonylag könnyen eltörnek.

Májustól augusztusig virágzik. Kétlakiak, vagyis az egyes növényeken vagy csak termős vagy csak porzós virágok nőnek. A virágok egyesével helyezkednek el, tüskés élű száruk rövidebb a leveleknél, két buroklevél található rajtuk. A virág sugarasan szimmetrikus, három fehér sziromból és három zöld csészelevélből áll. A szirmok 15–25 mm hosszúak. A porzós virágokban 15–30 sárga porzó, a termősökben hat, összenőtt termőlevelekből álló bibe található. Utóbbiakban is találhatóak porzószálak (ritkán steril porzókkal is), tövükben nektár termelődik. A virágnak romlott hússzaga van, amivel a beporzó legyeket és egyes lepkéket vonzza magához.

Termése 3,5 cm hosszú, tojás formájú, hatosztatú toktermés. Vegetatív szaporodásra is képes, nyár végén a levélrózsáról rövid indákról újabb, kis rozetták sarjadnak, amelyek áttelelnek és a következő tavasszal indulnak

növekedésnek. Valószínűleg a vegetatív szaporodás a gyakoribb; az északi régiókban pedig kizárólagos.

A Stratiotes nemzetség egyetlen tagja. Kromoszómaszáma 2n=24.

Európai és északnyugat-ázsiai faj, keleten Kazahsztánig és a Kaukázusig található meg. Eredeti elterjedési területét nehéz meghatározni, mert legalább háromszáz éve dísznövényként is alkalmazzák és sokhelyütt kivadult. Így került Észak-Amerikába is, ahol a kanadai Ontarióban a Trent-folyóban található egy állománya. Az Egyesült Államokban invazív fajnak tekintik és bevitelét tiltják. Északon, nagyjából a Cherbourg-Szentpétervár vonal fölött (így a Brit-szigeteken is) szinte csak nőivarú példányai élnek. Skandináviában csak ritkán virágzik és magot akkor sem hoz, gyakorlatilag kizárólag sarjadzással szaporodik. Franciaországban és Svájcban a feltevések szerint nem őshonos, csak kivadult. Dél-Európából hiányzik, Olaszországban teljesen kipusztult.

Magyarországon a folyószabályozások előtt gyakori volt az Alföldön, de a mocsarak, lápok eltűnésével ma már csak ritkán fordul elő vadon.

Tápanyagban dús, semleges vagy kissé magasabb pH-jú, eutrofizálódó

állóvizek, tavak, mocsarak, lápok, lakója. Helyenként tömeges lehet.

A ritka zöld acsa (Aeshna viridis) szitakötő kizárólag a kolokán leveleibe rakja le petéit, lárvája pedig a levélrózsán rejtőzik, ezért csak vele együtt fordul elő.

Magyarországon nem védett. Kerti tavakban gyakran alkalmazott dísznövény.

§ Indiai ollóscsőrű (Rynchops albicollis) – Ollós: csn

A lilealakúak (Charadriiformes) rendjéhez, ezen belül a sirályfélék (Laridae) családjához tartozó faj. A fajt William John Swainson angol ornitológus írta le 1838-ban, még mint Rhynchops [sic] albicollis .

Banglades, Kambodzsa, Kína, India, Irán, Laosz, Mianmar, Nepál, Omán, Pakisztán, Thaiföl és Vietnám területén honos. A természetes élőhelye édesvizű tavak, folyók, patakok és mocsarak. Vonuló faj.

Testhossza 43 centiméter, szárnyfesztávolsága 114 centiméter. Az alsó csőrkávája nagyobb, mint a felső csőrkávája, ami mind a három ollóscsőrűt megkülönböztet a többi madártól. Mind az amerikai mind az afrikai mind az ázsiai faj hasonlítanak egymásra, csak tollruhájuk egyes részleteiben és csőrük formájában fedezhetünk fel némi különbséget.

Hallal táplálkozik, egy speciális halásztechnikával kapja el a halat, alacsonyan, a vízfelszín közelében száll, miközben nyitott csőrének alsó kávájával szántja a vizet. Amikor a halba ütközik, fejét leszegi, csőrét rácsapja a zsákmányra, amelyet azonnal, egészben nyel le. Erős nyaka jól bírja a halakkal való ütközést, de a madárnak halászat közben a röptét is a célhoz kell igazítania: mivel a víz színéhez rendkívül közel száll, szárnycsapásaihoz csak a teste fölötti teret használja.

Nagy kolóniákban költenek: a Tojók a part homokjába vájt fészekbe 3-4 barna foltos tojást raknak. A kotlás szinte kizárólag a Tojóra hárul. A tojásból kikelő csőrének alsó és felső kávája még egyforma hosszúságú, csak növekedésük során, fokozatosan alakul ki a fajra jellemző, ollós csőr.

Az indiai szubkontinensen a folyók lecsapolása fenyegeti. Az IUCN vörös listáján a sebezhető kategóriában szerepel.

§ Ondó – Ondó: csn

Ondó, más néven sperma a hímek nemi mirigyei által termelt kolloidális folyadék, amely hímivarsejteket (spermiumokat) tartalmaz. Frissen fehéres-szürkés, olykor sárgás testnedv. Ejakulációkor 3–7 ml lövell ki, benne a férfiak 40–360 millió ivarsejtjével. A párosodás során a

nemi szervbe az ondóval jutnak be a spermiumok. A hímvesszőből az ejakuláció során távozik az ondó, amelyet legtöbbször orgazmus (kéjérzés) kísér.

Színe. Fehéres-szürkés, olykor sárgás színű.

Íze és illata. Íze és illata egyénenként más és más: egészségi állapottól, általános kondíciótól, sőt az elfogyasztott élelemtől is függ. Egyes források szerint az ananász, a kivi, a zeller, a görögdinnye, az áfonya vagy a szilva édessé teszi, míg a kávé és az alkohol kesernyés, a túl nagy mennyiségű állati fehérje pedig savanykás ízt és jellemzően dohos szagot ad neki. Az ondó illata a gesztenyevirágéra emlékeztető.

Összetétele. A férfiak ondójában (sperma) a hímivarsejtek (spermium) száma milliliterenként 20–60 millió között van. Ez képezi a sperma sejtes állományát, ami a teljes sperma tömegének mindössze 5%-a. Ezeknek átlagosan 80%-a életképes. A sperma maradék 95%-a a spermaplazma, amely különböző járulékos nemi mirigyek váladékának elegye. Pontos összetételét tekintve 3–5%-a keletkezik csupán a herében és a mellékherében, 45-80%-a az ondóhólyagban, 10-30%-a a prosztatában és 2-5%-a a Cowper-féle mirigyekben.

C-vitamint, kalciumot, klórt, koleszterint, citromsavat, kreatint, fruktózt, tejsavat, magnéziumot, nitrogént, foszfort, káliumot, nátriumot, B12-vitamint és cinket is tartalmaz.

Állaga. Az ondó állaga is napról napra változik, ami a szervezetet érő számos hatásnak köszönhető. A rendszeres szex, a mozgás és a szervezetbe juttatott tápanyagok a legmeghatározóbbak, de a testhőmérséklet is nagyban hozzájárul a sperma sűrűségéhez. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a fehérje tartalmú ételek (például a tojásfehérje, a zselatin) besűrítik az ondót, míg a búzacsíra, az omega-3-olajak, a szelén és a cink javítják az ondó állagát.

Mennyisége. Egy ejakuláció során általában 3–7 ml mennyiségű ondó távozik a húgycsövön keresztül. Ennél kevesebb mennyiség esetén a prosztata vagy az ondóhólyag elváltozásáról lehet szó, és a szakirodalom alultermelésről beszél, míg 7 ml fölött túltermelésről. Tapasztalatok szerint a cink és az aminosavak növelik az ondó mennyiségét. A szelén részt vesz a normál spermaképződésben. A Cink szerepet játszik a normál termékenység és szaporodás fenntartásában. A Folsav hozzájárul a megfelelő homocisztein-anyagcseréhez, és részt vesz a normál aminosav-szintézisben. Az E-vitamin és a szelén hozzájárulnak a sejtek oxidatív stresszel szembeni védelméhez. Az L-arginin és az L-karnitin fokozza a spermaszámot és a spermiumok mozgékonyságát is.

Ehhez társulnak olyan tényezők, mint a kor vagy a készen kapott énkombináció, a táplálkozás és az életvitel. Egy ejakulátumban 40-től akár több százmillió

spermium található.

§ Opáljuhar (Acer opalus) – Opál: csn, lk

A szappanfafélék (Sapindaceae) családjába tartozó faj.

Dél- és Nyugat- Európa, Olaszországtól Spanyolországig domb- és hegyvidékeken fordul elő.

Terebélyes, 20 m magas lombhullató fa. Kérge szürke, rózsás árnyalatú. Nagy, szögletes lemezekben hámló. Levelei tenyeresen osztottak, három-ötkaréjúak, tompán fogazottak, 10 cm hosszúak és szélesek. Felszínük fénylő zöld, kopasz, fonákjuk fiatalon pelyhes. Ősszel megsárgulnak. A virágai aprók, élénksárgák, kora tavasszal lombfakadás előtt nyílnak. Virágzás idején a fa nagyon mutatós. A termése ikerlependék 4 cm-es termésszárnyakkal.

§ Orchidea – Orchidea: lk

A kosborfélék vagy orchideafélék (Orchidaceae) a spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe tartozó család.

Több szempontból is a növényvilág egyik legfigyelemreméltóbb családja. Megkapó szépségű virágaik, formai változatosságuk, speciális szaporodás-biológiájuk, életmódjuk miatt a botanikusok és a laikus érdeklődők közül sokan szentelnek megkülönböztetett figyelmet ezeknek a növényeknek. Az orchideafélék a növényvilág legnagyobb fajszámú családja közel 22 000-30 000 természetes módon kialakult fajjal (a virágos növények

6–11%-a ide tartozik, melyek között gyakran nehezen állapítható meg éles határvonal. Ezek mellett 150 000 hibridfajta is létezik. Ez a hatalmas fajszám feltehetően az orchideafélék evolúciótörténeti értelemben vett viszonylagos fiatalságából (a legrégebbi, bizonyosan orchideaként beazonosítható lelet „mindössze” 15 millió éves) eredő genetikai változékonyságnak köszönhető, melynek eredményeképp ebben a családban a nemzetségek közötti kereszteződés éppúgy előfordul, mint a normálistól eltérő színezettség (hipo- és hiperkrómia, olykor albinizmus). A fajok áttekinthetetlenségét fokozza az utóbbi évtizedekben mesterségesen előállított, évente akár több száz új

Hibrid és laboratóriumi körülmények között vegetatív úton előállított szín- és alakváltozat. Nálunk itthon is egyre több új orchideával ismerkedhetünk meg, és

egyre több különleges fajtát nevelhetünk otthonunkban is. Ám az orchideák tartása odafigyelést és türelmet igényel.

A kosborfélék kozmopoliták, csaknem minden szárazföldi élőhelyen előfordulnak a sivatagok és gleccserek kivételével. Többségük a Trópusokon található, főleg Ázsiában, Dél-Amerikában és Közép-Amerikában.

Megtalálhatók a déli sarkkör fölött, dél-Patagóniában, de még az Antarktiszhoz közeli Macquarie-szigeteken is.

Elterjedésük nagy vonalakban:

trópusi Amerika: 300-350 nemzetség

trópusi Ázsia: 250-300 nemzetség

trópusi Afrika: 125-150 nemzetség

Óceánia: 50-70 nemzetség

Európa és mérsékelt égövi Ázsia: 40-60 nemzetség

Észak-Amerika: 20-30 nemzetség

A Kárpát-medencében a kosborfélék több mint ötven, ebből hazánkban 47 faja őshonos (további öt alfajjal és mintegy százféle hibriddel). Valamennyi talajlakó. A környező országokban a kosborfélék minden faja védett, Magyarországon csak egyesek.

Jellemzők:

Virág. Egyszikűekről lévén szó, az orchideák virágtakarólevelei egyneműek, azaz nem különülnek csészére És pártára, virágtakarót két körben elhelyezkedő 6 db Lepellevél alkotja. Ennek ellenére, mivel a külső kör levelei gyakran zöldes színűek, nem feltűnőek, gyakran nevezik ezeket csészének (szepalum), a belsőket pedig szirmoknak (petalum). A lepellevelek gyakran nagyon különböznek egymástól, legfeltűnőbb közöttük a belső kör egyik, mézajakká módosult levele, mely a virág 180°-os elfordulásának eredményeként általában lent, ritkán (ha az elfordulás 360°-os) fent található. Az említett elcsavarodás gyakran jól megfigyelhető a virág kocsányán. A virág szimmetriája kétoldali részarányos, az alsó állású magház a három termőlevél alsó részéből nő össze, a termőlevelek felső része (a bibeszál és a bibe) a porzókkal összenőve az ivaroszlopot vagy bibeoszlopot (gynostemium) alkotja. A porzók száma alapján egyes szerzők a családot három kisebb családra bontották:

Apostasiaceae – 3 porzó, a Pollenszemek nem tapadtak össze, a magház három rekeszű

Cypripediaceae – 2 porzó, a pollenszemek összetapadtak

Orchidaceae – 1 porzó, a pollenszemek polliniummá nőttek össze.

A három család közül a legutolsó (Orchidaceae) esetén (az

APG a három családot összevonja szintén Orchidaceae néven) a termőt és az ivaroszlop egy részét alkotó 3 termőlevél egyike csőrszerűen meghosszabbodik (rosztellum), vége egy vagy két tapadókoronggá (viszcidium) alakul – ezek sokszor a növény és egy adott rovarfaj koevolúciójának az eredményei.

Megporzáskor ezek a tapadókorongok a pollenszemekből összeálló polliniummal együtt tapadnak a megporzó rovarra.

A pollenszemek összetapadása az orchideák „mindent vagy semmit” szaporodási stratégiájának megfelelően az értékes pollen biztos célbajuttatását igyekszik biztosítani. A mézajak gyakran alakul át kiöblösödő rovarcsapdává, vagy hátsó részén olyan sarkantyú alakul ki, amelyben a rovarok csalogatásához szükséges nektár vagy egyféle pollenszerű képződmény (pszeudopollen) gyűlik össze. A polliniumok és a táplálékként felkínált anyagok elhelyezkedése, elkülönülése védi a pollent a fizikai behatások ellen. Sok orchideafaj semmit sem kínál cserébe a rovarnak, ezek olykor a rovar fajtársát utánozzák, olykor pedig egyes, nektárt termelő növényeket (részletesen lásd:

Szaporodás).

Magvak. Az orchideák egyedi szaporodásmódjának szerves részeként a Magvak nagy számban (toktermésenként 1000–4 millió), ugyanakkor rendkívül kis méretben termelődnek. A magvakat a szél terjeszti, szikanyagot (endospermium) nem tartalmaznak, vagyis semmiféle tartalék tápanyaggal nem rendelkeznek. A csírázáshoz ezért minden orchideafaj számára szükséges a mikorrhizális szimbionta gombával (ezek bazídiumos gombák) való kapcsolat, a növény egyedfejlődése során ebben a korai szakaszban függ legnagyobb mértékben a gombától. Ha a találkozás megtörténik, a mag csírázásának első lépéseként egy halvány szerkezet, az orsó alakú protokorm alakul ki, melynek megerősödése évekig is eltarthat, ez alatt a növény tulajdonképpen a gombán élősködik. Ezen időszak eltelte után kezdenek kialakulni a gyökerek és a leveles hajtások.

Levél. Az orchideafélék levelei osztatlanok, a száron két sorban, vagy szórtan állnak, általában ülők, vagy kissé szárölelők, vagy csak tőlevelek vannak. Általában nincs nyelük. A gyöktörzsön, a hajtás tövében és csúcsán csökevényes pikkelylevelek nőnek.

Gyökér. A gyökérzet általában erős, vastag, tápanyagok raktározására is alkalmas, elágazások nélküli gyökerekből álló mellékgyökérrendszer. A fán lakó (epifita) életmódú fajok gyökerei gyakran a fakéregre tapadnak (ez jól megfigyelhető a szobanövényként egyre népszerűbb Phalaenopsisnál), vagy szabadon lelógnak (például Vanda). Különösen a gyökerek csúcsán figyelhető meg, hogy a gyökerek klorofillt is tartalmaznak, vagyis részt vesznek az asszimilációban. A gyökér további részeit általában egy ezüstfehér színű réteg, a nedvesség esetén itatósként, szárazság esetén viszont párologtatást gátló felületként viselkedő, pórusos szerkezetű velamen borítja. A legtöbb trópusi orchidea fákon él, és a talajlakó trópusi fajok sem földben, hanem a laza, levegővel átjárt szerves törmelékben tenyésznek. Ezzel szemben minden, mérsékelt övi faj talajlakó, gyökereik nem fotoszintetizálnak, a gyökerek viszonylag vastagok, rajtuk kevés a gyökérszőr, külső rétegüket gombafonalak szövik át. A növény gyakran egész életen át kapcsolatban marad a szimbionta gombával. A talajlakó orchideák gyakran tárolnak tápanyagokat általában kettős gyökérgumóikban (ikergumó), olykor hosszú, kedvezőtlen időszakokat is átvészelhetnek így, a talajba visszahúzódva. A család neve erre az ikergumóra vezethető vissza (orchis – here).

Szár. Száruk többszörösen, vízszintesen vagy függőlegesen fejlődő gyöktörzs, amely éves hajtásokat növeszt. Az alsó szártag (internódium) néha megvastagszik, és álgumóvá (pseudobulba) fejlődik. Ez a jelenség a trópusi fajoknál gyakori, de ritkábban az európaiaknál is előfordul.

Az orchidea története. Az első feljegyzések ezekről a növényekről i e. 5. századból származnak. Időszámításunk első évszázadában egyre gyakrabban emlegetik az orchideákat a japán irodalomban is. A 10. századig azonban csak a virágok rajzaival és leírásaival találkozhatunk. A növény termesztésével első feljegyzések a 10. század végén jelennek meg. Az európai könyvek nem dísznövényként említik, hanem mint gyógynövényről írnak. A leírt és lerajzolt fajok száma a 15. század második felétől kezdett nőni. John Gerard 50 fajt ír le, mivel ekkor már behozták Európába az első trópusi fajokat.

A 18. század végétől és a 19. század elejétől kezd Európában szélesebb körben elterjedni az orchideák termesztése. Ez a fejlődés a megnövekedett behozatalnak és az azt eredményező keresletnek köszönhető. Az orchideák behozatalában elsősorban Belgium, Hollandia, és Anglia állt az élen.

1853-ban John Harris elsőként keresztezte az orchideákat, amelyeknek utódai először 1856-ban virágoztak. Az orchidea termesztése a 19. században az egész világon elterjedt.

Az emberek többségének képzeletében az orchideák a trópusi esőerdőkkel kapcsolódnak össze. A kalandregények szerzői, ha nem is éppen emberevőként említik, de legalábbis húsevő tulajdonsággal ruházzák fel a gazdanövény nedvét szívó, élősködő orchideát. A valóság kevésbé fantasztikus, ez azonban semmiképp sem csökkenti a virágok szépségét és különlegességét.

§ Ordas – Ordas: csn, rfk

A sarki farkas (Canis lupus arctos) a szürke farkas(Canis lupus) amerikai alfaja.

A kanadai szigetvilágban él, Melville és Ellesmere közötti szigeteken. Ezen kívül előfordul még Grönland északi és északkeleti részén is.

A sarki farkasoknak vannak bizonyos eltérő tulajdonságaik, melyekben különböznek más farkas alfajoktól, amelyek a hideg, sarkvidéki környezethez való alkalmazkodás során jöttek létre.

Szőrzetük szinte teljesen fehér (a hátukon valamivel sötétebb árnyalatú) és rendkívül dús. A nagy hideghez (olykor előfordul élőhelyükön -50 C is ) való alkalmazkodás folytán fülei rövidebbek és kerekebbek és lábai jóval rövidebbek, mint más alfajoké. Testformájuk zömökebb és súlyuk 50 és 80 kilogramm között mozog. Marmagasságuk 65-80 centiméter. A szuka valamivel kisebb és könnyebb, mint a kan. Testhosszuk 90-150 centiméter.

A falkaösztön a sarki farkasoknál még kifejezettebb, mint más alfajoknál. Ennek oka élőhelyük zordsága miatt könnyen érthető, egy magányos állat ezen a klímán nem bírná ki sokáig. Egy falkában általában 7 és 10 egyed él, de szoros kötődésük miatt egyes nagyobb falkában akár 30 állat is élhet együtt.

A farkas alfajok közül legkésőbb, 3 évesen válik ivaréretté. Átlagosan 2-3 kölyke születik.

Egy falka vadászterülete 1.300 és 1.600 négyzetkilométer között van. Táplálékkeresés közben akár napi 30 km-t is megtehetnek az egyedek. Szinte mindenre vadásznak ami élőhelyükön megtalálható, Pézsmatulkokra és rénszarvasokra, de elsősorban kisebb rágcsálókkal, például lemmingekkel, illetve sarki nyulakkal táplálkoznak. Olykor Madarakat is elejtenek. Többnyire falkákban vadásznak, főleg ha nagyobb állatokat akarnak elkapni, de egy magányos egyed is képes leteríteni egy rénszarvast. Fehér szőrük miatt a zsákmányállatok nehezebben veszik őket észre.

A sarki farkas az egyetlen alfaj a farkasok közül, amelyik semmilyen formában nem veszélyeztetett. Élőhelyeiken a rendkívül zord klíma miatt kevés ember

él. Az inuitok néha vadásznak rájuk dús, fehér szőrméjük miatt.

§ Orgona-keskenymoly (Gracillaria syringella) – Orgona: csn, lk

A valódi lepkék (Glossata) közé sorolt keskeny szárnyú molyfélék (Gracillariidae) családjának egyik, Magyarországon is élő faja.

Európában és Kis-Ázsiában honos faj. Emellett előfordul Kanadában is, ahová valószínűleg behurcolták.

12–14 mm fesztávolságú szárnya tarka: barna-fekete-sárga foltokkal. Évente két nemzedéke kel ki; az első március–áprilisban, a második augusztus–szeptemberben. Az Imágó főként az orgonabokrok körül röpköd – elsősorban nappal, de néha éjszaka is. A mesterséges fény vonzza. A Hernyó fiatalon foltaknát rág, később összesodort levelekben él. Elsősorban Orgonáról (Syringa) ismert, de megél más növényeken is: kecskerágó (Euonymus), aranyfa (Forsythia), kőris (Fraxinus), jázmin (Jasminum), fagyal (Ligustrum), hóbogyó (Symphoricarpus), bangita (Viburnum).

§ Közönséges orgona vagy májusi orgona (Syringa vulgaris) – Orgona: csn, lk

Az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozó faj.

A Balkán-félszigeten őshonos fajt először a törökök ültették kertekbe, tőlük került a keresztény Európába. Török nevéből (leylak) származik a magyarban (és sok más európai nyelvben) a lila szín neve is.

Az orgonák fő elterjedési területe Ázsia és Kelet-Európa. Díszcserjeként sok fajukat ültetik világszerte.

Általában lombhullató, olykor örökzöld (S. sempervirens) cserjék. Leveleik épek, ritkán szárnyasan osztottak, átellenes állásúak. Felálló vesszőin csak a legfelső 1-2, ritkán 3 rügypárból fejlődik virág. A Virágzat végálló buga. A Csészelevelek száma általában négy, a szirmok csővé forrtak, a párta sugaras szimmetriájú, lila, vagy fehér színű. A porzók száma kettő, a Termés hosszúkás tok két magkezdeménnyel.

3-7 méterre növő nagyobb cserje vagy kis termetű fa, tarackol.

Levélállása keresztben átellenes. A Levelek válla szíves vagy levágott, csúcsa kihegyesedő. Virágai lilák, ritkábban fehérek, illatosak. A Virágzat buga.

Április végén-májusban virágzik. Termése toktermés, melyben 4 lapos-szárnyas mag van.

Az alapfaj orgona lila virágú, a kerti fajták színe a hófehértől a feketés-sötétliláig a legkülönbözőbb (még sárga, lila-fehér tarka, rózsaszín és kék

is van közöttük) színekig terjed, a virágok egyszerűek vagy teltek. Általában az egyszerű virágúakat kedvelik, ilyen a lila 'Andenken an Ludwig Spaeth', és a fehér 'Mme Florent Stepman'. A telt virágú fajták - különösen a fehérek - csapadékos időben hamar rozsdásodnak a sok apró szirom között megálló víztől.

Melegkedvelő, szárazságtűrő, fényigényes, szárazságtűrése ellenére azonban csak jó kerti viszonyok között díszít megfelelően.

§ Óriásnünüke (Meloe cicatricosus) – Óriás: csn

Csinos nünüke (Meloe decorus) – Előfordul Európa délkeleti részén, valamint Törökországban és Közép-Ázsiában. Hazánkban szórványosan található löszgyepekben, gátoldalakon, néha homokon. A Sas-hegyről csak régi példánya ismert.

Érdes nünüke (Meloe scabriusculus) – Előfordul Közép- és Kelet-Európában, keleten Közép-Ázsiáig. Magyarország kötöttebb talajú nyílt területein tavasszal gyakori. A Sas-hegyről csak régi példánya ismert.

Óriásnünüke (Meloe cicatricosus) – Előfordul Európa déli és nyugati felében, kelet felé Közép-Ázsiáig és Nyugat-Szibériáig. Magyarországon elsősorban alföldi és hegylábi löszgyepekben él, de szikeseken és elvétve homoki gyepekben is. Helyenként gyakori, sőt néha tömegesen is felléphet. A Sashegyről csak régi példánya ismert.

Ráncos nünüke (Meloe rugosus) – Előfordul Európa nagy részén, kelet felé Közép-Ázsiáig. Magyarország löszös talajú dombvidékein, hegylábi területein meglehetősen gyakori. Bár tavaszi egyedei is vannak, legtöbbször ősszel lehet megtalálni; az ősszel megjelenő nünükefajok közül messze ez a leggyakoribb. A Sas-hegyről csak régi példánya ismert.

§ Óriáspöfeteg (Calvatia gigantea v. Langermannia gigantea) – Óriás: csn

Az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) a kalaposgombák (Agaricales) rendjébe és a csiperkefélék (Agaricaceae) családjába tartozó ehető gombafaj.

A tápanyagokban gazdag réteken, legelőkön, kertekben, erdőszéleken fordul elő leggyakrabban. Egész Európában megtalálható, de nem mindenhol gyakori. Akár 40 centiméteres átmérőjűre és több kilogramm súlyúra is megnőhet. Fiatalon külső felszíne fehér és finoman pelyhes, később megbarnul. Belső spóratermő rétege kezdetben fehér, majd ez is megbarnul, és porszerűvé válik.

Fiatal fehér, rugalmas húsú példányait kell gyűjteni, amelyeknek bőre könnyen lehúzható. Tisztítást és felszeletelést követően, vajban párolva, rántva vagy bundázva fogyasztható.

A porszerű spórát vérzéscsillapításra is lehet használni. (Régen tartottak ilyen gombát a ház környékén ilyen esetekre.)

A pöfetegeknek több ehető fajuk van, amelyek kisebb átmérőjűek, méretük a 6‑8 cm-t nem haladja meg, de nem szabad összetéveszteni a gyilkos galóca, fiatal, még burokba zárt példányaival. A pöfetegféléknek mérgező fajai is vannak, amelyeknek felszíne barnásabb, repedezettebb, és húsuk szürkés, szürkésbarna, vagy fekete, egyikük az áltrifla.

§ Óriáskontyvirág – tudományos neve: titánbuzogány - (Amorphophallus titanum) – Óriás: csn

A kontyvirágfélék családjába tartozó növényfaj. Nem csak a legnagyobb, hanem talán a legbüdösebb virág is.

Odoardo Beccari olasz botanikus fedezte fel 1878-ban Szumátrán. A név a görög amorphos (formátlan), phallos (penis) és titan (óriás) szavakból származik.

A növény a trópusi Szumátra őserdeiben él, sajnos máshol nem érzi igazán jól magát, így ritkán fordul elő néhány botanikus kerten kívül, ahol igazi kincsként őrzik eme különleges virágot, amely méltán viseli a föld legnagyobb virága jelzőt. Sajnos, mint sok más növényt eredeti élőhelyén ezt a növényt is a kihalás veszélye fenyegeti, mivel az őserdő irtása következtében egyre kevesebb élőhely jut számára. Szumátrán a föld alatti gumóját élelmiszerként használják.

A virág 15-19 napig is virágzik, de ezek a különleges virágok nagyon ritkán láthatók, mivel a virágzásra is várni kell. Körülbelül háromévente egyszer virágzik, így nem csoda, hogy ha valamelyik növény valahol virágzik, annak gyorsan híre megy. A virág magassága meghaladja a két métert, a föld alatti gumó súlya pedig az 50-75 kilogrammot. A virágok súlya elérheti a 7-8 kilogrammot is, és átmérője is elérheti a másfél métert.

A legnagyobb méretű – 2,94 méter magas – virágot 2005-ben a stuttgarti Wilhelma botanikus kertben mérték. A korábbi rekorder Indonéziában élt egy botanikus kertben, és 2 méter 90 centi magas volt a virága. A legnagyobb feljegyzett gumó a Királyi Botanikus Kertekhez tartozó Walesi hercegné-házban volt. A pihenési állapotakor 91 kilogrammot nyomott.

A titánbuzogány nem csak méretes virágáról hírhedt, de orrfacsaró bűzéről is, amely már 3 km távolságból is érezhető, hiszen egy több hetes dög szagára emlékeztet. A növény hatalmas és különleges szaga miatt sokáig emberevő növénynek hitték a helyiek, így senki nem mert közel menni hozzá. A bűzzel vonzza a beporzáshoz szükséges legyeket és rovarokat és egyben el is riaszt vele sok kártevőt, az embert is.

Virágzás után, a gumóból kihajt egy levél, amely egy kisebb fa magasságát éri el. Később a levél elfásul és a teteje három részre oszlik, amelyből aztán több kisebb levél nő ki. Az új lomb 6 méter magas és 5 méter széles lehet. Minden évben az elfásult levél elhal, és a következő évben új levél nő a helyébe. Miután a gumó elég tartalékot gyűjtött, körülbelül 4 hónapig pihen, ezután a folyamat megismétlődik.

§ Orka – tudományos neve: kardszárnyú delfin – (’Orcinus orca) - Orka: csn

A tengerek rablója, halakra, fókákra, sőt bálnákra csapatosan vadászó ragadozó.

A kardszárnyú delfin Linné által választott latin neve Delphinus orca, azaz ’ördög-delfin’, a lat. orcus ’alvilág’ szó alapján. A latin szaknyelvi név

további változatai: Grampus orca, Grampus rectipinna, Orca gladiator, Orcinus rectipinna. A szaknyelvi Delphinus terminus a gör. delphis ’delfin’ szóból

származó latin név.

Hátuszonya alapján kapta kardszárnyú nevét. Ez igen hosszú, magassága 1,8 méter is lehet. A hímeké háromszögletű, a nőstényeké kisebb, hátrafelé hajló.

Társneve az orka a latin alapján, vagy (helytelenül) a német eredetű gyilkos bálna, ez a ném. Mordwal ’ua.’ (W.) tükörfordítása. Az európai nyelvekben

használt elnevezései vagy a – már Pliniusnál egy delfinfaj neveként olvasható – lat. orca szó alakváltozatai (ol., port., ang., sp. orca, m., baszk, holl. orka, fr. orque /W./, vagy (mint a magyar név is) a hím kard alakú hátuszonyára utalnak (pl. ném. Schwertwahl ’kardbálna’ /WbZ./), vagy pedig az állat

ragadozó, „gyilkos” természetére (ném. Mörder, Blutskopf /uo./ ’gyilkos’, ’vérfej’.A norv. spekkhoggar, sv. späckhuggare, dán spækhugger ’szalonnatépő’

(W.), mert nagy bálnafajokból csupán darabokat tép ki, továbbá ang. great killer whale, killer ’nagy gyilkos bálna’, ’gyilkos’ (uo.).

A kardszárnyú delfin az ókor óta ismert, megemlíti Plinius is természetrajzának IX. kötetében. Tudományos leírását Linné tengerészek beszámolói alapján készítette el, anélkül, hogy az állatot tanulmányozhatta volna. Linné után, 1860-ban L. Fitzinger a fajt az Orcinus nemzetségbe helyezte át.

A kardszárnyú delfin ’Orcinus orca’ az emlősök (Mammalia) osztályába, a cetek (Cetacea) rendjébe és a fogascetek (Odontoceti) alrendjén belül a delfinfélék (Delphinidae) családjába tartozik. Valamennyi óceánban előfordul, de a legtöbb az Antarktiszt körülvevő tengerekben él. Hossza 9 méter körüli, testtömege a 9 tonnát is elérheti. Teste vaskos, de áramvonalas. A leggyorsabban úszó tengeri emlősök közé tartozik, 50 km/h sebességre is képes. Testén jellegzetes nagy fehér foltok látszanak. Igazi ragadozó, szinte minden kellően nagy tengeri állatot megtámad. A halak mellett megeszi a delfineket, fókákat, tengeri madarakat, de még a nála sokkal nagyobb bálnákat is. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy valaha embert támadott volna meg.

Más delfinekhez hasonlóan hangjeleket bocsát ki, és a visszaverődő hanghullámok alapján tájékozódik, találja meg zsákmányát. A cetvadászat ezt a fajt is érintette, bár más fajoknál kisebb mértékben.

Kereskedelmi célú vadászata 1960 és 1980 között volt a csúcsponton. Egy kardszárnyú delfinből 750–950 liter olajat lehet előállítani. Állományait ma már

inkább a tengerek növekvő szennyeződése és zsákmányállataik túlzott lehalászása veszélyezteti.

Érdekesség. Az Egyesült Államokban, Washington állam partjainál észrevettek egy kardszárnyú delfint, amint halott borját taszigálja. A veszélyeztetett állat lenyomozása után kiderült, hogy egy 20 éves egyedről van szó, akit megfigyelői Tahlequah vagy J35 néven ismernek. Az amerikai lapok szerint az orka még mindig cipeli a halott utódát.

Szakértők szerint ennek oka, hogy nagyon sok állatnál, főleg az olyan, viszonylag intelligens fajoknál, mint a kardszárnyú delfin, a gyász lefolyása az emberi gyászéhoz hasonló lehet. A gyászoló egyednek időbe telik elfogadnia, hogy el kell engednie a halottat.

Tahlequah esetében ez nagyon hosszú időbe is telhet, de a kutatók szerint nem szabad beavatkozni ebbe a folyamatba, esetleg akkor, ha az orka egészsége kifejezetten veszélybe kerül.

Az ügy minden esetre arra jó volt, hogy világszerte több ember figyelmét hívja fel a kardszárnyú delfinek megóvására, a legtöbb ember ugyanis jobban szereti azokat az állatokat, amiket könnyű antropomorfizálni. Ennek örvén adott ki videóüzenetet a Facebookon Washington állam kormányzója is, azt mondta, az állam elkötelezett a faj megóvása érdekében.

§ Ormányliliom (Hypoxis hemerocallidea vagy Hypoxis rooperi) – Ormány: csn

Ez a szép, Dél-Afrikából származó lágyszárú,Évelő növény az amarillisz közeli rokona, amelyet dísznövényként is kedvelnek. Gumós rizómája (hagymája) van, a szárat körülölelő levelei örökzöldek. Júniustól novemberig virágzik, sárga virágai csillag alakúak.

A kutatások igazolták, hogy a hipoxidok gátolják a sejtosztódást, illetve -szaporodást. Az ormányliliom hagymájában lévő Lignánszármazékok gombaölő, baktériumölő és a táplálékok hasznosulását gátló (antinutritív) hatásúak. A szterolok heterozidjai jótékony hatással vannak a prosztata-megnagyobbodásra.

A növény kivonatát több európai országban a jóindulatú prosztata-megnagyobbodás kezelésére alkalmazzák. A citokróm P450 -rendszerre kifejtett hatása miatt a retrovírusok elleni (így a HIV elleni) gyógyszer hatásosságát csökkentheti.

Figyelmeztetés. Az eddigi klinikai kísérletek nem igazolták az ormányliliom mérgező hatását. Mivel azonban a növénnyel kapcsolatos kutatások még nem fejeződtek be, alkalmazása csak az orvos utasítása és folyamatos ellenőrzése mellett lehetséges!

§ Európai ormosholyva (Pseudopsis sulcata) – Ormos: csn, fk

A holyvafélék (Staphylinidae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjéhez, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család több mint 63 ezer leírt fajjal (becslések szerint a trópusi fajok háromnegyede még ismeretlen). A bogarak második legfajgazdagabb családja (az ormányosbogár-félék előzik csak meg).

Az egész Földön megtalálni őket; főleg a szárazföldi élőhelyeken. Közép-Európában mintegy 2000–3000 fajuk élhet; a magas hegységekben, a fenyvesekben és a hóhatáron élő alpesi fajok még nagyrészt ismeretlenek.

Magyarországról eddig 1186 fajukat mutatták ki, a fajok tényleges száma akár az 1300-at is megközelítheti.

Romániából eddig 21 alcsaládjuk 259 nemének 1240 faját jelezték.

A fajok többsége meglehetősen kicsi: hosszuk 1 és 40 mm közötti; többségüké 7 mm-nél kevesebb. Közép-Európa legnagyobb faja a Magyarországon is élő bűzös holyva (Ocypus olens), ami eléri a 30 mm-t.

Legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy a szárnyfedőik, kevés kivétellel megrövidültek – olyannyira hogy a potroh nagy részét fedetlenül hagyják. A potroh ennélfogva igen mozgékony, és mivel gyűrűi szabadon ízesülnek, minden irányban forgatható, sőt, előre is hajlítható. Testük többnyire erősen megnyúlt; oldalaik többé-kevésbé párhuzamosak.

Némely nagyobb faj potrohának végén védőberendezkedés alakult ki: a nyolcadik hátlemez alól kilépő két fehér csápból kellemetlen szagú váladékot fröcskölhetnek ki.

A csápízek száma többnyire 11. Csápjuk füzéres vagy fonalas, utolsó 2-3 vagy 5-6 ízük bunkót alkothat. A lábfejízek száma alapesetben 5, de ez sok esetben redukálódik (akár 2, 3 is lehet). A heteromer lábfejképlet (a lábfejízek száma nem azonos a különböző végtagpárokon) elég ritka. A lábfejízek száma fontos határozóbélyeg, többször alcsaládokra, nemzetségekre jellemző.

A holyvák lárváinak teste megnyúlt, végtagjaik végén egy-egy jól fejlett karom nő. Kilencedik potrohgyűrűjükön egy pár kéttagú farfüggeléket találunk.

A tengerpartoktól a magas hegységek alpesi régiójáig a nyílt vizek kivételével szinte bármilyen élőhelyen megtalálhatóak, de legtöbbjük a nedvesebb, sok szerves anyagot tartalmazó erdőtalajokon és vizek közelében él. Sok faj él a deltatorkolatokban és sok a művelt területeken.

Sajátos holyvafaunája alakult ki egyes madarak, illetve kisemlősök fészkeinek más fajok hangyabolyokban, megint mások termeszvárakban élnek. Sok ragadozó faj (főleg az esti órákban) a növényeken keresi zsákmányállatait. Egyes Quedius és Homalota fajok behatolnak a szúfélék járataiba, és felfalják a lárvákat. A legtöbb fajuk ragadozó, de akadnak gomba-, illetve növényevők is. Egyes fajok légybábokon élősködnek; a biológiai növényvédelem hatékony eszközei. Viszonylag sok faj trágyában, dögön, taplókban és gombákban él, mások (különösen az Anthophagus fajok) mézet és virágport nyalakodnak. Nagyon sok faj táplálékát még nem ismerjük; főleg a lárvákét.

Ősi formáik feltehetőleg korhadéklakók voltak; ez ma az

vértesholyvaformák, lapholyvaformák és Proteininae alcsaládokra jellemző; ezekben egyúttal fakultatív gombafogyasztás is megfigyelhető.

A szaprofág táplálkozásból kifejlődött ragadozó életmód jellemzi a leggyakoribb és a legnagyobb alcsaládokat:

fürgeholyvaformák, Omaliinae, korhóholyvaformák és Aleocharinae többsége, tapogatósholyva-formák, partiholyvaformák, Pselaphinae, igaziholyvaformák és szemesholyvaformák.

Általában polifág ragadozók, de egyes fajok specializálódtak: így például:

az Oligota (Aleocharinae) nem fajai atkákat esznek;

ez Erichsonius (Igaziholyvaformák) fajok a talajban élő fonálférgekkel táplálkoznak;

az Gauropterus (=Eulissius) (Igaziholyvaformák) fajok a vízparti növényeken pihenő szúnyoglárvákat eszik;

az Aleochara (Aleocharinae) fajok légybábokon élősködnek.

A ragadozó fajok aktívan vadászva vagy lesből kapják el áldozataikat. A Stenus fajok szájszerve kiölthető: azt a hemolimfa nyomását változtatva tolják ki vagy húzzák be.

Egyes, külső emésztésű a fajok rágóikkal megragadják a zsákmányt, emésztőnedvet fecskendeznek annak testébe, és a részben feloldott, félig emésztett táplálékot szívják fel. Jellemzően ilyenek az

tapogatósholyva-formák, gombaholyvaformák, partiholyvaformák, szemesholyvaformák és igaziholyvaformák alcsaládok fajai.

Sok faj potrohmirigye kiölthető, és abból vészhelyzetben a ragadozót elriasztó váladékot bocsáthat ki. Egyes Stenus fajok olajos váladéka (stenusin) a vízre bocsátva megakadályozza, hogy táplálékkeresés közben elsüllyedjenek.

A nagyobb fajok lárvái ragadozók. Bábozódáshoz többnyire kis üreget ásnak maguknak a földbe.

Rendszertani felosztás. A holyvák rendszertanában nincs még teljeskörű egyetértés, és jelenleg is kutatások tárgyát képezi. Több mint 63 ezer fajukat (2015-ös adat) 31 alcsaládra, kb. 100 nemzetségre és mintegy 3.200 nemre tagolják. Még mindig évente mintegy 400 új fajukat írják le, ennek ellenére a feltételezések szerint a trópusi fajok ¾-e továbbra is felfedezetlen. Időről időre napvilágot látnak elképzelések, melyek a családot több (4-től 10) új, önálló családra osztanák. Több, korábban önálló családot (Pselaphidae, Bordásholyvaformák (Micropeplidae), Sajkabogárformák (Scaphidiidae)) az újabb rendszertanok alcsaládként sorolnak be. A lárvák felépítése, táplálkozási szokások és más bélyegek alapján a családon belül négy fő származási vonalat lehet elkülöníteni:

1. "Omaliinae-csoport":

Barázdásholyva-formák (Omaliinae) (MacLeay, 1825)

Sutaholyvaformák (Proteininae) (Erichson, 1839)

Bordásholyvaformák (Micropeplinae) (Leach, 1815)

Tapogatósbogár-formák (Pselaphinae) (Latreille, 1802)

Szőröscsápúholyva-formák (Dasycerinae) (Reitter, 1887)Empelinae (Newton & Thayer, 1992)Microsilphinae (Crowson, 1950)Neophoninae (Fauvel, 1905)Glypholomatinae (Jeannel, 1962)Protopselaphinae (Newton & Thayer, 1995)

2. "Oxytelinae-csoport":

Apateticinae (Fauvel, 1895)

Sajkabogárformák (Scaphidiinae) (Latreille, 1807)

Trigonurinae (Reiche, 1865)

Lapholyvaformák (Piestinae) (Erichson, 1839)

Korhóholyvaformák (Oxytelinae) (Fleming, 1821)

Vértesholyvaformák (Osoriinae) (Erichson, 1839)"

3. Staphylininae-csoport":

Solieriinae (Newton & Thayer, 1992)

Igaziholyvaformák (Staphylininae) (Latreille, 1802)

Szemesholyvaformák (Steninae) (MacLeay, 1825)

Ormosholyvaformák (Pseudopsinae) (Ganglbauer, 1895)

Tapogatósholyva-formák (Euaesthetinae) (Thomson, 1859)

Leptotyphlinae (Fauvel, 1874)

Megalopsidiinae (Leng, 1920)

Partiholyvaformák (Paederinae) (Fleming, 1821)

Gombaholyvaformák (Oxyporinae) (Fleming, 1821)"

4. Tachyporinae-csoport":

Fürkészholyvaformák (Aleocharinae) (Fleming, 1821)

Fürgeholyvaformák (Tachyporinae) (MacLeay, 1825)

Pilláscsápúholyva-formák (Trichophyinae) (Thomson, 1859)

Sörtecsápúholyva-formák (Habrocerinae) (Mulsant & Rey, 1875)

Olisthaerinae (Thomson, 1859)

Penészevőholyva-formák (Phloeocharinae) (Erichson, 1839)

Ismertebb magyarországi fajok:

Közönséges partiholyva (Paederus riparius) (Linnaeus, 1758)

Gömbnyakú partiholyva (Paederus littoralis) (Gravenhorst, 1802)

Aranysujtásos holyva (Staphylinus caesareus) (Cederhjelm, 1798)

Bűzös holyva (Ocypus olens) (O. F. Müller, 1764)

Kis partiholyva (Paederus fuscipes) (Curtis, 1840)

Dögészholyva (Creophilus maxillosus) (Linnaeus, 1758)

Kispettyes szemesholyva (Stenus biguttatus) (Linnaeus, 1761)

§ Oroszfű – tudományos neve: közönséges palástfű – (Alchimilla vulgaris L.) – Orosz: csn

További nevei: boldogasszony palástja v. tenyere, karéjos bokál, oroszlántalpfű, oroszfű, oroszlánláb. – Term. r.: Rózsafélék. Rosaceae.

Évelő. 10–30. Szíves alapú levelei kerekdedek vagy vesealakúak, hosszúnyelűek és 5–9 karéjúak; a karéjok lekerekítettek, sugár irányában redősek és fűrészesek. Bogernyős virágzatából később fürtös ágak nyúlnak ki. Virágai aprók, zöldek; csészéje 8-metszetű; pártája hiányzik és néha csak 1–2 porzója van. Egymagvú

termését a maradó csésze ékesíti. Terem magasabb hegyi legelőkön az egész országban.

§ Oroszlán – Oroszlán: csn

Az oroszlánok Fekete-Afrika legnagyobb részén megtalálhatók. Főleg a fás területeken fordulnak elő, de életterük a félsivatagos és bozótos helyek is. Korábban az európaiak mértéktelen vadászata miatt Afrika oroszlánállománya megcsappant, és egyes alfajok, mint a fokföldi oroszlán, ki is haltak. Ma a legtöbb oroszlán Közép-Afrika és Dél-Afrika országaiban él (Botswana, Angola, Mozambik, Zambia, Kongói Demokratikus Köztársaság). Ennél kisebb a kelet-afrikai és a kevéssé ismert nyugat-afrikai oroszlánpopuláció. A nyugat-afrikai oroszlán példányszáma 30000-100000 közé tehető. A hajdani észak-afrikai oroszlánok a berber oroszlán alfajhoz tartoztak. Valaha Marokkótól Egyiptomig sűrűn előfordultak. A legnagyobb testméretű oroszlán-alfaj volt, és a hímek sokkal terjedelmesebb sörénnyel rendelkeztek más fajtáknál. Az utolsó vadon élő berber oroszlánt 1922-ben, Marokkóban lőtték le a túlzott vadászat miatt. Ma már csak Állatkertekben él néhány tucatnyi példányuk, többé-kevésbé keveredve a többi alfajjal. 2005 augusztusában egy tudóscsoport nekilátott, hogy visszatelepítse az oroszlánokat Észak-Afrika vadvidékére.

A történelmi időkben Eurázsiában is éltek oroszlánok, a Balkántól Kis-Ázsián és a Közel-Keleten át egész Indiáig. Ezek az ázsiai oroszlán alfajhoz tartoztak. Nagy méretük és nappali életmódjuk könnyebben elejthetővé tette őket a vadászok számára, mint a tigriseket vagy a leopárdokat. Utolsó európai élőhelyük Görögország volt, ahonnan az 1. században tűntek el. Ázsiában a 20. század elejére haltak ki. Az utolsó vadon élő ázsiai oroszlánok ma csupán az Északnyugat-India területén levő Gir-erdőben fordulnak elő. A körülbelül 300 oroszlán mindössze 1412 km² területen él a Gudzsarát állambeli menedékhelyen.

A kifejlett hímoroszlán könnyen felismerhető a sörényéről. A marmagassága kb. 120 cm, a súlya pedig akár a 250 kg-ot is elérheti. A nőstények jóval kisebbek, a felnőtt egyedek marmagassága kb. 100 cm, a súlyuk 150 kg körüli. A vadon élő oroszlánok körülbelül 10-14 évig élnek, míg fogságban elérhetik a 20 éves kort is.

Habár ritkaságszámba megy és ezért nem is hallhatunk róla túl gyakran, fehér oroszlánok is léteznek Timbavatiban, Dél-Afrikában. A fehér oroszlánokban található recesszív gén felelős szokatlan színükért. A fehér oroszlán azonban jelentős hátránnyal küzd, amikor vadászni indul; fehér színe ugyanis felfedi rejtekhelyét. A fehér oroszlán kihalóban lévő színváltozat, szaporodásuk ritkaságszámba megy, és mindössze kétszáz él belőlük a világon. Állatkertekben is ritka, fogságban mindössze 500 egyed él belőle. Fekete oroszlán. Érdekesség, hogy míg a többi macskafélénél gyakori a melanisztikus, Fekete színvariáció megléte (példáulleopárd, jaguár, szervál), addig az oroszlánnál csak megerősítés nélküli jelentések szólnak fekete változatról.

Az oroszlánok sörénye rendkívül fontos szerepet játszik a fajfenntartásban. A nőstények vonzására és a rivális hímek elijesztésére szolgál, amellett, hogy fontos hőtartó szerepe is van. A meleg élő helyeken például Tsavoban a legtöbb Hímoroszlánnak nincs sörénye.

Az oroszlánok húsevő ragadozók, melyek különálló családokban, falkában élnek. A család nagyobb részben nőstényekből, kölykeikből, és egy vagy több egymással rokoni kapcsolatban álló hímből áll, melyek a felnőtt nőstényekkel párosodnak. Rendszerint az egy falkába tartozó összes nőstény rokonságban áll egymással (nagyanyák, nagynénik, anyák, nővérek). A hímek és a nőstények is védik a falkát a betolakodóktól. A hímek általában nem tűrik meg a kívülálló hímeket, ahogy a nőstények sem a kívülálló nőstényeket. A hímeket kizárja a falka, vagy saját maguk hagyják el azt, amikor elérik az ivarérett kort. Amikor új hím veszi át a falka vezetését, gyakran megöl az előző alomból minden kölyköt, és azok anyjai ezután mintegy két héttel újra ivarzanak.

Az újszülött vagy fiatal oroszlánokat kölyköknek hívják. A nőstények egyszerre 1-5 kölyöknek adnak életet a három hónapig tartó vemhességet követően. A kölykök 18 hónapon keresztül is szophatnak, de normális esetben 8 hét után leválasztja őket az anyjuk. Sok kölyök éhen hal, másokat más nagyragadozók támadnak meg, és a falkát átvevő hímek is sok kölyköt megölnek. Mint minden nagymacska, az oroszlán is csúcsragadozó, ám a többi macskafélétől eltérően csapatban vadászik: a zebrák, kafferbivalyok, zsiráfok és a vízilovak vagy akár a fiatal elefántok sokkal nagyobbak és veszélyesebbek annál, hogy az oroszlán egyedül szembeszálljon velük. Leginkább a nőstények vadásznak, bebizonyosodott azonban , hogy a hímek is gyakran aktívan kiveszik a részüket a vadászatból. A vadászó oroszlán nyakra harap, és így kitöri az áldozat nyakát vagy súlyos vérveszteséget okoz. Az egyik oroszlán leköti a zsákmányállat figyelmét, míg a többiek a halálos támadás lehetőségére várnak. Előfordul, hogy a zsákmányállatnak nem a nyakát harapják át, hanem megfojtják azt úgy, hogy befogják az orrát. Általában az első harapás a hímet illeti meg, aki a zsákmányt gyakran a falka tagjaitól is agresszívan védi. A legtöbb zsákmányállat nyugodt marad, ha bizonyos távolságon kívül látja az oroszlánokat. Az oroszlánok, akárcsak a hiénakutyák, elsősorban az életképtelen egyedeket szűrik ki a szüntelen üldözéssel.

Természetes ellenségeik az olyan ragadozók, mint a krokodilok, hiénák, hiénakutyák, és különösen más oroszlánok. Néhány zsákmányállat (zebrák, vízilovak, zsiráfok, kafferbivalyok, elefántok) rúgása, illetve taposása megbéníthatja vagy azonnal meg is ölheti őket. Az oroszlán nem vonakodik a dögök fogyasztásától sem. Gyakran elkergeti a kisebb zsákmányejtő ragadozókat vagy azok kisebb csapatait, hogy elvegye prédájukat. Az oroszlánokat is elkergethetik a zsákmánytól az olyan ragadozók, mint a hiénák és a hiénakutyák, ha többen vannak.

A többi macskaféléhez hasonlóan nagyszerűen látnak a sötétben, így éjszaka is hatékonyan tudnak vadászni. Naponta több mint 20 órát alszanak.

Az oroszlán és más nagymacskák keresztezése. Az oroszlánok közismerten párosíthatók közeli rokonaikkal. Ezek a nagymacskahibridek szinte kizárólag csak fogságban jönnek létre. Az egyedüli ismert természetes hibrid az oroszlán és a leopárd kereszteződéséből létrejött marozi. Nem természetes körülmények között a szibériai tigrissel, és a jaguárral párosítható.

§ Tengeri oroszlán – tudományos neve: rozmár – (Odobenus) – Oroszlán: csn

Fókaszerű, északi-tengeri nagy ragadozó emlős; Odobenus.

Első lejegyzése 1798: „manát [< újkori lat. monatus ’tengeri borjú’] rozmár” (Nyr. 21). 1799-ben rosmár (Fábián).

Az újkori latin állattani szakszó, a rosmarus (R. 1551: Nyr. 88) átvétele a szóvég elhagyásával (mint angyal, apostol stb.), ez a norv. N. rosmaar ’rozmár’

(TESz.) szóból való. A norvég szó a rosvhal eltorzult formája a skandináv ros(s) ’ló’ és hval ’bálna’ elemekből, az elnevezés az állat lónyerítéshez hasonló

hangján alapul. Az összetétel tagjai fordított sorrendben szerepelnek az ang. walrus, ném. Walross (uo.), holl. walrus, norv., sv. vallross és dán hvalros

’rozmár’ (W.) szavakban. Az ang. walrus átvétel a hollandból; vö. wal ’tengeri’ és r(e)us ’óriás’.

A rozmárnak a nyelvújítás korában Bugát Pál a cetló nevet, Sándor István író és bibliográfus a tengeri ló nevet adta. A szakirodalomban említették tengeri

oroszlán (Szóm.) néven is.

A rozmár latin szaknyelvi Odobenus nemi neve a gör. odúsz, odontósz ’fog’ és a bainein ’menni, illetve lefelé kikerülni’ szavakból alkotott. A felső sarokfogak

kinövésére utal, amelyek folyamatosan lefelé növekvő hatalmas fogak, a rozmárok úgy használják ezeket, mint az elefántok az agyaraikat.

A rozmár ’Odobenus rosmarus’ az úszólábúak öregcsaládjában a rozmárfélék (Odobenidae) családjába tartozó egyetlen nem egyetlen faja. Az Északi-sark körüli tengerpartok lakója. Ha teheti, elkerüli a nyílt vizeket, de úszó jégtáblákon is előfordul. Az Atlanti-óceán partjain levő állatoknak „beesett” az orruk és kissé hajlott az agyaruk, míg a Bering-szorosnál élőknek domború az orruk és egyenes az agyaruk. A hím elérheti a 4,5 méter hosszt és az egy tonnát.

A rozmár, az elefántfókák kivételével, tömeg és méret tekintetében minden fókafélét felülmúl. Semmilyen más fajjal nem lehet összetéveszteni. Az első szemfogak hatalmas agyarakká alakultak át. A hímek agyara 75 centiméter hosszú és 3 kilogramm, a nőstényeké valamivel kisebb. Az irhában helyezkednek el a szőrtüszők, az izzadság- és a faggyúmirigyek. Az összefüggő zsírréteg a kihűléstől védi az állatot. Többnyire családban vagy csordában él: az öreg bikák háremet gyűjtenek maguk köré, és azt a riválisokkal szemben megvédik.

§ Közönséges oroszlánfog – Oroszlán: csn

20–40 cm magas, lágyszárú, Évelő növény. Virágzás közben a pitypangra emlékeztet, de ettől eltérően nyár közepén nyílik. Az egész növény, a szár, a levelek és a virág csészelevelei is szőrökkel borított. Szára egyenesen feláll, levéltelen, nem elágazó. Levelei Tőlevélrózsát alkotnak. A szárnyas nyelű levelek hosszúkás-lándzsás vagy fordított tojásdad formájúak, csipkés élűek.

Júniustól szeptemberig virágzik. A 2–5 cm átmérőjű fészekvirágzatok magányosan nyílnak a szár végén. A virágzatot élénksárga színű, ötcsúcsú, nyelves virágok alkotják, csöves virágai nincsenek. A külső szirmok alul narancssárga vagy vöröses árnyalatúak. A porzók száma öt. A virágok a reggeli órákban nyílnak, délre becsukódnak. A virág alatt a szár megvastagodott.

Termése kaszattermés , végén szőrbóbitával.

Hasonlít hozzá az őszi oroszlánfog (Leontodon autumnalis) , de annak szára elágazó. A védett szőke oroszlánfog (Leontodon incanus) jóval korábban, április-májusban nyílik, levélszéle sokkal jobban tagolt, alig fogazott.

Európában őshonos, de Észak-Amerikába is behurcolták. Réteken, legelőkön, száraz, sziklás lejtőkön, vasúti töltéseken nő. A száraz, meszes talajt részesíti előnyben.

A közönséges oroszlánfog fiatal levelei nyersen vagy főzve ehetőek, bár csak kiegészítőként alkalmasak. Megsütött gyökerét kávépótlóként használták. Vízhajtó hatású, főzetét vesepanaszok, vízkór esetben isszák.

§ Oroszlány – tudományos neve: oroszlán – (Leo leo) - Oroszlány: csn

Afrikában és Dél-Ázsiában élő, macskaféle nagy ragadozó állat; Leo leo.

Igen korai felbukkanású írásbeliségünkben oroszlán szavunk, helynévben már 1247-től (Wruzlausmunustura /TESz./), 1256: Orozlanus (OklSz.) adatolható.

Köznévként 1448 k.: „nemcзak farkason De es oroзlanÿon” (JókK.), majd 1469: franciscus orozlaÿn szn. (MNy. 57), 1595: orozlianios szn., 1774: oroszleányok,

1788: oroszlány (TESz.), 1889: araszliány (Nyr. 18). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: araszlán, araszlány, oroszján, oroszlëjány.

A magyar oroszlán név megfejtésére számos kísérletet tettek. A Czuczor–Fogarasi-szótár például még az oroz igéből vezeti le a szót: „orozlán, orozlány,

(or-oz-la-an) fn. tt. orozlán-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. … Mi e szónak eredeti jelentését illeti, legvalószínűbb, hogy nevét ezen állatnak ragadozó (orzó)

tulajdonságától vette, ámbár azt is lehetne gyanítani, hogy az ordít igével áll fogalmi viszonyban … orozlán annyi volna, mint orozló, részesülő az elavult

orozol (ragadoz) törzsöktől.”

Valójában azonban jövevényszó a honfoglalás előtti időkből. Ótörök eredetű szavunk; vö. ótör., mong., ujg., csag. arslan; perzsa ārslān, arslān, aşlān;

urdu arslān, tat. arїslan, csuv. arəslan, mandzsu arsalan, tör. aslan, kirg. arsїlan v. arїstan v. arstan, kun astlan ’oroszlán’. Idetartozó még a baskír,

karakalpak ariszlan ’ua.’ (TESz.), az. aslan, kazah arıslan, krími tat., mong. arslan. A tőmagánhangzók arisz- > orosz- alakulásához hasonló történt boszorkány (< tör. basïrqan) szavunkban. Két részből állnak a török nyelvi szavak, -lan utótagjuk a ragadozó vadállatokra alkalmazott ótörök végződés, lásd pl. jılan v. yılan ’kígyó’ (jıl- / yıl- ’kúsz-’), kaplan ’tigris’, sırtlan ’hiéna’. A török arsїlan eredetét Zaicz Gábor a ’vörösessárga’ jelentésű török *arsїl melléknévvel valószínűsíti. Ezzel a jelentéstársítással – az oroszlán bundájának színével kapcsolatban – párhuzamra találunk az óind nyelvekben: tamil

ari ’zöld, sárga, barna, sárgásbarna, őzbarna szín’, illetve ’oroszlán’, arimá ’oroszlán’ (< má ’vadállat; nagyság, erő’), arijéru ’hím oroszlán’, szanszkrit

hari, harit ’színnév’, illetve ’oroszlán’ stb.

Binominális latin szaknyelvi Leo leo nevét tautonímiával alkották, a gör. λέων, lat. leō ’oroszlán’ (W.) szóból való. A CzF. szótár szerint világos az

összefüggés a gör. λεων, mely más árja nyelvekbe is átment, és a λεία ’zsákmány, préda’, továbbá a ληστης’rabló’ között. Mindenesetre az ókori görög/latin név folytatója többek közt az oroszlán ófn. lewo, leo, kfn. löuwe, leu, óporosz laūws, ném. Löwe, ol. leone, ang., fr. lion, holl. leeuw, cs., bosny.,

or., szlk., szln. lev, port. leão, sp. león (W.) neve. Etimológiai összefüggés állapítható meg az állat indi sinh, ind., mal., thai singa, kannada singha,

khmer seung, lao sing, sing-too és szua. simba (uo.) neve között.

Az oroszlán a macskafélék (Felidae) családjába tartozó emlős. A tigris után ez a legnagyobb termetű és legelterjedtebb nagymacska. Fekete-Afrika jelentős

részén, főleg a fás területeken fordulnak elő, de megtalálhatók a félsivatagos és bozótos területeken is. Korábban az európaiak mértéktelen vadászata miatt

Afrika oroszlánállománya megcsappant, és egyes alfajok, mint a fokföldi oroszlán, ki is pusztultak. Ma a legtöbb oroszlán Közép-Afrika és Dél-Afrika országaiban él (Botswana, Angola, Mozambik, Zambia, Kongó). Ennél kisebb a kelet-afrikai és a kevéssé ismert nyugat-afrikai oroszlánpopuláció.

§ Orrbagócsok – Orr: csn

Az orrbagócsok (Oestrinae) patások orr- és homloküregében élősködnek. A legfontosabb és leggyakoribb orrbagócs, a juhbagócs (Oestrus ovis) a világ minden táján előfordul (eredetileg palearktikus faj, de gazdájával együtt ma már

az egész világon elterjedt). Lárváit a nőstény, váladékcsepp kíséretében, a juh orrnyílásainak vagy a szem nyálkahártyájának közelébe helyezi. A növekvő lárvák, rendszerint a következő év tavaszán, hurutos megbetegedést okoznak, amely gyakori tüsszentéssel és az orr gennyes folyásával jár, végül a 3 cm-re megnőtt lárvák tüsszentés nyomán kerülnek ki a szabadba. Sokkal veszedelmesebb az az eset, amikor a bagócsnyüvek a homloküregen keresztül felnyomulnak az agyba. Ez csaknem minden esetben a központi idegrendszer súlyos zavarával jár (tévesen kergekórnak nevezik), s néhány napon belül az állat pusztulását okozza.

Gazdaságilag legfontosabbak a bőrbagócsok (Hypodermatinae). Lárváik a gazda bőrében, illetőleg bőr alatti kötőszöveteiben fejlődnek, ugyanakkor azonban az egyes genuszokon belül bizonyos különbség van a lárvák életmódjában. A gazda szervezete a bőr alatt fekvő lárvák ellen galambtojás nagyságú kötőszövetes tokkal védekezik. A nyüvek vándorlása ezzel meg is szűnik. Még mintegy három hónapig tartózkodnak a marha bőre alatt, míg végül elérik teljes fejlettségüket. Hosszuk ekkor már 3 cm. A kora reggeli órákban a bőrbe vájt csatornán keresztül elhagyják gazdájukat, és a földre hullanak. Befúrják magukat a talaj felső rétegébe, ahol utolsó lárvakori bőrük barnásfekete pupáriummá alakul. Négyheti bábállapot után jelennek meg a szárnyas legyek. Közvetlenül kibújásuk után már párosodnak, és a megtermékenyítést követően alig néhány óra múlva a nőstény 500-600 petét tojik.

Család: Oestridae

– Igazi bagócsfélék Az Oestridae családba az orr, garat- és bőrbagócsok néven ismert legyeket soroljuk. Lárváik legfontosabb sajátsága az, hogy hátulsó légréseik lemezszerű képleteken nyílnak. Az imágók szájszervei – ugyanúgy, mint a gyomorbagócsoknál – csökevényesek: testük többé-kevésbé szőrös. Az igazi bagócsok valamennyi faja emlősökön, főleg patás állatokon élősködik. Minden bizonnyal csak az emlősök egyes rendjeinek és családjainak kialakulása után váltak ki dongólégyszerű őseik csoportjából. Az igazi bagócsok megközelítőleg 200 ismert faját három alcsaládba soroljuk: garatbagócsok (Cephenomyiinae), orrbagócsok (Oestrinae) és bőrbagócsok (Hypodermatinae).

§ Nagy orrosbogár (Platyrrhinus resinosus) – Orros: csn

A hazai orrosbogarak között a legnagyobb. Családjának összes fajával ellentétben előtorának háta nem domború, hanem sekélyen homorú. Öreg tölgyek és bükkök tuskóin, földön fekvő rönkjein tenyésző gombákon él

§ Nagy orsócsíkbogár (Ilybius ater) - Orsó: csn

A csíkbogárfélék (Dytiscidae) a rovarok osztályában a ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.

Körülbelül háromezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 80 él. A lárváját vízitigrisnek nevezik.

A fajok többsége jól úszó, áramvonalas éjszakai ragadozó. Amikor úsznak, lábaikkal egyszerre csapnak hátra. Levegőtartalékuk a szárnyfedő alatt van.

Ismertebb fajok:

Sárgaszegélyű csíkbogár (Dytiscus marginalis) (Linnaeus, 1758)

Nagy búvárbogár (Cybister lateralimarginalis) (DeGeer, 1774)

Barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus) (Linnaeus, 1758)

Fényes orsócsíkbogár (Ilybius subaeneus) (Erichson, 1837)

Gömb-csíkbogár (Hyphydrus ovatus) (Linnaeus, 1761)

Recéshátú csíkbogár (Colymbetes fuscus) (Linnaeus, 1758)

Tarka csíkbogár (Platambus maculatus) (Linnaeus, 1758)

§ Orsópálma (Hyophorbe verschaffeltii) – Orsó: csn

A pálmafélék (Arecaceae) családjába tartozó faj. A Hyophorbe nemzetség nevét a görög ’disznó’ és ’étel’ szavak összevonásával kapta. Sok tápanyagot tartalmazó termését disznók takarmányozására használták, így az orsópálmát is. Tudományos nevének második részét Ambroise Verschaffelt (1825–1886) belga növénynemesítő emlékére adták.

Az Indiai-óceánban található, vulkáni eredetű Mascarenhas-szigetcsoporthoz tartozó Rodrigues sziget Endemikus faja. A parti Szavannákon és a hegyi esőerdőkben honos. Őshonos környezetében nagyjából 50 kifejlett példánya található. Ennek ellenére a jövője biztosított, mivel sok helyen dísznövényként ültetik.

Legfeljebb 5 méter magas, el nem ágazó törzsű pálma. Szürke törzse hordószerűen megvastagodik, rajta a lehulló levélhüvelyek szabályos barázdát hagynak maguk után. A kifejlett növény koronája mindössze 8–10, de 180–300 cm hosszú, hamvas sötétzöld, szárnyasan összetett levélből áll. A levélgerincen átellenben növő, 60–90 cm hosszú, keskeny levélkék (levélszárnyak) ferdén, V alakban állnak. A lándzsaszerű levélszárnyak fonákja erősen viaszos, szürkés, a színük sötétzöld. A visszahajló levélgerinc alsó része vöröses árnyalatú.

Összetett virágzata közvetlenül a levélhüvelyek alatt fejlődik ki; a virágzat tengelye a törzsre csaknem merőlegesen áll. Apró, szürkéssárga virágai hímnősek. Körülbelül 2 cm hosszú, vöröses narancssárga gyümölcsében egyetlen, megközelítőleg 1 cm-es mag fejlődik.

A sok tápanyagot tartalmazó, laza szerkezetű (homokos), semleges vagy enyhén meszes talajt kedveli. Egész évben melegigényes, így Magyarországon fűtött lakásban teleltethető. Víz- és páraigényes, de a pangó vízre érzékeny – viszont a szárazabb körülményeket időszakosan elviseli. Fényigényes, de a tűző nap könnyen megégetheti a levelét, ha a szabadba visszük, célszerű félárnyékba állítani.

Magja 25 °C-on 2–6 hónap alatt csírázik ki.

§ Szemesostorosok vagy euglénák (Euglena) – Ostoros: csn

Az egysejtű, ostoros eukarióták egyik nemzetsége, a mintegy 800 fajt magába foglaló Euglenoidea osztály legismertebb, legtöbbet tanulmányozott tagja.

A nemzetség fajai sós- vagy édesvízben élnek, kisebb állóvizekben, tócsákban akkora egyedszámot érhetnek el, hogy annak vizét zöldre (az E. viridis esetében) vagy vörösre (E. sanguinea) festik.

Az Euglena gracilis faj laboratóriumokban általánosan használt modellszervezet.

A legtöbb szemesostoros fotoszintetizáló kloroplasztiszt tartalmaz, amely segítségével, a növényekhez hasonlóan, autotróf módon képesek táplálkozni. Emellett azonban, az állatok módjára szerves anyagokon is képesek megélni. Mivel a szemesostorosok egyaránt magukon viselik a növények és az állatok megkülönböztető jegyeit, az első taxonómusoknak gondot okozott az osztályozásuk.

Ernst Haeckel a hasonló besorolhatatlan szervezetek miatt hozta létre a rendszertanban a növények és állatok mellett a protisták országát.

Felépítése. Fény hiányában a szemesostoros ozmotróf módon veszi magához az oldott szerves anyagokat; laboratóriumban húskivonattal, oldott fehérjékkel, acetáttal, etanollal, szénhidrátokkal etethetőek sötétben. Fényben viszont működésbe lépnek klorofill a-t és b-t tartalmazó kloroplasztiszai és fotoszintézissel szerez energiát életműködése fenntartására.

Kloroplasztiszait három membrán veszi körbe, ellentétben a növényekével és zöldalgákéval, amelyeknek csak két membránjuk van. Emiatt úgy vélik, hogy az euglénák zöld színtestei endoszimbionta Zöldalgáktól származhatnak.

A szemesostoros felépítése. Az Euglena nemzetség tagjainak kloroplasztiszai pirenoid testecskéket tartalmaznak, ahol keményítőszerű poliszahcarid, Paramilon szintetizálódik; ez szolgál energiatartalékul a sötét időszakokban. Más, rokon nemzetségekből, mint a Lepocinclis vagy a Phacus a pirenoidok hiányoznak.

Valamennyi euglenoid faj két ostorral rendelkezik, amelyek a test elején található bazális testekből indulnak ki. Az Euglena nemzetség tagjainál az egyik

ostor nagyon rövid, nem is nyúlik ki a sejtből. A másik igen hosszú, sokszor fénymikroszkópban is látható; a lény ennek segítségével úszik.

Rokonaihoz hasonlóan a szemesostorosok is rendelkeznek egy vörös színű szemfolttal, amely karotenoid pigmenteket tartalmaz. A szemfolt maga nem fényérzékeny, hanem megszűri a napfényt, és csak bizonyos hullámhosszon engedi azt az ostor tövében lévő, fénydetektáló struktúrához (ún. paraflagelláris test). A sejt mozgása közben a szemfolt időnként eltakarja a fényforrást, így az eugléna képes érzékelni annak irányát és felé indulni.

A szemesostorosnak nincs sejtfala; helyette ún. pellikulussal rendelkezik, amely egy spirálisan feltekeredett fehérjecsíkokból álló vékony réteg, melyet mikrotubulusok támasztanak alá. A szerkezet rendkívüli hajlékonyságot és összehúzódó képességet kölcsönöz az egysejtűnek.

A mozgás belső mechanizmusa részleteiben nem ismert, feltehetően hasonló lehet az amőba mozgásához.

Aszály vagy táplálékszegény idején a szemesostoros védőburkot hoz létre maga köré és a körülmények javulásáig felfüggeszti életfolyamatait.

Szaporodása. Az euglénák ivartalanul szaporodnak, fisszió révén (egyfajta sejtosztódás, amelyben a mitózistól eltérően nem alakul ki magorsó). A folyamat a sejtmag megkettőződésével kezdődik, majd maga a sejt is kettéválik. A szemesostorosok osztódása hosszában történik, a sejt elejétől kiindulva: először az ostor, a garat és a szemfolt kettőződik meg. Ezután egy V alakú vágat jelenik meg a sejt elülső végén, amely fokozatosan végighalad az egész testen, míg a két fél teljesen szét nem válik. Állítólag megfigyelték az ivaros konjugációját is, de az állítás egyelőre nem bizonyított.

Az euglénák az első felfedezett egysejtű élőlények között voltak. A mikroszkopizálás úttörője, Anton van Leeuwenhoek 1674-ben megírta a brit Royal Societynek, hogy egy tó vizéből szedett mintában "animalculákat" figyelt meg, melyek "középen zöldek, elöl-hátul pedig fehérek" voltak (szinte bizonyos, hogy Euglena viridis-t látott, mert kis nagyításnál a kromatoforok elrendeződése miatt ilyen a megjelenése)

Huszonkét évvel később az angol John Harris így figyelte meg őket: "ovális lények, melyek középső része Fűzöld, de mindkét vége Tiszta és Áttetsző","

amelyek "összehúzzák és kinyújtják magukat, úkból és újból, sokszor átbuknak egymáson, majd kilőnek, akár egy Hal."

Otto Friedrich Müller 1786-ban részletesen leírta a lényeket, külön figyelmet szentelve színének és alakváltoztatásainak és Cercaria viridis-nek nevezte el őket.

1830-ban C. G. Ehrenberg az Euglena viridis nevet adta a fajnak. Új típusú mikroszkópjával már meg tudta figyelni a szemfoltot, amit csökevényes szemnek gondolt (és ebből azt a téves következtetést vonta le, hogy a lénynek idegrendszere is van). Az új nevet is ennek alapján adta, a görög eu igazit, jót, a glēnē pedig szemgolyót jelent.

Ehrenberg nem vette észre az eugléna ostorát, ezt a testrészt a francia Félix Dujardin írta le 1841-ben.

Georg Klebs 1881-ben szétválasztotta a zöld és színtelen euglénafajokat és bár később felismerték, hogy a kettéválasztás önkényes, revíziójára csak az 1950-es években került sor, amikor A. Hollande felépítésük (mint az ostorok száma) újrarendszerezte a csoportot.

Az 1990-es években molekuláris biológiai módszerekkel igazolták, hogy a fotoszintetizáló és színtelen fajok szoros rokonságban állnak és az utóbbiak valamikor rendelkeztek kloroplasztiszokkal.

§ Hüvelykujj osztó – tudományos neve: nagy sáskarák – Osztó: csn

Sáskarák Vagy: tengeri sáska, gyilkos garnélarák, hüvelykujj osztó. Ez az egyik leggyakoribb ragadozó a trópusi és szub-trópusi vizekben. Keveset lehet tudni róla, mert rengeteg időt tölt el a lyukakban megbújva, figyelve legújabb zsákmányára.

A nagy sáskarák és a színlátás határai

Emberként szeretjük azt hangoztatni, hogy milyen elképesztő színekben látjuk a körülöttünk lévő világot. Ennek oka, hogy a szemünkben három különböző fotoreceptor (vörös, zöld, kék) található, szemben például a kutyákkal, amelyek látószerve ezek közül csak kétfélét tartalmaz (zöld, kék). Messze nem mi vagyunk azonban a legtöbb színt megkülönböztetni képes faj: számos madár rendelkezik négyféle fotoreceptorral (vörös, zöld, kék, ultraibolya), a pillangók pedig ötféle különböző színérzékelő sejttel bírnak, így az ultraibolya tartományban is látnak, és jóval könnyebben megkülönböztetik egymástól a hasonló színeket.

Ez azonban még mind semmi, a nagy sáskarák minden ismert élőlényt kenterbe ver, ha színlátásról van szó, hiszen 16 eltérő fotoreceptorral rendelkezik, így képes az ultraibolya és a látható tartományban is látni, illetve a polarizált fényt is észleli. Jelenlegi ismereteink szerint a sáskarákok egy egyes képviselői az egyetlenek az állatvilágban, akiknek látószerve képes detektálni a körkörösen polarizált fényt. Ezen kívül fél szemmel is képesek a térlátásra, és egymástól függetlenül tudják mozgatni szemeiket.

Az ember látószerve ehhez képest olyan „szegényesnek” tűnik, hogy valójában el sem tudjuk képzelni, milyennek láthatja a világot egy nagy sáskarák.

A sáskarákok szeme több tízezer aprócska egységből, úgynevezett kehelyszemekből áll össze, amelyek mindegyike külön fotoreceptorokkal és optikai ideggel rendelkezik. Az állatcsoport leginkább lenyűgöző látású tagjai (a Gonodactylus és a Lysiosquillina nemzetségbe tartozó fajok egyedei) látószervük közepén módosult kehelyszemekkel is rendelkeznek, amelyek hat sorba rendeződnek. Minden sor egy-egy hullámhossztartományra vagy polarizációs módra érzékeny: az első négy sor az ember által látható tartományt, illetve az ultraibolya tartományba eső fényeket detektálja, az utolsó két sor kehelyszemeiben pedig precízen pozícionált aprócska szőrszálak találhatók, amelyek lehetővé teszik a polarizált fény észlelését.

A szemek szerkezete és működése is különleges: amikor a látószervek valamire fókuszálnak, mindkét szemen belül három-három alrész összpontosít ugyanarra a területre, így lehetséges, hogy egyetlen szemmel is megoldható a térlátás. Mivel ennek köszönhetően a sáskarákok összetett szemének 70 százaléka egyetlen szűk térrészre mered, vagyis a központi látótér meglehetősen kicsi, az állatok folyamatosan mozgatják szemüket, hogy észlelni tudják a környezetükben bekövetkező változásokat. Ezen a ponton válik nagyon hasznossá, hogy szemeik egymástól függetlenül is képesek mozogni.

A legtöbb különleges látással rendelkező állat esetében sikerült igazolni, hogy ezek életében fontos szerepe van a vizuális jeleknek. A páva tojók például az olyan kakasokat preferálják, amelyek több szemfolttal rendelkeznek díszes farktollaikon, a kaméleonok közt pedig a színesebb bőr a dominancia jele.

A sáskarákok viselkedésének vizsgálata, illetve morfológiai kutatások alapján úgy tűnik, hogy ezek az állatok is hasonló módon használják a színeket és a színlátást. A hím sáskarákok násztánccal hódítják meg párjukat, illetve a más hímekkel való versengés során is fontos szerepe van színes külsejüknek. A testük különböző pontjain található, eltérő színű foltok felvillantása a szakértők szerint egyfajta kommunikációs aktus, amely révén információkat közölnek egymással az állatok. A jelek pontos mibenlétére vonatkozóan egyelőre nincsenek behatóbb ismereteink, de remélhetőleg idővel fény derülhet a színpompás állatokat körülvevő mélyebb rejtélyekre is.

A sáskarákok ragadozó állatok, amelyek nagy sebességű ütésekkel ölik meg zsákmányukat. Nagy, komplex szemekkel és feltűnő színekkel rendelkeznek.

Támadásuknak két formája van: lehetnek lándzsások vagy zúzók .

Az ollóik villámgyors nyitásával és lengetésével támadnak, amellyel maguknál jóval nagyobb ellenfeleknek is komoly sérüléseket okozhatnak.

§ Otelló – tudományos neve: othello - (Otelló: fk

direkt termő. Egyéb nevei: Arnold 1, Otelló, Otelo, Canadien Hamburgh 

Az Othello észak-amerikai eredetű, kék bogyójú, jellegzetes vitis labrusca (rókaszőlő) mellékízű direkt termő szőlőfajta, a Vitis labrusca × Vitis riparia × Vitis vinifera keresztezéseiből származó hibrid. A labruska mellékízű fajták borát Magyarországon kereskedelmi forgalomba hozni már évtizedek óta tilos, ezért árutermelő ültetvényeken sehol sem találkozunk az Othello fajtával. Az érvényben lévő magyar Bortörvény rendelkezése szerint a direkt termő fajta ültetvényeit 2000 végéig ki kellett vágni. Csak kiskertekben, étkezési szőlőként jelenik meg. A direkttermő megnevezés a filoxéra megjelenése óta használatos. A 19. század második felében a behurcolt kártékony rovar végigpusztította Európa szinte minden ültetvényét, teljesen átrajzolva az egyes borvidékek fajtaválasztékát.

Tőkéje középerős növekedésű, közepes vagy bőtermő. Levele sárgászöld, sima, ötszögletű, hosszú tölcséres. Fürtje középnagy, gúla alakú, hengeres, tömött. Bogyói középnagyok, kissé megnyúltak, sötétkékek, erősen hamvasak piros húsúak, héjuk vastag. A kék szín nemcsak a bogyó héjában, hanem a húsában is megtalálható.

Szeptember végén, október elején érik, de sokáig a tőkén tartható. Rothadásnak, fagyoknak, filoxérának ellenálló, de a szárazságot rosszul tűrő fajta.

Bora rubinpiros, enyhén labruska ízű és illatú, csersavban gazdag asztali vörösbor.

Ö fejezet; 21

§ Nagy őrgébics (Lanius excubitor) – Őr: csn

Az őrgébics onnan kapta nevét, hogy régebben a solymászok kalitkában tartották, mert más-más hangokkal hívta fel figyelmüket a különböző ragadozó madarakra. Ez megkönnyítette a sólymok befogását. Az őrgébics jóval előbb felfedezte a sólymot, mint ahogy a Solymász észrevette volna.

A fajt Carl von Linné svéd természettudós írta le 1758-ban.

Európa nagy részén, Ázsia északi felén, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában fészkel. Nem válogatós madár, fás, bokros területeken, gyümölcsösökben és

Mocsarakban is megtelepszik. Vonuló faj.

Magyarországon rendszeres és gyakori téli vendég, de már kisebb fészkelő állománya is van. Homeyeri alfaja rendkívül ritka alkalmi vendég, első bizonyított hazai előfordulását 2002. november 15. és december 9. között Hortobágyon észlelték.

Testhossza 24-25 centiméter, szárnyfesztávolsága 30-35 centiméter, testtömege 48-81 gramm. Szemsávja fekete.

Táplálékának jelentős része apróbb gerincesekből áll, de megeszi a Rovarokat is. Pockot, egeret, tücsköt és lótetűt a földön zsákmányol, a kisebb madarakat a levegőben kapja el. Az állomány egy része állandó, egy része kóborol.

A tövisszúró gébicshez hasonlóan tüskés ágakra szúrja fel a tartalék élelmet.

Növényi szálakból épített csésze alakú fészkét tollakkal béleli ki. Fészekalja 5-7 tojásból áll, melyen 15-18 napig csak a tojó kotlik, s a párja eteti.

A fiókák még 20 napig vannak a fészekben, ahol néha kakukkot

is nevel.

Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma ugyan csökken, de még nem éri el a kritikus szintet. Európai állománya csökkenő, Magyarországon védett, pénzbeli értéke 50 000 Ft.

§ Tüskés ördög (Moloch horridus) – Ördög: csn

A pikkelyes hüllők (Squamata) rendjébe és az agámafélék (Agamidae) családjába tartozó faj.

Ausztrália nyugati és középső részének félsivatagjaiban, sivatagjaiban honos. Farkával együtt a testhossza 20 centiméter. Tüskéi arra szolgálnak, hogy elrettentse támadóját, amikor táplálkozik. Hangyákkal táplálkozik; rövid, ragadós nyelvével szedi össze őket.

§ Erszényes ördög (Sarcophilus harrisii) – Ördög: csn

Az erszényes ragadozók (Dasyuromorphia) rendjébe, ezen belül az erszényesnyestfélék (Dasyuridae) családjába tartozó faj.

Egyéb nevei: tasman ördög vagy tasmaniai ördög.

A Sarcophilus erszényesnem egyetlen élő faja. Az erszényesnem egy másik tagja, a Sarcophilus laniarius a pleisztocén korban élt Ausztráliában. Ez a faj mintegy 25%-kal nőtt nagyobbra, mint a ma élő erszényes ördög. Feltehetően az Ausztráliába érkező első emberek megtelepedését követően halt ki.

Az erszényes ördög régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt volt. Ma már kizárólag az Ausztráliához tartozó Tasmania szigetén él. Tasmaniában az erszényes ördögnek kevés ellensége van. Élőhelyének szűkülése és a vegyszeres kártevőirtás azonban veszélyezteti az állományt.

A tasmaniai ördög hossza 52-80 centiméter, Farokhossza 23-30 centiméter és testtömege 4-12 kilogramm. Teste erős és zömök, akár egy kis medvéé. Feje széles és tömör, végtagjai rövidek, farkát változó hosszúságú szőrzet borítja. A hím nagyobb, mint a nőstény.

Bundája vastag és fekete; nyakát feltűnő fehér gyűrű, vállát, törzsét és farkát fehér foltok díszítik. Füle rózsaszín és csupasz. Mivel húsevő, erős állkapcsa van. A legnagyobb erszényes ragadozó, amely mérete egy kisebb kutyáé, de tömzsi és izomzata fejlett. Jellegzetes a fekete szőre, átható bűze, ha izgatott, hangos sikolya és vad étkezési szokásai. Vadászik és dögevő állat, emellett közösségi étkezésekben is részt vesz.

Az állat magányos, de nem territoriális, és éjjel aktív. Ha megtámadják, vagy ha a fajtársait akarja elkergetni a dög mellől, hangos, rekedt morgással és fogcsikorgatással próbálkozik megfélemlíteni az ellenfelét. Ezen tulajdonságai és külső megjelenése miatt nevezték el ördögnek.

Tápláléka növények és kisebb emlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, rovarok és dögök. A tasmaniai ördög 5-8 évig él.

Az ivarérettséget 2 éves korban éri el. A párzási időszak április–május között van. A vemhesség 21 napig tart, ennek végén 20-30 alulfejlett kölyök születik, de csak 2-4 utód jut be az erszénybe. A nőstény 7-8 hónapig szoptatja kicsinyeit. Amikor a kölykök kinőtték az erszényt, néha az anyjuk hátán vitetik magukat.

Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő

arctumor-betegség mintegy 70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. Az erszényes ördögök általában harapással adják át egymásnak a kórt, amely torz daganatokat okoz pofájukon. A daganat

akadályozza őket az evésben, így gyakorlatilag éhen pusztulnak. A tumor emellett roncsolhatja belső szerveiket is.

A Sydneyi Egyetem és a Tasmániai Egyetem kutatói 2010 elején a sziget északnyugati részén olyan állományt fedeztek fel, amely immunisnak tűnik a fertőzés útján terjedő pofarákkal szemben. A vizsgált 400 példány 20 százaléka genetikai különbségeket mutatott a keleti ördögöktől, és egyikük sem volt fertőzött. Ez a felfedezés időt adhat a kutatók számára a betegség kezelésére és egy vakcina kifejlesztésére, végső soron a faj fennmaradásának biztosítására.

Egyéb:

A tasman ördög körülbelül 400 évvel az 1788-as Európai megtelepedés előtt kipusztult az ausztrál kontinensről. Tasmania lakói kártékony állatnak tekintették, mivel csökkentette a marhaállományt, és egészen 1941

-ig vadászták, amikor az állatot hivatalosan védetté nyilvánították.

A Warner Brothers rajzfilmfiguráját, a Tazmánia rajzfilmsorozat hősét, Tazt és családját az erszényes ördögről mintázták, habár nem sokban hasonlít az igazi állatra, azonkívül a sorozat létrejötte előtt már létezett a figura, amely a Bolondos dallamok különféle epizódjaiban jelent meg olykor-olykor, de sosem nevezték meg a rajzfilmekben, hogy melyik állatot takarja. Mivel az erszényes ördögnek angol neve a Tasmanian devil, s a Warner Bros figura néhány külső jegye is ördögre emlékeztet, ezért azonosították az erszényes ördöggel. Sajátossága, hogy mindig forgószélként közlekedik, ami szintén nem jellemzője az igazi állatnak.

§ Mocsári ördög (Cryptobranchus alleganiensis) – Ördög: csn

A farkos kétéltűek (Caudata) rendjébe és a óriásszalamandra-félék (Cryptobranchidae) családjába tartozó faj.

Az Amerikai Egyesült Államok területén honos. Édesvizek lakója. A mocsári ördög a harmadik legnagyobb kétéltű a kínai óriásszalamandra és a japán óriásszalamandra után és a legnagyobb észak-amerikai kétéltű. Testhossza 30-74 cm. Testtömege másfél kiló. Feje nagy, lapos, orra legömbölyített, törzse vastag, nagyon húsos, erősen lapított, és két oldalát, miként az óriásszalamandráét, vastag, hosszant futó, nagyon laza bőrű és ráncos bőrredő szegélyezi, farka szintén izmos, oldalról erősen összenyomott. Külső kéz- és lábujjain, valamint végtagjai külső oldalán nagyon fejlett bőrszegélyek vannak. Szemei sötétebbek, mint a gőtéké, az axolotléihoz hasonlók, orrlyukai egészen az orr hegyén foglalnak helyet, s belül az ínyfogsor mellett nyílnak. Kopoltyúnyílásai vannak, a bőre nyálkás. Kis halak, rákok szerepelnek az étrendjén. 450–500 petét rak. A gátépítés, a Chytridiomycosis gombabetegség fenyegeti, és még az is, hogy hobbiállatnak adják el.

§ Vajszínű ördögszem (Scabiosa ochroleuca) – Ördög: csn

a loncfélék (Caprifoliaceae) családjába és a mácsonyaformák (Dipsaceae) alcsaládjába tartozó növényfaj.

Dél- és Közép-Európa sziklagyepein, száraz rétjein, cserjésein, homok- és löszpusztáin fordul elő. Magyarországon közönséges növény.

Felálló, vékony, hengeres, alig vagy nem elágazó szárú, 20–60 cm magas, lágy szárú, évelő növény. Finoman molyhos. Mélyre hatoló gyökerei, erős gyöktörzse, vékony szeletekre redukálódott levelei miatt jól tűri a szárazságot. Alsó szárlevelei és tőlevelei fűrészes szélűek, lándzsa alakúak, a felső szárlevelek vékony szeletekre kétszeresen szárnyasan szeldeltek, amitől úgy tűnik, mintha a száron keskeny, szálas levelek ülnének. Július-szeptember között virágzik.

Halványsárga vagy krémszínű virágai a szár csúcsán lapult, 1,5-3,5 cm átmérőjű fejecskevirágzatot alkotnak, ami a fészkesek virágzatára emlékeztet. A szélső virágok mintegy kétszer hosszabbak a belsőknél. A párta ötcimpájú, a csésze sertéi vörösesbarnák, a lándzsás-hegyes murvalevelek nem nyúlnak túl a virágzaton. A magház alsó állású. A megporzást méhek, Poszméhek és zengőlegyek, kisebb mértékben egyéb rovarok végzik.

Termése hengeres kaszattermés, a szél terjeszti.

§ Örménygomba – tudományos neve: ízletes vargánya - (Boletus edulis) – Örmény: csn

Népies nevén: úrigomba vagy medveorrú gomba. Erdélyben „hiriba” névre hallgat.

Ez a gomba a legtermetesebb és legkiadósabb (május végétől október közepéig szedhető) étkezési gombák közé tartozik. Leggyakoribb termőhelyei a tölgyesek, gyertyánosok, szelídgesztenyések, de mindenféle erdőben előfordul. Kedveli a gyorsan melegedő erdőszéleket, tisztásokat. Egész Európában elterjedt.

A Boletus a régi rómaiak legjobb, legfontosabb étkezési gombája volt (Plinius 22: 92; Seneca: Epist. 95: 25). A szó a görög bolétes, bolítes ’Amanita caesarea’ (Genaust 102) gombanévvel rokonítható.

Magyarországon a Budai-hegységben több mérgezés történt olyan ehető fajokkal (így vargányával is), amelyek mérgező nehézfémeket halmoztak fel a termőtestükben, tehát adott esetben az ehető vargányánál is vigyázni kell. Mérgező rokona a nyomásra, sértésre kékülő-zöldülő farkastinóru (Boletus calopus), amellyel könnyen össze is téveszthető!

Kalapjának átmérője a 12–25 cm-t is eléri, zsírosan fénylő, gesztenyebarna, fehér peremű és húsos. Fiatalon halvány, később zöldessárga spóratermő rétege

csöves szerkezetű, a kalapról könnyen lefejthető. Tönkje, akár 15 cm magasra is megnő, vörösesbarna, csíkos, felső részén finom, fehér hálózat található. Húsának színe nyomásra nem változik.

Ez a gomba nagyon ízletes és sokféleképpen elkészíthető: nyersen

salátákba, gombalevesnek, vajban párolva – köretnek, rántva és pörköltnek, de szárítás és őrlést követően, fűszerként is nagyon sok ételhez használják.

Mérgező rokonai. Nem tanácsos összetéveszteni a sátántinóru (Boletus satanas) mérgező gombafajjal, amelynek termete hasonló, de tönkje és kalapjának alja feltűnően piros, háta pedig nem barna, hanem fakó színű, húsa nyomásra gyengén kékül. A vargányákkal rokon tinóruk között még több mérgező, illetve csak feltételesen fogyasztható faj is van, ezért a gyűjtött gombát elkészítés előtt mindenképpen gombavizsgáló szakellenőrrel kell megvizsgáltatni (ezt a magyarországi piacokon magánemberek számára díjmentesen elvégzik).

Ehető rokonai: bronzos vargánya (Boletus aereus), nyári vargánya (Boletus aestivalis, vörösbarna vargánya (Boletus pinophilus), királyvargánya (Butyriboletus regius).

§ Pompás örménygyökér (Inula helenium) – Örmény: csn

Régies vagy egyéb ismert nevei: Peremizs, Örvénygyökér, Pompás Örménygyökér, Pompás örvénygyökér.

Az örménygyökér évelő növény, már az ókorban is ismerték és használták. Az első évben még nem virágzik, hanem csak egynéhány tőállású levelet hajt, csak a második évtől kezdve virágzik. Gyökere 20 cm hosszúra és 6 cm vastagra nő és dúsan elágazik. Szára felálló, erős, 1,5 sőt akár 2 m magasra is megnő, éleit, alul érdes, felül puha szőrű, nemezes. Levelei igen nagyok; a tőlevelek 30—40 cm, néha 1 m hosszúak és 8—12, sőt 20 cm szélesek; a száron állók

jóval kisebbek. A tőlevelek rövidnyelűek, lemezük nyélbe lefutó, a száron állók nyeletlenek, szíves aljjal félig szárölelők. A levelek hosszúdad tojásalakúak, hegyesek, szabálytalanul fogas szélűek. A levél felső lapja ránczos, érdes, fonákja pedig puhaszőrű és nemezes. A gyéren elágazó szár oldalágait egy-egy

nagy tányérszerű virágfej rekeszti be. A virágok sárga színűek és tekintélyes virág fejeket képeznek, melyet kívül zöld gallér vesz körül. A virágokból 4 mm hosszú és 1 mm vastag barna színű egymagú terméskék keletkeznek, melyek sárgásfehér szőrbóbitával koronázva vannak. A szél könnyen felkapja és tovaviszi e bóbitás terméskéket. Az örménygyökér júliustól-szeptemberig virágzik (néha akár az első fagyásig is).

Az örménygyökér nedves réteken, folyók és patakok mellékein, szőlők és gyümölcsös kertek közt, berkekben és hegyi kaszálókon terem. Vadon ez a növény talán csak az ország déli és keleti részén terem, elvadultan azonban az egész országban található folyók partján, nedves réteken és sziklás helyeken, még Árva megyében is, továbbá az erdélyi részekben. Nálunk (őshonos) a Cserhátban, Börzsönyben, Nyírségben fordul elő. Az örménygyökeret u. i. régóta termesztik orvosi növény gyanánt kertekben s onnan elvadulva a környéken elterjedt. Ma is termesztik több vidéken. Termesztése könnyen sikerül, magvetés útján.

Kis-Ázsiában honos. Régebben várak tövében termesztették, nagy lakomák után közel legyen a beszerzése az emésztés segítéséhez.

Az örménygyökér (vagy peremizs) földalatti szárát és gyökerét a gyógyászatban radix Helenii, radix Inulae és radix Enulae név alatt használják. Gyökerének sajátságos fűszeres szaga van, mely frissen a kámforra emlékeztet. Íze eleinte kellemetlen, azután csípős keserű és fűszeres. Gyökere , illanó olajat, alantkámfort vagy helenint, inulint és keserű anyagot tartalmaz. Az örménygyökér főleg a nyálkahártyákra hat és ezért tüdőbaj és elnyálkásodás ellen használják.

Forrázatát köhögés, hörghurut, külsőleg bőrkiütések (kosz, rühesség, gombásodás – microsporum és thichophyton -) ellen használják. Az örménygyökérből és mustból készül az úgynevezett »alantbor«, melyet gyomorerősítésre (emésztőszervi, epe- és bélbántalmak, puffadás), egyes elbeszélések szerint levest is készítettek belőle. Húgyúti fertőzés, menstruációs panasz és féreghajtásra használták az örménygyökeret, de asztma ellen szintén hatásos egyéb növényekkel keverve. Álmatlanság esetén lefekvés előtt igyuk meg a meleg főzetét. Stressz, szorongás, vérnyomás-, vércukorszint csökkentő és légzésgyorsító. Az örménygyökérből továbbá az emésztést elősegítő czukorkák, tabletták is készül (t)nek az 1600-as években (1906). Nagyobb mennyiségben bevéve hányást, hasmenést, gátfájdalmakat, görcsöket és akár bénulást is okozhat! Várandós nőknek nem ajánlott a szedése! Orvosi felügyelet feltétlen szükséges!

Inulin tartalmát a legkönnyebben kinyerni úgy lehet, ha egy éjszakára beáztatjuk a növényt és majd azt lassan felfőzzük (először a 19. században vonták ki belőle az inulint). Kandírozni is lehet, egyesek szerint így a legfinomabb. Manapság inkább méregtelenítéshez, fogyáshoz, valamint az immunrendszer megerősítéséhez, máj és emésztőrendszer működésének fokozása miatt fogyasztják. Likőripar szintén felhasználja, diabetikus készítmények egyik alapanyaga (inulin tartalma miatt), ugyanis cukorbetegek is szedhetik.

(“Régebben Gyógyszerkönyvünkben is hivatalos volt, ma már nem hivatalos. A gyökér porított állapotban használtatik, főképen a népies gyógyászatban. ”- manapság inkább folyékony formában)

Hatóanyaga: Illóolaj, helenin, nyálkaanyag, keserűanyag (1-3%), inulin (44%), szeszkviterpén.

Termesztése. A nyirkos, vízáteresztő, (savanyú) talajt, napos/félárnyékos helyet szereti igazán. Talaj iránt nem mondhatjuk igényesnek, akár 15 évig is el tud élni egy helyen, ha szaporítjuk, akkor a tápanyagpótlás, trágyázás szükséges. Szaporítása magvetés és tőosztás útján történik. A magvakat március-április hónapokban (a magok már 8-10 °C-on kezdenek csírázni, de a megfelelő hőmérséklet 18-22 °C) vagy június hó-elején vetik el. Ha tőosztással történik a szaporítás, akkor a töveket szeptember-október hónapokban ültetjük ki állandó helyükre 60—90 cm sortávolságra, termete miatt térigényes és a gyökérrendszere is gyorsan terjed, ezt vegyük figyelembe az esetleges későbbi írtás miatt. A vetőmagszükséglet kat. holdanként 300—400 gramm. Termelési hozama kat. holdanként a harmadik esztendőtől kezdve 8—10 q (mázsa) száraz gyökér. Különösebb gondozást nem igényel (vízigényes), betegségekkel és kártevőkkel szemben is viszonylag ellenálló (nyáron lisztharmatos lehet), hideg és száraz teleket is kibírja a gyöktörzse. 

Szedése. Az örménygyökeret ősszel vagy korán tavasszal kell kiásni. Kiásásra a nagyobb, többéves példányok (minimum 2 éves) gyökerét válasszuk, mert ezek gyökere ökölvastagságúra is megnőhet. A kiásott gyökeret elébb a földtől azután pedig a levélmaradványoktól, valamint a legvékonyabb oldalgyökerektől meg kell tisztítani. A vastagabb gyökereket hosszukban felezzük, kisebb darabokra vágjuk és gyorsan megszárítjuk. A gyökeret nem szabad meghámozni, mert az örménygyökér kérgéről ismerhető fel. Kívül barnás-fehér színű, megszárítva kemény, rideg, majdnem szarunemű, nyirkos helyen azonban nedvességet szí magába és akkor szívóssá lesz. Szárítás végett vagy ponyván a napra vagy szellős padláson terítsük ki vékonyan. ( Egyesek kisebb darabokra vágva zsinegre felfűzik és enyhe hő mellett szárítják meg) Ha törékenységig megszáradt, zsákba tömjük és elszállítjuk, 4 kg nyers gyökérből lesz 1 kg száraz gyökér.

Alfajok:

Borzas peremizs (Inula hirta)

Fűzlevelű peremizs (Inula salicina)

Természetvédelmi értéke jelenleg 5000 Ft.

§ Szibériai örvöslemming (Dicrostonyx torquatus) – Örvös: csn

A rágcsálók (Rodentia) rendjébe, ezen belül a hörcsögfélék (Cricetidae) családjába és a pocokformák (Arvicolinae) alcsaládjába tartozó faj.

Az örvös lemming Skandinávia és Észak-Ázsia területén található meg. A faj az úszó jégtáblák által eljut a Spitzbergákra is. Az állat küllemében és nagyságát tekintve a norvégiai lemmingez hasonló, vörhenyesbarna, Fehér nyakörvvel. A többi európai lemmingfajjal ellentétben az örvös lemming télire átszíneződik, bundája csaknem fehér lesz, így alkalmazkodik élőhelyéhez. Az örvös lemming az észak-ázsiai tundra és erdős tundra, alacsony talajnövényzetével benőtt területeit részesíti előnyben. Miután az állományok erős mennyiségi változásoknak vannak kitéve, a legtöbb örvös lemming életmódja nagyon különbözik az egyes időszakokban. Ha csekély állománysűrűség idején félénkek és rejtőzködőek voltak, túlszaporodás idején sokat és nyíltan mozognak, könnyű zsákmányai a legkülönbözőbb ragadozóknak.

§ Közönséges őszantilop (Raphicerus campestris) – Ősz: csn

A tülkösszarvúak (Bovidae) családjába, az antilopformák (Antilopinae) alcsaládjába és a törpeantilopok (Neotragini) nemzetségébe tartozó afrikai kérődző. A Sharpe-őszantiloppal (R. sharpei) és a déli őszantiloppal (R. melanotis) alkotja a Raphicerus nemet.

Két különálló területen él Kelet- és Dél-Afrikában, amiket a Malawi és észak-zambiai mimózaféle Brachystegia-erdők választanak el. A kisebbik állomány Kenya déli, illetve Tanzánia északi és középső vidékein található, a nagyobbik pedig a namíbiai parti síkságot, a Dél-afrikai Köztársaság KwaZulu-Natal és East Cape tartományait, illetve Lesothót leszámítva mindenhol elterjedt északon az Angola déli, Zambia délnyugati, Zimbabwe középső és Mozambik déli vidékén húzódó vonalig. A kelet-afrikai állomány korábban

Uganda területén is jelen volt, de innen élőhelye elpusztulása miatt kiszorult.

Élőhelye sokféle lehet, a félsivatagoktól a száraz szavannákon, füves pusztákon és bozótosokon át át a hegyvidéki fenyérekig (pl. a Kenya-hegyen akár 3500 méteres tengerszint feletti magasságig). Dél-Afrikában az erősen legeltetett területeknél jellemző, ahol gyakori a tüskés bozót. Vízhez nem kötődik, megtelepedésének egyetlen kritériuma a tartalmas táplálék megléte.

Bár legalább huszonnégy alfaját leírták, csak kettőt fogadnak el általánosságban:

Raphicerus campestris campestris – Dél-Afrika

Raphicerus campestris neumanni – Kelet-Afrika

A közönséges őszantilop megjelenése nagyon hasonlít az Oribiéhoz (Ourebia ourebi) és a pusztai bóbitásantilopéhoz (Sylvicapra grimmia).

Ahogy a többi törpeantilop, ez a faj is kis termetű: testhossza 70-95 centiméter, marmagassága 45-60 centiméter között mozog, testsúlya pedig 7-16 kilogramm között változik. Farka is rövid, alig látható: mindössze 4-10 centiméteres. Lábai meglehetősen hosszúak, nyakát pedig a bóbitásantilopokkal ellentétben felszegve tartja. Csípői gömbölydedek, háta viszont lapos. Sarkantyúi nincsenek. A közönséges őszantilopok fülei rendkívül nagyok, belsejüket fehér szőrzet borítja. Az orrnyergen levő fekete, V alakú folt az egyetlen mintázat a fejen. Az orr hegye csupasz és enyhén felfelé hajlik. A nagy, sötét szemeket sötét bőr, illetve azon kívül fehér szőrgyűrű keretezi; közvetlenül előttük kis illatmirigyek

láthatóak. Szarva csak a hímeknek van. A sima, egyenes, tűre emlékeztető szarvak 7-19 centiméteres hosszúságúak.

A szőrzet színezete az élőhelytől függően változik: fakó, sárgásbarna, világos vörös vagy akár szürkés is lehet a hátrészen, a has, a lábak belső fele és a farok alja viszont minden esetben fehér. A két különböző színű testtáj között éles az átmenet. A másik két Raphicerus-fajjal ellentétben a közönséges

őszantilopra nem jellemzőek az „őszes” kinézetet okozó fehér szőrszálak a hátrészen.

A közönséges őszantilopok általában nappal aktívak, bár a forró időszakban inkább hajnalban és késő délután kezdenek csak táplálkozni. Táplálékukat mindenekelőtt különféle cserjék és fák hajtásai teszik ki (pl. akáciák, nyálkafák, Ziziphus sp., Bridelia sp., Colophospermum sp.), de olykor frissen kikelt füvet, gyümölcsöt és kiásott gyökereket, gumókat is fogyasztanak. Vízigényüket alapvetően táplálékukból fedezik, rendszeres ivásra nincs szükségük.

A közönséges őszantilopok párokban élnek, amelyek azonban az év nagy részében teljesen független életet folytatnak egy 0,04–1 km² nagyságú territóriumon, ahol legfeljebb szagjelek alapján tudnak egymásról. A terület határait trágyakupacok és ezeket összekötő, kitaposott és lábmirigyváladéktól szagló ösvények jelölik. (Az antilopok a trágyakupacok felett is kaparnak, feltehetően szintén azért, hogy szagjeleket hagyjanak hátra.) A bika és a tehén csak a nőstény Peteérésekor lép szorosabb kapcsolatba, közvetlenül a párzás előtt, amikor a bika meglehetősen agresszívvá válik.

A kicsiny őszantilopokra számos ragadozó jelent potenciális veszélyforrást. Vész esetén a földnek lapulva, füleit behúzva próbál elrejtőzni, és csak végső

esetben fogja menekülőre. Ilyenkor cikcakkos futással igyekszik megszabadulni üldözőjétől és ismét meglapulni az aljnövényzetben vagy valamilyen üregben (pl. földimalac-kotorékban).

Párzásra egész évben sor kerülhet, de a születések zöme az esős évszak kezdetére, november-decemberre esik. A vemhesség körülbelül fél évig tart, végeztével rendszerint egyetlen, körülbelül 0,9-1 kilogramm súlyú borjú jön a világra. Bár az utód születése után azonnal járóképes, két hétig az aljnövényzetben rejtőzik, csak azután követi anyját. Ekkortól kezd szilárd táplálékot is fogyasztani. Az elválasztásra három hónapos korban kerül sor; a fiatal tehenek 6-7, a bikák 9 hónaposan érik el az ivarérettséget. A gyors érés következtében az anyaállatok évente kétszer is ellhetnek, a szülések közötti intervallum 5,5-9 hónap között mozog. A nagy szaporulat az esetleges emberi üldözés ellenére is stabilan tartja az állományt. A közönséges őszantilopok akár 10-12 évig is élhetnek.

A közönséges őszantilopot nem fenyegeti különösebb veszély, legfeljebb helyenként esik áldozatul az elvadult kutyáknak vagy fegyveres pásztoroknak. Stabil állományát hatszázezresre becsülik, de ez a szám valószínűleg jóval alacsonyabb a valóságosnál, mivel nehéz pontos felméréseket készíteni a fajról. A közönséges őszantilopok legalább negyede természetvédelmi övezetekben, másik 30%-a pedig magánterületeken él.

§ Lágy ősztapló – tudományos neve: hanyattfekvő egyrétűtapló – (Datronia mollis) – Ősz: csn

Syn.: Hanyattfekvő tapló, lágy őztapló 

Termőteste általában visszahajló, alkalmanként reszupinatus (aljzatra simuló). A visszahajló rész legfeljebb 2 cm, felszíne hullámos, finoman molyhos, színe sötétbarna, feketés-szürke, koncentrikus csíkozottság figyelhető meg rajta. 

Termőrétege világosszürke, barnás-szürke, a pórusok nagyok, szögletesek (daedaloid), keményen rostosak. A csőréteg magassága 3-5 mm, szélessége akár 1 mm is lehet. 

Húsa fiatalon puha, később kemény lesz, a hús és a termőréteg között fekete színű réteg található. 

Előfordulás: holt faanyagon, főleg keményfa nemzetségeken található. Nem ehető gomba. 

§ Hasastokú őszmoha (Grimmia plagiopodia) – Ősz: csn

TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Gyepje barnászöld, 1 cm magas. Levelei tojásdadok vagy tojásdad-lándzsásak, az alsók kisebbek, tompák, a felsők nagyobbak, lapos szélűek, rövid, kissé fogas szőrszál-heggyel. A levélsejtek vastag és gyengén öblös falúak, lejjebb tágasabbak, rövidebb-hosszabb négyszögletesek. A perichaetium levelei nagyobbak, hosszabb szőrszállal. A tok besüllyedt, tojásdad, egyoldalúan hasasodó, üresen nem széles szájú. A perisztomium-fogak szélesek, hegyűk áttört, pirosassárga színűek, gyengén pontozottak.

Szilikátos sziklákon, sziklatörmeléken él, ritka: Zempléni-hegység, Mátra, Börzsöny, Kőhegy, Tihany.

Természetvédelmi értéke 5000 Ft.

§ Könnyű őszibagoly (Agrochola laevis) - Őszi: csn

A bagolylepkefélék (Noctuidae) családjába tartozó faj.

A könnyű őszibagoly előfordulási területe Európa déli és középső részei, valamint Közel-Kelet, Anatólia és Örményország.

A szárnyfesztávolsága 32-37 milliméter közötti. A melegebb élőhelyeken lévő lombhullató erdők lakója. Az Imágó augusztustól októberig repül. A hernyó gazdanövényei a fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), a kecskefűz (Salix caprea), a tyúkhúr (Stellaria media), valamint az árvacsalán (Lamium), a tölgy(Quercus), a lórom (Rumex) és a szil (Ulmus) nemzetségbeli fajok.

§ Pozsgás őszirózsa (Tripolium pannonicum – Őszi: csn

Az északi flórabirodalom atlantikus–európai flóraterületén: Európában, Ázsia mérsékelt övi részein és Észak-Afrikában honos. Magyarországon élő alfaja a sziki őszirózsa (Tripolium pannonicum subsp. pannonicum).

10–70 centiméter magas Szára felemelkedő vagy felálló, barázdált, gyakran vörössel futtatott. Felül elágazik, sűrűn leveles, rövid szártagú oldalhajtásokkal. Ép szélű levelei kissé húsosak, az alsók hosszú nyelűek, lándzsásak, a szárlevelek ülők, szálasak. A laza, sátorozó virágzatban elhelyezkedő fészkek tömegesen fejlődnek a hajtáscsúcsokon. A tojásdad, tompa, 2–3 milliméter széles fészekpikkelyek fedelékesen állnak. Az ibolyás-kék vagy lila, ritkán fehér, nyelves nőivarú Virágok a fészek peremén helyezkednek el. A csöves virágok hímnősek, élénksárgák. Termése összenyomott, a bóbita számos puha szőrből áll.

Egy- vagy kétéves, esetleg évelő növény. A pozsgás őszirózsa sós rétek és brakkvizes nádasok lakója. Nedves, magas sótartalmú, agyag- vagy homok talajokon nő. Június-szeptember között nyílik.

Sziki őszirózsa. A pozsgás őszirózsa Magyarországon honos alfaja, a sziki őszirózsa (Tripolium pannonicum ssp. pannonicum). Főleg a Balaton és a Velencei-tó partvidékén, valamint a Nagyalföld nedves és szikes rétjein nő, de olykor Iszaptársulásokban is. Helyenként társulásalkotóvá szaporodik.

A vízellátás szélsőségeit (időszakos kiszáradást, illetve teljes vízborítást) is jól tűri; a növény magassága, a levelek és a virágok mérete, a virágok színe rendszerint a vízellátástól függ. Legeltetett réteken, szikfokokon lecsepült, törpe, alig 30 centiméteres, vízből termőhelyeken 120 centiméterre is felmagasodik. A magasabb egyedek szára elfekszik. Lilás virágai nyár végén – ősz elején nyílnak. A Velencei-tó környékén sokfelé közterületekre és kertekbe is ültetik.

A szikes puszták szolonyec talajokon alakulnak ki. Az ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae) talajának megemelkedett sótartalma a felső szintből is kimutatható . Talajának humuszos [1708] A-szintje vékony. Ősibb társulás, amit a bennszülött fajok - pl. erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana), sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicum) - előfordulása is jelez. Uralkodó faja a sovány csenkesz (Festuca pseudovina), jellemző fajai pedig a sziki üröm (Artemisia santonicum), a magyar sóvirág

(Limonium gmelini) és a közönséges szikipozdor (Podospermum canum). A füves szikespuszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae) fajgazdag társulása ott jelenik meg, ahol csak az alsóbb talajszintekben emelkedett meg a sótartalom. Többnyire lecsapolás és legeltetés hatására alakul ki másodlagosan. Talajának humuszos [1709] A-szintje vastag . Állományalkotó növénye a sovány csenkesz (Festuca pseudovina), és tömeges benne a mezei cickafark (Achillea collina) is. Jellemző fajok a közönséges szikipozdor (Podospermum canum), a villás boglárka (Ranunculus pedatus), a sudár here (Trifolium strictum), a cérnahere (Trifolium micrantum), a sziki kerep (Lotus tenuis), a sziki árpa (Hordeum hystrix), a réti peremizs (Inula britannica) és a pusztai cickafark (Achillea setacea).

§ Őszike – tudományos neve: őszi kikerics - (Colchicum autumnale) – Őszike: lk

A kikericsfélék (Colchicaceae) családjába tartozó, nyirkosabb réteken és legelőkön sokszor nagy tömegben termő, augusztus-szeptemberben virító évelő növény. Erősen mérgező.

Népies nevei: Őszike, vetővirág (vetés idején virágzik), zörgő-gaz, pücsökkoma, csicsikoma.

Gumója diónyi, sötétbarna hártyás burokba zárt, tömör állományú, fehéres színű. Levelei áprilisban kezdenek fejlődni, kifejlődve 20–30 cm hosszúak, széles lándzsa alakúak, húsosak, fényes-zöldek. A Virág leple alul 15–20 cm hosszú, teljesen beszűkülő, kocsányszerű, fent pedig szétterülten 5–8 cm átmérőjű, 6 cimpájú, világoslila színű. Tok termései

1-3-asával a levelek között jelennek meg, 4–6 cm hosszúak, elliptikusak, eleinte zöldek, majd csontszínűek, éretten (július-augusztusban) barnák, hártyás

falúak, 3 kopáccsal nyílók, sokmagvúak. A magok 1,4–2 mm átmérőjűek, gömbölyűek, éretten sötétbarnák, rendkívül kemények. A növény egyedfejlődése figyelmet érdemel: zöld levelei és köztük megbúvó toktermései a nyár második felében elszáradnak. A levelek által termelt, a hagymában raktározott tartalék tápanyag felhasználásával kora ősszel jelennek meg virágai.

A felületes szemlélő nem látja a kapcsolatot a zöld leveles, terméses hajtás és az ősszel megjelenő virág között. A növény virága ritkán tavasszal is

megjelenik (forma vernum).

A növény érett magja (colchici semen) Kolhicin nevű

Alkaloidot és sok zsírosolajat tartalmaz. Veszélyessége miatt (sejtosztódást gátló erős méreg) mára gyógyászati jelentősége csökkent, de heveny Köszvényes rohamban ma is alkalmazzák. A kivonatból előállított kolhicint növénytermesztésben (sejtméret-növelő hatása miatt) tömegnövelőként ill. nemesítéshez (mutagén hatása miatt) fajtaváltozatok előállítására használják. Újabban kísérletek folynak a kolhicinnel, mint a rosszindulatú daganatok növekedését késleltető ill. teljesen meg is szüntető szerrel, ám hatásos adagjai általában a normál sejtszaporodást is megállítják, más komoly mellékhatások mellett. Népi gyógyászati célú alkalmazása nem javasolt.

§ Őszike – tudományos neve: vetővirág – (Sternbergia colchiciflora) - Őszike: lk

Füves, bokros helyeken élő, aranysárga virágú, hagymás növény; Sternbergia colchiciflora.

Nevét nyílási ideje alapján kapta: virágzása régen az őszi gabonafélék vetése megkezdésének kedvező időpontját jelezte. Néhol ezért őszike a neve; virágának

színe alapján pedig sárika.

A nemzetség Sternbergia neve a német származású cseh botanikus, Reichsgraf Kaspar Maria von Sternberg (1761–1838) emlékét őrzi, aki jelentős műveit a paleobotanika tárgykörében írta. Ő alapította Prágában a Nemzeti Múzeumot. Híres arról is, hogy 1820 és 1832 között levelezésben állt Goethével.

Kelet-mediterrán, Olaszországtól a Kaukázusig elterjedt amarilliszféle hagymás növényünk. Hazánkban éri el előfordulásának legészakibb határát. A középhegységben és az Alföldön, Békéscsaba és Orosháza vonalában fordul elő. Csak csapadékos esztendőkben nyílik, sárga virágai ősszel nyílnak, virágzása szeptembertől októberig tart; az egyes virágok élettartama nagyon rövid. Kocsánya alig emelkedik ki a hagyma burkából, így a földből sem nagyon látszik ki. A növény érdekessége, hogy virágzás nélkül, a föld alatt is megtermékenyülhet. Hagymája régebben orvosság volt.

§ Piros övesbagoly (Catocala nupta) – Öves: csn

A bagolylepkefélék (Noctuidae) családjába tartozó faj.

A piros övesbagoly Európa mérsékelt éghajlatú és meleg részein széles körben előfordul. Az északi területeken hiányzik. Az Alpok északi oldalán 1000 

méterig, a déli oldalon 1600 méterig hatol fel. Európában a leggyakoribb övesbagolyfaj.

Ennek az övesbagolynak az elülső szárnya 3,3-4,5 

Centiméter hosszú, szürke, elmosódó rajzolattal és mindig durván pikkelyes. A felületén húzódó zegzugos harántvonalak kettősek, világosabb köztes térrel. A hátulsó szárnyon két széles fekete sáv látható, melyek cikcakkos szélűek. A belső sáv többé-kevésbé derékszögben megtört és elkeskenyedve végződik. Ezen ismertetőjegyek alapján a piros övesbagoly jól meghatározható.

A piros övesbagoly tó-, folyó- és patakpartok lakója, ahol elegendő fűz- és Nyárbozótost talál. A lepke liget- és láperdőkben, parkokban is látható. A nagyon száraz helyeket elkerüli. Táplálékát a lombos fák alkotják.

A repülési ideje júliustól október végéig tart. A hernyó szürke, sötétebb pontokkal és foltokkal.

§ Kis övesgomba – tudományos neve: pelyhes pókhálósgomba- (Cortinarius hemitrichus) – Öves: csn

Syn.: Telamonia hemitricha, kis övesgomba

Kalapjának átmérője 2-5 cm, kúpos, majd félgömb alakú, közepén tompa vagy hegyesebb púppal, esetenként a púp hiányozhat.

Színe nedves időjárás esetén fahéj- gesztenyebarna, száraz időben szürkésbarna-barna. Felületét fehér rostszálak borítják, melyeket hamar lemoshat az eső.

Lemezei szélesek, távol állnak egymástól, szürkés-okkeres, később fahéjszínűek.

Tönkje hengeres, karcsú, 5-6 cm hosszú, felszíne halványszürkés selymes rostszálakkal borított, közepén gyakran található múlékony fehér zóna.

Húsa nedves időben vizenyős, barnás színű, íze enyhe, szaga nincs.

A spórák tojás alakúak, felületük finoman szemölcsös, 8-10 x 4,5-6 µm. Spórapora rozsdabarna.

Előfordulás: mikorrhizás gomba, lombhullató és tűlevelű erdőkben, gyakran nyírfák alatt, augusztus-október hónapokban. Hazánkban ritka gombafaj.

Hasonló fajok: a muskátliszagú pókhálósgomba főleg fenyőerdőben, luc alatt nő, kalapja csúcsos és erős muskátliszaga van.

Étkezési érték: nem ehető.

Megjegyzés: A többi hasonló színű, formájú és korpaszerűen díszített kalapú Telamonia fajtól csak mikroszkopikus bélyegek alapján különíthető el.

§ Európai őz – Őz: csn

Elnevezések: Az őz hímje a bak, nősténye a suta és a fiatal egyedeinek neve a gida.

Az őz az erdős sztyeppék és a kis erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területek szarvasféléje. De kedveli a nádasokat, magas füves bozótosokkal tűzdelt térségeket is. Az Erdők közül a nyitott, táplálékban gazdag, felújuló jellegűeket keresi. A viszonylag vékony hótakarót és a rövid hóborítást igényli.

Elterjedésének északi határa a hozzávetőleg 30 cm magasságú tartós hótakaró vonalával esik egybe. A hegyvidékeket nem szereti, 2400 méternél magasabban ritkán fordul elő.

Az őz elterjedési területének egészét tekintve mintegy 1000 növényfajt fogyaszt. A táplálékfajok mintegy 25%-a fás szárú, 55%-a kétszikűekből és 15%-az egyszikűekből tevődik össze. Az északi és alpesi területeken a gombák És zuzmók fogyasztását is leírták. A téli, táplálékhiányos időszakban Fenyőfélék tűleveleit is eheti. Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. Kis bendője és az emésztő csatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiségeket kell ennie. Rendesen a nap 24 órája során 5-7 alkalommal táplálkozik, a köztes időben rendszerint elfekszik és kérődzik. Legaktívabbak az esti és hajnali szürkület idején.

A bakok első életévük végére válnak ivaréretté. Ennek ellenére kicsi a valószínűsége, hogy többségük 3 éves kora előtt részt venne a szaporodásban. Ennek oka, hogy az őzbakok territoriálisak és kevés bak képes 3 éves kora előtt territóriumot foglalni. A terület birtoklása és annak minősége meghatározza, hogy egy-egy bak a párzási időszakban hány sutával párosodhat. Az őzbakok március és október-november között aktívak ivarilag, de az üzekedési időszak július-augusztusra korlátozódik. A suták többsége 14 hónapos kora körül válik ivaréretté, de számos adat bizonyítja, hogy kedvező táplálkozási körülmények között már életük első telére ivaréretté válhatnak. Az őz monoösztruszos faj, az ösztrusz jellemzően 36 óra időtartamú. Az őz az egyetlen szarvasféle, amelynek embrionális fejlődése nem folyamatos. A termékenyülést követően a magzati fejlődés megáll a morula stádiumban, amikor az embrió a méhbe jut. A magzat csak december végén, januárban ágyazódik be és az embrionális fejlődés csak ezt követően folytatódik. Ezt a késleltetett beágyazódásnak nevezett jelenséget nem a fotoperiódus szabályozza, hanem a blasztociták fejlődése. A késleltetett beágyazódás miatt a vemhesség ideje 264 – 318 nap között változhat.

A gidák április és július között születnek meg, nagy többségük május-júniusban. A kifejlett őzsuta jellemzően 2 gidát ellik, de előfordulhat 3, sőt nagyon ritkán 4 gida is. Az 1 gidát ellő suták általában a fiatal és idős egyedek közül kerülnek ki, illetve az élőhely gyenge minőségét vagy a túlnépesedést jelzi az 1 gidás suták magas aránya. A megszülető gidák súlya 1 - 1,7 kg, teljesen kifejlett pettyes szőrzettel és látással jönnek világra. A születés utáni néhány napban gyakorlatilag védtelenek, ilyenkor éri őket a leginkább ragadozók okozta veszteség. Az őzsuta gidáit néhány hónapig szoptatja. Az első hónapban naponta ötször szophatnak, a másodikban kettő- négyszer, majd ezt követően 1-2 alkalommal. A tejtermelés augusztustól kezd csökkenni és kora őszre teljesen elapad. Ritkán előfordul, hogy decemberig eltart a suta tejtermelése. A gidák az elválasztáskor már teljes egészében növényi táplálékokat fogyasztanak. Az őzgidák növekedése gyors, 2 hetes korukra születési súlyukat akár meg is duplázhatják, őszre a kifejlett testtömeg 60-70%-át érik el.

Az európai őz testhossza 95-140centiméter, farka nagyon rövid, mindössze néhány centiméter, tömege Közép-Európában 15-30 kilogramm. A bakokat kis agancsuk alapján egyértelműen fel lehet ismerni. Meredeken emelkedik ki a homlokból, és az igazi szarvasokénál kevésbé irányul hátra, inkább felfelé. Eltekintve az Európába betelepített muntyákszarvastól és a Kínából idekerült víziőztől, nagyon finom alkatú, kecses testével, vékony, hosszú lábával és hosszú, karcsú nyakával az őz a szarvasfélék legkisebb európai képviselője. Fara felé enyhén nehezedő teste lehetővé teszi, hogy könnyedén bujkáljon a bozótban és az aljnövényzetben. Az őz tömege és testméretei, valamint agancsképződése szoros összefüggésben állnak a helyi adottságokkal és a gondozással. Az átlagértékek tehát nem jellemzik egészen jól a tényleges viszonyokat. Amikor az őz megkapja téli bundáját, színezete szembetűnően megváltozik, a vörhenyesbarna nyári bundát szürkésbarnára cseréli fel. Ilyenkor a combok hátulsó felén lévő „tükör” csaknem egészen fehérnek tűnik, míg nyáron sárgásfehér alapszínű. Az állat rövid farkát a tükör szőrzete szinte teljesen eltakarja. Alkalmilag feketés példányok is előfordulnak, valamint nagyon ritkán albínók is. A gidák gyerekruhája fehér és fekete foltokkal mintázott, bundájuk később világosvörös-barnás színűre változik. A sutának a bakkal ellentétben nincs agancsa.

Agancsképződés. A fiatal bak homlokán először többnyire egy kicsi, kívülről gyakran alig látható dudor, csap fejlődik, ezt télen ledobja. Az első igazi agancs egy körülbelül 10 centiméter hosszú nyárs, amely néha már el is ágazik, ezt a fiatal állat télen veti le. De csakhamar megindul az új agancs fejlődése az úgynevezett rózsatőről. Az agancs tavasz végéig nő, szőrös bőrrel fedett (dancsos), ezért sokkal vaskosabbnak és erősebbnek néz ki, mint amilyen valójában. A növekedés befejeztével a vérerekkel átszőtt háncs (barka) összezsugorodik és felszakadozik. A bak ezután kezdi letisztítani az agancsát (a fiatal bakoké még júniusbanis barkás lehet), a bokrok ágait csapdossa vele, a fatörzsekhez dörzsöli vagy a talajba döfködi. Az egész úgy néz ki, mintha a tisztítandó agancs rendkívül csiklandozná a bakot, és időnként már szinte őrületbe kergetné. A teljesen kifejlett agancsszárnak általában három ága van (hatos). Az egyik előreirányul, a középső meglehetősen egyenesen felfelé, a harmadik nemritkán csaknem derékszögben hátrafelé. Ha az agancsnak több ága van, az már kivételesnek számít. Az agancs ritkán magasabb 30 centiméternél, de azért jól láthatóan az állat felmeredő fülei

fölé emelkedik. A fiatal bakok agancsának gyöngyözöttsége gyengébb, mint az öregebbeké. Az agancs burjánzása vezet az úgynevezett parókás bakokhoz. Ezek agancsa többé-kevésbé formátlan, erősen barázdált tömeggé nő. Idősebb korban az őzbak is „visszarak”, de nem olyan erősen és feltűnően, mint a gímszarvas. A hatos agancs villássá fejlődhet vissza, emellett bütykösebbé válik, és veszít a hosszából is. Vannak bakok, amelyeknek vékony agancsa csaknem párhuzamosan áll, másoknál ismét a korábbitól eltérő forma alakulhat ki. Az agancs ágainak biológiai jelentősége, mint más szarvasféléknél is, abban rejlik, hogy amikor a vetélytársak harcolnak egymással, az ágak összeakadnak, és megakadályozzák a komolyabb sérüléseket, amelyek még a győztes bak számára is komoly következményekkel járnának.

Az őz nyáron jellemzően magányosan, vagy kis családi csoportokban él, például suta a gidáival. Ősztől tavaszig azonban kisebb nagyobb csapatokat formálnak. A nagyobb csapatok összetétele folyamatosan változik. Erdei területeken 4-8 egyedből, nyílt mezőgazdasági területeken 40-90 tagból álló csoportok is kialakulhatnak. A csoportképzés mértéke az élőhely jellegétől, és az állomány sűrűségtől is függ. A tél folyamán a nyílt területeken a táplálékban gazdagabb részeken koncentrálódnak. Az őz szabad területen mintegy 10 évig is elélhet. Állat- és vadaskerti adatok alapján 15-17 év lehet a legnagyobb élettartam.

Ellenségei:

Ahol előfordul, ott a hiúz és afarkas a legveszedelmesebb ragadozói. Gidakorban jelentős veszteségeket okozhatnak a rókák, és ahol előfordul, a vadmacska. Főleg télen szintén nagy kárt okozhatnak az őzállományban a kóbor kutyák. Ilyenkor az őzek különösen érzékenyek a zavarásra energetikai kiszolgáltatottságuk következtében.

Őzgidákat veszélyeztet a kirándulók jóindulata:

„Az egy-két hetes gidák még gyengék ahhoz, hogy a turisták közeledtére anyjukat követve elmeneküljenek. Veszély esetén ezért tökéletes rejtő színükben bízva lelapulnak az avarba, és úgy várják, hogy anyjuk visszatérjen hozzájuk. Sajnos a kirándulók egy része tudatlanul árvának hiszi az így egyedül talált állatot, és megsimogatja, vagy legrosszabb esetben magával viszi, hogy felnevelje. A fogságban a gidák azonban csak a legritkább esetben maradnak életben, a nagy stressz és az anyatej speciális összetevőinek hiánya miatt néhány hét vagy akár nap alatt elpusztulnak. Ha nem is viszik el a gidát, „a visszatérő anyaállat az idegen szagot megérezve már valóban sorsára hagyja gidáját, a fogságban pedig rövid idő alatt elpusztulnak. Érdemes megjegyezni, hogy az ember által felnevelt és ivaréretté vált bak könnyen veszélyt jelenthet az ember számára, mert az ivarzási időszakban őt akár vetélytársnak is tarthatja, és mivel nem fél tőle, könnyen rátámadhat agancsával!

§ Őztapló (Trametopsis cervina) – Őz: csn

Syn.: Trametes cervina, őzbarna lepketapló

Kalapja 1-3 cm széles, lapos, gyakran több szalag- vagy zsindelyszerűen összenő, fehéres, majd krémszínű, halványbarnás, később sötétebb, felülete bársonyosan szőrös, alig zónázott.

Termőrétege piszkosfehéres, majd halványbarnás, az aljzatra szélesen lefutó, pórusai feltűnően szélesek (1-1,5 mm), kissé szögletesek vagy labirintusszerűek.

Húsa fehéres vagy kalapszínű, vékony.

Spórapora fehér, spórája 5-6,5 x 1,5-2,5 µm.

Előfordulás: VIII-XI; elhalt lombos fák anyagán, főleg bükkön; hazánkban nem gyakori. Nem ehető, ritka faj, ha megtaláljuk, hagyjuk termőhelyén!

§ Őzsaláta (Smyrnium perfoliatum L.) – Őz: csn

40-120 cm magas, kétéves növény, gyökérzete répaszerű. Szára felül 2 -4 hártyás élű. Alsó levelei kétszeresen szárnyasan osztottak, a levélkék

durván fűsrészes szélűek, a felsők csaknem ép szélűek, szélesen szárölelők, sárgászöldek. Gallér és gallérkalevelek nincsenek. A szirmok sárgák. A terméskék szélesebbek, mint amilyen hosszúak, szíves kerekdedek, éles bordájúak.

Virágzása április-június. Mérete 40-120cm. Félszáraz elegyes erdőkben, bokorerdőkben találkozhatunk vele.

§ Hosszúfarkú özvegypinty (Euplectes progne) – Özvegy: csn

A szövőmadárfélék (Ploceidae) családjához tartozó faj.

A kakasfarkú özvegypinty (Euplectes jacksoni) legközelebbi rokon faja, azt helyettesíti Afrika déli részén.

Angola, Botswana, a Dél-afrikai Köztársaság, Szváziföld, Lesotho, Zambia, a Kongói Demokratikus Köztársaság és Kenya területén fordul elő. Nyílt, füves területek lakója, többnyire valamely állandó vízforrás közelében él.

A két ivar között nagyfokú ivari dimorfizmus figyelhető meg. A nászruhás hím testhossza 34 centiméter, melyből 20 centimétert hosszú, felmeresztve a kakasok farkára emlékeztető farka tesz ki. A nászruhás

hím teljes tollazata fekete, kivéve néhány piros tollat a szárnyán.

A tojók és a fiatal madarak testhossza 12-14 centiméter, tollazatuk fakó barnás-homokszínű, nagyon hasonlítanak egy nőstény házi verébre. Nászidőszakon kívül a hímek tollazata is hasonló.

A faj a költési időszakon kívül kisebb csapatokban él. Tápláléka vadon élő fűfélék és termesztett gabonafélék magvai. A fiókanevelési időszakban viszonylag sok rovart is fog, hogy a fiókák nagy fehérjeigényét fedezni tudja.

Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A kifejlett hímek miután nászruhát öltöttek elejtik násztáncukat, hogy elcsábíthassák a tojókat. Egy kisebb növényzetmentes foltok keresnek és ott leülnek a földre. Amikor feltűnik egy tojó a közelben egészen izgatottak lesznek, tollaikat felmeresztik és így ugrálnak fel és alá, miközben fejüket hátravetik. A felugrások során farkukat egészen előrehajlítják.

A költési időszak időpontja az esős évszak függvényében változik. A fészek fűből szőtt kerek építmény. A hímek fészküket a magas fű közé, építik. A fészkek bejárata oldalról nyílik. Mint minden özvegypintyfajnál, a hosszúfarkú özvegypintynél is a hím csupán a fészek vázát építi fel. A fészket a hím által elcsábított és megtermékenyített tojó fejezi be. A díszes tollú hímnek így bőven marad ideje szépen kidolgozott dürgési ceremóniájának lebonyolítására és így újabb tojókat tud elcsábítani. A költés és később a fiókák felnevelése a tojó feladata. A fészekalj 3-4 Tojásból áll. Ezeken a tojó 11-14 napig kotlik. A fiatal madarak a kelés után 2 héttel repülnek ki.

P fejezet; 148

§ Pápuai pacu – Pacu: csn

Talán nincs is szükség bővebb magyarázatra, hogy miért hívják a Pápua Új-Guinea lakói ezt a halat gömbvágónak. A helyi halászok kellően meg voltak ijedve, és nem kicsit féltették férfiasságukat, amikor kihalászták ezt a szörnyet a vízből…

A pacu nevű halakkal nagy számban Dél-Amerikában az Amazonas és az Orinoco folyókban és Pápua Új-Guineában találkozhatunk. A piranha rokonaként emlegetett hal 27-28 kilósra is megnőhet, gyümölcsökkel és kisebb halakkal táplálkozik, a fogai laposabbak és erősebbek, mint ragadozó rokonáé, hasonlítanak az emberéhez.

„A pacu alapvetően nem veszélyes az emberre, de a harapása komoly is tud lenni, Pápua Új-Guineában például leharapta néhány meztelen férfi herezacskóját.

Ez a hal növényekkel, gyümölcsökkel és kisebbfajta halakkal táplálkozik, a fürdőnadrág nélkül úszó férfiak heréjéről pedig azt hiszi, hogy zsákmány” –

mondta Henrik Varl, a dán múzeum halszakértője, amikor egy halász egy 30 centis pacut fogott ki egy svédországi tengerszorosban. Egyébként ezek a különleges halak már több európai folyóban és tengerben is felbukkantak. Svédországon kívül már például Franciaországban is feltűnt, ott a Szajna vizéből fogták ki a pacut.

§ Mezei pacsirta (Alauda arvensis) – Pacsirta: csn

Népies nevei: szántóka, dalos pacsirta, szántó pityer.

Európa és Ázsia jelentős részén, valamint Észak-Afrikában költ.

Betelepítették Új-Zéland, Ausztrália, Tasmania, a Kenguru-sziget, a Lord Howe sziget, a Hawaii-szigetek és Kanada területére. Az Egyesült Államokba való meghonosítása nem járt sikerrel. Az erdőségek és a vízi élőhelyek kivételével mindenütt előfordul.

Hossza 20-25 centiméter, szárnyfesztávolsága 30 centiméter, testtömege 26-50 gramm. A tojó kisebb, mint a hím. A háta világos- és sötétbarna foltokkal pettyezett, a hasa piszkosfehér. A hímek fejét búb díszíti. Tápláléka különféle rovarokból, rovarlárvákból, gilisztákból áll, fiókáinak főleg hernyókat hord. Szeptember táján csapatokba verődik és november elején kezd vonulni. A csapatok létszáma 150-200 ezer is lehet, a mezei pacsirtákhoz más énekesmadarak csatlakoznak. A mezei pacsirta 5-6, fogságban 20 évig is elél.

Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A fészek kialakításában nagy szerepe van a domborzatnak: gödröcskékben, talajrepedésekben, állatnyomokban, trágyadombok mellett építhet fészket, amelyet olykor zivatar utáni elöntés fenyeget. A gödröt kikaparja és szárakkal, fűvel béleli. Az első fészekalja 4-5 tojásból, a második 3-4 tojásból áll. Csak a tojó kotlik. A költési idő 12-13 nap, a fiókákat mindkét szülő eteti. Visszatértükkor sohasem a fészek peremére érkeznek, hanem attól kicsit távolabb landolnak, így nem vezetik a fészek nyomára a ragadozókat. A fiókák háromhetes korukra tanulnak meg repülni.

Rendszeres fészkelő. Dél-Európában telel át, de néha, enyhébb teleken kisebb csoportok itt is maradhatnak. A magyarországi párok számát laza becslések szerint 300 000 és 800 000 közé teszik.

§ Keserű pacsirtafű vagy kisvirágú pacsirtafű (Polygala amara) – Pacsirta: csn

Nevét keserű ízű virágos hajtásairól kapta.

A meglehetősen kozmopolita nemzetségben a Kárpát-medencében is honos fajok egyike. 20–30 cm magas, felálló szárú, lágy szárú növény. gyökértörzsből indulnak ki. Levele szálas vagy szálas-lándzsás. A nagy pacsirtafűnél ritkább; mészkő- és dolomitsziklákon, jellemzően a dolomitsziklagyepekben nő. Virágai május–júniusban nyílnak.

Virágos hajtásait, illetve a belőlük főzött teát a gyógyászatban közeli rokona, a Köptetőkhöz használatos, észak-amerikai szenegafű (Polygala senega) pótlására, továbbá hurut, étvágytalanság gyógyítására használják.

§ Szent padma – tudományos neve: indiai lótusz - (Nelumbo) – Padma: lk

lótusz J: szubtrópusi vidékeken honos, rózsaszín, sárga vagy fehér virágú tündérrózsa; Nelumbo.

A TESz. szerint 1642-ban bukkan fel a Lotus fa, 1823-ban lotosvirág, 1831-ben lótuszlevél, 1864-ben lótosz, 1866-ban lothoszvirág, 1877-ben lotus-virág.

Nemzetközi szó, latin (&lt; görög) eredetű; vö. latin lotos, lotus ’egyiptomi lótuszvirág’. Bekerült a latinon át számos más európai nyelvbe is.

Etnobotanikai terminus a kacsamakk, a Nelumbo lutea. Mint arra a sárga lótusz másik társneve, a vízidió is utal, a növény élőhelye a vízivilág, és kemény

héjú termést hoz. A kacsa vízimadár nevével alkotott elnevezés makk utótagja is a termésre vonatkozik. A makk szóegyébként ismeretlen eredetű a magyarban, az írásbeliségben már igen korán megtalálható ’a tölgy és bükk termése’ jelentéssel [1395 k.: „glandínes: magch fa”, moch (BesztSzj.), 1405 k.: mak (SchlSzj.), 1560 k.: maak (GyöngySzt.)].

A lótuszvirág 4000 év óta Egyiptom szent növénye, a legkorábbi leletek díszítőeleme. Ozirisznek, az alvilág istenének koszorúját lótuszvirágból készítették, Hórusz pedig lótuszlevélen ülve int csendre ujjával. Ozirisz és Ízisz szent növényének a templomi díszítéseknél és a szertartásokon is fontos szerep jutott.

A „Nílus menyasszonya”, Ozirisz és Hórusz bölcsője a termékenység és a bőség mellett az emberi létet meghatározó alapvető ellentétpárokat is szimbolizálta, mint élet és halál, jó és rossz, fény és sötét, férfi és nő. Korabeli falfestmények azt mutatják, hogy otthon, vázákban is tartottak a szent virágból.

Salamon király templomának rozettáin is szép lótuszdíszítések voltak, sőt a Biblia szerint „az oszlopfőknek lótusz formájuk volt” (1Kir 7,19a). Az egyiptomiak kék lótuszvirágot csavartak száránál fogva a karjukra, mikor isteneiknek virágot vittek áldozatul. Hieroglif szóképe a kemi volt, ami Egyiptomot jelent. Keminek nevezték a Nílus-ártér fekete, zsíros, öntéses talaját is.

A Nílus mentén egykor végig nagy tömegekben élő lótusz ma már csak a forrás- és deltavidék tavaiban él. Izraelben a Hula-tó nyílt víztükrén találjuk a

szigorúan védett kis maradvány foltját. A tojás nagyságú termésben rejtőző mogyorónyi édes mag igen fontos táplálék volt. A szegények a növény csaknem

minden részét felhasználták táplálkozási célra. Mivel védi és javítja a hangszalagokat,a növény az ékesszólás jelképe lett. A Nílus évi rendszeres áradása július közepétől hirtelen kezdődik. Július 17-én az „Aranycsepp éjjele” nagy ünnep annak emlékére, hogy Ízisz istennő könnye a Nílusba hullt, és megindította az áradást. A kiszáradt talajban alvó rengeteg gyökértörzs életre kel, és egy héten belül ezernyi fehér tündér borítja a víz felszínét. Minél bőségesebben virágzik, annál jobb termés várható a lerakott iszapon, a gyenge áradás ellenben akár éhínséget is eredményezhet.

A hinduk ősidők óta a lótuszhoz hasonló vízinövényben, a padmában tisztelték az újjászülető természetet, az istenek alkotó hatalmának, a szépség megtestesülésének jelképét. Az indiai kultúra legnagyobb szimbóluma: a világegyetem is az őslótuszból virágzott ki. Visnu kultuszába és mondakörébe tartozik a világ teremtésének mondája, mely szerint a világtenger közepén nyugszik egy összetekeredett kígyón Visnu, köldökéből egy lótusz nő ki, s ennek virágában Brahma ül, aki azután a világot megteremti. A világteremtő istennek és a lótusznak a kapcsolata ősi időkbe nyúlik vissza. Megtalálható már az ókori Egyiptomban, Indiában és Srí lanka szigetén is ez az ősi mítosz, de az óindek belső-ázsiai hazájukban még nem ismerhették. India őslakos törzseinek mondái szerint a világteremtő isten az alvilágból a lótusz hosszú, üreges szárán jutott fel az ősvíz felszínére, hogy ott azután a Földet megteremtse. A Védákban arról is szó van, hogy szívünk vagy legbensőbb lényünk lótusz alakú, és a szellem abban lakik. A vizesedény neve puskarini, azaz ’lótuszedény’.

Az indiai lótusz, a szent padma, mai tudományos nevén Nelumbium vagy Nelumbo gyönyörű színű vízirózsa. Húsos tőkéje messze szétkúszik az iszapban, míg nagy, pajzs alakú levelei a víz fölé nyúlnak. Csésze alakú virága 20–30 centiméter átmérőjű. Az indiai hitregékben a padma a föld trónusa. Ebből született Brahma, aki megteremtette a lelket, az öntudatot, az elmét és az öt érzéket, szájából kilehelte a brahminokat, a papokat. A monda szerint a padma egykor fehér volt, de egyszer Káma, a szerelem istenének nyílvesszője megsebezte a szerelmesek szívét. A háromszemű és kicsapongó Siva sebéből kibuggyanó vér a sápadt, fehérszínű virágot örök időkre pirosra festette.

Az ind költészet legrégibb alkotásaiban, a Védákban, a szanszkrit, a buddhisztikus irodalom számos művében a lótusznak sok száz neve, jelzője van. Az istenek hajlékát és oltárát díszítik a növény levelével és virágával az ősi brahman hiten lévők és a buddhisták is. A virág a kozmikus vagina, magva az isteni teremtés szimbóluma. Az istenek születési helyének, a megvilágosodásnak, az örök életnek és a szellemi kibontakozásnak a jelképe.

Kedves virága volt Gautamának, a nagy hitújítónak, aki megvetette a földi örömöket. Igényeitől, vágyaitól megszabadult, szemlélődve, többnyire ülő testtartásban meditálva töltötte idejét. Azt hirdette, hogy aki így él, Buddha, azaz szent lesz, egyre közelebb jut a boldogság forrásához, a megsemmisüléshez, azaz a nirvánához. Hívei így kezdik fohászukat: „om mani padme hum”, azaz ’ó te drágakő a lótuszvirágban’. Ezt a négy kulcsszót kövekbe, falapokba vésik, épületek homlokzatára festik. Minden buddhista megbecsüli a növényt, mely az esős monszun megérkeztével virágba szökken, fűszeres, kellemes illata elönti a vizek környékét. Ahol a buddhizmus elterjedt, ott megtaláljuk India szent növényét, így a Maláj-szigeteken, Thaiföldön, Burmában, Laoszban, Tibetben és Japánban is.

Hérodotosz is megemlékezett az olajos magvakat termő vízililiomról. Az idők folyamán azután több mézédes termésű, gyökerű vagy gumójú növényt neveztek el lótusznak. Theophrasztosznál a lótusz már nem azonos a vizekben növő nimfával. Homérosz Odüsszeiájában is felbukkan a lótusz. Odüsszeusz egyik kalandja Alkinoosznak, a phaiakok királyának szigetén történt, mely a lotophagok, a lótuszevők földje volt.

Azok semmi vészt nem koholtak ellenük,

csak megízleltették a lótoszt ővelük.

S ki a lótosz édes gyümölcsét ízlelte,

nem volt visszajönni, se hírt adni kedve:

a lótuszevők közt ott akart maradni

s feledve hazáját, csak lótoszt harapni.

Kínában is őshonos, ott lien a neve. A hagyományos kínai erkölcstanban a lótusz a tökéletes személy jelképe, de a tisztaság és a becsületesség megjelenítőjének is tartják. A kínai virágnaptárban a hetedik holdhónap és egyben a nyár jele is. Csou Tun-ji (1017–1073), a híres tudós azt írta, hogy „E nemes virág jellemzi

a tökéletes ember lelkét, mivel a mocskos iszapból emelkedik a magasba, és ott napfényben tárja ki szeplőtlen tisztaságát a legyőzött sötétségtől megszabadulva”.

Ma jelentős mezőgazdasági növény is, főként a Jangce völgyében termesztik nagy tömegben holtmedrekben és elárasztott rizsföldeken. Vastag, üreges gyöktörzsét, mely lédús és édes, nyersen eszik. Tápláló keményítő is készül belőle. Leveleibe élelmiszert csomagolnak, magját csemegeként fogyasztják.

Az indiai lótusz, bár a meleg éghajlat növénye, nálunk is szépen tenyészik, sőt gondos neveléssel át is teleltethető. Akár kertben, kettéfűrészelt, földbe

süllyesztett félhordóban vagy dézsában is kinyílik, ha napos, széltől védett helyre tesszük. Pompás virága lapos edényben igen tetszetős asztali dísz.

§ Álarcos páfrányposzáta (Poodytes rufescens) – Páfrány: csn

A Chatham-szigetekhez tartozó Pitt-szigeten és Mangere-szigeten élt endemikus madárfaj volt.

Legközelebbi élő rokona a Bowdleria caudata és a Bowdleria punctata. Néhány tudós ezt a fajt a marata alfajának tekinti, és Bowdleria punctata rufescens vagy Megalurus punctatus rufescens néven emlegeti. A legtöbben azonban különálló fajként kezelik. Míg a legtöbb tudós saját Bowdleria genuszba sorolja, addig taxonómiák (mint például az ITIS) az ausztrál Megalurus, illetve Poodytes nem szinonimájaként kezeli.

Legnagyobb hossza 18 cm volt. Szárnyai 5,9–6,7 cm hosszúak lehettek. A legtöbb óvilági poszátával ellentétben a hasa nem foltos. A taraja gesztenyebarna, amin egy messziről észrevehető fehér folt ékeskedik, a háta pedig vöröses barnás. Azon kívül semmit nem tudunk az ökológiájáról, minthogy rovarokkal táplálkozott.

Az első példányát 1868-ban Charle Traill új-zélandi természetjáró fedezte fel a Mangare-szigeten. Ezt az egyedet egy kővel agyondobta, a maradványokat pedig elküldte Sir Walter Buller részére, aki ezt 1869-ben új fajként azonosította. 1871-ben megállapították, hogy míg az állattal a Mangare-szigeten gyakran, addig a Pitt-szigeten ritkábban lehet találkozni. Valószínűleg a bokortüzek, valamint a kecskék és a nyulak túlszaporodása és a patkányok, elvadult macskák féktelen ragadozása miatt pusztult ki. Az utolsó példányát Lionel Walter Rothschild lőtte le 1895-ben, és a fajt 1900-ban nyilvánították kihalt állatfajjá.

Múzeumi darabokkal az Aucklandi Háborús Emlékmúzeumban, a Harvard Természettudományi Múzeumában, Berlinben, Chicagóban, Christchurch, a londoni Természettudományi Múzeumban, a Természettudomány Amerikai Múzeumában, Párizsban, Pittsburghben és Stockholmban lehet találkozni.

§ Közönséges édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare) – Páfrány: csn

A közönséges édesgyökerű páfrányt Európában, Izlandtól a Kaukázusig, napfényes lomberdőkben, fák törzsén, kőfalakon és sziklákon a síkságoktól a középhegységekig megtaláljuk. Magyarországon őshonos, elég gyakori, az

Alföldön ritkább. Európán kívül még megtalálható Törökországban, Ázsia középső részén, Japánban, Afrika északnyugati és legdélibb részein, valamint az

Észak-Amerikához tartozó Grönlandon is. Néhol ezt a növényfajt termesztik is.

A közönséges édesgyökerű páfrány 15 centiméter magas évelő növény, kúszó

Gyöktörzsén egyesével fejlődnek levelei. A levélnyél körülbelül ugyanolyan hosszú, mint a levéllemez, és zöldes színű. A levéllemez bőrnemű, merev, kopasz, teltzöld, fonákján kissé világosabb, mélyen szárnyasan szeldelt. A levélszárnyak szálas hosszúkásak, ép szélűek, esetleg alig fogazottak vagy fűrészesek, számuk legfeljebb 28. Az utolsó szárnypár rövid. A spóratartó csoportok kerekdedek, pontszerűek, barnás kis pikkely (fátyolka) nem borítja őket.

A közönséges édesgyökerű páfrány a mérsékelten száraz, mészben szegény vályog- vagy homoktalajokat kedveli. Félárnyékot kedvelő, nyershumuszjelző növényfaj. A spóraérés ideje július–szeptember között van.

A növény gyöktörzse cukrot tartalmaz, likőrgyártásra is használják. Teája köhögés elleni népi gyógyszer.

§ Pajor – Pajor: csn

A májusi cserebogár (Melolontha melolontha) egy viszonylag gyakori Európai bogárfaj, egyben a Kárpát-medence legnagyobb mezőgazdasági jelentőségű cserebogárfaja. A Melolontha bogárnem típusfaja.

Főleg európai előfordulású cserebogár, azonban Törökországban és Nyugat- Oroszországban is vannak állományai.

Az imágó 23–30 milliméter hosszú. A fej, az előtor és a potroh szürkésfekete, a

Szárnyfedők barnák. A potrohszelvények oldalán háromszög alakú világos foltok láthatóak, a szárnyfedőket ritkás fehér szőrzet fedi. A farfedő hosszú nyúlványban végződik.

Májusi cserebogarat májustól június végéig lehet látni. A cserebogár lárvája, a 4–5 centiméteresre is megnövő Pajor piszkosfehér színű, hátsó része felé sötétedik és vastagszik. Lábai a test elején, a barna fej közelében vannak. Rágói erősek. teljes átalakulással fejlődik ki – a Kárpát-medencében 3, hidegebb vidékeken 4 év alatt. Ennek megfelelően hazánkban háromévenként, április–májusban tömegesen rajzik.

§ Zöld pajzsbogár (Cassida viridis) – Pajzs: csn

A zöld pajzsbogár főbb előfordulási területe Európa, de még megtalálható a Közel-Keleten és Észak-Afrikában is. Talán akaratlanul 1974-ben, az Ember behurcolta a Kanadai Ontario nevű tartomány déli részébe.

Eme bogár hossza 8,5–10 milliméter. Lapított teste zöld színű; Szárnyfedőinek és előtorának széles pereme pajzshoz teszi hasonlóvá. A lábai rövidek, a Csápjai barnák. Elsősorban az alacsony növényzetű, nyílt térségeken, mint például Réteken vagy partok mentén található meg. Áprilistól októberig látható. A tápláléknövényei a következők: vízi menta (Mentha aquatica, mezei menta (Mentha arvensis), Mentha longifolia, Mentha rotundifolia, Mentha suaveolens, Mentha verticillata, Galeopsis grandiflora, nagyvirágú kenderkefű (Galeopsis speciosa), Galeopsis tetrahit, Galeopsis pubescens, citromfű (Melissa officinalis), enyves zsálya (Salvia glutinosa), orvosi zsálya (Salvia officinalis), mezei zsálya (Salvia pratensis), mocsári tisztesfű (Stachys palustris), hasznos tisztesfű (Stachys recta) és erdei tisztesfű (Stachys sylvatica). A lárvát tüskék borítják; további védelmi célokból két nagyobb tüskéje közé felhalmozza a saját ürülékét.

§ Vízi pajzsgomba (Cudoniella clavus) – Pajzs: csn

Syn.: Cludoniella aquatica; Omprophila aquatica 

Termőteste 0,5-1 cm, feji részre és tönkre tagozódik, színe halvány sárgástól - halvány okkersárgásig, kocsonyás. 

Feji része gömbölyű. 

Tönkje hosszú, vékony. 

Előfordulás: márciustól júliusig, gyors folyású, tiszta vizű patakok, vízbe merülő elhalt lombos fa anyagán nő. Hazánkban ritka gombafaj. Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

§ Páka – Páka: csn

páka J: káka, nád, gyékény virágzata.

A páka nemcsak a virágzat neve, hanem önálló növénynév is. A Mátrában ’gyékény’ jelentésű, 1862-ben a CzF. szótárban ’sásféle’, egyes vidékeken a békabuzogány neve. Csongrádban és Tiszaújfalun ’gyékény’ jelentéssel páklya (Nyr. 28) alakban ismert. A Magyar Tájszótár szerint Szegeden, Nógrád, Bács és Gömör megyében, Besenyőtelken, Zentán páka. A szó szerepel már 1661-ben: „A’ gyékén kákából, (szittjoból) a’ mellyben pálikák nevelkednek, butko (tsomo) nélkül lévén, gyékényeket tsinálnak” (Nyr. 63). 1729-ben pólikák (MNy. 36), 1793-ban palka (Földi). Szerepel Comenius Orbis pictusának 1798. évi pozsonyi kiadásában.

Helynévként már 1543-ból adatolt a csallóközi Páka nevű falu, Somorjától keletre, sőt már 1121-es adat is van róla. A TESz. szerint azonban hangtani okok

miatt aligha tartozhat ide.

A páka szláv eredetű növénynevünk; vö. szlovák pálka ’pálca, labdaütő; keskeny levelű gyékény, torzsa, torzsavirágzat’, mely átkerült a magyarba. További megfelelői a cseh pálka ’labdaütő, dobverő’, lengyel palka ’furkósbot, bugavirágzat, gyékény’, ukrán pálka ’bot, pálca, bütyök, gumó, toboz’. Ugyanannak a tőnek a származékai, mint a magyar pálca szláv nyelvi megfelelői.

A gyékény termését nevezik még sokféle néven, például kákabot, botóka, botikó, buzogány. A német Kolbe ’buzogány, bunkó, furkó’ egyben a Typha neve is, de számos összetételben szintén: Sumpfkolbe, Rohrkolbe, Teichkolbe, Wasserkolbe stb.

§ Kétfogú paku – Paku: csn

Fő lelőhelye az Amazonasz és az Orinoco folyó medencéje. Előfordul Argentinában is.

A pirájára emlékeztető alakú hal. Mellkasa, a kopoltyúfedők alsó szegélye, a mell-, a has- és a farok alatti úszó vörös. A test többi része ezüstös, az oldalvonal fölött finoman pontozott. Szájában fogak vannak, de feje nem annyira nagy, mint ragadozó rokonaié. A farok alatti és a farokúszó szegélye fekete.

Tartása és tenyésztése. A paku táplálékát gyümölcsök és növényi anyagok képezik. Összetéveszthető a Colossoma macropomum-mal.

Tágas medencéjét erősen kell szűrni, és lehetőleg csak hasonló méretű halakkal társítsuk. Csapatos hal! Etetésekor zöldséget és gyümölcsöt is kapjon. Az akvárium növényzetét lelegeli.

§ Pala – tudományos neve: tövisszúró gébics – Pala: csn

A gébicsek családjába tartozó madár, amely zsákmányát tüskére, tövisre szúrja; Lanius collurio.

A madárnév nyelvjárási elnevezésből vált szaknyelvi terminussá; N. felszuró gébics (KissMad.), tövisszúró (ÚMTsz.). Már Földinél olvasható 1801-ben:

tövisszúró gébits. A tövisszúró gébicsnek ugyanis az a szokása, hogy minden elfogott zsákmányát elfogyasztás előtt tövisre vagy valami hegyes ágra szúrja,

innen ered nevében a jelző. Az apró békák a megfigyelések szerint mindenkor különös módon, szájukon keresztül vannak tövisre tűzve.

Ragadozó voltára utal számos társneve is; vö. N. nyuzó gébics (KissMad.), gyilkosölyv (R. 1808: Mitterpacher), tirannus gyilkos. A régi kilentz fojtó (1803: Szent-Györgyi) elnevezése a R. ném. tyrannischer Würger, Neuntödter ’ua.’ (uo.) fordításával jött létre. Ma is meglévő ném. Neuntöter neve (EL.) azzal

a hiedelemmel kapcsolatos, hogy a gébics naponta kilenc madarat öl meg. Hasonlóan a madár zsákmányszerzésére utal (Kiss Jenő fordításaival) a ’mészáros’ jelentésű lat. szaknyelvi Lanius genusneve, az ugyanolyan jelentésű ném. nyelvjárási Metzger, valamint a ném. Dorndreher ’tövisforgató’, Dorntreter ’tövistaposó’, Dorndrechsler ’tövis esztergályos’, Spiesser ’nyársoló’, Singwürger ’énekes fojtogató’ elnevezése (Brehm); vö. még ném. Abdecker ’nagy őrgébics’ (uo.), azaz ’sintér’.

A tövisszúró gébics Zalában pala (Nyr. 2). Mivel feje teteje szürkés, feje pedig vastag, elnevezték vasfejűnek, vasfejű gábornak (Nom.), vasgáborjánnak(Chernel), vasfejű gáborgyánnak (ÚMTsz.), vasfejű gáborjánnak, vasgaborjánnak, vasfejű gobrinak; vö. ném. N. Blaukopf ’ua.’ (KissMad.), holl. grauwe klauwier (EL.).

Tömzsi, testéhez képest nagy fejére utal ném. N. Dickkopp Nägnmörer, Dickschädel, nyelvjárási nagyképű gábor (uo.), nagyfejű gáborján, nagyfej, nagyfejű csacsogó (Nyatl.), nagyfejű-gábor (MTsz.) elnevezése.

Sajátos hangjáról, halk, dallamos csicsergéséről hívják következő népnyelvi nevein: uo.: këttyëgatu szarka-gáborján | Nyr. 1963: këttyëgatu gáborján |

ÚMTsz.: csattogó, csacsoktató | Nyatl.: csacska, csacsogó, csettegőszarka, keccegtető, kettyegető, fűrészköszörülő | Chernel: csettegető gébics, csettegtő.

A madár egyik észt neve is säks (KissMad.), hangját utánzó hangsorból vált a nevévé; vö. még ném. N. râdbrâker (uo.).

Verebekkel való hasonlósága alapján kapta nyelvjárási verébgébics, köviveréb (uo.), törökveréb (R. 1898: Nom., N. Chernel), farkasveréb (Nyatl.) elnevezését.

A tövisszúró gébicsnek egy 1840-ből származó följegyzés szerint Heves megyében személynévi eredetű györgydiák (MTsz.) neve volt. Háromszékben egyik találó neve a farkasmadár (Nyr. 45). A hím vöröses hátára utal vöröshátú gébics, vöröshátú bábaszarka (KissMad.) neve; vö. ang. redbacked shrike, dán rødrygget tornskade ’ua.’ (EL.).

A tövisszúró gébics a közép-európai gébicsek között a legismertebb. Magyarországon gyakori madár. Európában a Pireneusi-félsziget déli, Skandinávia és Nagy-Britannia északi területeinek kivételével mindenütt költ. Ázsiában Szibériáig terjed fészkelő területe. Hazánkban a Dunántúlon (a középhegységek zárt erdeinek kivételével) és az Alföldön is mindenütt megtalálható. Jellemző élőhelyei a domboldalak galagonyásai, a folyóárterek szegélyei, a bokorcsoportok, az árokparti sűrűségek, az öreg temetők, a vasúti töltéseket kísérő bokorsorok és a felhagyott bányák benőtt meddőhányói. Költ a faluszéli kertekben, gyümölcsösökben is. Tavasszal későn, csak május első napjaiban érkezik. Az őszi vonulás augusztusban indul, és október első feléig elhúzódhat. A kései példányok szinte kivétel nélkül fiatalok. Téli szállása Afrika középső tájain van.

Csaknem egész Európában megfogyatkozott az egyedszáma. A 2006. évre a tövisszúró gébicset választotta a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület az év madarának. A madárvédők világszervezete, a BirdLife International bizonytalan jövőjű madárfajnak ítélte Európában.

§ Pála – tudományos neve: impala – (Aepyceros melampus) - Pála: csn

Szavannákon élő, kecses növényevő emlős; Aepyceros melampus.

Köznapi néven szinte minden nyelven impalának hívják, amely a ’gazella’ jelentésű zulu impala szóból származik. Uganda fővárosának, Kampalának a neve ugyancsak az impala szóra vezethető vissza. (Valószínűleg megalapítása helyén egykor igen gyakori állat lehetett az impala.) Megvan a szuahéliben is az

impala (W.) név. Nemzetközi szóvá vált; vö. ang., bre., blg., hv., cs., holl., fi., fr.,gal., lat., litv., lux., mal., or., norv., le., romans, tör., yoruba impala ’ua.’ (EL.).

A közönséges impala ’Aepyceros melampus melampus’ arab neve pala, damara (uo.). A magyarban is olvasható korábbi forrásokban (pl. Brehm) a pála elnevezés.

Szaknyelvi latin nemi neve görög elemekből alkotott, a gör. aiposz ’magas’ és a cerosz ’szarv’ összetétele. Akár a fajnév, amely a gör. melasz ’fekete’,

valamint a pousz ’láb’ szavaké. Leíró terminus, ’feketelábú magas szarvú’ jelentéssel.

Ma már önálló alcsalád, nem az antilopok vagy a gazellák közé sorolják. Az impala a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához és az Aepycerotinae alcsaládba tartozó faj. Csak a hímek viselnek szarvat. Szarvuk jellegzetes lant alakú, hossza elérheti a 90 centimétert, és hátrafelé hajlik. Afrika keleti és déli részének a szavannáin fordul elő. Az impala híresen jó ugró, szinte száll a levegőben, képes 3 méter magas és

12 méter hosszú ugrásokra is. Társas lény; csordákban legelészik, amelyet egy bika vezet. Pecsenyéje gyenge és ízletes. Bőrét, mint szépszínű takarók anyagát,

nagyra becsülik.

§ Közönséges palástfű (Alchemilla monticola) – Palást: csn

Magyarországon az összes palástfű faj védett. 700 méter magasságig előfordul hegyekben, mezőkön, leggyakrabban hegyi réteken. Magyarországon különösen elterjedt a Bükk hegységben, de a Mátrában is megtalálhatóak állományai.

Évelő növény, amely könnyen felismerhető nagy, kerek, ujjasan karéjos leveleiről. Sima, zöld szára 10–40 cm magasra nő. Apró, zöldessárga

Virágai sátor virágzatot alkotnak. Száraz, kerek, sárgás, a kehelyben elhelyezkedő termésében egyetlen magot találunk.

A palástfüvet gyakran alkalmazzák hasmenés és vastagbélgyulladás kezelésére. A menstruációs ciklus rendellenességeinek, valamint vénás keringési elégtelenség kezelésére is javasolt. Külsőleg hatásos narancsbőr, szövetgyulladás, bőrön lévő csíkok, a bőr öregedése és fogínygyulladás esetén, valamint csillapítja a rovarcsípés okozta fájdalmat. Fürdőkúrával a hüvely ápolása, a fehérfolyás kezelése ajánlott.

A benne lévő tanninoknak (cseranyagoknak) köszönhetően összehúzó hatású növény, ezért segíti a szövetek feszessé válását, a hegesedést; vérzéscsillapító

hatása is ismert. A flavonoidok miatt jó vérkeringést biztosít. A levelek sok

C-vitamint, kalciumot, magnéziumot és foszfort

tartalmaznak. A palástfűnek jelenleg semmilyen káros mellékhatása nem ismert, még hosszan tartó alkalmazása esetén sem.

§ Magyar palka (Cyperus pannonicus) – Palka: csn

Eurázsia mérsékelt, illetve meleg mérsékelt éghajlatú részein sokfelé előfordul. Magyarországon a Nagyalföld szikeseire egykor általánosan jellemző volt. A Kiskunságban két-három helyen helyenként ma is tömeges; a Hortobágyról valószínűleg kipusztult. Elegyfajként ismert a Balaton-környéki iszaptársulásokból. Nedves réteken, nedves, szikes legelőkön vagy felszíni tőzegeken helyenként tömeges.

30–35 cm-es magasságával, a hozzá hasonlóan tarackos aljfüvek közül kissé kiemelkedik. 1–2 mm széles lomblevélkéi kemények, felállóak. Hosszúkás tojásdad, lándzsás, gesztenyebarna virágfüzérkéi minden egyes ízüknél megtörnek, elhajlanak. A törékeny füzérkéket fellevelek fogják közre.

Egynyári. A padkás szikesek, szikes tavak iszap- és vakszik növényzetének jellegzetes faja, főleg a nyáron leapadó szikes tavak fenekén. A szikes tavaknak a víztükörrel közvetlenül érintkező, szabaddá váló iszapos parti zónájában kialakuló társulásokat összefoglaló szikes iszapnövényzet (Cypero-Spergularion salinae Slavnić 1948) társuláscsoport egyik növénytársulásában állományalkotóvá szaporodik — a magyar palkás (Acorelletum pannonici). Magyarországon endemikus. Tápláló füzérvirágzata és lomblevélkéi miatt aljfüveivel együtt a juhlegelők tápláléknövénye.

§ Kis palloskagyló (Ensis ensis) – Pallos: csn

A kagylók (Bivalvia) osztályának a Veneroida rendjébe, ezen belül a hüvelykagylófélék (Solenidae) családjába tartozó faj.

A kis palloskagyló a sekély parti vizek finom Homokjába beásva él az Atlanti-óceánban, Norvégiától a marokkói partokig, a Földközi-tengerben és az Északi-tengerben.

A kis palloskagyló alakja eltér a hagyományos kagylókétól. A 16 centiméter hosszú, késtok alakú teknők enyhén hajlottak, és elöl-hátul egyaránt röviden

lekerekítettek. Búbjaik közvetlenül a teknők elülső végén találhatók. A kagyló krémfehér színű, vörösesbarnás sávokkal, melyek a hátulsó teknőrészen függőleges irányúak, az elülsőn a teknő szélével párhuzamosan futnak. Sárgászöld külső héjréteg (periostracum) fedi őket.

A kis palloskagyló közvetlenül a felszín alá ássa be magát, olykor akár 1 Méter mélyre is lehatol a puha aljzatban. Ehhez vékony, henger alakú lábát használja; először erősen megnyújtja, majd előretolja a homokba. Miután elég mélyen

befurakodott, elülső vége megduzzad, majd a láb megrövidül, és maga után húzza a teknőt. Így a kagyló néhány mozdulattal már el is tűnik az aljzatban.

§ Pálma vörösormányos (Rhynchophorus ferrugineus) – Pálma: csn, lk

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Madagaszkári pálma – tudományos neve: Madagaszkári gumólábfa - (Pachypodium lamerei) – Pálma: csn, lk

Madagaszkár és Dél-Afrika területén őshonos pozsgás növény, amely eredeti élőhelyén fa méretűre is megnőhet.

Hazánkban szobanövényként tartva, általában, 1,5méteres magasságot elérve hagyja abba a növekedést. A pálmához hasonló növény törzsét, hosszú tüskék borítják, tetején, pedig hosszúkás, élénkzöld levelek növekednek. Gondozása nagyon egyszerű, ezért kezdő szobakertészek is bátran próbálkozhatnak vele.

A növény törzsében és leveleiben található tejnedv mérgező hatású, a törzset borító tüskék pedig nagyon szúrósak. Kisgyerekesek és kisállatot tartók úgy helyezzék el a lakásban, hogy ne férhessen hozzá kisgyerek, vagy háziállat. Hőmérsékletigénye átlagos, fényigénye magas, ezért jól érzi magát világos, napos, és kellemesen meleg szobában tartva. Télen is legalább 18fokos helyiségben tartsuk. Az öntözés során, nyáron tartsuk enyhén nedvesen a földjét, télen az sem gond, ha majdnem teljesen kiszárad a virágföld, nyáron ezt kerüljük. Ne öntözzük túl, ne álljon rajta, és alatta a víz. Párásítással nem kell foglalkozni, jól tűri a száraz levegőt. Tápoldatozni elég tavasz végén és nyáron, havonta egyszer kaktusz tápoldattal. Átültetni 1-2 évente szükséges, a legjobb, ha agyagos kerti föld és kaktusz föld egyenlő arányú keverékébe ültetjük. Szaporítani magról lehet. A gumólábfa igényli, hogy 2-3 hónapig pihentessük. Ebben a nyugalmi időszakban ne kapjon vizet, csak akkortól, ha megjelentek az első új levelei. Kártevők általában nem jellemzők rá, problémákat a nem megfelelő gondozás okozhat, főleg a helytelen öntözés. A túlöntözésre és az alulöntözésre a levelek ledobásával reagál. Itt fontos megjegyezni, ha csak néhány alsó levelet dob le, az egy természetes folyamat, ami jellemző a növényre, ettől tehát nem kell megijedni, azonban, ha az összes levelét ledobja, akkor a nem megfelelő öntözésre gyanakodhatunk.

§ Magyar pálma – tudományos neve: jegenyenyár – Pálma: csn, lk

jegenyefa J: a nyáraknak csúcsosan magasra növő, sorfának használatos fajtája; Populus nigra.

A Magyar Oklevél-szótárban (OklSz.) 1239-ben „Uadit ad arborem que uulgo dicitur Jeguna”, 1248-ban jegune. 1356-ban (Zala oklt. I, 576): „magnam arborem boricis vulgo iegenyefa vocatam habita incipiendo”. A Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) ’Platanus’, majd a Kolozsvári Glosszákban (KolGl.), Murmelius szótárában (1533), Calepinus szótárában (1585) és Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) ’Abies’, a Gyöngyösi Szótártöredékben (1560 k.) szintén ’Platanus’, Melius Juhász Péternél (1578) és Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) pedig ’Populus alba’ jelentéssel szerepel a jeghenefa. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) jegenye-fa.

Déli szláv eredetű szó. A fa szerbhorvát jagnjed, szlovén jágned nevét vettük át. A szó végi -d hangot a magyarság képzőnek érezte és elvonta.

Alakváltozata a gegenyefa. Nevezik jegenyenyárnak, igenyes nyárnak és olasz nyárnak is. További társnevei a magyar pálma, pálmafa, párnafa, törökpálma, és mert az igen magas növésű fa a szélben hajlong, a himbafa, limbafa. Az erdélyi Magyarózdon plotfa a neve.

Fa és ember mágikus kapcsolatának hiedelme szerint a „fák és növények lélekkel bíró lények”, tehát együttérzésre képesek. Az összetartozásnak mélyreható érzése ez: bármilyen baja legyen is az embernek, a sorsával közös fa is osztozik abban. S fordítva: a növény elszáradása, a fa kipusztulása maga után vonja a vele szorosan összetartozó ember betegségét vagy halálát. A népnyelvben a sorvadó emberre azt mondják, hogy „szárad el a lábán” (akár a fa). Nem csak a természeti népeknél ismeretes, hogy a megszületett ember élete egy fa életéhez kötődik, sorsuk hasonló.

Horváth István Magyarózdi toronyalja című könyvében leírja egyik személyes élményét:

Gyámbó Sándor hozzáfogott az egyik jegenyefa kivágásához. Juli néni mondta: „Ne vágd ki, ember, má ha kivágad, meghalsz.” Gyámbó Sándor nem hallgatott

rá. A jegenye kidőlt, Sándor bá meg letette a fejszét, és bizonytalan léptekkel elindult a ház felé … Naplementekor már húzták a harangot Gyámbó Sándornak.

A szerző ezután hozzáteszi: „A maga életit vágta ki a jegenyével. Abba vót az élete – beszélték, és úgy is hitték, ahogy beszélték Magyarózdon…”

A keskeny, magasra növő koronájú jegenyenyár a 30 métert is eléri, törzsének átmérője meghaladhatja az 1 métert. Faanyagát láda, gyufa előállítására és

cellulózipari célra használják föl. Gyakran ültetik folyóvizek meredek partjának megkötésére, parasztudvarra villámhárítónak, utak mentén sorfának, szélvédő

fasornak.

A magyar ciprusnak is nevezett jegenye szép díszfa.

Sokfelé a jegenye sült bimbójának leve tavaszi kúrák kenőcse volt. Szemgyógyító és hajnövesztő hatásában is hittek.

§ Pamár – tudományos neve: német penészvirág – (Filago germanica L.) – Pamár: csn

További nevei: fonalfű, két-két ágú-, vagy német gyopár, moholyfű, nyuláng, pamár, parlag gyapja. – Gnaphalium canescens Jord. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.

Egyéves. 15–30 cm. Az egész növény molyhos. Szára villaszerüen ágazik el és minden ág végén 20–30 fészekből álló csomó képződik. Gyakran

a virágzat tövéből ismét 2–3 ág ered, melyek mindenike szintén fészek csomókban végződik. Fészke halvány sárga vagy barna. A fészekpikkelyek kopaszok, ormósak, szálkában végződnek, éréskor nem berzednek szét. Terem szikár dombokon, utak szélén az egész országban. Az Alföldön ritka.

§ Páncélosatka – Páncélos: csn

Erdély különböző területeiről 9 páncélosatka-család összesen 23 fajának előfordulási adatait közöljük, melyek közül hét faj

(Nothrus pratensis SELLNICK, 1928,

Nothrus borussicus SELLNICK, 1928,

Camisia solhoeyi COLLOFF, 1993,

Camisia biurus (C.L. KOCH, 1839),

Platynothrus targionii (BERLESE, 1885),

Nanhermannia sellnicki FORSSLUND, 1958,

Malaconothrus gracilis VAN DER HAMMEN, 1952)

Románia faunájára újnak bizonyult.

Alrend: Oribatida – Páncélosatka-alkatúak

Légzőnyílásaik és trachearendszerük nincsen. Lábukon tapadókészülékek vannak. Nagyon erős ivari kétalakúságot mutatnak. Lárváik sok esetben legyek lábára kapaszkodva vitetik magukat leendő új élőhelyükre.

Család: Oribatidae – Páncélosatka-félék

Testüket erős kitinpáncél fedi. Barnák vagy fehérek, 1 mm hosszúak. Többségük talajlakó és avart, gyökereket, korhadó faanyagot eszik, de vannak penész- és moszatevők is. Táplálkozásmódjuk és tömeges jelenlétük miatt (négyzetméterenként több ezer) nagyon fontos szerepet töltenek be a umifikáció folyamatában. Több mint 300 hazai fajuk ismeretes.

§ Kis panda – tudományos neve: vörös macskamedve - (Ailurus fulgens) – Panda: csn

A ragadozók rendjének macskamedvefélék (Ailuridae) családjába tartozó egyetlen ma élő faj.

A panda név a 19. században csak a vörös macskamedve neve volt. Az angol szó feltehetően az állat nepáli nevéből származik (punja, valószínűleg a nigalja punja, azaz „bambuszevő” kifejezésből). A kis panda név az óriáspandától való megkülönböztetésre szolgál, amelyet később ismertek meg, és szintén pandának nevezték el, mivel a két fajt rokonnak tartották.

A kis panda név mellett a vörös panda elnevezés is előfordul.

Bhután, Kína, India, Laosz, Mianmar és Nepál az élőhelye. A Himalájában levő mérsékelt övi erdőkben él, mintegy 1500 méteres tengerszint feletti magasságig.

A macskamedve testhossza 60 centiméter, magassága 35 centiméter. A test felső fele, fényessötét rozsdavörös, hátán aranysárga árnyalatú, mert a szőrszálak hegye sárga. A test alsó fele és a végtagok fényesfeketék, a comb elülső és külső felén vízszintesen sötét gesztenyevörös sáv húzódik. Álla és pofaszakálla fehér, hátrafelé rozsdasárgába hajló, homloka és a fejtető rozsdasárga árnyalatú. Szeme alól a szájszögletig rozsdavörös csík húzódik, ez elválasztja a fehér arcorrt a pofától. Rókavörös farkát gyengén határolt világos gyűrűk övezik. A mellső végtagján hat ujj van. A hatodik ujj a csuklócsont megnagyobbodása, amely szembefordítható a többivel. Így könnyedén le tudja szakítani a bambuszhajtásokat.

Magányosan élő, éjjel aktív állat, a nappalt általában a fák ágai között alvással tölti, fejét bozontos farkával takarja be, amelyet párnának is használ.

Éjszaka jár tápláléka után, amely jobbára bambuszból, gyümölcsökből, zuzmókból, gyökerekből, bogyókból, néha madártojásokból, rovarokból és hernyókból áll. Ez az állat tehát, noha a ragadozók rendjébe tartozik, elsősorban

növényi eredetű táplálékon él. Az egyes állatok meghatározott területet birtokolnak, amelynek határait vizeletükkel, továbbá a végbéltájékon és a talpukon található mirigyek váladékával jelölnek meg.

Vemhességi ideje 112-158 napig tart, az utódok száma ellésenként 1-4. A fiatalok egyéves korukig maradnak anyjukkal, és akár a 10-13 éves életkort is megérhetik.

Kína délkeleti részén régóta vadásszák szőrméje miatt, melyből sapkákat, farokszőreiből pedig ecsetet készítenek. Ahol honos ez a faj Kínában ott szőrméje fontos értékkel bírt. A menyegzőkön a vőlegény viselte a szőréből készült ruhadarabokat. A vadászat ma is előfordul, ezenkívül gyakran fogják be elevenen, hogy eladják állatkertek részére. Emellett az élőhelyét jelentő erdőket is irtják. Mindezen tényezők miatt állományai nagyon megritkultak és mára

veszélyeztetett fajjá vált. Jelenleg az elterjedési területén található összes országban védelmet élvez. Emiatt a Természetvédelmi Világszövetség a "súlyosan veszélyeztetett" kategóriába sorolta. Szerepel a vadonélő állat- és növényfajok kereskedelmét szabályozó Washingtoni Egyezmény első függelékében is.

Tetszetős külleme miatt kedvelt állatkerti faj. Mivel nem annyira táplálékspecialista, mint az óriás panda, tartása is könnyebb. Télen sem kíván fűtött helyet, mert alapvetően hideg környezetben él vadon is. A kis pandák állatkerti helyzete nem túl rózsás. Bár körülbelül 230-250 egyede él Európában, nehezen szaporítható fajnak számít, az éves szaporulat megközelítőleg megegyezik a halálozások számával. Ennek köszönhetően az egyik leghosszabb „várólistával” rendelkezik a fajmegmentési programok közül. A

várólista azt jelenti, hogy azon állatkerteknek, amelyek valamely faj programjába be szeretnének lépni, időnként várniuk kell, míg hozzájuthatnak annak egy-egy példányához. A vörös pandák esetében akár hosszú évekig, sőt, akár egy évtizedig is elhúzódhat a várakozás.

Magyarországon a veszprémi Kittenberger Kálmán Növény- és Vadasparkban, a Budapesti Állatkertben, a Szegedi Vadasparkban, A Jászberényi Állat- és Növénykertben, a Nyíregyházi Állatparkban, a Pécsi Állatkertben és a Debreceni Állatkertben is megtalálhatóak.

§ Pando – rezgő-nyárfaliget – Pando: csn

a rezgő nyárfákból álló kolónia az amerikai Utah államban található. Nagyjából 80 ezer éves és 47 ezer fa alkotja, melyek mind egyetlen magból nőttek ki, ezért a gyökérzetük is közös. Összsúlya 6 ezer tonna lehet. A nyárfák azért nem igazán tudnak magról szaporodni, mert a nagy kolóniák vagy női- vagy hímnemű egyedekből állnak, ezért ha mégis sikerül a beporzódás, a magok tápanyagraktár és védőburok hiányában csak rövid ideig életképesek. Ezért főleg gyökérsarjakkal szaporodnak, ez

az oka, hogy a fák gyakorlatilag egymás klónjai.

A Pando ugyanakkor az elmúlt időszakban egyre rosszabb állapotban van, aminek alapvetően emberi tevékenység a kiváltó oka. Konkrétan ott billent meg az erdőt magában foglaló ökoszisztéma, amikor az emberek levadászták a környéken élő farkasokat, ami miatt a szarvasok elszaporodtak, és elkezdték fogyasztani a fák fiatal hajtásait.

Mivel a nyárfákat magról nem lehet szaporítani, az erdészek nagy kiterjedésű területeket zárnak el a szarvasoktól kerítéssel, hogy a fák szaporodni tudjanak.

Az elzárt területeken az erdő lombjainak ritkításával is elősegítik a fák szaporodását, hiszen így a fiatal hajtások több naphoz jutnak. Nagyjából a Pando területének fele el van zárva, és az erdészek egyelőre nagyon bizakodóak a kísérlet sikerességével kapcsolatban.

§ Pangolin – tudományos neve: tobzoska – (Manis) - Pangolin: csn

Hüllőkre emlékeztető, szarupikkelyes testű emlős; Manis.

A tobzoskák felépítésének legnagyobb különlegessége minden bizonnyal a testüket tetőcserép módjára borító pikkelyek. Magyar nevük is innen ered. A pikkelyek ugyanis úgy rendeződnek el, és olyan a megjelenésük, mintha fenyőtobozok lennének. A pikkelyek a fejtetőtől a farok végéig beborítják az állat testét, egyedül a hasi oldala az, amely nem páncélozott (itt finom szőrzet borítja). Erre utal ném. Schuppentier, holl. schubdier (W.), azaz ’pikkelyes állat’

neve is.

Ezeket az állatokat az európai szakirodalomban – maláji eredetű nevük után – pangolin néven is tárgyalják, pl. ang.,fr. pangolin, port. pangolim, sp. pangolín

(EL.). Egyik faja, a jellegzetes hosszúfarkú tobzoska ’Manis tetradactyl’ neve a hasonló értelmű ang. long-tailed pangolin, fr. pangolin à longue queue,

le.łuskowiec długoogonowy (uo.). Az élőhelyre utal a hátsó-indiai tobzoska ’Manis javanica’ faj neve, akárcsak legtöbb idegen nyelvi elnevezése; vö.ang. malayan pangolin, fi. malaijanmuurahaiskäpy, pangolin javanais, ném. malaiisches Schuppentier, ol. manis javanica (uo.).

A tobzoskák vagy tobzoskaalakúak (Pholidota) a méhlepényes emlősök (Placentalia) egyik rendje. Korábbi rendszerekben (például Urania Állatvilág, Dudich–Loksa állatrendszer) teljesen különálló rendnek tekintették, és homályosak voltak a rokonsági kapcsolatai más emlősrendekkel. A tobzoskák pikkelyeinek száma az életkorral nem változik, a születésükkor meglévő pikkelyek számával élik le életüket. A pikkelyek természetesen ki vannak téve a külső környezeti hatásoknak, így folyamatosan kopnak, de alulról újranőnek, akár az emberi köröm. Agytérfogatuk csekély, a testtömegnek mindössze 0,3%-a. Ennek ellenére egyes fajaik igen tanulékonyak, könnyen megszelídülnek. Magányos állatok, soha nem járnak csoportban. Táplálék után éjjel járnak, nappal nem lehet találkozni velük.

§ Papvirág – tudományos neve: közönséges aranyvirág – (Chrysanthemum Leucanthemum L.) – Pap: csn

További nevei: Katalin-rózsa, Katalin-virág, nagyobb százszorszép, ökörszem-aranyvirág, paczfű, pap kiszúrom szemedet, pártamag, papvirág, pipitér, Szent-Jakab- v. Szent-János virága, üröm-rózsa, Margit virág. – Leucanthemum vulgare Lam. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.

Évelő. 30–80 cm. Alsó levelei hosszú nyelűek, lapiczkásak, csipkések; szárlevelei ülők, keskenyek és kevéssé fogasok. Fészke rendesen magános; csöves virágai aranyszinsárgák, nagy nyelves virágai fehérek. Szélső terméskéi 3-élűek, a belsők hengeresek. Tenyészik mezőkön, utak, erdők szélén az egész országban a legtöbb vidéken közönséges.

§ Pápapinty (Passerina ciris) – Pápa: csn

A kardinálispintyfélék (Cardinalidae) családjába tartozó faj.

Az Amerikai Egyesült Államok délkeleti részén és Mexikóban költ. Közép-Amerikában, Kubában és a Bahamákon telel.

A hím Észak-Amerika egyik legszínpompásabb madara. Feje kék, a szányak zöldek, testalja pedig rózsaszínű. A tojó kevésbé feltünő barnás és sárgás színárnyalatokkal. Rovarokkal és magvakkal táplálkozik. Bokorra, vagy kisebb fára, gallyakból és fűből készíti csésze alakú fészkét. Fészekalja 3-4 Tojásból áll.

§ Pápafű – tudományos neve: benedekfű - (Cnicus benedictus) – Pápa: csn

Népies nevei: áldott bogáncs, keserű bogáncs, áldottfű, áldott Bárcs, áldott haloványka, pápafű.

A Földközi-tenger keleti medencéjéből terjedt el. Magyarországra (és egész Európába) a bencés szerzetesek hozták Itáliából, és sokáig a Kolostorkertekben termesztették.

Mediterrán vidékeken máig vadon élő, egyéves növény. Fél méter magasra nő, szára ötélű, elágazó, alsó része érdes és mirigyszőrökkel borított. Levelei alul nyelesek, feljebb ülők, hosszúak, szeldeltek, lándzsa

alakúak és tüskések. Fészekvirágzata sárga, termése bóbitás kaszat. Június-júliusban virágzik.

Beltartalmi anyagai: szeszkviterpén laktonokat (knicint, artemizifolint), lignánokat, nyálkát, cseranyagot, gyantát, nikotinsavat, szalonitenoidot, artemizifolint, kálium- és magnéziumsókat, nyomokban illóolajat tartalmaz. Drogja virágos leveles hajtása (Cardui benedicti herba). Kaszattermése szappangyártásra alkalmas zsírosolajat is tartalmaz. A hajtásdroghoz virágzása kezdetén takarítják be.

Gyógyászati célokra oldalhajtásait és felső 30–40 cm hosszú virágos, leveles részét szedik. Árnyékos helyen kell szárítani, mert a napfényre érzékeny; azon hamar kifakul. Egy kilogramm szárítmányhoz 5 kilogramm nyers növény kell. Jó emésztés- és étvágyjavító hatású szer. Fokozza a gyomorsav elválasztását, az epefunkciót is előnyösen befolyásolja. A népi gyógyászatban epehajtóként alkalmazzák. Túladagolása émelygést, gyomorgörcsöt, hányást okozhat. A XVI. században tévesen azt gondolták, hogy a Pestis gyógyítására alkalmas.

Rendkívül keserű; ezt a likőriparban használják ki (gyomorkeserűk gyártásánál).

§ Pápics – tudományos neve: szellőrózsa – Pápics: csn

Fehér virágú, ujjasan szeldelt levelű erdei növény; Anemone.

pápics J: szellőrózsa.

1798-ban Veszelszki Antalnál „Patats; Papits, Szél-ró’sa… sem állatjában, sem formájában, sem levelében… az egy virágján kivűl… meg nem egygyez” (a pipaccsal). Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében 1813-ban (OrvF.) szélvirág, Szádler Józsefnél 1824-ben sárga erdei szélvirág.

A mai Anemone genusnév már Theophrasztosznál felbukkan, a ’szél’ jelentésű görög anemosz szóból való. Innen ered magyar szél- vagy szellőrózsa, szélvirág

elnevezése. A névadás szemléleti háttere az, hogy a növény virágának színes szirmai és magtermésének tollas és konnyű forgója a szél játékszere, a növény

vékony száron nyíló légies virága a legkisebb szellőben is ring. A németben is megvan a Windröschen, Windröslein, azaz ’szélrózsácska’.

Társneve a pápics. A szellőrózsának pápics társneve a pipacs névvel függ össze. Az Anemone ranunculoides és az Anemone nemorosa neve Szenczi Molnár Albert szótárában (1604) tavaszi vagy fehér pipacs. Ezt Lippay János helyesbíti a Posoni kertben (1664): „Anemone, kit balgatagúl, és tudatlanúl, Molnár az ő

Dictionariumjában Magyarúl Pipacsnak nevez. Holott tudgya minden paraszt ember-is, micsoda az Pipacs, de Anemonét, jób részént nem-is látott, nem-is hallott, nevezni sem tudgya.” Natter-Nád Miksánál (1939) a pipavirág (kakukkvirág, bogláros kökörcsin, kikeleti fű, berekvirág) társnevei között említi a pápics elnevezést.

A Szigetközben a zelleréhez hasonlatos levelei miatt hívják zellervirág néven is. Az erdélyi Magyarózdon toróvirág a neve. A lepkevirág a szaknyelvben

dél-amerikai dísznövényt jelent, a Schizanthus pinnatus és Schizanthus wisetonensis neve. Más növényeket jelöl a németben meglévő szó szerinti megfelelő, a Schmetterlingblume ’Convolvulus ars., Pelargonium’. A Schizanthus pinnatusnémet neve Spaltblume, azaz ’hasított, kettéágazó virág’, mely a Schizanthus (&lt; görög schízein ’hasítani, szétválasztani’, anthosz ’virág’) mintájára keletkezett. A névadási motívum a kétajkúan hasított korona. Ugyanakkor a magyarban nevezik a szellőrózsát is lepkevirágnak egyes vidékeken. Ennek motivációja a sok légiesen ringó színes virág. A távolról nem is látható vékony száron a virágok szinte lebegnek a szélben.

A pávafoltos szellőrózsa az Anemone pavonia. Az előtag a tudományos elnevezés utótagjának megfelelően – melynek jelentése ’pávaszerű’ – a növény virágját hasonlítja a páva farktollának végén lévő kerek, színes, virágszerű mintához.

Kína őszi kertjeinek egyik ékessége a hupehi szellőrózsa ’Anemone hupehensis’. Régóta ültetik. Kezdetben gyógyítottak is vele sokféle betegséget, a csúztól a vérhasig. Kínai neve paj-tou-veng ’ősz öregapó’ és csiu-mu-tan ’őszi mu-tan’, azaz őszi bazsarózsa. Fajtái piros vagy fehér árnyalatúak, teltek.

Atlanta történetének végén Ovidius azt írta, hogy Adónisz véréből szellőrózsa sarjad, melynek sötétpiros szirmait a szél röpíti szét.

Rómában Vénusznak szentelt virág, ugyanakkor Kínában az egészség, üdeség jelképe.

Közép-Európában számos faj fordul elő. Lippay már 1664-ben azt írja, hogy „sok, számtalan, ki mondhatatlan drága szép színekkel ékesittetett Anemonék virágai nemessítik Ersek Urúnk ö Nagysága Posoni kertét; a’ ki ennek a’ dicséretes virágnak, Magyar Országban elsö plántálója, és idegen Országból bé-hozója.”

A lombos erdőkben tavasszal gyakori a sárga virágú bogláros szellőrózsa ’Anemone ranunculoides’ és a fehéren virító berki szellőrózsa ’Anemone nemorosa’. Virágaik tavasszal tömegesen jelennek meg az erdők alján. Főként meszes talajon gyakori az erdei szellőrózsa ’Anemone silvestris’. A kertekben ültetett sok rokon faj közül a Japánból származó ’Anemone japonica’ említhető, melynek nagy, fehér vagy rózsaszínű virágai akár egy méter magasra is kifejlődő hajtáson díszlenek.

§ Közönséges paprika vagy termesztett paprika – Paprika: csn

Közismert félcserjés évelő zöldség és fűszernövény, amely a Capsicum (paprika) nemzetségbe tartozik.

Latin neve Capsicum annuum L. (capsis = „csípés”, annuum = „egynyári”), ami egyrészt a termése csípős ízére utal, másrészt arra, hogy évelő volta ellenére általában csak egy évig szokták termeszteni. Népies elnevezései: kerti bors, magyar bors, törökbors, pogánypaprika, veres bors.

A magyarok egyedülállóan sok paprikát termesztenek, és sokat fogyasztanak is (Magyarországon 10 kg/év/fő). Szerte a világon azonban nem a nálunk ismert étkezési paprikák a vezetők, hanem az úgynevezett csilipaprikák.

Őshazája Közép- és Dél-Amerika; Európában első példányai a hódítások idején hajósok által került át Dél-Amerikából Spanyolországba. Borsot láttak benne, és eleinte csak, mint egzotikus fűszert használták. Fényigényes, naponta legalább 6-8 óra napfényre van szüksége. A tűző napot szereti, meghálálja a bőséges öntözést. Fajtától függően 30-100 centiméter magasra

nő, termése 1-50 dekagramm súlyú.

A közönséges paprika táplálkozási értéke nagy, mert sok benne az értékes összetevő és sokoldalúan felhasználható. A paprika termésének csípős ízét az aromatikus aminók csoportjába tartozó szerves vegyület, a Kapszaicin (Capsaicin) okozza, amely a néhány nem csípős fajtából hiányzik is, piros színét pedig a karotinoidokhoz tartozó kapszantin (Capsantin) adja (C4O H58 O3). Ez az anyag a paprika termés növekedése, érése során képződik. A paprikák csípősségét hagyományosan a Scoville-skálán (SHU egység) és az annál objektívabb „ASTA csípősség-egységben” nagy teljesítményű folyadékkromatográfiával mérik.

A C-vitamin-tartalma 100 mg/100 g, de egyes fajták beérett termésében a 300 mg-ot is elérheti. Előnye, hogy savanyítva is megőrzi C-vitamin-tartalmát, ezért téli fogyasztása mindenkinek javasolt. Tartalmaz még illóolajat, cukrot, pektint, ásványi sókat, A, B1, B2-vitamint is. A sokféle Karotinoid nemcsak festékanyag, de tápértékük is fontos. A jó minőségű fűszerpaprika élettani hatása összetett, amelyek közül az étvágygerjesztő, és emésztést serkentő hatása emelkedik ki leginkább. Termése felfújt bogyó.

A magyar paprika alatt legtöbbször az élelmiszerként használt, szárított és feldolgozott paprika-őrleményt értünk, amely fűszerpaprika sok magyar étel egyik elengedhetetlen kelléke. A gulyás, a paprikás, a pörkölt, a krumplis-tészta, különböző rántások, bableves, abált szalonna, kolbászok, szalámik, mellett még a tojásételek tetejére is jut belőle, vagy a zsíros kenyér (köznyelvben zsíros deszka pirospaprikával gazdagon megszórva is volt időszak, amikor kedvelt napi ételünk volt.

A paprika magyar históriáját tekintve nem rég óta tartozik étrendünkhöz, sokrétű hazai felhasználása ellenére is, holott a gulyás, a pörkölt a nemzetközi

gasztronómia szerint is tipikusan magyar étel. Közép-Európába eleinte termést hozó dísznövényként kezelték, cserépbe ültetve. A füves-könyvek tanúsága

szerint a XVI. században került először hazánkba Charles de L’Écluse (magyarosan Clusius Károly), németalföldi flamand botanikus és füvésztudós révén, és hamar elterjedt. Dísznövényként termesztették, de orvosságnak

is javasolták (Fructus Capsici). Gazdasági haszonnövényként viszont már a török hódoltság időszakában vált népszerűvé itthon.

Elterjedését, és népszerűségét az egyre bővülő magyar népművészeti motívumok jól jelzik. A paprika mint hazai népi motívum már a XVII-XVIII. századi díszítő hagyományként szerepel cifra szűrökön, ködmönökön, keszkenőn, egyes díszesebb korsókon is fel-feltűnik.

A kalocsai mintázatban pedig a XIX század derekától fogva mint egyik alapmotívum jelenik meg. Ma már a magyarokról kialakult sztereotípiák egyik alkotóeleme a paprika, a nevet még televízió csatorna is őrzi.

A magyar fűszerpaprikának a titka nem csupán a jó minőségű föld, "élet-gazdag" vizet tároló, leginkább humuszos talaj, a sok napfény, hanem a leszedés

utáni szárítás folyamata is. A kapszantin tartalom a fűszerpaprika beérésétől, és leszedésétől számított hat héten keresztül zajló aszalás során megkétszereződik,

miközben átlagosan 22-25% a száradás mértéke. Ezért fontos a természetes körülmények között, füzérekben, világos és szellős, száraz (esőmentes) helyen

hetekig tárolni, aszalni. Hagyomány szerint az ipari szárításhoz hazánkban a szárak mentén mintegy kb 170 cm hosszban felfűzött paprikák alkotta füzérek

alkotnak egységet, amelyben terméstől függően 300-400 db paprika található, és átlagosan közel tíz kiló súlyt nyomnak szárítás előtt. A szárítás nyomán

a paprikában a kapszantin tartalom mellett megnövekszik a természetes növényi só tartalma, a különböző szerves enzimek továbbá többféle nemes olaj tartalma,

és nem elhanyagolható a sokat emlegetett C vitamin tartalma sem, amelyek együttesen biztosítják a fűszerpaprika ízét, aromájának erejét, illatát, színét.

A modern technológiák alkalmazása, a korszerűnek számító gépi aszalók, a termelékenység növelése érdekében lecsökkentett természetes aszalási folyamatok, mind a minőség rovására tett engedmények. A jó magyar fűszerpaprika minőségét épp a hagyományokon alapuló feldolgozása biztosítja. Ma sok magángazdaságban visszatértek a régi aszalási technikákhoz, a feldolgozás-technikai fegyelem betartása mellett a végeredmény sok-sok első osztályú minőségű kitűnő magyar fűszerpaprika. A fűszerpaprika termeléséhez hazánkban leginkább a Dél-Magyarország éghajlata, és a Tisza-Maros torkolatvidékének humuszos talaja kedvez. Ezért is lett Szeged a fűszerpaprika termelés egyik fontos központja. Másik nagy termőterület, ennek az éghajlati zónának az északi peremvidékén elhelyezkedő Kalocsa és környéke, ahol a televényes homokos talaj szintén kedvez a fűszerpaprika termelésének.

Paprikafajták. A közönséges paprika vad változata a mexikói vadpaprika (Capsicum annuum var. aviculare vagy Capsicum annuum var. glabriusculum). Az ebből származó termesztett fajták összefoglaló neve a Capsicum annuum var. annuum, de többségük külön változatokba is sorolható. A két fő termesztett változat a csemegepaprika (Capsicum annuum var. grossum) és a fűszerpaprika (Capsicum annuum var. longum).

Történelmi magyar fajtatípusok:

Magyar fűszerpaprika vagy pirospaprika (Capsicum annuum var. longum) – termése édestől a csípős ízűig.

Almapaprika (Capsicum annuum var. grossum) – enyhén csípős termésű, 500-1000 SHU.

Cseresznyepaprika (Capsicum annuum var. cerasiforme) – enyhén vagy közepesen csípős termésű, 1000–5000 SHU.

A közönséges paprika néhány ismertebb egyéb fajtatípusa. Étkezési paprikák:

Csemegepaprika (Capsicum annuum var. grossum)

Zöldpaprika (0 SHU)

Cubanelle paprika (0 SHU)

Kaliforniai paprika (0 SHU)

Bell paprika (0–400 SHU)

Pimiento paprika vagy spanyol paprika (100–500 SHU)

paprikák (csípősség szerinti sorrendben):

Fűszerpaprika (Capsicum annuum var. longum)

Olasz fűszerpaprika vagy pepperoni (100–500 SHU)

Csilipaprikák:

Új-mexikói (500–5000 SHU)

Poblano (1000–1500 SHU)

Pasilla (1000–1500 SHU)

Jalapeño (2500–8000 SHU)

Viaszpaprika (zöld, 5 000–10 000 SHU)

Serrano (10 000–23 000 SHU)

Dundicut (30 000–50 000 SHU)

Cayenne (30 000–50 000 SHU)

Mexikói vadpaprika (Capsicum annuum var. aviculare, 50 000–100 000 SHU) – méregerős termésű, egyéb nevei: piquin, chiltecpin

A trópusi vagy szubtrópusi égövön termesztett csípős termésű fűszerpaprika-fajtákat összefoglaló néven Csilipaprikáknak nevezik. A Kárpát-medencében termesztett hagyományos magyar fűszerpaprikából (pirospaprika) készül a magyar konyha fontos ízesítő- és színezőszere, a fűszerpaprika-őrlemény.

§ Paratölgy – Para: csn

tölgy J: erős, magas törzsű, karéjos levelű, barkavirágzatú, makktermésű erdei fa; Quercus.

mocsártölgy J: kocsányos tölgy; Quercus robur.

A mocsártölgy esetében a fa termőhelye a névadás alapja. Tölgy szavunk III. Béla királyunk oklevélanyagában 1181-ben már adatolható: „usques ad arborem

que uocatur hungarice tulg”, azaz ’a fáig, melyet magyarul tölgynek hívnak’. Későbbi oklevelekben1231: tvl, thul, tulgy, 1237: tul, 1265: twl, 1339: tuul.

1342-ből thewgk írásmódjával találkozunk, 1373-ból pedig a Telgyes helynévvel. A Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) ’Ilex’ jelentéssel szerepel. Tartalmazza a Gyöngyösi Szótártöredék (1560 k.) is. Ezután Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.), Calepinus szótárában (1585), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590), Verancsics Faustus Dictionariumában (1595), majd a XVII. században Kájoni János orvoskönyvében (1656) olvasható. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) tölgy-fa, kemény cser-fa.

Tölgy fanevünk bizonytalan eredetű,talán oszét (alán) jövevényszó. Uráli, finnugor egyeztetése téves. Társneve a mocsárfa, mocsártölgy, csoporfa, csalitfa, gubacsfa, makkfa, cserefa. A Dunántúlon csepefa a neve néhol. A népnyelvben még használatos a muzsdalyfa, muzsna, muzsdálytölgy elnevezés.

Igen régről adatolható név, már 1411-ben Musdalhege, 1412-ben musdal. Sebestyén Irén szerint (NyK. 52) a mocsártölgy malogya

neve (R. 1792: Baróti, 1808: Sándor, 1864: CzF.), illetve ’fűz’ jelentéssel (1834: Kassai, 1838: Tzs. N. MTsz.: Zemplén, Tiszadob) a malogya a tévesen

finnugor eredetűnek magyarázott, valójában ismeretlen eredetű magyal szó hangátvetéses alakja. Mivel a szó háromtagúsága és a ’fűz’ jelentés is bizonytalanná teszi ezt a vélekedést, Hasan Eren (MNy. 40) fölvetette a ’Salix viminalis’ jelentésű bolgár mlažja fanévvel való lehetséges összefüggést. Azonban ez sem valószínű, Mladenov bolgár nyelvtörténeti művének idevágó hangtörténeti vonatkozásai erősen megkérdőjelezik az egyeztetést.

A Szigetközben a tölgy tölfa, tőfa, makkfa. A termését gubának, ennek alsó részét zsompornak nevezik. Ott a kőris- és szilfával együtt a keményfát adja.

Az erdei munkások emlegette „szempéter csomója”, azaz a fában lévő kemény csomó a néphit szerint úgy keletkezett, hogy Jézus ezzel büntette meg a rosszul

dolgozót: „törgyön ki a szerszáma”.

Hatalmas, erősen elágazó koronát fejleszt. Kedvező körülmények között a kocsányos tölgy az 500 éves kort is megérheti, de kivételesen idősebb példányok

is előfordulnak. Erőteljes, hosszú karógyökerének köszönhető, hogy a fa igen jól állja a viharokat. Fája igen kemény, tartósságával és szilárdságával minden

más európai fát felülmúl. Jól hasítható és megmunkálható, a magas- és mélyépítészetben és a hajóépítésben egyaránt alkalmazzák. Hordót, vasúti talpfát, parkettát, lépcsőt, vízikereket, zsilipet készítenek belőle. A tölgyfa érdekessége, hogy egész télen megőrzi elszáradt leveleit.

A tölgyfa a hagyományok szerint a legrangosabb a fák között. Görögországban és Itáliában is az „első növénynek” tartották, az ember eredetét is reá vezették

vissza. Különleges jelentőséget kapott az istenekkel való kapcsolata révén. A göcsörtös és különleges fa a görögöknél Zeusz és Rhea szent fája, a tölgyfák

nimfái a drüászok. A pelazg pásztorok minden évben feláldozták a tölgyfa alatt a tölgykirályt. A lapithák, azaz a „kérkedők” és a kentaurok egyaránt azt

állítják, hogy Ixióntól, a tölgyfahérosztól származnak. Hermész fűvel tölgyfakérget köt a csorda teheneinek talpára, és így sikerül neki az éber Apollót

becsapni, meglopni. Homérosz az Íliászban és az Odüsszeiában igen sokszor említi a tölgyet, ami a fa széles elterjedtségére mutat.

A rómaiak Jupiternek, a germánok a vihar és mennydörgés urának, Donárnak áldozták. Ennek oka abban rejlik, hogy az őshonos fák közül a tölgyeket éri a

legtöbb villámcsapás. A leghíresebb jóshelyeken, például Dodónában a papok a tölgyfa leveleinek susogásából lesték Zeusz akaratát. A tölgytisztelet utócsengéseként értelmezhető a számos szent tölgyről szóló, Európa több táján is elterjedt monda. Legismertebb volt a Donar-tölgy Geismarban, az egyik germán törzs fő szentélye. A gallok a tölgyfát, amelyen a fagyöngy megtelepedett, szentnek, isten által kiválasztottnak tartották. A keresztény középkorban kegyhelyeken Szűz Máriával hozták kapcsolatba a tölgyfát (erre utal például a Maria-Eich helységnév). A kelták különösen a kocsányos és a csertölgyet tisztelték az ég istenének a jelképeként, ezért a szent ligeteket tölgyesekben alakították ki. Sztrabón említi, hogy a kis-ázsiai galaták is tölgyfaszentélyekben tartották istentiszteletüket. A frízek pedig jelentősebb összejöveteleiket még a középkorban is tölgyligetekben tartották. A finn nemzeti eposzban, a Kalevalában Vejnemöjnen fákat ültet magról, de a tölgy nem csírázik. Ezért rábízza a gonoszra; csodálatos körülmények között a senyvedő magból hatalmas tölgyfa fejlődik, ezért Vejnemöjnen szörnyen megijed: ki fogja kivágni? A fa ugyanis az égig nőtt, nem látszott a Nap sem. Ilmatal rézfejszét küld neki egy vízi törpével. A hős nekilát a munkának, ám a fejsze csapásai alatt láng csap ki a fából. Végül azután sikerül a hatalmas fát kidönteni. Újra tiszta lesz az ég, és Vejnemöjnen ismét meglátja az éltető Napot.

A tölgy egyaránt díszlett Izraelben és Föníciában. A vörös, karmazsin és bíborvörös szóval fordított héber kifejezések utalnak arra, hogy a cochenille-tetű

révén lényegében a Quercus ilex vagy a Quercus aegilops fajokról lehet szó. Ezt a tetűt úgy tenyésztették a közel-keleti népek ezeken a fákon, mint a kínaiak

a selyemhernyót az eperfákon. Nedvéből értékes piros festéket, a kosenilt nyerték.

Makktermése miatt hasznosságát már Plinius dicséri Naturalis historiae libri című természetrajzi munkájának 16. könyvében: a makkot termő fák „voltak azok, amelyek fogadott gyermekeiket, a gyámoltalan és nehéz sorsú embereket először látták el táplálékkal… A makk sok nép számára, még ha békének örvendenek is, mindmáig nagy érték. Gabonaínség idején megszárítják, lisztté őrlik és kenyérnek dagasztják. Hispánia-szerte még manapság is makkot adnak étkezésekkor második fogásként. A makk hamuban pirítva édesebb ízű. Ezenkívül a tizenkét táblás törvény úgy rendelkezett, hogy makkot összeszedni még más területén is szabad.” Plinius szerint „a kocsánytalan tölgy makkja a legjobb ízű, utána az édesmakkú tölgy következik… a csertölgyé keserű”. Jupiter szent fájának, a tölgyfának makktermését dicséri az Augustus császár uralkodása idején élt kiváló római költő, Ovidius. Átváltozások című 15 könyvében a legrégibb időről így írt:

Első volt az aranykor…

Az anyaföld szűz testét még nem tépte fel ásó,

Szántás nélkül, bőven adott mindent, ami kellett,

Volt eleség elegendő s nem folyt érte verejték,

gazdag terhük alatt roskadtak a fák, a hegyoldal

Telve szamócával, szedret kínáltak a bokrok,

Makkot hullattak Jupiter szent fái, a tölgyek.

A nyárutón érnek a tölgyfa tojás alakú, keményítőben és cseranyagban gazdag, egymagvú makktermései. A tölgyek igen fontosak mint a vadaknak tápanyagban

gazdag eledele. A disznókat régen tölgyerdőkben makkoltatták. A híres dél-francia és bayonne-i sonkák zamata a paratölgy makkjának köszönhető, amivel a

disznókat etették. Az ember is rászorult ínséges időkben a tölgymakkra. Megpirítva kenyeret, pótkávét készítettek belőlük nálunk is. Ám nemcsak kávépótlónak használták, hanem a lisztbe is keverték. Már feledésbe merült, hogy a középkorban a magyaltölgy ehető makktermése Dél-Európában elsősorban, de másfelé is rendszeres emberi ínségeledel volt. A korábban Kaliforniában élt indiánok nagy többsége a Quercus lobata termésével táplálkozott. Ezt bonyolult módon előkészítették, megszüntették a keserűségét, majd szárították.

Nálunk följegyzett népi hiedelem szerint, ha a gubacsot kettévágjuk és hernyót találunk benne, úgy az év termékeny lesz; ha pók van benne, szűk esztendő

következik, ha viszont üres, akkor ragályos betegségek fogják tizedelni a népet. Sok és nagy gubacs korai telet jelent.

Az ókor óta parafát nyernek a paratölgyből ’Qercus suber’. A termőpéldányok évenként lekérgezhetők, s alkalmanként 100–150 kilogramm parát adnak. Ezt dugóknak, úszóknak használják fel.

A gubacs- vagy karmazsintölgy ’Qercus coccifera’ ágain a kermesztetű fehér vattaszerű váladéka nyomán gubacsok (coccus) képződnek,

amelyről a faj tudományos nevét kapta. A megszárított tetvekből és a gubacsokból főzték ki a valódi bíbornál (bíborcsiga váladéka) olcsóbb, ezért igen elterjedt kékespiros ruhafestéket, a karmazsint.

Gyógyhatása is van, a fiatal fák kérgéből készített főzet hasmenés, gyomor- és bélvérzés ellen használatos. Külsőleg izzadás és gyulladás ellen, illetve

aranyér esetén ülőfürdőként ajánlott.

Olaszország és San Marino címernövénye, zászlójukban babérral együtt szerepel.

§ Párduczfű – tudományos neve: közönséges szeplőlapú – (Cerinthe minor L.) – Párducz: csn

További nevei: boldogasszony-csepegtette fű, párduczfű, szeplén, viaszfű.

Kétéves. 15–50. Az egész növény kékeszöld, hamvas és kopasz. Alsó levelei visszás tojásdadok, a felsők szíves, gyakran nyilas alappal szárölelők; gyakran fehér pettyesek. Czitromszínsárga virágai leveles kunkorban fejlődnek. Pártája csaknem közepéig 5-felé hasított; hasábjai a virág közepe felé összeborulók. Terméskéi szürkék, fényesek és feketén pontozottak. Terem utak szélén, szántóföldek és erdők határán az egész országban. Felmegy az alhavasi tájig.

§ Paréj-levélbogár (Gastrophysa polygoni) – Paréj: csn

Sas-hegy, 1925.V.1., Diener H.; Sas-hegy, 2008.IV.18., Grabant A., Merkl O., Németh T. és Rahmé N.

§ Seprő paréj – Paréj: csn

A disznóparéjfélék vagy amarántfélék (Amaranthaceae) a szegfűvirágúak (Caryophyllales) rendjének egy családja. Mintegy 160 nemzetség és 2400 faj tartozik ide. Ezek legtöbbje Lágyszárú vagy cserje, kevés fa tartozik ide.

Előfordulnak közöttük száraz területeken élő szukkulensek is (pl. Salicornia sp.). Leveleik épek, melyek szórtan vagy átellenesen állnak, alakjuk tojásdad vagy deltoidszerű, általában csupasz, esetleg finoman szőrözött, molyhos. Általában egylakiak, de akadnak közöttük kétlakiak is. Egynemű Virágtakarójuk hártyás, zöld színű vagy színes Lepellevelekből áll, mely többé kevésbé forrt, vagy hiányozhat is. A csoport általános virágképlete: *P5–2 A5–1 G(3–2).

Az erőteljesen redukálódott, többségében leples, kétivarú virágok tömött kettős bogas gomoly virágzatban állnak, amelyek gyakran füzért vagy füzéres fürtöt alkotnak. Az egyes virágtagok három körben állnak, számuk nemzetségről nemzetségre fokozatosan redukálódik. Egymagvú tok termésük a megvastagodott lepellevelekkel össze is nőhet, vagy két fellevél veheti körül. Így tehát áltermésük illetve álterméságazatuk alakulhat ki. A termés

egymagvú, középtájon szabályosan vagy szabálytalanul hasadó tok.

Széleskörűen elterjedt kozmopolita növénycsalád, legtöbb fajuk Szubtrópusi és trópusi régiókban található, de előfordul hűvös, mérsékelt területeken is.

A családot a modern rendszertanok az alábbi alcsaládokra osztják:

Disznóparéjformák (Amaranthoideae)

Golyófüzényformák (Gomphrenoideae)

Répaformák (Betoideae)

Bárányparéjformák (Camphorosmoideae)

Libatopformák (Chenopodioideae)

Poloskamagformák (Corispermoideae)

Torzonformák (Polycnemoideae)

Sziksófűformák (Salicornioideae)

Ballagófűformák (Salsoloideae)

§ Párizsfű – tudományos neve: farkasszőlő vagy négylevelű farkasszőlő - (Paris quadrifolia) – Párizs: csn

A Zászpafélék (Melanthiaceae) családjának Paris nemzetségébe tartozó növényfaj, a nemzetség legismertebb, legelterjedtebb növénye.

Tudományos neve négy egyforma levelére utal (par, paris = egyforma, quadrifolius, quadrifolia = négylevelű).

Európában, Oroszországban (Szibéria), Mongóliában és néhány kínai tartományban: Észak-Hejlungcsiangban és Észak-Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területén is előfordul.

Magyarországon ritka; főleg a Dunántúlon található meg. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Egyéb elnevezései: rókaszőlő, cillárfű, párizsfű, négylevelűfű, csillagfű, varjúszem, dühös csucsorka.

Évelő növény. Alacsony (20–40 cm) termetű, gyöktörzzsel terjed, a gyöktörzs akár 14 évig is elél. Szárának felénél négy vagy nyolc Levélből álló örve van, a széles, hálózatos erezetű levelek oválisak, csúcsuk hegyes. Május-júniusban nyílik egyetlen zöldes, 3–5 cm széles virága; 4 lándzsás külső és 4 szálas belső lepellevél takarja, 8 sárgás színű porzója van. A virágport a szél terjeszti. Fekete vagy sötétkék, kb. 1 cm átmérőjű, Bogyószerű toktermése július-szeptember között érik be, a magvak vörösek. Mészkerülő; savanyú, savanyodó erdőtalajokon, csoportosan nő. Az árnyas-nedves élőhelyeket kedveli. Május–júniusban virágzik.

A teljes növény mérgező, különösen a bogyók, szaponintartalmuk miatt. Fogyasztásuk hányingert, hasgörcsöket, vagy akár a légzőszervek bénulása miatt halált okozhat. A gyöktörzs ízeltlábúak és halak számára halálos mérgeket tartalmaz. A toxikus, szteroid jellegű szaponinok mellett Glikozidokat tartalmaz: paridin, paristyphnin, pennogenin. Korábban a népi gyógyászatban fertőző betegségek ellen alkalmazták.

§ Párkányfű – tudományos neve: varjúháj – Párkány: csn

Húsos levelű, alacsony vagy kúszó szárú, vöröses vagy sárgás virágú növény; Sedum. szaka J: varjúháj.

A magyar botanika egyik híres személyiségénél, Kitaibel Pálnál bukkan föl legelőször a N. varnyu-háy, aki Bereg vármegyében jegyezte fel 1803-ban. Utána Kassai József a Hegyaljáról adatolja 1815-ben, és utánuk több füvészkönyvben, tájszógyűjteményben és szótárban is szerepel (1872: Nyr. 1, 1897: Pallas, 1903:MVN., 1911: Nsz.; N. MTsz.: Heves megye | Nyr. 28: Félegyháza | Nyr. 4: Mátra).

A varjúháj valószínűleg tükörfordítással került át a németből; vö. Krähenfette. Másik német Fetthenne, azaz ’hájas csirke’ neve szintén a növény úgynevezett kövérségét fejezi ki. A varjúháj kifejezés találóbb, mert a varjún a háj egészen vékony rétegekben van, nem úgy, mint a jércén. Ugyanerre utal N. kövérfű, kövértyúklevél neve [R. 1892: N. (Somorja) Ethn. 3]. A pompás varjúháj levelének vékony bőre dörzsöléstől leválik, így a gyerekek fel tudják fújni. Ennek alapján nevezik a Szigetközben kövértyúknak, kövértyúklevélnek, illetve békalevélnek. Somorján kövér, húsos leveleit a zöldségekkel együtt a levesbe főzik, ott ez a névadás indítéka. Kövér, azaz a lágy szövetekben gazdag pozsgásfűfélékhez (Crassulaceae) tartozik. A húsos levelekben kialakuló víztározó szövet nagy tartalékot jelent a növénynek.

Tudományos neve – a Sedum – a latin sedere ’ülni’ igéből képzett, és arra utal, hogy a növény szorosan a talajon vagy a falakon nő. A Sedum társneve a növény gyógyhatására utaló sülyfű, fülfű, az alakleíró pozsgásfű és szaka, valamint három metaforikus neve. Egyik az agárcsecsfű, melynéla névadás szemléleti alapja e növény leveleinek kicsi, vastag, húsos, tojásdad volta. Ezeknek a leveleknek nincs sarkantyújuk, ülnek a száron, és a szoptatós kutyák emlőihez hasonlíthatók. Másik a báránycsecsfű (R. XVI. század második fele: TermTudKözl. 4, 1604: Szenczi, 1643: Comenius), a harmadik pedig a korábban szaknyelvi, ma elsősorban a Dunántúlon használatos nyelvjárási egércsecsfű (R. 1752: Pápai, 1783: NclB., 1807: MFűvK.).

További társneve a hájfű, párkányfű, sírfű. A borsos szaka névben szereplő borsos jelző szemléleti háttere a növény csípős íze (mérgező alkaloidot tartalmaz). A szaka elnevezés alighanem a finnugor eredetű szak ’darab, rész’ szóval függ össze. A szaknyelvi borsos varjúháj terminus szintén erre utal, míg a sírra, párkányra utaló nevek a növény falakon, romokon való megjelenését, termőhelyét jelzi. Német neve, a Mauerpfeffer is ’falibors’ jelentésű. A bablevelű varjúháj ’Sedum telephium’ név pedig széles, lapos leveleit írja le. A Sedum rosea nevét a rózsaillatú gyökeréről nyerte.

Nevezik még békalevélnek, ez a pompás varjúháj tájnyelvi neve a Szigetközben. A névadás alapja az, hogy a levél vékony bőre dörzsöléstől leválik, így a

gyerekek föl tudják fújni, és a felfújt levél alakja békára emlékeztet. A Sedum spectabile hasonneve a békanyelv (MNöv.: Szarvas), mely a német Froschzunge

tükörszava. Talán a növény levelére utalhat.

A Szigetközben fülbe, szembe csepegtették, „gyülevényes” sebre is használták; „kellísre, sülevínyre jó szivató”. Szárazságkedvelő növény. Csillag alakú

virágja miatt szívesen ültetik a kertekbe, de húsos levelei is szépek, a legnagyobb nyári forróságban sem hervadnak el, és díszítik a téli kertet is.

A varjúhájfa más növény, a Pachyphytum, a vastagtörzs társneve.

§ Ürömlevelű parlagfű vagy parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) – Parlag: csn

Tévesen vadkender - a fészkesek Asteraceae) családjába, annak Ambrosia nemzetségébe tartozó gyomnövényfaj. Egyik legismertebb gyomnövényünk, mezőgazdasági és humánegészségügyi kártétele rendkívül jelentős. A parlagfű Magyarország szántóföldjein és egyéb bolygatott területein évről évre óriási számban jelenik meg, ami a növénytermesztésben jelentős többletköltségeket, termésveszteséget, a humánegészségügyben pedig erőteljes allergiás tüneteket idézhet elő az arra érzékenyeknél.

Kétszikű, 20–140 cm magas, terebélyes, ágas egyéves növény. Központi egyenes, tompa négy élű szárral rendelkezik, amelynek sűrű oldalhajtásai vannak. A talajhoz közeli néhány cm-es részen 2-3 elágazása is lehetséges. Magassága átlagosan 120–140 cm körül alakul, de optimális körülmények között 200 cm-nél is nagyobbra nőhet. Levelei rendkívül változatosak, általában 1- vagy 2-szeresen szárnyasan szeldeltek, kétoldalt sűrűn szőrözöttek. A szőrök a levél fonákján hosszabbak. A levél színe sötétzöld, fonákja szürkészöld. A sárga színű 4–5 mm-es porzós

fészkek a legfelső hajtások végén, rövid kocsányon ülnek, 10–15 virágot tartalmaznak. Virágpora az arra érzékenyeknél súlyos allergiát okozhat. A

termős virágok a porzósok alatti legközelebbi levél hónaljában találhatóak. Termése 2–4 mm hosszú, szürke, szív alakú kaszat. Egy fogazott burok takarja a termő részt, amely az érés után a terméssel együtt lehullik. A virágok aránya a növényzet sűrűsége szerint változik. Ritka állományban inkább a termős, sűrű állományban a porzós virágok dominálnak.

Őshazája Észak-Amerika déli területein található. Bár az Észak-amerikai kontinensen őshonos, annak északi területein, pl. Kanadában hozzánk hasonlóan invazív gyomnövényként tartják számon, hiszen erőteljes terjedésére csak az utóbbi évtizedekben került sor.

Európában először Franciaországban jelent meg. Bár botanikus kertekben már az 1700-as években is megtalálható volt, és nem zárható ki, hogy némely esetben innen kiszabadulva terjedésbe kezdhetett, ám a vizsgálatok szerint a fő betelepülése csak az 1860-as években kezdődött meg, valószínűleg vöröshere-, esetleg búza vetőmag-, illetve burgonyaszállítmányokkal. A korai terjedés elsősorban kikötők, illetve vasútvonalak környékén volt megfigyelhető. További nagy fokú behurcolása az első világháború során történt; lószállítmányok takarmányában kerülhetett be nagy mennyiségű parlagfűmag.

Talajra viszonylag igénytelen, de leginkább az enyhén savanyú, homokos vályogtalajt kedveli. Leggyakrabban utak és vasúti sínek mentén, parlagon hagyott területeken, nem megfelelően gyomirtott, bolygatott földeken fordul elő (innen a neve is). A meleg éghajlatot, a fényt, és a nyári csapadékot kedveli, de szárazságtűrése kiváló. A sűrű növényzetet, fákat nem kedveli. A tengerszinttől mért 400 méteres magasságig fordul elő.

Nagy növekedési, szaporodási erélye révén számára ideális körülmények között könnyen felülkerekedik más növényeken.

Magról kelő, egynyári növény. Ősszel a magok beérése után, illetve az első fagyok alkalmával elpusztul. Jellemző rá a dormancia, a friss termés nem kel ki a tél beköszönte előtt. A nyugalmi periódusa január végéig tart, amikortól már csírázásra kész termés, csak a felmelegedésre vár. A talaj felső 3 cm-es rétegében nyugvó magok indulnak csírázásnak. A mélyebben fekvő magok 3-4 évtizedig is nyugalomban maradnak, így biztosított a talajok hosszútávú fertőzöttsége. Ha a talajt megbolygatják, a felszín alá került magok csírázásnak indulnak. Magyarországon március végén kezd kelni, és áprilisban tömegesen csírázik. A talaj 10-20 °C-os hőmérséklete és a napfény kedvez a csírázásának. Nyáron intenzív növekedésnek indul. Porzós virágai július elején-közepén megjelennek, a termős virágok egy-másfél héttel később. A virágok beporzását a szél végzi, a virágpor akár 100 km távolságra is el tud jutni. A virágpor szóródásának legnagyobb tömege július végén és augusztus hónapban örténik meg, ezután kisebb mennyiségben egészen a fagyok beálltáig tart. A virágpor tömegesen termelődik, a szél útján terjed. A termés érése október közepe táján kezdődik. Egy közepes növény több ezer, vagy akár több tízezer magot érlel, de 60 ezer magot is termelhet egyetlen tövön. A mag rendkívül ellenálló, akár harminc évig is csíraképes marad.

Terjedése. A faj Európában nem őshonos. Eredeti élőhelye Észak-Amerika déli része. 1878-ban tűnt fel először Svájcban. Az I. világháború környékén kezdett elterjedni Európában. Magyarország területén az 1920-as években Somogy megye déli részén tűnt fel először. Innen származik korábbi neve, a rácfű. Később az áruszállítási útvonalak mentén szétterjedt a déli megyékben, majd az ország északi része felé terjedt, kezdetben lassan, mivel a növénynek alkalmazkodnia kellett az európai éghajlathoz. Amikor ahhoz hozzászokott, robbanásszerűen terjedésnek indult. A parlagfű a hetvenes évekig nem okozott jelentős mértékben allergiát. Az azóta eltelt évtizedekben Pollenje koncentrációja a levegőben nagymértékben megnövekedett. Európában jelentős mértékben elszaporodott, és komoly népegészségügyi problémát okoz. Magyarországon a létező 350 gyomnövény között a legelterjedtebbé vált. Utak, lakótelepek, nagyberuházások építésekor a talajrendezési munkák során a termőtalaj előtűnik, a felszínre kerülő nyers talajon évekig a parlagfű egyeduralkodó.

Terjedését segítő tulajdonságok:

Gyomnövény alkalmazkodóképességének megváltozása

Gyomirtó szerekkel szembeni ellenálló képesség kialakulása

Hidegtűrő képesség növekedése

Jó versenyképesség

Jó szárazságtűrés

Talajjal szembeni igénytelenség

Természetes ellenség hiánya

Emberi tényezők:

Gondozatlan, elvadult területek gyarapodása

Gyomirtás elmaradása

Gyomirtási szakismeret hiánya

Nem minősített, gyomokkal fertőzött vetőmag, kiemelten a napraforgó vetőmag okoz súlyos fertőzéseket (szigorú vetőmag-ellenőrzésre volna szükség)

Mezőgazdasági szerszámokkal, szállító eszközökkel a magok széthordása

Tarlókezelés elmaradása

A parlagfű-allergia kezelése:

Allergének elkerülése: Az allergia kezelése a leghatékonyabban, a tüneteket kiváltó allergén elkerülésével, azaz pollenmentes vidék keresésével oldható

meg. A parlagfű hosszú virágzási időszaka miatt az allergia kezelése még külföldi utazással is csak kivételes esetekben, elsősorban gyenge allergiánál

jelenthet megoldást.

Allergia kezelése immunterápiával: Az allergia kezelése többnyire inkább preventív, de szóba jöhet még a szervezet allergiás reakciókészségének javítását,

átprogramozását célzó specifikus allergia kezelése ún. immunterápiás eljárásokkal. Az allergia kezelése ez esetben injekciók sorozatából áll, egy hónapon át az allergén kivonatát kell beadni, növekvő dózisokban. A kezelés lényege, hogy a test ellenálló képességét annyira megnöveljék, hogy csak a legenyhébb pollen allergia reakció jöjjön létre az allergénnel való találkozáskor.

Allergia-gyógyszerek: Az allergia kezelése kapcsán a betegek több mint 90%-a gyógyszeres és/vagy alternatív gyógymódokat vesz igénybe. Az allergia kezelése gyógyszerekkel: antihisztaminok, szteroidok és az egyes szervekre szabott további gyógykezelések (pl. nyálkahártya-lohasztók, hörgőtágítók stb.). Az allergia kezelése gyógyszeres formában azonban csak tüneti kezelést tesz lehetővé. Az alkalmazott gyógyszerekkel a teljes tünetmentesség a legtöbb esetben nem érhető el.

Küzdelem a parlagfű ellen:

A parlagfű irtása jogszabály szerint kötelező. A terjedés hatékony megakadályozásához fontos a parlagfű felismerése. A parlagfüvet gyakorta összetévesztik a fekete vagy fehér ürömmel. Jelenleg az ellene folyó küzdelem ellenére, szinte akadálytalanul terjed. A talajban évtizedekig csíraképes mag nagy számban képes várakozni a csírázásra, ami nagyon megnehezíti a hatásos védekezést. Ez az oka annak, hogy ahol az irtás befejeződik, a parlagfű hamarosan ismét elfoglalja a megtisztított területet. A parlagfű okozta problémák ellen szervezett fellépés szükséges. Magyarországon elsősorban parlagfűirtó kampányokkal és széleskörű társadalmi felvilágosítással próbálnak ellene küzdeni. Ez az egyetlen olyan allergiát okozó növény Magyarországon, amely irtásának elmulasztását komoly pénzbüntetéssel

szankcionálja az állam. Helikopteres ellenőrzéssel, júliustól büntetéssel, augusztusban kényszerkaszálással lehet megelőzni a magok beérését, de a pollenszórást már nem.

A parlagfüvet újabban gyógynövényként is felhasználják. Vélt gyógyhatása miatt a növény föld feletti részét alkalmazzák teaként, szárítva vagy lekvárként.

Ugyanakkor az Európai Unióban parlagfűtartalmú élelmiszerek nem hozhatók forgalomba emberi fogyasztásra szánt termékként. A parlagfűtartalmú készítmények új élelmiszernek minősülnek, melyeket uniós szinten engedélyeztetni kell. Az uniós engedélyezés során az élelmiszerként történő felhasználás biztonságosságát kell bizonyítani. Parlagfűre és a belőle készített termékekre Európában eddig nem került kiadásra engedély. Óvatosságra int, hogy a parlagfű egy állatkísérletben máj- és vesekárosító hatásúnak bizonyult.

Megelőzés:

A parlagfű a jól beállt gyepekbe nem hatol be. Fontos lenne a régi legelők,kaszálók fenntartása, beszántásuk kerülése. Erdőkbe

sem hatol be, ezért hosszú távon jó megelőzés a parlagterületek erdősítése. Ha a parlagfüves területet magára hagyják, az őshonos növények ismét elfoglalják a helyüket, és kb. 3-4 év alatt kiszorítják - „kipusztítják”, ezért is fontos lehet a legelők, kaszálók megtartása és fejlesztése azokon a területeken, ahol már nem érdemes haszonnövényeket termeszteni. Természetes, természetközeli élőhelyeken kerülni kell minden jellegű talajbolygatást, terepjárók, traktorok

behajtását, mert már ilyen körülmények között is megjelenhet a parlagfű. Az ilyen élőhelyeken folyamatos monitorozásra is szükség van, és ha a parlagfű

esetlegesen megjelenik, fontos annak gyors irtása a talaj gyommagkészlet feltöltődésének elkerülése érdekében.

Irtási módszerek:

A parlagfű irtását folyamatosan kell végezni. A növényt virágzása előtt kell elpusztítani, hogy ne szórhasson virágport, és ne érlelhessen termést.

• Gyomlálás: A parlagfű irtását ne bízzuk gyerekekre, mert az erős pollenkoncentráció a levegőben kiválthatja a lappangó allergiát. Kerülni kell a növény közvetlen érintését, mert az is allergiás reakciót válthat ki. A kézi irtást kesztyűben kell végezni.

Kaszálás: A környezetet és a költségeket is leginkább kímélő eljárás. A fiatal növényeket tömeges megjelenésük után, minél előbb tanácsos kaszálni. A talajszinten a gyökérnyaki résznél kell a növény szárát elvágni. Ez a legbiztosabb módszer, mivel a növények nem tudnak újrahajtani. Ha ezzel elkéstünk, az egyszeri kaszálás már nem eredményezi a parlagfű kiirtását, mert a növény alacsonyan elhelyezkedő oldalrügyeiből 3-4 oldalhajtást nevel, és pár hét múlva újra virágba borul. Általában három kaszálás biztosít megfelelő eredményt. Ha ez nem valósítható meg, az egyszeri kaszálás a virágzást közvetlenül megelőző időszakban a leghatékonyabb.

Vegyszeres gyomirtás: A parlagfű terjedése gyomirtó szerek használata nélkül nem állítható meg. Vegyszeres kezeléseket azonban csak olyan helyen szabad

alkalmazni, ahol ez embereket és főként gyermekeket semmilyen módon nem veszélyeztet. Az irtás a korai növekedési fázisban a hatleveles állapotig hatásos.

• Életlehetőségeinek csökkentése: Mivel a parlagfű zárt növénytakaró mellett nem fejlődik, kiszorítható jól fejlődő növényzet telepítésével, fűmagvetéssel, gyep telepítésével. A dús vegetáció mellett a parlagfű ki fog szorulni.

§ Nagy partfutó (Calidris tenuirostris) – Part: csn

A szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozó faj. A fajt Thomas Horsfield amerikai természettudós írta le 1821-ben, a Totanus nembe Totanus tenuirostris néven.

Szibériai tundrákon fészkel. Telelni délre vonul, Ázsia déli részébe és Ausztráliába. Kóborló egyedei eljutnak Európába és az Amerikai Egyesült Államokba is. Természetes élőhelye tundrák és tengerpartok. Testhossza 26–28 centiméter, szárnyfesztávolsága 56–66 centiméter, testtömege 115–248 gramm. Rovarokat és puhatestűeket keresgél a vízparton. Fészekalja 4 Tojásból áll.

Nagy az elterjedési területe, egyedszáma viszont nagy mértékben csökken. A

Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján veszélyeztetett fajként szerepel.

§ Kis partiholyva (Paederus fuscipes) – Parti: csn

Folyók, tavak sűrű növényzetében, ritkán homokjában él. Gyakran megtalálható réteken, lucernásokban is, az utóbbiakon káros rovarok pusztítása révén hasznos. Testhossza 6-8 milliméter között gyakori, de rengeteg 1 cm körüli egyed is létezik. Ragadozó bogár.

§ Homokos particsészegomba – tudományos neve: homoki földicsészegomba – (eopora arenosa) – Parti: csn

Syn.: Homokos particsészegomba*, kisspórás parti-csészegomba

A kehelyszerű termőtest átmérője kifejlődve 20 mm. Formája a fejlődés kezdetén részlegesen zárt csésze, majd megérve teljesen nyitottá válik. A csésze pereme szabálytalanul karéjokra reped.

A termőréteg sima, a kehely belső részét borítja, színe szürkésfehér. Külső része barna, barnás, szőrszálakkal fedett.

Húsa fehéres, viszonylag vastag, szagtalan és íztelen.

Előfordulás: lombhullató és tűlevelű erdők homokos, nedves talaján tavasztól őszig, néha szénégetés helyén; melegkedvelő. Nem ehető gomba.

Mikroszkópos adatok: a spóra ellipszoid, mérete 20-21 x 11-12 µm, sima. Közepén 1 -2 nagy olajcseppel. A parafízisek hengeresek, végük lekerekedik. A sűrű sörték barna színűek, hullámosak, hosszuk 320 µm.

Megjegyzés: A gombát gyakran a Geopora arenicola (parti földicsészegomba) szinonimjának tekintik, de a G. arenicola termőtestei elérik a 4 cm átmérőt is és spórái is nagyobbak.

§ Partika – tudományos neve: partifecske – (Riparia riparia) - Partika: csn

Meredek part üregében fészkelő fecske; Riparia riparia.

A partifecske ’Riparia riparia’ neveit jól magyarázza Chernel leírása a madárról: „Magas, meredek, agyagos partok felső szintjét foglalják el s hosszú, egy méternél is mélyebb csatornákat vájnak abba”. Nevének megfelelően ott tartózkodik legszívesebben, ahol meredek partot talál, nem ragaszkodik szigorúan a folyóparthoz, gyakran megelégszik valamilyen meredek partoldallal is. Innen kapta partifecske (R. 1533: Murm., 1590: SzikszF., 1793: Grossinger), N. parti ásófecske, parti föcske, marti fecske, partika fecske, partika föcske, ásófecske, partika, kotrófecske (KissMad.) elnevezését. A partika a part kicsinyítő képzős származéka, a marti előtagnál a mart ’vízpart’ jelentésű. A martifecske ’marti lyukakban fészkelő fecske’ (R. 1838: Székelyföld /Tsz./; N: MTsz.).

Idegen nyelvi megfelelője a fi. törmäpääsky, észt kaldapääsuke, or. beregovaja lasztocska (KissMad.). A latin szaknyelvi Riparia riparia,Hirundo riparia

(lat. ripa ’part, tengerpart’, riparius ’a parton élő’) ésa ném. Uferschwalbe (WbZ.) jelentése ’partifecske’.

A kotrófecskék neméhez két Európában is előforduló faj tartozik, a partifecske és a szirtifecske. Csőrük aránylag hosszú, lapos, oldalt erősen összenyomott, a homloktollak előtt nyitott orrlyukakkal. Lábukon a csüd oldalt összenyomott. Szárnyuk hosszú és hegyes, farkuk nem villás, hanem csak kivágott, egyszerű tollazatuk laza és igen puha. A partifecske a család legkisebb tagjai közé tartozik. Egyetlen fecskefajnak sincs olyan nagy kiterjedésű előfordulási területe, mint a partifecskének, mert Ausztrália, Polinézia és Dél-Amerika kivételével az egész földkerekségen költ. Élénk, mozgékony madár, természete sokban emlékeztet a füsti fecskére. Chernel még azt írta, hogy Magyarországon szintén gyakori, itt költ. Költöző madárként sokszor emlegetik a folklórban, pl.:

Emönt a búdosó fecske, meleg hejön van má fészke.

Hát én vajon hová rakjam fészkömöt, hogy abba lakjam!

Leggyakoribb az Alföldön, ahol különösen a nagy folyók meredek partjaiba vájja fészkét, de azért egyebütt is megtelepszik, ha partos helyet talál, így

útbevágásokban, agyaggödrökben, téglavetőkben, a Balaton melletti löszfalakban. Veszedelmes fészkelőhelye a folyópart, mert azt áradások alkalmával sokszor alámossa a víz, s a part a folyóba zuhan.

§ Paszkonca – tudományos neve: virágos kender – Paszkonca: csn

Érdes levelű, magasra növő ipari rostnövény; Cannabis sativa.

paszkonca J: 1. virágos kender. 2. paszkonca ibolya.

Magyarországon legrégibb írásos említése 1198-ból való, az esztergomi vámtarifából. A Magyar Oklevél-szótár 1211-ből adatolja köznévként chendor alakban (OklSz.). Mint helységnév 1231-től kezdve elég gyakori (Kendur, Kendőr stb.). A ’Cannabis’ magyar nevével a XIV. század utolsó negyedéből ránk maradt Besztercei Szójegyzékben, majd a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) szintén találkozunk. Megtalálható a Gyöngyösi Szótártöredékben (1560 k.), Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.), Calepinus szótárában (1585), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590), Verancsics Faustus Dictionariumában (1595), Kájoni Jánosnál (1656) és Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690).

Benkő Józsefnél (1783: NclB.) kender, szelid kender. Kender szavunk ótörök eredetű, megfelelői a kipcsák, anatóliai és altáji török nyelvekben egyaránt megtalálhatók. Szinte minden területen előfordul a növény, jelentős szerepe volt a gazdasági életben, hiszen ruhák és egyéb háztartási, háziipari termékek alapanyaga volt. Számos terület, határrész elnevezésének

alapja. Gyakori a valamivel ellátottságot kifejező -s képzős megoldás, majd a név kaphat további -i képzőt. Ilyen földrajzi név a Kenderes.

Tudományos faji neve a latin sativus ’termesztett’ szóval függ össze. A nemzetség Cannabis neve az ókori, már a római gazdasági írók, Cato és Columella, valamint Plinius művében is szereplő latin cannabis folytatója. A latin név jövevényszó a görögből; a görögök Hérodotosz híradása szerint csak a Kr. e. V. századtól ismerik a kannabisz, kannabosz nevű növényt.

A kender az emberiség ősrégi növénye. A legrégibb írásos emlékek Kínából származnak, ahol termesztését mintegy 6000 évvel ezelőtt kezdték. Hérodotosz szerint Európába föltehetően a szkíták révén került. Az ókori görögök és a rómaiak ismerték és termesztették. A kender csupán egyike annak a sok elnevezésnek, mellyel ezt a növényt illetik.

Siva isten adományozta az emberiségnek, s a növénynek – csodatévő hatása

alapján – a mélységes tisztelet jeléül olyan neveket is adtak, mint a révület nektára, az extázis szent füve, a halhatatlanság elixíre vagy a megvilágosodás

magva. De emlegetik kannabion, qunnabu, vidzsaja, gandzsa, bhang, kif, hasis, marijuana, maconha, hanapaz, heigum, dumo, vongony, hola herb, chalice, grass, dopr, pot, ma-fen, bota neveken is.

1884-ben a brit gyarmati hatóságok Hemp Drug Comission Report címmel közzétett gyarmati jelentésében az áll:

A hindu számára a kender szent növény. A bhang-levelekben őr lakik. Aki álmában a leveleket, a növényt vagy a bhang-teát látja, azt szerencse fogja érni.

A kender utáni vágy az öröm hírnöke. A kender meggyógyítja a hasmenést és a napszúrást, feloldja a nyálkát, étvágyat kelt, kisimítja a pösze ember nyelvét,

frissíti az elmét, élénkíti a testet és örömmel tölti el a szellemet. A Mindenható e jó dolgok miatt teremtette meg a kendert. A kenderben lakozó szellem

a béke és a tudás szelleme. A kender előidézte önkívületben az örökkévalóság villáma tiszta fénnyé változtatja az anyag homályát. A kender örömadó, mennyekbe repítő, égi vezető, a szegény ember mennyországa, a gyász csillapítója. Egyetlen isten és ember sem olyan jó, mint a vallásos kenderivó.

Az ősi orvoslásban minden afrodiziákum közül a legjobbként tartották számon. A növény valamennyi részét feldolgozták italokká, teákká, süteményekké, ételekké. Gyakorlati felhasználásáról receptek százait ötlötték ki, erejét himnuszok és imák énekelték meg. Segítségével az ember nemcsak testi, de lelki bajaitól is megszabadul; használatának legnépszerűbb módja a megszárított nőnemű virágok elszívása. Ritkábban teszik ezt a levelekkel és az aromás gyantával, a hasissal, amelyet a növény a napsugárzás erejétől függően választ ki.

A Kaszpi-tengertől délre Kr. e. 2500 körül a szkíták az érett magvakat zárt térben izzó kövekre hintették, és gőzétől elkábultak. A hasis (perzsa eredetű szó) ma is ismeretes mint drog. Hatóanyaga egy gyanta, amely soksejtű kis mirigyekben képződik az epidermisz és a kutikula között. Könnyű érintésre is

már felreped a finom hártya, és kiszabadul a gyanta, amely hamar megdermed. Úgy nyerik a növényből, hogy bőrkesztyűvel, bőrkötényben végigmennek a kendersorokon, és lesimítják a leveleket. A gyorsan keményedő gyanta ezután lekaparható.

A hasis élvezete keletről terjedt el, ahol a Korán tiltja az alkoholfogyasztást. A hasist élvező álomszerű állapotba jut, és kellemes víziói támadnak. A hasis szívása azonban bizonyos idő után kóros tünetekkel jár, végül a szervezet

teljes széteséséhez vezet. Mexikóban a drogot marihuána néven forgalmazzák; így ismerik az USA-ban is. A mirigyekben gazdag leveleket a dohány közé keverve is szívják. Marokkóban a dús mirigyű virágzatokat szárítják meg, és használják. Ennek kif a neve.

A Kárpát-medencében legkésőbb a Hallstatt korban már termesztett növény lehetett, a keszthelyi Vadaskert területén feltárt temető egyik szórt-hamvasztásos

sírjából makkocskáját megtalálták. Balassa Iván szerint a magyarság már a honfoglalást megelőzően ismerte, termesztette. Rostjaiból köteleket, zsinegeket és ruházatuk járulékos elemeit, például övet készítettek. Mások véleménye szerint csak a letelepedés után ismerkedtek meg ezzel a növénnyel; ez ellen szól a szótörténet is, hiszen honfoglalás előtti török jövevényszavunk a kender. A szláv őslakosság mindenesetre a víz közelében fekvő településeiben a kendert

mindenütt termesztette.

A magyarországi kolostorokban már a XI. század elején rendszeresített szövő- és fonóházak működtek. Szent László tizedszabályozása (1092) a kender- és lentermelés meglétét bizonyítja. 1309-ből származó levéltári adat szerint „40 holdas jobbágytelek mellé külön 1 hold kenderföldet is adtak”. Egy 1324. évi okiratunk a szövést-fonást mint igen fontos tevékenységet említi.

Erdélyben a gyergyói kender termesztésével kapcsolatban igen régi adatokat ismerünk; az 1560-as években már kenderföldek, kenderáztató tavak voltak. Gáti István (1792) a kendert szösz kórónak nevezi, és két fajtáját nevezi meg: a „vad” és a „szelíd” kendert. Azt írja, „haszna legfőbb az, hogy a’ kóróján

fel-nyúló igen súlyos szösziből fejér ruhák készülnek, mellyet a’ vízbe való osztatás, és az után való el-törés által választanak el kórójától”. Pethe

Ferenc (1805) úgy vélekedett, hogy a „kender… ha a’ mezei gazdaságnál szükséges számtalan készületekről, kötélről, vitorláról, sátorról, portékatakaróról, ponyvákról, istrángról, ’s ezer másféle eszközökről, nevezetesen pedig a’ hazánkról, ’s az itt közönségesebb ruházat’ állapotjáról… gondolkozunk: úgy talán a’ kender még elébb való a lennél”. A Mezei Gazdák Barátja 1825-ben a kender termesztéséről közölt kimerítő cikket.

A vadkender, vízikender, sédkender ’Eupatorium cannabinum’ Dioszkuridésznél eupatorion elnevezésű, melyMithriades pontusi király eupator melléknevét őrzi,

aki a növényt ellenméreg gyanánt használta.

A magyar sédkender összetétel séd előtagja ’kis patak, ér’ jelentésű, a növény élőhelyére utal. A régiségben hívták még pakóca, keresztes bodza, fokhagymaszagú fű, Kunigunda fű, vízigyopár és májgyógyító fű néven, mert májkeményedést, sárgaságot, hideglelést gyógyítottak vele; ahogy Csapó József írja: „májnak keménységét meglágyítják ez fü levelei”.

A szlovák eredetű paszkonca ’hitvány, korcs’ jelentésű, a nem teljes virágra vonatkozik. Igen régről adatolható szavunk, már 1593-ban felbukkan a Cannabis

masculina, azaz hímkender neveként. Oklevelekben 1619-től adatolható (OklSz.). A tájszótárak nyelvjárási adatai szerint a népnyelvben Gömör, Hont, Vas, Nógrád megyében, a Mátra vidékén és a Székelyföldön használatos. Északi szláv eredetű szavunk, a ’virágos kender’ jelentésű szlovák poskonica átvétele.

Összetételben már 1548-ból kimutatható a kendermag, s ebből 1799-ben a mai szín-jelentésben találjuk a ’szürkés vagy fehér foltokkal tarkított’ jelentésű

kendermagos melléknevet. Vagyis mintha kendermaggal volna behintve. Ez a melléknév nemcsak a tyúk jelzője lehetett, tágabb körben volt használatos: például „kendermagos siklókígyó”, sőt „kendermagos sárga rokolya”. Csapó szerint „A’ Tyukok tápláltattván a’ kender magokkal bövebben tojnak.”

A kenderike ’Canopeus hanfling’ madárnév (R. 1538) a kender szó kicsinyítése; az elnevezés szemléleti háttere az, hogy a madár előszeretettel táplálkozik kendermagvakkal.

§ Paszternák – tudományos neve: pasztinák - (Pastinaca sativa) – Paszternák: csn

az ernyősvirágzatúak (Apiales) rendjébe, ezen belül a zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó faj, amely a sárgarépával (Daucus carota subsp. sativus) rokon és Európában őshonos gyökérzöldség. Nemzetségének a típusfaja. Már az ókorban ismerték, és csak a burgonya érkezése után szorult vissza.

Népies nevei: fehérrépa, peszternák, paszternák, olaszrépa, latin nevéből pasztinák, helytelenül Édesgyökérnek is nevezik.

A gyökér és a mag a Petrezselyemhez hasonló ízű, csak kissé édesebb. A Levelét nem használják. A Petrezselyemnél nagyobb tápértékű, ezért ezt az újra közkedvelt növényt a konzervipar is használja. A 16-22 centiméter hosszú gyökér a petrezselyemnél gazdaságosabb, édeskés, sima felületű és fűszeres ízű.

A pasztinák csaknem egész Európában és a mérsékelt övi Ázsiában (Törökország, Kaukázus, Szibéria)gyakori. Észak-, Dél-Amerikában, Afrika déli részén, valamint Ausztráliában, Új-Zélandon és az ázsiai Kínában, továbbá Japánban meghonosították ezt az ehető növényfajt.

A pasztinák kétéves, élesen barázdált és szőrös szárú, 30-100 centiméter magas növény. Szára felálló, és felső részén elágazik. Levelei egyszer, ritkán kétszer szárnyaltak, 3-7 pár levélkéi, melyek mintegy 5 centiméter hosszúak, többé-kevésbé ülők, tojásdad vagy lándzsás alakúak, gyakran karéjosak vagy hasogatottak. Az ernyővirágzat 5-15 sugarú, mintegy 10 centiméter széles, a virágok élénksárgák, a gallér- és gallérkalevelek hiányoznak. Az egész növény erősen sárgarépa-illatú, amit különösen akkor érzünk, ha a leveleket megdörzsöljük. A levél érintése azonban bőrgyulladást okozhat.

Hatóanyagai hasonlóak a petrezselyeméhez, gyökerének főzete vizelethajtó, görcsoldó, vese- és epekő, illetve gyomorbajok esetén jó hatású.

A pasztinák vadon élő alakja rétek, legelők, szántók, utak széle, árkok és gyomtársulások lakója. Leginkább az üde vagy közepesen száraz, mély rétegű, Nitrogénben és káliumban gazdag vályogtalajokat kedveli.

A növény maggal szaporodik, a virágokat főleg Legyek és bogarak porozzák meg. Hasonló a petrezselyeméhez, csak vízigényesebb. A magokat kora tavasszal vetik el, egymástól 30 centiméteres távolságra. Szárazság esetén ajánlott öntözni. 4-5 leveles korban egyelik, gyakran kapálják. A virágzási ideje július-augusztus között van. Az ősszel kiszedett gyökereket, száraz homokba rakva, fagymentes helyen tárolják.

Minden olyan ételben, amelybe petrezselymet használnak, de kevesebb kell belőle, és az ételnek édeskés ízt ad. Különösen a Babételek készítésénél javasolt a használata. A gyökérből nyert anyagokat a likőriparban használják ízesítőként. A gyökér keményítőt, fehérjét, pektint és C-vitamint tartalmaz. A növény levelei nem alkalmasak főzelék készítésére.

§ Fehér pásztor (Orthetrum albistylum) – Pásztor: csn

A laposhasú acsafélék családjába tartozó, Európában, Közép- és Kelet-Ázsiában honos szitakötőfaj.

A fehér pásztor testhossza kb. 50 mm, szárnyfesztávolsága 75 mm. A hím széles, lapított potrohának kétharmada hamvas kékesfehér, hátsó egyharmada fekete, potrohfüggelékei fehérek. Potroha sárgásbarna, kétoldalt két-két széles, kékesfehér, ferde sáv látható. Szeme szürkéskék, feje elöl fehér vagy halványkék.

A nőstény sárga vagy barnássárga potrohán két fekete, szelvényenként félkörbe hajló csík húzódik végig. Potrohfüggelékei fehérek. Tora oldalán megfigyelhető

a ferde sávozottság.

Hasonló faj a vízi pásztor (Orthetrum cancellatum), de annak potrohfüggelékei feketék, potroha szélesebb, a hím feje elöl sötétbarna és potroha egyöntetűen barna, nem sávozott.

Közép- és Kelet-, Délkelet-Európában, Kisázsiában, Közép-Ázsiában, Kínában, Koreában és Japánban honos. Előfordulása sokhelyütt szigetszerű, de ahol megtalálható, ott többnyire nagy számban él. Európában két nagy centruma van: az egyik Dél-Franciaország, ahonnan átterjedt Németországba és Svájcba; a másik Észak-Olaszországtól (ahol a rizsföldeken tömeges) Ausztrián és a Balkánon át Dél-Lengyelországig tart. Az utóbbi években észak felé terjed és már elérte Lengyelország balti partvidékét. Egész Magyarországon előfordul, bár inkább a síkvidékek sekély vizeinél gyakori.

Lárvája a gyorsan átmelegedő, növényzetben gazdag, esetleg eutrofizálódó sekély állóvizeket, tavacskákat, iszapos aljzatú kis folyókat részesíti előnyben.

A lárvák az iszapba fúrják be magukat és áttelelnek. Fejlődésük egy évig vagy valamivel tovább tart. Az imágók május közepétől július végéig (ritkán augusztusban is) bújnak elő és szeptember közepéig, végéig repülnek. A párzás fél-két percig tart és utána a nőstény a víz felszínére vagy vízinövényekre rakja le petéit. Magyarországon nem védett.

§ Pásztortáska (Capsella bursa-pastoris) – Pásztor: csn

Népies neve: Pásztorerszény, pásztortarsoly, büdös szaporafű, gezemice, kalánfű, kanálfű, kanálikó, kalánlopó, kásafű, csörgőfű, rence, táskafű, disznótáska, palackfű, csapka, szűkésfű, szikvésfű, paperszény, paptarsoly, békatarsoly, békalencse, pásztor ostora, vérállatófű, porcogófű, vadmustár, istentáskája, libzsázs, szivkésfű, Kisjézus táskája, élek-halok.

Parlagokon, szántókon, száraz gyomtársulásokban utak, árkok, csatornák szélén, települési zöldterületeken és kertekben fordul elő. Mindig a zavartabb száraz gyepeket kedveli.

A keresztesvirágúak családjába tartozó, cm magas, egynyári, egy, olykor kétéves gyógynövény. A tőlevélrózsa levelei hosszú levélnyelűek, fordított lándzsásak, szárnyasan hasogatottak vagy karéjosak, ritkán ép szélűek is lehetnek. A szárlevelek épszélűek, lándzsásak, széles nyilas vállúak, szárölelők. A négy darab 2-3 mm hosszú szirommal rendelkező apró, fehér virágok nyúlánk fürtvirágzatba rendeződnek. Márciustól akár decemberig virágozhat, de legnagyobb tömegben április-májusban. Jellegzetes, szív (háromszög) alakú, elölről összenyomott becőketermése van, amelyek már akkor megjelennek a virágzat alján, amikor annak csúcsán még virágokat találunk.

A növény virágos, leveles szárának felső részét gyűjtik a nyári hónapokban. Régóta alkalmazzák vérzések (többek közt bőr sebeinek vérzése, menstruációs vérzés, aranyér, orrvérzés, gyomor-, bél-, és méhvérzés és egyéb nyálkahártya-vérzések) csillapítására, gyulladáscsökkentőként, a bőr felületi sérüléseinél, magas vérnyomás kezelésére, vizelethajtásra (magas kálium tartalma miatt), fájdalmas vizelés csillapítására, a szülés megindítására, idegesség, májbetegségek ellen. Vérzéscsillapító hatása peptidei miatt lehetséges.

Erős menstruációs vérzés esetén nyolc-tíz nappal a havi vérzés megkezdése előtt naponta két csésze tea ivása javasolt, amit a ciklus ideje alatt is javasolt fogyasztani. A méhvérzés mellett gyomor-, és bélvérzés esetén is alkalmazható teája. Orrvérzés esetén a növény teájába mártott tampont az orrlyukba helyezve csillapítja a vérzést. A vérző aranyér kezelése ülőfürdővel lehetséges vagy a pásztortáska langyos főzetével való felszíni mosással. Aranyér elleni kenőcsök hatóanyagát a gyógyszeripar ebből a növényből nyeri. A bőr felületi sérülései dunsztkötéssel, tinktúrával kezelhetők. Az elkészítés módja:

Tea: Forrázzunk le 2 dl forrásban lévő vízzel 2 teáskanálnyi szárított, apróra vágott növényt, hagyjuk állni negyedórára, majd szűrjük le. A menstruációs vérzés kezelésére 1 púpozott teáskanálnyi pásztortáska is elegendő. A menstruációs ciklus alatt napi 2 csésze fogyasztása ajánlott. Dunsztkötés: Tartsunk két marék füvet ha lehet frisset, egy szitában vízgőz fölé, majd az átgőzölt füvet csavarjuk kendőbe, és így helyezzük a kezelendő felületre. Tinktúra: Frissen szedett pásztortáskát levelestől, szárastól, virágostól, termésestől vagdaljunk fel, s lazán töltsük üvegbe, majd öntsünk rá 38-40%-os gabona-, vagy gyümölcspálinkát úgy, hogy az teljesen belepje a növényt, s két hétig hagyjuk állni a napon vagy más meleg helyen. Jó tudni! Várandósság és szoptatás ideje alatt és szívinfarktuson átesett személyeknél alkalmazása nem ajánlott! Elhúzódó vérzés esetén orvosi kivizsgálás szükséges. A készítmény hatásfoka a növény frissességétől, a készítmény korától és több károsító gomba jelenlététől erősen függ. Csak tiszta helyeken gyűjtsük, kerüljük a forgalmas utakat!

Érdekesség! A növény fiatal, friss hajtásait zöldsalátába keverhetjük. Magva, gyökere és levele ehető. Kínában élelmezési célból termesztik. Az anyarozs alkaloidjainak felfedezése után vérzéscsillapításban betöltött jelentőségét elvesztette a modern gyógyszeriparban.

§ Díszes patakcsíkbogár (Nebrioporus elegans) – Patak: csn

A csíkbogárfélék (Dytiscidae) a rovarok osztályában a ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.

Körülbelül háromezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 80 él. A lárváját vízitigrisnek nevezik.

A fajok többsége jól úszó, áramvonalas éjszakai ragadozó. Amikor úsznak, lábaikkal egyszerre csapnak hátra. Levegőtartalékuk a szárnyfedő alatt van.

Ismertebb fajok:

Sárgaszegélyű csíkbogár (Dytiscus marginalis) (Linnaeus, 1758)

Nagy búvárbogár (Cybister lateralimarginalis) (DeGeer, 1774)

Barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus) (Linnaeus, 1758)

Fényes orsócsíkbogár (Ilybius subaeneus) (Erichson, 1837)

Gömb-csíkbogár (Hyphydrus ovatus) (Linnaeus, 1761)

Recéshátú csíkbogár (Colymbetes fuscus) (Linnaeus, 1758)

Tarka csíkbogár (Platambus maculatus) (Linnaeus, 1758)

§ Vaskos patakiszalamandra (Desmognathus monticola) – Pataki: csn

A farkos kétéltűek (Caudata) rendjébe és a tüdőtlenszalamandra-félék (Plethodontidae) családjába tartozó faj.

Az Amerikai Egyesült Államok délkeleti részén honos. Testhossza 8-12,5 centiméter.

§ Házi patkány (Rattus rattus) – Patkány: csn

Eredeti elterjedési területe India, de szinte a világ minden részére behurcolták. Az ember közvetlen közelében él; még az Ókorban jutott el Európába, feltehetőleg Afrikán keresztül. Kedveli a magtárakat, padlásokat és a meleg helyeket. Ahol jelentősebb vándorpatkány populáció található, ott megritkul ez a faj.

Tipikus testhossza 15-23 centiméter, farka jóval hosszabb a testénél, 17-25 centiméter; tömege 200-400 gramm.

Lábai, fülei és orra kicsi és rózsaszín. Füle a vándorpatkányénál nagyobb, vékony bőr és egészen csekély szőrzet borítja. Előrehajtva teljesen befedi a szemet, vagy legalább a szemközépig ér. Hengeres farkán átlagosan 254 (220-290) pikkelygyűrű van. Bundája szürkésfekete vagy szürkésbarna. A hátán kiálló, megnyúlt koronaszőrök borzas külsőt kölcsönöznek neki. Hasi oldala kissé világosabb. A dél-európai alfajok hasa élesen elhatárolt, fehér.

A házi patkány egyértelműen az esti és a reggeli szürkület idején a legtevékenyebb, bár a nap bármely órájában találhatunk éber példányokat. Életmódja miatt tetőpatkánynak is nevezik. A Földközi-tenger mellékén a tevékeny időszak inkább éjjelre tolódik át. Csak ritkán él magányosan. Rendszerint 20-60 tagú csoportokba verődik, amelyeken belül nem épül

ki szigorú rangsorrend vagy párkapcsolat. Az állatok állandó járatokat használnak, amelyek egy épületben is azonnal szembetűnnek. Szaganyagokkal jelölik meg, hogy más patkányok tudtára adják, a terület már foglalt. Földvárat nem építenek. Rendetlen fészküket papír- és gyapjúdarabokból, növényi rostokból tákolják össze, többnyire a tetőgerendák között, a falon vagy a földön lévő mélyedésekben és üregekben. A kölykök nagyobb szülővackokban lapulnak.

Mindenevőnek is mondhatjuk, de inkább magokat és más növényi terményeket eszik. Fehérjére is szüksége van, kisebb rovarokat, bogarakat is elfogyaszt.

Ez az állat körülbelül 2-3 évig élhet.

Kevésbé szapora, mint rokona, a vándorpatkány, évente csak két szaporodási időszaka van. De van olyan év, amikor 4 alkalommal is kölykezhet. Az átlagos

alom 3-10 kölyök, de már 23 utódra is volt példa. A vemhességi idő 21-23 nap. Az újszülöttek teljesen tehetetlenek, szőrtelenek, a szemük csukott, siketek. A kis patkányoknak 10 nap múlva kezd kinőni a szőrük, a szemük pedig a rákövetkező hétre kinyílik. Ezután már elhagyogatják a fészket, és 21-23 napos korukban már el is választhatók anyjuktól. A hímeknél nagyobb az ivarnyílás és a végbélnyílás közötti távolság, mint a nőstényeknél. A herezacskók csak az ivarérett hímeknél válnak láthatóvá. A patkányok 8 hetes korukban válnak ivaréretté. A patkányok peteérési ciklusa csak 5 nap.

Nagy egyedsűrűség esetén előfordul, hogy 6-12 vagy akár 32 patkány is a farkánál fogva összegabalyodik. Hogy ez hogyan is történik, és hogy az ilyen úgynevezett „patkánykirály”-oknak mi a jelentősége, azt ma még nem tudjuk.

A házi patkány okosabb, mint a vándorpatkány. Kíváncsi és kedves, játékos természetű. Mivel szeret ember közelében élni, és bolhásabb a vándorpatkánynál, járványügyi szempontból veszélyesebb.

Rendkívül találékony, alkalmazkodó állatfaj. Általában hajókon utazik, de manapság már repülőgépen is találtak belőle.

§ Patkányfű – tudományos neve: orvosi ebnyelvű-fű – (Cynoglossum officinale L.) – Patkány: csn

Tudományos neve: árnő, atlaszfű, atlaszér, atraczél, egérszagú fű, kódistetű, kutyanyelvű fű, patkány- v. patkányírtó fű, szipóka, Venus ujja.

Kétéves. 30–100. Szára és levelének mindkét lapja rövid szőröktől szürke. Alsó levelei nyelesek, 30 cm hosszúak, a felsők ülők, félig szárölelők. Virágzata kunkor; kocsánykák később legörbülnek, 6–7 mm h. pártája szennyes biborveres; a csésze fogainál hosszabb. Termése tüskés, háta belapult, kiemelkedő karimával. Terem utak mentén, erdőirtásokban az egész országban.

§ Patkófű – tudományos neve: Ernyős patkóczím (Hippocrepis comosa L.) – Patkó: csn

További nevei: kovácsczímer, lóköröm, patkófű. – Term. r.: Hüvelyesek. Leguminosae.

Évelő. 8–30 cm. Levelének 9–15 levélkéje

hosszúkás vagy visszástojásalakú. Virága 4–8-ával hosszú kocsányon ernyőben áll; élénk sárga; hasonlít némileg a szarvas kerepéhez, de kisebb. Hüvelyízek félholdalakúak. Terem szikár, főleg meszes lejtőkön szórványosan az egész ország hegyvidékén.

§ Nagy patkósdenevér (Rhinolophus ferrumequinum) – Patkós: csn

Testhossza 6-7 cm, szárnyterpesztése 38 cm, testtömege akár 28 g is lehet. Szőrzete vöröses színű világosbarna. Egy kicsinye valamivel több, mint 2 hónapos vemhesség után születik. 6-7 hétig szopnak, az ivarérettség körülbelül 2-3 éves korban következik be. Élettartamuk a 23 évet is elérheti. Leginkább az erdős területeket kedvelik. Télen barlangokban, pincékben, nyáron barlangokban, padlásokon pihen magánosan vagy csoportosan. A többi patkósdenevérhez hasonlóan szabadon lógca pihen, szárnyát maga köré tekerve. Röpte jellegzetes, csapongó, alacsony. Közepes és apró rovarokkal táplálkozik.

§ Patusz – tudományos neve: paduc – (Chondrostoma) - Patusz: csn

A ponttyal rokon, szálkás húsú folyami hal; Chondrostoma.

1600 k.: paducz (TESz.), 1622: ua. (HalK.), 1727: paduc (SzlJsz.), 1794: padutz (Grossinger), 1795: ua. (Gáti), 1801: paducz (Földi), 1830: ua. (Reisinger),

1833: padútz (Dankovszky), 1840: paducz (Szirmay), 1863: Heckel, 1868: Kriesch, 1879: Károli, 1882: ua. Chyzer, 1884: ua. és paticz (Nyr. 13). A nyelvjárásokban is szélesen elterjedt, ÚMTsz.: paduckeszeg, paduchal | NéprKözl. 4/3: paluszt | Hal. 33: padóc | MoH.: patim | MTsz.: paduc, paduszk, paluc,podviz-hal,patic, patus,potoz, potoznak | HalK.: sodronypaduc | SzegSz.: patuskeszeg, paduc, patisz, patusz | K.: batuchal, patuc, fehérpatuc, pirospatuc, kutyaorrú patuc ’ua.’.

Szláv jövevényszavaink közé tartozik, viszonylag korai átvétel; vö. or. podúst, podus, podúzd, ukr. pidústva, kárpukr. podustva, le. podust, podusta, cs.

podustev, szlk. podust, szbhv. podust, podus, podvust, szln. podust, melyek az ősszláv *podustva (ZfSl. 19) alakra vezethetők vissza. A halnév szóösszetétel,

a pod ’alatt, alulról’ és ustá ’száj’ jelentésű szavakkal. A hal szájára vonatkozik, amely nem elöl, hanem alul van. (Ez a lefelé nyíló száj jelzi, hogy

táplálékát a vízfenékről szedegeti.) A magyarba egy podust alak került át, esetleg a szlovénból (TESz.). A göcseji podviz azonban külön átvétel a szln.

podvist (SzlJsz.) alakból. A t-s változatokból a magyarban t nélküli alakok lettek, a t-t tárgyragnak érezték és elhagyták. A paduszkk-ja elhasonulással

alakult. A szerémségi patuca alak (SzlJsz.) a magyarból való visszavétel lehet. A ro. podut ’ua.’ (EL.) nem közvetlen átvétel a szlávból, mint többen föltételezték

(pl. Cihac 2), hanem a magyar paduc kölcsönzése; vö. még podut (DLR.), N. Gyurkó: podut (Erdély), podete (Muscel), pod (Bihar) ’ua.’.

Szintén szájára utal hivatalos szaknyelvi binominális nevében a paduc vésettajkú jelzője is, ez Herman Ottó névadása. A vésettajkú paduc (MoH.; R. 1887:

HalK.; N. Unger: vésett ajak) esetében tehát a hal éles szélű és alulra nyíló jellegzetes szája a névadás alapja. Alsó ajka vésőszerű, orra előreugró,

így szája alsó állásúvá válik. A vésettajkú paduc társneve a petenye, sodronypaduc, stenger, szentgyörgypaduc, jászpaduc, szentgyörgykeszeg, végsőhal, patin.

Latin szaknyelvi Chondrostoma nemi neve a gör. chondrosz ’porcos’ szóból alkotott. Ugyanígy a paduc elavult szakirodalmi porcosszájú keszeg (Pap; R. 1863: porczszáj /Heckel/, 1876: porcszáj /Kriesch/, 1882: ua. /Chyzer/) neve a hal jellegzetes szája alapján képzett. Latin szaknyelvi nasus fajneve ugyancsak

a hal sajátos szájára („orrára”) utal, akárcsak ang. nase, undermouth, fr. nase, ol. naso, ném. Schnabel, Nase, Quermaul, Untermaul, Mundfisch (EL.) stb.

Az egérállú-hal igen régen följegyzett halnév (1544-ben eger allo hal /OklSz./), valószínűleg a paducot jelölte jellegzetes szájformája miatt.

Színre utal szilvaorrú paduc neve, orra kékes szederjes árnyalatú. A testüregét bélelő hártya fekete, ezért egyik társneve a feketebélű-keszeg (Halh. 48);

N. ÚMTsz.: ua. (az OrmSz. adata) | SzegSz.: ua. Ugyancsak fekete hashártyája az alapja ném. Schwarzbauch (EL.), azaz ’feketehas’, valamint or.

ernobrjuška,

ernobrjuch ’ua.’ (RF.) társnevének, amelyben

ërnyj ’fekete’ és brjucho ’has’; vö. még fr. âme noire, ro. mate-negre (EL.), ukr.

ornopúz ’ua.’ (UESkr.). Használatosak még a paduc tintafosó, tintahas, tintáshal (HalK.) elnevezései is. A tintahal (MoH.; R. 1884: tintafosó /Nyr. 13/,

1887: tintahas, tintafosó, tintás hal /HalK./; N. MTsz.: tinta-fosó, tinta-has, tintás-hal | SzegSz.: tintalopó) név esetében az összefüggést a tinta,

ténta, tenta szóval ugyancsak a paduc fekete hashártyája és fekete gyomornedve indokolja. A név a szerbhorvátba is átkerült; vö. tentaš, tintaš, tinta

(UESKr.).

Suszterkeszeg társneve nyelvi kölcsönhatás eredménye: „Zove se pismeno podust. To je šuster” (Srpskohrvatska leksika ribarstva: 279.). Suszterpaduc szigetközi neve arra mutat, hogy értéktelen halnak tartják, „csak ojjan suszterpaduc” (K.). A sodronypaduc (MoH.; R. 1887: HalK.; N: Unger: ua. | Gyurkó: sodri ’fiatal paduc’) név a sodrony előtaggal minden bizonnyal hengeres, nyújtott testét írja le. A surján (MoH.; N. Gyurkó: ua. ’fiatal paduc’) elnevezés a surján ’fiatal, cseperedő’ (MTsz.) szóval alkotott terminus. A Bodrog mellékén és a Szigetközben végsőhal (MoH.; R. ua. HalK., N. MTsz. és Dankó) a neve az értéktelennek tartott paducnak, ’utolsó hal’ értelemben: „a legrongyabb hal, ha kifogják, aznap megkő csinyáni mer epossad” (K.).

A havasi paduc (MoH., N. Gyurkó) gyergyói név, a folyók felső folyásán élő halé. A háromszéki körtepaduc (uo.) elnevezés esetében a hal testformája a névadás alapja. Népnyelvi cserkeszpaduc (uo.: Gyergyó) társnevénél a paduc név kiegészítésének értelmét a cserkesz előtaggal nem sikerült megfejteni megnyugtató módon. Az mindenesetre világos, hogy a cserkesz (ÚMTsz.) jelentése ’a halászbokor tagjai közül egy’; „Akié a háló, az volt a gazda, a többi a cserkesz” (uo.). További társneve a dunahal (SzegSz.) megkülönböztető terminus, úgy látszik, a paducot Szeged környékén nem tiszai halnak tartják (a Dunából úszhat föl). A csángó nyelvjárási eszkobáj ’paduc’ (Márton) átvétel a románból; vö. ro. scobai,scobar (DLR.),N. Gyurkó: scobai decîrma ’a félkilósnál nagyobb paducok neve’. Maga a román szó valószínűleg a bolgárból származik; vö. blg. szkobár (RB.), skobar, scobar, romans scobar ’ua.’(EL.).

Európa nagyobb részén megtalálható, elterjedési területe Kis-Ázsiába is átnyúlik. A történelmi Magyarországon Petényi a Poprádból, a Dunából, a Drávából, a Murából, a Szamosból, a Marosból, az Oltból, a Garamból, a Szebenből és a Csernából, Reisinger a Balatonból (ma ott már nem fordul elő), Herman Ottó a Berettyóból, a Bódvából, az Ipolyból, a Körösből, a Küküllőből, a Rábából, a Sajóból, a Szernyéből, a Zagyvából, Zsarnovitzky a Vágból, Bodrossi pedig a Temesből említi. A paduc hossza általában 25–30 centiméter, elérheti az 50 centiméter hosszt és az 1–2 kilogramm súlyt. Teste nyúlánk, hátvonala kissé domborodó. Felhatol a pisztráng-szinttáj alsó szakaszára, de tömegesen a folyóvizek dombvidéki szakaszát lakja, ahol az aljzat kavicsos. Fenéklakó társas hal. A vízszennyeződés következtében leromlott feltételekhez sokkal jobban alkalmazkodik, mint a domolykó és a márna. A folyóvizeink hegyi és dombvidéki szakaszán oly gyakori, hogy a halnépség 70%-át alkotja. Ivarérettségét hároméves korában éri el. A hímek fején az ívás ideje alatt fehér nászkiütések jelennek meg. Április első felében és május első napjaiban ívik, amikor a víz hőmérséklete eléri a 16 fokot. Szaporodáskor elveszti éberségét, s a part melléki lakosság ezt kihasználva kosárszámra fogja. Húsa szálkás, de jóízű.

§ Kék páva vagy indiai páva (Pavo cristatus) – Páva: csn

Legközelebbi rokona a zöld páva (Pavo muticus).

Vadon Dél-Ázsia, ezen belül is India, Banglades, Nepál és Srí Lanka erdeiben él. India nemzeti madara.

Nagy Sándor hozta először Európába, ahol hamar elterjedt mint háziállat. Több országba betelepítették ma vadon is előfordul a következő területeken : Pakisztán, az Andamán-szigetek, Bahama-szigetek, Kalifornia, a Hawaii szigetek, Új-Zéland ; Ausztrália partjai mentén a Rottnest-sziget, a Heron-sziget és a King sziget. Fehér változatának néhány példánya megtalálható a Nagyerdei Kultúrparkban.

Feje egészen a szem környékéig tollas, a fejtetőn felmereszthető tollbóbitával. Csőre viszonylag vastag. Szárnyai rövidek, lekerekítettek, nagy zajjal, de jól repül, mint a fácán. A hatodik evezőtoll a leghosszabb. Éjszakára a fák, bokrok ágaira röppen föl.

18 kormánytollas farkát képes legyezőszerűen felmereszteni, ezzel támasztva alá a módosult, színes felső farkfedőket melyek végén pompás kékes zománcos színű foltok, az úgy nevezett pávaszemek vannak. A Csüdje a középső ujjnál hosszabb, táblás és a hímnél sarkantyúval ellátott. A fejdíszét aranyos zöld fémfényű tollak teszik, háta aranyos zöld, kék, hasa barnás-zöldes. A kakas dísztollainak kialakulása kétéves korban kezdődik, teljesen kifejlett uszályát a 3. évben kapja. Csőre és lábai barnák.

A tojó egyszerűbb színű, egyszínű barna, melle és hasa fehér. Hossza 110–125 cm (a nőstényé 95 cm), szárnyhossza 46 cm (40 cm), farkhossza

a dísztollakkal elérheti a 150 cm-t (a nőstényé 33 cm). 30-40 fős csapatokban élnek, többnyire a földön tartózkodnak, magokból és rovarokból táplálkoznak. Húsa élvezhető.

Hangja kellemetlen, rikácsoló pao-paoszerű. Mint díszmadár a kevélység és a nagyravágyás jelképe, s még példabeszéddé is vált: «kényes, büszke, mint a

páva». 15-20 évig is elél.

A fehér páva az eredeti élőhelyen is alkalmanként felbukkanó színmutáció, tollazata hófehér, ezért ezen példányai gyorsan a ragadozók zsákmányává váltak. Az un. feketeszárnyú színváltozatot Brehm előbb külön fajként írta le Jáván, de már későbbi írásaiban is megjegyezte, hogy feltehetőleg a háziasított kék páva és az ott vadon élő zöld páva egyedi mutációja. A színváltozat számos új színmutáció kitenyésztéséhez szolgált genetikai alapanyagként.

Testtömege: hím 4-6 kilogramm, tojó 2,7-4 kilogramm.

Az ivarérettséget 2-3 éves korban éri el. A költési szezon túlnyomórészt április és szeptember között van. Évente egyszer költ. Bokor alatt fészkel, 4-9, halványsárga, pettyes tojást rak, amelyet a tojó csak a legnagyobb szükségben hagy el. A kotlás 28 napig tart.

Különösen jó példa a nemek közötti szelekcióra a pávák esete, ahol a kakasok díszes farktollazatukkal próbálják elcsábítani a tojókat, akik pedig azt a

kakast választják, amelynek a legpompásabb a farktollazata. Az eredmény: a kakasoknál olyan pompás farktollazat fejlődött ki, amely sok esetben hátrányt is jelenthet számukra. A tojó jellegtelensége viszont azért fontos, mert egy díszes tollazattal csak felhívná magára a ragadozók figyelmét, pedig neki kell

felnevelni a fiókákat.

A pávát az ókorban is jól ismerték, díszmadárként használták. Salamon király hajói Iphirból hozták. A rómaiaknál Juno istennő szent madara volt. Itáliába főleg Karthágóból szerezték be. Cicero idejében nagyon sok volt már Rómában, dísztollait legyezőként használták, húsát, főleg pedig agyvelejét és nyelvét csemegeként ették. Mint ismeretes, Nagy Károly nagyon szerette e madarat, tollát a lovagok és hölgyek díszül használták, Angliában csak később jött divatba a pávatollas kalap.

Kínai mandarinok rangfokozatának megállapítására és megkülönböztetésére pávatollakat használnak.

§ Pávaliliom (Tigridia pavonia) – Páva: csn

A pávaliliom igazi ékességét színpompás virágai jelentik. Jóllehet ezek egy nap (néhány óra) alatt elhervadnak, mégis sokáig gyönyörködhetünk e növényben, hiszen a száron több virág is fejlődik, amelyek nyáron egymás után nyílnak.

A Tigridia nemzetségnek számos faja létezik, többségük azonban apró virágokat hoz. Kivétel ezalól a Tigridia pavonia-Pávaliliom, melynek csodálatos virágai a 10-12 cm-es nagyságot is elérik. A mexikói felföldekről származó növényt 1796 óta termesztik Európában. A növény latin nevében a "tigris" szó szerepel, virágai azonban nem csíkosak, hanem a párduc mintázatához hasonlóan foltosak. A 'pavonia' elnevezés a latin 'pavo', azaz páva szót rejti magában. Ennek magyarázata, hogy a külső levélleplek pávatollra emlékeztetnek. A pávaliliom a Nősziromfélék (Iridaceae) nagy családjába tartozik. Erre utalnak a családra jellemző hosszú, kard alakú levelek, amelyekből azonban a pávaliliomon kevesebb fejlődik, mint botanikai rokonain.

Az erőteljes virágszárak 30-50 cm hosszúra nőnek. Mindegyiken 4-6 virág található, amelyek egymás után nyílnak ki. Minden virágon három nagy külső, valamint három kisebb belső lepellevél található. A virágok vörös, lila, rózsaszín, fehér, sárga vagy krém színűek lehetnek. Némi hasonlóság fedezhető fel a pávaliliom és az egzotikus orchidea virágai között.

Néhány jótanács a Pávaliliom cserépben való neveléséhez:

Egy cserépbe több gumót ültessünk, március hónapban. Tápanyagban gazdag, jó vízáteresztő képességű földet használjunk. A gumó méretétől függően 5-8 cm mélységbe ültessük. Óvatosan öntözhetjük. A földet mindig tartsuk enyhén nyirkosan, de soha ne áztassuk át teljesen. Mészmentes (forralt) vízzel öntözzük, és hetente egy alkalommal tápoldatozzuk. Fényigényes, de óvakodjunk attól hogy a talaj átforrósodjon. Július elején megkezdődik a virágzás ideje és szeptember végéig tart. Tovább gyönyörködhetünk a pompás színekben, ha a szabadban egész ágyást veteményezünk be, de nagyon vigyázni kell, hogy a talaj hőmérséklete ne emelkedjen túl magasra.

A pávaliliom gumóinak élettartama több év. Virágzás után a levelek elhervadnak. A gumókat, miután kiszedtük a földből, szárítsuk meg. A kisebb oldalgumókat használjuk fel a tavaszi szaporításhoz. Ezek azonban nem száradhatnak annyira ki mint a régiek, ezért tartsuk tüllzacskóban, sötét szellős helyen. 8-10 C-on teleltessük.

Előfordulható betegségei: Sárga levélcsúcsok, - amelyek a túlöntözés jelei. A virágrügyek elhervadnak a kinyílás előtt, - valószínű egy alkalommal túlságosan kiszáradt a talaj.

a levelek elszáradnak, alsó részük kirojtosodik , - gombabetegségben, "szárazrothadásban" szenved a növényünk. A beteg növénytől szabaduljunk meg, a többit megelőzésképpen gombaölőszerrel kezeljük.

a virágokon és a leveleken megjelenő szürke, nemezes bevonat a szürkepenész - Gombaölő szert kell alkalmaznunk.

§ dzseládapávián – Pávián: csn

Vagy barna pávián a cerkóffélék családjába azon belül pedig a Cerkófmajomformák alcsaládjába tartozó faj.

Átmenetet jelent a páviánok és a mangábék között, mindkét csoportra hasonlít, de vannak nagyon jellegzetes egyedi tulajdonságai is. Ezt az egyik legkülönösebb majomfélét viszonylag későn, 1835-ben fedezték fel.

Kizárólag Etiópia És Eritrea magasföldi füves szavannáin él, többségük a Simien Nemzeti Parkban. Éjszakára alvósziklákat keresnek fel, ahonnan Reggelente leereszkednek és felkeresik a közeli füves területeket. A dzseláda-populációk többsége 2–5000 méteres magasságon él, és az ottani szélsőséges éghajlathoz alkalmazkodott.

Testmérete a nemtől függ: a Hímek valamivel nagyobbak, mint a nőstények. A hímek testhossza 69–74 centiméter, farokhosszuk 45–50 cm, testtömegük átlagosan 20 kilogramm. A nőstények testhossza 50–65 cm, ehhez 30–41 cm-es farok csatlakozik, testtömegük pedig átlagosan 15 kg. Barna szőrzete van, mellkasán mindkét nemnél csupasz, feltűnő, háromszög alakú folt van. Ennek színe a domináns hímnél élénk vörös, a nőstényeknél pedig az ivarzási időben válik élénk vörössé. A hímeknek hosszú szőrgallérja van.

Kizárólag növényekkel táplálkozik, és ezért alkalmazkodni kénytelen azok szezonális változásaihoz. A júliustól augusztusig tartó esős évszakban, amikor a friss Zöld fű borítja a pusztát, a tápláléka 93%-a fűféle. November tájékán lassan áttér a magokra, amely ekkor 70%-át alkotja étrendjének. A száraz évszakban, januártól februárig főleg a fűfélék rizómájával (67%) és szárával (25%) táplálkozik. Kisebb mértékben fogyaszt gyümölcsöt, gumót és virágot is.

A különleges étrendhez való specializálódás egyedülálló anatómiai jellegek kialakulásához vezetett. A két első ujja nagymértékben szembefordítható, így ügyesen ki tudja csipkedni az ehető fűszálakat a rosszak közül a száraz időszakban. Szintén figyelemre méltóan rövidek és robusztusak az ujjpercei, amelyekkel hatékonyan tud a gumók után ásni a kemény földben is.

A dzseládák egyhímes csapategységekben élnek, amely a kifejlett Hímen kívül néhány (2–6) nőstényből és az utódaikból áll. Az egymással kapcsolatban lévő egységek alkotta bandák jelentik a szociális szerveződés második szintjét. A bandák tagjai összehangolják napi mozgásukat, ugyanazon a területen tartózkodnak. A banda sokkal lazább szerveződésű, mint az alapegységek, így egy hárem különböző bandákkal is tarthat, vagy akár egyedül is mozoghat. A dzseladák egyáltalán nem territoriálisak, így nem ritka, hogy több banda is összeverődhet egy kedvező táplálékellátottságú területen. Ezenkívül megfigyelhető még csak hímekből álló csapat is. Az alvósziklákon akár 400 fős horda is összegyűlhet estére.

A páviánoknál És makákóknál általában oly fontos szerepet töltő kurkászási viselkedés itt is alapvető az egyhímes egység stabilitásának fenntartásában. Mikor a csapat túl naggyá válik, a hímek képtelenek minden nőstényt kurkászni. Ekkor akár az egység is felbomolhat, néhány nőstény kiválhat, hogy új csapatot alakítson egy új hímmel.

A galléros pávián háremekkel szemben itt a dzseládák egyhímes egységeiben a nőstények a valódi vezetők. Mikor egy idegen hím megpróbálja átvenni az uralmat a csapat felett az éppen regnáló hím kiszorítása révén, a nőstények eldöntik, kit támogatnak. Függetlenül attól, hogy a két hím csatája miként végződik, a nőstények agresszíven fellépve elűzik a számukra kevésbé szimpatikus hímet. Ezáltal csak azzal a hímmel párosodnak, amely a csapat élén áll, a nőstények közvetve szabályozzák annak reproduktív sikerét.

A dzseládák következő különlegessége a kommunikációjukhoz kötődik. Nagyon fontos szerepet kapnak náluk a vizuális jelek, például képesek teljesen felhúzni az ínyüket, mikor „ásítanak”. A mellükön található szőrtelen folt színe is jelzésértékkel bír, a nőstényeknél például ösztrusz idején élénk pirossá válik. A vokális kommunikációjuk is rendkívül fejlett, közel 27 különböző Hangot tudtak eddig elkülöníteni a kutatók.

Csak a csapatot vezető hím párosodik az ösztruszban lévő nőstényekkel. Miután a szaporodásuk nincs évszakhoz kötve, az Év bármely időszakában születhetnek kölykök. Az esős évszakban valamivel nagyobb a születési ráta. A nőstények fogékonyságukat külső vizuális ingerekkel is jelzik: a mellkasukon és a genitális tájékukon lévő szőrtelen, vörös folt élénk piros lesz, valamint gyöngyfüzérnek tűnő gyűrű képződik körülötte. A nőstények ösztrusz ciklusai nagy mértékben szinkronizáltak, ebből kifolyólag a születések is sokszor egybeesnek a csapaton belül.

A rendszerint egy kölyök 5–6 hónapnyi vemhesség után születik meg, majd 12 18 hónapos koráig szopik. A nőstények 4–5 éves, a hímek 5–7 éves korukban válnak ivaréretté. A dzseládák állatkertekben akár 30 évig is élhetnek.

A fiatal hímek 2–3 évesen fokozatosan elszakadnak a szülő csapatuktól, összeállnak más hímekkel, vagy magányosan élnek. Ivaréretté válva érdeklődni kezdenek a nőstények iránt, elkezdik követni őket. Rendszerint nem lépnek fel nyíltan, hanem szép lassan építik ki a kapcsolataikat a nőstényekkel, elsősorban a fiatalokkal. Ha eközben a vezérhím elpusztul, vagy lebetegszik, megpróbálják átvenni a szerepét, de legtöbbször lassan kezdik leválasztani a fiatal nőstényeket a szülőcsapataiktól, mielőtt azok is ivaréretté nem válnának. Esetenként az idősebb nőstényeknél is próbálkoznak, de ez már kiváltja a vezető hím féltékenységét és támadását. Az idős hímek, ha elvesztik a nőstényeiket, szerepet cserélnek fiatalabb társaikkal, ők válnak követő hímekké.

A dzseládát nem fenyegeti közvetlenül a kipusztulás veszélye, vadonbeli populációja mintegy ötszázezer egyedet számlál. Elsősorban az emberi népesség növekedése általi élőhelypusztulás veszélyezteti, de korábban vadásztak is rájuk, elsősorban a kifejlett hímekre, akik a szőrgallérjukkal keresett trófeának számítottak. Ma már védelem alatt állnak, így fennmaradásuk eredeti élőhelyükön is biztosítottnak látszik.

A dzseládák fennmaradásának biztosítására az európai és az amerikai állatkertek is fajfenntartó tenyészprogramot hoztak létre. Mindemellett állatkertekben nagyon ritka faj.

§ Bajuszpázsit (Crypsis aculeata) – Pázsit: csn

Kiszáradó szikes tócsákban gyakori, heverő szárú pázsitfű; Crypsis aculeata.

A szó Brassai Sámuelnél, Kováts Mihálynál és Gönczy Pálnál szerepel, az Eragrostist jelölték vele. 1862-ben a CzF. szótárban bajuszfű. A Pallas lexikonban szintén bajuszfű a Crypsis, mely a pázsitfűfélék genusa. A magyar elnevezés arra vonatkozik, hogy a legfelső és a virágzatot átölelő hüvely rövid és szúrós levéllel végződik. A bajusz szó több botanikai terminusban is szerepel, így bajusza van a gabonának, mert kalászán hegyes szálkák találhatók; a kukoricacső burkán kinyúló selymes szálak a kukorica bajsza; szőlőnél, töknél, uborkánál az inda, kacs szintén bajusz. A németben Dorngras, azaz ’tövisfű’ a bajuszpázsit neve. A Crypsis nemzetségnév pedig a ’elrejt, beburkol’ jelentésű görög krüpszisz szóval függ össze.

A Magyar növénynevek szótárában (MNöv.) a bajuszfű vagy rucaperje a kumarinillatú Heleochloa neve. Mint a genusnévből látszik, ez vizet kedvelő, mocsári növény (&lt; görög helos ’mocsár’, chloe ’fű’). A németben is Sumpfgras.

A Crypsis aculeata ezzel ellentétben leginkább szikes helyeken, út szélén terem. Sótűrő, nyáron a szikes tavak kiszáradt mélyén sokszor kilométer hosszan

csak a bajuszpázsit ritkásan növő tövei látszanak.

§ Szélestorú pecebogár – Pece: csn

Leiodidae – Pecebogárfélék Catops grandicollis Erichson, 1837 – szélestorú pecebogár – Sas-hegy, gyep, talajcsapda, 2010.X.9., Rákóczi A.

Barlangi pecebogár (Leptodirus hochenwartii)

1831 szeptemberében, 13 évvel a Postojnai cseppkőbarlang legszebb részeinek nagyszerű felfedezését követően Luka Čeč újabb csodálatos felfedezést tett. A Velika gora (Nagy-hegy) alatt, az egyik függőcseppkövön egy kis barna bogarat talált, amelyet különleges alakjára utalva nevezett el (hosszú nyakú bogár). A bogárnak hatalmas törzse, keskeny nyaka és vékony lábai vannak. A barlangi pecebogár felfedezése megcáfolta a tévhitet, miszerint a barlangokban nincs élet. Megszületett egy új tudományág, a bioszpeleológia.

Barlangi vakgőte (Proteus anguinus)

A barlangi vakgőte, 25-30 centiméteres hosszával, a legnagyobb barlanglakó állat és Európában az egyetlen gerinces, amely kizárólag barlangi élőhelyekhez kötődik. Teljes mértékben alkalmazkodott a sötétben való élethez. Rákfélékkel, férgekkel, csigákkal és egyéb gerinctelen vízi állatokkal táplálkozik. Akár 100 évig is elél és több évig is kibírja élelem nélkül. 2016-ban a Postojnai barlang egyik barlangi vakgőtéje tojásokat rakott, amelyek némi idő után kikeltek, világszerte felkeltve az emberek figyelmét.

§ Mózes pecsenye – tudományos neve: vöröshagyma - (Allium cepa) – Pecsenye: csn

Közép-Ázsiából került Magyarországra; ősrégi konyhai fűszer, amely a főtt és sült ételeink egyik legkedveltebb ízesítője. A magyar tájnyelvi elnevezései közül a hajma, a vereshagyma, a zsidószalonna és a mózespecsenye a legismertebbek.

Hagymával áttelelő, fajtától függően kétéves vagy évelő növények. Levelei és tőkocsánya üregesek, a levelek hengeresek. Virágzata gömb alakú ernyő, melyet korai állapotban világoszöld színű fellevél takar. A virágok 3 tagúak, leplesek. A termés tok, magjai feketék.

§ Közönséges pejbogár (Omophlus proteus Kirsch) – Pej: csn

Teste megnyúlt, párhuzamos szélű. Az előtor háta nincs kétszer olyan széles, mint hosszú. Fekete, szárnyfedői sárgásbarnák. 9–11 mm.

Magyarországon az Alföld és a dombvidék száraz, gyepes területein, lomblevelű erdők szegélyében a cserjéken, virágzó bokrokon és fákon mindenütt előfordul, helyenként nagyon gyakori.

Széles pejbogár (Omophlus rugosicollis Brullé)

Az előző fajhoz hasonló. Magyarországon elterjedt és gyakori, de inkább a hegy- és dombvidék nedvesebb helyein fordul elő.

§ Sárga pekán-levéltetű – Pekán: csn

A pekándión és a többi Carya-dión károsít a sárga pekán-levéltetű (Monelliopsis pecanis) is.

§ Pekándió (Carya illinoinensis) – Pekán: csn

Észak-Amerikában honos diófafaj. Őshazája az USA déli részén a

Mississippi és mellékfolyói mentén található. Manapság már máshol is termesztik, Ausztráliában, Brazíliában, Kínában, Mexikóban, Izraelben, Peruban vagy Dél-Afrikában, de a világ pekándió termésének java az USA-ból származik.

Oszlopos, terebélyes alkatú, 30 m-re megnövő lombhullató fa. Levelei szárnyasak, változó számúak, 30–50 cm-esek. Az összetett levelek levélkéinek száma 9-11-17, legfeljebb 23. A levélkék keskenyek, hosszúkásak, kihegyesedők, szélük kétszeresen fogazott, sarlósak, visszahajló csúcsúak, sötétzöldek. Hosszuk 10-20, szélességük 2,5-7,5 cm. Nővirágai füzérben helyezkednek el, aprók, jelentéktelenek, sárgák. Barkái sárgászöldek, 7–8 cm-esek, lecsüngők. Az utódok változatossága, életképessége érdekében ugyanazon fán eltérő időben nyílnak a hím- és nővirágok. Termését 3-11 db-os fürtben hozza. Termése hosszúkás dió,2.6–6 cm hosszú és 1.5–3 cm széles. A termést 3–4 mm vastag héj veszi körül, amely az érés során zöldről barna színűvé válik és négyrét hasad. A dió maga vékony, hosszúkás, feketével díszített barna ovális csonthéjban (keresztmetszete kör alakú) vörösbarna színű, kellemes ízű, ehető, magas olajtartalmú, értékes tápanyagokat tartalmazó belet tartalmaz. Illata egzotikus, jellegzetes, kinézetre kissé az elnyújtott diógerezdekre hasonlít leginkább.

Jól használható süteményekbe, péksüteményekbe, kalácsokba, kenyérfélékbe. Emellett mint csemegét és a belőle nyert olajat is fogyasztják. Olaja saláták,

köretek készítéséhez öntetként vagy ízesítőként használatos. A pekándiós pite igazi, amerikai nemzeti sütemény.

§ Kerti pele (Eliomys quercinus) – Pele: csn

A rágcsálók (Rodentia) rendjébe, ezen belül a pelefélék (Gliridae) családjába tartozó faj.

A kerti pele legfőbb előfordulási területe Nyugat- és Dél-Európa, azonban a

Brit-szigetekről hiányzik. Kelet-Európában is vannak állományai, főleg Romániában, Ukrajnában és Fehéroroszország és Oroszország határán. Finnország déli részén, a balti országokban, valamint Oroszország ázsiai részének nyugati felén is fellelhető.

Magyarországon az északi karsztvidéken fordul elő, de ritka.

E kisemlős feje és teste együttesen 11-17 centiméter, Farokhossza 9-12 centiméter és súlya 50-120 gramm.

E faj jellemzői a szájzugtól kezdődő, a szemet körülvevő Fekete sáv, amely a feltűnően nagy fül alatt kiszélesedve kissé még tovább húzódik, valamint a viszonylag rövid szőrű farok, amelynek végén hosszú szőrökből álló fekete-

Fehér bojt van. Bundája felül szürkésbarna, alul fehéres.

A kerti pele ritkás, napfényes lomberdők és fenyőültetvények lakója, kerti házakba is beköltözik. A kerti pele alkonyatkor élénkül meg, és akár egész éjszaka tevékenykedik. Mohából és puha fűszálakból álló alvófészkét sziklahasadékokba, kőrakásokba vagy földi lyukakba építi. Téli alvása október végétől, november elejétől márciusig vagy áprilisig tart. Tápláléka nagyobb Rovarok (szöcskék, sáskák, bogarak), kis Madarak tojásai és fiókái, csigák, fiatal egerek, de bogyókat, gyümölcsöket és diót is fogyaszt.

A párosodási ideje áprilistól júniusig tart, a Nőstények hangos, sivító hangokkal jelzik párzási készségüket. A vemhességi idő 23 napig tart, ennek végén 3-6, néha 7 kölyök születik. Születésükkor vakok és csupaszok. A szemük a 18. napon nyílik ki, és kereken egy hónapig szopnak. Jó két hónaposan lesznek önállóak, de csak a következő évben ivarérettek. A szabadban több

mint 5 évig élhetnek.

§ Pelhe – tudományos neve: pele – Pelhe: csn

Mókushoz hasonló, de kisebb, erdőkben élő, téli álmot alvó rágcsáló.

Első latin–magyar szójegyzékeinkben már felbukkan a név, 1395 k.: „glís: peley”(BesztSzj.). 1405 k.: peleh (SchlSzj.), majd 1533: pöle (Murm.), 1590:

pöliö (SzikszF.), 1604: pelye (MA.), 1643: pölyü (Com:Jan. 1643). A nyelvjárásokban MTsz.: pölle, pölő, pili-mókus, piri-mókus | ÚMTsz.: pelhe, pëli, pőhe, pöjü, pöjű, pöl | Kriza:Vadr.: pülü. Kriza János szerint a pele a bükkmakkon nagyon elszaporodik, elhízik, húsát és zsírját meg szokták enni; a pölhészni ’pelét fogni’ jelentésű Udvarhelyszéken (uo.).

Valószínűleg szláv eredetű szó, forrása a szln. polh vagy a szlk. plch ’ua.’. Ide tartozik a ném. Bilch ’ua.’ (DWb.) is, ennek az ófn. pilih, illetve az

ószláv pluchu ’ua.’ (uo.)az előzménye. Magyarázó összetétellel Bilchmaus (uo.), azaz ’pele-egér’.

Az angolban dormouse (EL.) a neve, az anglo-normann dormeus ’álmos’ szóból származik eredetileg (később népetimológiás változtatással lett ’egér’). A spanyolban meg is van a „dormir como un lirón” ’aludni, mint egy pele’ szólás. A pele német társneve szintén Schlafmaus (DWb.), azaz ’alvóegér’, Schläfer és Siebenschläfer (WbZ.), vagyis ’alvó’, illetve ’hétalvó’.

Európában négy pelenemzetség képviselteti magát egy-egy fajjal: nagy pele, mogyorós pele, kerti pele és erdei pele. A Muscardinus avellanarius faja mogyorós pele, idegen nyelvi nevei közül az ang. hazel dormouse, holl. hazelmuis, ném. Haselmaus, sv. hasselmus, norv. hasselmus (EL.) összetételek ’mogyoróegér’ jelentésűek, ugyancsak kedvenc táplálékára utalnak.

A nagy pele latin szaknyelvi Glis glis nevét tautonímiával alkották a pele lat. glis (WbZ.) nevéből. Végül a két maradék faj neve élőhelyükre utal. Az

Eliomys guernicus kerti pele nevének megfelelője az ang. garden dormouse és aném. Gartenschläfer (uo.). Az erdei pele ’Dryomys nitedula’neveazang. forest

dormouse ’ua.’ (EL.) megfelelője.

A pelefélék (Gliridae) a rágcsálók (Rodentia) rendjébe tartozó család. Elterjedési területük Európa, Ázsia és Afrika. Erdőkben, ligetekben, kertekben

élnek, rejtett életmódot folytatnak. Nappal alszanak, és csak az esti szürkületben kezdenek mozogni. A mérsékelt éghajlaton élők téli álmot alszanak. Leginkább

gyümölcsökkel és magvakkal táplálkoznak. A nagy pele Európában mindenütt megtalálható. A sűrű erdőket kedveli, ahol a lombok között bujkál. Gyakran előfordul emberi lakóhelyek közelében. Nyáron mohából és rostokból készíti fészkét magasan lévő faodúban, fal- vagy föld alatti mélyedésben. A mogyorós pele Európa északi területei kivételével az egész kontinensen elterjedt. Magyarországon viszonylag gyakori. Dúsan szőrös farka különbözteti meg a hasonló nagyságú egerektől. Füle lekerekített, viszonylag kicsi. Feltűnően nagy fekete szeme az állat éjszakai életmódjára utal. Ősszel éjjeli ébrenlétét egyre hosszabb alvásokkal rövidíti meg, majd október vége felé téli álomba merül, amely áprilisig tart. Az alvó állat csak minden 5–10 percben vesz lélegzetet; szívverésének üteme a tizedére csökken.

§ Rózsás pelikán – tudományos neve: rózsás gödény - (Pelecanus onocrotalus) – Pelikán: csn

A gödényfélék (Pelecanidae) családjába tartozó nagyméretű vízimadár. A Pelecanus madárnem típusfaja. Románia nemzeti madara.

Régebben a Kárpát-medencében is gyakori fészkelő volt, mára azonban európai állománya a Duna-deltába és a Fekete-tenger partvidékének egyes részeire szorult vissza. Afrikában és Ázsiában még mindig elterjedt fajnak számít.

A rózsás gödény nevét onnan kapta, hogy költési időszakban alapvetően fehér tollazata rózsaszínes árnyalatot kap. Szárnyvégei feketék, begyén sárgás folt látható, torokzacskója sárga, szeme piros, úszóhártyás lába rózsaszín vagy pirosas. A szeme körüli csupasz arcfolt sárgás – narancssárgás árnyalatú. A

fiatal egyedek 3-4 éves korukra fehérednek ki, addig barnás színezetűek.

Könnyedén, rövid siklásokkal, gyakran magasan repül, fejét, mint minden pelikán, a válla közé húzza.

Ennek a gödénynek a farka különösen rövid, szárnyai lekerekítettek és szélesek, fesztávolságuk 270-360 centiméter. Testhossza 140-175 centiméter. A két ivar alapvetően hasonló, bár a hímek némileg nagyobbak:

a körülbelül 10 kilogrammot nyomó tojókkal szemben átlagos testtömegük 11 kilogramm.

A rózsás gödény alapvetően társas madár, gyakran láthatóak csapatai, amint V-alakban vagy ferde vonalban köröznek a víz felett. Fő táplálékát a halak teszik ki, amiket nagy kiterjedésű mocsarakban, folyótorkolatokban, sekély brakkvízben vagy édesvizű tavakban keres. Mivel nagy testű madár, naponta akár két kilogrammnyi halat is el kell fogyasztania. A vadászathoz hosszú csőrét és az alsó csőrkávához kapcsolódó, tágulékony bőrzacskót használja: miután megfelelő mennyiségű préda került a csőrébe, kipréseli onnan a vizet, és lenyeli a zsákmányt. Olykor csapatosan vadászik, ilyenkor több gödény vehemens szárnycsapkodással a sekély part felé tereli a kishalakat, ott aztán kedvükre meríthetnek a ficánkoló tömegből.

Európában rövidtávú vonuló, a téli időszakot Görögország és a török tengerpart vidékén tölti. A kifejlett állat meglehetősen csendes, azonban a fiatalabb példányok gyakran hallatják mély torokhangjukat.

A rózsás pelikán nádasokban, gyékényesben építi fel mocsári növényekből, tőzegből összerótt fészkét. A szülők felváltva ülnek a 2-3 mészfehér héjú tojáson, amik 29-30 nap után kelnek ki. A fiókák csupaszok és vakok, mintegy 65-70 nap szükséges, amíg kirepülnek. Tollasodásuk és megerősödésük után egyre jobban eltávolodnak a fészektől. Addig az apa- és anyaállat egyaránt részt vesz táplálásukban, ami nem könnyű feladat: egyetlen fióka felnevelése mintegy 75 kilogramm halat igényel. Eleinte begytejszerű halpéppel etetik az utódokat, később azok maguk kotorják ki az ennivalót a szülők torkából.

Magyarországon hosszú ideje nem költ, csak alkalmi vendég. Eddig az áprilistól szeptemberig terjedő időszakban figyelték meg. Ugyan a vadonban nem találkozhatunk vele, de állatkertekben a leggyakoribb pelikánfaj, tartják a Fővárosi Állat- és Növénykertben, a Nyíregyházi Állatparkban, a Debreceni Állatkertben, a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadasparkban, a Jászberényi Állatkertben és a Szegedi Vadasparkban.

A rózsás pelikán fokozottan védett faj, eszmei értéke 250 000 forint.

Európai léptékben is ritka faj.

§ Peonia – tudományos neve: kerti bazsarózsa – Peonia: lk

bazsarózsa J:

1. nagy, telt piros, fehér vagy rózsaszín virágú növénynemzetség; Paeonia.

2. N. pünkösdirózsa. peónia J: a pünkösdirózsával rokon, illatos

fehér vagy rózsaszín virágú dísznövény.

A peónia legrégibb magyar neve bazár vagy bazsár, néhol basal vagy bazsál (FK.), basi rózsa (NomPann.), illetve basarózsa vagy bazsarózsa.

Először a Casanate-glosszákban (CasGl.) bukkan fel 1500 körül: peoniaca, bazar. Az Ortus Sanitatis glosszái között (1525) is olvasható: Bosyr vel Zenth Georg Rosaya. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: busir rosa ’Peonia’. Szerepel Lencsés Györgynél (1570 k.: Ars Medica) és Melius Juhász Péternél (1578): basarosa, Clusiusnál (1583: NomPann.): basi rosa, Szikszai Fabricius Balázsnál (1590): basa rózsa, majd baza rosa alakban (1610 k.). Megtalálható Kájoni Jánosnál (1656), valamint Lippay Jánosnál (1664): bása rósa. Ezután Pápai Páriz Ferencnél (1690) bukkan föl. A Dorstenius könyvébe bejegyzett magyar növénynevek között bazsa rozsa szerepel (1703). Erdélyben, az 1742-i szárhegyi leltár a virágok között említi a basa rozsa elnevezést. A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.)

található bazsál és bazsál rózsa valószínűleg Lippay változatán alapul.

A Magyar etymológiai szótár (EtSz.) szerint népetimológiával keletkezett a bazsarózsa, mégpedig a basal, basar, basal-rósa szóból, melyet a basa szóval

hoztak kapcsolatba. Beke Ödön 1935-ben (Vasi Szemle) azt írja, hogy ez nem valószínű, mert a virág nevében mindig zs volt. Az EtSz. föltevése valóban nem fogadható el, de nem ezért, hiszen a szótörténetből látható, hogy voltak s-sel írt alakváltozatok is. Dankovszky Gergely, Miklosich és Rapaics Raymund szerint a név a délszláv božur szóból ered, melynek ’isteni’ a jelentése. A szó valóban megvan a bolgárban, szerbhorvátban és szlovénben ’sáfrány’ és ’bazsarózsa’

jelentéssel. Ez utóbbi jelentéssel került át nyelvünkbe, és csakhamar kiegészült a rózsával. A török hódítás idején a bazsár szó basa alakban jelent meg. Ettől kezdve a növényt is nevezik így.

A nyelvjárásokban szintén számos hangalakváltozatban volt használatos: bazsa ruozsa (Sopron és Vas megye), basa-ruzsa (Borsod), bazsarózsa (Háromszék, Nógrád), bázsárrózsa (Gömör megye), buzsarózsa (Tárkány), busarózsa (Hunyad megye).

Társneve a peónia (&lt; latin &lt; görög), szintén a latin paeonia szóból való a pébenye, pévenyerózsa (R. 1833: Kassai), Pozsony megyében a szlovákból

átvett pivonka (&lt; pivonyka, pivonia, pivonye)és a köznyelvben általánosabb pünkösdirózsa.

A Paeonia tudományos genusnév egy régi görög növénynév folytatója; Theophrasztosztól származik, aki azt paeon néven írja le. „Az istenek orvosától” származtatja, aki a monda szerint a növény gyökerével meggyógyította Pentót, a sötét alvilág istenét.

A bazsarózsa gyökerét a görög gyógynövényárusok titokzatos szertartások között ásták ki; Plinius szerint „éjjel kell kiásni, mert különben könnyen megesik, hogy a fekete harkály a védelmére siet, és a gyökérásó szemébe csap”.

Ő úgy tudta, hogy az egyik legrégebben termesztett virág.

A bazsarózsák a legősibb virágos növények közé tartoznak, számos primitív anatómiai bélyeget mutatnak. Ilyen például a villás elágazási szerkezetre emlékeztető levél és hajtásrendszer, a teltvirágúságra való hajlam – amit a nemesítők a legtöbb kerti változatnál ki is használtak –, a spirálisan elrendeződő porzó és termő stb.

Kínában káprázatos pályafutása volt, évszázadokon át a legnépszerűbb növénynek számított. Császárok rajongtak érte, költők, tudósok dicsőítették, a köznép szintén nagy becsben tartotta. A Szung-dinasztia idején hua-vangnak, ’virágok királyának’, paj-liang-csinnek, azaz ’száz uncia aranynak’ nevezték, sőt

egyszerűen csak ’a virág’ néven emlegették. A művészetek gyakori tárgya volt csodaszép virága. Virágzáskor minden tavasszal többnapos ünnepségeket rendeztek a fővárosban. Már Li Csan császár híres csangani kertjében 820 körül 10000 tő különféle színű bazsarózsa nyílott. Szaporítási, oltási módjairól már 900 évvel ezelőtt kitűnő szakmunkák láttak napvilágot. Egy-egy új fajtáért mesés összegeket fizettek. A zengzetes nevű fajták közül kedvelt a ’Rózsaszín selyembe öltözött nefrit’, a ’Mennyei fény’ vagy a ’Legfelsőbb méltóság skarlát köpenye’.

A kései bazsarózsa ’Paeonia albiflora’ ősidők óta kerti virág; már a Kr. e. V. században említi az Ódák könyve. Kínai sao-jao nevének jelentése ’elragadó, gyönyörű’. A szerelem jelképeként ajándékozták egymásnak a fiatalok. Nevezték csiang-linek, azaz ’búcsúvirágnak’ is, mert elváláskor adták a távozó barátnak.

Régóta gyógynövény, gyökerének kérge mind a mai napig nagy mennyiségben terjesztett drog.

A Szung-dinasztia idején tiszteletének központja a gazdag kereskedőváros, Kuangling (ma Jangcsou) volt, ahol a XII. század végén a Csu család híres kertjében 60000 tő virított. Az e korból fennmaradt írások 35-40 változatot említenek.

A VIII. században Japánba is átkerült a virág, mindmáig rendkívül népszerű ott.

Európában viszonylag későn került a gyógynövények közé, a Capitulare de villis királyi rendelet (795 k.) még nem említi. Hildegard von Bingen apácafőnöknő

a XII. században azonban már ír róla. A bazsarózsát a lovagkertekben szép piros virágai miatt a rózsákhoz számították. A németben Königsblume, Benedictenrose, Venedischrose volt, ma Bauernrose, azaz ’parasztrózsa’ a neve. Az olaszban pasqua rosa, azaz ’pünkösdi rózsa’, mely a latin–zsidó pascharum rosa folytatója.

Nálunk a gyógyhatásáról Lippay János (1664) után részletesen ír Csapó József (1775) és Veszelszki Antal (1798), aki szerint ekkor „még a parasztoskertekben

is közönséges”. Szintén ő az, aki korának felvilágosodott törekvései alapján a babonás használattól óva int: „Ha a magvaiból tizenötöt mézes vízben megisznak, használ az éjjeli nehézségek, vagy amint mondják tudatlanul s esztelenül, a boszorkány-nyomások ellen; kő legyen a fülökben. Jaj, rossz világ, setétség, nem világ!”

Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) még inkább megtépázta a bazsarózsa gyógyító hírnevét. Mint gyökeréről írja: „undorító mérges szer, inkább kerülni kell. Elég nézni a virágát.”

Gyökerének porát nyavalyatörés ellen használták. Gyergyóban a sebre tett sziromlevélnek vérzéscsillapító hatást tulajdonítottak. A gyökérből vagy a sziromlevélből készült főzetet háziállatoknak adták véres vizelés esetén. A bazsarózsa magja (semina Paeoniae officinalis) csúzgyöngy néven keresett orvosszer volt. Azt tartották ugyanis róla, hogy nyakban viselve megszünteti a csúzt. Gyakran kérték a csúzgyöngyöt a gyógyszertárban, de azt többnyire nem tudták, hogy a bazsarózsa magja. A kemény magvakat vízben megpuhítva tűvel keresztülfúrták, zsinegre fűzve a nyakon hordták. Németországban a bazsarózsamagból készült gyöngyfüzért a fogzó gyermekek nyakába akasztották.

§ Pép – tudományos neve: pipacs – (Papaver rhoeas) - Pép: csn

A mákkal rokon, piros virágú gyomnövény; Papaver rhoeas.

Az egykori latin–magyar szójegyzékekben még vad mák volt a neve, a németben ma is ismerik Wilder Mohn néven. Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Ameos – Pachko vel pypanch.” Melius Juhász Péternél 1578-ban olvashatjuk a papacs mellett a pippancs nevet, majd Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben szerepel. Lippay Jánosnál 1664-ben a „Papaver erraticum tellyes pipacs”. Pápai Páriz Ferenc szótárában 1708-ban az Anemone papits, pipats fü. Csapó Józsefnél 1775-ben pápits, pipatz, patatz az Anemone. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) tavaszi pipats, fejér pipats, papits, pipats-kükörtsin,

patácz az Anemone nemorosa, a Papaver rhoeas pedig pipats mák, pipantz, papantz, illetve vad mák,mezei mák, bújdosó mák. Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) pipats.

Hangutánzó szó, a pattint, pattog és a pacskol, paskol szavak rokonságába tartozik. Valamikor a pipacs fejét a síró gyermek szájába adták, aki azt addig

szopogatta, míg a magtok ópiumtartalmától el nem aludt. A szopogatás közben jellegzetes píp-pip hangból keletkezett a virágnév. De a növény egyes részeivel

folytatott játék is közrejátszott: a gyerekek a száj elé vagy a tenyérre helyezett virágszirommal csattogtattak, pattogtattak. (Éppen úgy, ahogy például a kulacs létrejött a kotyogó hangból.) Plinius azt írta a pipacsról, hogy „egyesek minden további nélkül letörik és a tokkal együtt rágják”. Szintén hangutánzó

szóval pukkantó. Ilyen a német népnyelvi Klatschrose, Batschblomm, Tatschen.

Baranyában pillancsvirág, a Balaton mellékén pipók, további népnyelvi nevei a papacs, paticska, pacsat, patacs.

A latin papaver növénynév’mák’ jelentésű. A rhoeas (&lt; görög rhoia ’gránátalma’) talán a mák virágának színére utaló név. Dioszkuridésznél a rhoiasz növény egy olyan mákfajta, amely a leveleit gyorsan ledobja. Ezért esetleg inkább a görög rhein ’folyik’ szóval függ össze a lehulló viráglevelek okán.

Az angolok szép kifejezéssel nevezik a ’búzatáblák szolgálóleányainak’ is a pipacsot. Több összetételben is szerepel a mák, ígya pipacs egyik társnevében, a lúdmák (R. 1896: Nyr. 24, 1911: Nsz., 1928: Nyr. 57; N. ÚMTsz.: Mátraalja | MNyj. 6: Felvidék, Zsip) szaknyelvi és tájnyelvi terminusban. További összetételek még a pipacs büdösmák, bakmák, bújdosómák nevei. A németben – színe alapján – nevezik Feuermohn és Blutblume néven is. Társnevei még a magyarban a cucik, pép, pépvirág, pip, pitypalattyvirág és zabfűvirág név.

Az újkőkorban Kis-Ázsiából került vetőmaggal Európába. Talajban nem válogatós, vetésekben, utak mentén gyakori. Gabonát károsító gyom, de szép színű virága miatt tetszetős. A képzőművészetben a festők, különösen Claude Monet és Szinnyei Merse Pál hálás témája a pipacs, a színpompás pipacsos mező. Tompa Mihály Virágregék című sorozatában a pipacsnak szintén a virágát írja le:

S a pipacs díszes, pirosló

Ruhát hord e pillanattul;

Ah, de dísze oly mulandó …

Reggel nyílik, estig elhull!

Virágaiból régebben nyugtató szirupot készítettek. Veszelszki Antal azt írta 1798-ban, hogy „A’ Pipatsot tsak az nem esméri, a’ ki még a’ mezőn nem járt

a’ gabonák között… fejeit ha fele vízben, fele borban addig főzik, hogy kevés leve maradjon, hasznos itala azoknak, a’ kik nem alhatnak.” A régi egyiptomiak

a halottaikat díszítették vele. Korábban forgalomban lévő mellteák állandó alkotórésze volt, mivel nyálkaoldó és idegcsillapító hatású. Toroköblítőnek

is használták. Gyermekek köhögése elleni háziszerként alkalmazták.

§ Perafű – tudományos neve: szárölelő nyelvcsap – (Streptopus amplexifolius) – Pera: csn

További nevei: nyakcsapfű, nyelvcsaponkafű, szárölelő nyakrovat, perafű, torokfű, kocsányasodrottfű. – Term. r.: Liliomfélék. Liliaceae.) –

Évelő. 30–100 cm. Szára zegzúgos. Levelei kihegyezett tojásalakúak, szárölelők. Virágai a levelekkel szemben állanak, a kocsány azonban a levél alá görbül és úgy látszik, mintha a virágok a levelek hónaljában fejlődnének; leple harangalakú, belül fehér, kívül zöld vagy piros. Leple csaknem tőig 6 metszetű,

visszagörbülő karéjokkal. Bogyója piros. Terem árnyas erdőkben az erdők szélén a Babiagurától a Radnai havasokig helyenként; továbbá a bihar- és hunyadvármegyei havasokon.

§ Perefű – tudományos neve: orvosi székfű vagy kamilla - (Matricaria chamomilla) – Pere: csn

Az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó gyógynövény.

Egyéb elnevezései: Szent-Iván pipitér, nemes pipitér, pipitér, anyafű, szikfű, szüzekanyja, bubulyka. A pipitér név megtévesztő, mert a botanikai szakirodalom a közeli rokon Anthemis nemzetséget

nevezi így. Gyakran összetévesztik a római kamillával.

A Földközi-tenger keleti medencéje körüli területről származik. A mérsékelt övben az egész világon elterjedt. Mezőkön, útszéleken, parlagokon általában nagyobb tömegben fordulhat elő. A világ több országában termesztik: a legfontosabb termesztő országok közé tartozik Argentína, Bulgária, Egyiptom és Magyarország, kisebb mértékben termesztik Csehországban, Németországban és Spanyolországban is.

Egy-, néha kétéves 10–40 cm magas, gyéren elágazó, melegigényes

növény. A levelek szórt állásúak, kopaszok, sallangosan szeldeltek, a sallangok keskeny fonalasak. A végálló fészek 1,5–2,5 cm széles, a fészekpikkelyek zöldes színűek, sötétebb széllel. A szélső, nyelves virágok fehér színűek, levágott, olykor kicsípett csúcsúak, éretten visszahajlók. A csöves virágok sárgák. A kamilla fontos ismertetőjegye, hogy virágzás végén a virágzati vacok kúpos és belül üreges. Termése szürkésfehér kaszat. Az egész növény jellegzetes illatú.

Nemesítése Magyarországon az 1960-as években kezdődött; több államilag elismert fajtája van. Üzemi körülmények közötti termesztési technológiáját – több más növénnyel együtt – a mezőgazdasági növénytan és a gyógynövénykutatás egyik magyarországi úttörője Kerekes József dolgozta ki az 1970-es években.

Begyűjtése vadon termő és termesztett állományból egyaránt történik. Virágait akkor gyűjtik, amikor fehér nyeles virágszirmai vízszintesen állnak (a kamillamező fehér színű). Frissen és szárítva használható.

A gyógyászatban virágzatát és annak kivonatait alkalmazzák. Teája nemcsak a légutakat tisztítja, hanem gyulladásgátló, nyugtató anyagokat is tartalmaz. Gyulladáscsökkentő, görcsoldó, idegnyugtató, gyomor-, bél-, hólyag- és epezavaroknál, valamint sebkezelésre, arc- és hajápolásra is javasolják.

Bár régebben szembetegségekre, sűrű szűrőn átszűrve, mind gyulladásgátló borogatásként, mind lemosószerként használták, a kamilla Allergiát – és így önmagában is kötőhártya-gyulladást – okozhat, ezért ma már ilyen módon ritkábban alkalmazzák, sőt ellenjavallt. Illóolaját nagy mennyiségben felhasználja a kozmetikai és gyógyszeripar.

A VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben szereplő drogjai:

virágzata (Matricariae flos), annak folyékony kivonata (Matricariae extractum fluidum), illóolaja (Matricariae aetheroleum). Virágzatát a gasztronómiában teaként, vagy kandírozva is felhasználják. Az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) a kamilla virágzat hagyományos, népi gyógyászati felhasználásaként a

megfázás tüneteinek enyhítését, enyhe emésztőszervi panaszok (pl. puffadás) csökkentését, afták, illetve enyhe bőr és nyálkahártya irritációk kezelését (pl.

napégés) említi.

§ Vörösbegyű perjepinty (Poospiza nigrorufa) – Perje: csn

néha önálló fajként kezelik Poospiza whitii néven

Argentína, Bolívia, Brazília, Paraguay és Uruguay területén honos. Természetes élőhelye szubtrópusi és trópusi cserjések, lápok, mocsarak és patakok környéke, valamint vidéki kertek és erősen leromlott egykori erdők.

Átlagos testhossza 15 centiméter, testtömege 17,4 gramm. Rovarokkal és magvakkal táplálkozik.

§ Réti perje (Poa prarensis) – Perje: csn

az egyik legértékesebb, tarackokkal terjedő, őshonos aljfű, mélyrehatoló gyökérzettel, nagyon jó megújuló képességgel. Mélyzöld színű levelein a főér két oldalán jellegzetes bordázottság figyelhető meg. A nyelvecskék rövidek, a fülecske alig fejlődött ki, csonkja figyelhető csak meg. Középkötött talajon fejlődik legjobban.

a magvetést követő fejlődése elhúzódó, de kifejlett korában sűrű gyepet nevel. Alkalmazkodó képessége, szárazságtűrése, taposás tűrése jó, de az árnyékos körülményeket és a rövidre nyírást, a tömörödött talajokat nehezen viseli. Nagy számban előállított fajtái a legkülönfélébb fűmagkeverékek gyakori alkotóeleme. A nemesítői munka révén a fajták már jobb betegség ellenállósággal (pl. rozsda), taposás és rövidre nyírás tűréssel, gyorsabb kezdeti fejlődéssel, esztétikusabb külső megjelenéssel rendelkeznek.

§ Persli – tudományos neve: vágódurbincs – Persli: csn

Ízletes húsú sügérféle apró ragadozó hal; Acerina.

A durbincsfajok ma érvényes tudományos neve már nem Acerina, hanem Gymnocephalus cernuus, illetve Gymnocephalus schraetzer. Durbincs halnevünk 1801-ben durbants ’Perca cernua’ (Földi), 1867-ben ua. ’szúrós szárnyú kis hal’ (Ballagi), 1884: durbancs ’Perca fluviatilis’, durbincs ’Acerina cernua’ (Nyr. 13). A népnyelvben durbancs, durbincs, dirbincs,durbics alakváltozatai használatosak. Nyelvjárási és szaknyelvi szó, összefüggése a dürgencs halnévvel kétségtelen, egymásnak különböző hangtani változásokon átment palato-veláris megfelelői. A durbincs elnevezést átvette a szlovák nyelv; vö. szlk. durbanec, durbin

’Acerina cernua’ (Fe.).

A dörgencs, dirgincs korábbi felbukkanású a magyar írásbeliségben: R. 1500 k.: dergecz (TESz.), 1544: dörgecz (OklSz.). Nádasdy Tamásné írja férjének 1559-ben: „Főtt dörgecset is küldtem Kdnek…” (Hal. 1983: 11). 1622: dörgécse (HalK.), 1862: dörgicse ’apró hal, melynek hátgerincén éles szálkák emelkednek’ (CzF.), 1867: dörgécse, dörgicse, dörgőce ’szálkás gerincű kis hal’ (Ballagi), 1890: dörgencs, dirgencs ’sügér’ (Nyr. 19). A Szigetközben mondják róla, hogy „tüskís szárnyaivā, sörényivel odadörgüll a nagyobb halaknak, megszúrgya űket, így békíbe haggyák” (K.). Talán ezért hívják ott a dörgencs alakváltozattal. Népnyelvi neve a Balaton-melléken a dörgencs; ugyanakkor számos más alakváltozata használatos további vidékeken; vö. uo.: dörgécse, dörgics,dörgencs, dürgencs | HalK.: dörgicse, dörgőcse, dörgécse | Szilády: dirgecs | ÚMTsz.: dürge, görgécse, dirgincs, dörgincs, dörgöncs, dürgencs,dűrgencshal, dörgécs, dörgics, dörgőcs, mind ’Acerina cernua’.

Biztosan összefügg a durbancs ’kis kövér, tömzsi’, dörgécs ’vézna kisgyermek vagy állat’ (uo.), durbancsos ’erős, kövér’, dürgencs ’kicsi, csekély’ (Nyr. 16)kifejezésekkel. Tájszavakról lévén szó, lehetetlen megállapítani, hogy a felsorolt szavak vagy a halnév-e a régebbi. Mindenesetre nem szláv jövevényszó, mint Munkácsi állítja (Ethn. 4), és amire már Kniezsa (SzlJsz.) felhívta a figyelmet. Ugyanis csak a szerbhorvátból mutatható ki; vö. szerb grgac (Medic), horvát grge a, grge

’sügér’ (RHJ.), így ott ez biztosan a magyarból való.

A Dörgicse (község Veszprém megyében) helynév ebből a halnévből származik, első említése1211, Kisdörgicse településé 1409 (FESz.). Dörgicse halászai sikeresek voltak, Oláh Miklós, Dörgicse kusztosa a XVI. század első felében feljegyezte, hogy „amint nékem vicariusom mondotta, a Balatonból gyakran egyetlen húzásra húsz kocsira való különféle fajta halat fognak ki a falu lakói”.

Széles körben, minden vízparton ismert gyakori faj a durbincs, erre mutat rengeteg népnyelvi neve is. A vaskó (R. 1887: HalK.; N. Ti.: ua. | Jankó: vaskota) társnév nyilván a vaskos szóhoz tartozik, és a testforma alapján alkotott alakleíró halnevek közé sorolhatjuk. A durbincs zömök, kemény kis testére utal. Taknyos maca (R. 1887: ua. és taknyos lezsér /HalK./; N. Jankó: taknyos maca | Ny.: ’tüskös nagyon, girince felálló, mirges’ | Gyurkó és Nyr. 62: maca) nevének jelzője onnan származik, hogy teste rendkívül nyálkás. Maca neve pedig macskát jelent (cicuska-macuska); a durbincs szúrós, erős, felálló tüskéivel valóban hasonlít a szőrét felborzoló macskára. Érdekes hasonlóság van a durbincs német Rotzwolf, Rotzkater tkp. ’taknyos farkas, taknyos kandúr’ (uo.) neveivel. Selyemhal (R. 1884: Nyr. 13, 1887: selyem hal, selymes durbincs /HalK./; N. MTsz.: selyem-hal | K.: selemhal | Szabó: selëmhal) nevének az a magyarázata, hogy ennek a pikkelyei kisebbek, mint a másik két durbincsfajé, innen ez a megkülönböztető elnevezés.

Német eredetű a serinc (R. 1549: szerencz /OklSz./, 1794: serintz /Grossinger/, 1884: sréczer, sráczhal /Nyr. 13/; N. HalK.: serincz | VNAE.: srác, srác-hal | Unger: schratz | Ecsedi: sirinc); vö. ném. N. baj. Schrätz, Schrätzen ’sügér’ (BWb.), osztrák Schratz ’ua.’(EL.). Megvan más nyelvekben is, pl. ang. schraetzer, le. szrecer (uo.). Ez a halnév a régi kfn. schraz ’szúrós, bökős’ szóval függ össze. A baj. Schrätz szónak a halnéven kívül van egy másik jelentése is, mely viszont szorosan kapcsolódik a halnévhez: ’a növésben visszamaradt ember tréfás elnevezése’. Ebből származhat értelemszerűen az apró sügér és a selymes durbincs neve, amely még a sügérnél is kisebb. Megvan a szerbhorvátban is: srac, sarac, strac ’ua.’ (Medic), és a szlovákban: šerinec, šrecr ’ua.’ (Fe.). Mivel a szlovákban e halnév elterjedtsége kicsi, csak a Bodrogtól a Dunáig terjed, valószínűleg a magyarból való.

A durbincsnak létezik baráthal társneve is, és ennek egyéb változatai a nyelvjárásokban: N. ÚMTsz., SzegSz.: barátkóc,baráthal | MNy. 40: barátfasz. Részben barna a hal színe, mint a barátok csuhája, részben tömör, ruganyos kis teste a névadás alapja ennél a névnél. A népi humor, tréfásság adatta az Aspro zingel baszdmeghal (K.) társnevét: „Aki kifogja, nem örül neki, mert szálkás, uszonyai szúrósak, a kezet megsebzik” (uo.). Ugyanígy titulálják a selymes durbincsot is (Acerina schraetzer), melynek kopoltyúszegélye éles. Nem hízelgő paptetű neve sem (R. 1794: pap-tetü /Grossinger/, 1884: paptetü /Nyr. 13/; N. Szilády: pap, pópa | K. és ÚMTsz.: paptető, paptetű: „paptetű, mer a bőribe rossfirgek furgyák be magukat, s ettű ojan feketín pöttögetett lesz”). Régről adatolható népi halnév, az a magyarázata, hogy bőrét a szívóférgek lárvái feketén pettyessé teszik. Hasonló a német Pfaffenlaus ’ua.’ is. Szintén ennek a kellemetlen kis halnak a népnyelvi neve a pinahal (N. ÚMTsz.: ua. és pinavágó Tiszaföldvár, pinavágóhal |MTsz.: penavágó). A picsavágó (Halh. 51; N. Jankó és MTsz.: picsavágóhal ’ua.’) terminus esetében a vágó jelzőt a kopoltyúfedő főlemezén található tüskékről kapta a hal. Számos további neve is keletkezett hasonló névadási szemlélettel, pl. pinafésű, -reszelő, -fedél stb. N. uo.: pinafésű, pinarágó, pinareszelő. Ezeknél az elnevezéseknél a szemléleti háttér a vágódurbincs úszóinak tüskés, hegyes, rendkívül szúrós volta, a népi humor találó elnevezései.

A jupiter balatoni tájszó, Jankó Siófokon, Tilesch pedig Tihanyban jegyezte föl. Másutt ilonahal (R. 1838: Ilonka keszég /Tsz./, 1884: Ilonahal, ilonkakeszeg /Nyr. 13/; N. ÚMTsz.: ua. | MTsz.: ilonahal, ilonkakeszég). A tövishal (N. uo. és Gyurkó; R. 1887: HalK.) és a tüskés hal (R. 1887: uo.) név esetében a durbincs uszonyaiban, különösen a hátuszonyában lévő kemény tüskék, sőt még a kopoltyúfedő főlemezén is megjelenő tüskék szolgálnak a névadás alapjául. Hasonló az elavult szakirodalmi tüskés pikó és a népi tüskés tok elnevezés is. Az érdesz (R. 1863: Heckel, 1884: Nyr. 13) mára kiveszett szaknyelvi szó. Mivel a magyar orvosok és természetvizsgálók nyolcadik nagygyűlésére (1847) készített és 1863-ban kiadott Heckel-fordításban bukkan föl először, minden bizonnyal Chyzer Kornél, a fordító adta ezt a „magyar” nevet a bucónak. Utána azután néhány szerző elfogadta és idézte, ám nagy pályafutása nem lett; már a század végén új néven emlegették ezt a halat. Chyzernek egyébként nem volt könnyű dolga a fordítással. Bár láthatóan ismeri az elterjedt népi halneveket, többször újjal kísérletezik. Herman Ottó szerint (HalK.) ez „a fordítás a rendszeresen űzött nyelvrontás tekintetében ritkítja párját”. Petényi agyonbírálása miatt Herman kifejti véleményét az érdesz megalkotásáról is Kriesch János ellen (Nyr. 13): „az a közönséges érdesz is föl van húzva a magyar nyelv szelleme ellenében s daczára annak, hogy a jó névhez való anyag megvolt.”

Népnyelvi disznóhal elnevezésénél a névadás szemléleti háttere az volt, hogy teste zömök, háta ívesen domborodó. A bozók (Term. 1898: 12) Szabolcsban följegyzett tájszó, ismeretlen eredetű. A kerékszeg (R. 1884: uo.) nyelvjárási név a hal hengeres testét írja le; vö. ÚMTsz.: kerékszeg ’a kerék tengelyén átütött, a kereket tartó fa- v. vasszeg’. Hasonló szemléleten alapul a cs. és szlk. kolek, kolok ’Aspro streber’ (Nyr. 13), kárpukr. kolok ’ua.’ (Vladykov) halnév is (lásd a kolcnál), vagy a ném. Spindelbarsch (tkp. orsós sügér). A merge (Chyzer) Zemplén megyében följegyzett, a forrásokat illetően hapax, eredete ismeretlen. A nemhal (R. 1887: HalK.) apró, értéktelen halfajta, ezért hívják a durbincsot így is. A pistahal (K.) szigetközi népi halnév a kispistával együtt, „csak ojjan pistahal” – mondják Kisbodakon, és visszadobják, vagy a macskáé lesz. Porhó (R. 1887: HalK.) neve a borholy halnévvel függ össze, népetimológiás változat: borholy (R. 1887: uo.; N. EtSz., ÚMTsz.). A fütyülőhal (uo.) szeghalomi név, érthetetlen, hogy a durbincsnak miért adták. A kűrágó (K.) szigetközi neve, mert a köves fenekű sekélyebb vizeket kedveli. Verébhalnak (MTsz.; R. 1694: FelvSchSal.; N. Nyr. 25: ua.) is hívják a kis testű durbincsot, az ugyancsak mindennapos, értéktelennek tartott, kicsi madár elnevezésével. Az apró termetű, szúrós, bökős, mohó kis vágódurbincsnak vízidarázs (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) tájnyelvi nevet is adtak.

Népnyelvi barsóka nevének a Balatonnál a következő alakváltozatait jegyezték föl, mind ’durbincs’ jelentéssel: Ti.: borsóka | Jankó: borzsóka, barsóka | HalK.: barsóka. Az ország más részeiben használatos még Gyurkó: parcs, persli, persling, barsling | Bálint: persling, persli. A terminus első felbukkanása R. 1730: persling (BélTractatus), majd 1838: barsóka (Tsz.), 1887: persli (HalK.), 1895: persli-hal (Nyr. 24), 1914: ua. (EtSz.). A magyarban a névadási szemlélet háttere csak akkor világos ennél a névnél, ha megvizsgáljuk a szó eredetét. A németből származik ez a nyelvjárási halnevünk, a ’sügér’ jelentésű ném. Barsch megfelelője. A ném. Barsch, kfn. bars (ang. barse) a germán bars ’hegyes’ jelentésű szóval tartozik ugyanis össze. Lásd még ném. Bart ’szakáll’, Bürste ’kefe’, barsch ’durva, barátságtalan’ ugyanebben az etimológiában. A sügér tehát nevét hegyes, szúrós hátuszonyáról kapta. Az elnevezés átkerült a környező szláv nyelvekbe is; vö. szlk. peršla, szln. peršelj és szbhv. pers ’ua.’.

Balatoni varsinta társneve (N. Ti.: varsinta | Jankó: vasinta, varsinta | Unger: vasinta) viszonylag korai jövevényszó nyelvünkben, R. 1715 k.: varsinta (MNy.), 1730: ua. (BélTractatus), 1868: ua. (Ke.). Német eredetű halnevünk; vö. ném. Waschinger ’sügér’, N. baj. Wärsch, Wärschinger ’ua.’ (uo.), a nyelvjárási szó a Barsch ’sügér’ halnév változata. Petényi Salamon szerint a vasinta vagy varsinta a Balaton-mellék népének nyelvén a tudományban a Phoxinus laevis (fürge cselle) néven ismert halat jelentette. Ő is megjegyezte azonban, hogy ezt a halat ott nem ismeri. Herman Ottó azonban kiderítette, hogy ezen a néven az itteniek – Petényi tudomásával ellentétben – a vágódurbincsot ismerik. Ezzel a német eredetű halnévvel egyébként az altenbergi bencéseknek átadott tihanyi apátságtól Örvényes halászfaluba telepített sváb halászok ajándékozták meg a szomszéd tihanyi halászokat, és ennek révén az egész Balaton halászságát. Németek laktak Aszófőn és Örvényesen, ezek a munkás svábok öltözködésükben magyarosodtak, de nyelvükben sokáig nem. (A Tudományos Gyűjteményben /TudGyűjt. 1817. III./ azt írják róluk: „Különös, hogy mindenben jobban boldogulnak a magyar embereknél. Nagyok és csinosak az épületeik. Pincéik nagyobbak, és még akkor is tele vannak óborokkal, amikor másoknak már az új is elfogyott.”)

A latin szaknyelvi Gymnocephalus jelentése tkp. ’meztelen fejű’ (< gör. gymnósz ’meztelen’ és gör. kephalé ’fej’), a pikkely nélküli fejre utal.

Tengeri halakat is jelölünk a durbincs névvel; vö. aranydurbincs (ném. Goldbrasse), vörös, rózsaszínű durbincs (ném. Meerbrasse).

Az édesvízi durbincsok teste oldalról lapított, megnyúlt, a selymes durbincsé lényegesen alacsonyabb, mint a vágó durbincsé. A hegyi patakok kivételével szinte minden vízben előfordul. A tavakban elsősorban a mélyebb, kemény talajú mederrészeket kedveli. A Balatonnál végzett vizsgálatok (Tölg és Bíró) szerint tápláléka eleinte lárva és ágascsápú rák, később a planktonszervezetek mellett az árvaszúnyogok lárvái, majd bolharákok és rovarfélék szerepelnek étrendjében. A durbincsot szívből utálták a halászok, részben azért, mert állítólag halszűkét jelent a hálóba kerülésük, másrészt, mert tüskés hátúszója könnyen ejt a kezükön gyulladásba jövő sebeket. Falánksága, szúróssága miatt a horgászok sem kedvelték. Olyan erőteljes a kapása, hogy a horgász szívdobogva vág be, majd dühösen rántja partra az apró halacskát, amely ráadásul mélyen lenyeli a horgot.

§ perzsafa (Parrotia persica) – Perzsa: csn

További nevei: perzsa varázsfa, kaukázusi varázsfa.

kb. 10 méteres magasságot elérő kisebb fa, vagy kissé elterülő cserje, mely főként őszi lombszíneződésével lehet kertünk dísze.

Levélzetét, tojásdad formájú, hullámos szélű, mélyen erezett zöld levelek alkotják, melyek ősszel sárga, narancs és bordó színben játszanak, és viszonylag sokáig a növényen maradnak.

Tél végén, kora tavasszal virágzik, piros színű, apró virágokat hoz. Leginkább szoliterként érdemes ültetni, úgy érvényesül legjobban szépsége.

Ültetési helyéül, napos, világos helyet válasszunk, tápanyagban gazdag, jó vízáteresztő képességű talajba ültessük. Meszes talajban is megél, azonban savas talajba ültetve, erőteljesebben színeződnek levelei.

Átlagos vízigényű növény, főleg a fiatal növények igényelnek rendszeres öntözést. Metszeni nem kell, elég csak az elhalt és beteg hajtásait eltávolítani. Betegségekre és kártevőkre nem érzékeny. Szaporítani dugványozással lehet.

§ Peszegomba – tudományos neve: ízletes vargánya - (Boletus edulis) – Pesze: csn

A tinórugomba-alkatúak (Boletales) rendjébe és a tinórufélék (Boletaceae) családjába tartozó faj. Népies nevén: úrigomba vagy medveorrú gomba. Erdélyben „hiriba” névre hallgat.

Ez a gomba a legtermetesebb és legkiadósabb (május végétől október közepéig szedhető) étkezési gombák közé tartozik. Leggyakoribb termőhelyei a tölgyesek, gyertyánosok, szelídgesztenyések, de mindenféle erdőben előfordul. Kedveli a gyorsan melegedő erdőszéleket, tisztásokat. Egész Európában elterjedt.

A Boletus a régi rómaiak legjobb, legfontosabb étkezési gombája volt (Plinius 22: 92; Seneca: Epist. 95: 25). A szó a görög bolétes, bolítes ’Amanita caesarea’

(Genaust 102) gombanévvel rokonítható.

Magyarországon a Budai-hegységben több mérgezés történt olyan ehető fajokkal (így vargányával is), amelyek mérgező nehézfémeket halmoztak fel a termőtestükben, tehát adott esetben az ehető vargányánál is vigyázni kell.

Mérgező rokona a nyomásra, sértésre kékülő-zöldülő farkastinóru (Boletus calopus), amellyel könnyen össze is téveszthető!

Kalapjának átmérője a 12–25 cm-t is eléri, zsírosan fénylő, gesztenyebarna, fehér peremű és húsos. Fiatalon halvány, később zöldessárga spóratermő rétege

csöves szerkezetű, a kalapról könnyen lefejthető. Tönkje, akár 15 cm magasra is megnő, vörösesbarna, csíkos, felső részén finom, fehér hálózat található. Húsának színe nyomásra nem változik.

Ez a gomba nagyon ízletes és sokféleképpen elkészíthető: nyersen

salátákba, gombalevesnek, vajban párolva – köretnek, rántva és pörköltnek, de szárítás és őrlést követően, fűszerként is nagyon sok ételhez használják.

Mérgező rokonai:

Nem szabad összetéveszteni a sátántinóru (Boletus satanas) mérgező gombafajjal, amelynek termete hasonló, de tönkje és kalapjának alja feltűnően piros, háta pedig nem barna, hanem fakó színű, húsa nyomásra gyengén kékül.

A vargányákkal rokon tinóruk között még több mérgező, illetve csak feltételesen fogyasztható faj is van, ezért a gyűjtött gombát elkészítés előtt mindenképpen gombavizsgáló szakellenőrrel kell megvizsgáltatni (ezt a magyarországi piacokon magánemberek számára díjmentesen elvégzik).

Ehető rokonai:

bronzos vargánya (Boletus aereus)

nyári vargánya (Boletus aestivalis)

vörösbarna vargánya (Boletus pinophilus)

királyvargánya (Butyriboletus regius)

§ Peszle – tudományos neve: szivárványos ökle – (Rhodeus) Peszle: csn

Íváskor élénk színű, apró (dísz)hal; Rhodeus.

A név 1530-tól adatolható: oklye ’ua.’, 1544: ökle (Oklsz.), 1622: HalK., 1794: Grossinger; N. MTsz. és Nyr. 13: ökle | MoH.: keserű ökle.

Helytelenül magyarázták az öklelő szóból szúrós háttöviséről (pl. CzF.), ez a halnevünk is német jövevényszó. A magyarba a ném. ikle, ükle-féle formák

kerülhettek át (TESz., Mollay); vö. ném. Uklei, Ukelei (RF.). A német halnév pedig szláv eredetű, közelebbről nyugati szláv, esetleg lengyel; vö. le. uklej,

uklija (DWb.), kárpukr. guklej, guklejá (Vladykov), or. ukléja, cs. úklej, szlk. ukleja, szbhv. uklija, blg. okléj ’ua.’ (RF.). A románban is megvan ez

a halnév, ott valószínűleg az erdélyi szászból való; vö. ro. ocléi ’Alburnus alburnus’, uclei, ucleie (Dankovszky), N. Gyurkó: oclei, oclete.

Ma a Rhodeus sericeus amarus szaknyelvi neve a szivárványos ökle (R. 1887: HalK.; N. K.: szivárványhal „picinkó és színes, mint a szivárvány”). Az a névadás szemléleti háttere, hogy a tejes teste íváskor a szivárvány valamennyi színében csillog. Elavult szakirodalmi nevének ugyanez a névadási alapja: díszponty (R. 1863: keserű díszponty /Heckel/, 1879: diszponty /Károli/). Chyzer Kornél adta ezt a nevet a halnak Heckel-fordításában (198: „készítenem kellett” /a nevet/).

Társneve a petikehal, Szent Péter hala (R. 1600 k.: péterke ’kis tengeri halfaj’ /Aforus…quidam pisciculus qui propter exiguitatem hamo capi non protest:

Petherke/ BrassSzt., 1629: Péter halatska Mesés Könyvecske, 1887: petike-hal HalK.; N. MTsz.: ua. és Szent-Péter hala). Munkácsi (NéprFüz. 1893) a szbhv.

pitka ’sügér’ halnévvel veti össze. Ez helytelen. Népetimológiára sem kell gondolni, természetes, hogy Szent Péterről, a halászról halat neveztek el. A

névadási szemlélet háttere az, hogy a néphit szerint ez a hal magán viseli Szent Péter ujja nyomát az oldalán, ahol a szent megfogta, hogy átadja Jézusnak.

Ez a bibliai történet lehetett a névadás alapja.

Keserűhal (R. 1830: keserű ponty /Reisinger/, 1877:Pap; N. HalK.: keserűhal) névvel keserű, élvezhetetlen ízéről nevezték el. Megfelelője az ang. bitterling

(VNAE.),ném., holl., dán, norv., sv. bitterling ’ua.’ (EL.). Vutskits Gyögy szerint „díszponty, a balaton-melléki halászság keserű ízű húsa miatt pedig

keserű hal néven ismeri.” Tőle származik a kakukkhal társnév (Term. 1897. XII. 15: kakuk-hal), mint írja: „Hogy édes vizeink e legközönségesebb, de annál

érdekesebb életmódú pigmeusának e nevet adtam, azt hiszem teljesen indokolt. Indokolt egyrészt azért, mert ikráinak kiköltését az anya-állat, vagyis az

ikrás, kakuk módjára más édesvízi állatra bízza; indokolt a madarakkal való összehasonlítás másrészt azért is, mert ívás idején a hím állatka, vagyis a

tejes gyönyörű nászruhát ölt magára.” A népnyelvben a Balatonnál ÚMTsz.: lapistyán, laponya (Balaton-mellék). Peszle (K.; N. NyF. 38) neve szigetközi tájszó.

Pohé neve (R. 1887: HalK., 1904: Vutskits; N. Dankó) a pohos ’nagyhasú’ (Nyr. 28) szóból képzett. Sároglya (R. 1779, 1887: HalK., 1904: Vutskits; N. Vásárhelyi: sáraglya) nevét Herman Ottó szerint (HalK.) Baróti Szabó Dávid „a francia Sarache kaptájára csinálta”.

Élőhelye az álló- vagy lassú folyású víz, nagyobb tavakban kihúzódik a csendes öblökbe. Apró hal, gazdasági jelentősége nincs, mivel a szélvizeket kedveli, a ragadozó halak táplálékában sincs szerepe. Hímjei az ívás időszakában trópusi halakra emlékeztető, színpompás nászruhát öltenek. A szivárványos ökle előfordulásáról „a Balatonba ömlő mellékvizeknek és árkoknak halai” felsorolásban Vutskits György 1897-ben hírt adott.

§ Petesejt – Pete: csn

Ovarialis és menstruációs ciklus együttes sémája. A női nemi működés ciklikus jellegű. Ez az ovarialis és menstruációs ciklus: az előbbi, vagyis az ovuláció a petesejtérés ciklusa, az utóbbi a menstruáció vagy menzesz, mely szavak a latin menses, vagyis hónap szóból származnak, ekkor a megérett, de megtermékenyítetlen petesejt vérzés kíséretében távozik a szervezetből a női hüvelyen keresztül. Ez a működés a lányoknál a serdülőkor végén, a fiatal felnőttkor elején 10-15 éves korban az első menstruációs vérzéssel (menarche) kezdődik, és a változó korban a menstruációs vérzések elmaradásával, (menopauza) fejeződik be. Ettől eltérően természetesen előfordulhat menstruáció első alkalommal 9, de 17 éves korban is, ezeket a szélsőséges eseteket azonban ajánlatos kivizsgáltatni, hiszen megeshet, hogy valamilyen hormonális betegség okozza, vagy a többek közt a nemi érésért is felelős hipotalamusz nem működik megfelelően. A menstruáció a méhnyálkahártya havonta (átlagosan 28 naponként, de ez az időperiódus egyénenként, sőt ugyanannál az egyénnél is elég nagy változatosságot mutat, így gyakorlatilag 25-33 naponként) történő lelökődését és vérzés kíséretében történő kiürülését jelenti. A teljesen szabályos ciklussorozat szinte nem is fordul elő, felnőtt nőknél is megesik, hogy előbb jön, esetleg akár 2 hét csúszással is. Ha huzamosabb ideig elmarad, és a nő nemi életet él, akkor nem árt a terhességre is gyanakodni. A tinédzsereknél a ciklus még meglehetősen ingadozó lehet, csak kb. 18-19 éves korban vesz fel egy viszonylagos állandóságot. Ez a hormonális szabályozás ingadozása, majd fokozatos stabilizálódása miatt van. Terhességek alatt szünetel. Az emberen kívül csak az emberszabású majmoknál fordul elő. A folyamat több szintű hormonális szabályozás alatt áll. Ennek a szabályozó rendszernek a felső szintjét a hipotalamo-hipofízeális rendszer gonadotróp (a gonadokat, nemi mirigyeket serkentő) hormonjai jelentik, amelyeknek termelődését negatív visszacsatolással (feed-back) a petefészekben (ovarium) termelődő hormonok befolyásolják. Az anyaméh (uterus) nyálkahártyájának (endometrium)[2][3] változásait a petefészek hormonjainak szintje szabályozza.

A hipotalamo-hipofízeális rendszer szerepe:

A hipotalamuszban képződnek azok az anyagok, amelyek az agyalapi mirigy (hipophysys) elülső lebenyében a nemi mirigyeket serkentő (gonadotrop) hormonok termelődését és a hormonok ürítését elősegítik. Nőben az utóbbiak a tüszőérést, annak hormontermelését és hormonkibocsátását serkentő hormon (follikulus stimuláló hormon; FSH) valamint a sárgatest képződését, hormontermelését és hormonkibocsátását serkentő hormon (luteinizáló hormon; LH).

Tüszőérés. női ivarsejt (petesejt; ovum) a tüszőérés során válik megtermékenyülésre alkalmassá. A petesejtek szaporodása már a három-négy hónapos leánymagzatok petefészkében (ovarium) befejeződik, ekkorra két petefészekben összesen mintegy 400 ezer található, és ezután számuk már csak csökken. (Férfiakban a hím ivarsejtek (spermiumok) előalakjainak szaporodása folyamatos, és egészséges egyénekben az egész élet folyamán tart. A hím nemi működésben ciklikusság nincs.)

Születéskor a petefészkekben lévő petesejtek az első érési oszlás profázisában megállapodva találhatók, és így maradnak a ciklusos női nemi működés beindulása után is, eltekintve azoktól, amelyek egy-egy ciklusban érésnek indulnak. A nyugalomban lévő, elsődleges tüszők az előbb említett stádiumban lévő petesejtekből, és az azokat körülvevő lapos tüszőhámsejtekből állnak. A petefészek felszínhez közelebb lévő kéregállományának sejtdús kötőszövetébe vannak beágyazva. A follikulusz-stimuláló hormon (FSH) hatására néhány tüsző fejlődésnek indul. Ez azt jelenti, hogy a petesejtek megnagyobbodnak és tartalék tápanyagot halmoznak fel, a tüsző hámsejtjei magasabbak lesznek, majd szaporodni kezdenek és többrétegűvé válnak (fejlődő, másodlagos tüsző). A többrétegű hám megvastagodása elér egy olyan fokot, hogy a belső sejtek már nem jutnak elég tápanyaghoz és elfolyósodnak, így üreg alakul ki (cavum folliculi), amelyben folyadék gyűlik fel (liquor folliculi), a petesejt az üregbe bedomborodó tüszőhámsejt halmazban, a petedombban (cumulus oophorus) foglal helyet. Közben a tüszőt körülvevő petefészekállomány szövetében is lényeges változások következnek be. A tüsző gyors növekedése átrendezi a petefészek szövetének rostállományát, kialakul a külső tok (theca externa), lényegesebb azonban, hogy a tüszőhámmal határos sejtek megduzzadnak, hajszálérellátásuk bőségessé válik. Utóbbi szolgálja a tüsző megfelelő tápanyagellátását. Másrészt összefügg azzal, hogy a belső tok (theca interna) sejtjei lényegében belső elválasztású (hormontermelő) sejtekké alakulnak. Ezek a sejtek termelik a tüszőhormont (ösztrogént), aminek hatására a méhnyálkahártya (helyreállítási és fejlődési) (regenerációs és proliferációs) fázisa következik be, ugyanakkor a hipotalamo-hipofízeális rendszer felé ható negatív visszacsatolással csökkentik az FSH termelést, ezzel fokozatosan előtérbe kerül az ovulációt, a sárgatest (corpus luteum) kialakulását, és hormontermelését elősegítő luteinizáló hormon (LH) hatása. A több érésnek induló tüsző közül általában egy a többit meghaladó ütemben fejlődik, és hormontermelése a többi fejlődését visszaszorítja. Ezek tönkremennek és felszívódnak (follikulus atrézia), a páros vagy többszörös tüszőfejlődés normál körülmények között ritka, a terhesség kialakulása érdekében végzett hormonális kezelések után viszont gyakori (nem mindig kívánatos) jelenség.

Előrehaladott érési fázisban lévő tüsző:

Az érett tüsző (folliculus ovaricus vesiculosus) az ovarium felszínét kidudorítva helyezkedik el. Szerkezete a harmadlagos tüszőnek nagyjából megfelelő, annak végső, kifejlett formája. Részei: (kívülről befelé haladva): külső tok (theca externa), a petefészeknek a tüsző növekedése miatt átrendeződött állománya; belső tok (theca interna) a petefészek ösztrogén termelésre módosult állománya, amelynek jó vérellátása a tüsző táplálását is szolgálja. A tüszőhám (membrana granulosa) (utóbbi neve onnan származik, hogy felvágva, belső felszíne szemcsés szerkezetűnek látszik), a petedomb (cumulus oophrus) a tüszőhám bedomborodása, amelynek csúcsközeli részében van a petesejt. A tüsző ürege (cavum folliculi), amelyet folyadék (liquor folliculi) tölt ki. A petesejtet körülvevő tüszőhámsejtek (corona radiata), amelyek nyúlványaikon keresztül fontos szerepet játszanak a petesejt táplálásában. A petesejtet borító, alaphártya jellegű réteg (zona pellucida), amely védelmet nyújt a petesejtnek, de ugyanakkor átbocsátja a petesejtet tápláló corona radiata sejtjeinek nyúlványait.

Tüszőrepedés:

A tüszőrepedés (ovulatio) a ciklus közepén (kb. 14. napján) következik be. (A testhőmérséklet emelkedése is jelzi. Ilyenkorra a FSH hatása a negatív visszaszabályozás miatt visszaszorul, és a hirtelen megemelkedő LH hatására a petefészek vérellátása úgy változik, hogy fokozódik a tüszőre kifejtett nyomás. A fokozott nyomás hatására a tüsző megreped, és a hirtelen kiáramló tüszőfolyadék a petesejtet és az azt közvetlenül körülvevő sejteket kisodorják a hashártyaüregbe (cavum peritoneale), a méhkürt (tuba uterina) hashártyaüregi nyílásának közelébe. A petesejt a méhkürt „szívó” hatásának következtében bekerül a méhkürtbe, és - a méhkürt mechanizmusainak köszönhetően - megkezdi lassú vándorlását a méhüreg felé. (A folyamat időzítése olyan, hogy oda akkorra érkezik, amikor a sárgatesthormon hatására a méhnyálkahártya éppen a beágyazódásra legalkalmasabb (szekréciós) fázisában van. A beágyazódáshoz persze az is szükséges, hogy a petesejt közben megtermékenyüljön (ez a felhatoló hímivarsejtek közreműködésével a méhkürtben történik), fejlődésnek induljon, és a méhüregbe éppen beágyazódásra képes állapotban kerüljön. (A terhesség bekövetkezéséhez így egy természetes módon időzített, bonyolult folyamatokból álló rendszer összehangolt működésére van szükség.)

Sárgatest. A sárgatest (corpus luteum) a LH hatására a visszamaradt tüszőhám és a belső tok sejtjeinek átalakulásával jön létre. (Ennek megfelelően theca és granulosa eredetű lutein sejtekből áll.) A LH hatása tovább is fennmarad, ami fokozza a sárgatesthormon (progeszteron) termelődését. A progeszteron hatására a méhnyálkahártya tovább vastagodik, tápanyagokat halmoz fel, jól megkülönböztethetővé válik a felszínesebb tömör és a mélyebb szivacsos réteg, mirigyei váladékot termelnek. Összességében: felkészül a megtermékenyített petesejt befogadására. Közben a sárgatesthormon a negatív visszacsatolás mechanizmusán keresztül visszaszorítja a FSH és LH termelődését. Ha bekövetkezik a terhesség a kialakuló magzatburkok hormonális hatására a sárgatest még kb. három hónapig fennmarad (terhességi sárgatest), majd szerepét átveszi a méhlepény hormontermelése. Ha terhesség nem következik be, a visszacsatolási mechanizmus következtében leeső LH szint miatt a sárgatest tönkremegy, a progeszteron termelés lecsökken, a méhnyálkahártya nem képes tovább fennmaradni, és egy vékony alapi réteg kivételével vérzés kíséretében leválik és kiürül (menstruáció). Az FSH termelés blokkolódása a progeszteron szint leesésével megszűnik, ezzel az egész ciklus újrakezdődik.

Méhnyálkahártya. A méhnyálkahártya (endometrium) közvetlenül tapad a méhizomzathoz (myometrium), nincs nyálkahártya alatti rétege. A méhizomzattal közvetlenül érintkező, sőt abba részben beterjedő alapi rétege a (stratum basale) nem vesz részt a menstruációval járó változásokban és lelökődésben. Ez az a réteg, amiből menstruáció után a méhnyálkahártya újraképződik. Az e fölött lévő réteg (stratum functionale) mutatja azokat a változásokat, amelyek a menstruációs ciklussal összefüggésben fentebb tárgyalásra kerültek. Terhesség esetén az endometrium tovább fejlődik és alapvető szerepe van a megtermékenyített petesejt táplálásában, részt vesz a méhlepény anyai részének kialakításában, és ezzel a magzat táplálásában. Szüléskor a placentát és magzatburkot képző része leválik, és a szülés placentáris szakaszában a méhlepénnyel együtt kiürül.

A női nemi ciklus összefoglalása:

A menstruációt követően a tüszőérést serkentő hormon (FSH – follikuluszstimuláló hormon) szintje lassan emelkedni kezd, új tüsző érését segítve. A ciklus közepe táján az ösztrogének szintje is emelkedik, amit hamarosan követ a luteinizáló hormon (LH) mennyiségének ugrásszerű növekedése (a grafikonon ezt spike-nak hívják – angolul tüskét jelent), ez az érett petesejt kilökődését idézi elő.

A petesejt bekerül a petevezetőbe, közben a felrepedt tüszőből kialakul a sárgatest (corpus luteum), amely a ciklus hátralévő részében, egészen a menstruációig termeli a progeszteront. Ebben az időszakban a legnagyobb a megtermékenyítés esélye. Közben a méh nyálkahártyája megvastagszik, dúsan erezetté és mirigyessé válik, felkészül a megtermékenyített petesejt (zigóta) beágyazódására.

Amennyiben ez nem történik meg, a sárgatest elsorvad, progeszterontermelése leáll, és vérzés kíséretében megkezdődik a nyálkahártya leválása.

Az ovuláció során a nemileg érett női testben egy petesejt érik meg (esetenként kettő, ami kétpetéjű ikrek születéséhez vezethet).

A méh nyálkahártyája, az endometrium folyamatosan vastagszik. Ovuláció után a méhfal megváltozik (izomzata ellazul), képessé válik a megtermékenyített petesejt befogadására.

§ Petrezselyemormányos (Calosirus terminatus petrezselyemormányos) – Petrezselyem: csn

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Petrezselyemgomba – Petrezselyem: csn

Hegyvidéki lombhullató erdőkben előforduló gombafaj. Leggyakrabban elhalt bükkfákon jelenik meg, de időnként szil-, nyír- vagy nyárfarönkökön előfordul. Termőideje jellemzően júniustól októberig tart, meglehetősen ritka.

Közepes vagy nagyobb termetű gombafaj, termőteste elágazó, hosszú távú, törékeny tüskék, termőteste alján egy-3 cm hosszú, hosszú távú tönkszerű képződménnyel kapaszkodik a fatörzshöz. Színe rendszerint fehéres, idős korban megbarnul. Húsa fehér, vastag, sajtszerű, idős korban taplószerűen megkeményedik. Íze, szaga a retekére emlékeztet. Más gombafajjal nem téveszthető össze. Fiatalon elérhető gomba, az idős példányok már fogyasztásra alkalmatlanok. A sajátos íze megtalálható a termesztés

helyén.

§ Petrezselyem (Petroselinum) – Petrezselyem: csn

Az ernyősvirágzatúak (Apiales) rendjébe, ezen belül a zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó nemzetség, amely kb. 60 cm magasra növő bokros gyógy- és fűszernövényeket tartalmaz.

Gyakran fehérrépának is nevezik. Két alaptípusa van: a gyökér petrezselyem és a levélpetrezselyem, ez utóbbinak is két változata van: a fodros petrezselyem, ennek változata a molyhos petrezselyem. Három fajtáját egyesek külön fajoknak, míg mások egyazon faj, a Petroselinum crispum három változatának tekintik.

Eredetileg Dél-Európában, a Földközi-tenger vidékén honos, azonban mára az egész világon elterjedt.

Néhány más növény népies nevében is benne van a petrezselyem szó, így a koriandert kínai petrezselyemnek vagy cigány petrezselyemnek, a turbolyát

pedig édes petrezselyemnek is nevezik.

A petrezselyem név a latin petroselium szóból származik, mely a Görög petrosz („kő”, „szikla”) és szelion („növény”) szavakból ered. A petrezselyem népies nevei: petrezselem, petrezsirom, petruska. A gyökérpetrezselymet helytelenül nevezik fehérrépának vagy egyszerűen gyökérnek is.

A petrezselyem kétéves növény: az első évben a lombja és gyökere fejlődik ki. A második évben magszárat fejleszt, annak a csúcsán ernyős virágzattal, amelyben kaszattermések érnek be.

A petrezselyem részei. Magvai aprók, szürkésbarnák. Túlzott mértékű fogyasztásuk mérgező is lehet. Virágait a második évben bontja, aprók. Levelei fodrosak vagy simák, fogazott szélűek, világoszöldek, erőteljes friss fűszeres ízük van. Szára erőteljes, ehető. A gyökérpetrezselyemnek fehér karógyökere van, ehető

Illóolajat, karotint, C- és E-vitamint, ásványi sókat tartalmaz. Fogyasztása a szervezet számára különösen a téli hónapokban előnyös.

A petrezselyem zöldje és gyökere egyaránt gyomorerősítő, vesetisztító, étvágygerjesztő hatású. Flavonoidokat is tartalmazó illóolaja gyulladáscsökkentő hatású.

A petrezselymet kereskedelmi értékesítésre és konyhakertekben termesztik. Nincs nagy napfényigénye, gyümölcsfák alatt, szőlősorok között is megél, de érzékeny a talaj kiszáradására. A tápanyagdús, enyhén alkális, vízáteresztő talajt kedveli. Hidegtűrő növény, magját már korán tavasszal el lehet vetni. Cserépben, balkonládában is nevelhetjük. Tavasztól késő őszig ültethető. Öntözzük gyakran. Télen takarjuk le fóliával. Lakásban is termeszthető. A petrezselyem nagyon érzékeny a Rozsdagomba és bizonyos vírusok támadásával szemben. A magoknak nagyon hosszú időre van szükségük a kicsírázáshoz, eltarthat akár 6 hétig is. Gyorsabban megy, ha vetés előtt néhány órára langyos vízbe áztatjuk. A leveleit igény szerint bármikor gyűjthetjük. A levelek vágását jól tűri.

Levélzete frissen és szárított állapotban levesekhez, töltelékek, főzelékek, főtt és pirított burgonya, tojásételek, saláták ízesítésére, liba, kacsa, csirke sütésekor és ételek díszítésére használjuk. A már majdnem elkészült, de inkább a kész ételhez adjuk, mert nem csak aromáját, de vitamintartalmát is elveszíti főzés közben. A sima levelű metélőpetrezselyem és a gyökérpetrezselyem leveléből készült Gyógytea főleg a kiválasztórendszerre gyakorol jó hatást, segít a vese- és hólyagpanaszok megszüntetésében. A petrezselyemtea emésztést elősegítő, vízhajtó hatású. Segít a szövetekben felgyülemlett folyadék kihajtásában, valamint csontritkulás, ízületi gyulladás kezelésében. Sokak szerint étvágygerjesztő hatású. Készítése: 1 teáskanál levelet vagy negyed teáskanál magot forrázzunk le egy csésze vízzel, és a főzetet fogyasszuk naponta háromszor.

A petrezselyemlevél illóolaját felhasználja az élelmiszer-, kozmetika- és

Gyógyszeripar is. A petrezselyemlevelek elrágva légúttisztító hatásúak, és a Fokhagymaszagot is semlegesítik.

A petrezselyem levelét szárítva vagy lefagyasztva tárolhatjuk.

Figyelem:

Terhesség idején, vagy gyomorfekély esetén ne használjuk orvosilag hatásos mennyiségben. A mérgező, vadon növő mérges ádáz (Aethusa cynapium) nevű növény ugyanúgy néz ki, mint a simalevelű metélőpetrezselyem vagy a gyökérpetrezselyem, ne tévesszük össze vele.

Szára:

A petrezselyem szára is ehető, aromája intenzívebb a levelekénél.

Gyökere:

A gyökérpetrezselyem gyökere a levélnyélnél kúpos, sima felületű, Fűszeres illatú és ízű. Tápértéke kisebb, mint a pasztináké, és kevésbé gazdaságos, de sokféle alkalmazhatósága és levelének felhasználhatósága miatt az előbbinél kedveltebb. Leggyakrabban levesbetétként és Salátákhoz használják.

Magja:

A magokat szárítsuk meg főzetek készítéséhez, vagy csíráztatás céljából.

§ Petruska – tudományos neve: petrezselyem – (Petroselinum hortense) - Petruska: csn

Ernyős virágú, illatos, szárnyalt levelű, elvékonyodó fehéres gyökerű konyhakerti növény; Petroselinum hortense.

Már a Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) felbukkan a magyar írásbeliségben. Szerepel a XVI. században Murmelius szótárában (1533), Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590), majd Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690).

Somogy megyében petrezselöm, további alakváltozatai többek között

a petrezelem, petrezsél, petrezsellem, petrezsíl, petrezsilom, petrezsír, petris, petrizsejem, petrozselyem, pötrözséj, petrözséj (ÚMTsz.).

A magyarban latin eredetű növénynév, a kolostori kertek révén kerülhetett nyelvünkbe. Az alakváltozatok rendkívül nagy számában szerepe volt a hangátvetésnek, hasonulásnak is.

A végső forrást keresve bonyolult a Petroselinum ’petrezselyem’ elnevezés esetében a szófejtés, hiszen a Pliniusnál is szereplő régi latin petroselinon

a görög petroszélinon növénynévből való, és a pétra, pétrosz ’szikla, kő’ jelentésű szóval függ össze. Ellentmondó ugyanakkor a petrezselyemfajok és –változatok botanikai leírása, mely szerint szó sincs arról, hogy a növény köves talajon jól érezné magát vagy száraz sziklákon nőne. A megoldásra az ókori orvosi könyvekben bukkanunk rá, melyek szerint az antik világban ez a növény vese- és hólyagkő elleni gyógyszerként, gyógynövényként volt használatos.

A Magyar Tájszótár Zemplénből közöl adatot, a petrezselyem egyik nyelvjárási neve arrafelé a petruska. Ez a tájszó ma is hallható, illetve olvasható még

máshol is. A szlovákból került a magyarba; vö. petruška ’petrezselyem’. Megfelelő szó a többi északi szláv nyelvben is kimutatható: cseh N. petruška, felsőszorb pětruška, lengyel pietruszka, fehérorosz pjátruska, ukrán petruska, orosz petruska ’ua.’ Átkerült a lengyelből a litvánba, ahol szintén petruška. A végső forrás természetesen itt is a régi görög szó, akár a petrezselyemnél, csak létrejöttüknél – mint azt Kiss Lajos kimutatta – hozzáidomultak a görög Petrosz

’Péter’ (tulajdonképpen ’kő, szikla’), illetve az ebből való latin Petrus személynévhez, ennek szláv nyelvi alakjaihoz. A német nyelvjárásokban is használatosak a petrezselyemnek ilyen típusú elnevezései: peterchen, peterlein, peterling.

Összetételben a lópetrezselyem (R. 1783: NclB.) a Smyrnium perfoliatum mai szaknyelvi neve. A latin elnevezés utótagja a növény leveleinek alakjára utaló

név. A tőlevelek már az ernyősökre jellemzően szárnyasak, a régi lópetrezselyem névre ezzel, valamint répaszerűen megvastagodott gyökerével szolgált rá.

A görögök által nagy becsben tartott petrezselyem egykor az Isthmosi Játékok győzteseinek megkoronázására szolgált, de mint Archemorusnak, a halál hírnökének jelképével a sírokat is vele díszítették. Termesztették, a rutával együtt a gyógyfüvek ágyásainak mentén ültették. Bár fölhasználták a gyógyászatban, sőt Homérosz megemlíti, hogy a harcosok vele etették a lovaikat, úgy tűnik, ételként először a rómaiak fogyasztották. Ők viszont komoly mennyiségben.

Az alexandriai petrezselyem levele, gyökércsúcsa, szára vagy virágrügyei mind ott szerepelnek a középkori receptekben. Szárított levelét hosszabb tengeri

utazásokon skorbut ellen fogyasztották.

Tájnyelvi elnevezése a gyapor, társneve az őzsaláta (R. 1843: Fäller; 1911: Nsz.), melyet egyrészt élőhelyéről, másrészt a nagy, szárölelő levelek üde, salátazöld színéről kapta. Igazi otthona mészkőhegységeinkben, bükkösökben, hárs-kőris sziklaerdőkben van a Mecsektől

a Bükkig. Az Al-Duna vidékén (Hertelendyfalva, Székelykeve, Sándoregyháza) élő székelyeknél a petrezselyemlevél zőccséglapi neve használatos.

Amikor kitavaszodik, a petrezselyem az elsők között bújik ki a földből. Ennek megfelelően az újrakezdés szimbólumaként a zsidó szokások szerint pészachkor

(az egyiptomi rabszolgaságból való megmenekülés ünnepe, a zsidó húsvét) a széder hagyományos fűszere.

A petrezselyem nemcsak szép, de hasznos növény is. Valamennyi petrezselyemváltozat gazdag vitaminokban, ásványi anyagokban és antiszeptikus hatású klorofillban.

Az egész növény és magja erőteljes vizelethajtó. Hólyagbántalmak, gyulladások, vesekő jó gyógyszere. A friss növényt szúnyogcsípés ellen használják úgy,

hogy a szabadon maradt testrészt egyszerűen bedörzsölik vele. A petrezselyem olyan vegyületeket tartalmaz, amelyek méhösszehúzódást serkentő hatásúak.

A volt Szovjetunióban a szülés alatti méhösszehúzódások fokozására egy Supetin nevű, 85%-ban petrezselyemkivonatot tartalmazó szer volt forgalomban. Egy tanulmány szerint pedig gátolja az allergiás tünetek kiváltására keletkező vegyület, a hisztamin elválasztását a szervezetben.

Fontos konyhakerti fűszeres növény is. A rómaiak lakomáikon leheletük fölfrissítésére petrezselyemleveleket rágtak, ez az alapja a mai konyhaművészetben díszítő használatának is.

§ Kerti petúnia – Petúnia: lk

Dél-amerikai eredetű, trombitaforma virágú fajok tartoznak ide, melyeket dísznövényként az egész világon termesztenek. A legtöbb kerti petúnia Hibrid (Petunia x hybrida). A petúnia név a francia nyelvből ered, ahová pedig a tupi-guaraní nyelvek 'petun' = dohány szó átvételével került.

Mintegy 25 lágyszárú, egynyári faj tartozik ebbe a nemzetségbe. Őshazája Brazília, Argentína. Nemesítésével 1830-tól foglalkoznak. Európába a 19. század elején került be két faj, a P. violaceae (syn.: P. integrifolia – ibolyás petúnia) és az önsteril P. axillaris (syn.: P. nyctaginiflora – fehér petúnia).

Valószínűleg e két faj kereszteződéséből jött létre a kerti petúnia, amit azóta is nemesítenek, újabb formákat és színeket hoznak létre. Annak ellenére, hogy a nemzetség fajokban szegény, illetve a hibridek előállításában csak két faj szerepelt, mégis az egyik legváltozatosabb egynyári dísznövényünk alakult ki belőle.

Nemesítésével a 19. században elsősorban az angolok és a franciák foglalkoztak, majd a századfordulótól Németországban, Erfurt környékén alakult ki nemesítésének és magtermesztésének Európai központja. A fodros szirmú telt fajtákat 1930-ban a „Sakara” cég állította elő Japánban.

Magyarországon 1930-tól foglalkoznak magtermesztésével, és 1950-től a Kertészeti Kutató Intézetben nemesítésével. Cél a bőven elágazó, alacsony, sokvirágú, betegségeknek ellenálló, homozigóta fajták előállítása, amelyek a mi körülményeinknek jobban megfelelnek, mint a külföldi fajták.

Egyéves, enyves-mirigyszőrös, elfekvő vagy felemelkedő szárú növény. Levele ép szélű, szíves-tojásdad, hosszúkás, száron ülő, szórt állású, halványzöld.

Forrtszirmú virágai kocsányon, egyesével nyílnak. A párta keskeny csövű, széles tölcsérű, illatos, fehér rózsaszín, lila. Júniustól a fagyokig virágzik.

Termése tok, igen apró magvakkal, egy grammban 5-10 ezer mag van.

A termesztett fajták többféleképpen csoportosíthatóak: homozigóta fajták, dugványról szaporított klónfajták, heterózisfajták.

§ Rozsdás piha (Lipaugus unirufus) – Piha: csn

A verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a kotingafélék (Cotingidae) családjába tartozó faj. A fajt Philip Lutley Sclater angol ornitológus írta le 1859-ben.

Mexikó, Belize, Costa Rica, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Panama, Ecuador

És Kolumbia területén honos. Természetes élőhelye a Szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki esőerdők. Testhossza 23-24 centiméter, testtömege 69-87 gramm. Gyümölcsökkel és gerinctelenekkel táplálkozik.

Elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma viszont csökkenő.

§ Tüskés pikó vagy háromtüskés pikó (Gasterosteus aculeatus) – Pikó: csn

A tüskés pikó előfordul az egész északi félteke belvizeiben és part menti vizeiben. A vizek elszennyeződése és lecsapolása miatt egyes helyeken megcsappant az állománya.

Magyarországon az 1900-as évektől jelezték; először a Lágymányosi-tóban. Az első bizonyító példányt 1956. október 29-én délután a Tímár utcai Duna parton a KISOK-nál Homonnay Szabolcs fogta Budapesten. Ma már a Duna mentén többfelé tömegesen előfordul.

A tüskés pikó édesvízben ritkán több, mint 10 centiméter, többnyire 5-8 centiméter; a tengeriforma eléri a 11 centiméter hosszúságot is. Feje és teste pikkelyek nélküli, csak a teljes oldalvonal mentén van egy csontlapocskák alkotta sor, amely ékszerűen a faroknyélre terjed. A párzási időszakban a tüskés pikó élénkpiros hasával és ezüstöskékre színeződő szivárványhátyával csalogatja a nőstényt a fészekhez. Hátán három tüske található. Hasúszói erős tüskékké alakultak.

Az állat kötetlen rajokban él, a hím csak párzás idején válik helyhez kötötté. Tápláléka vízlakó gerinctelenek, alkalmanként vízi növények, hal ikra és halivadék. A hal állkapcsa teljes hosszában előretolható, miközben beszippant egy zsákmányállatot. A tüskés pikó legfeljebb 3 Évig él, ha sikerül megszabadulnia a vidráktól, a vízicickányoktól, a jégmadaraktól, más vízimadaraktól és a nagyobb halaktól.

Az ivarérettséget az első év végétől éri el. Az ívási időszak március végétől augusztus elejéig tart. A tüskés pikó hímje a növényekből, dombszerű fészket

készít a folyóágyban vagy a tófenéken. Ha a fészek és a hím élénk színei oda csaltak egy nőstényt, akkor az utóbbi bemegy a fészekbe és lerakja 300-1000 ikráját. Ezután a hím néhány hétig gondozza az ikrákat, majd a kikelt ivadékokat.

§ Kormos pille – Pille: csn

Nemcsak a gyümölcsösben, a szőlőben is ajánlatos elvégezni a kéregkaparást. Nézzük csak, mi minden bújhat meg az elhalt, megrepedezett régi kéreg alatt.

A kormoslepke, kormospille, vagy kormos szőlőpille csak a szőlőn károsít. A telet a tőke fás részein fehér gubószövedékben vészeli át. Az áttelelő hernyók első ténykedése, hogy az éppen duzzadó rügyeket kirágják, kiodvasítják. Később a leveleken szabálytalan lyukakat rágnak. Van amikor az egész levéllemezt elfogyasztják. A nyári nemzedék hernyói pedig a levelek fonákját hámozgatják. A fiatal hernyók sárgás színűek, fejük fekete, a kifejlett hernyók barnásszürkék, szőrözöttek, hosszuk eléri a 15 mm-t. A kormoslepkének évente egy nemzedéke fejlődik. Mediterrán faj, főleg a Dél-Dunántúlon, Balaton-felvidéken szaporodhat fel.

§ Kereklevelű pillepáfrány (Pellaea rotundifolia) – Pille: csn

A páfrányok igen népszerű szobanövények már a 19. század eleje óta, de a központi fűtéses lakások levegője túl száraz nekik, ezért előbb-utóbb tönkremennek. Másfajta fűtési módszereknél a lakás hőmérsékletének pár fokkal csökkentése már kedvezően hat a növényekre. A páfrányok nem megfelelő fejlődését többnyire a huzat, a száraz levegő, a tűző napfény, a cserépben pangó víz, a sok kalciumot tartalmazó vezetékes víz, és a tömény tápoldat okozza. Az öntözővíz lehetőleg legyen lágy és szobahőmérsékletű. Locsolni és permetezni rendszeresen kell, tápoldat csak nyáron szükséges.

Néhány páfrányfaj:

Pelyhes vénuszfodorka (Adiantum hispidulum)

Lilanyelű vénuszfodorka (Adiantum raddianum)

Aspidium

Merev fodorka (Asplenium antiquum)

Madárfészekpáfrány (Asplenium nidus)

Púpos bordapáfrány (Blechnum gibbum)

Püspökbotpáfrány (Cibotium)

Serlegpáfrány (Cyathea)

Sarlós babérpáfrány (Cyrtomium falcatum)

Azori nyúlmancs (Davallia bullata)

Kanári nyúlmancs (Davallia canariensis)

Páfrányfa (Dicksonia)

Görög bronzpáfrány (Didymochlanea truncatula)

Őszi pajzsika (Dryopteris erythrosora)

Struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris)

Barlangi pajzsospáfrány (Microlepia speluncae)

Szobapáfrány (Nephrolepis exaltata)

Királypáfrány (Osmunda regalis)

Kereklevelű pillepáfrány (Pellaea rotundifolia)

Gímpáfrány (Asplenium scolopendrium)

Kétágú szarvasagancspáfrány (Platycerium bifurcatum)

Nagy szarvasagancspáfrány (Platycerium grande)

Édesgyökerű páfrány (Polypodium)

Krétai szárnyaspáfrány (Pteris cretica)

Keskeny szárnyaspáfrány (Pteris ensiformis)

Díszes szárnyaspáfrány (Pteris tremula)

Pellaea rotundifolia - kereklevelű pillepáfrány

Ez a kerek levelű, kis termetű növény Új-Zéland mérsékelt égövi erdeiben honos. Találó angol elnevezése 'Button Fern', azaz 'Gombpáfrány' is apró, kerek leveleire utal.

A kereklevelű pillepáfrány sok, vékony, sötét színű szárat növeszt, melyeken barna pikkelyek és szőrök láthatók. Ezekből erednek a kicsit ívesen széthajló, 20-30 cm hosszú levelek, melyek lecsüngenek a cserép szélén. Az 1-2 cm-es levélkékből álló lombja fészekre hasonlít. E különleges, kecses formája miatt ez a dísznövény előnyösen mutat ámpolnában (függőkosárban). A többi páfránytól eltérően jól tűri a viszonylagos szárazságot, így szobanövényként is könnyedén tartható. A Pellaea a világos helyet kedveli, ahol nem éri közvetlen napfény. Talaját tartsuk mérsékelten nedvesen, a földfelszínt hagyjuk kiszáradni két öntözés között, mivel ez a szobanövény érzékeny a túlzott nedvességre. Leveleit hetente néhányszor permetezzük le vízzel. Megfelelő körülmények között a kereklevelű pillepáfrány egész évben fejlődik, nyugalmi időszak nélkül.

§ Pinke – tudományos neve: szélhajtó küsz – (Alburnus alburnus) – Pinke: csn

A vízfelszín közelében mozgó, száraz, szálkás húsú apró édesvízi hal; Alburnus alburnus.

A TESz. szerint csak 1800-ban bukkan föl a név, ám jóval korábbról adatolható. 1641 májusában a tápai bírák és polgárok a királyi kamarának küldött évi hal-ajándékában szerepel: „30 fogás kösz hal” (Századok 1900). 1794: küsz (Grossinger), 1800: ua. ’heringfajta, Balatonbeli hal’ (Márton), 1838: küz (Tsz.), 1879: kisz ’egy kis hal’ (Nyr. 8), 1884: küsz, kisz, kiszhal (Nyr. 13); N. MTsz.: kísz (Balaton), küsz (Zala m. Tapolca, Szepezd) | HalK.: kisz (Keszthely).

Munkácsi török származtatása (Ethn. 4) téves.

Bizonytalan eredetű halnevünk, esetleg finnugor kori, ha megfelel neki a finn kiiski, kiiskinen ’vágó durbincs’, karjalai kiiškoi, lűd kiškine, észt kiisk,

lív kiś ’ua.’ (SKES.) név. Nehézzé teszi az egyeztetést az eltérés a jelentésben, de különösen a hangtani probléma. A szamojéd egyeztetést a SKES. és

még előbb N. Sebestyén Irén (NyK. 49) említi, Rédei (UEW.) a veláris magánhangzók miatt elveti. A lett kisis ’vágó durbincs’ és a balti német Kisse, Kiesse ’ua.’ (EEWb.) a lívből, illetve az észtből átvett halnevek.

A gardaküsz (N. ÚMTsz.) ’közepes nagyságú szélhajtó küsz’ összetételben két halnév szerepel, az előtag a gardát jelöli, a pontyfélék családjának egyik

legjellegzetesebb alakú halát. Homokküsz neve Jankó János adata; a parti sekély, fövenyes vízben tartózkodó küsz nyelvjárási elnevezése.

Herman Ottó a küsz három faját különíti el, a sujtásos küszt, az állas küsztés a szélhajtó küszt. A két utóbbi az ő elnevezése. A nem legismertebb faja

a szélhajtó küsz ’Alburnus lucidus’. Ismertségére mutat igen sok népnyelvi neve is: bökle, dobóka, fehérke, fejérkeszeg, fűzfahal, fűzfalevél, fűzike,

göce, huszárkeszeg, kisz, löbő ökle, pehelyhal, peholhal, pelehal, penmethal, pine, pinehal, pinke, pisze, ribihal, ruszli, rütyőke, snajder, snájder,

snöci, szélhajtó, szélhal, szélkeszeg, szellőkeszeg, szűkehal, tejhal, ünhal.

A küszt Tiszafüred környékén az idős halászok szűcstű néven (Harka) ismerik,

„mert úgy átmegy a hálón, mint a tű” (a szűcstűt a bőrök varrásához használják, és ellentétben a közönséges varrótűvel, nem hengeres, hanem három éle van).

Pisze(hal) (N. Ti.: piszke | HalK.: piszehal, piszke | MTsz.: pisze, pise, pisle, piszla) társneve már Mikes Kelemennél olvasható: pisle ’ua.’, majd 1838:

piszke (Tsz.), 1884: pisze, piszehal (Nyr. 13). Kicsit felhajló hegyű „orráról” kapta, szája egészen magasan nyílik. A piszke a pisze kicsinyítő képzős

alakja. Szólásokban Nyr. 30: „kerül még pisze a horogra” (lesz még másként a dolog), Nyr. 31: „gyün még pisze a horogra” (fordulhat a sors kereke). A fehérhal, fehérke (N. Ti.: fehérhéjjas | Jankó: fejérhal) már igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben (1518: feyr hal, 1519: feyer hal, 1544: feier hal, 1549:

feyer kezeg, 1662: fejér hal /SzT./, 1865: fehérke,fehérhal, fehérkeszeg /Hunfalvy/, 1868: ua. és fényesfehérke /Kreszn./), színre utaló elnevezés, akár

a ném. Weißfisch vagy a Silberling, Silberfisch, Silberlauing, Weißerl, Kleinweißerl ’küsz’ (EL.), azaz ’ezüstke, ezüsthal, fehérke, kisfehérke’. Gyakran mindenféle olyan halfajt jelöl, amelyek színe ezüstösen fehér. Ilyen az egészen világos küsz fehér színére utaló tejhal elnevezés is (R. 1794: téj-hal

Grossinger, 1830: tejhal Reisinger). Az Alburnus alburnus kárpukr. feir-gol neve a magyarból való átvétel.

A csurgóküsz népnyelvi nevet Unger Emil jegyezte le a Balatonnál, az ÚMTsz. értelmezése szerint ’téli tartózkodásra összeverődő apró halfajta’. A cérnafosó,

cérnapér (K.) szigetközi elnevezés. Lőbő társneve (R. 1506: lebel, 1522: löböl /TermtudKözl. 26/, 1887: lőbő /HalK./; N. MTsz.: ua. | Hunfalvy: lóbó) német

jövevényszó; vö. ném. Laube ’ua.’ (BWDWb.), Lauben, Loben ’ua.’ (BWb.). A felnémet szó talán a Laub ’elszáradt falevél’ kifejezéssel függ össze, s e kis

hal testformájára utal. Megvan a franciában is a laube ’ua.’ (EL.). A snájder (N. Hunfalvy: sneci, snöci | K.: sneci, snájder | Unger: schneider) szintén

német jövevényszó nyelvünkben; vö. Schneider ’küsz’ (BWDWb.), N. bajor Schneiderlein, Schneiderfischlein ’kicsi, rossz halfaj, küsz’ (BWb.) nevekkel, melyek a schneiden ’vágni’ igéből képzettek. Kései kölcsönzésű, de nagy elterjedtségű halnév a magyarban. Megvan az angolban: schneider ’küsz’ (Freshwater Fish) és a románban is: snaidăr ’ua.’ (RF.). A népnyelvben srécer. A N. srác megfelelője megvan a szerbhorvát népnyelvben is: šrac. A német Schraetzel ’ua.’ kerülhetett át nyelvünkbe.

A horgas-hal (Nyr. 59) magyarázata: „mert a legkönnyebben jár a horogra; minden gyerek meg tudja fogni”. Még gombostűből készített horoggal is sikerrel

pecáznak erre a kis halra, amely a partok mentén minden vízbehulló élelmet elkap. Fűzfahal (N. ÚMTsz.: füszfakeszeg, fűszfakeszek,fűszhal, fücfakeszeg,

ficfakeszeg | Gyurkó: fűzfalevél, füzike | K.: füszfalevél | Mo.: fűzfahal) nevét testének fűzfalevél alakjáról kapta. Egy-egy halnév összekapcsolása fák

neveivel nem ritka; vö. zürj. bad’-tseri, bad’-kor-tseri ’koncér’, bad’-kor-myk ’keszeg’ (< bad ’fűzfa’ és kor ’levél’) (NyK. 49). Bökle társneve (R. 1863:

böke /Heckel/, 1865: bőke /Hunfalvy/, 1884: bökle /Nyr. 13/; N. ÚMTsz.: ua., büke ’veresszárnyú koncér’, bűke ’fiatal keszeg’, ’bélférges apró dévérke’

| Nyr. 13 és Ti.: bökle | HalK.: bőke ’koncér’) valószínűleg német eredetű; vö. Blicke (BWDWb.), Blikke (VNAE.), N. Blieke (BadWb.). Melich János (DLw.)

és Beke Ödön (Hal. 33) vetik fel a németből való átvétel lehetőségét, Munkácsi Bernát (Ethn. 4) szláv, Kniezsa (SzlJsz.) pedig ismeretlen eredetűnek tartja.

Sokkal valószínűbb, hogy inkább belső nyelvi fejlemény, és a bizonyíthatóan németből átvett ökle halnévvel függ össze az öklel, bök, bökle átmenettel.

A hullámhal terminus esetében a névadási szemlélet háttere az, hogy vízpartról jól látni a felszín közvetlen közelében vonuló küszöket, a parti hullámzás

sokukat a kövek közé sodorja. Dobóka (R. 1887: HalK.; N. ÚMTsz., Jankó: dobóka) neve Jankó leírásával magyarázható: ez a hal ugyanis „feldobálja magát”.

Pehelyhal a könnyű, apró küsz találó neve: R. 1794: peleh-hal (Grossinger) (Herman Ottó nyomán Unger és Beke /ÁK. 29/ szerint sajtóhibás a Grossingernél fölbukkanó alak), 1865: pehelyhal Hunfalvy. A ruszli (N. SzegSz.: ruszi, ruszki ’oroszhal’) név átkerült a kárpátukránba (Vladykov). A küszből savanyítják az ecetes, hagymás ruszlit nálunk, melyet más – főként tengermelléki – országokban inkább a heringből készítenek. A rütyőke, rügyő (R. 1838: Tsz., 1887:

HalK.; N. MTsz.: rütyőke ’valami apró hal’ | Jankó: rücső, rütyőke) balatoni halnév, a Vas és Zala megyei rütyőke ’női kurta kabátka’ jelentésű szóból

eredhet a kis küsz jelölésére.

A sujtásos küsz ’Alburnoides bipunctatus’ szaknyelvi nevét (R. 1887: HalK.; N. Jankó: sujtásos kisz | HalK.: sujtásos a Balatonnál) sajátos oldalvonaláról

kapta, mely a has felé erősen ívelt lefutású. A németben gestreifte Laube, N. Streifling, a spanyolban alburno bimaculado, a portugálban alburno pintado

és a hollandban is gestippelde alver (EL.),azaz ’csíkos küsz, csíkoska’ a neve. Fecskefarkú (HalK.) társneve ágas, villás farkára utal. Habnyelő (Gyurkó)

nyelvjárási nevét azért kapta, mert felszíni hal. A sugárkeszeg (R. 1887:HalK.; N. K.: sugárhal | Unger: sugárkeszeg) esetében a sugár ’sovány’ jelentésű,

a sudár szóval összefüggő, testformára utaló alakleíró név. A latin alburnus folytatója a küsz ném. Albe, Albola, ol. alborella, port. alburno, sp. albur,

alburno (EL.) neve.

A küsz teste csillogóan ezüstös, háta zöldes. Szája felső állású. Napos, szélcsendes időben közvetlenül a felszín alatt tartózkodik. Áramvonalas, nyúlánk testű, apró hal. Kedveli a nyílt vizet, csapatokba verődve vonul. Az ívó küszcsapattól – változékony időjárású években – még nyáron is szinte forr a víz.

A ragadozó halak fontos táplálékbázisát adják a küszök. Régen olyan tömeges volt, hogy állatok hizlalására is hasznosították. Az 1950-es évek elején a

Balatonból is nagy mennyiségű küszt szállítottak a konzerviparnak. A legtöbb horgász a gyerekkori küszözéssel, a „snecizéssel” oltódott be a horgászszenvedéllyel.

A fáradhatatlan néprajzos, Jankó János írja: „Badacsonytomajon hallottam először, hogy ott valamikor soproni németek jártak, azok a Balaton mellett azonban nem halásztak általánosan, hanem különösen küszt fogtak, annak pénzét [pikkelyeit] levakartatták, és a küszt magát többnyire elásták; ezt a küszpénzt állítólag Bécsbe küldték, ahol abból gyöngy- és tükörfonósort készítettek” (Jankó).

A Halászat szaklapban olvasható 1901-ben Vutskits György Balatoni halászfurfangok című írása, amelyben azt írja a küsznevű halacskáról, hogy „nemcsak a falusi nép ette meg szívesen az apró halat, hanem a halászok asztalán is gyakori volt. Az ezüstösen fénylő apró halacskákat megmosták, és úgy, ahogy volt, fejestül-belestül, pénzével együtt egy bezsírozott tepsibe rétegesen elhelyezték, liszttel meghintették, kissé megpaprikázták, és jó szárazra kisütötték.

Ha különösen jóízű falathoz akartak jutni, a kisült halat még leöntötték fokhagymás ecettel, újra tűzre tették, hogy az ecetes gőz átjárja az egész tömeget.”

Lukács Károly azt teszi hozzá a küsznek a táplálkozásban betöltött szerepéről, hogy „A Kis-Balaton lecsapolása óta ez a haleldorádó is veszendőbe ment,

de a lakosság annyira megszokta ősidők óta ennek az apró halnak a fogyasztását, hogy a Balaton túlsó, legkeletibb sarkáról is nagy tömegekben küldeti oda

a halászati vállalat a legapróbb küszhalat, melyet a fogás helyén, Siófok táján senki nem vásárol, a Keszthely és Szentgyörgy vidéki szegény lakosság azonban

szívesebben megveszi, mint a sokkal nagyobb keszeget.”

§ Pintes szőlő – Pintes: csn

A pintes egy ősi magyar szőlőfajta. Zalaszentgrót határában, a várostól dél-délnyugati irányban található Csáford hegyen foglalkozik a fajtával Veress János borász, aki az egész országban egyedülálló módon termeli a pintes fajtát. Sokáig azt hitték, a fajta a 19. és 20. század fordulóján bekövetkezett filoxéravészben eltűnt, ám Németh Márton kutató 1968-ban a cserkúti szőlőkben újra rálelt. Eredeti neve akkorra már feledésbe merült, az új nevet a Badacsonyi Szőlészeti-Borászati Kutatóintézet vezetője, Kiss Ervin adta, utalva arra, hogy a fajta egy tőkéje akár annyi szőlőt is képes teremni, amiből egy pint (1,6 liter) bor készíthető. A hamarosan hivatalosan is elismert fajtából az ország több pontján összesen 12 hektár törzstelepet létesítettek, ennek 2015-re csupán az egytizede maradt meg, méghozzá kizárólag Csáfordon.

Kezdetben pezsgőalapanyagként használták vagy például a szürkebaráttal együtt nagyüzemi feldolgozásba került, ám amióta 1996-ban egy kőszegi versenyen díjat nyert a belőle készült bor, népszerűsége egy kissé növekedett.

§ Erdei pinty (Fringilla coelebs) – Pinty: csn

A fajt Carl von Linné svéd természettudós írta le 1758-ban.

Európában, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában él. Erdőkben, ligetekben és gyümölcsösökben található. Fellelhető mindenütt, ahol legalább néhány fa koronája védelmet nyújthat számára.

Magyarországon rendszeres fészkelő, az északkelet-európai állomány egy része itt tölti a telet, míg az itteni állomány a mediterrán térség nyugati részén telel.

Testhossza 14–16 centiméter, farka 63–68 mm, csüdje 17–19 mm.

Szárnyfesztávolsága 24–29 centiméter, a hím testtömege 20-29 gramm, a tojó kisebb, 18-27 gramm közötti. Csőre 13–14 milliméteres.

Díszes, nagyon szépen éneklő madarunk; jókedvében pink-pink-nek hangzó hangokat, röptében pjü-pjü kiáltásokat hallat. A hím revirt jelző, ún. esőhívó hangja egyénileg nagyon eltérő. Változatos futamokból áll, amelyekben a szakemberek szigorú szabályokat mutattak ki.

A hím olyan, mintha kékesszürke sapkát viselne: a homloka koromfekete, fejteteje, nyakszirtje kékes palaszürke. Szeme környéke, pofája világos rozsdabarna, begye és melle vörhenyes. Dolmánya vörhenyesbarna, felső háta és farcsíkja élénk sárgazöld. A test alsó része borpiros. Szárnyán a színek csíkokban váltakoznak: a középső szárnyfedőtollak fehérek, a két szélső kormánytoll csaknem fehér, a többi szürke.

Magokkal, gyümölcsökkel, hernyókkal, rovarokkal és pókokkal táplálkozik. Fiókái számára leginkább a földön gyűjt rovarokat; a magvakra főleg télen fanyalodik.

Viszonylag könnyen tartható. A szakemberek a madarakat strófáik, a „verésük” szerint osztályozzák; minden jellegzetes strófának megvan a maga neve. Az

erdei pinty verése februárban kezdődik és júliusig tart – ezt januárban a beszéd, a „dichtolás” előzi meg.

A 19–20. század fordulóján komoly hagyományai voltak a pintyek énekversenyeinek. A jó verésű hímeket felhasználták a – szomszédos kalitkában nevelt – fiatalok tanítására, és nagy értékként becsülték meg őket. Manapság ezzel a módszerrel próbálnak elterjeszteni néhány, háttérbe szorult dallamot (amit már csak nagyon kevés hím énekel), és próbálkoznak egyes, kihalt dallamok újratanításával is – az erdei pinty öröklött hangutánzó képessége ugyanis jelentős, de csak a sajátos faji énekéhez illeszkedő dallamokat tanulja el.

Lomb- és tűlevelű erdőkben, ártéri ligeterdőkben, parkokban, gyümölcsösökben, erdősávokban, fasorokban fészkel. Évente 2-3-szor költ, és ilyenkor 12–13

napig kotlik – egyszerre 4–6 tojáson. A barnásvörös rajzolatú tojás alapszíne kékesszürke. Fészkét előszeretettel álcázza zuzmóval vagy pókhálóval. Az

első fészekalj áprilisban, az utolsó június végén röpül ki.

Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma pedig növekszik. Magyarországon védettséget élvez, eszmei értéke 25 000 forint, az állománya mérsékelten növekszik.

§ Pintyőke – tudományos neve: erdei pinty – Pintyőke: lk

Veréb nagyságú, erdei és kerti nagyon kedves madár; az öreg hím szárnyán egy széles fehér és egy keskenyebb sárgás, keresztberovott pászta; farkán

a két szélső kormánytoll nagy, fehér ékalakú folttal; felröpüléskor ezektől tarkának tetszik a madárka. Egyébként fejeteteje és tarkója kékesszürke, homloka fekete; a pofája és a hasafele szépen barnavörös; szárnya fekete, úgy farka is a fehér foltokon kívül. A tojó és a fiak egyszerűbbek; de hasonlítanak a

hímhez.

Fészkét jó magas ágakon, néha egészen szabadonállva rakja, még pedig nagy művészettel a legfinomabb zuzmókból, mohotkából, finom gyökérrostokból, gyapjúból és szőrből.

Fészekalja öt-hat tojás, mely halavány földön sötétesen pettyezettt, néha finoman írásos; ritkán egyszínű.

A pintyőke hasznos madár is, hozzá meg a kert, az erdő ékessége, nemcsak szép szinével és tarkaságával, jámborságával és lépegetésével, hanem

különösen hangjával, mely úgy szól, mint valami ezüst csengettyű; ezenkívűl hivogatása úgy hangzik, mint a neve: «pinty-pinty». Egész szaporítási vagy

fiasítási idején át buzgón szedi a legkártékonyabb rovarokat, különösen a rügyeket bántó apró és nagyon káros hernyócskákat, piczi bogarakat. Magvak érésekor ezekkel is táplálkozik s majdnem kizárólag a földről szedegeti azokat. Igaz, hogy veteményesekben, ha odaszokik és csapatosan jár kárt is okozhat, de a haszon mégis csak nagyobb.

Kemény télen sok nyomorgó madártárssal, sármányokkal, zsezsékkel, pipiskékkel, verebekkel seregbe vagy laza kompániába verődik, bejön falvakba, de még városokba is és ott is keresgéli szemeten, hulladékon úton-útfélen szűkös eledelét. Régente, de még ma is, külországban mint éneklő nagy becsben állott és énekének változatai szerint nevezték el. A jó pintynek tehén is volt az ára.

§ Orvosi pióca (Hirudo medicinalis) – Pióca: csn

A nyeregképzők (Clitellata) osztályának piócák (Hirudinea) alosztályába, ezen belül az állkapcsos nadályok (Hirudidae) családjába tartozó faj.

Az orvosi pióca eredetileg egész Közép- és Dél-Európában előfordult. A környezeti változások következtében, és feltehetően az orvosi célokra végzett túlzott begyűjtése miatt mindenütt erősen megfogyatkozott.

Ennek a piócafajnak a teste 10-15 centiméter hosszú. Színe a piszkos-, olykor sárgásbarna és sötét olajzöld között változik. Az alapszínen hat feltűnő,

vöröses hosszanti sáv látható, közülük néhányat sötét foltok tarkítanak. Hasa sárga, egyenlőtlenül elosztott fekete foltokkal. A fejtájék nem határolódik el élesen, a 10 kis szem felül, az elülső szelvények oldalain helyezkedik el. A test elülső és hátulsó végén egy-egy tapadókorong van. A szájnyílásban három félhold alakú, finoman fogas állkapocs található. Testének kígyózó fel-le mozgatásával gyorsan képes úszni.

Az orvosi pióca túlnyomóan lápos, mocsaras vizek és dús Növényzetű tavak

lakója. Melegvérű állatok – köztük az ember – vérével táplálkozik. Élősködő életmódot folytat.

§ Pipabéka (Pipa pipa) – Pipa: csn

A pipabéka elterjedési területe Bolívia, Brazília, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Kolumbia, Peru, Suriname, Trinidad és Tobago és Venezuela.

Ez a békafaj általában 10-13 centiméter hosszú, de akár 20 centiméteresre is megnőhet. A pipabékának kicsik a szemei; nincsenek fogai és nyelve sem. Lapos teste, levél alakú. Színezete kopott barna, néhány folttal. Széles lábfejei úszókkal vannak ellátva; a mellső lába ujjain csillagszerű képződmények láthatók.

A pipabéka a trópusi és szubtrópusiAlföldek nedves Erdeiben és édesvizű mocsaraiban él. Az élőhelyek elvesztése veszélyezteti a fajt.

Ezt a békát a szaporodási módszere miatt ismerjük jól. A többi békafajtól eltérően, a pipabéka hím nem a légzsákok által kiadott hangokkal vonzza magához a nőstényeket, hanem a torokban levő csonttal, amellyel éles csettintő hangokat képez.

Ölelkezés közben a pár ívekben fel-felemelkedik a fenékről. Minden felemelkedés közben, a nőstény 3-10 petét bocsát ki magából; a petéket a hím mozgásai a nőstény háti bőrébe nyomja bele. Miután a peték el lettek „ültetve”, néhány napra a bőrbe ágyazódnak és az anyjuk hátának lépesméz külsőt kölcsönöznek. A petéből való kikelés, az Ebihalból kis békává válás, mind az anyaállat hátbőrében megy végbe. Az alig 2 centiméter hosszú, kis pipabékák átszakítják anyjuk hátbőrét és kimásznak. Miután

elhagyták az anyaállatot, a kisbékák magányos életmódot folytatnak.

§ Kék pipafű (Molinia coerulea) – Pipa: csn

Kék perje. Évelő. 15–100. Töve terjedő. Szára csak közvetlen a gyökér fölött bütykös. Bugája 20–40 cm hosszú, keskeny;

kalászkái a tengelyhez simulók, palaszinkékek. Terem hegyvidéki nyirkos, árnyékos helyeken, szórványosan az egész országban.

§ Fehérsávos pipacstokormányos (Neoglocianus albovittatus) – Pipacs: lk

Sas-hegy, 1934. IV.17., Balogh J.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Mezei pipacs – Pipacs: lk

A pipacs vagy vadmák (Papaver rhoeas) a boglárkavirágúak (Ranunculales) rendjébe, ezen belül a mákfélék (Papaveraceae) családjába tartozó faj.

A mák (Papaver) nemzetség más fajait is szokták pipacsnak nevezni, ezért megkülönböztetésül a Papaver rhoeas-t magyarul a közönséges pipacs, mezei pipacs vagy vetési pipacs nevekkel is illetik.

Népies nevei: pipacsmák, büdös mák, czúczik, lúdmák, pitypalatyvirág, veres mák, vad mák.

A pipacs elterjedési területe Dél- és Közép-Európa. A pipacs feltűnő és ismert, 30–80 centiméter magas, egyéves növény. Levelei szárnyasan, mélyen szeldeltek, durván fűrészes szélű szeletekkel, a Szárral és a virágkocsánnyal együtt rásimuló vagy elálló serteszőrösek. A végálló Virágok átmérője 5–8 centiméter. Mindegyik virágnak négy lángvörös Sziromlevele van, a tövén fekete folttal. Termése fordított tojás alakú, kopasz, többrekeszű, lyukakkal nyíló tok, amit népiesen „borstartónak” neveznek. Sérülés esetén fehér, tejszerű nedvet ereszt magából.

Szántók szélén, tarlókon, parlagokon közönséges gyom. Utak szélén, parlagokon, gyomtársulásokban nő, 1800 méteres magasságig. A 20. század közepén még a gabonák egyik alapvető gyomnövénye volt, azóta a vegyszeres gyomirtás jobbára kiszorította a vetésekből. A búzatáblák szélén a mezei szarkalábbal és a búzavirággal együtt ma is tömegesen terem.

Kerti növénynek ma már ritkán ültetik (bár több, dísznövényként nemesített változata létezik); ilyenkor magról szaporítható. Terméséből a szél rázza ki

a magokat.

Magját sütemények és saláták ízesítésére, salátaolaj készítésére használják. Leveleit nyersen vagy főzve fogyasztják (mint a spenótot), de csak a virágbimbók kifejlődése előtt. Virágszirmait vörös ételfesték készítésére, szirupkészítésre használják. Régen bort is színeztek vele.

Gyermekeknél a friss hajtás mérgezési tüneteket okozhat!

A pipacsvirág (Papaveris rhoeados flos) jó köhögéscsillapító és enyhe nyugtató hatású, teáját toroköblítésre használják, valamint alvászavarok ellen.

A növény magját, leveleit, kinyílt virágszirmait májustól augusztusig gyűjtik, ami nagy figyelmet igényel: a szirmokat nem szabad összetörni, mert elvesztik

a színüket és fekete foltossá válnak. Vékony rétegben kiterítve, napfénymentes helyen szárítják. A szárítás során a szirmok elvesztik élénkpiros színüket és liláspirosakká válnak.

§ Pipe – tudományos neve: házityúk – (Gallus domesticus) - Pipe: csn

Tojásáért és húsáért tenyésztett háziszárnyas; Gallus domesticus.

A házityúk neve 1-2 hetes koráig csibe, ivarérettséget megelőzően csirke vagy jérce, ivarérett hím egyede kakas, ivarérett nőnemű egyede tyúk ’Gallus

gallus domesticus’. Háziasított madárfaj, mely a háztáji baromfik legelterjedtebb tagja, néha még magát a baromfi szót is használják a csirkék megnevezésére.

A házityúkkal kapcsolatos további kifejezés a tojó, kotlós; csibe, pipe; kappan, aprómarha, majorság. Egy fajtája a bosnyák nyakú ’kopasz nyakú <tyúk,

csirke>’ (KkSz., ÚMTsz.). Szabó József szerint jelentéssűrítő szóösszetétel, amely hasonló-hasonlított jelentésszerkezetű (Nyr. 133: 492): „A bosnyák nyakú

származékszó előtagja a bosnyák népnév, az állatokra (konkrétabban: a tyúkfélékre) átvitt jelentése pedig föltételezésem szerint a mohamedán bosnyákok egykori hajviseletével magyarázható.” Büky László megállapítása az (Nyr. 133), hogy a kopasz nyakú tyúk Tibetből származik, és kereskedők révén Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül került Erdélybe a XVII. század vége felé. Erdélyből került e háziszárnyas a szerb és bosnyák hegyvidékre, s csak azután magyar területre. E tyúkfajta 1875-ben s még 1925-ben is Bécsben kiállításon szerepelt. Számos neve ismeretes: erdélyi kopasz nyakú tyúk, erdélyi kendermagos, bosnyák tyúk, csóré ~ csóri [’tollatlan’, ’meztelen’] nyakú tyúk, Szeremley-tyúk, török tyúk (uo.). A bosnyák nyakú kifejezés jelentése szerkezetből önállósult lexéma gyanánt ’tyúk, amelynek bosnyák a nyaka’ (uo.).

A Gallus nemi terminus a ’kakas’ jelentésű lat. gallus szó, a domesticus fajinevének (< lat. domus ’ház’) pedig ’házi, házias’ a jelentése.

Mind húsát, mind tojásait előszeretettel fogyasztják az emberek. Háziasításával kapcsolatban két, egymásnak részben ellentmondó elmélet létezik. A korábbi elmélet szerint a házityúk monofiletikus származású, tehát egyetlen őstől származik. Ezek szerint a házityúk őse a bankivatyúk, amely Elő- és Hátsó-Indiában, valamint Indonézia legtöbb szigetén őshonos. Az elméletet alátámasztó érvek szerint a bankiva, változékonysága miatt, könnyen képez fajtákat, a házityúk alapszínei felfedezhetők a bankiva színeiben, a hangjuk egyforma, a bankiva–házityúk keresztezések szaporodóképes utódokat eredményeznek. Az újabb vizsgálatok

azonban egyre inkább a házityúk több ősre visszavezethető, polifiletikus származását valószínűsítik. Ezek szerint a következő fajok vehettek részt a házityúk kialakulásában: bankivatyúk vagy vörös dzsungeltyúk ’Gallus ferrugineus’, ceyloni dzsungeltyúk ’Gallus lafayetti’, szürke dzsungeltyúk ’Gallus sonneratti’, jávai dzsungeltyúk ’Gallus varius’. A kutatók érvei szerint a házityúk populációjában túl nagy a változatosság ahhoz, hogy egyetlen ősre legyen visszavezethető.

Sokat nyom a latban az a tény, hogy a házityúknak vannak olyan tulajdonságai, amelyek a bankivánál hiányoznak (pl. öt lábujj).

Domesztikációja ásatási leletek alapján a Kr. e. III. évezredben ment végbe. A babilóniaiak már a Kr. e. II. évezredben tartottak tyúkot, az asszíroknál

a Kr. e. VII. századból vannak róla adatok. Faliképek tanúsága szerint az egyiptomiak már használtak mesterséges keltetőt. Görögországba perzsa közvetítéssel került. Az ókorban jutott Európába, az első írásos feljegyzések a Kr. e. V–IV. évszázadból, görög íróktól származnak. Közép-Európába valószínűleg kelta közvetítéssel került. Háziasításuk tehát igen régen történhetett, de tojását tömegesen csak az 1800-as évektől kezdték fogyasztani.

A magyar tyúk a Magyarország különböző vidékein őshonos parlagi tyúkok tenyésztett változata. A csekély számú lelet alapján feltételezik, hogy a honfoglaló magyarok valószínűleg Kelet-Európából hozták be magukkal a magyar parlagi tyúk ősi változatát. Ezek késői utódaiból kezdtek kialakulni XIX. század végén a mai tyúkfajták. Kialakulásukban szerepe volt a tatárjárás idején hazánkba jutott nagy testű ázsiai fajtának, majd a törökök által behozott balkáni, kis-ázsiai tyúknak. Később a nyugatról betelepülő lakosság is hozta a saját, jól bevált fajtáit. Időközben kialakultak a különböző, egyre egységesedő színtípusok, így a XIX. századra már több fajtaváltozat létezett. A magyar tyúk és a típusában is eltérő erdélyi kopasznyakú tyúk a XIX. század második felében, több neves tenyésztő közreműködésével alakult ki a parlagi állományokból. A kendermagos magyar tyúk tenyésztése az 1890-es évek elején kezdődött Szolnokon, a parlagi állomány kendermagos színű egyedeinek szelektálásával, nemesítésével. Gyorsan kedvelt lett a tenyésztők között. Mivel színe alkalmas rejtőzködésre, főként az ország északi részén, a ragadozó madaraktól jobban veszélyeztetett helyeken tartották. A fogolyszínű magyar tyúk nevét onnan kapta, hogy a tojó színe a fogolyéra hasonlít barna rajzolattal. Elsősorban a Dunántúlon és erdős területeken terjedt el, ahol rejtőzködést elősegítő színe megvédte a ragadozóktól.

§ Pipevirág – tudományos neve: Pongyola pitypang – (Taraxacum officinale Wigg.) – Pipe: csn

További nevei: barátfej, barátfű, békavirág, bimbófű, czikória, gyermeklánczfű, kákics, kutyatej, oroszlánfog, papvesszeje, pimpó, pipevirág, pimpompápom, sárvirág, tejesfűvirág. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.

Évelő. 2–30 cm. Bőven tejelő növény. Húsos gyökere mélyen hatol a földbe; tőkocsánya csöves. Levele mind tőlevél; mind puha, fényes, kaczuros, öblösen fogazott sőt lehet ép is. Fészke magános, aranyszin-sárga. Külső

fészekpikkelyei hamar lehajolnak. Terméskéi hosszúcsőrűek; a csőr végén szétterülő bóbitával. Terem mezőkön, legelőkön, mindenféle füves helyen az egész országban. Van számos fajtája. 3–10, sőt enyhe télen egész éven keresztül virágzik.

§ Pipifű – tudományos neve: liba pimpó – (Potentilla anserina L.) – Pipi: csn

További nevei: ezüstös vagy fehérhátú fű, isten abroszkája, lúdpázsit, pimponya, pipifű, vad varádics. – Term. r.: Rózsafélék. Rosaceae.

Évelő. 10–50 cm. Szára lecsepűlt, rendesen gyökerező. Levelei félbeszárnyasak; felső lapjokon zöldek, kissé selymesek, visszájokon mindig ezüstösek; ritkán

egészben fehérek. Magános nagy virágai hosszú kocsányokon fejlődnek, aranyszín-sárgák. Terem az egész országban árkok, útak szélén, főleg libalegelőkön.

§ Pipók – tudományos neve: pipacs – Pipók: csn

A mákkal rokon, piros virágú gyomnövény; Papaver rhoeas.

Az egykori latin–magyar szójegyzékekben még vad mák volt a neve, a németben ma is ismerik Wilder Mohn néven. Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Ameos – Pachko vel pypanch.” Melius Juhász Péternél 1578-ban olvashatjuk a papacs mellett a pippancs nevet, majd Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben szerepel. Lippay Jánosnál 1664-ben a „Papaver erraticum tellyes pipacs”. Pápai Páriz Ferenc szótárában 1708-ban az Anemone papits, pipats fü. Csapó Józsefnél 1775-ben pápits, pipatz, patatz az Anemone. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) tavaszi pipats, fejér pipats, papits, pipats-kükörtsin, patácz az Anemone nemorosa, a Papaver rhoeas pedig pipats mák, pipantz, papantz, illetve vad mák,mezei mák, bújdosó mák. Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) pipats.

Hangutánzó szó, a pattint, pattog és a pacskol, paskol szavak rokonságába tartozik. Valamikor a pipacs fejét a síró gyermek szájába adták, aki azt addig

szopogatta, míg a magtok ópiumtartalmától el nem aludt. A szopogatás közben jellegzetes píp-pip hangból keletkezett a virágnév. De a növény egyes részeivel

folytatott játék is közrejátszott: a gyerekek a száj elé vagy a tenyérre helyezett virágszirommal csattogtattak, pattogtattak. (Éppen úgy, ahogy például a kulacs létrejött a kotyogó hangból.) Plinius azt írta a pipacsról, hogy „egyesek minden további nélkül letörik és a tokkal együtt rágják”. Szintén hangutánzó

szóval pukkantó. Ilyen a német népnyelvi Klatschrose, Batschblomm, Tatschen.

Baranyában pillancsvirág, a Balaton mellékén pipók, további népnyelvi nevei a papacs, paticska, pacsat, patacs.

A latin papaver növénynév’mák’ jelentésű. A rhoeas (&lt; görög rhoia ’gránátalma’) talán a mák virágának színére utaló név. Dioszkuridésznél a rhoiasz növény egy olyan mákfajta, amely a leveleit gyorsan ledobja. Ezért esetleg inkább a görög rhein ’folyik’ szóval függ össze a lehulló viráglevelek okán.

Az angolok szép kifejezéssel nevezik a ’búzatáblák szolgálóleányainak’ is a pipacsot. Több összetételben is szerepel a mák, ígya pipacs egyik társnevében, a lúdmák (R. 1896: Nyr. 24, 1911: Nsz., 1928: Nyr. 57; N. ÚMTsz.: Mátraalja | MNyj. 6: Felvidék, Zsip) szaknyelvi és tájnyelvi terminusban. További összetételek még a pipacs büdösmák, bakmák, bújdosómák nevei. A németben – színe alapján – nevezik Feuermohn és Blutblume néven is. Társnevei még a magyarban a cucik, pép, pépvirág, pip, pitypalattyvirág és zabfűvirág név.

Az újkőkorban Kis-Ázsiából került vetőmaggal Európába. Talajban nem válogatós, vetésekben, utak mentén gyakori. Gabonát károsító gyom, de szép színű virága miatt tetszetős. A képzőművészetben a festők, különösen Claude Monet és Szinnyei Merse Pál hálás témája a pipacs, a színpompás pipacsos mező. Tompa Mihály Virágregék című sorozatában a pipacsnak szintén a virágát írja le:

S a pipacs díszes, pirosló

Ruhát hord e pillanattul;

Ah, de dísze oly mulandó …

Reggel nyílik, estig elhull!

Virágaiból régebben nyugtató szirupot készítettek. Veszelszki Antal azt írta 1798-ban, hogy „A’ Pipatsot tsak az nem esméri, a’ ki még a’ mezőn nem járt

a’ gabonák között… fejeit ha fele vízben, fele borban addig főzik, hogy kevés leve maradjon, hasznos itala azoknak, a’ kik nem alhatnak.” A régi egyiptomiak

a halottaikat díszítették vele. Korábban forgalomban lévő mellteák állandó alkotórésze volt, mivel nyálkaoldó és idegcsillapító hatású. Toroköblítőnek

is használták. Gyermekek köhögése elleni háziszerként alkalmazták.

§ Pirék – tudományos neve: bíbortetű - (Dactylopius coccus) – Pirék: csn

Népies nevei: bíborbogár, pirék.

A Pajzstetvek (Coccoidea) közé, a Dactylopiidae Családjába tartozó rovarfaj Cochinelle-tetűnek is nevezik.

Eredeti hazája Mexikó, ahol a fügekaktuszok (Opuntia-fajok) nedvét szívja. Kárminvörös, szárnyas hímje 1,6 mm hosszú; Nősténye majdnem félgömb alakú, szárnyatlan, 2 mm hosszú. Mexikóban a bíbortermő kaktusz (Opuntia cochenillifera) parazitája. Itt, továbbá Közép- és Dél-Amerikában, Nyugat-és Kelet-Indiában, Spanyolországban, Algériában, Jáván és a Kanári-szigeteken a bíbortermő kaktuszon és más fügekaktuszfajokon (Opuntia sp.) mesterségesen tenyésztik.

A nőstények sárga tojásokat raknak, amikből 8 nap múlva bújnak ki a lárvák, hogy többszörös vedlés után 14 nap alatt fejlődjenek ki teljesen. A hím lárvák viaszfonalakból összeillesztett, hátul nyílt csőben bebábozzák magukat; a bábokból 8 nap múlva kelnek ki a szárnyas hímek; a nőstények nem bábozzák be magukat. Párosodás után a hímek elpusztulnak, a nőstények még két hétig élnek, és ez alatt lerakják petéiket. Mivel a bíbortetvek élete rövid, egy esztendőben négy-öt, olykor hat nemzedékük is kifejlődik.

A bíbortetű teste vörös festéket tartalmaz. A bíbortetű nőnemű példányainak szárított testéből áll a kosnil, és ebből nyerik vizes, vizes-alkoholos vagy alkoholos extrakcióval a kármint és a kárminsavat. Engedélyezett élelmiszerfestékként használják E-120 jelöléssel.

Tenyésztése a 19. század első felében, a Kanári-szigetekenöltött óriási méreteket. A szigeteken ma mindenhol látható Opuntina gosseliana fügekaktuszfajt a tetvek táplálékául telepítették be. Miután 1856-ban feltalálták a kátrányból előállítható anilinvörös festéket, a Kanári-szigeteken a bíbortetű-tenyésztők tömegesen tönkrementek, csak a kaktuszok nyertek az ügyön. Napjainkra már csak Lanzarote szigetén tenyésztenek bíbortetűt. Amikor kiderült az anilinfestékek genetikai kockázata és mutagenicitása, ártalmatlanabb volta miatt újra divatba jött, és napjainkban tenyésztése újra felfutóban van.

§ Pirkó – tudományos neve: gumós burgonya – (Solanum tuberosum L.) – Pirkó: csn

További nevei: burgonya csucsor, gumós ebszőlő, bandurka, bibiricskó, bolyóka, burgonya, földialma, földimogyoró, grulya, kartifli, kolompér, krumpér, krumpli, kutya- vagy svábtök, kukujó, péra, pirkó, pityere, pityóka, tojórépa. – Term. r.: Ebszőlőfélék. Solanaceae.

Évelő. 40–150. Az egész növény aprón szőrös. Levelei egyenetlenül, vagyis félbe szárnyasak, 7–11 levélkével. Virágai hosszú kocsány végén bogernyős kunkorokban. Pártája még egyszer akkora, mint a csésze, 5-hasábú, rózsaszínű, fehér, sárga vagy halavány violaszínű. (E szín a gumók színével nagyobbára egyezik). Nagy bogyói gömbölyűek, zöldek. Földbeli taraczkjai keményítő tartalmú, húsos gumókat fejlesztenek; ezért számos fajtában mindenütt termesztik. Nevezetes fajtái a rózsa, hópehely, sárga Jakab, szepesi bujók stb. … Hazája Dél-Amerika; Chilében és Boliviában ma is vadon terem. Keményítőt, szeszt is gyártanak belőle; takarmánynak is használják. Szára, levele, különösen bogyója, solanintartalmánál fogva, mérges.

Cserepekbe is ültetik a tojás csucsor-t (S. Melongena L.), melynek nagy fehér, avagy lilaszínű bogyói tojásszerűek. Nagy lilaszinű termésű fajtáját főzelékül, vagy húshoz mellékételül eszik és kertekben termesztik.

§ Nagy pirók (Pinicola enucleator) – Pirók: csn

A pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó faj.

Eurázsia és Észak-Amerika északi részén él, nyugaton Kaliforniáig fészkel. Tűlevelű és lombhullató erdőkben él.

Testhossza 21 centiméter, szárnyfesztávolsága 30–35 centiméter, testtömege 47–64 gramm. A hím feje, háta, torka és begye piros, hasa szürkészöld.

Télen a vörösberkenyét keresi, de elfogyasztja a fenyőmagvakat és a rügyeket is, nyáron az ízeltlábúakat és a levéltetveket is megeszi. Általában a fákról táplálkozik, de a földre is lemegy az élelemért. Vonulása a táplálék mennyiségével függ össze, amikor az elfogy, a madár tovább vonul.

A hím az énekével csábítja a tojót. A csésze alakú fészket a tojó építi faágakból, fűszálakból és mohából. Fészekalja 4 tojásból áll, melyen 13–14

Napig kotlik. A kikelt fiókákat eleinte puha rovarokkal, később magokkal is táplálja.

Magyarországon nagyon ritka téli kóborló. Hazánkban védettséget élvez, eszmei értéke 10 000 forint.

§ Pirók – tudományos neve: köles – Pirók: csn

Apró, gömbölyded szemtermésű takarmány- és gabonanövény; Panicum miliaceum.

vérköles J: a köles piros szemű fajtája.

Mint helységnév már 1138-ban előfordul. Növénynévként 1395 körül (Mílium – keles) a Besztercei Szójegyzékben, majd a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.: kwles) és 1434-ben bukkan föl: kewles. Megtalálható Murmelius szótárában (1533), a Gyöngyösi Szótártöredékben (1560 k.), Heltai Gáspár meséiben (1566), Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) és Calepinus szótárában (1585). Verancsics Faustus Dictionariumában (1595): keules ’Milium’, Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.) koles (és ételnek) kasa. Benkő

Józsefnél (1783: NclB.) köles, olasz köles, róka farku köles, kánári köles, bor-köles. Ez utóbbi összetétel igen régi, a Magyar Oklevél-szótárban már 1328-ban

szerepel a borkules (OklSz.), 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában, 1708-ban és 1767-ben Pápai Páriz Ferenc szótárában, 1807-ben pedig a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) bor-köles.

A köles szó finnugor eredetű. A növényvadon is megterem, minden valószínűség szerint már az ugor ősnép is ismerhette. Erre mutat a vogul északi kwoläs ’liszt’, szoszvai k·olas ’húsból vagy halból készített liszt’. „A földművelést nem folytató vogulok nyelvében az összegyűjtött magokból készített liszt vagy kása megnevezése lett a növény neve” (TESz.). A bor-köles összetétel előtagja szláv jövevényszó, a szerbhorvát, szlovén bâr, ócseh ber, mai bér, szlovák bar, lengyel ber, ukrán és orosz bor jelentése ’köles’, illetve ’muhar’. Társneve a pirók.

A macskafarkú köles tájszó metaforikus terminus, jelentése vörös köles (N. Nyr. 73: Rábagyarmat). A vincellértetű a’Panicum verticillatum’

(MNy. 79) neve volt 1825-ben.

A köles magja a szemes táplálékok között a legkisebb, de minden évben bő termést ad, innen az ’ezermagú’ miliaceum fajnév. A Panicum nemzetségnév ókori latin névből való, már Pliniusnál olvasható a panicum, panis, illetve panicum a paniculis dictum.

A kapás kultúra időszakában, a kőkorszak végétől kezdődő „kása-korban” az ember fő táplálékát kölesből, cirokból, muharból és négerkölesből készítette.

Neveik azóta is gyakran keverednek egymással, mint ahogy az egyiptomi duhn is a köles és a cirok közös neve; hasonlóan nehéz a héber dóchan azonosítása.

Település- és családnevek sokasága mutatja, hogy az ókorban fontos termék volt a köles, széles körű művelése bizonyított, a belőle készült lepény a mórok

közismert étele volt. Plinius arról tudósít, hogy Itáliában sok köleslepényt fogyasztottak, Xenophón pedig egy olyan Fekete-tenger melléki népről ír, amelyet „kölesevőknek” hívtak, annyira szerették ezt az ételt.

Nem volt olcsó gabona az ókori Rómában. Ha megvizsgáljuk Diocletianus császár rendeletét az árakról és a bérekről, következtethetünk a IV. század eleji római földművelők, iparosok és értelmiségiek életszínvonalára. Az árak felsorolásában például azt látjuk, hogy 2 modius, azaz 17,5 kilogramm búza ára 100 dénár, az árpáé és a rozsé egyaránt 60 dénár, az árpadara 100 dénár, míg a köles őrölve a duplája, azaz 200 dénár volt. Ugyanakkor a borbély egy hajnyírásért 2 dénárt, a ruhatáros fürdővendégenként szintén 2 dénárt, nevelő, írás-olvasás oktató tanítványonként

havi 50 dénárt, görög, latin nyelvet, valamint mértant tanító tanítványonként havi 200 dénárt keresett.

Hunyadi Jánosról jegyezték fel, hogy búzaliszthez keverve kölesből készült kedvence, a jellegzetes ízű köleskenyér.

A trópusi országokban, elsősorban Indiában és Afrika egyes részein ma is a legfontosabb néptáplálék ez az olcsó, a legrosszabb talajokban is sikerrel termeszthető növény. Az afrikai népek mitológiájában

több helyen szerepel a köles.

Wotó történetében, amikor menekülni kénytelen a vérfertőző király, a bosszúja a háziállatok és a köles elpusztítására irányul. Kakas, tyúk és kevés köles segítségével varázslatot művel, elpusztítja a kölest a busongók földjén, mégis neki kell azután szégyenletesen elmenekülni.

A köles eredete tisztázatlan. Talán a Kazahsztán, Mongólia, Észak-Kína területén, Afganisztán vidékén honos Panicum spontaneum Lyssev ex Zhuk. fajból származik. Mindenesetre egyike azoknak a növényeknek (rizs, köles, mohar, búza, szója), amelyet már öt évezreddel ezelőtt Chen Nuang császár rendeletére évenként megismétlődő szertartásokon a mindenkori uralkodó ünnepélyes keretek között vetett el.

Az újkőkor derekán a Kárpát-medencében már termesztették. Cséplése

igen egyszerű, mert ütögetéssel, sőt kézi morzsolással is könnyen elvégezhető. A köles lehetett tehát az a növény, amely a korai termesztési feltételeknek

leginkább megfelelt. A nomád pásztoréletmód jellegzetes szántónövénye volt, termesztése jól megfért a nagyarányú legeltetéssel, hiszen gyorsan érik be, és emellett igénytelen növény, kevés gondozást kíván.

Emberi táplálkozásra csak akkor alkalmas, ha „meghajalják”, vagyis meghántolják. Ez azt jelenti, hogy a héjat el kell távolítani. A hántolás a „kölyün, lükün” (famozsár) történik. A meghántolt köles a kása.

Nyelvtörténeti, művelődéstörténeti, földrajzi névi bizonyítékok sora mutatja, hogy a köles egészen a XX. századig fontos növénye volt a magyarságnak. Sokféle étel készült belőle. A varázslásokban és praktikákban egyaránt nagy szerepe volt. A szertelenül, nagyon bőkezűen vagy csak könnyelműen fizető emberre azt szokták tréfásan mondani, hogy „fizet, mint a köles”. Ez a szólásunk a földművelés, a paraszti munka világában jött létre, és az a megfigyelés az alapja, hogy a köles a többi gabonánál jóval több szemet terem, még kedvezőtlen körülmények között, rossz talajon, zord időjárás esetén is. Termesztése tehát igen kifizetődő.

§ Pirospaprika – Piros: csn, lk

A Kárpát-medencében termesztett hagyományos magyar fűszerpaprikából (pirospaprika) készül a magyar konyha fontos ízesítő- és színezőszere, a fűszerpaprika-őrlemény.

§ Földi piroska – tudományos neve: erdei kakas-mandikó – (Erythronium Dens canis L.) - Piroska: csn, lk

További nevei: fogasgyökerű fű, földi piroska, kakas mándikó, kutyafoggyökér, tavaszika, veres nyakagyar. – Term. r.: Liliomfélék. Liliaceae.

Évelő. 8–20 cm. Gumója hosszúkás, hengeres. Két tőlevele hosszúkás tojásalakú, hamvasszürke és barnafoltos. Leple harangalakú, rózsaszínű, fehér vagy kékes; 3 belső sallangja tövén púpos, valamennyi végre hátragörbülő. Terem erdőkben, főleg bükkösökben, hazánk keleti hegyvidékén szórványosan; helyenkén tbőven. Egyebütt ritka.

§ Piskár – tudományos neve: réti csík- Piskár: csn

Hengeres testű mocsári hal; Misgurnus fossilis.

Az ÉrtSz.-ban csupán ezt az egy fajt szótározták, pedig hazánkban több is él: Nemachilus barbatulus, Misgurnus fossilis, Cobitis taenia és Sabanejewia aurata. R. 1339: chyk (MNy. 59), 1395 k.: chuk hal ’angolna’ (BesztSzj.), 1405 k.: chik ’ua.’ (SchlSzj.), 1533: czik (Murm.), 1558: csík, 1587, 1597: chyk (OklSz.), 1637: czik, 1710, 1720, 1744, 1768, 1783, 1792: csik (SzT.), 1794: tsik (Grossinger), 1884: csík, csíkhal, réti csik,kövicsík (Nyr. 13). N. Herman 1980: csíkdáma ’a festőanyag megfogyatkozása nem ritkán olyan nagy, hogy a csík fehér’.

A TESz. szerint ismeretlen eredetű szavunk, azonban ez a megállapítás nem állja meg a helyét. A csík esetében Bárczi Gézának (SzófSz.) két feltételezése is volt. Az egyik ugor tőből való származtatást feltételez, a vogul šy- ’gadócfajta’ jelentésű szóban véli fölfedezni, a másik szerint elvonás a síkhal ’síkos hal’ csíkhal változatából. Kniezsa véleménye az (SzlJsz.), hogy a közelebbi forrása ismeretlen; feltehető, hogy a cs. N. ik ’ua.’, erdélyi szász schäk ’ua.’ (uo.) és a szbhv. ik, cikov ’ua.’ (UESkr.) magyar eredetűek. Az utóbbiakat Hadrovics a magyarból valóknak tartja.

Minden megfejtési kísérlet abból a tévedésből indul ki, hogy a halnév a szláv nyelvek közül csak a magyarral közvetlenül érintkezőknél található meg (SzlJsz., MNy. 61, 58, EtSz.); vö. szlk. sikavica, sykavec, (RF.), kárpukr. sykavka ’ua.’ (Fe.). Pedig használatos a többi szláv nyelvben is! Vö.: or. sik, sikolka, cikun, le. sikavka, cs. sykavec, ukr. sỳkavka, cykun, syk ’ua.’ (RF.). A szláv halnév a hangfestő, hangutánzó or. síkat, cykat (REWb.), cs. sykati ’sziszeg, sistereg’ (ZfSl.) igére vezethető vissza. A csík valóban „nem néma, mint a hal”, több kutatónál is olvasható (pl. Lukács MNy. 46), hogy képes hangot kiadni: „gyenge, csikknek felfogható hangot hallat kézbevételkor, kis nyomásra”. Lásd a csík visító hal (Dankó) nevét is, melyben szintén a csík hangkibocsátásáról van szó. Ez a neve a Bodrogközből is bizonyítja, hogy nem néma hal. Krúdy Gyula írja Álmoskönyvében az elevenen való megfőzésről: „a néma csík, amelynek hangját eddig még a halakkal beszélgető bibliai szentek sem hallották, a néma halacska a tüzes levesbe jutván egyszerre megszólal, mégpedig olyan cincogó, visító kiáltással, mintha kisgyermekek sikoltanának segítségért. A visítás halk, fájdalmas zümmögésbe merül egy másodperc múlva, de ez az idő éppen elegendő az érzékeny asszonynépnek, hogy kimeneküljön a konyhából, százfelé futamodván a fájdalmas hang elől” (Bp., 1966). A csík neve összefügg a csi- szótővel ’csikorog’ jelentéssel, tehát itt is hangutánzó szó. „A gőgicsélő hangokon kívül sokszor erős füttyhangot is hallatnak” – olvasható a Természet című folyóiratban (1898. 14). Ugyanakkor a szlk. ik, (Fe.),szln. îk (Bezlaj), kárpukr. ik (Lizanec) és a cs. N. ik ’ua.’ (MNy. 58) a magyarból való átvételek.

A hangfestő eredetet bizonyítja egy társneve is; a csík szorb (nevezik vendnek is) piskor ’ua.’ nevét számos nyelv átvette. A nyugati szláv halnév a fszorb. pisk ’fütty’ (Kluge), szláv piskati ’fütyülni’ (REWb.) szóból származik, mivel a csík fütyülő hangot képes kiadni. Mint olvasható: „ezek a halacskák hangot adnak ki” (Brehm). Ennek az a magyarázata, hogy a csík olyan oxigénben szegény vizekben él, amelyek nyáron ki is száradnak. A túléléshez béllégzésre képes, a víz felszínén levegőt nyel, amit a végbélből felszív. Ha hirtelen kiemelik a vízből, végbélnyílásán fütyülő hanggal kiereszti a levegőt. Erre a különlegességére már Conrad Gessner is utalt híres művében (1551). Ez a magyarázata ném. tájnyelvi Furzgrundel és Piepaal (NF.) nevének is (’fing-küllőhal’ és ’fütty-angolna’). A magyarban is a csík egyik társneve a piskár (Hal. 33; R. 1232: piscarustou, 1331: Piskaruspatak, 1449: Pyskarpotak /Beke/). A románban szintén megvan a pişcar, pcişcar (Gyurkó). Mint feljebb láttuk, szláv eredetű szóval állunk szemben, ma is megvan szinte valamennyi szláv nyelvben; vö. kárpukr. piskor (Vladykov.), cs. piskoř, blg. piskal (EL.), le. piskorz, or. piskar, szbhv. piskor (ZfSl. 19), melyek az ősszláv piskorь’Misgurnus fossilis’ (uo.) névre vezethetők vissza. A szláv halnevet a német is kölcsönözte; vö. ném. Pisker, Peisker ’ua.’ (Kluge), Pisger (EL.).

Az erdélyi magyaroknál, románoknál és szászoknál a bilingvizmus formájában élő nyelvi kölcsönhatásokkal kell számolnunk, a két-, sőt háromnyelvűség megnehezíti a népi elnevezéseknél az átadó, átvevő nyelvek viszonyának eldöntését. Vö. ro. cic ’Misgurnus fossilis’, N. cicar, ciscar, cec,chişcar (Gyurkó). Mivel ez a halnév a románban Erdélyben használatos, így minden bizonnyal a magyar csík átvétele. Erdélyben, a Marosnál a kövi csíkneve gringye, amely a ro. grindea, grindei, grindel ’ua.’ halnév átvétele. A Misgurnus fossilis csíkkirály (MoH.) elnevezésének magyarázatát Herman Ottónál olvashatjuk: „nem éppen ritka eset, hogy bőrének barna festőanyaga elenyészik, s ilyenkor az illető csík élénken kanárisárga” (Herman 1986).

A Misgurnus fossilis egyik társneve ásott hal (MoH.), ásovány hal ’ua.’ (Halh.), mely a Sárréten, az Ecsedi lápon a réti csík halászatának sajátos módszerére utal. Ez a kis hal ugyanis olyan mostoha körülmények között is megél, ahol a többi halfaj hiányzik. „A’ Berettyó és Kraszna vizek kiszáradásaiból a’ disznók eleven tsikokat túrnak ki a’ száraz földből” (Gáti). A Szigetközben „döglött vizekben, lőtyékben hemzsegtek. Bevággyo magát az iszapba és kibirgya ki tuggya meddig” (K.). „Ahom pipát fő a sár (bugyborékolt), váktung belë kapáva, osztán csag doptunk ki a csíkot” (OrmSz.). Herman Ottó leírásából ismerjük a csíkászok módszereit: „az árvizek apadása után lyukakba szorult halak, leginkább csíkok, melyeket a csíkász ki szokott ásni” (HalK.). De a nyári szárazság idején is hatalmas csíktömegek kényszerültek nedves, föld alatti helyekre, ahonnan egyszerűen ki lehetett ásni őket. Innen ered a hal tudományos faji elnevezése is: a latin fossilis ’ásott’ jelentésű.

A Cobitis elongata bábacsík (R. 1887: HalK.), illetve halbába (Term. 1898: 7) népnyelvi neve a nyurga változat nyelvjárási elnevezése Unger szerint. A kövi csík társneve az ekényhal (uo.). Gömőhal (R. 1884: Nyr. 13, 1898: Term. 7) a nyelvjárási neve, a gömő ’bütyök’ (ÚMTsz.) szóval hengeres teste, felülről lapított feje miatt nevezik. Van kavicshal (N. uo., HalK., K.: kavics hal ’ua.’) tájnyelvi neve is, mert ez a hal élőhelyéül a kemény aljzatú patakokat, kisebb folyókat választja. Élelmét a fenéken, a kövek között találja meg, „a kövek között motozkál” (uo.). A népi humor találó elnevezése a pinanyaló ’Cobitis tenia’ (MTsz.: Szatmár m., Nagydobrony), valamint picsavágó (Bálint: Szeged; R. 1887: ua. HalK.) név. Átvette a kárpátukrán is; vö. pisovaga, picsovaga ’ua.’ (Vladykov), a kárpukr. pinorago ’Nemachilus barbatulus’ (uo.) ugyancsak a magyarból való átvétel.

A Cobitis barbatula egyik társneve a bajuszos orsófark (HalK.). Petényi Salamon kézirata alapján Herman Ottó elnevezése. Ismert bajuszos orsóhal neve is a kövi csíknak (Halh.). A sibrikhal (R. 1884: Nyr. 13; N. Gyurkó, HalK.) ismeretlen eredetű tájnyelvi elnevezése a vágó csíknak. A fövenyvágó (R. 1887: uo.; N. MTsz.) a sekély, gyakran arasznyi vízben élő, a vízfenéken tartózkodó kis réti csík tájnyelvi neve. Idegen nevei között is van hasonló névadási szemléletű, pl. ném. Schlammpeitzger, Schlammbeißer (< Schlamm ’iszap, sár’), Moorgrundel (EL.) és Pfuhlfisch (NF.) neve is (< Moor, Pfuhl ’mocsár’), azaz ’mocsári, sárcsík, sárharapó’. Ném. Steinbeißer nevének (R. XV. század: saxatilis-steinbiss /uo./ < lat. saxum ’kő’) a Cobitis taenia jellegzetes táplálkozási módja az alapja, ez a csík ugyanis lebegő anyagot, homokot szív a szájába, ott kiszűrve a hasznosíthatatlan anyagot, kopoltyúnyílásán át kibocsátja. A kis gerinctelen élőlényeket, algákat azonban elkülönítve megeszi. Ugyanez volt a névadási szemlélet háttere Steinpicker és Steinfresser (uo.) társnevének. Éjjel aktív, és nappal a homokba ássa magát, ezért a német nyelvjárásokban Sandbuddler (uo.) néven is hívják. Mivel szeme alatt felállítható hegyes tüskéje van, a németben Dorngrundel, az angolban spined loach (< spine ’tüske, tövis’) nevet kapott (az angolban a loach névvel bajuszos halakat jelölnek).

A kövi csíkot jelentő latin Nemachilus barbatulus binómenben a barbatulus fajnév jelentése ’kis bajusszal ellátott’, a lat. barbatus ’bajusz, szakáll’ és a lat. -ulus kicsinyítő képzővel alkották. Ennek folytatója a katalán, litván és portugál halnév. A Nemachilus genusnév ugyancsak a hal bajuszkájára utal, a név a ’szál, fonal’ jelentésű gör. néma és a szintén gör. chēilosz ’ajak’ szó összetétele. A balkáni csík ’Cobitis aurata balcanica’ (Sabanejewia aurata) lat. aurata fajneve (< lat. aurum ’arany’, auratus ’aranyos, aranyozott’), valamint idegen nyelvi nevei között számos összetétel a színre utaló ’arany’ jelzővel alkotott.

A réti csík ’Misgurnus fossilis’ fajt időjárást jósló halnak tartják, erre utal ang. weatherfish, fr. poisson baromètre és ném. Wettergrundel, Wetterfisch (uo.) társneve. Ennek az a biológiai magyarázata, hogy a réti csíkok különösen érzékenyek a légnyomás változásaira, úszóhólyagjuk hátsó része barométerként működik. Vihar előtt a különben csak éjjel aktív csík eleven lesz, a víz felszínére úszik. Mivel nyugtalanságával elárulja az időváltozást, időjós nevet kapott, és gyakorta tartották üvegben, akváriumban.

A latin szaknyelvi Misgurnus genusnév a gör. míszgein ’vegyül’ szóból alkotott, arra utal, akár a fossilis fajnév, hogy e hal a sárba ássa be magát, lásd fent. A lat. szaknyelvi Cobitis genusnév ókori eredetű, a gör. kobítisz egy szardellafaj neve volt. A lat. taenia fajnév szintén megvolt az antik világban, Pliniusnál olvasható; a gör. tainía ’szalag’ szóból való.

Csík halnevünk megvan néhány díszhal összetett elnevezésében is. Például az öves díszcsík tudományos nevében, ennek latin neve Botia macracantha. A macracantha fajnév jelentése ’nagy tüskéjű’, e hal a szeme alatt tüskét visel. Közeli rokona, a Botia pulchripinnis megjelenése alapján kapta a nevét; a pulchripinnis jelentése ugyanis ’szép úszójú’.

Természetes vizeink csíkféléit hosszúkás, hengeres testalkat, alsó állású száj, körülötte bajuszszálak, apró pikkelyek jellemzik. Eurázsia nagy területén kedvező élethelyet talál. A kövi csík oxigénben gazdag, kemény medrű patakok, a vágó csík homokos vagy iszapos medrű állóvizek, a réti csík mocsarak, kisebb tavak parti zónájának lakója. Ez utóbbi nagyon mostoha oxigénviszonyok között is megél, hazánkban a folyók szabályozása előtti lápvilágban igen jelentős állománya volt. Általában 25–30 centiméteres hosszúságot ér el. Magyarországon egykor a csík fontos böjti táplálék volt.

Ma már védett hal, ám egykor a csík a fejedelmi asztalokról sem hiányozhatott. 1648-ban arra kötelezték a sárospataki halászokat, hogy minden pénteki napon a budai iccés dézsahalat „csíkkal együtt, amit foghatnak az konyhára” (Balassa 43), szolgáltassák be. 1649-ben a „Pap tavában az, kik kereskednek, nem igazán kereskednek. Az udvariak felszedik a tóban való vétereket, és az mely halból csíkból harmadot kellett volna a pásztornak adni, azt elviszik tőle, és így sem a kereskedőknek, sem az pásztornak semmi sem marad” (uo.). A csík értékét az is bizonyítja, hogy számos perirat szerint nemcsak falvak, hanem még földesurak is vitáztak egy-egy kiváló csíkászó vízért. A csíknak a legszegényebb népréteg élelmezésében volt fontos szerepe, az úri asztaloknak pedig változatosságot jelentő csemegéje. A mocsaras területek jellegzetes halétele volt a nagy tömegben fogott csíkból főzött káposztás csík. A lefejezett, kibelezett, besózott csík a saját levében megfőtt savanyú hordós káposztához került. Zsírral kikent lábasban egy sor káposztára szorosan egymás mellé rakták a csíkokat, erre újabb káposzta, majd megint csíkréteg került, egészen addig, míg csak a lábos meg nem telt. A csíkászok csíkputtonyban árulták a rendkívül mozgékony halat, amelyről a szólás is megemlékezik: „eleven, mint a csík”. A XVII–XVIII. században a nagy mocsarakon (Nagyberek, Nagy-Sárrét, Bodrogköz, Ecsedi-láp stb.) a csíkászatért fizetni kellett, és a földesúrnak, lelkésznek csíkot is adtak. A XVIII. századi kontraktusok szerint a Festetics uradalom hetente egyszer részt követelt a csíkász zsákmányából is.

§ Pisti – tudományos neve: vízifukszia – Pisti: csn

nebáncsvirág J: sarkantyús virágú, érintésre felpattanó toktermésű növény; Impatiens.

nenyúljhozzám J: nebáncsvirág.

fájvirág J: nenyúljhozzám, nebáncsvirág.

vízifukszia J: fényes kerek levelű, áttetsző szárú, sarkantyús virágú, toktermésű dísznövény; Impatiens walleriana.

A nebáncsvirág közismertségét számos társneve is bizonyítja: cipellő, kisasszonycipellő, kisasszony papucsa, rúgófű, sárgaibolya, fajtlinka, hüvelyke.

Hasonnevei, mint a német eredetű ne-illess, nenyúljhozzám, hozzámnenyúlj, engemnebáncs, valamint a fájvirág is azon alapul, hogy magva rendkívül könnyen kipereg. A Szigetközben nebáncsrúzsa, a Csallóközben nenyúljhozzám gavallér a neve; felpattanó termésük „rugós”. Benkő József szemléletes leírása 1781-ből:

„az engem-ne-bánts (noli me tangere) oly csodálatos fü, hogy midőn magvát akarnád venni, bár serénykedjél, ha ki nem szökik. Nem tréfa ez. Alig közelit

kezed a füvön lévő maghüvelykékhez, sebesen kiugranak magvai belőle.” A nebáncsvirág ilyen leírásához hozzáteszi még, hogy „Ez a tiszta s szűz erkölcs,

melynek óltalmazó pajzsa az, ha Pál apostolnak ama mondását szüntelen magaddal hordozod mocsoktól való védelezésedre: A jó erkölcsöt megvesztegetik a gonosz társaságok.”

Veszelszki Antalnál 1798-ban szintén engem’ ne bánts a neve. 1818-ban Nebánts virág, 1870-ben nebántsd virág alakban van róla adatunk (TESz.).

Magyar fejlemény, az előtag alakulásmódjára vö. fogdmeg, nefelejcs. Az összetétel mintája a botanikai latin I. noli-tangere, mely számos nyelvben ma is

használatos tovább, például az angolban és a franciában noli me tangere tulajdonképpen ’ne érints, ne nyúlj hozzám’. E kifejezés alapján több nyelv is

alkotott összetételt. Ilyen az angol touch-me-not ’erdei nebáncsvirág’, orosz nye-tronmenja, német Rührmichnichtan ’fájvirág’. Ez utóbbi tükörfordítása

a magyar népnyelvi nenyúljhozzám elnevezés. Latin Impatiens genusneve is ’türelmetlen, kényes’ jelentésű. A nemzetségnév a latin im-, in- (tagadó, semlegesítő szóelem) és a patiens ’türelmes, tűrő’ szavak összetétele, érthető a névadási motívum.

A fájvirág ma az ’Impatiens balsamina’ szaknyelvi neve. Ennek a fajnak is számos társneve használatos; ez a növény ismertségét bizonyítja. Ilyen a latinból

származó balzamína, balzsamína, régi szaknyelvi íneresztőfű, kertinebáncsvirág, papucsvirág, népnyelvi gavallérvirág, kisasszony papucsa, legényvirág és

a fajokat összetévesztő nebáncsbodza.

A növény megérintésénél vagy megrázásánál az érett termésben a termőlevelek elválnak, felgöngyölődnek, és valóban kilövellik a magokat. Ezek akár több

méter távolságra is elrepülhetnek. Ligeterdők, szurdokerdők, nyirkos elegyes és lomberdők növénye. Árnyékkedvelő, sárga virágú, gyakori növényünk. Gyengén mérgező keseranyagot tartalmaz.

Vízpartok, nedves erdők szórványosan előforduló, kedves, fürtvirágzatú növénykéje az eredetileg Indiából származott kerti dísznövény, a bíbor nebáncsvirág.

1930 óta folyamatosan terjed folyópartjaink mentén, innen telepszik meg más termőhelyeken is.

A vízifukszia társneve a szívvirág, pisti, pistikevirág, leánycsalogató és a Szultán-nebáncsvirág. Ez utóbbi a régebbi tudományos Impatienssultani fajnév

alapján keletkezett.

§ Piszke – tudományos neve: egres - (Ribes uva-crispa) – Piszke: csn

A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe és a ribiszkefélék (Grossulariaceae) családjába tartozó faj.

Egyéb nevei: brüszke, büszke, piszke, püszke, pöszméte vagy köszméte.

Eurázsiai elterjedésű faj. Európában szinte az egész kontinensen megtalálható: nyugaton a Brit-szigeteken, északon Skandináviában, délen a Mediterráneumban is (itt inkább csak a hegyvidékeken), sőt innen átnyúlik Észak-Afrikában az Atlasz-hegységbe. Keleten a Kaukázuson át Mandzsúriáig, Észak-Kínáig terjed Az Alpokban1800, a Kárpátokban 1400 méteres tengerszint feletti magasságig nyomul fel. A termesztett egres sok helyen elvadult, így eredeti elterjedése ma már nem állapítható meg.

Magyarországon az Északi-középhegységben, valamint a Pilisben, a Vértesben

és a hozzájuk kapcsolódó dombságokon viszonylag gyakori. A Dunántúl hegy- és dombvidékein, a Kisalföldön elszórtan találhatók állományai; sok közülük valószínűleg kivadult.

Az egres 50-150 centiméter magas, a magasságánál többnyire szélesebb, sűrű ágrendszerű, lombhullató cserje. Tüskés vesszői kissé szőrösek vagy kopaszak, halvány szürkésbarna színűek, hosszában barázdáltak. Az 1-2 centiméter hosszú merev tövisek közvetlenül a levelek (szárcsomók) alatt erednek a száron kettesével vagy hármasával. Egyes változatoknál a szárközökön is találhatóak rövidebb tüskék. A levelek kerekded vagy szív alakúak, tompán 3 vagy 5 karéjosak, szélességük 2-5 centiméter. Éle a karéjok csúcsán mélyen, szabálytalanul csipkézett, oldalán ép. Felső felületük lehet kopasz vagy szőrös, fonákjuk az ereknél szőrözött. A levélnyél hossza nagyjából megegyezik a lemezével, elszórtan szőrös. Ősszel sárgásra színeződik.

Áprilisban virágzik. Az 1-3 virágból álló fürtök a szárcsomókból eredő rövidke hajtások csúcsán nőnek. A virágok kicsik, nem feltűnőek. A kocsány és a harang alakú vacok szőrös vagy mirigyszőrös. A csészelevelek visszahajlóak, kívül zöldek, belül piszkos bíborvörösek. A fehér, felálló szirmok csak fele-harmada olyan hosszúak, mint a csészelevelek. A világos-zöldes porzók kilógnak a csészecsőből. A bibe rövidebb, mint a porzók, kétkaréjú, éretten ragadós. Illata kellemetlen, a sóskaborbolyára emlékeztet. Az önmegporzást úgy kerüli el, hogy a bibék előbb érnek a porzóknál.

A termés 8-15 milliméter hosszú, gömbölyű vagy ovális, többé-kevésbé vörössel futtatott zöldes vagy sárgás, lédús álbogyó. Felülete lehet csupasz vagy szőrös-molyhos. Benne található a 40-50 darab 2-3,5 milliméteres, feketés-barna, szabálytalanul tojásdad mag. A vadon termő egres is ehető, héja savanyú lehet, de húsa édes-savanykás.

Bükkösök, gyertyános–tölgyesek, keményfás ártéri erdők, száraz tölgyesek, szurdokerdők, törmeléklejtő-erdők növénye. A sűrű aljnövényzetet nem kedveli, ezért inkább sekélyebb talajokon, erdőszéleken található. Az üde, tápanyagokban és bázisokbangazdag talajt kedveli; a humuszos és vályogos, illetve agyagos talajok a kedvezőek számára. Hidegtűrő, de a kései fagyokra érzékeny. A félárnyékot preferálja.

Áprilisban, esetleg május elején nyílik, virágai többségükben kétivarúak, de előfordulnak csak termősök is. Termése július végén-augusztus elején érik.

Vegetatívan is jól szaporodik, tőről vagy gyökérről sarjadhat. Élettartama nem haladja meg a 20 évet. A vad egres Magyarországon nem védett, bár visszaszorulóban van.

Az egyik fő kártevője a pöszmétearaszoló (Abraxas grossulariata).

Különböző fajtái az angol Gyümölcstermesztők kézikönyvében (1891)

Az egrest feltehetőleg már a rómaiak is fogyasztották, legalábbis erre utalhat Plinius egyik megjegyzése az éretlen szőlőbogyókról. A középkorban inkább gyógynövényként ismerték. Nemesítését a 16. század végén a hollandok kezdték el. A 18. században Angliában vált népszerűvé, 1740-ben kb. száz, 1810-ben már négyszáznál is több nemesített fajtát számoltak össze.

Magyarországon a 19. század második felében, a Filoxéra pusztítása után vált elterjedtté, amikor a kipusztult szőlőültetvények helyére telepítették, legalábbis, amíg 1908-meg nem érkezett Amerikából a köszmételisztharmat.

Mára számos nemesített változata elterjedt. Megkülönböztetnek európai és amerikai fajtákat, utóbbi az európai egres és az amerikai

Ribes hirtellum hibridje; ezek termésátlaga nagyobb, de ízben elmarad az európai fajtájtól. Magyarországon a legnépszerűbb fajták a Szentendrei fehér, a Zöld óriás, a Pallagi óriás és a Gyöngyösi piros. Élelmiszeripari, célra vagy befőzésre félig éretten szedik, friss fogyasztásához ajánlott megvárni a termés beérését. Május végén, június elején szüretelhető, érése hosszabb ideig elhúzódik.

Az egres energiatartalma 44 kcal (184 kJ)/100 g. Sok A-, B1- és C-vitamint, 0,8% pektint

és 0,5% ásványi anyagot

(kálium, kalcium, foszfor, niacin)

tartalmaz.

Fogyasztása jó hatással van a belső elválasztású mirigyekre, a szívre, májra, vesére. Nagyobb mennyiségben fogyasztva hasmenést okozhat. Az

élelmiszeriparban magas pektintartalma miatt más gyümölcsdzsemekhez adagolják szilárdítóanyagként vagy befőzik.

Az egres első botanikai leírását Linné adta a Species Plantarum 201. oldalán. Fajneve a latin uva=szőlőfürt és crispus=fodros szavakból tevődik össze, utóbbi feltehetően leveleire vonatkozik.

A magyar egres kifejezés először az 1395 körüli Besztercei szójegyzékben bukkan fel először, valószínűleg a latin agrestum=éretlen szőlőbogyó szóból származik. A köszméte nevet írásban elsőként Szikszai Fabricius Balázs használta 1590-ben és a szláv koszmatka szóból ered.

§ Tigrispiton (Python molurus) – Piton: csn

A tigrispiton egész Dél-Ázsiában előfordul Pakisztántól Indián át Srí Lankáig és a Himalája lábáig. Dél-Kína (Szecsuan és Jünnan tartomány)ában, Hongkongban, Hajnanon, Hátsó-Indiában és a Szunda-szigeteken (Celebeszig) a nagyobb és sötétebb szalagos tigrispiton (Python bivittatus) helyettesíti. Mivel bőre miatt túlvadászták, sok területen veszélyeztetett, kipusztulástól fenyegetett fajjá vált.

Alfajai:

indiai tigrispiton (Python molurus molurus) - Pakisztán, India, Nepál déli része, Banglades és Mianmar.

Korábban alfajának tekintették a szalagos tigrispitont (Python bivittatus, régebben Python molurus bivittatus) is.

Hossza egyes becslések szerint elérheti a 6,4 métert, testtömege pedig a 91 kilogrammot, a legnagyobb ténylegesen lemért példány azonban csak 4,6 méter hosszú és 52 kg volt. Teste sárgásfehér, nagy barna foltokkal. A hím

Kloákanyílásánál található, ún. anális sarkantyúk a visszafejlődött combcsontok maradványai és a párzásban játszanak szerepet. A meleg vérű állatok testmelegét az alsó és felső ajkán lévő, érzékeny hőreceptorokkal érzékeli.

Feje szürkésbe játszó hússzínű, a fejtető és a homlok világos olajbarna. Háta világosbarna, középen szürkéssárga árnyalattal. Hasa fehéres; az orrlikaktól

a szemeken át a száj hátsó sarkáig egy-egy olajbarna sáv húzódik. Ugyanilyen színű, háromszögletű foltot találunk a szemek alatt, továbbá egy nagy, villásan

elágazó, Y alakú foltot a fej hátulján, illetőleg a tarkón. A háton egész sor megnyúlt négyszögletes, vörösbarna foltot találunk — ezek szegélye fekete, a szélük fogazott vagy egyenes. Oldalt a középső foltoknál kisebb, hosszanti foltok sorakoznak; ezek közepe világosabb. Két elülső és két hátsó homlokpajzsa van; utóbbiak és a fejtető-pajzsok között kisebb pajzsokat találunk. A két felső és négy alsó homlokpajzsban háromszögletű gödrök vannak. A szemeket az ajakpajzsoktól apró pikkelysor nem különíti el. A test felső részét 60–70 kis pikkelysor borítja. Barna szivárványhártyája felül világosabb, mint alul.

Magányos, fákon élő lény. A fára úgy mászik fel, hogy rátekeredik a törzsére, és

Pikkelyeivel kapaszkodik belé. Addig függeszkedik egy ágon, amíg el nem halad alatta egy megfelelőnek látszó áldozat — leginkább kisemlős, szarvas, disznó vagy majom. A zsákmányt leginkább nyelvével vizsgálódva érzi meg. Áldozatát testgyűrűivel összeszorítva öli meg. Becslések szerint szabadon 40 évig élhet — fogságban tovább él és nagyobbra is nő.

Az ivarérettséget 3 éves korban éri el. A nőstény 60–100 tojást rak — a fiatalabbak kevesebbet, az idősebbek egyre többet. A nőstény a tojások köré tekeredve melegíti őket. Az ideális költési hőmérséklet 36 °C — ha hűvösebb az idő, az anya akár 7 °C-kal is emelheti a fészek hőmérsékletét. A kis pitonok 60-80 nap múlva kelnek ki.

Dél-Ázsiában esetenként rágcsálóirtónak tartották; az éjszakára a fészerbe engedett jószágot reggel újra befogják. Magyarországon a törvény veszélyes állatnak minősíti, ezért tartásához engedély szükséges.

§ Kékszárnyú pitta (Pitta moluccensis) – Pitta: csn

Ausztráliában, Dél- és Délkelet-Ázsiában, Brunei, Kambodzsa, Kína, a Karácsony-sziget, Hongkong, India, Indonézia, Laosz, Malajzia, Mianmar, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld és Vietnám területén honos. A természetes élőhelye a szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki esőerdők, mangroveerdők, száraz erdők és cserjések, valamint ültetvények és városi környezet. Vonuló faj.

Testhossza 18-20 centiméter, testtömege 54-146 gramm. Rovarokkal táplálkozik. Fészekalja 3–4 tojásból áll.

§ Réti pityer (Anthus pratensis) – Pityer: csn

A billegetőfélék (Motacillidae) családjába tartozó faj.

Európa északi részén és Szibériában költ, telelni Ázsia déli részére és Észak-Afrikába vonul. Nedves, mocsaras rétek és lápok lakója.

Testhossza 14,5 centiméter, szárnyfesztávolsága 22 centiméter, testtömege 20 gramm. Begye erősen csíkozott, világos testalja szürkés vagy barnás. Lábai világosbarnák, sárgásak vagy hússzínűek. Hívóhangja kettes vagy hármas szíp-szíp.

Fű közötti vagy leveleken lévő rovarokat fogyaszt. Télen magokat is eszik. Őszi vonulása szeptemberben és októberben zajlik, de enyhébb időben áttelel.

A tojó fészkét a földön lévő kisebb mélyedésbe rejti. Fészekalja 4–5

Tojásból áll, melyen a tojó kotlik 13–14 napig. A fiókák még 12–14 napig tartózkodnak a fészekben, de egy ideig még utána sem tudnak repülni. A táplálásban mindkét szülő rész vesz.

Magyarországon rendszeres átvonuló. Hazánkban védett, eszmei értéke 10 000 Ft.

§ Platti vagy széleshátú fogasponty (Xiphophorus maculatus) – Platti: csn

Az elevenszülő fogaspontyfélék (Poeciliidae) családjába tartozó faj.

A vad plattik Mexikó, Guatemala és Honduras területén honosak. Kereskedelmi méretekben tenyésztik, a kapható egyedek tenyészváltozatok.

Testmérete: 4 centiméter. Eredetileg testük szürkés színű, sötét foltokkal, de rengeteg színvariációban kitenyésztették. Leggyakrabban egyszínű vörös változatával találkozhatunk. Ezen kívül létezik még ún. wagtail platti (a test vörös, a száj, és az összes úszó fekete), napfényplatti (a test elülső része citromsárga, hátsó része sötétebb, általában narancs, vagy piros), korallplatti (a test szürkéskék fémes árnyalatú pikkelyekkel és piros vagy fekete farokúszóval), Mickey mouse platti (a test általában sárgás vagy arany alapszínű, egy kisebb vöröses területtel a hason, a törzsön pedig Mickey-egér fejre hasonlító fekete

folt van), léteznek ecsetfarkú és magasúszójú plattik is.

A hímeket könnyű észrevenni gonopódiummá módosult farok alatti úszójukról, ami a megtermékenyítést szolgálja. A nőstények farok alatti úszója széles, legyező alakú.

Mindenevő. Szívesen fogyasztja a kereskedelemben beszerezhető műeleségeket valamint élő vagy fagyasztott eleségeket (tubifex, szúnyoglárvák, különböző

mixek, stb.) Növényi eredetű táplálékra rendszeresen szüksége van. Ez lehet a kereskedelmi forgalomban kapható növényi műeleség, forrázott vagy fagyasztott

saláta, sóska, parajlevél.

Békés és igénytelen hal, szinte bármilyen fajjal megfér. A hímek nem agresszívak egymással. Vízre sem különösebben igényesek: Közepesen kemény – kemény vízben (pl. budapesti csapvíz) tökéletesen tarthatóak 23-28 fok között. (Lágy vízben fogékonyabbak lesznek a betegségekre) A nőstények 4-6 hetenként eltérő számú utódot hoznak világra, kannibalizmusra különösen az először szülő anyák hajlamosak. A kicsik gyorsan fejlődnek, lemezes táppal jól nevelhetők. Könnyen kereszteződik a mexikói kardfarkúhallal (xifó), ezért még a kereskedelemben is találhatunk hibrid egyedeket, melyek mindkét faj jegyeit magukon viselik.

§ Pletyka – tudományos neve: ámpolnavirág – Pletyka: csn

Mélyen lecsüngő hajtású dísznövény.

Az ámpolnamoha ’Splachnum ampullaceum’ vagy a Zebrina pendula, azaz ámpolnavirág tartozik ide. Társnevei a pletykakata, tarka pletyka, zebrapletyka és a zebravirág. Ez utóbbi mutatós pletykafaj a neveire hosszanti ezüstcsíkozású leveleivel szolgált rá. A rendkívül gyorsan növő és szaporán terjedő növény

társneve a pletyka (mert úgy burjánzik, olyan gyorsan terjed, mint az ármánykodás, szóbeszéd, mendemonda, a pletyka).

A zebravirág nyelvújítás kori, a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) bukkan fel először 1807-ben; Diószegiék szóalkotása lehet. Ők az olyan nevek között is fölsorolják, melyek „a’ Termetből, Formából, minéműségből vétettek”: pompás tzebravirág. Tótfalusi Miklós 1847-ben megjelent könyvében czebravir.

Az ámpolna szó régies változata a mennyezetről csüngő lámpa-, virágtartó vagy misebor tartására való edénynek, korsónak. Ez a palack vagy kanna agyagból, illetve üvegből készült. Görög eredetű latin szó. (’Kis kancsó’ jelentésében visszalatinosításának eredménye az ampulla névalak, mely vándorszó.) A latin

ampulla kicsinyítő képzős származéka annak az amphora szónak, mely görög eredetű és ’kétfülű edény, korsó’ jelentésű. Az edénybe ültetett kúszó- vagy csüngőnövények összefoglaló neve ámpolnanövény.

§ Pocak – tudományos neve: mezei pocok – Pocak: csn

pocok J.

1. egérhez hasonló, de zömökebb, erdőn, mezőn élő, kártevő rágcsáló; Microtus. 2. N. egér, patkány, vakondok.

1) A pocok szó 1519-ben bukkan fel írásbeliségünkben: „kyk ez folden yarnak mynt vakondagh, poczok, pathkan, egher, pwczók, ſaſka, gyeek” (JordK.). 1611-ben potzic (MA.), 1750: pótzik, 1759: potz-egerek, 1799: patz-egér(TESz.), 1832: poczk (Kreszn.), 1838: puczik (Tsz.), 1852: puckot (Peregriny). A nyelvjárásokban MTsz.: kucok, pácó | ÚMTsz.: pucegér, pocsik, pocak, pocika | Nyr. 4, 6, 7, 8 és 14: pocik | uo. 5: kucok.

2) A pocok alakváltozataival ’patkány’ jelentésű néhol,MTsz.: pácó, pocik | Nyr. 4, 5 és 16: poc. A pocok nevet a vakondra is alkalmazzák; vö. R. 1838:

kurok, pocok, pucok ’vakandok’ (Tsz.); N. Nyr. 17, 11 és 23. ’Egér’ jelentéssel is használatos a pocok (Nyr. 8), a poc-egér (uo. 16), a pác-egér (uo. 5,

9 és 11) és a pocik (Nyr. 7 és 20).

A pocok név keleti szláv eredetű szavunk; vö ukr., or., fehérorosz pacjuk, kárpukr. packuny ’patkány’ (TESz.). A ro. poţóc ’pocok’ (uo.) átvétel a magyarból.

A Microtus arvalis mezei pocok nevének szó szerinti megfelelője ném. Feldmaus, holl. veldmuis, szlk. hraboš poľný (EL.) elnevezése.

A rágcsálók (Rodentia) rendjébe és az egérfélék (Muridae) családjába tartozó faj. Hazája Közép- és Észak-Európa, valamint Közép- és Észak-Ázsia nyugati része. Magyarországon a zárt erdők kivételével szinte mindenütt megtalálható. Nagyon kicsi rágcsáló, hossza mindössze 8–10 centiméter. Leggyakrabban mezőgazdasági, megművelt területeken él. Ősszel a gúlákba rakott kukoricaszárak, illetve a gabonakeresztek, bálarakások, szalmakazlak alatt igen sok a pocok. A föld alatt kb. 20–30 centiméter mélységben járatokat ás. Télen a hótakaró alatt ás hosszú folyosókat, amelyeket fűvel bélel ki. Kedvező időjárási körülmények között, ha enyhe a tél, kevés a csapadék és sok a táplálék, a mezei pockok nagymértékben elszaporodhatnak. Nagyon falánk mezőgazdasági kártevők.

§ Mezei pocok (Microtus arvalis) – Pocok: csn

A rágcsálók (Rodentia) rendjébe, ezen belül a hörcsögfélék (Cricetidae) családjába tartozó faj. Az állat a Microtus emlősnem típusfaja.

A mezei pocok hazája Közép- és Észak-Európa, valamint Közép- és Észak-Ázsia nyugati része. Magyarországon a zárt erdők kivételével szinte mindenütt megtalálható.

Nagyon kicsi rágcsáló, hossza mindössze 8-10 centiméter, a farka 3-4 centiméter, testtömege 20-30 gramm. Háta, oldala barnásszürke a hasa fölött sárgásbarna csík, hasa piszkosfehér. Lábai fehérek.

Fátlan, nyílt területek, szántók, rétek lakója. Nemcsak száraz, hanem mocsaras réteken is előfordulhat. Leggyakrabban mezőgazdaságilag megművelt területeken él. Ősszel a gúlákba rakott kukoricaszárak, illetve a gabonakeresztek, bálarakások, szalmakazlak alatt sok pockot lehet találni. Télen behúzódhat a házakba, istállókba is.

A föld alatt kb. 20–30 cm mélységben járatokat ás. Járatai egy központi kamrából és sugáralakban elhelyezkedő kijáratokból állnak. A központi lakrészt

száraz fűvel, szalmával, levelekkel béleli ki.

Téli álmot nem alszik. Télen a hótakaró alatt ás hosszú folyosókat, melyeket fűvel bélel ki.

Gradáció. Kedvező időjárási körülmények között, ha enyhe a tél, kevés a csapadék és sok a táplálék, a mezei pockok nagymértékben elszaporodhatnak. Ilyen években néha vándorösztönük is feltámad, és a lemmingekhez hasonlóan tömegesen kelnek útra. A gradáció később magától összeomlik, mert a nagy egyedsűrűség olyan stresszhatást vált ki, melynek hatására viselkedésük megváltozik, és tömegesen pusztulnak el.

A mezei pocok természetes ellenségei: róka, borz, vadmacska, hermelin, menyét, ölyvek, baglyok, görény.

A mezei pocok nagyon falánk mezőgazdasági kártevő. Mindenféle növényi anyagot megeszik: magok, füvek, gyökerek, levelek, gyümölcsök, bogyók, makk és dió is szerepel az étlapján. Szinte minden szántóföldi növényben kárt tesz, a kalászosoktól kezdve a lucernán és a kukoricán át a répáig és a burgonyáig.

A mezei pocok nagyon szapora állat egy évben akár 10-szer is ellik. Kora tavasszal, márciusban-áprilisban elkezd szaporodni. A nőstények 21 napig vemhesek, egyszerre 8-12 kölykük van. Az újszülöttek 1-3 g súllyal jönnek a világra, csupaszok és vakok. Öt napos korukra már egész testüket finom szőr borítja és 7 naposan a szemük is kinyílik. 18-20 napos korukig szopnak, ekkor a nőstény elválasztja őket. Mivel ellés után azonnal újra párzanak, ekkor már kell a hely a következő nemzedéknek. A mezei pocok nagyon korán, 2 hetes korban válik ivaréretté. Élettartama 0,5-2 év.

§ Póczvirág – tudományos neve: római kamilla - (Chamaemelum nobile) – Pócz: csn

az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó gyógynövény. Európa nyugati és déli részein őshonos, hazánkban is termesztik. Aromás illatú, évelő növény.

Kúszó gyökértörzséből 25–30 cm magas leveles szár emelkedik ki. Levelei szárnyasan szeldeltek, molyhosak. Virágfészkei hosszú kocsányon ülnek, a fészek szélén fehér nyelves virágok, közepén sárga csöves virágok vannak, az ezekből fejlődő termés kúpos, sima. Virágait akkor gyűjtsük, amikor fehér nyeles virágszirmai lefelé kezdenek hajlani. Frissen és szárítva használhatjuk. Teája nem csak a légutakat tisztítja, hanem gyulladásgátló, nyugtató anyagokat is tartalmaz, gyomor- és bélgörcsök ellen, külsőleg hajápolásra, arclemosásra használható. Gyulladásgátló és görcsoldó, valamint antibakteriális hatású. Azonban a kamilla, vagy hivatalos nevén orvosi székfű (Matricaria recutita), amelyet ugyanilyen célból használhatunk, sokkal hatásosabb.

§ Pohánka – tudományos neve: hajdina - (Fagopyrum esculentum) – Pohánka: csn

Ázsia középső, mérsékelt égövi részén honos növény. Innen az 5. században került el Japánba és Kínába. Közép-Európába a középkorban a hódító mongol és török népek közvetítésével jutott el, majd a tengeri kereskedelem révén Velencébe, Lombardiába, Dalmáciába és Dél-Tirolba került.

Botanikailag a keserűfűfélék (Polygonaceae) családjába tartozik, a hétköznapi életben mégis a gabonafélékhez sorolják, mert lisztes magját a búzához

hasonlóan fogyasztják. A Fagopyrum növénynemzetséget pohánka, hajdina, tatárka, tatárbúza, kruppa, Erdélyben haricska néven is ismerik, s a nemzetségbe tartozik többek között a tatárka (Fagopyrum tataricum (L.) Gaertn.) faj is.

A hajdina (pohánka) egyéves, lágyszárú növény. A növénymagasság 30 cm-től akár 120 cm-ig is terjedhet. Virágzása nem determinált. A szár többszörösen elágazó, de állományban csak az elsődleges elágazások fejlődnek ki. A valódi gabonaféléktől eltérően nem bokrosodik. Gyökérzete főgyökér-rendszer, mely 30–60 cm mélységig hatol a talajba.

A pohánka levele nyeles, szíves-nyilas, vagy szíves-háromszög alakú. A levéllemez 4–8 cm hosszú, a szárhoz hasonlóan szőrmentes.

A virágzat végálló, összetett bogernyő. A lepellevél színe fehér, rózsaszín vagy sötétrózsaszín. A virágok kétivarúak, de önmeddőek, a megtermékenyülés 100% arányban idegen megporzással, rovarok révén történik.

A kaszattermés felülete sima, fajtánként eltérő színű. Ezer mag tömege fajtától függően 14-28 g közötti.

A pohánka virágai heteromorf jellegűek, vagyis kétféle alaktani felépítésű virág fejlődik különböző egyedeken. Sikeres termékenyülés csak eltérő virágszerkezetű egyedek között jöhet létre.

Szántóföldi kultúraként a pohánka nagy előnye, hogy rövid a tenyészideje, így másodvetésben is termeszthető korán betakarított fővetemény után, emellett

könnyen beilleszthető az organikus termesztés rendszerébe. Zöldtrágya növényként is hasznosítható, rövid ideig tartó területfoglalása révén.

Fagyérzékeny növény, a sikeres termesztéshez a vetéstől számítva 100-110 fagymentes nap szükséges. A virágzás időben elhúzódó, mert a növény a betakarításig illetve az őszi fagyokig folyamatosan fejleszti új virágait a főhajtáson, majd később az oldalhajtásokon. A virágok száma így több ezret is elérhet növényenként.

Az idegenbeporzás következtében a terméskötés a rovarjárás függvénye, a termékenyülési arány jellemzően alacsony. Virágai nektártermelők, ezért virágzó állománya kiváló méhlegelő. Méze kissé sötét színű, különleges ízű.

A hajdina sokoldalúan hasznosítható gazdasági növény, jelentőségét leginkább a kivételesen kedvező táplálkozás-élettani és gyógyhatású jellemzői adják. Kiválóan alkalmas gabonaféléink, ezen belül a búzából készített termékek kiegészítésére, helyettesítésére. Hasznos összetevője a diétás étrendnek.

Termesztése és fogyasztása Magyarországon mindig kis mértékű volt, ennek oka valószínűleg a hajdina viszonylag alacsony terméshozama és nehéz hántolhatósága. A hajdina jellemző tápanyaga a többi gabonaféléhez hasonlóan a szénhidrát, amely 56-77%-ban keményítő, 17-20%-ban élelmi rost, ennek 12-17%-a cellulóz, valamint hemicellulózt és lignint is tartalmaz.

Vitamintartalmát tekintve elmondható, hogy a hajdina értékes vitaminforrás, mivel a B-vitamincsoport majdnem minden tagját tartalmazza. Tokoferol (E-vitamin), riboflavin (B2-vitamin) és tiamintartalma (B1-vitamin) jelentős. Ezen tápanyagokon kívül kedvező élettani hatással rendelkező biológiai anyagokat is tartalmaz. Ilyenek például egyes antioxidáns hatású flavonoidok és a rutin (P-vitamin vagy antipermeabilitási faktor), amely kiváló gyógyszere a kapilláris vérzéseknek és a sugárterápia okozta egészségkárosodásoknak. Magas rutintartalma miatt őseink a hajdinát a magas vérnyomás kezelésére gyógynövényként használták.

A hajdina a régebbi korokban (és egyes területeken még ma is) a táplálkozás szerves részéhez tartozott. Leggyakrabban kását főztek belőle, a legtöbben napjainkban is csak ebben a formában ismerik, pedig a hajdina ennél lényegesen sokoldalúbb. A hagyományos hajdina ételek (hajdinaliszt, kenyér, kása, lepény) mellett alkalmas pelyhesített, puffasztott termékek, extrudátumok előállítására is.

Kiemelkedően magas élelmirost-tartalma miatt a bélperisztaltika növelésén és a tranzitidő lerövidítésén keresztül jól alkalmazható a népbetegségnek tekinthető székrekedés (obstipatio) étrendi kezelésében és egyes daganatos megbetegedések (például vastag- és végbéldaganat) megelőzésében.

A hajdina alkalmazható a Candida albicans fertőzés étrendi kezelésében is. Mivel itt az étlapon nem szerepelhetnek fehér lisztből készült kenyerek, pékáruk, kelt tészták, melyek kiváltására a teljes kiőrlésű lisztből előállított készítmények mellé a hajdinából készült termékek is felsorakozhatnának. A kórképben megnőtt B-vitamin- és nyomelemszükséglet fedezésére is jól felhasználható a hajdina.

Úgy tűnik, hogy a krónikus májbetegségekben, a máj elzsírosodási folyamatának megelőzésében a kéntartalmú aminosavak, mint például a metionin fogyasztása is jótékony hatású. Ennélfogva magas Metionintartalma a hajdinát alkalmassá teszi a gyógyétrendbe történő beépítésre.

Simai Kristóf piarista szerzetes XVIII. század végén Selmecbányán lejegyzett kéziratos szakácskönyvében pohánka vagy tatárka néven szerepel, a "magyar véres" hurka készítésénél is használták. A pohánkakása-leves készítéséhez "a pohánka-, vagyis tatárkakását válogasd meg, két vagy három tojást üss le egy tálba, verd fel jól, töltsd osztán reája a pohánkát, keverd jól öszve, hadd, fürödjön meg benne, ’s osztán vesd langy tehénhúslévbe, habard fel ’s főzd be, ha megfőtt, add fel."

§ Csíkos pohárgomba (Cyathus striatus) – Pohár: csn

Termőteste 1-1,5 cm magas, eleinte gömbölyded lefelé elvékonyodó, éretten pohárszerűvé válik. Belső oldala hosszan bordás, szürkés színű, a pohár aljában ezüstszürke, lencseszerű, spórákat tartalmazó képződmények (peridiolák) találhatók. Külső oldala sötétbarna, nemezes, borzas. 

Húsa vékony, puha, íz és szag nem jellemző. 

Előfordulás: június-október hónapok között elhalt lombos és fenyőfa anyagán vagy egyéb növényi maradványokon, sokszor seregesen. Hazánkban gyakori gombafaj. Szaprobionta. 

Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Megjegyzés: az éretlen pohárszerű termőtestek száját fehéres hártya zárja le, melynek maradványai később is láthatók. A hártya felszakadásával láthatóvá válnak a peridiolák, melyeket micélium zsinór kapcsol a pohár aljához, egészen addig, amíg azok a ráhulló esőcseppek hatására ki nem lökődnek. 

§ Búvárpók vagy vízipók – Pók: csn

A pókok (Araneae) a pókszabásúak Osztályának egyik

rendje. Két testtájjal, nyolc lábbal, csáprágóval (chelicera) rendelkező, ragadozó életmódot folytató ízeltlábúak. 3 alrend, 111 család és mintegy 40 000 fajtartozik közéjük.

Minden pók termel pókselymet, egy vékony, erős fehérjét, amit az utótestük végében lévő mirigyek választanak ki. Sok fajuk ebből szövi a zsákmány megfogására szolgáló hálót. Ennek ellenére több faj háló nélkül vadászik. A selymet felhasználják még közlekedésre, fészekkészítésre és az áldozat becsomagolására

Az Uloboridae és a Holarchaeidae családba tartozó fajokat leszámítva (ez kb. 350 faj) mérget termelnek, amelyet vadászatkor és önvédelemkor alkalmaznak. Mindössze 200 faj ismert, melynek mérge az ember egészségére is veszélyes lehet. A nagyobb méretű pókok marása fájdalmas, de maradandó károsodást nem okoz.

A pókok a világ minden részén előfordulnak - leszámítva a sarkvidékeket. 1973-ban a Skylab személyzete 2 pókot vitt fel az űrbe, hogy azok hálószövési technikáját vizsgálják súlytalansági állapotban.

Szőrözött testükkel és hosszú lábaikkal félelmet és csodálatot is keltenek. Egy rovarhoz hasonlóan a póknak is ízelt lábai, valamint kemény testpáncélja van.

búvárpók vagy vízipók:

A búvárpók vagy vízipók (Argyroneta aquatica) a pókszabásúak (Arachnida) osztályának pókok (Araneae) rendjébe, ezen belül a főpókok (Araneomorphae) alrendjébe és a búvárpókok (Cybaeidae) családjába tartozó Argyroneta nem egyetlen faja.

A vízipók elterjedési területe Európa, Angliától Szibériáig. A vizek szennyeződése következtében egyedszámuk csökken.

A vízipók fejtora sötétbarna, potroha szürke színű. A nőstény fejtorának hasi oldalát és egész potrohát ezüstösen csillogó levegőréteg borítja, a hím potrohának hátán ez a réteg hiányzik. A hím 10-15 milliméteres testhosszúságával lényegesen nagyobb termetű, mint a nőstény, amely csak 8-9 milliméter.

A vízipók az egyetlen pókfaj, amely egész életében víz alatt él. Az állat növényekkel sűrűn benőtt, különböző méretű állóvizek lakója. Leggyakrabban lápos tavakban, vizesárkokban, alkalomadtán halastavakban található. A vízipók levegővel töltött tágas harangot létesít a víz alatt. Finom, kettős szőrzete lehetővé teszi, hogy a víz felszínéről levegőbuborékokat vigyen a víz alá. Vízszintes hálószövedéket készít a vízinövények között, és vezetőfonalat is sző a víz felszínéig.

A petékből kikelő fiatal pókok két év alatt érik el végleges testhosszúságukat, ekkor válnak ivaréretté.

Megjelenésük a kultúrában. A búvárpók az egyik főszereplője a közkedvelt Vízipók-csodapók című legendás magyar rajzfilmsorozatnak, mely 1978 és 1988 között készült.

§ Pókbangó (Ophrys sphegodes) – Pók: csn

A spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe, a kosborfélék (Orchidaceae) családjának bangó (Ophrys) nemzetségébe tartozó, Magyarországon fokozottan védett növényfaj.

10–30 cm magas, nyúlánk növekedésű faj. A tőlevelei hosszúkás-lándzsásak, tompa végűek, világoszöldek és fényes felületűek. A vékony, zöld száron ülő, apró vörösesbarna rovarra, vagy pókra emlékeztető kevésszámú virágaival kevéssé feltűnő hazai bangófélénk. Virágain a mézajak kivételével rendszerint az összes lepellevél kopasz. A három külső lepellevél világoszöld, míg a két belső barnászöld és kopasz. A mézajak sötét-, vagy vörösbarna színezetű, bársonyos szőrzetű, rajta kopasz, fénylő H vagy X alakú rajzolat látható. Április végén és májusban virágzik, szubmediterrán növény.

Inkább mészkedvelő, mocsár-, láp- és homoki rétek, nedves kaszálók, esetenként mocsárrétek, szikes puszták növénye. Előfordul többek között a Kiskunságban, a Bükk-vidék területén, a Fertő mellett, a Balaton-felvidéken és Ásotthalom környéki réteken. Az utóbbi évtizedekben jelentősen visszaszorult és élőhelyeinek legalább feléről el is tűnt

§ Póka – tudományos neve: túzok – (Otis tarda) - Póka: csn, rfk

Mezőkön élő, a pulykánál nagyobb, zömök testű, nehéz röptű, sárgásbarna tollazatú madár; Otis tarda.

A túzok madárnév első latin–magyar szójegyzékeinkben már szerepel, 1395 k. bukkan fel az írásbeliségben: thuзuk (BesztSzj.), majd 1405 k.: tuзok (SchlSzj.).

Nyelvjárási alakváltozata MTsz.: túz | ÚMTsz.: tuszok. A túz alakváltozat elvonással jött létre, a nyelvérzék a túzok nevet többes számúnak fogta fel.

(Az új tőből keletkezett -i kicsinyítő képzővel a N. túzi /Chernel./)

Túzok madárnevünk ótörök jövevényszó; vö. csag. toγdaq, az. dovdaq (EL.), kirg. tōdaq, tuv. toγduq, valamint mong. toγodaq ’túzok’ (TESz.). A magyar szó

előzménye *tuγzaq lehetett, ami ősi csuvas szó átvételére vall. A ro. tuzúc ’ua.’ (uo.) átvétel a magyarból.

A népnyelvben póka, vadpulyka (KissMad.), vad-póka (R. 1898: Nom.) neve is használatos. A póka a pulyka régies alakváltozata (lásd pl. Balassinál). Irodalmi

név a magyar strucc (R. 1861: magyar strucz /uo./), hasonlóság alapján keletkezett. Pusztai vadmadár elnevezése (uo.) pedig élőhelyére utal. A galléros

túzok ’Chlamydotis undulata’ (R. 1841: örves tuzok /Vajda/) terminus esetében a névadási szemlélet háttere a madár nyakának két oldalán, hosszú tollakból lévő örv. A ném. Kragentrappe ’ua.’ (Brehm) tükörfordítása. A madárnak az Urania állatvilág című sorozat Madarak kötetében szereplő hubára neve szintén

német eredetű, a Hubara ’ua.’ (Brehm) név átvétele.

1801-ben Földinél lomha túzok, 1841-ben Vajdánál lomha tuzok, 1898-ban lassú túzok (Nom.); ezek a terminusok arra utalnak, hogy rendkívüli nagysága, nehéz teste miatt repülése nehézkes. Szintén termete miatt kapta nagy túzok nevét (uo.); vö. fr. grande outarde (VNAE.), ang. great bustard, ném. Großtrappe

’ua.’ (EL.).

A túzok a madarak osztályának darualakúak (Gruiformes) rendjében a túzokfélék (Otitidae) családjába tartozó Otis nem egyetlen faja. Óvatos madár. Méretre körülbelül akkora, mint egy pulyka, ennek ellenére tud kitartóan repülni, de erős futólábával nyílt vidékek jellegzetes földlakó madara. Külsejére jellemző a szürkésbarna tollazat piszkosfehér mellrésszel. Élőhelye a füves puszta, a nagyobb gabona- és kukoricatáblák, de óvatos, rejtőzködő életmódja miatt nagyon ritkán látható. A nagy túzok ma is él Magyarországon, Oroszországban, Portugáliában, Romániában, Spanyolországban, Szlovákiában, a Keleti-tenger déli partjain, Közép- és Kelet-Ázsiában. Angliában 1838-ban ejtették el utolsó példányát. Európai egyedszámát 15 ezerre becsülik, a legtöbb Spanyolországban található. A legnagyobb egybefüggő európai fészkelőhely azonban Magyarországon van. Főleg Dévaványa közelében, a dévaványai túzokrezervátumban (Körös–Maros Nemzeti Park) fordul elő, de él a Hortobágyon, a Nagykunságon és a Nagy-Sárréten is. Így kezdi Tompa Mihály az „Ördögszekérről” szóló szép regéjét:

Hol vásznat fehérít a játszi délibáb,

Szilaj csikó iram s fehér gulya legel,

A hol szemes túzok sétálgat a mezőn,

A mely nyúlárnyékot s ördögbordát terem.

Arany János szintén jól ismeri (pl. Írjak? Ne írjak?):

Patkó se kell, ha már nem él, a lónak,

S jobb egy veréb ma, mint egy túzok holnap.

Az egyik legnagyobb termetű túzokféle. Fészkét a termesztett növények közé rakja. Dürgőhelynek azonban a réteket, alacsony füves területeket választja, táplálkozni is kijár ide. Fészkei a mezőgazdasági művelés miatt állandó veszélyben vannak. Kedvenc élőhelyei a mozaikos, gyepekkel és mezőgazdaságilag művelt területekkel váltakozó, jól belátható, erdőkkel nem tagolt területek. A kakasok úgynevezett bajsza a valódi tollak sajátos változataiból, a foszlott tollakból alakulnak ki.

§ Pokolfű – tudományos neve: mérges saláta – (Lactuca virosa L.) – Pokol: csn

További nevei: disznósaláta, pokolfű. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.

Szárlevelei vízszintesek, hosszúkás-tojásalakúak, visszájokon a középéren tüskések. Alsó levelei igen nagyok, egyszerűek, nyélbe keskenyedők; a középsők szárnyasan hasadtak. Virágzata bugaszerű; virága sárga. Termése fekete, szegélye ránczos, csőre fehér és olyan hosszú, mint a termés alsó része. Orvosi és mérges növény. Több helyről említik az irodalomban, de ezek az adatok valószinűleg mind tévesek és ez a növény nem terem hazánkban.

§ Kis póling (Numenius phaeopus) – Póling: csn

A lilealakúak (Charadriiiformes) rendjébe, ezen belül a szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozó faj.

Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában költ, ősszel délre vonul, eljut Afrikába, Dél-Amerikába, Ausztráliába is. Mindig víz közelében található, mocsaraknál, sekély vízű tavaknál él.

Átlagos testhossza 37-45 centiméter, Szárnyfesztávolsága 76-89 centiméteres, testtömege 300-550 gramm. Csőre hosszú és lefelé hajló, keresgéléshez kiválóan használható.

Tundrákon tömegesen található bogyókkal táplálkozik, telelőterületén Ízeltlábúakat és rovarokat is eszik. Vonulása során a tengerpart vonalát követi.

A földre rakja növényi anyagokból készített fészkét. Fészekalja 4 Tojásból áll. A szülők felváltva kotlanak 27-28 napig.

Rendszeres vendég áprilisban és ősszel, néhány példány átnyaral. Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 forint.

§ Ponty (Cyprinus carpio) – Ponty: csn

Palearktikus elterjedésű halfaj. Eredeti őshazája Ázsia, valamint Európa keleti fele (Kelet-Európa és a Duna-medence), de tenyésztési céllal máshova is betelepítették, így ma már gyakorlatilag minden földrész édesvizeiben megtalálható. A mérsékelt égövi alföldi vidékek tavait és lassú vizű folyóit kedveli.

A ponty szó eredete ismeretlen. A vadponty népi elnevezései: aranyhasú, babajkó, dunaponty, feketeponty, karcsúponty, nádiponty, nyurgaponty, pathal, potyka (= „pontyka”), nyurgaponty, pozsár, sodrófaponty. Az állat tudományos neve a görög küprinosz (latinosan cyprinus) és Latin carpio szavak összetétele (mindkettő jelentése „ponty”).

Színezetéről általánosan elmondható, hogy háta zöldes vagy barna, a has irányába világosodó, oldalt sárga, hasa fehér. Szája körül 2 pár bajuszszálat

visel, az egyiket a felső ajakon, a másikat a szájszegletben. Szájának bőrredői teleszkópszerűen kinyújthatóak, ami az állat táplálkozását segíti a fenéken lévő táplálék felszedegetésekor. Uszonyaik közül a háti-, mell- és a farokalatti úszók első sugarai megvastagodtak, kemények, hátsó felületük fogazott.

Az európai ponty leggyakoribb vad változata, a közönséges tőponty kifejlett példánya elérheti az 1,2 méteres hosszúságot és a 40 kg-os tömeget. A tőpontyból kitenyésztett nemes ponty jellegzetessége, hogy a háta többnyire magasan ívelt. A vad fajtákkal azonos a hosszúsága, a súlya viszont azokénak majdnem a kétszerese. Bőrén változó mennyiségű pikkelyt visel. A legkevésbé pikkelyezett a legismertebb fajta, a tükrös ponty vagy tükörponty, valamint a szinte teljesen pikkely nélküli bőrponty. Azonban hát-, farok- és hasalatti úszóiknál még ezek a formák is viselnek pikkelyeket. A ponty akár 6 ezer ikrát is lerakhat.

A ponty életmódjára (és rendszerint a többi pontyfélére is) az állandóan vándorló, folyamatos táplálékkereső életmód a legjellemzőbb. Jelenlétére nádasoknál a nádszálak lökésszerű mozgásaiból, nyílt vizeken a vízfelszínen megjelenő buboréksorból (túrás) következtethetünk. Kedveli a vízinövények fiatal hajtásait, az árvaszúnyog-lárvákat, ászkarákokat, evezőlábú rákokat, de gazdaságokban a legkülönbözőbb növényi táplálékokra is rászoktatható. Elsősorban a jól felmelegedő, iszapos aljzatú, álló és lassan folyó vizeket kedveli. Jól alkalmazkodik a nagy egyedszámhoz, a hőmérséklet- illetve Oxigéntartalombeli ingadozásokhoz, vízszennyezésekre nem érzékeny, szennyvíztisztítók utolsó fokozatában tenyészteni is lehet. A Folyók erősen szennyezett szakaszain is megél, de magas zsírtartalmú szöveteiben számos toxikus anyagot halmozhat fel.

Európában a közönséges tőponty, Ázsiában a közép-ázsiai, kínai és délkelet-ázsiai vadponty a legészakibb területek kivételével mindenfelé általánosan elterjedt. Európa nyugati és északi országaiba a tőpontyot az eredeti dunai élőhelyéről telepítették be az elmúlt évszázadokban. A nemes pontyot mára azokra a földrészekre is betelepítették, ahol a ponty nem volt őshonos, így az Amerikai földrészre, Afrikába és Ausztráliába.

Az európai ponty a Duna és mellékfolyói egyik őshonos halfaja. A Kárpát-medence vizeiben a legnagyobb gazdasági jelentőségű halfaj és a legfőbb horgászhal. (Magyarországon a horgászok mintegy 80-85%-a pontyhorgász.)

Maximális mérete a régióban kb. 25–30 kg, hossza 1,2 méter.

A régióban a ponty három fő alakváltozata fordul elő, a tőponty vagy vadponty két típusa, valamint a nemesített ponty.

A nyurga ponty vagy magyar vadponty (Cyprinus carpio carpio morpha hungaricus) a Kárpát-medence vizeinek ősi vadon élő pontytípusa, amely csak itt fordul elő. Teste orsó alakú, megnyúlt, háta a tenyésztett változatokénál jóval alacsonyabb, aranyos pikkelyzetű, uszonyai vörösek. A nyurga ponty a veszélyeztetett állatfajták közé tartozik, a 20. században csaknem teljesen kipusztult. Változatai: tiszai nyurga ponty, geleji nyurga ponty, tatai acélos nyurgaponty stb.

A közönséges tőponty (Cyprinus carpio carpio morpha acuminatus) a Duna vízrendszerében a legelterjedtebb vadon élő forma. Pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. A természetes vizekben mára szintén megritkult. Változatai: balatoni sudár ponty, dunai vadponty, ráckevei dunai tőponty stb.

A tógazdasági mesterséges tenyészetekből kikerülő nemes ponty (Cyprinus carpio carpio morpha domestica) alkotja a régió jelenlegi pontyállományának közel 90%-át. Helyi fajtái igen sokféle megjelenésűek. Fajtaváltozatok: attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, bikali tükrös ponty, dinnyési tükrösponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdú P1 pikkelyes ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, hortobágyi pikkelyes ponty, varászlói tükrös ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szarvasi P34 pikkelyes ponty, P31 pikkelyes ponty, szegedi tükrös ponty, tatai aranysárga pikkelyes ponty, tatai palaszürke pikkelyes ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty stb.

A tógazdasági tenyésztett pontynak alapvetően csak négy változata van úgy mint a pikkelyes nemes ponty, a hátpikkelysoros, az oldalpikkelysoros

és a pikkely nélküli (bőr)tükörponty

§ Portetű – tudományos neve: gyakori lúdtetű – (Trogium pulsatorium) – Por: csn

Alrend: Trogiomorpha – Zugtetű-alkatúak

Csápízeik száma meghaladja a 20-at. Gyakran élnek emberi építményekben.

Család: Trogiidae – Szárnyatlan zugtetű-félék

Trogium pulsatorium – gyakori zugtetű. Kistermetű, 1,5-2 mm hosszú, zömök, csökevényes szárnyú, barnássárga színű, világszerte széthurcolt faj, amely emberi létesítményekben általános. Leggyakrabban dohos helyiségek

falain, padlóján él, de szellőzetlen helyen tárolt könyvek között is megjelenhet. Penészgombákat és szerves törmeléket fogyaszt.

§ Zab porüszög (Ustilago avenae) – Por: csn

Az üszöggombák rendje (Ustilaginales) 37 nemzetség mintegy 1000 faját öleli fel. Fajai veszedelmes növényi kórokozók, amelyek gazdanövényeikre erősen specializálódtak. Túlnyomórészt egyszikűeken – rendszerint perjeféléken, Sásféléken vagy liliomféléken – élnek. A kétszikűek közül a szegfűfélék és a fészkesvirágzatúak családjait részesítik előnyben. Az üszögfertőzés jellegzetes tünete a fekete színű kitartó (áttelelő) spórák – klamidospórák – óriási tömegének megjelenése a gazdanövény egyes szervein (a szárakon, a leveleken, a virágokban és a terméseken). Ezektől a növényi részek égetteknek, elüszkösödötteknek tűnnek. Az üszöggombák kitartó spórái diploidok.

A rend a dérgombákkal (Taphrinales) mutat rokonságot. Fajai ugyanis életciklusuk haploid szakaszában élesztőszerűek és szaprotróf módon táplálkoznak, dikariotikus életszakaszukban pedig gazdaszervezethez kötődnek és parazitaként viselkednek.

A KUKORICAGOMBA, név szerint a huitlacoche vagy golyvásüszög, édes, kicsit füstre emlékeztető ízét már ősidők óta kedvelik Mexikóban. Más országokban ínyencfalatnak számít; van, ahol mexikói szarvasgombaként utalnak rá.

A huitlacoche kialakulását az Ustilago maydis nevű gomba idézi elő, mely a Zea mayst, azaz a kukoricát támadja meg kisebb vagy nagyobb mértékben. Majdnem

minden betakarításkor találnak ilyen termést, különösképpen a meleg, közepesen száraz területeken. A kutatók feltárták, hogy „az umami* ízhez kötődő négy aminosav közül három” megtalálható a huitlacochéból vett mintákban (Journal of Agricultural and Food Chemistry). A huitlacoche enyhén édeskés ízét a többi

ehető gombáénál nagyobb szénhidráttartalma adja. Aromaanyagot is szép számmal találtak ebben a csemegében, köztük például vaníliát is. Bár a huitlacochénak az íze a legcsábítóbb, a tápértéke sem elhanyagolandó — egyéb tápanyagok mellett C-vitamint, foszfort és kalciumot is tartalmaz.

Nem meglepő hát, hogy az aztékok értékesnek tartották a huitlacochét. Ők a cuitlacochin nevet adták neki, melynek a jelentése ’szunnyadó kinövés [kóros képződmény]’. A gomba később kapta a napjainkban használatos nevét. Mexikóban a huitlacochét úgynevezett quesadillában, azaz összehajtogatott, házi készítésű tortillába töltve szokás fogyasztani, de gyakran használják ennél valamelyest bonyolultabb ételekhez is, úgymint palacsintákhoz, levesekhez, illetve mártásokhoz.

Mostanában a gomba a génkutatók laboratóriumába is bejutott, ahol azt próbálják kikísérletezni, hogy miként lehetne kereskedelmi célokkal még több ilyen gomba kifejlődését előidézni.

Üszöggombák által okozott betegségek.

Gazdaságilag fontosak a gabonafélék károsítói, például a búza-kőüszög (Tilletia tritici), a búza-porüszög (Ustilago tritici), a kukorica-

vagy golyvásüszög (Ustilago maydis) és az árpa-fedettüszög (Ustilago hordei).

zab porüszög:

Porüszögök (Ustilaginaceae cs.)

Üszögbetegségnek a gabonaféléknél elsõsorban a kalászon jelentkezõ, a gabonaszemek üszkösödésére emlékeztetõ tüneteket okozó – gombák által elõidézett – betegségeket nevezik.

Általánosságban az jellemzõ a tünetekre, hogy a gabonafélék (búza, árpa, zab, rozs stb.) szemei rendellenesen fejlõdnek, amirõl a kalász, illetve bugavirágzat

is árulkodik: borzas kalász fejlõdik az ún kõ- és fedettüszögöknél, illetve az egész kalász/buga elporlik a porüszögöknél, csak a kalászorsó marad ép.

A borzas kalászokban az eredeti gabonaszemekre már nem is emlékeztetõ, fekete gömbölyded, ún. üszögpuffancsok, vagy vékony hártyával körülvett spóratokok fejlõdnek. A rozsszárüszög tünetei a száron jelentkeznek, ahol vastag, sötét színû portokok fejlõdnek. (Ez utóbbi jelenleg ritka, élelmezésegészségügyi-

és termésbiztonsági jelentõsége minimális, ezért csak érintõlegesen említjük.) +

Rendszertani megközelítésbõl a gabonaüszögökre a következõ taxonómiai besorolás jellemzõ:

Gombák országa (Fungi or.)

Bazídiumos gombák törzse (Basidiomycota t.)

Ustomycetes osztály (Ustilaginomycetes o.)

Üszöggombák rendje (Ustilaginales r.).

Az elõbbi rendszertani besoroláson belül a növényvédelmi szempontból jelentõs kórokozók (a fontosabb fajok felsorolásával) két családba sorolhatók:

1. Porüszögök családja (Ustilaginaceae cs.)

 Ustilago avenae - Zab porüszög,

 Ustilago hordei - Árpa, zab fedettüszög („gúnyásüszög”),

 Ustilago nuda - Árpa „valódi” porüszög,

 Ustilago tritici - Gabona porüszög (árpa*, búza, rozs)

 *: árpa fekete-, v. álporüszög,

2. Kõüszögök családja (Tilletiaceae cs.)

 Tilletia caries - Búza kõüszög, „büdösüszög”, „zsírosüszög”,

 Tilletia contraversa - Búza törpe kõüszög,

 Tilletia laevis - Búza kõüszög, „büdösüszög”, „zsírosüszög”,

 Tilletia intermedia* - Búza kõüszög, „büdösüszög”, „zsírosüszög”, *: a T. caries és a T. laevis fajhibridjének tekinthetõ. A két faj és a fajhibrid általában

együttesen, keverten fordulnak elõ. Elkülönítésük a spóráik felületi barázdáltsága alapján lehetséges.

 Neovossia indica - Búza virágfertõzõ üszög (Indiai kõüszög).

Amint a rendszertani felsorolásból is kitûnik – a gabonaféléknél – számos faj idézhet elõ üszögbetegséget. Ezen kívül a kukoricának, cirokféléknek, fûféléknek, fészkesvirágúaknak, mákféléknek stb. egyéb (Sorosporium, Sphacelotheca, Sporisorium, Thecaphora, Urocystis, Entyloma) nemzetségekbe tartozó üszögbetegségei ismeretesek.

Biológiai megközelítésben a gabonaféléket a fontosabb üszögbetegségek alapvetõen kétféle módon tudják megfertõzni:

1. A porüszögök (Ustilago spp.) a gabona virágzásakor – a virágzási idõszakban szétporló fertõzött kalászokból kikerülõ – spórák az egészséges kalász/buga virágzat bibéire kerülnek, majd csíratömlõt fejlesztve az embrió belsejébe jutnak, ahol a fejlõdõ gabonaszemben tünetmentesen fejlõdnek és fennmaradnak.

A gabonaszem ekkor már tulajdonképpen fertõzött, csak a jelei még nem láthatók. A kelést követõen az elvetett szembõl fejlõdõ növény szintén teljesen tünetmentes, csak kalászoláskor, virágzáskor válnak láthatóvá a tünetek: sötétbarna, fekete porló kalászok/bugák fejlõdnek az egészségesek helyett, amelyek szeles idõjárásnál hamar szétporlanak, hogy újabb fertõzést indítsanak.

2. A kõüszögök (Tilletia spp.) a kelõ csíranövénykét fertõzik meg a talajban, amire egyrészt úgy nyílik lehetõségük, hogy betakarításkor a gabonabetakarító gép cséplõ- és szemleválasztó szerkezete által szétmorzsolt és szétkent üszögpuffancsokból kijutó spórák rákerülnek az egészséges szemekre, melyeket felületileg szennyeznek (kontamináció). Másrészt a talajba jutó üszögpuffancsok közelébe még nem szennyezett szem kerül elvetésre, amelyet ott helyben a talajnedvesség – mint közeg – segítségével fertõz meg a kórokozó. A fertõzés tulajdonképp ekkor jön létre, ezt követõen a növény többnyire tünetmentesen fejlõdik tovább, a fertõzés szintén csak kalászoláskor, virágzáskor válik láthatóvá: a fertõzött növények hamarabb hozzák a kalászaikat, amely „borzolt” sertéi, pelyvái széjjelállnak, közülük esetenként kikandikál a fekete üszögpuffancs. Kivételt képez némileg a törpe kõüszög, amely fertõzése nyomán a gazdanövény rövidebbre nõ, az egészségeshez viszonyítva mindössze harmada, fele, esetleg kétharmada a fertõzött növény magassága. A gabonakombájn többnyire (szerencsére!) a vágóasztal alatt elhagyja ezeket a töveket, így a betegség a táblán maradhat. Bár az Ustilago nemzetséghez tartozik az árpa fekete- vagy álporüszög (Ustilago hordei), fertõzése mégis csírakorban történik, tehát a szemek elõzõleg csak felületileg szennyezõdnek a kórokozó spóráival.

Agronómiai szempontból a gabonaüszögök termésveszteséget okozhatnak, ennél azonban lényegesebb a minõségrontó hatásuk.

A porüszögféléktõl fertõzõdött gabonaszemeken nem látszódnak a tünetek, a fertõzés csak embrióvizsgálattal mutatható ki.

A kõüszög által szennyezett gabonatétel – a szennyezés mértékétõl függõ színmélységgel – szürkés árnyalatú, és általában bûzös, romlott halra emlékeztetõ szagú. A gomba által termelt mérgezõ anyagcseretermékek miatt az ilyen gabonatétel sem étkezésre, sem takarmányozásra nem alkalmas! Kimutatásuk spóralemosással, majd mikroszkópos vizsgálattal egyszerûen elvégezhetõ.

A törpe kõüszög (Tilletia contraversa) és az indiai kõüszög (Neovossia indica) sok európai, ázsiai országban zárlati (karantén) károsítónak minõsül, emiatt

az exportot – bármilyen csekély mértékû fertõzés esetén is – meghiúsítja. Gyakorlatilag, ha nagyobb, – egyébként jó minõségû – gabonatételbe kisebb mennyiségû fertõzött termény kerül, az az egész tétel értékesítését ellehetetleníti. A túltermelési válsággal küzdõ országokban elõszeretettel „vadásznak” ilyen zárlati károsítókra, és amennyiben kimutatásra kerül jelenlétük, azonnal visszafordítják az exportra váró gabonatételt.

§ Kövér porcsin (Portulaca oleracea) – Porcsin: csn

Ázsiában őshonos, de Európa, Afrika és Amerika mérsékelten meleg területein is előfordul. Magyarországon elterjedt, gyakori növény. Szántóföldi kultúrákban gyomnövényként tartják számon.

Csupasz, 30 cm magas, egynyári növény, húsos, kúszó szárral. Pozsgás, fényes leveleisötétzöld színűek, tojásdad alakúak. Virágainak 5-6 szirma van. Kellemesen savanykás íze miatt főzve fogyasztják.

Belsőleg a kövér porcsin a szívproblémák, illetve a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésére ajánlott. Mint megelőző szert az öregedés folyamatának lassítására alkalmazzák. Külsőleg izomgörcsök fellazítására használatos.

A kövér porcsin az omega-3 zsírsavakban leggazdagabb növény. E zsírsavak egyébként még a halolajban fordulnak elő. Innen származik gyulladásgátló és véralvadást gátló (vérkeringést serkentő, érelmeszesedés kialakulásának veszélyét mérséklő) tulajdonsága. Magas C- és E-vitamin, valamint

béta-karotin és glutationtartalmának köszönhetően antioxidáns és immunerősítő hatást fejt ki. A vér koleszterin- és cukorszintjére kifejtett hatásával védi az artériákat. Ásványi sókat is tartalmaz: kalciumot, káliumot, magnéziumot, oszfort.

Mézgája lágyító hatású, frissítő, sebgyógyító, víz- és féreghajtó. Elrágva erősíti a foggyökereket és megszünteti a fogínyvérzést.

A friss növény megfőzve mai ismereteink szerint semmilyen problémát nem okoz.

§ Póréhagyma (Allium porrum) – Póré: csn

az emberiség egyik ősi kultúrnövénye. Ismert zöldségféle volt az ókori Egyiptomban, de a görögök és a rómaiak is előszeretettel fogyasztották. Napjainkban is népszerű kultúrnövény. Eredeti vadonélő formája mára csak elvétve található meg a mediterráneumban. Élettani hatása kedvező, magas az ásványi anyag tartalma, és számottevő mennyiségű vitamin található benne.

Évelő növény, de hazánkban csak a téli fajták képesek áttelelni. A póréhagyma magassága 40–60 cm. A levelek alsó része fehér színű, a gyökérzet felett

hüvely szerűen egymást burkolva hengerszerű alakzatban fejlődnek. A levél folytatása zöld színű, a külső levélhüvelyek zölden csíkozottak, laposak, 2–3 cm

szélesek, ellentétes oldalról sűrűn egymásra lapolódnak. A póréhagyma csak a második évtől hoz magszárat, amely 100–120 cm magas is lehet. A szár vastagsága egyenletes, tartása merev. Virága gömb alakú melynek átmérője elérheti a 8–12 cm-t, a virágernyők szára 4–6 cm-es. Szirmai aprók halvány rózsaszínűek vagy zöldes-fehérek, megtermékenyülést követően

toktermést képeznek.

Sokan méltán említik a póréhagymát mint a francia konyha egyik elismert alapanyagát. Nem véletlen, hogy az európai póréhagyma termelésben az élen Franciaország áll, 10 millió tonna/év átlag termeléssel. Hajszálgyökérzetét leszámítva az egész növényt felhasználjuk táplálékkészítésben. Élettani hatásai kedvezőek, hasonló módon a többi étkezési hagymafélékhez, viszont íze és szaga nem annyira intenzív mint például a vöröshagymáé.

Felhasználását tekintve nagy változatosságot tapasztalhatunk. Egyaránt fogyasztjuk nyersen, főve, sütve vagy szárítva. Felhasználják díszítő elemnek,

salátaként, levesekben vagy fűszernövényként, de mint önálló köret is megállja helyét. Magyarországon kevésbé elterjedt. Legfőbb fogyasztói Franciaország, Anglia, Kína, India, a skandináv országok.

Energiatartalma csekély, de jelentős vitamin és ásványi-anyag forrás. Nagyobb mennyiségben tartalmaz B6-vitamint, C-vitamint, K-vitamint és folsavat.

Ásványi-anyag tartalmánál érdemes megemlíteni a vasat, foszfort, káliumot és magnéziumot. Élettani szempontból fontos további tápanyagok a póréhagymában: cink, mangán, szelén. Nagyobb mennyiségben tartalmaz

allicint, amely antibakteriális hatású kénvegyület. Glikémiás indexe (GI) közepes. Hasznos tápanyagtartalma mellett jótékony hatással bír, az emberi szervezet vízháztartására, koleszterinszintre és magas vérnyomásra.

Magvetéssel és palántázással egyaránt szaporítható növény. Talajként közepesen kötött, tápanyagban gazdag talaj a megfelelő. A magvetésre ideális a március

hónap. A magok csírázása és a növény növekedése 5 °C felett indul meg. A növény optimális fejlődési hőmérséklete 19-22 °C. Vetését 2 cm mély árokban végezzük 25 cm sortávolsággal. A kikelt egyedek ritkítását fokozatosan végezzük. Fiatal növényeknél 5 cm kifejlett növényeknél 10–15 cm tőtávolság az optimális. Vetésnél / palántázásnál javasolt a növényeket egy 5–10 cm mély árokba helyezni, majd amikor a növények tenyészidejük feléhez érnek érdemes az árkot földel feltölteni, így megnövelhető a póréhagyma értékes fehér részének nagysága betakarításkor. Alapvetően fény és folyadékigényes növény. Itthoni körülmények között a jó terméshozam nem valószínűsíthető öntözés nélkül, de augusztus-szeptember után már nem kell öntözni. Árnyékos helyen gyéren terem, egyedei kevéssé fejlődnek. A magszár képződéséhez szüksége van egy nyugalmi időszakra a növénynek, amely 1,5-2,5 hónapig tart 4-6 °C-on. A végső betakarítással akár a késő őszt is meg lehet várni.

§ Porosmoha (Grimmia pulvinata) – Poros: csn

A párnák 1-2 cm vastagok, tömöttek, feketésszürkék. A levelek megnyúltak, lándzsásak, szélük a közepükön túl begöngyölt. Az ér víztiszta

szőrként hosszan túlfut a csúcson. A sejtek kerekdedek. A spóratartó tok visszagörbülő, rövid nyélen ül, csak kissé emelkedik a felső levelek fölé. Mérete 10-20 mm. Sziklákon közönséges.

§ Porzófa (Hura crepitans) – Porzó: csn

A Malpighiales rendjébe, ezen belül a kutyatejfélék (Euphorbiaceae) családjába tartozó faj.

A porzófa eredeti előfordulási területe Közép- és Dél-Amerika trópusi térségei, beleértve az amazóniai esőerdőt is. Az Afrikai Tanzánia egyes részein inváziós fajjá vált.

Ez a trópusi növényfaj örökzöld, és akár 60 méteresre is megnövő fa. A törzsét barna színű, sima kéreg borítja; ezen számos sötétebb színű Tövis ül. Nagy ovális levelei akár 60 centiméter szélesek is lehetnek. Egylaki növény. Vörös színű virágainak nincsenek szirmai. A hímvirágok hosszú tüskéken nőnek, míg a nővirágok magányosan, egy-egy levél tövében helyezkednek el. A termése

3-5 centiméter hosszú és 5-8 centiméter átmérőjű, tökszerű toktermés, 16 részleggel; mely ha megérik, robbanásszerű hang kíséretében elpattan; így a 2 cm-es, lapos magvait akár 70 m/s sebességgel kilövi (≈250 km/h).

Anton Kerner osztrák botanikus szerint a Hura crepitans 14 méterre röpíti el magvait. A magok emiatt 100 méter távolságra is elkerülhetnek a szülőfától. A lapos mag körülbelül 2 centiméter széles.

A nedves talajokat kedveli. Főleg az árnyékosabb, semmint a napsütötte erdőrészeket részesíti előnyben.

Az ember főleg árnyékadó fának ülteti. Egyes helybéli halászok a tejszerű, mérgező nedveit használják fel halak megmérgezéséhez. A Karib-térség bennszülöttei nyilaik végeit mártották ebbe a méregbe.

A faanyagát hura néven bútorkészítésre használják fel. Mielőtt a modernebb Töltőtollak megjelentek, eme fa éretlen, félbevágott tokterméséből készítettek írószerszám tárolására alkalmas eszközt.

§ Postagalamb – Posta: csn

A postagalamb a házigalamb (Columba livia domestica) egy fajtája, vagyis háziasított szirti galambok, melyeket arra tenyésztettek ki, hogy nagy távolságokból is hazataláljanak, így üzenetek szállítására alkalmazzák őket. Ennek az általános elnevezése a galambposta.

Az ókori rómaiak és görögök idejében (Kr. e. 500 körül) már használták hírvivőként a galambokat. A középkori Abbászida Birodalom több tízezer madárból és több száz galambászból és írnokból álló galambpostarendszert működtetett. A birodalom a mai Iraktól egészen az észak-afrikai Atlanti-óceán partjáig ért és a madarak az üzeneteket nagy sebességgel tudták továbbítani. Amikor Timur Lenk mongol hadvezér 1401-ben Bagdad lakóit lemészárolta, elpusztította a kalifa galambjait is. 1815-ben Nathan Mayer Rothschild

londoni bankár a galambpostának köszönhetően duplázta meg a vagyonát: elsőként szerzett tudomást Napóleon waterloo-i vereségéről.

A postagalambokat az első és második világháborúban is használták. Harminckét galambot jutalmaztak Dickin-medállal, mely a Viktória-kereszttel egyenrangú, állatok számára adható legmagasabb rangú brit katonai kitüntetés, amit 1943-ban a PDSA (People's Dispensary for Sick Animals) (Beteg állatokról gondoskodó emberek szervezete) alapítója, Maria Dickin alapított

A postagalambok az üzeneteket korábban egy irányba vitték, az otthonukba, előtte el kellett szállítani őket a távolabbi helyekre. Később azonban táplálékuk

egyik, otthonuk másik helyre helyezésével kiképezték őket az oda-vissza szállításra akár naponta kétszer is. Ezzel a postagalambok 160 km-es utat is meg

tudtak tenni.

A postagalambok testhossza 31–34 cm, testtömege 230-370 g. Csontjainak nagy része üreges, így a galamb kis súlyú, valamint erős mellizmai vannak. A hím

pár cm-el nagyobb és színesebb lehet a tojónál.

Egyes nézetek szerint a galambok a Föld mágneses mezejének

csekély változásait aknázzák ki a tájékozódásra. Német kutatók pedig a csőr felső részét fedő bőrben találtak egy összetett idegi struktúrát, amely kétféle

vasoxidot tartalmaz. Ezek jelenléte és térbeli elhelyezkedése elegendő ahhoz, hogy a csőr iránytűként szolgáljon.

Más kutatók úgy találták, hogy inkább a szaglásuk vezeti haza őket, és hogy a galambok „szagtérképeket” készítenek a környezetükről, és ezt használják

fel a tájékozódásukhoz. A szagjeleket az agyba szállító idegek átvágása után többségükben nem találnak haza, míg más galambok az agy mágneses mező változásait detektáló területeinek kiiktatása dacára is képesek hazatalálni.

Postagalamb sport. A repülési szezon április közepétől szeptember végéig tart, ezalatt a postagalambászok speciális, szervezett repüléseken vesznek részt galambjaikkal. Előtte a galambot tanítani kell, amit maga a galambász vagy a postagalambász egyesületek és szervezeteik speciális „tréning” röptetések keretében tehetnek meg.

A postagalambsport nemzetközi szervezetében, az FCI-ben (Féderation Colombophile Internationale) 58 tagország van jelen.

Motiváció. A versenyek eredményességét befolyásolja, hogy mennyire motiváltak az egyes galambok a hazatérésben. A „természetes” módszer esetén a fészekbe való visszatérés és a fiókák nevelése jelenti a motivációt. Így mindkét nem tagjait versenyre lehet küldeni. Az „özvegyekkel” való versenyzés során viszont a hímet és a tojót az edzés és a verseny idejére elválasztják egymástól. Időről időre találkozhatnak, de csak oly módon, hogy abból szaporulat ne keletkezhessen. A pár egyik tagja, általában a tojó, a verseny idején otthon marad. Elsősorban a rövid és a középtávú versenyeknél hasznosítható a versenyzők erősebb törekvése, hogy a párjukkal újra találkozhassanak.

A versenyző motivációja tovább fokozható, ha féltékenységi helyzetet szervez a tenyésztő. Nyugat-Európában ez a legelterjedtebb versenyzési mód, de Magyarországon is egyre gyakrabban alkalmazzák.

§ Pottó (Perodicticus potto) – Pottó: csn

A főemlősök(Primates) rendjébe, azon belül a lajhármakifélék (Loridae) családjába tartozó satnyaujjú makik vagy pottók (Perodicticus) nemének egyetlen faja a pottó (Perodicticus potto).

A pottó nagy földrajzi elterjedése nem régóta ismeretes. Jelenleg 5 alfaját ismerik, ezek közül 4 Afrika nyugati, 1 a keleti részén él.

Karcsú termetű, kerek fejű félmajom. Arcorra előreugró, szemei közepesen nagyok, apró fülei hártyásak. Karjai, lábai egyenlő hosszúak. A mutatóujja csökevényes, de azért még jól felismerhető. Körmöt nem hord; második lábujján hatalmas, görbe, lapos, fölfelé álló karmot, míg a többi ujjon csak lapos körmöket találunk. Egészen különleges sajátság mutatkozik a gerincoszlop nyaki táján: a tövisnyúlványok azon a helyen annyira meghosszabbodtak, hogy a bőrt a magasba emelik és kiálló púpok benyomását keltik. Rövid szőrű bundája felül vöröses fakószürke, amelyhez fekete szín is elegyedik, fején, karjain és lábain vörhenyesebb, válla táján egérszürke.

Alsó testtájai világosabbak, élénk szürkék, farka szürkés, rozsdavörös, a szőrök hegye pedig feketés barna. A pottó mintegy 35 cm hosszú, ebből a hosszúságból

azonban 6 cm a farkára esik.

Fogazata alul-felül 2 metsző, 1-1 szem, 3–3 előzápfogból és szintén 3-3 utózápfogból áll; fogainak összes száma tehát 36. Alsó metszőfogai nagyok és rézsútosan előreugrók; az alsó szemfog hasonló helyzetű. Az alsó fogsor leghátsó zápfoga háromgumójú.

§ Alacsony pozdor (Scorzonera humilis) – Pozdor: csn

az őszirózsafélék családjába tartozó, május-júniusban nyíló, sárga vadvirág.

Az alacsony pozdor 20–30 cm magas lágyszárú Évelő növény. Erős, fekete karógyökérrel kapaszkodik a talajba. Szára többnyire egyenes, ritkán elágazó, eleinte fehér szőrökkel borított. A szár vagy levéltelen vagy egy-három keskeny, ülő szárlevél található rajta. A többi levél tőlevélrózsát alkot, száruk hosszú és gyapjas. Alakjuk szélesen, tojásdadon lándzsás, szélük ép, erezetük párhuzamos. A fiatal levelek pelyhesek, később a pihék lekopnak és csupasszá válnak. Levelei hasonlítanak az útifűére.

Május-júniusban virágzik. Fészkes virágzata a szár végén egyedül nyílik. Átmérője 5–6 cm. A szirmok sárgák (esetenként halványsárgák, esetleg kissé lilásak) végük ötfogú.

Termése 7–11 mm hosszú kaszat, amelyhez hosszú, pihés repítőszőrök csatlakoznak.

Európai faj, Dél-Európától Skandináviáig, a Brit-szigetektől a Kaukázusig előfordul. Magyarországon a Dunántúli-középhegységben, a Nyugat-Dunántúlon, a Kisalföldön, a Nagyalföldön és a Duna-Tisza közén jellemző. Ritka növény, több országban veszélyeztetett. Lápréteken, füves tölgyesekben, erdeifenyvesekben terem. A többé-kevésbé nedves, savanyú vagy semleges kémhatású, homokos vagy agyagos, tápanyagban szegény talajt preferálja. Mészkerülő. Erőteljes karógyökere ehető és Keményítő helyett Inulint tartalmaz, így cukorbetegek is fogyaszthatják.

Magyarországon 2012 óta védett, eszmei értéke 5 000 Ft.

§ Spanyol pozdor – tudományos neve: feketegyökér – Pozdor: csn

Spanyol pozdor; Scorzonera hispanica.

A növény társneve, a pozdor. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály névalkotása (1807: MFűvK.). A szemléleti háttere az, hogy a növény magja „pozdorja forma”.

A feketegyökér német megfelelője a Schwarzwurzel ’ua., a magyar terminus ennek tükörfordítása. A névadást az orsó alakú gyökér sötétbarna, feketés színe

motiválta. A növény tudományos neve Scorzonera hispanica, tehát ’spanyol fekete kéreg’, mert elsőként Spanyolországban használták gyógyításra a vadon termő növény gyökerét.

A XVI. század füvészei mérges kígyófűnek is nevezték, nyilván azért, mert Katalóniában a viperának is escorso volt a neve. Az egykori

francia füvészek ezen az alapon már viperine néven foglalkoztak a növénnyel, amelynek gyökere, vagy levelének kifacsart leve szerintük „főorvosság a vipera

marása ellen”. Lippay János (1664) szintén viperinának nevezte a Scorzonerát. A magyar szaknyelvben és a nyelvjárásokban régóta használatos a viperafű a spanyol pozdor társneveként. Valószínűleg a németből került át Kováts Mihály révén tükörfordítással, vö. német Vipergras, melyszintén a Scorzonera hispanica

elnevezése. A németben a Polygala vulgarist jelölik egyes vidékeken a Kreuzotterblümel (tulajdonképp ’keresztesvipera-virág’) tájnyelvi elnevezéssel, a Polygonum bistorta és a Scorzonera hispanica növények neve pedig a Viperwurz, azaz ’viperagyökér’.

A kígyófű régi növénynevünk, már a XVI. század első felében felbukkan a magyar írásbeliségben a’Serpentaria’ (Herbolarium) neveként. Szerepel Szikszai

Fabricius Balázsnál (1590) és Szenczi Molnár Albert szótárában (1604), majd szinte valamennyi későbbi orvosbotanikai, füvészeti könyvben és szótárban.

Nyelvjárásainkban is használatos. A német Schlangenkraut ’Mikania opiferia’ és a román iarba sarpelui ’Echium vulgare’ tükörszavak. Ezek is a latin Serpentaria

(&lt; latin serpens, -entis ’kígyó’) szóra vezethetők vissza. Az elnevezés a növény képzelt varázserejével kapcsolatos; a névadás alapja az a hit volt,

hogy a növény gyógyhatású kígyómarás ellen. A Gentiana cruciata régi nevei között szerepel a német szerzőnél, Heinrich Marzellnél a basilisca, melynek

alapja a görög basiliszkosz ’kígyó’. Egy titokzatos növényt jelent a középkori orvosi könyvekben, kéziratokban, melynek kígyószerű gyökértöve van. A régebbi magyar források (Szikszai, Szenczi) jelentésmegadásaiban szereplő latin Colubrina név szintén a latin colubra ’kígyó’ szóból képzett. Ez is arra mutat, hogy a növény kígyóharapást gyógyító hatóanyagát ismerték. Benkő József óta (1783: NclB.) szerepel a kígyómarást gyógyító fű hasonnév a növénytani művekben. Nevezik még felhasználására utalva télispárga, télisaláta néven.

A XVIII. század magyar füvészei közül Csapó József (1775) artifiolának nevezte a Scorzonerát, amelyet annak idején már kertekben is termesztettek, gyökerét marhahússal levesekben főzték, de házi gyógyszerként is használták. Csodanövény hírét Diószegi kissé megtépázta, de elismerte, hogy egészséges és jó ízű, ha spárgaként vagy salátának készítik el.

A feketegyökér cukortartalma 12% körüli. Ásványi sókban (vas), B-vitaminokban és nikotinsavban igen gazdag. Valóban

alkalmas arra, hogy a téli, zöldségben szegény évszakban az étlapot változatossá tegye. Nem fagyérzékeny, tehát egész télen a talajban tartható, enyhe

télen folyamatosan szedhető. Óvatosan kell azonban szedni, mert a gyökér nagyon törékeny, a sérülés helyén a benne lévő tejnedv kifolyik, és értéktelenné

válik. A múlt század 50-es éveiben még kapható volt az alföldi piacokon, napjainkban már csak kiskertekben termesztik.

Szicíliában a gyökérből cukorka és üdítő ital készül.

§ Pozsár – tudományos neve: ponty - (Cyprinus carpio) – Pozsár: csn

Palearktikus elterjedésű halfaj. Eredeti őshazája Ázsia, valamint Európa keleti fele (Kelet-Európa és a Duna-medence), de tenyésztési céllal máshova is betelepítették, így ma már gyakorlatilag minden földrész édesvizeiben megtalálható. A mérsékelt égövi alföldi vidékek tavait és lassú vizű folyóit kedveli.

Elnevezései:

A ponty szó eredete ismeretlen. A vadponty népi elnevezései: aranyhasú, babajkó, dunaponty, feketeponty, karcsúponty, nádiponty, nyurgaponty, pathal, potyka (= „pontyka”), nyurgaponty, pozsár, sodrófaponty. Az állat tudományos neve a görög küprinosz (latinosan cyprinus) és Latin carpio szavak összetétele (mindkettő jelentése „ponty”).

§ Pozsgafa (Crassula ovata) – Pozsga: csn

Azokat a növényeket hívják pozsgásnak vagy szukkulensnek, amiknek a szára, levele vagy gyökérzete vízraktározásra rendezkedik be. Ezek a növények olyan helyeken élnek, ahol a nedves időszakot hosszú szárazság követi.

Az ilyen növény tartásánál figyelembe kell venni, hogy a tenyészidőszakukban sok fényre, melegre és tápanyagra van szükségük, amit egy meghatározott időpontban be kell szüntetni, hogy nyugalmi állapotba kerülve át tudjanak telelni. Ebben az időszakban hűvös helyet és majdnem száraz tartást igényelnek.

Több nemzetségük szabályos téli-nyári ritmus szerint él és virágzik. Vannak olyan fajaik, amik a déli félgömbről származnak, ezek a saját belső órájuk szerint élnek, vagyis az északi félgömbön nevelve őket ősszel hajtanak ki, ezért a téli időszakban pótmegvilágítást igényelnek.

Néhány pozsgás növény:

Afrikai palackfa (Adenium obesum)

Kövirózsacserje (Aeonium)

Agávé (Agave)

Tövisoszlop (Alluaudia)

Aloé (Aloe)

Közönséges elefántláb (Beaucarnea recurvata)

Gyertyavirág (Ceropegia)

Álkavics (Conophytum)

Pozsgafa (Crassula ovata)

Törpe pozsga (Crassula schmidtii)

Fáskövirózsa (Echeveria)

Csinos gránitvirág (Frithia pulchra)

Fényes tüskenyárs (Fouquieria splendens)

Ékes viaszvirág (Hoya bella)

Közönséges viaszvirág (Hoya carnosa)

Sokvirágú viaszvirág (Hoya multiflora)

Tömött korallvirág (Kalanchoe blossfeldiana)

Korallvirág (Kalanchoe)

Cicafülű korallvirág (Kalanchoe tomentosa)

Kavicsvirág (Lithops)

Tüskés hangyagumó (Myrmecodia echinata)

Palackmeténg (Pachypodium)

Kőtörőfű (Saxifraga)

Vörösnedvű varjúháj (Sedum rubrotinctum)

majomfa vagy pozsgafa

A pozsgafa vagy majomfa (Crassula ovata) a kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe, ezen belül a varjúhájfélék (Crassulaceae) családjába és a hájvirágformák (Crassuloideae) alcsaládjába tartozó dísznövényként elterjedt, örökzöld, pozsgás növényfaj.

Hazánkban – a névhasonlóság következtében a nevét összekeverve – elterjedten nevezik tévesen majomkenyérfának is, az igazi majomkenyérfa azonban egy másik növény.

A pozsgafa Dél-Afrikában és Madagaszkár szigetén őshonos, innen terjedt el a világ minden részére, mint dísznövény. Természetes élőhelyén száraz, sziklás domboldalakon található, Aloe, Euphorbia, egyéb Crassula fajok társaságában.

Terebélyes, elágazó, bokros növény, természetes élőhelyén, akár a 3 Méteres magasságot is elérheti. Törzse vaskos, húsos, barnás vékony kéreggel, mely idősebb korban felrepedezik és leválik.

Kerekded levelei 3–9 cm hosszúak és 2–4 cm szélesek. Más pozsgásokhoz hasonlóan, levelei rengeteg vizet tárolnak, ezért igen vastagok, húsosak. Színük az élénktől a sötétzöldig terjed, gyakran vöröses szegéllyel. Felszínükön apró pettyek, lyukacskák (hydathodes) találhatók, különleges pórusok, melyeken a növény az anyagcserét végzi, de ezen keresztül képes vizet felvenni, és leadni.

Természetes élőhelyén vagy ideális tartás mellett az idősebb növények rendszeresen hoznak virágot az ősz végén, tél elején. Virágai a hajtáscsúcsokból fejlődnek, sok apró csillagszerű fehéres, halvány-rózsaszín virággal. A pártalevelek száma 5, ugyanannyi a csészelevelek és porzók száma, de megeshet, hogy ugyanazon a növényen, négyszirmú virágok is megjelennek. A virágzás után száraz magtok fejlődik, mely a magok beérésével szétnyílik és kiszóródik belőle a nagyszámú porszerű mag.

Gondozás szempontjából viszonylag igénytelen növény. Legjobban napfényes, levegős helyen érzi magát (fagymentes időben az udvarban vagy erkélyen), de napsütötte szobában is szépen fejlődik. Világos helyen, kevés napfénnyel is nevelhető, de itt a levelek zöldek, a levélszegély piros színeződése nem jelenik meg, és a hajtások is gyengébbek lesznek. A teleltetés legjobb esetben hűvös, de fagymentes, napsütéses helyen történik, kevés öntözéssel.

Az öntözésre nem kényes, elegendő akkor vizet adni neki, amikor a Földje kiszáradt. Fényszegény helyen, gyakran a 2-3 Hetente történő öntözés is túl gyakori lehet. A túlzott locsolás következtében a Gyökerei elrothadhatnak, ami a növény pusztulásához is vezethet. Időnként permetezhetjük a leveleit vízzel, mert a pórusain keresztül ezt is képes hasznosítani, és így a gyökérzet sem károsodik.

Általános pozsgásoknak való talajt igényel, azaz körülbelül 50% föld - 50% durva homok, illetve kavics. A talaj kémhatására nem érzékeny.

Rendszeres átültetéssel a növény gyorsan, nagyra növekszik. Ha kis növényt szeretnénk, csak akkor kell átültetést végezni, ha a növény túlnőtte a cserepet. Az átültetés tavasszal végzendő.

A pozsgafa bonszaiként is nevelhető, mégpedig úgy, hogy minden átültetésnél erősen visszavágjuk a gyökérzetet, és ugyanabba a cserépbe ültetjük vissza, egyúttal a növény ágai is tetszés szerint metszhetők.

Bár nem túl igényes növény, a pozsgafát mégis igen nehéz virágzásra bírni. Az első fontos szempont a virágzás kapcsán, a növény életkora. Csak az idősebb növények fognak a megfelelő körülmények között virágot hozni.

A megfelelő körülmények a pozsgafa virágoztatásához, a következők:

őszi hűvösebb esték beköszönte - alacsony hőmérséklet

Nappalok rövidülése, hosszabb éjszakák - kevesebb fény

Nyugalom, fagymentesség, huzatmentesség

Ne kényszerítsük a növényt hajtásnövekedésre öntözéssel és tápanyagpótlással - kevesebb tápanyag

Gondozási hibák:

Ha a növényen gyenge, megnyúlt hajtások alakulnak ki, az leggyakrabban a túlöntözés, illetve a fényhiány következménye.

A téli időszakban a pozsgafán gyakran figyelhető meg a levelek ezüstössé válása, száradása és lehullása. Ez általában a magas Hőmérséklet miatt következik be, sosem vízhiány miatt (ilyenkor a levelek zsugorodnak, összeaszalódnak).

A növény levelein időnként apró kristályszerű képződmények keletkezhetnek a hydathodes pórusok helyén, ami a víz elpárolgása után lerakódott

ásványi anyagok maradványa. Gyakori hiba, hogy ezeket gyapjastetveknek vélik a növénytartók. Ezen érdekességek a növénynek nem ártanak, nincs szükség vegyszeres kezelésre.

Hajtás- és levéldugványról nagyon egyszerűen szaporítható. Természetes körülmények között is leginkább úgy szaporodik, hogy leveleit, kisebb hajtásait lehullajtva új egyedek nevelkednek, ezen tulajdonság az otthoni

szaporításban is jól felhasználható. A dugványokat néhány napig hagyjuk kiszáradni, mielőtt a földbe helyezzük őket.

Magvetéssel csak akkor érdemes foglalkozni, ha keresztezéssel vagy Szelekcióval szeretnénk kísérletezni.

A pozsgafa leggyakoribb kártevői a levéltetvek és a gyapjastetvek. A levéltetvek ellen pirétrum-alapú készítmények a legalkalmasabbak, mivel ezen növények érzékenyek a melationra. A gyapjastetvek a levélhónaljakban rejtőznek meg egy viaszos védőréteg alatt. A kártevők legegyszerűbben, denaturált szeszbe mártott vattával távolíthatók el.

§ Primula – tudományos neve: szártalan kankalin – Primila: lk

A kankalin (Primula) a kankalinfélék családjának 400–500 fajt tartalmazó nemzetsége.

Alacsony növésű, lágy szárú növények tartoznak ide, melyek közül többet dísznövényként is termesztenek. Őshonos az északi félgömb mérsékelt éghajlatú részeitől Etiópia, Indonézia és Új-Guinea trópusi hegységeiig és Dél-Amerika mérsékelt, déli részéig. Az egyéves fajok jellemzően tavasszal virágoznak; a nemzetség neve, Primula a latin primus nőnemű kicsinyítőképzős alakja, arra utalva, hogy tavasszal az elsők között nyílnak virágaik.

Magyarországon őshonos fajok:

Sugárkankalin (Primula elatior)

Kaukázusban, Nyugat-Ázsiában, Szibériában, Európában is honos, évelő lágy szárú gyógynövény. A Bükkben, a Mátrában, a Börzsönyben, általában bükkösökben ritka, bár hegyvidéki faj. Védett.

Szártalan kankalin (Primula vulgaris)

Észak-Afrikában, a Kaukázusban, Nyugat-Ázsiában, Európában, Magyarországon a Dunántúlon nem ritka, üde gyertyán- és bükkelegyes erdőkben található meg.

Védett növény, de kertekben is telepítik, és termesztése is megoldható. Védett.

Lisztes kankalin (Primula farinosa)

Évelő. Levelei hosszúkás visszás tojásdadok, simák. Fonákuk, a kocsány, a csésze és a murvák fehér porral behintettek ("lisztesek"). Pártája lila vagy hússzínű-sárga, csöve 5–7 mm hosszú. Hengeres tokja hosszabb a csészénél. Mocsaras, tőzeges réteken, főleg magasabb mészkőhegyeken terem. Az északi megyékben elég gyakori, de előfordul a Dunántúlon is. Védett.

Cifra kankalin (Primula auricula subsp. hungarica)

Medvefül kankalin

Népies neve: Medvefül kankalin, fülvirág. Évelő. Levelei húsosak, tojásdadok, kopaszok, nem csak a levél, hanem a növény egyéb részei is lisztesek. Pártája sárga, kellemes és erős illatú. Magyarországon

az északi hegyvidéken, főleg mészkőhegyeken terem, díszítve azokat. Különböző színű változatai kedvelt kerti virágok. Fokozottan védett.

Tavaszi kankalin (Primula veris)

Az egyetlen Magyarországon őshonos (Primula) faj, amelyik nem védett.

Hosszúvirágú kankalin (Primula halleri)

Évelő. Az előbbihez nagyon hasonló, pártájának csöve azonban 20–30 mm és 2–3-szor akkora, mint a csésze. A párta karimája is nagyobb, és toktermése csak akkora, mint a csésze. A többihez hasonló helyeken terem, de előfordulása sokkal ritkább.

Apró kankalin (Primula minima)

Évelő. Szára csak 1–2 virágú. A levél csúcsa egyenesen lecsípett, hegyes fogazott. Pártája nagy, lila vagy rózsaszínű,

ritkán fehér. A magas hegyeket kedveli.

§ Primula primula – Primula: lk

kankalin J: kora tavasszal nyíló, sárga virágú, évelő erdei növény;

Primula. primula J: a kankalinnal rokon, lilás vagy pirosas virágú, széles, szőrös

levelű dísznövény.

Először Csapó József könyvében 1775-ben bukkan fel a kankalin (és a kankalék is). Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) kankalin, kankalék, kása-virág. Márton

József Uj német rudimenta című művében 1801-ben kankalék, Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) kankalin. A nyelvjárásokban is elterjedt (ÚMTsz.: kankalíkfű, kankalinkó, kankalin | MNöv. 187: kacinka, kankalék). Más növényt is jelölnek vele, egyes vidékeken a salamonpecsét ’Polygonatum neve kankalinfű.

A növénynév a kankalék ’a kútostor vedret tartó horga’ (a Szamosháton hangarék, hankarék honkorék, Mezőtúron kankarik, Komárom megyében kankalék, máshol hankalin, kankalyin, sőt kankalin), illetve a kankó ’kampó, horog’ szavak segítségével alkotott metaforikus elnevezés. A névadás szemléleti háttere a kankalin szárán tőkocsányon növő, kampószerűen meghajolva csüngő, ernyővirágzatban bókoló virág.

A kankalin tudományos Primula genusneve a korai virágzásra utal. Latinból származó nemzetközi szó.

A primula először a XVII. században Bauhinnál szerepel. A terminus a latin primus kicsinyített alakja: elsőke (tavasszal korán nyíló virág). Szintén nyílásának idejéről nevezték el a magyarban József-napi virág

és husitivirág néven, valamint szentgyörgyikének,szentgyörgyvirágnak (R. 1775: Csapó, 1807: MFűvK.), illetve tavaszkának, tavaszfűnek. Régi füvészeink

ez utóbbi nevein említik. Ilyen Melius Juhász Péternél (1578) a tavaszfű, tavaszhirdető fű, tavaszi első virág, tavaszt hozó fű (a németben is Osterblume,

Aprilblume, Märzen),Beythe Istvánnál (1583: NomPann.) „kása virág, tavaszi első virág; hoc est milii contriti flos, quod milii contrici, kása, ab ungaris

appellati, colorem referat”, azaz ’kásavirág, mert színe olyan, mint a köleskásáé’. Szenczi Molnár Albert (1604), Pápai Páriz Ferenc (1708) és Baróti Szabó Dávid (1792) szótára, a füvészkönyvek sorában már Csapó József (1775) is közli a kásavirág nevet. Erdélyben barátkása néven is ismerik.

A kankalin igen régtől adatolható neve a csókaláb. A név motivációja az, hogy e növény gyümölcscsőre éréskor ív alakúan csavarodik össze. Priszter Szaniszló

művében a csókaláb a Plantago coronopus elnevezése, melynek hasonneve a csóka útifű, a későbbi kiadásban csókalábú útifű. A tudományos névben a coronopus jelentése tulajdonképpen ’varjúláb’ (&lt; görög korone ’varjú’; pousz ’láb’). Már Benkőnél megvan ennek magyar varju-láb megfelelője. Ilyen a névadási szemlélet háttere a Primula báránylábvirág hasonnevénél is. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a rózsás gerely elnevezést javasolták a csókaláb metaforikus terminus helyett (MFűvK.), melyben a gerely utótag nyilván a latinból „lágyítódott”. Erdélyben a kankalint nevezik macskaláb néven is (NyIrK. 34).

Gólyamosó a Primula elatior neve (Kótyuk 84: gójamosó). Kárpátalján, Ráton (Csap és Ungvár vonalától délre) följegyzett népnyelvi elnevezés. Szintén az a tehéncsecsfű (NyIrK. 34: tehencsics ’Primula veris’) metaforikus terminus. Az erdélyi nevet az motiválta, hogy a kankalin lecsüngő, kis sárga virágai

emlékeztetnek a tehén tőgyére.

Tyúkvadító ’Primula vulgaris’ a sárga kankalin – nyilván népi megfigyelésen alapuló – társneve, Zalaszántón tikvadító alakban használatos. A Szigetközben a tyúkvadíttó (Kovács) a Glechoma hederacea: „a tikok megkergülnek tőlle”.

Erdélyben ma is igen elterjedt a kankalin szentgyörgyvirág elnevezése, elsősorban Kalotaszegen és a Mezőség nyugati felében általános, de Moldvában, csángó Bogdánfalván is előfordul.

Szintén gyakran bukkan fel a sárgavirág terminus Máramaros–Kőhát–Szilágyság, illetve Udvarhelyszék–Háromszék vidékén.

Gyergyóban – nyílási idejéről – kakukkvirág, illetve néhol gólyahír a neve; de nevezik Erdélyben még békavirág, marcivirág, barátvirág, barátkása, kakasvirág,

cigányvirág, cigámpicsa, paptöke, tehéncsecs, sárkelep és macskaláb néven is.

A szemzijemje és a szuznyán szó a növény román eredetű nevei. A Szigetközben ismerik még babakecső, uritász, uritászli néven.

A kankalinok közel 500 fajának mintegy fele Kínában honos, ahol régóta termesztik. A Primula sinensis évszázadok óta ismert dísznövény. A tündérkankalinnak Primula malacoides’ és a bugás kankalinnak ’ Primula obconica’ korai virágzása miatt pao-csun, azaz ’tavaszhírnök’ a neve. Mindkét fajnak fehér, bordó, piros, bíbor, kékeslila színű fajtáit nemesítették. A legszebb kerti és cserepes primulák a kínai flórából származnak. A kertekben leggyakoribbak a tavaszi kankalinok fehér, sárga, piros, barna vagy feketés árnyalatú virágai. A gót, majd a reneszánsz festőknek is kedvenc növénye, mely része annak a törekvésnek, hogy a művész élő környezetbe helyezze alakjait. Számos világi és vallási tárgyú festményen látható. Európában a primulával a lakást díszítik. A kankalint gyógyszerként is használják a szívbetegek és azok, akik vesebántalmakról panaszkodnak.

Hazánkban a kankalinoknak öt faja él:

A lisztes kankalin (R. 1807: MFűvK.) a kipusztulás közvetlen veszélyébe került,fokozottan védett faj. Ma már csak Lesencetomajon van termőhelye, de az egykori bauxitbányászat az egész környéken elapasztotta a forrásokat, mélyre süllyesztette a karszt- és talajvizet. A tomaji láprét is hosszú ideig csontszáraz volt, és a lisztes kankalin csak csapadékos években jutott virágzáshoz. Nevét egyébként a levélfonák, a csészék és a virágkocsányok egészen sajátságos, zöldes kénsárga árnyalatú ezüstös hímporáról kapta. Mint Diószegiék leírták: „levelei tsipkések, kopaszok, alól lisztesek”. Ezt a belőle kristályos alakban kiváló flavonoidok okozzák, s a mirigyszőrök választják ki.

Sokkal fontosabb kerti virág volt a nemzetség egy másik faja, a füles kankalin, a Primula auricula, amelyet a lovagkorban találóan Auricula ursi, azaz

’medvefül’néven ismertek. Ez a neve még ma is használatos ott, ahol kertbe ültetik a növényt. A magyarban régóta ismert terminus a medvefül (R. 1570 k.:

Ars Medica, 1664: Lippay, 1783: NclB., 1843: Bugát), illetve a medvefülkankalin (R. 1783: NclB., 1843: Bugát, 1845: Kováts, 1867: CzF., 1873: Ballagi, 1902: Nyr. 31, 1933: Term.).

Az újabb növénynévszótárak nemi neve, a latin Arctotis a görög arktos ’medve’ és az ous, genitivus otos ’fül’ szavakból magyarázható.

Metaforikus terminus; a növény durva, érdes, mint egy medvefül. A medvefül szó szerinti megfelelője a francia oreille d’ours, a németben a Bärenohr. Benkőnél (1783: NclB.) és Diószegiéknél (1807: MFűvK.) fül-virág hasonneve is szerepel, valamint az órikel. Ez utóbbi alighanem valamelyik német nyelvjárásból való, és a ’fül’ jelentésű német Ohr szóval függ össze.

A cifra kankalin (R. 1807: MFűvK.; N. gombostűvirág)a legnagyobb növényritkaságok közé tartozik, a Bakony címernövényének tekinthető. A zirci Bakonyi Természettudományi Múzeum emblémájában e növény látható.

Gyógynövényként is használatos. Az erdélyi Szováta-Szakadáton a szárából főtt teát vesekő elhajtása céljából itatják a beteggel.

A kankalinok népszerűségét rontja, hogy mirigyszőrös levelei sok ember bőrén komoly, nehezen gyógyítható bőrbántalmakat okoznak.

A kankalinfélék családjában (Primulaceae) a kankalinfajok – tikszem, lizinka és hegyékessége – a közép-európai flórából közismert növények. A tikszem igen

korán megjelenik a magyar írásbeliségben, a XVI. század második felétől adatolható [tÿk szem ’Anagallis mas. Gauchheyl mannle’ (Fuchsius), 1578: Melius, 1604: Szenczi]. A népnyelvben mindmáig sokfelé használatos etnobotanikai terminus (Nyárády: Marosvásárhely| MTsz. | MNy. 4: Réty | SzegFüz. 2: Túrkeve | Kótyuk: Kárpátalja, Rát | Herman: Pusztaszentmiklós). Földi János jól látta, hogy a név „a Görög és Deák Nyelv példája szerént” jött létre. Az anagallis valóban régi görög növénynév. Többek véleménye az volt, hogy gyógynövényt jelöl, és régebben tyúkszem ellen alkalmazták (így például Natter-Nád Miksa szerint „leveleit a tyúkszem puhítására használták”). Mások véleménye szerint a névadás szemléleti alapja az volt, hogy e növény virágjának színe a tyúk szemének rajzához hasonlít. Simai leírása (Nyr. 31) szerint „virágai apró rózsaformájúak, pirosak”, és ezért a név színbeli hasonlóságon alapszik. A név keletkezésének indítéka lehetett a szaknyelvben rendszerint tikszemnek nevezett kankalinféle növény termésének a tyúk szeméhez való alaki hasonlósága is, hiszen a későbbi jelentések már névátvitel útján jöttek létre. A németben a tikszemnek a Hühnerauge a megfelelője, mellyel tizenkilenc különféle növényt is jelölnek.

Hasonneve a tyúkszem, tyúkszemfű, de hívják tyúkbegy vagy kakukkterjék néven is.

Tyúkharapás neve igen régtől adatolható, már a XVI. század második felében megtalálható (1578: Melius,1595: FK., 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1911: Nsz.; N. Molnár: Zemplén). A magyarban Meliusnál bukkan föl először. Valószínűleg a nála is szereplő német Hünerbiss ’ua.’ tükörfordításával vezette be. A névadás szemléleti alapja az, hogy e növény levelei cakkos szélűek, mintha megcsipkedték volna.

A tyúkvakító (R. 1875: Nyr., 1911: Nsz.) ma tájnyelvi szó Hevesben, Nógrádban és a Kiskunságon. A vetések szélén gyakori nyári hérics sajátságos vörös színéről kapta nyelvjárási tyúkvakító nevét.

Az Anagallis arvensis korábban univerzális orvosságnak tartott növény volt, sőt mint titkos szert, „ebdüh” ellen is igen drágán árulták. Csapó József veszett

állatok marása ellen ajánlja: „a kit a dühös állat meg mart, annek sebjét e fű kinyomott levével vagy vizével kell mosni. A fű porát gyakran etessék vele”.

Pondrófű (R. 1775: Csapó, 1925: Magyary-Kossa) társneve is arra utal, hogy orvoslásra használták. A Felvidéken a népi gyógyászat fontos gyógyfüve: „pondró esetén a pondrófüvet megcsavarni és a sebbe nyomkodni, vagy kenyérben, tésztafélében beadni, mire az állatból kipereg a pondró” (Ethn.).

§ Apró púderbarkó (Larinus minutus) – Púder: csn

Sok ormányosbogárfaj lakja a Sas-hegy gyepeit. Májustól kezdve gyakori a kis kendermagbogár (Centricnemus leucogrammus). A barkók közül leggyakoribb az apró púderbarkó (Larinus minutus), a leginkább jellemző viszont a déli púderbarkó (Larinus canescens), amelynek tápnövénye a budai imola (Centaurea sadleriana). Hazánkban csak a Budai-hegységből ismerjük, ahol a dolomitgyepekben helyenként gyakori, bár példányainak többsége csak a 2000-es években került elő. A talajcsapdák gyakran fogják az apró termetű, röpképtelen vastagcsápú gyepormányos (Brachysomus setiger) és töviseslábú éjiormányos (Trachyphloeus spinimanus) egyedeit, és főleg ezzel a módszerrel került elő az országszerte elég ritka galagonya-gyalogormányos (Otiorhynchus crataegi) is.

§ Puhatestűek – ugarcsiga – Puha: csn

Törzs: Mollusca – Puhatestűek

A Mollusca törzset (jelentése: mollis (lat): lágy, puha) Magyarországon a csigák és a kagylók képviselik. Hazánkban 161 recens szárazföldi és 90 vízi puhatestű faj él, egyeseknél több alfaj előfordulása is ismert (az emberkövető, üvegházi, vagy akváriumi hobbiállatok nélkül). A fajszám azonban időben változik, mert az utóbbi évtizedek során rendszeresen új, idegenhonos puhatestű fajok jelennek meg a Kárpát–medencében, amelyek inváziója veszélyt jelent az őshonos fajokra, köztük olykor ritka, bennszülött csigáinkra nézve.

A hazai puhatestű fauna feltárása minden más gerinctelen csoporthoz viszonyítva jóval mélyebben megtörtént, így a fajok természetvédelmi helyzete megalapozottan értékelhető.

Mollusca faunánk nagy részét széles elterjedésű európai, palearktikus és holarktikus fajok alkotják. Emellett előfordulnak a Kárpát-medencében endemikus (azaz bennszülött) fajok is, amelyek állományának nagy része Magyarország határain belül él. Más fajok viszonylag kis földrajzi elterjedésük miatt érdemelnek nagyobb figyelmet, például vízi fajoknál a Duna vízgyűjtőjének bizonyos részén, vagy szárazföldieknél egy kisebb területen élő fajok (rajzos és sávos bödöncsiga, ugarcsiga, tompa folyamkagyló, stb.).

Bár az ugarcsiga állományai még nincsenek veszélyben, szembetűnő az őshonos bödöncsiga fajok valamint a tompa folyamkagyló visszaszorulása. A természetvédelmi szempontból fontos fajainkat részben az élőhelyek leromlása, átalakítása, másrészt egyes idegenhonos fajok inváziója veszélyezteti. E hatások különösen erőteljesek áramlóvizeinknél és különösen fenyegetőek a természetes termálvizeknél. Az EU Faj– és Élőhelyvédelmi

Irányelvének függelékében több Magyarországon is védett puhatestű faj szerepel (2003 óta 10 faj). Egyes idegenhonos fajok klimatikus okokból nem terjedhetnek el a szabad természetben. Ezek alapvetően emberkövető (szinantróp) fajok, amelyek akváriumokban, ill. üvegházakban élnek, mint például a trópusi koronacsigák rokonságába (Thiaridae család) tartozó elevenszülő maláj tornyoscsiga (Melanoides tuberculata) amely hévizeinkben telepedett meg. Amennyiben legalább a vegetációs időszakra a szabad természetben szaporodó populációk is kialakulhatnak, akkor a behurcolt fajok már kapcsolatba kerülhetnek az őshonos puhatestűekkel. Jó példa erre a hévízi csatornában tömeges trópusi eredetű akváriumi csigafaj, a Planorbella duryi tányércsiga, amelynek héjai a terjedés gócpontjának számító Hévíztől nagyobb távolságra levő balatoni területeken is felbukkannak a víz felszínén.

Az éghajlatváltozás az elterjedési terület változásának egyik fontos háttértényezője. A ma inváziószerűen terjedő fajok között például a vándorkagylók és a Corbicula fajok, a jégkorszak előtt felhalmozódott üledékekben Európa szerte jelen voltak. A jelenkori (holocén) elterjedésük részben egy hűvösebb klíma eredménye, közelmúltbeli inváziójuk tanúsága szerint azonban megélnek egykori areájuk teljes területén, sőt, azon túl is.

Legnagyobb termetű szárazföldi „házas” csigáink: az éti csiga (Helix pomatia) és az ugarcsiga (H. lutescens). Házuk magassága eléri a 3–6 cm-t. Meleg- és nedvességigényes fajok. Nálunk az éti csiga főleg erdőlakó, az Alföldön kifejezetten a nedvesebb élőhelyekhez ragaszkodik; az ugarcsiga elsősorban az ország keleti részén, szárazabb élőhelyeken is található. Az éti csiga hazai állományát, sajnos, az export céljára történő tömeges gyűjtés nagymértékben veszélyezteti.

§ Puhar – tudományos neve: vízparti csillaghúr – (Stellaria aquatica) – Puhar: csn

További nevei: puhar, lágyhúr, lágyoda. – Malachium aquaticum L. – Term. r.: Szegfűfélék. Caryophyllaceae.

Évelő. 20–100 cm. Szára törékeny. Levelei tojásalakúak v. tojásdadlándsásak; az alsók nyelesek. Bogernyős virágzata szétterpedt; ágai, valamint a csészéje, mirigyszőrös. Fehér szirmai mégegyszer akkorák mint a csészéje. Öt-oldalúan tojásalakú tokja is hosszabb a csészénél. Rendszerint 5 bibeszála van, ritkán 4–6. Terem árkok, vízerek mentén, főleg a lapály fűzeseiben az egész országban.

§ Puli – Puli: csn

Kis termetű, rendszerint fekete, hosszú, gubancos szőrű, lelógó fülű (pásztor)kutya.

A puli név 1765-től adatolható a magyarban: „puli ebecske” (MNy. 37). A népnyelvben ÚMTsz.: pulyi. Az Alföldön följegyzett adat szerint a puli (Nyr.

15), a puli-kutya ’juhászkutya’ (MTsz.).

Bizonytalan eredetű, talán német jövevényszó: a pudli német eredetijének megfelelő felném. pu’l ’uszkár’ (MNy. 39) átvétele lehet. Talán a pudli alakváltozata a két kutya szőrzetének némi hasonlósága alapján. Az ősi magyar pásztorkutyafajta neve az ang. puli, fi. koiratotu (W.).

A puli világszerte a legismertebb magyar terelőkutya-fajta. Ősei a pásztorok nélkülözhetetlen segítői voltak. Akár egy marhát is adtak egy-egy híres

terelő kölykéért. A külsejével nem törődtek. Mintegy 100 éve szervezetten tenyésztik. Mozgásigénye nagy. Nagyon élénk, mozgékony, bátor, eléggé ugatós, hihetetlenül tanulékony. A puli legfeltűnőbb külső tulajdonsága szinte páratlan bundája. A zord körülmények, a kemény munka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné tették a fajtát. Kedveskedő, családszerető, különösen kedveli a gyerekeket, ezzel együtt önérzetes és sértődékeny. Erről a kutyáról el lehet mondani, hogy csak éppen beszélni nem tud.

A XIX–XX. század természettudósai, néprajzkutatói, akik a népi pásztorkodás tanulmányozása során közelebbi ismeretséget köthettek a „terelő őspulival”, elragadtatással írtak rendkívüli intelligenciájáról, terelő tehetségéről. Herman Ottó írta Halászélet, pásztorkodás című művében: „A puli működése bámulatos.

Az eb csöndesen, mintegy unottan ül a juhász lábainál, egy szóra felpattan, ránéz a gazdájára s erre a szóra: Teeee erigy árra! – vágtatva indul abban

az irányba, amerre a gazda fejével intve mutat; egyet-kettőt vakkant, mire a nyáj már kanyarodik; minden késlekedő juhnak nekiront, s ha nem szedi elég

szaporán a lábát, vakkant, s meg is czibálja a bundáját”.

Eleink a népvándorlás során Közép-Ázsiából hozták magukkal terelő kutyáikat, amelyek hosszú útjuk során keveredtek más pásztorkutyákkal, mégis megőrizték sajátos típusukat.

§ Házi pulyka – Pulyka: csn

A pulyka a Meleagris nemzetséghez tartozó nagy testű madár, rendszertanilag a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe, a valódi tyúkfélék alrendjébe (Galli), a fácánfélék (Phasianidae) családjába és a pulykafélék alcsaládjába (Meleagridinae) tartozó nem.

Kizárólag az észak-amerikai kontinensen találtak a pulykafélék (Meleagridinae) alcsaládjából olyan megkövesedett maradványokat az oligocén korból, amelyek egyértelműsítik a pulyka amerikai származását. Ezekből az oligocén rétegződésekben 7 különböző pulykataxon megkövesedett leleteit azonosítottak. A vadpulyka feltételezhető őshazája tehát Közép- és Észak-Amerika, itt a történelmi idők előtt óriási területeken háborítatlan körülmények között szaporodott, természetes elterjedése Mexikóban a Balsas folyó völgyétől (18 sz.) északra, és az Egyesült Államok Sziklás-hegységétől keletre eső egész vidéket magába foglalta az Atlanti-óceánig, valamint egész Dél-Ontariót Kanadában.

A Meleagris nemzetség egyik faja az Észak-Amerikában honos vadpulyka (Meleagris gallopavo), melynek háziasított változata a házi pulyka (Meleagris gallopavo gallopavo), ez utóbbinak számos kultúrfajtája alakult ki. A különböző mai fajtaváltozatok kialakulásához hozzájárulhatott a már háziasított pulykák keveredése vadon élő állományokkal, erre akkor kerülhetett sor, amikor a spanyolok gyarmatosították Észak-Amerika keleti részét, és magukkal vittek már háziasított madarakat. Ilyen módon jött azután létre egy új pulykaállomány, amit "Amerikai Bronznak" neveztek el.

A nemzetség másik élő faja a pávaszemes pulyka, más néven szemfoltos pulyka (Meleagris ocellata), amely Közép-Amerikában terjedt el; egyes vidékeken ezt a fajt még Yukatan pulykának vagy Honduras pulykának is nevezik.

Háziasítása. I. e. 1. évezred elején kezdődhetett, valószínűleg mexikói indián népek által. Európai megjelenésének időpontja bizonytalan. Ásatásokon Európa szerte a XIV-XV. századi rétegekből is kerültek elő jól beazonosítható és datálható pulykacsontok. Jelenleg, a pre-kolumbiánus európai importjának mikéntjével kapcsolatban felmerült elméletek egyikét sem támasztja alá konkrét írásos- vagy archeológiai bizonyíték.

Magyarországon XIII. századi sírokban talált gyűrűkön egyértelmű pulykaábrázolás látható és a Budai-várban egy XIV. századi rétegben is találtak pulykacsontot egy jól beazonosítható kerámiatöredék mellett.

Írásos bizonyítékok szerint Mátyás király a milánói hercegtől kért pulykákat és szakembert a szárnyas magyarországi betelepítéséhez, de felmerült, hogy ez akár gyöngytyúkra (akkoriban indus- ill. török tik) is vonatkozhatott. A XVIII. század végéig az olaszból átvéve indiai tyúknak hívták. II. Lajos király említi is egyik levelében, amit a milánói herceg követének írt. A házi pulyka ma már világszerte elterjedt.

Változatai. Besorolása vitatott, sorolják a pulykaformák (Meleagridinae) külön alcsaládba, régebben külön családba, a pulykafélék (Meleagrididae) közé tartozott.

A nembe az alábbi 2 faj tartozik:

Vadpulyka (Meleagris gallopavo)

pávaszemes pulyka (Meleagris ocellata) más néven (Agriocharis ocellata).

A Meleagris nemzetség legelterjedtebb faja a vadpulyka (Meleagris gallopavo). A fajon belül hét alfajt (subspecies) különböztetnek meg, az egyes alfajok

természetes elterjedési területe, valamint a tollazat színének különbözősége okán:

Meleagris gallopavo gallopavo (

Mexikói pulyka)

Meleagris gallopavo silvestris (

Kelet-amerikai pulyka)

Meleagris gallopavo intermedia (

Rio Grandei pulyka)

Meleagris gallopavo mexicana (

Gould-féle pulyka)

Meleagris gallopavo osceola (

Floridai pulyka)

Meleagris gallopavo merriami (

Merriami pulyka)

Meleagris gallopavo onusta (

Moore-féle pulyka)

A hagyományosan árutermelésre használt fajták közül legismertebb a bronzpulyka, amely a 20. század derekáig Magyarországon is általánosan elterjedt volt, állományai tavasztól késő őszig természetes legelőkön tarthatók. Hazánkban ma már védelem alatt álló, őshonosnak minősített fajta, a rézpulykával együtt, jelenleg ezek kedvtelésből tartott fajtáknak számítanak.

A bronzpulyka amerikai tenyésztésű, "javított" változata a szélesmellű

bronzpulyka, melynek hátránya, hogy nehezen párosodik, csak mesterséges termékenyítéssel lehet eredményesen szaporítani.

A fehérpulyka (White Holland) ugyancsak a legrégebbi fajták közé tartozik, hasonló amerikai fajták a beltsvillei pulyka és a virginiai hópulyka. Angliai

nemesítésű fehér fajta a közepes testnagyságú, széles mellű Empire White.

Az 1960-as évek óta az árutermelésben a hibridek vették át az egyeduralmat, bár a tenyésztő piac ma is állandó mozgásban van, amit jól jelez, hogy az

elmúlt évtizedekben számos nagy hírű tenyésztő cég tűnt el, vagy számolta fel saját pulykatenyészetét, a forgalmazók száma pedig csökken, párhuzamosan

a tenyésztés koncentrációjával.

Általánosságban elmondható, hogy a pulyka egy erőteljes felépítésű, nagy testtömegű madár, az egyes pulykafajták megjelenése nem sokban tér el egymástól, az előfordulási helyszínek földrajzi különbözősége miatt azonban más-más tulajdonságaik kerültek előtérbe. A háziasított pulykák esetében pedig a tenyésztők kívánalmainak megfelelően változnak. A tenyésztői munka hatása ebben az esetben a madár fenotípusát tekintve elsősorban a különböző színváltozatok megjelenésében, élőtömegük látványos megnövekedésében, a testforma, a testarányok, a húsfelrakás megváltozásában, és az erős lábszerkezet kialakulásában figyelhető meg.

A pulykák színes tollú változatai feltűnően fényes tollazattal rendelkeznek. A farok kicsit rövidebb a szárnynál és 18 tollat tartalmaz, amelyek vége kissé

lekerekített. Tollazatuk dús és szinte minden darabja széles és nagy. A tojó minden esetben kisebb a kakasnál és megjelenése is szerényebb.

A pulyka vad- és kultúrváltozatai között az a lényeges különbség, hogy a vadpulykának karcsúbb a testformája, és viszonylag magas a csüdje.

Hálaadásnapi pulyka. 1621-ben a pulyka volt az Újvilágba érkező telepesek első vadászzsákmányainak egyike, és a hagyomány szerint az első Hálaadásnapi vacsorára is sült pulykát készítettek. Az Egyesült Államokban a hálaadás a második legnépszerűbb ünnep a karácsony mellett, és elképzelhetetlen ma is egy hálaadásnapi vacsora sült pulyka nélkül. A hagyomány szerint ilyenkor két pulyka elnöki kegyelemben részesül, ami azt jelenti, hogy megmenekülnek a kés alól. Az első fehér házi ünnepséget 1947-ben Harry Truman elnök idején tartották, de 1963-ban történt meg először J. F. Kennedy elnök idejében, hogy az elnök megkegyelmezett egy pulykának. 2010-ben például az Apple (Alma) és Cider (Almabor) nevű pulykák kaptak kegyelmet a Fehér Ház Rózsakertjében, míg 2011-ben a Liberty (Szabadság) és a Peace (Béke) nevűek.

2013-ban a "Nemzet Pulykája" címet a Popcorn (Pattogatott kukorica) nevű pulykakakas nyerte el, dublőrével szemben, akit Caramelnek hívtak.

§ Pulykagomba – tudományos neve: ízletes kucsmagomba - (Morchella esculenta) – Pulyka: csn

a tömlősgombák törzsébe tartozó csészegombák (Pezizales) rendjén belül a kucsmagombafélék (Morchellaceae) családjába sorolt gombafaj; a Szilágyságban pulykagomba néven ismerik.

Süvege tojásdad, a lép sejtjeihez hasonlóan barázdált, színe fehéres-szürkésbarna, őzbarnának is mondják. Felszíne nem különül el élesen a tönktől. A süveg és a tönk is belül üreges (együregű). Spórái fehérek, vagy halvány sárgák. Magassága elérheti a 20 cm-t is. Finom, fűszeres

illatú gomba.

Egész Európában elterjedt faj, Magyarországon az erdőkben, erdőszéleken, füves területeken, de kertekben és főleg trágyadombokon, ill. újabban a hipermarketek parkolóiba telepített sövények alatti mulcson is nő. A kucsmagombafélék jellemzően tavasszal teremnek, amikor kevés más gombafaj szedhető.

Ezt a fűszeres illatú, finom ízű gombát, a tisztítás és előfőzés után, akár egészben megtöltve, darabolva, vagy szeletelve, Vajon pároljuk, sültekhez, levesekhez, mártásokhoz használhatjuk. Szárítva, majd porrá őrölve tartósítják, és levesek, szószok, húsok fűszerezésére használják.

Fontos! Túlérzékeny embereknél allergiás

tüneteket okozhat!

Vigyázni kell arra is, hogy ne tévesszük össze a mérgező redős, vörösbarna, ill. nagy papsapkagombával (Gyromitra esculenta, Gyromitra fastigiata, Gyromitra gigas), amely hasonló színű, méretű és megjelenésű, ráadásul a kucsmagombákkal egy időben (bár főleg savanyú talajú fenyvesekben) terem, de belül általában többüregű süvegét agytekervényekre emlékeztető, szabálytalanul gyűrött redők alkotják, nem pedig méhsejt-szerűen válaszfalakkal elválasztott bemélyedések.

§ Pulykafű – tudományos neve: közönséges cickafark-levél – Pulyka: csn

A közönséges cickafark (Achillea millefolium) az őszirózsafélék családjába tartozó növényfaj, a cickafark nemzetség legismertebb tagja.

Egyéb megnevezései: orvosi cickafark, cickóró, cickafarkkóró, egérfarkúfű, ezerlevelűfű, patikai ezerlevelűfű, pulykafű.

Európa és Ázsia rétjein, legelőin, útjai mentén tömegesen fordul elő.

Évelő növény, szára 20–80 cm-re nő meg. Levelei lándzsásak vagy szálas lándzsásak, 2-3-szorosan szárnyasan összetettek, oldalukon akár 50 levélke is kialakulhat. Virágai sugárvirágok, melyek 4–9 mm széles sátorozó bugákat alkotnak, a fészkek 4-6, fehér vagy rózsaszín sugárvirágból állnak. Termései 2 mm hosszú kaszattermések. A növény minden része kellemes illatot áraszt.

Rovar és önmegporzású elterjedését a szél és a hangyák is segítik. Változatos formavilágú faj. A dombvidéktől egészen a havasok aljáig gazdag réteken, legelőkön, szántóföldeken, talajrepedésekben, erdőkben és útszegélyeken előfordul.

A közönséges cickafarkot elsősorban gyógynövényként ismerik, de a levele Komposztálásra is használható, pontosabban a komposztálandó növények bomlásának a folyamatát gyorsítja meg. A köztudatban és a kereskedelmi forgalomban a teljes növényzet, vagyis a cickafarkfű van jelen.

Gyógynövényként csak a fehér virágzatúakat használják. Ezt elsősorban Gyógyteaként fogyasztják, de külsőleg borogatásra is használható. Fürdővízhez adagolva is kifejti gyógyhatását. Készítenek belőle illóolajat (kékolaj) vagy krémeket, kenőcsöket.

A vegetáció megindulásakor az egész fiatal, világoszöld hajtásokat gyűjtik, hiszen ezek képezik a legjobb minőségű alapanyagot, de később a levelei zsengébb hajtásait is lehet hasznosítani.

A növénynek gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő, görcsoldó, emésztést javító, vérzéscsillapító és köhögéscsillapító hatást tulajdonítanak. A cickafark különböző gyógyszeres kezelések hatását erősítheti például: fájdalomcsillapítás, gyulladáscsökkentés, vérzékenység, emésztőrendszeri zavarok. Tüdőbetegségek,torokgyulladás, gümőkór, légcső, gyomor- és bélhurut, magas láz, epehajtás, vese- és húgyhólyaggyulladás, epe-, vese-, gyomor- és bélgörcs, étvágytalanság, gyomor- és bélfekély, női betegségek, menstruációs görcs vagy erős vérzés, különböző vérzések, esetleg prosztatabántalmak, visszértágulat, vérszegénység, valamint magas vérnyomás esetén.

Külsőleg nehezen gyógyuló sebek, fekélyek, ekcéma, aranyér, fogíny- és Szemgyulladás valamint hüvelyöblítés esetén alkalmazzák.

A tea elkészítése. Az aprított és megszárított cickafarkfűből 1 púpozott teáskanálnyit 2,5 dl forró vízzel leforrázzák és néhány percnyi állás után leszűrik. Egész napra elosztva, éhgyomorra, vagy étkezések előtt fél órával fogyasztják. A betegség súlyosságától függően az adag növelhető 6 dl vagy 8 dl vízbe 2-3 púpozott evőkanállal.

Külsőleg alkalmazva 6 dl vízből és 4 púpozott evőkanál cickafarkfűből készítenek forrázatot. Ez arányosan növelhető vagy csökkenthető. Egy kúra ideje 1 hónap. Folytatni csak 1 hét szünet után szabad. A tea szükség esetén csak Mézzel édesíthető. Az elkészített tea eltarthatósági ideje maximum 12 óra. A teafogyasztás alatt javasolt nagy mennyiségű zöldség és gyümölcsételek fogyasztása.

Ha a fentiek szerint alkalmazzák megfelelő diagnózis elkészítése után, akkor a Tea fogyasztása nem rendelkezik mellékhatásokkal.

Borogatás. Egy maréknyi szárított cickafarkhoz 0,5 l forró vizet öntenek, leszűrve fogíny- és szemgyulladás esetén alkalmazzák.

Fürdő. Egy maréknyi szárított cickafarkot 0,5 l hideg vízzel leöntenek, egy éjszakára állni hagyják, másnap felforralva hozzáöntik a fürdővízhez.

Tinktúra. A napos időben szedett cickafarkvirágot dunsztosüvegbe rakva, Alkohollal leöntve 2 hétig meleg helyen áztatják, leszűrve helyi gyulladások csökkentésére alkalmazzák.

Illóolaj. A cickafarkolaj (Aetheroleum achilleae) hatóanyaga: (kamazulén, terpenoidok) szeszkviterpén laktonok, flavonoidok, achillein keserűanyag. Hatása: gyulladáscsökkentő, antiszeptikus hatású. Öblögetőszerként száj- és fogínygyulladás kezelésére használják.

Ellenjavallat. Az allergiásoknál a növény érintése is reakciót válthat ki, a tea fogyasztása viszketeg, gyulladásos bőrelváltozást okozhat. Az erre érzékenyek semmilyen formában sem alkalmazhatják. Nagy mennyiségben fogyasztása nem javasolt, mert nyomokban tujont (neurotoxikus terpén keton) tartalmaz, mely fényérzékenységet okoz.

Hatóanyagai. Több száz vegyületet azonosítottak a növényben. Ezek között van kék színű proazulént tartalmazó illóolaj, achillein glukoalkaloid, keserűanyag, cseranyag, aconitsav, konitsav, aszparagin, glikozidok, zsírosolaj, gyanta, szénhidrát, vas, kén, nátrium, kálium, magnézium, mész.

§ Púposszú (Xyleborus dispar Fabricius) – Púpos: csn

Társnevei: kétalakú púposszú, egyenetlen szú

Syn: Anisandrus dispar Fabricius, Apatele dispar Fabricius, Bostrichus brevis Panzer.

A hímek kerekdedek, szárnyfedőjük rövid, az előtor elülső szegélye csúcsszerűen megnyúlt. A nőstények előtora púpszerűen kiemelkedik. A hímek nagysága 2–3 mm, a nőstények nagyobbak, elérik a 3,8 mm-t.

Európai faj, a Kárpát-medencében mindenütt közönséges.

Tápnövényei közé tartozik minden lombfa, esetenként Pinus, Thuja és Juniperus fajokon is megtelepszik, de megtalálták Sambucus és Vitis féléken is (Endrődi, 1959). Rágásképe jellemző: A nőstény először néhány cm mélyen merőlegesen befurakodik a fatestbe, majd a járatok jobbra, balra elágaznak és az évgyűrűk mentén futnak tovább. Ezekből újabb járatok ágaznak ki, merőlegesen, rostirányban. A járatok mindenütt egyforma vastagok. Álcajáratok nincsenek, mert az új nemzedék az anyamenetekben fejlődik és táplálékul nem a faanyag szolgál, hanem a nőstény által a peterakáskor a járatokba megtelepített Monilia candida nevű gomba micéliumai. A kezdetben fehér micélium a járatokat kitölti. Később a járatok fala feketére szineződik. A bábozódás és a kifejlett nőstények megtermékenyítése is a járatokban történik. A megtermékenyített nőstény a járatban áttelel. Évente egy nemzedéke van. Nevelési kísérletek során mindig a nőstények vannak túlsúlyban. Balás és Sáringer (1982) szerint az arány: 72–28% a nőstények javára. Tömegszaporodása idején teljesen egészséges fákat is megtámad. Gyümölcsösökben károkat okozhat.

§ Magyar pusztamoly (Brachodes appendiculata) – Puszta: csn

Ez a délkelet-európai faj hazánkban főleg a homokos sztyeppeken fordul elő. Első szárnya olajzöldes-barnás, középen egy vékony, hosszú sárga folttal, a hátsó szárnya sötét. A szárny fesztávolsága 16–22 mm.

Hernyói fűfélék gyökérzetében, szövedékcsőben élnek, és ott is telelnek át. A lepkék nyáron, meleg időben, nappal repülnek.

§ Feketehasú pusztaityúk (Pterocles orientalis) – Pusztai: csn

Spanyolország, Portugália, Oroszország, Ciprus, Törökország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Izrael, Jordánia, Afganisztán, Pakisztán, Kína, India, Irán, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia, Algéria, Egyiptom, Líbia, Marokkó, Szíria és Tunézia területén honos. Kóborlásai során eljut Bahreinbe, Belgiumba, Németországba, Görögországba, Libanonba, Máltára és Nepálba is.

Testhossza 33-39 centiméter.

§ Cassin-püspökmadár (Malimbus cassini) – Püspök: csn

A szövőmadárfélék (Ploceidae) családjába tartozó faj.

Kamerun, a Közép-afrikai Köztársaság, a Kongói Köztársaság, , a Kongói Demokratikus Köztársaság, Egyenlítői-Guinea, Gabon és Ghána területén honos. Természetes élőhelye szubtrópusi és trópusi síkvidéki esőerdők, mocsári erdők, mocsarak, lápok, folyók és patakok környéke, valamint ültetvények.

§ Püspökgomba – tudományos neve: ízletes kucsmagomba - (Morchella esculenta) – Püspök: csn

a tömlősgombák törzsébe tartozó csészegombák (Pezizales) rendjén belül a kucsmagombafélék (Morchellaceae) családjába sorolt gombafaj; az Őrségben püspökgomba néven ismerik.

Süvege tojásdad, a lép sejtjeihez hasonlóan barázdált, színe fehéres-szürkésbarna, őzbarnának is mondják. Felszíne nem különül el élesen a tönktől. A süveg és a tönk is belül üreges (együregű). Spórái fehérek, vagy halvány sárgák. Magassága elérheti a 20 cm-t is. Finom, fűszeres

illatú gomba.

Egész Európában elterjedt faj, Magyarországon az erdőkben, erdőszéleken, füves területeken, de kertekben és főleg trágyadombokon, ill. újabban a hipermarketek parkolóiba telepített sövények alatti mulcson is nő. A kucsmagombafélék jellemzően tavasszal teremnek, amikor kevés más gombafaj szedhető.

Ezt a fűszeres illatú, finom ízű gombát, a tisztítás és előfőzés után, akár egészben megtöltve, darabolva, vagy szeletelve, Vajon pároljuk, sültekhez, levesekhez, mártásokhoz használhatjuk. Szárítva, majd porrá őrölve tartósítják, és levesek, szószok, húsok fűszerezésére használják.

Fontos! Túlérzékeny embereknél allergiás

tüneteket okozhat!

Vigyázni kell arra is, hogy ne tévesszük össze a mérgező redős, vörösbarna, ill. nagy papsapkagombával (Gyromitra esculenta, Gyromitra fastigiata, Gyromitra gigas), amely hasonló színű, méretű és megjelenésű, ráadásul a kucsmagombákkal egy időben (bár főleg savanyú talajú fenyvesekben) terem, de belül általában többüregű süvegét agytekervényekre emlékeztető, szabálytalanul gyűrött redők alkotják, nem pedig méhsejt-szerűen válaszfalakkal elválasztott bemélyedések.

§ Püspöksüveg – Püspök: csn

A kertekben termesztett megszámlálhatatlan virág mindannyiunk gyönyörködtetésére szolgál. Némelyek azonosak a vadon is található fajokkal, de sok fajuk távoli tájakról származik. A tavasztól őszig tartó színpompás virágzásról a sok megfelelő fajta kiválasztása gondoskodik.

A virágzás időpontja fajtáktól és az időjárástól függően változik akár egy-két hónapnyit is.

Püspöksüveg (Horny Goat Weed)

A püspöksüvegről, mely a tradicionális kínai gyógyászatban is használt gyógynövény, azt tartják, hogy növeli a véráramlást, kitágítja a vérereket, és még a fertőzések ellen is küzd. Ezek a hatások azok számára lehetnek előnyösek, akik szív-és érrendszeri megbetegedéstől és bronchitistől szenvednek, de a növény szexuális működésre gyakorolt jótékony hatása is ezeknek a tulajdonságoknak tudhatóak be. Bár egyre többet és többet hallunk arról, hogy a püspöksüvegnek tesztoszteronszint és izomtömeg növelő hatása van, ezt illetően a kutatások hiányosak.

Egyéb elnevezések: Epimedium grandiflorum, Epimedium, Yin Yang Huo, Epimedium sp., Herba Epimedii, Inyokaku, xian ling pi, barrenwort, Horny Goat Weed

Hol találjuk meg a püspöksüveget? A püspöksüveg az Epimedium fűfajok köznapi neve, melyek Kína és Korea erdőiben őshonosak. Ez az évelő növény rendkívül sokszínű, a sárgától a pirosig váltakozó virágokkal, és a nyár folyamán egyre sötétülő levelekkel bír.

Gyógyászati célokra a kínaiak az E. brevicorum, E. pubescens, E. koreanum, E. wushanense, és E. acunminatum, leveleit gyűjtik be és szárítják le, majd bárányzsírral tartósítják mielőtt tonizálóként használnák.

A kínai népi hagyomány szerint a növény egy kecskepásztorról lett elnevezve, aki szemtanúja volt egy kecske buja tombolásának, miután az elmajszolt pár levelet. Az évezredek során a férfiak esküdtek rá, hogy a növény segítette az erekciójukat. Napjainkban a növényt a viagra természetes alternatívájaként reklámozzák (férfiak és nők számára egyaránt), még gyakrabban pedig izomnövelő anyagként. Kapható nyers állapotban, teaként, kivonatként, vagy kapszulázva is, de a leggyakrabban komplex formulák alkotóelemeként találhatjuk meg.

Miért használják a sportolók a püspöksüveget? Mikor a tesztoszteronszint alacsony, akkor nyilvánvaló csökkenés következik be a szexuális működőképességben és a nemi vágyban is. Másik nyilvánvaló következmény,

hogy csökken az izomépítő képességünk. Azok, akik intenzíven edzenek, csakúgy, mint azok, akik öregszenek tapasztalhatják, hogy a csökkenő tesztoszteronszint kedvezőtlenül befolyásolja a teljesítményt úgy a sportban, mint a hálószobában. Így tehát a tesztoszteronszint növelésének érdekében van, aki a püspöksüveghez nyúl. Azonban az igazat megvallva, ez egy feltáratlan terület. Igazság szerint, míg arra van bizonyíték, hogy a püspöksüveg javítja a szexuális teljesítményt, a növény tesztoszteronszintre és izomtömeg növekedésre gyakorolt hatása mindmáig ismeretlen maradt.

A püspöksüveg hiánytünetei: nincsenek ismert hiánytünetei.

Kutatások alapján a püspöksüveg a következő tünetek kezelésekor lehet hasznos: Alacsony libidó (szexuális teljesítmény), Erekciós problémák, Meddőség, Korai magömlés, Gyakori vizelés, Kötőszöveti rendellenességek, Asztma, Bronchitis, Menstruációs fájdalmak, Szívkoszorúér rendellenességek, Hipertenzió (magas vérnyomás), Klimax utáni magas vérnyomás, Idegi érzékenység.

A Püspöksüveg elsődlegesen afrodiziákumként használatos - egyaránt alkalmas arra, hogy "hangulatba hozzon", és hogy ott is tartson; a kínaiak állítása

szerint a növény a jinre hat előnyösen; ez az élet eszenciája, vagy még pontosabban, az ondó maga.

Kínai tanulmányok szerint a szív-és érrendszer szintén hasznot húzhat a püspöksüveg használatából, mivel a növény csökkenti a vérnyomást, és jó vérellátást biztosít azzal, hogy csökkenti a vérrögök kialakulását (ez betudható gyulladásnak vagy érelmeszesedésnek is); ez a hatás leginkább az icariin és a püspöksüveg flavonoidjainak szinergikus hatásának köszönhető. A flavonoidok kapcsolatba hozhatóak sok szív-és érrendszerre gyakorolt hatással, beleértve a vérerek kitágítását és a magas vérnyomást okozó ill. optimális véráramlás akadályozó tényezők hatásának csökkentését.

Működési mechanizmus. Bármi, ami a szív-és érrendszerre hat az valószínűleg hat a szexuális működésre is. Mivel a püspöksüveg kitágítja a vérereket, és javítja a véráramlást, növelheti mind az érzékenységet, mind pedig a működőképességet. Kutatások szerint mikor a keringés akadályoztatott, mint pl. elhízás vagy magas vérnyomás esetén, nehéz fenntartani az optimális merevedést olyan hosszan, ami a klimax esetén szükséges. A növény hatással van a férfiaknál a levator ani izomra, ami a pénisz működését szabályozza.

A püspöksüveg sokféle növényi kémiai anyagot tartalmaz, a tudósok pedig nehezen tudják meghatározni, hogy melyik is a legaktívabb, de legtöbben az icariinre szavaztak.

Szexuális működés és termékenység. A püspöksüveg segítheti az alacsony libidó kezelését, férfiaknál és nőknél egyaránt, de az erekciós problémák megoldásában is segíthet. Egy nem publikált kettős vak kísérletben egy püspöksüveg tartalmú gyógynövény kombináció 60%-al növelte a szexuális örömöket egészséges férfiak esetében, és 45%-al a viagrát használók között.

A növény a terméketlenség kezelésében is hasznos lehet; Kínában egy emberekkel végzett tanulmány azt mutatta ki, hogy a püspöksüveg növelte a spermaszámot és az ondó sűrűségét. Mások azt demonstrálták, hogy azok, akik használták a növényt, a szexuális életükben és az élet egyéb területein is előnyös változást tapasztaltak.

Terápiás felhasználás. A gyógyszerész, You-Ping Zhu, Ph.D. szerint - aki a The Chinese Materia Medica írója - a püspöksüveget használók 4,6%-a felépült a bronchitis-ből, mégpedig jóval gyorsabban azoknál, akik nem használták. A püspöksüveg bronchitis kezelésekor kifejtett jótékony hatása valószínűleg a poliszacharidtartalmában gyökerezik; a poliszacharidok tipikusan a növény antivirális és antimikrobiális összetevőit képezik.

Érdekes feltevés. Míg a növény tesztoszteronszintre és agyunkban található kémiai anyagokra való hatása (amik a szexuális élvezethez szükségesek) még bizonyításra vár, néhány tudós szerint mégis rendelkezik vele, így magyarázva meg azt, hogy hogyan tud ez a növény az öregedéssel együtt járó tesztoszteronszint csökkenés ellen, vagy az ennek folyományaként bekövetkező csökkenő szexuális vágy ellen hatni. Napjainkban az orvosok azt javasolják a csökkent libidójú asszonyoknak, hogy ellenőriztessék le tesztoszteron szintjüket; még a nők esetében is ez a notórius férfihormon szükséges a vágyhoz. Ebből következik, hogy bármilyen anyag, ami természetesen növeli ennek a hormonnak a szintjét, pozitív hatással kell legyen a szexualitásra.

A tesztoszteron pedig természetesen izomnövelő hatásáról is ismert, tehát folytatva az előzőeket, ha valami növeli a tesztoszteronszintet, akkor az hasznos lehet azok számára, akik maximális izomtömegre akarnak szert tenni. Mindazonáltal nem áll rendelkezésre olyan tanulmány, ami azt dokumentálná, hogy a püspöksüveg olyan fokon növelné a tesztoszteron szintet, hogy az hasznos lenne izomtömeg növelésekor. Így tehát csak egy érdekes teóriával gazdagodtunk.

Mi az igazság? Alapos kutatásokra van még szükség a püspöksüveget illetően. Nincsen alapos bizonyítékunk arra, hogy növelné az izomtömeget, vagy hogy szignifikáns hatása lenne a tesztoszteron szintre. Ennek ellenére egy jó adag visszajelzés alapján, erekciós problémákkal küzdő férfiak hasznot húzhatnak belőle, a kutatók pedig közelebbről is vizsgálják a tüdőbetegségekre és a szív-és érrendszeri megbetegedésekre gyakorolt hatásait. Mi bizonyosan figyelni fogjuk, hogy van-e teljesítményfokozó hatása a püspöksüvegnek, és bármilyen információhoz is jutunk, közölni fogjuk azt.

Felhasználási javaslatok. Leggyakrabban 250 és500 mg közötti mennyiséget használnak naponta, 10 %-os icariin tartalom esetén. A püspöksüveget étkezéssel együtt kell szedni, két órával a szexuális együttlét előtt.

A püspöksüveg szinergistái. Más tonizálókkal együtt lehet használni a szexuális aktivitás javítására, ilyen pl. a damiana, a ginseng, és a maca pruriens.

Biztonsági tudnivalók. A püspöksüveg csökkenti a vérnyomást, így akinek eleve alacsony a vérnyomása, annak nem szabad használnia. Bár mellékhatásokról ritkán számoltak be, szájszárazság és hányinger előfordulhat.

A püspöksüveg mérgező hatása. Az E. grandiflorum, a Japán faj nagy dózisban légzési nehézséget okozott. Általában azonban nem ez, hanem az E. saggitatum és az E. brevicornum használatos.

Tiltások és korlátozások. Nem dokumentáltak.

R fejezet; 69

§ Réti rabló – Rabló: csn

A réti rabló testhossza 35–42 mm, szárnyfesztávolsága 45–47 mm, hátsó szárnyának hossza 20–25 mm. A hímek valamivel nagyobbak és karcsúbbak a nőstényeknél.

A hím szemei kékek, potroha és tora felső része fémesen csillogó zöld. Torának oldala, potroha töve és legvége (9-10. Szelvény) hamvaskék. Szárnyjegyei feketék. Belső potrohfüggelékei kanálszerűen kiszélesednek. Pihenés közben szárnyait félig összezárva tartja. Ha megzavarják halottnak tettetheti magát és szárnyait-lábait összezárva meglapul a sűrű növényzetben.

A nőstények rövidebb és vaskosabb felépítésűek, tompább zöldek, toruk oldala sárgás, egy potrohról hiányzik a kék szín, helyette egyenletesen fémeszöld. Szemük zöldes vagy barnás.

Az egész északi félteke mérsékelt égövi részén megtalálható. Európa középső részén gyakori, mediterrán régióban ritkább és inkább hegyvidéki. Észak-Afrikában jégkorszaki maradványfaj. Magyarországon országszerte előfordul, főleg az Alföldön.

Lárvája sekély, gyorsan átmelegedő, dús növényzetű tavacskákban, mocsarakban él. A részben sós brakkvizet elviseli. Április-májusban alakulnak át imágókká. A repülő réti rablókkal leggyakrabban július-augusztusban lehet találkozni. Általános a sűrű növényzet közelében, a vízparton tartózkodnak, ritkán szál a nyílt víz fölé.

A párzás tandem formációban történik, és kitart a peterakás során is. A nőstény a vízparti növények szárába helyezi el megtermékenyített petéit, többnyire a vízvonal fölött; megfigyelték hogy kiszáradt tavacskák növényeire is petézhet. A peték áttelelnek, tavasszal kelnek ki a lárvák, két hónap alatt kifejlődik.

Magyarországon nem védett.

§ Ragacs – tudományos neve: ragadós galaj - (Galium aparine) – Ragacs: csn

Népies neve: fényesfű, ragacs(osfű).

Akácosokban és azok szegélyén, árokpartokon, utak menti mezsgyéken, parlagokon, gyomos száraz gyepeken előforduló növény, amely akár a települések belterületén is megjelenik. Elhanyagolt kiskertekből is előkerülhet. A nitrogén dús talajokat kedveli.

A gyógynövény leírása. A galajfélék családjába tartozó centiméter hosszúságú egyéves kúszónövény, amelynek szára elágazó, négyszögletes, élein horgas, ragadós tüskék vannak. Levelei visszás szálas-lándzsás alakúak, csúcsuk felé szélesedőek, szőrös élűek, s 6 8 tagú álörvekben csoportosulnak a száron. Virágai aprók, fehér színűek, csöves pártájúak, bogas virágzatot alkotnak. Virágzása májustól júniusig tart, de szeptemberig is elhúzódhat. Virágzó hajtását gyűjtik, eredeti színében megszárítva.

Drogja a Galii aparinis herba a virágos hajtásában van, de emellett cseranyagot és illóolajat is tartalmaz. A népi gyógyászatban bőrpanaszokra (bőrbetegségek, pattanások) használták külsőleg és belsőleg. Idegnyugtató, altató, vérnyomáscsökkentő hatású, a vese, máj, hasnyálmirigy megbetegedéseit kezelik vele, ugyanis vértisztító hatása is ismert. Homeopátiában vesekőbántalmak és fekélyek (főleg nyelvfekély) gyógyítására alkalmazzák. A hajtásokból teafőzetet készítenek, melyet külsőleg és belsőleg is használnak. Az elkészítés módja Teaként idegnyugtató, altató, vérnyomáscsökkentő hatású, a vese, máj, hasnyálmirigy megbetegedéseit kezelik vele, míg külsőleg bőrbetegségek, pattanások kezelésére használják. Kökénnyel és dió levéllel keverve tisztító tea készíthető. Jó tudni! Rákos megbetegedésekben is hatásosnak vélték, de ez nem bizonyított.

Érdekesség! Történelmi háttere Jézus születéséig nyúlik vissza. A monda szerint, Szűz Mária a fekvő helyüket nem szalmával készítette, hanem galaj szárral, és a kis Jézus bölcsőjét is galajjal párnázta ki. Régen a szárából tejszűrő szitát készítettek.

§ Ragály – tudományos neve: ragadós galaj- Ragály: csn

A Galium aparine a ragadós galaj (R. 1913: Révai), népnyelvi nevén ragadvány, ragáncs, ragál, ragály, ragáncs, a XVIII. század végén ragadály és ragály

(R. 1792: Baróti), mert a négyélű szár merev szőrök segítségével felkúszó, akaszkodó. Emiatt nevezik kullancsfűnek is, melyet 1792-ben Baróti Szabó Dávid már szótárazott, majd1833-ban szerepel Kassai Józsefnél, 1908-ban Zelenyák Jánosnál, 1911-ben Cserey Adolfnál (Nsz.). A népnyelvben szintén használatos (Kovács: Szigetköz | FöldrKözl. 22: Balaton-mellék). A kullancsfű elnevezés arra utal, hogy a növény állatokra, emberekre ragadva, tapadva, kullancs módra „ragaszkodva” terjed. Termésén is horgas szőrök vannak, melyek a ruhába akadnak, emberbe-állatba belekapaszkodnak. A Szigetközben azt figyelték meg, hogyha „ez van a széna közt, se a ló, se a marha nem eszi meg”. A múlt században az Alföldön, Monostori-pusztán feljegyezték Szent István söprűje nevét is.

A XVI. századi botanikai és kertészeti művekben található a tejoltó galaj sancta Mariae stramen névváltozata, mely minden bizonnyal a középkori kertművészet

szakrális szimbólumainak sorába tartozik.

Német és francia nyelvterületen a boszorkányüldözések idején a gonosz szellemek távoltartására alkalmazták. A népi gyógyászatban vizelethajtónak használják, bőrbajoknál, görcsoldónak, izzasztónak és mirigydaganatok gyógyszereként is igénybe veszik.

A galajfélék családjának egyik alcsaládjába tartozik a kininfa ’Cinchona’. Ennek a magas fának a kérge tartalmazza a fontos kinin alkaloidot, amely a trópusi

maláriás láz egyetlen hatásos gyógyszere: megöli a malária-plazmódiumokat. A kininfát régen kínafának nevezték. Ez a szó az indián Quinából származik,

mely ennek a fának a kérgére vonatkozik.

1638-ban Limában a perui alkirály felesége, a spanyol Chinchon grófnő megbetegedett, és ezt a kérget szedve szabadult meg a láztól. Ő terjesztette el a drogot, és Linné róla nevezte el a nemzetséget Chinchonának.

§ Rajfű – tudományos neve: szúrós kenderkefű – (Galeopsis Tetrahit L.) – Raj: csn

További nevei: foganőtt, fogainyfű, kenderfű, kenderke, kenderike, üres fogcsalány, rajfű. Term. r.: Ajakosak. Labiatae.

Egyéves. 30–60 cm. Ágas szára merev szőröktől érdes; csomói alatt erősen dagadt. Levelei hosszúkás tojásalakúak, kihegyezettek, durván fűrészesek és érdesek. Virágörvei sokvirágúak. Pártája fehér, rózsaszínű vagy lilás; alsó ajkán sárga folttal; a csészénél valamivel hosszabb. Terem mívelt talajon, erdők szélén, szórványosan az egész országban, helyenként kellemetlen gyom.

§ Folyami rák vagy nemes rák (Astacus astacus) – Rák: csn

A felsőbbrendű rákok (Malacostraca) osztályába sorolt tízlábú rákok (Decapoda) rendjében a névadó Astacidae család (és az egész alrendág) karakterfaja, az édesvízi rákok három, Magyarországon őshonos fajának egyike.

Közép-Európában és Dél-Skandináviában honos. A 19. század közepéig egész Közép-Európában gyakori volt, ekkortól azonban az Amerikából Franciaországon át behurcolt rákpestis az állomány nagyobb részét kiirtotta. Ma nem túl gyakori.

A tízlábú rákok rendjének legnagyobb közép-európai képviselője. Vörösbarna, szürke vagy sárgás, az ollók alsó oldala vörös. A hím 18, ritkán akár 25 centiméter hosszú is lehet, a nőstény 15 centiméternél rövidebb. A fejtort egységes hátpajzs (carapax) borítja. Két összetett szeme mozgatható, hengeres nyélen ül. Az elülső csáppár csaknem olyan hosszú, mint az állat teste. 5 pár járólába közül az első – főleg a hímé – erőteljes ollókban végződik. A második és harmadik pár járólábon kis ollók vannak. A potrohon 5 (a nőstényen csak 4) pár hasadt pleopodium és 1 pár uropodium nő. A hasadt, lapított uropodiumok az utolsó potrohfüggelékkel, a szintén lapos, lemezszerű telzonnal ötlemezű faroklegyezőt alkotnak.

A folyóvizek és tavak lakója. Nappal a parti üregekben és kövek alatt él; éjjel vadászik, és ekkor rovarokat, csigákat, ebihalakat és apró halakat fog. Szívesen megeszi az elhullott állatok húsát, sőt, néha növényeket is.

Gonadjai a szív alatt, a bélcső felett helyezkednek el. A petefészek (ovarium) páros szerv, vékony falán átlátszanak a narancssárga peték. A rövid, izmos falú páros petevezető (oviductus) a 6. torszelvényen növő 3. pár járóláb tőízén nyílik a szabadba. A hímek ivarszerve a háromlebenyű, sárgásfehér here (testis). Ebből kétoldalt páros, kanyargós, fehér színű ductus deferens indul ki, amelynek izmos falú végső része az ondókilövellő cső. A hímivarnyílása 8. torszelvényen növő 5. pár járóláb tőízén van.

A hím a ductus deferens váladékával összetapasztott hímivarsejtadagot, a spermatophorát cső alakú párzószervé módosult 1. és 2. potrohlábával tapasztja a nőstény ivarnyílásának közelébe. A nőstény potrohát a tor alá hajtva petevezető váladékával feloldja a spermatophorát, és elkezdi lerakni a petéket, amelyek a spermatophorából kiszabadult spermiumoktól megtermékenyülnek.

A nőstény október és december között rakja le 50-300 petéjét. Ezeket a peterakással egyidejűleg elválasztott, először ragadós, majd vízben megszilárduló fonalak kötik egymáshoz és a potrohlábakhoz. Az anyaállat tavaszig potrohlábain hordozza a megtermékenyített petéket. A lábak mozgatása biztosítja a peteburkon belül fejlődő embriók megfelelő oxigénellátását, de így is csak mintegy 20 kel ki közülük.

Az utódok május és július között kelnek ki, de még két hétig az anyaállat testén maradnak. A frissen kikelt rákok szelvényszáma teljes, minden testrészük kialakult, alakjuk csaknem azonos a felnőtt állatokéval. Nincs lárvaalakjuk; epimorfózissal (kifejléssel) fejlődnek. Miután elhagyják anyjuk potrohát, önálló életet kezdenek. A 4. évben válnak ivaréretté, innentől a nőstények évente kétszer, a hímek egyszer vedlenek.

Ősidők óta eszik; megritkulása óta ínyenc csemege; az ínyencfalat szimbólumaként tűnik fel az irodalomban is.

§ Vörösfenyőrák (Lachnellula willkommii) – Rák: csn

Lachnellula willkommii — Vörösfenyőrák

Erdészeti károsítók és kórokozók:

1. Tűleveleken, hajtásokon megjelenő kár- és kórképek

Aradus cinnamomeus — Kis (erdeifenyő) kéregpoloska

Adalges laricis — Toboztetű

Sacchphantes abietis — Sárga lucgubacstetű Sacchiphantes viridis — Zöld lucgubacstetű

Pineuspini — Erdeifenyő-gyapjastetű

Physokermes piceae — Nagy lucfenyőörv-pajzstetű

Physokermes inopinatus — Örvös fenyőpajzstetű

Peritelusfamiliaris — Kendermagbogár

Brachonyxpineti — Fenyőtűrágó ormányos

Myelophylus (Tomicus) piniperda — Nagy fenyőbélszú

Acantholyda hieroglzphica -. Sárga szövődarázs

Cephalcia abietis — Lucfenyő-szövődarázs

Neodprion sertfer — Fenyőrontó darázs

Diprion pini — Fésűs fenyődarázs

Pristzphora abietina — Kis Iucfenyő-levéldarázs

Coleophora laricella — Vörösfenyő-aknázómoly

Rhyacionia (Evetria) buoliana — Fenyőilonca

Rhyacíonía (Evetria) duplana — Erdeifenyőhajtás-szövőlepke

Petrova resinella — Gyantagubacssodró moly

Epinotia nanana — Fenyősövény-tükrösmoly

Epinotia tedella — Fenyőtűmoly

Bupalus piniarius — Erdeifenyő-araszoló

PanolísJlammea — Erdeifenyő-bagolypille (Fenyőbagoly)

Agrotis (Scotia) segetum — Vetési bagolylepke

Agrotis (Scotia) vestigialis — Erdeifenyő vetési bagolylepke

Lymantria monacha — Apácalepke

Dendrolimuspini — Fenyőpohók

Hyloicus pinastri — Fenyőszender

Lophodermium seditiosum — Erdeifenyő-tűkarcgomba

Coleosporium senecionis — Erdeifenyőtű-hólyagrozsdája

Melampsora pinitorqua — Erdeifenyő-hajtásgörbítő gomba

Sphaeropsis sapínea — Pinus-félék hajtáspusztulása

Mycosphaerella pini — Pinus-félék tűpusztulása

Cenangiumferruginosum — Pinus-félék pusztulása

Botytis cinerea — Szürkepenész

Lirula macrospora — Lucfenyő tőhullásos betegsége

Mycosphaerella laricina — Vörösfenyő tűhullása

Rhabdoclynepseudotsugae — Duglászfenyő rozsdás tűhullása

Phaeocyptopus gaeumannii — Duglászfenyő kormos tűhullása

Kabatina thujae — Ciprusfélék hajtáspusztulása

2. Törzsön megjelenő kár- és kórképek :

Eopineus strobus — Simafenyő-gyapjastetű

Melanophila (Phaenops) cyanea — Kékes fenyődíszbogár

Ergatesfaber — Ácscincér

Monochamus sutor — Kis fenyőcincér

Rhagium inquisitor — Tövises fenyőcincér

Hylotrupes bajulus — Házicincér

Tetropium castaneum — Romboló fenyőcincér

Callidium violaceum — Kék korongcincér

Pissodespinphilus — Öves fenyőbogár

Myelophylus (Tomicus) piniperda — Nagy fenyőbélszú

Pityogenes chalcographus — Rézmetszőszú

Ips typographus — Betűzőszú

Ips sexdentatus — Hatfogú fenyőszú

Cronartium ribicola — Simafenyő-ágrozsda

Lachnellula willkommii — Vörösfenyőrák

Phellinuspini — Erdeifenyő-törzstapló

3. Gyökfőn és gyökéren megjelenő kár- és kórképek:

Ergatesfaber — Ácscincér

Otiorrhinchus niger — Vöröslábú gyalogormányos

Hylobius abietis — Nagy fenyőormányos

Pissodes notatus — Fehérfohos fenyőbogár

Heterobasidion annosum — Gyökérrontó tapló

Armillaria fajok — Gyűrűs tuskógomba

Phaeolus schweinitzíí — Fenyő-likacsosgomba

Kárnaptárak:

Erdeifenyő (Pinus sylvestris)

Feketefenyő (Pinus nigra)

Lucfenyő (Picea abies)

Vörösfenyő (Larix decidua)

Egyéb fenyők

§ Közönséges rákvirág vagy örökzöld rákvirág (Aglaonema commutatum) – Rák: csn

Az egyszikűek (Liliopsida) osztályának hídőrvirágúak (Alismatales) rendjébe, ezen belül a kontyvirágfélék (Araceae) családjába tartozó faj.

A közönséges rákvirág eredeti előfordulási területe a Fülöp-szigetek és az indonéziai Celebesz. Azonban betelepítették Bangladesbe, a Brit Indiai-óceáni Területekre, a Cook-szigetekre, Kubába, Puerto Ricóba, Trinidad és Tobagóba, valamint Venezuela szigeteire.

Manapság számos helyen tartják szobanövényként, továbbá a botanikus kertek dísze is.

§ rákászbéka (Rana cancrivora) – Rákász: csn

Az indonéziai szigetvilágban és a Maláj-félsziget környékén lévő szigeteken élő rákászbéka (Rana cancrivora) brakkvízben fordul elő.

Család: Ranidae – Valódi békafélék

Népes család, mintegy 350 fajukat írták le eddig. Elterjedésük központja Afrika, de csaknem az egész világon jelen vannak. Rendkívül változatos élőhelyeken fordulnak elő, és ezekhez alkalmazkodva változatos az életmódjuk is. Mint az összes kétéltű, ezek is alapvetően édesvíziek, de ismert néhány nagyobb sótartalmú vizekhez alkalmazkodott fajuk.

A délkelet-ázsiai mangrove erdőkben élő, Fejérváry Géza Gyula magyar herpetológusról elnevezett Fejervarya -rákászbéka fajok némelyike ugyanis képes brakkvízben élni, ebihalaik pedig tengervízben fejlődnek.

§ Rakottya – tudományos neve: kecskefűz- (Salix caprea) – Rakottya: csn

A húsvéti barkát termő fűzféle cserje; Salix caprea.

A Magyar Fűvész Könyvben 1807-ben bukkan föl először ez a név (MFűvK.), ezután más forrásokban is szerepel (1841: NövTan., 1872: FKézK., 1911: Nsz.). A német Ziegenweide tükörszó. Megfelelője az oroszban a kozja íva, a románban a salcie căprească. Ezek mind a növény latin tudományos nevének tükörfordításai: salix ’fűz’ és latin capra ’egy vadkecskefajta’, caper ’kecskebak’.

Népszokáshoz kapcsolódó társneve a pálmafűz. Virágvasárnap és úrnapján a legkorábban virágzó kecskefűz ágait használták az utca díszítésére. Ezért is kapta egyes vidékeken a pálmafűz nevet, illetve népetimológiás alakulat a nép előtt ismeretlen pálmafából a göcseji párnafa.

Számos hiedelem kapcsolódik a kecskefűz barkás ágaihoz, mint például az, hogy a szentelt ág távol tartja a gonoszt (Ethn. 1932. Rábagyarmaton, uo. 1907. Nyitra megyében); a zivatar és villámlás

megszűnik, ha szentelt barkát égetnek (uo. 1899. Baja); szentelt ággal megvesszőzött tehén teje nem lesz véres (uo. 1907. Eger vidékén); vetőmag közé tett szentelt barka a termést megvédi az elemi csapásoktól (uo. 1898). Rozsnyóban azt tartják, hogy „Nagy ítéletbe… barka cicáját kell égetnyi.”

A barka selymességét, bársonyosságát leíró név a kecskefűz cicafa, cicamacafa neve. Mint a Magyar Fűvész Könyvben olvasható: „barkájának vagy tzitzujának

szőrei a’ magzatnál hosszabbak”. A szó már a XVII. századtól adatolható a magyarban (1668: TESz., 1669: MNy. 5, 1807: MFűvK., 1833:Kassai, 1862:CzF., 1884: ErdL. 23, 1911: Nsz.).

A népnyelvben sokfelé használják a cicamacafa, cicuska, cicukafa, cicusfa stb. elnevezéseket, mint az a tájszótárakból, nyelvjárási szógyűjteményekből és néprajzi dolgozatokból kiderül (ÚMTsz. | OrmSz. | SzamSz. | SzegSz. | Nyr. 10; 17; 29; 73; 87; 97 | MNöv. | Nagy R. | MNy. 27 | Győrffy | Ethn. 3 | Péntek–Szabó). A molyhos, barkás gallyak szedése a tavaszi ünnepek egyik része. A barkának német neve is Blütenkätzchen, illetve egyszerűen Kätzchen, azaz ’kiscica’, mely – akár a magyarban – hasonlóságon alapuló névátvitel eredménye. Pelyhesen sima, mint a macska selymes szőre.

A cicamaca [R. 1669: „Pálnak azonban citze-matzáit olvasd megh” (NySz.)] nyelvjárási kifejezés ikerszó, eredeti jelentése ’valakinek a kedvese’. Az idők során más értelmezéssel is használták, például ’cicajáték, fogócska’ (Ethn. 5), ’cica; Kätzchen’ (NépkGy. 2), ’cicoma’ (SzegFüz. 3) és a fenti ’barka’ jelentéssel.

További társneve a kecskefűznek a lányfűzfa, leányfűz, rakodla és rakottya.

Ha a herbalisták a fűzfát megpillantják, a hatásos fájdalomcsillapító, az aszpirin juthat eszükbe. Az aszpirint ugyanis eredetileg a fűzfa kérgében lévő

anyagból, a szalicinból állították elő. Ezzel függ össze a növény nemzetségneve, a Salix is. Ez egyébként antik elnevezés, a római gazdasági írók, Cato

és Columella, valamint Plinius is említik a füzek latin salix, genitivus salicis nevét. Szintén már az ókorban, Plinius és Dioszkuridész is ír a kéregben

és a levelekben található szalicin orvosi felhasználásáról.

§ Rakottya – tudományos neve: rekettyefűz – Rakottya: csn

rekettye J:

1. a hüvelyesek családjába tartozó, sárga virágú félcserje; Genista.

2. N. rekettyefűz. rekettyefűz J: vizenyős helyen gyakori, lándzsás vagy visszásan tojásdad levelű, hosszú barkájú cserje; Salix cinerea.

rakottya J: N. (rekettye)fűz.

A rekettye ’egy fajta fűz’ jelentéssel igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben: 1193: „ic meta intrat in iluam et uadit uque ad raquatiquerec” (ÓMOlv. 54), 1237: rochotyabugurh, 1245: rekecia (MNy. 58: 307), 1251: Requetiasuuelg, 1269: rekety, 1274/1338: rekethye, 1325/1332: reketha (OklSz.), 1395 k.:

rokett’ya (BesztSzj. 888), majd a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) is olvasható. Szerepel Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében

(1583: NomPann.), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) és Kájoni János orvoskönyvében (1656). Beythe András (1595: FK.) is felsorolja a növényt, és utal gyógyító hatására. Lippay János (1664) már a virágoskert növényei között említi a Genistát, „kinek sok vékony zöld ágai vagy inkább vesszei vannak, kiken sárga jóillatú virágok nőnek”. Csapó József (1775) háromféle rekettyéről írt.

Nyelvünkben déli szláv eredetű jövevényszó; vö. szerbhorvát rakitje ’rekettyés, füzes hely’, szlovén rakîtje ’rekettye’. Megvan a csehben és a szlovákban is. Az alapszó az ősszláv szókincsbe tartozik, és szinte minden szláv nyelvben megtalálható.

A rekettyefűz ma szaknyelvi szó, a Salix cinerea (cinerea faji neve színre utal, a latin cinis ’hamu’ szóból képzett, ’hamuszürkét’ jelent), illetve a

rekettye a Genista neve. A nyelvjárásokban a rekettye a ’kecskefűz’ (OrmSz.), továbbá a ’szőlőkacs, fiatal hajtás; Ranke’ (ÚMTsz.) jelölésére használatos.

A csikófarkrekettye a Genista ephedroides neve. A csikófark jelzői előtag talán a barkát vagy a kusza ágakat írja le. A sündisznórekettye ’Genista hystrix’

a jelölt növény töviseire, szúrósságára utal. Akárcsak az utóbbi elnevezés német megfelelője, a Stachelschwein-ginster, Igelginster ’Erinacea’ is.

Nálunk a legismertebb a Genista tinctoria, a festőrekettye vagy sárga festőfű. Azért nevezték így, mert zsenge virágainak, hajtásainak levét fehérneműfélék

és fonalak sárgítására használták, és mert főzetéből timsó, mész és kréta hozzákeverésével szalmasárga festéket készítettek. Egyik német neve is Färbeginster. Társneve néhány vidéken a vándorbot. Mint azt már Beythe András ajánlotta, „vton iaronak io beloele palczat chijnalnij, mert oly ereie vagyon, hogy az ki nala hordozza, az napnak isdosaga meg nem suethetij.”

A rekettyefélék legtüskésebb képviselője a Dél-Európában honos Genista horrida, amelyet az ókori görögök aszpalathosznak neveztek. A görög hitrege szerint a növény tövises vesszőivel ütötték a Tartaroszban, azaz az alvilágban azokat, akik földi életükben gonoszak voltak. Ezért kapta a növény a pokolvessző nevet. A Genista sagittalis, a szegettszárnyú rekettye kerti dísz, májusban virágzó fürtös, dús, sárga virágokkal. Szárának érdekes felépítése miatt nevezik bogárzó fűnek, gerezdes vagy gatyás rekettyének is. A szúrós, bökős német rekettyének Linné a Genista germanica tudományos nevet adta.

Német mintára keletkezett nyúlrekettye társneve (R. 1783: NclB., 1824: Szádler,1834: Kassai, 1843: Bugát, 1867: CzF., 1896: Pallas, 1908: Zelenyák), a

német Hasenginster tükörszava. Először Benkő József (NclB.) révén került magyar füvészeti szakkönyvbe. Szintén ezzel az állatnévvel alkotott a Genista

tinctoria nyúlvessző (R. 1908: Zelenyák; N. MTsz.: Heves megye) társneve. A növény Priszter Szaniszló magyarázata (OrvTörtKözl. 1984: 3/4) szerint seprőnek, továbbá a homok megkötésére is hasznos. Az előtag mibenléte nem egészen tisztázott. A nyúlvessző néhol a cinegefűz társneve (N. ÚMTsz.: ’vékony fűzfavessző’).

A skorpiórekettye a Genista scorpius. A nálunk nem honos növény elnevezése szaknyelvi szó, a latin név folytatói az idegen nyelvi párhuzamok is, úgymint

a német Skorpionginster, angol scorpion broom és az olasz ginestra scorpione.

A Genista saggitalis bogárzófű neve (R. 1908: Wagner; N. Herman: Körmend, ’akkor virágzik, mikor a marhákat nehéz legeltetni, mert igen bogárzanak; t.i.

mikor a Hypoderma bovis kikél’ | ÚMTsz.: Hegyhát, Vas megye). A névadási motiváció Herman Ottó körmendi adatának jelentésmegadásából derül ki. A bogárzás a jószág párzásra kész csatangolása, illetve a legyek, böglyök csípésétől megvadult állat rohangálása, szaladgálása. Ugyanakkor kínálkozik egy másik névmagyarázat is: a Genista sagittalis szárának érdekes felépítése is lehet a szemléleti háttér, hiszen a lefutó lemezektől kétélűen szárnyas szár alapján kapta a növény a szegettszárnyú rekettye, illetve a gerezdes vagy gatyás rekettye (Natter-Nád 1942) társneveit is.

A rekettye már az ókorban is ismert volt. Kitűnő zsinórokat és erős köteleket készítettek belőle. Ma is használatos Genista neve már az ókorban ismert volt; Columella és Vergilius, valamint Plinius már említi: latin genista, genesta. A tavaszi nap-éj egyenlőség (március 21.), az O betű ünnepe és jelképe a rekettye. Héraklész történetében szó esik róla, akit megválasztanak Apolló babérvivőjének, miután az áldozati tűzbe szederindát és rekettyehajtást dobott.

A Genista címernövény és rendjeldísz volt. Először Angliában lett családi címernövény. Geoffrey, Anjou grófja, aki 1154-ben II. Henrik néven lépett az

angol trónra, sisakjára mindig rekettyecsokrot tűzött. Ezért elnevezték „plantagenet”-nek: a planta növényt jelent, a genet pedig a Genista francia neve.

II. Henrik utódai (Oroszlánszívű Richárd, Földnélküli János, III. Henrik, I. Erward, II. és III. Edward, II. Richárd) mind Anjou vagy Plantagenet királyok

voltak. Háromszázharminc éven át uralkodott Anglia trónján a növényt viselő család. A rekettye a skótoknál jelvény maradt, akik minden nemzeti mozgalmuk

idején rekettye vagy a hozzá hasonló és a vele rokon seprűzanót ’Sarathamus’ virágot tűzték sapkájukra. De a rekettye Franciaországban is rendjel volt:

Lajos király 1234-ben rekettyerendet alapított.

Szép cserjéjéről Petőfi Sándor is írt a Tisza című versében. Tóth Árpád Elégia a rekettyebokorhoz című költeményének első versszakát idézzük:

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve

S tömött arany díszét fejem fölé lehajtja

A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,

Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

S én árva óriásként nézek rájuk s nehéz

Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,

Vihar már nékik az, váratlan sodrú vész

S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

A növény kedveli a nedves, időszakosan vízjárásos, mély fekvésű helyeket. Hullámtérben nagy felületet képes borítani. Gyógyhatása miatt a népi orvoslásban vizelethajtóként és anyagcserét fokozó szerként, elsősorban vese és húgykő kiválasztásának elősegítésére alkalmazzák a festő rekettyét. Rekettyének nevezik Magyarországon sokfelé a közeli rokon barkafüzeket.

§ Rántófű – tudományos neve: vérehulló fecskefű vagy fecskefű – (Chelidonium majus) – Rántó: csn

a mákfélék (Papaveraceae) családjába tartozó Chelidonium növénynemzetség egyetlen faja.

Évelő gyom-, de egyben gyógynövény is. Jellemző rá, hogy bárhol megsértve narancssárga színű tejnedvet ereszt.

Nevének eredete. Chelidonium a görög chelidón = fecske szóból ered, mert addig virágzik, míg a fecskék itt vannak. Majus latinul = nagy.

További magyar, népies nevei: aranyfű, arannyal versengő (fű), burján, cinadó, cinadónia,, cinadóniafű, cinadónia(-)gódirc, gerentfű, gódavére, gódirc, kecsketej, kutyatej, mennyeiajándék, méreggyőzőfű, minden zárt feltörő (fű), nagy fecskefű, nagyobbik fecskefű, rántófű, sárga kutyatej, tejes burján, vasfű, vérehullófecske, vérehullatófű, vérhullatófű, vérefolyófű, vérehullófű, vérejárófű, veresellőfű, vereslőfű, vérrelharmatozó, vérrel harmatozó fű, versellőfű.

Gyökerei rostszerűek, gyöktörzse húsos, hengeres, kissé elágazó, többfejű és több szárat fejleszt. Szára 30–100 cm magas, egyenes, tompán szögletes, csomós, felső részén villásan elágazó, törékeny, kékeszöld, gyéren puhaszőrű, tövén gyapjas, belül csöves.

Az első évben képződött tőlevélrózsa Levelei hosszú nyelűek, szárlevelei váltakozó állásúak, puhák, színükön világoszöldek, fonákukon kékeszöld színűek, szőrösek, rövid nyelűek vagy ülők. A levelek tövig szárnyasan szeldeltek, a szeletek részben nyelesek, ferde-tojásdadok, egyenlőtlenül durván csipkések.

Virágzata 3–8 virágú ernyős, az alsó virág alatt apró murvákkal. A

Virág bimbója és két csészelevele tojásdad, csónakszerű, zöldes, szőrös, már virágfakadáskor lehulló. A kinyílott virágnak 4 aranysárga színű, széles tojásdad, kb. 1–1,5 cm hosszú sziromlevele és sok porzója van. Termője húsos, hengeres; bibeszála rövid, bibéje elmosódottan kétlebenyű. Áprilistól októberig virágzik. Termése hosszú, hengeres, kopasz, becőszerű tok, amelynek két kopácsa van. Nagyszámú magva ferdén tojásdad, fénylő fekete vagy sötét olajzöld, fehér, húsos dudorral.

Erdők szélein, akácosokban, parlagon, utak, folyók, kerítések mentén, szemetes, törmelékes helyeken, kertekben, lakások körül előforduló növény.

A vérehulló fecskefű erős hatású gyógynövény, nem megfelelő használata mérgezést okozhat. Hatóanyagai a sárga tejnedvben és a növényből készült

Drogokban egyaránt megtalálható. A növényt korábban a népi gyógyászat alkalmazta, mivel azonban házi felhasználása különös óvatosságot és orvosi szakértelmet, felügyeletet követel meg a mérgezés elkerülése miatt,

manapság általában csak a gyógyszeripar nyersanyaga.

A növény sárga színű tejnedvét használták a népi orvoslásban: külsőleg szemölcs és tyúkszem eltüntetésére, belsőleg máj- és epehólyag-betegségek gyógyításakor. Manapság belsőleg történő felhasználása csak orvosi előírásra történhet a mérgezési veszély miatt. Külsőleg történő felhasználása szemölcsirtásra azonban alkalmazható: a frissen szedett növény tejnedve kizárólag a szemölcsre csepegtethető legfeljebb napi 2-3 alkalommal, az egészséges bőrfelületet azonban a maró tejnedv irritálhatja.

A gyógyszeripar által felhasznált drog egyrészt a növény virágos szárából – az alsó, vastagabb szárrész nélkül – (Chelidonii herba), másrészt a gyöktörzséből

és gyökeréből (Chelidonii rhizoma et radix) származik. Mindkét drog több alkaloidát (pl. kelidonin, szanguinarin, keleritrin), gyantát, kevés illóolajat,

C-vitamint, nikotinsavat stb. tartalmaz, azonban ezek az anyagok a gyökérből és gyöktörzsből származó drogban nagyobb koncentrációban fordulnak elő.

A kelidonin fájdalomcsillapító és görcsoldó hatású. Általában úgy tekintik, mint amely számos betegségre jó hatással van, emellett gyakran használt különféle oldatokban, különösen szemölcsökre.

A fecskefűnek baktériumölő hatása van. Külsőleg a bőr kóros elváltozásai (ekcéma, szemölcs, tyúkszem) kezelhetők vele, amit a tejnedvben található kelidonin és fehérjebontó enzimek egymást erősítő hatása okoz.

Nem megfelelő, vagy orvosi rendelvény nélküli használatkor a növény bármely része okozhat mérgezést, leginkább a tejnedve. A növény bármely részének belsőleg való felhasználása fokozottabb óvatosságot igényel, mint külsőleg való felhasználása. Külső használatkor mérgezési tünet lehet az, hogy a bőrön hólyagok és daganatok képződnek, de halált nem okoz. A belső használat mérgezési tünetei: rosszullét, szédülés, kábultság, gyomorégés, gyomorfájás, hányás, véres hasmenés, nagy mennyiségű vizelet ürítése, keringési zavarok, szélsőséges esetben a szervezet összeomlása és halál is bekövetkezhet.

A növény drogjának belső használata légzésbénulást is okozhat mérgezési tünetként. Terhesség alatt fogyasztani szigorúan tilos, gyermekektől távol tartandó.

Hatóanyaga: chelerythrin (sárga-vörös színű szívméreg) 0,03%, chelidonin, amelyek egyesek szerint a morfiumhoz hasonló hatású, mások szerint inkább a papaverin hatásának felel meg. Friss tejnedvében 25% gyanta van. Protopin, almasav, citromsav stb. is található benne. Nedvességtartalma 12%, hamu 10%, homok 1,2%, vizes kivonata 25%.

A chelerythrin sósavas sóját a gyógyászat fájdalomcsillapítónak, gyomor-, epe- és vesebántalmak esetén használja. A főzetét máj- és epebántalmak, májduzzanat, epekő esetén sikerrel használják, fájdalomcsillapító hatása is ismeretes.

§ Rattler – Rattler: csn

Kis testű, vékony lábú, sima (fekete) szőrű kutya(fajta).

A név német eredetű, a ném. Rattler ’Rattenfänger’ (DWb.), azaz ’patkányfogó’ szóból való. A rattler fajtanév a törpe pincsit jelöli, ez utóbbi név megfelelője az ang. miniature pinscher, ném. Zwergpinscher, fr. pinscher nain és a sp. pinscher miniatura. Nevei méretére utalnak.

A törpe német pinscher az egyik legintelligensebb kutyafajta hírében áll. Fülét és farkát korábban vágták, de a mostani standard már a természetes állapotot

írja elő. A dobermann tökéletesen kicsinyített mása. Nemcsak külsejében, de természetében is nagyon hasonlít a nagyobb rokonra. Nem az a kis öleb, amit

a mérete alapján gondolna róla a laikus szemlélő. Kifejezetten határozott természetű, karakán kis kutya, kemény kézzel kell fogni, következetesen nevelni.

Talán a legtökéletesebb lakáskutya, mert etetése gazdaságos, rövid szőre miatt kifejezetten tiszta, nem igényel nagy helyet. Kiegyensúlyozott, gazdájához

rendkívüli módon ragaszkodik. Fáradhatatlan, ha kirándulásról, játékról van szó.

§ Rátz – tudományos neve: mangalica – Rátz: csn

Göndör szőrű, lógó fülű zsírsertés.

A név 1791-tőladatolható írásbeliségünkben: „Mintegy 1000 darab sertéseket, rész szerint mangaritzákat,rész szerént magyar fajtákat elhajtották” (Ethn.

50). 1792-ben mangalitza (uo.), 1807: mangolicza (MNy. 65), 1840: N. manka ’(fekete) sertés, mangalica’ (MTsz.; N. Nyr. 24). A nyelvjárásokban ÚMTsz.:

mangali, mangulica | Nyatl.: mangalic, mangolic | MTsz.: mongolic | Nyr. 18: mangolica | Nyr. 5: mongolica | NyK. 2: mangó, mankus. Somogyban a gica-disznó ’kurta fehér göndör szőrű szerbiai disznó’ (Nyr. 19).

Sertésfajtánk magyar neve a szbhv. mangùlica, mangúlac ’ua.’ (TESz.) átvétele, ennek eredete tisztázatlan. Lakosságunk körében a XVIII. században egyre

népszerűbb lett az eredetileg Szerbiából származó zsírsertésfajta, amit akkor törökfajtának, rátznak, mangaritzának vagy mangalitzának is neveztek. József

nádor 1833-ban Kisjenőn tenyésztette, ezért Jenei fajtának is nevezték.

A mangalica a Magyarországon őshonos, törvényben védett háziállatok egyike, nagyhírű sertésfajta. A törökök kiűzése után az egykori hódoltsági területeken rendkívül kevés sertés maradt, hiszen a törökök vallási okokból nem fogyasztottak disznóhúst. A sertéstenyésztés a Felvidékre és az erdélyi területekre szorult. A XVIII. század végén főleg a dunántúli területek és Ausztria között volt jelentősebb sertéskereskedelem, amelynek fő fajtája a bakonyi sertés volt, mert ez a fajta jól bírta a hosszú utat, lábon hajtották messze földre. Milos Obrenovics szerb fejedelem ottani, úgynevezett sumadia sertésekkel kezdett kereskedni, tenyészetet alapított, ahonnan a magyar birtokosok tenyészállatot is vásároltak. Eljutott az ország minden részébe, s teljesen átalakította a sertésállományt. A bakonyi sertés az 1840-es évek közepére eltűnt. Pethe Ferenc 1814-ben már, mint közönséges fajtáról ír a mangalicáról. A XX. század fordulójára a gazdasági környezet változásnak indult. Az erdőket, amelyek makkoltatásra alkalmasak voltak, kiirtották, a legelőket felszántották. Csökkent a zsírsertések iránti kereslet, viszont nőtt a hússertés iránti érdeklődés. Megjelentek a nyugati fajták, amelyek már belterjes gondozási módot igényeltek.

A folyók szabályozásával hatalmas mocsarak szűntek meg, és a helyükön előállított gabona lehetővé tette az abrakos hizlalás bevezetését. A legnagyobb csapás a fajtára az 1895-ben kitört sertéspestis volt, amely 20 évig tartott, és 4,5 millió sertés pusztulását okozta. Az elhullott állatok 95%-a mangalica volt.

Ezután többé nem tudta visszaszerezni piaci pozícióit, állományának mérete egyre csökkent. Az 1927-ben megalakult Mangalica Tenyésztők Országos Egyesülete célul tűzte ki a fajta fejlesztését. A tenyésztési dokumentumokban részletesen leírt, fajtatisztának tekinthető mangalicaváltozatok a szőke mangalica, a fecskehasú mangalica és a vörös mangalica. Jelenleg a mangalica fajta fenntartásáért az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet mint tenyésztési hatóság felelős. A fajta jó tulajdonságai közé tartozik az edzettség, az igénytelenség, a nagyfokú zsírtermelő képesség. Vizsgálatok szerint a mangalicazsír 12–16%-kal kevesebb telített és 8–10%-kal több telítetlen zsírsavat tartalmaz, mint a modern sertésfajtáké. Zsírjában az olajsav 12%-kal nagyobb aránya táplálkozás-élettani szempontból különösen előnyös.

§ Ravaszfark – tudományos neve: szeder – Ravasz: csn

szeder J:

1. apró bogyókból összenőtt, hamvaskék vagy fekete gyümölcsöt termő indás, tüskés cserje; Rubus.

2. az eperfa termése; szederfa: N. eperfa. Szedernye J: 1. szeder. 2. földieper. földiszeder J: Rubus.

A magyar írásbeliségben a szó a Besztercei (1395 k.) és a Schlägli Szójegyzékben (1405 k.) bukkan fel. A Kolozsvári Glosszákban a „szeder: acanthus”. Szerepel azután Murmelius szótárában (1533), Heltai Gáspár meséiben szedery bockor (1566), Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájában (1570 k.: Ars Medica),

Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590), Kájoni János orvoskönyvében (1656) és Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690).

Igen régi szeder gyümölcsnevünk ismeretlen eredetű szócsaládba tartozik, alakulására az eper minden bizonnyal erős analógiás hatással volt. Több fajának

számos szaknyelvi és nyelvjárási neve van.

Érdekes a szeder színére utaló tudományos név, a Rubus (&lt; latin ruber ’piros’; caesius ’kékesszürke, kékeszöld’). Olasz népnyelvi rovo canino neve ’kutyaszeder’, spina comune neve pedig ’közönséges tüske’ jelentésű.

Etnobotanikai terminus a lószëdër (Ordacsehi), lószödörgye (Somodor). Nyilvánvalóan az átlagosnál nagyobb szemű szederfajta népi elnevezése. Az indás szeder neve néhol ravaszfark (N. Nyr. 87: Felsőborsod | Nyr. 30: Mátraalja, Diósd). Az összetett növénynévben a róka társneve őrződött meg. A népnyelvből ma is adatolható [Kalotaszeg, Zsobok: ravasz-állat (MTsz.), Szlavónia, Kórógy: ravasz (Nyr. 45) szó ’róka’ jelentéssel]; a nyelvjárási szókincsben megmaradt a régi állatnév. A metaforikus terminusnak a szeder kúszó indája a motivációja.

A Biblia több könyve foglalkozik a szederrel. Károli Gáspár az atad héber szó lefordításával tövisnek, tüskének nevezi. A szeder szerepelt a delphoi jóslások

során, mégpedig a tűzre szederhajtásokat dobott Püthia papnő, hogy biztosabban lássa a jövőt. Ez a faj valószínűleg a Rubus sanctus volt.

Rengeteg tüskéjével áthatolhatatlan kerítés képződik, indái valósággal lefogják a lábat. Hajtásvégeivel legyökerezik, hatalmas területen gyorsan terjed.

Mint Cserhát József írja Szederinda című költeményében:

Tegnap is elkóborolt,

s hajnalban visszatalált.

harmatos levele volt.

Úgy hozta, mint a csodát.

És most megint parazsat görget,

kipirulva – messzire ringva –

készülődik: szalad, a földet

megkerüli a szederinda.

Gyümölcse jó ízű, a törpe szedertől a tundra sok lakójának élete függ. A madarak közül a foglyok néha úgy teleeszik magukat vele, hogy felszállni sem tudnak; ilyenkor puszta kézzel is meg lehet fogni őket, ahogy nyelvrokonaink, a nyenyecek mesélik.

A gyümölcs íz, zamat, sav, cukor és vitamin tekintetében versenyre kelhet sok termesztett kerti gyümölcsünkkel. Kitűnő szörp és lekvár készíthető belőle.

Már a régi görögök és rómaiak is szorgalmasan gyűjtötték, hogy üdítő italt csináljanak belőle. Görög neve batosz, a római pedig rubus morum volt. Galénosz, Dioszkuridész és Plinius egyaránt megemlékeznek a gyümölcs és a levél gyógyhatásairól. A görögök elsősorban a köszvény gyógyítására használták a földiszedret.

A görög orvoslás olyan hatással volt az európaira, hogy a XVIII. században a növényt már köszvényszedernek hívták. A heisterbergi kolostor apátjának, Caesariusnak a XIII. századból való latin feljegyzéseiben olvasható, hogy „a testvérek szorgalmasan szedik a szedret és moratumot készítenek belőle az ünnepekre, a beteg testvérek részére és a kolostort látogató magas vendégeknek”.

A „fáy és a földi szederj”gyógyhatásáról mind Melius, mind – nyomában – Beythe András megemlékeznek. A rubus náluk külön is előfordul chypke néven. Az utánuk következő szerzőink, mint Apáczai Csere János, Csapó József, Veszelszki Antal mind gyógyfűnek tartották. A szeder levelét az I. világháború idején teapótlónak használták.

§ Közönséges redőgomba – tudományos neve: redős papsapkagomba – (Gyromitra esculenta) – Redő: csn

Syn.: Közönséges papsapkagomba, közönséges redőgomba 

Süveg: 3-8 (12) cm széles, kerekded, tompán csúcsos, felülete tekervényes, ráncos, színe világos vagy sötét vörösesbarna, a tönkkel többé-kevésbé összenő. 

Tönkje fehéres, fakó bőrszínű, felülete barázdált, gödörkés, fiatalon tömör, később szabálytalanul üreges. 

Spórája sima, két olajcseppel, 18-23 x 9-11,5 μm. 

Előfordulás: márciustól májusig, savanyú talajú kéttűs fenyőerdőben, talajon vagy korhadó faanyag közelében. Hazánkban ritka faj.

Mérgező. A májat és a vesét károsító vízoldható, illékony méreganyagot, giromitrint tartalmaz. 6-24 óra lappangási idő a mérgezés első

fázisában többek között heves hányás, vízszerű, gyakran véres hasmenés jelentkezik, a mérgezés halálos kimenetelű is lehet. Egyes országokban szárítással vagy többszöri forrázással távolítják el méreganyagát. 

Hasonló fajok: óriás papsapkagomba, kucsmagombák. 

Megjegyzés: Egyes források szerint legtöbbször savanyú talajú lucosok, erdei fenyvesek mentén, utak szélén fordul elő, de találták már lomberdőben is. 

§ Lágy redősgomba (Leucogyrophana mollusca) – Redős: csn

Termőteste szabálytalan, reszupinátus (elterülő), az aljzathoz lazán csatlakozik, lágy-hártyás, még szárazon is ráncos, gyakran fogszerű képződményekkel; széle halvány. 

Húsa sárgásbarna, lágy, viaszos, szárazon kemény, törékeny. 

Spórája ellipszoid, sima, 6-7,5 x 4-5 µm, dextrinoid. Spórapora sárgás. 

Előfordulás: fán élő szaprotróf, fehérkorhasztó; ősszel, tűlevelű erdőkben, gyakran lehullott ágakon vagy kivágott rönkökön (lomberdőkben csak nagyon ritkán) nő. Veszélyeztetettsége nem megállapított, feltehetően ritka. 

Étkezésre alkalmatlan, ha megtalálnánk, hagyjuk termőhelyén! 

Hasonló fajok: narancssárga redősgomba (Phlebia radiata). 

§ Rekenye – tudományos neve: sóska – (Rumex acetosa) - Rekenye: csn

Savanykás leveleiért termesztett, vadon is termő évelő növény; Rumex acetosa.

A magyar írásbeliségben a szó a Schlägli Glosszákban (1430 k.) bukkan fel: „acetosa: sosca”. Szerepel azután a Gyöngyösi Szótártöredékben (1560 k.), Melius Juhász Péternél (1578), Clusius pannóniai flóraművében (1585: NomPann.), Calepinus latin–magyar szótárában (1585), Szikszai Fabricius Balázsnál (1590), Kájoni János orvoskönyvében (1656), Nadányi János összeállításában (1669) és a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között (1703).

Csanaki Máté művében (1634) gyógynövényként szerepel a soska. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) kerti sóska, spanyol sóska, kerek sóska, mezei sóska, nagy sóska, ló-sóska, madár sóska, mezei füles sóska nevek szerepelnek. A nyelvjárásokban sósnya, sózsgya.

A növénynév a sós melléknév származéka. A só főnévből jött létre az -s melléknévképző és a -ka kicsinyítő képző kapcsolatával. A só eredetileg a savanyú ízű dolgok jelölője is volt. Szintén a növény ízére utal a hasonló névadási szemléletű, ’sóska’ jelentésű finn suolaheinä összetétel (&lt; suola ’só’,

heinä ’fű’).

A sóska társneve a bábikó és a rekenye.

A tudományos genusnévben a rumex régi latin növénynév. A sóska faji neve pedig ízére utal, az acetosus (latin acetum ’ecet’) ’savanyú’ jelentésű.

A Rumex acetosa társneve a juhsóska (R. 1825:MNy. 79, 1868: Ballagi, 1911: Nsz., 1951: Soó). Az ember hasznosítja, mert gyógynövény: úgynevezett „makkocska”-terméseik csersavat tartalmaznak. Teájuk súlyosabb bélhurut, hasmenés esetén segít. Azonban nem tesz jót a juhoknak, ha ezt a sóskát legelik, mert görcsöket, kólikát és végül az állat elhullását okozza. A kakukksóska [N. ÚMTsz.: kukuksóska (Szentgál)] erdei növény, melynek levelét meg lehet enni: „erdőbe szok lënnyi az a kukuksóska, ujam mint a lóher”. Német megfelelője a Kukucksampfer ’Berberis vulg., Rumex acetosa’ és Kukucksauerampfer ’Oxalis acet.’, tulajdonképpen ’kakukk-savanyúsóska’. A névadás szemléleti háttere az, hogy a savanyú levelet májusban gyűjtik, abban az időben, amikor kakukk szól az erdőn.

A kerti sóska ’Rumex scutatus’ Közép- és Dél-Európa, valamint Délnyugat-Ázsia hegyvidékein él, római vagy francia spenótnak is nevezik, helyenként ültetik. Régen gyógynövény volt, s Herba Acetosa Romanának nevezték. Már a XVI. század óta termesztik. A havasi sóska ’Rumex alpinus’ a hegyi pásztortanyák környékén, trágyázott helyeken tömeges növény. Bár a jószág általában kerüli, a pásztorok kora tavasszal főzelékeket készítenek belőle. Graubündenben a disznókat etetik vele, ezért művelik is. Gyökerét régebben hashajtónak használták.

A sóska nedvdús levelei különösen nyáron esnek jól. Ha vöröseszöld, örvök alkotta füzérben álló virágait rendre eltávolítjuk, mindig friss, lédús levél

hajt ki. Káliumot, valamint A-, B- és C-vitamint tartalmaz. A levél nedve kiszedi a rozsda-, penész- és tintafoltokat. A savanyú ízű anyagok azonban (pl.

heresó, oxálsav) egészségkárosító hatásúak, főként ha egyszerre nagyobb mennyiséget fogyaszt az ember. Tömeges elszaporodása legelőkön már az állatok körében is okozott mérgezéseket.

§ Kétszínű rekettyelevelész (Calomicrus circumfusus) – Rekettye: csn

A dárdahere-zsákhordóbogár (Tituboea macropus) rajzása a dárdahere virágzásával kezdődik, de néhány egyede még augusztusban is megtalálható. A feketelábú hullóbogár (Coptocephala rubicunda) a gurgolyák virágzásának első felében jelenik meg. Július az igazi szezonja az apró termetű sárgaszegélyű zömökbogárnak (Cryptocephalus elegantulus) és a sávos zömökbogárnak (Cryptocephalus connexus). A kétszínű rekettyelevelész (Calomicrus circumfusus) tápnövénye a Sashegyen a selymes rekettye (Genista pilosa). A pusztai karcsú-olajosbogár (Phyllobrotica adusta) ajakosvirágúakon gyakori. Az egyik legszebb hazai levélbogár, a tündöklő méreggyilok-levelész (Eumolpus asclepiadeus) júniusban táplálkozik a közönséges méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria) levelein.

§ Festő rekettye (Genista tinctoria) – Rekettye: csn

A hüvelyesek (Fabales) rendjébe, ezen belül a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozó növényfaj.

Európában és Kis-Ázsiában 1800 méterig honos, északon Nagy-Britanniáig és Svédország déli részéig elterjedt. Erdőszéleket, cserjés helyeket, főleg savanyú talajokat kedvelő törpecserje.

Szára egyszerű, szőrökkel borított egyenes. Levelei lándzsa alakúak, virágai

sárga színűek. Kopasz hüvelytermései 6-8 magot tartalmaznak.

Drogja (Genistae herba) citizinalkaloida-, flavonglikozida-, illóolaj-

és cseranyag-tartalmú.

Teája a vese- és epeműködést serkenti, vizelethajtó, hashajtó. Óvatosan használjuk, mert erős hatású! A törpecserje friss, virágos-leveles hajtásait gyűjtik.

Nevét onnan kapta, hogy korábban sárga kelmefestékként használták.

§ Remetebogár (Osmoderma eremita) – Remete: csn

A virágbogarak családjába tartozó, Magyarországon fokozottan védett faj.

Európai elterjedésű faj, és a nyugati tajga lakója. Táplálkozását tekintve mindenevő. Állománya csökkenő.

Nagytestű (25–35 mm), egyszínű bronzbarna bogár. Feje és előtora aránytalanul kicsi. Szárnyfedői egyöntetűen sűrűn ráncoltak, bőrszerűek. Ritka faj. Álcája korhadó nyár, fűz és hársfában fejlődik. A hegyvidéki szurdokokban fordul elő.

Magyarországról a következő Natura 2000 természetvédelmi területekről vannak előfordulási adatai: Szigetköz, Bükk-fennsík és a Lök-völgy, Rába- és Csörnöc-völgy, Mecsek, Mátra északi letörése, Béda-Karapancsa, Felső-Nyirádi-erdő és Meggyes-erdő, Gödöllői-dombság, Keszthelyi-fennsík és Börzsöny.

Magyarországon 2001 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke 250 000 forint. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös listáján mérsékelten fenyegetett fajként szerepel.

§ Remete – tudományos neve: rezgőfű , rezgő pázsit – (Briza media) - Remete: csn

Gyepes területek díszítésére is használatos, gyér levelű fű; Briza media.

1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben rezge. Hasonneve a remegőpázsit, reszketőfű, Erdélyben rezgő, rezgővirág, zörgőfű.

A növény magyar és német neve, a Zittergras tükörszó is arra utal, hogy a növény a szélben rezeg, mert a füzérkék súlyuk miatt csüngenek, és minden szellőtől megrezdülnek. A tudományos elnevezés Briza genusneve régi görög növénynév, Galénosznál a Thesszália és Makedónia területén termelt, a zabhoz hasonló gabonafélére vonatkozik.

Társneve a remete, gyöngyöcske, Mária könnye, máriatábla és a táblavirág. Magyarózdon hízlóka a neve.Hívják még nyúlperje néven is (R. 1783: NclB., 1843: Bugát, 1867: CzF., 1896: Pallas). A nyúlkenyér hasonnév szintén e növény finom takarmány voltára utal. Ez utóbbi a német Hasenbrot tükörfordítása.

Pillangófű (R. 1834: Kassai, 1873: Ballagi, 1911: Nsz.) társneve a pillangó csapongó, ide-oda cikázó repülését szem előtt tartva szintén a növény mozgására utal. A pázsitfélék füve. Jó takarmány, de nem a legtáplálóbb, a juh különösen szereti. Legjobban terem a televényes homokon agyagföldben. Virágboga szép, szétterülő.

§ Rence-víziormányos (Bagous petro) - Rence: csn

Víziormányosok:

Bagous argillaceus lakkfényű víziormányos

Bagous bagdatensis bagdadi víziormányos

Bagous binodulus kétpúpú víziormányos

Bagous bulgaricus bolgár víziormányos

Bagous claudicans foltos víziormányos

Bagous collignensis süllőhínár-víziormányos

Bagous czwalinai

Bagous dieckmanni fényes víziormányos

Bagous elegans ékes víziormányos

Bagous frit vidrafű-víziormányos

Bagous friwaldszkyi Frivaldszky-víziormányos

Bagous geniculatus széles békaszőlő-víziormányos

Bagous glabrirostris kolokán-víziormányos

Bagous limosus gödröshátú víziormányos

Bagous longitarsis hosszúkarmú víziormányos

Bagous lothari homályos víziormányos

Bagous lutosus karcsú békaszőlő-víziormányos

Bagous lutulentus zsurló-víziormányos

Bagous lutulosus szittyó-víziormányos

Bagous majzlani harmatkása-víziormányos

Bagous nodulosus négypúpú víziormányos

Bagous petro rence-víziormányos

Bagous puncticollis horpadt víziormányos

Bagous robustus vaskos víziormányos

Bagous rotundicollis tavirózsa-víziormányos

Bagous rufimanus sulyom-víziormányos

Bagous subcarinatus tócsagaz-víziormányos

Bagous tempestivus boglárka-víziormányos

Bagous tubulus ecsetpázsit-víziormányos

Bagous validus virágkáka-víziormányos

§ Közönséges rencze (Utricularia vulgaris L.) – Rencze: csn

További nevei: hínáros rencze, hólyaghínár, sárga hínárvirág, tömlőfű, tömlőke. – Term. r.: Renczefélék. Utriculariaceae.

Évelő. 15–30 cm. Gyökere nincs. Vízben úszó levelei finoman szabdaltak; legtöbbjük hajszálszerű, sok levélsallangon azonban levegővel telt tömlő van. E tömlők tölcsérszerű nyílását egy alsó vaskos és egy felső vékony, rugalmas hártya zárja. A vékony hártya a legkisebb nyomástól befelé mozdul s a nagyobb állatkáktól üldözött apró rákok, szunyogálczák, ázalék-állatkák gyakran ide menekülnek. Az alsó hártya tüskéi és a hozzá szoruló felső hártya elzárják azonban a kivezető utat, az állatkák kimulnak és testük elbomlott anyagait fölszívja a tömlő belső felülete. A növény tehát húsevő.

Virágzó szára a vízből kiemelkedik. Laza fürtben 4–10 virágot fejleszt; kocsányai 3–4-szer akkorák, mint murvái. Virágai nagyok, tojássárga színűek, tátogatók és sarkantyúsak. Felső ajkuk akkora, vagy alig hoszszabb, mint az íny, alsó ajkuknak széle visszahajlott. Terem álló vizekben, árkokban, szórványosan az egész országban.

§ Rengőfű – tudományos neve: közepes rezgőfű – (Briza media L.) – Rengő: csn

További nevei: nyúlkenyér, nyúlperje, rengő-, reszkető- v. rezge-fű, pillangófű.

Évelő. 20–50. Töve lazán gyepes. Levelei keskenyek, érdesek; nyelvecskéje rövid. Bugája egyenes, ágai vékonyak, szétterpedők. Kalászkái laposak, szíves tojásdadok, 5–9-virágúak, rengők. Pelyvái lilásak, szélökön zöldesfehérek. Terem hazánk minden hegyvidékén.

§ Répalepke (Pieris rapae) – Répa: csn

Egész Európában előfordul a 62. szélességi fokig; egyes példányai északabbra még megfigyelhetők. Többé-kevésbé egész Észak-Afrikában és

Ázsia mediterrán térségében is előfordul. Mindenütt közönséges, esetenként tömegesen is fellép: Magyarországon ez a leggyakoribb nappali lepke.

A répalepke elülső szárnya 1,6–3 cm hosszú. A

Káposztalepkénél (Pieris brassicae) kisebb, de ahhoz alakja és színezete is hasonlít, ezért „kis káposztalepkének” is nevezik. Elülső szárnyának csúcsfoltja legfeljebb a 3. hosszanti érig terjed, míg a káposztalepkéé a külső szegély közepéig fut le. A nőstény elülső szárnyán fölül két fekete folt van, míg a hímén csak egy (sőt, néha egy se).

A különböző nemzedékek imágóinak sötét foltjai és pikkelyezettsége eltérő. Hozzá hasonló faj a magyar fehérlepke (Pieris manii, régebben Artogeia manii), de annak szárnycsúcsán a fekete folt nagyobb.

A hernyó tompazöld egy világos csíkkal; oldalai is világosak. Bábja zöldesszürke vagy barnás, sárga csíkkal.

Az olyan nyílt területeket kedveli, ahol sok a virág, így kertekben is megtaláljuk. A tengerpartoktól egészen 2000 méter magasságig előfordul. A kultúrtájhoz jól alkalmazkodott. A káposztalepkéhez hasonlóan lassan, csapongva repül. Olykor tömegesen elszaporodva nagy károkat okoz.

A kanadai Simon Fraser Egyetem kutatóinak megfigyelései alapján a répalepkék részben a látásuk segítségével találják meg a tápnövényeket. A növények által

visszavert fény polarizáltságát veszik figyelembe, nem csupán a növények színét. A kutatások során e lepkefaj egyedei csak azon növényeket választották ki, amelyeknek a polarizált fénye a káposztáénak megfelelő arányú lineárisan polarizált fényt verte vissza. Még azt a káposztát is elkerülte, amelyiknek eltért a polarizált fénye a normál káposztáétól. Ezek alapján a kutatók a növények leveleinek polarizáltságát megváltoztatva a jövőben a rovarok és lepkék látásának becsapását is képesek lesznek a növényvédelem szolgálatába állítani.

Évente két–négy nemzedéke van. Magyarországon három nemzedéke fejlődik ki (ha az időjárás kedvező, a negyedik is). Az I. nemzedék lepkéi márciustól május végéig, a II. nemzedéké júniustól augusztus végéig, a III.-hoz tartozók pedig szeptember–októberben repülnek.

Petéit egyesével rakja a káposztafélékre. Az I. nemzedék hernyói szeptember–októberben, a II.-é júniusban, a III.-é pedig szeptemberben tevékenyek. A hernyók a keresztesvirágúakon, mindenekelőtt a káposztán, a repcén, az ikravirágon és a kányazsomboron élnek. Míg az I. nemzedékbeli hernyók többnyire vadnövényeken tartózkodnak, a II. nemzedék tagjai szívesen vándorolnak át a kultúrnövényekre. Különösen kedvelik a káposzták belső, úgynevezett szívleveleit, míg a káposztalepke hernyói a káposztafejeket kívülről befelé haladva „dolgozzák meg”. A Bábot övszerű szál rögzíti az aljzathoz, így telel át a tápnövényen, falakon vagy kerítéseken.

§ Leveles répa – tudományos neve: mángold – (Beta vulgaris subsp. vulgaris var. cicla, Beta vulgaris subsp. Cicla) - Répa: csn

A disznóparéjfélék (Amaranthaceae) családjába, a répaformák (Betoideae) alcsaládba tartozó konyhazöldség, legközelebbi rokona a cékla.

Nevezik „leveles répának” is.

Bár a Földközi-tenger környékén már az i. e. V-IV. században ismerték, mégis mára Európában szinte ismeretlen növényről van szó (helyileg ismert Spanyolországban [acelga], Olaszország déli részein [bietola], Franciaországban [blette] vagy Németországban [Mangelwürzel vagy Mangold]), Szerbiában és Horvátországban [‘’blitva’’]).

Lágy szárú kétéves növény, az első évben a gyökere és lombozata, a második évben a magszára fejlődik ki, azonban mivel konyhai célra leveleit használjuk, általában az első évben leszüreteljük őket (amikor elkezdi növeszteni Virágját és magjait, akkor levelei elsatnyulnak). A növény termése

a gomoly.

Több fajtája van: a legelterjedtebbnek levelei mélyzöldek vagy halványabbak (fajtától függően, de ismert lilás vagy pirosas levélnyelű fajtája

is), és a növény akár 60-80 centiméteresre is megnőhet. Formája egy megnyúlt kínai kelhez hasonlít.

Talajban nem válogatós, de igényli a sok napsütést és a vizet, melyből egy nap akár 2 dl-t is elhasznál. Tavasz végén vetik, és júliustól késő őszig növeszt ízletes leveleket.

Íze a spenóthoz (paraj) hasonló, de annál erőteljesebb. A levelekből általában a spenóthoz hasonló főzeléket készítenek, a levélnyelek pedig a Spárgához hasonlóan használhatók fel.

A mángoldnak magas az A-, B1-, B2- és C-Vitamin tartalma, ezen kívül cukrot, pektineket, szerves savakat (oxálsav, almasav, citromsav), foszfort, káliumot, kalciumot, vasat és magnéziumot tartalmaz.

A passzírozott levelek kis téglácskák formájában fagyaszthatóak anélkül, hogy ízükből vagy vitamintartalmukból veszítenének, és így télen is „friss” alapanyagot biztosít a főzelékekhez.

§ Kerek repkény (Glechoma hederacea) – Repkény: csn

az ajakosvirágúak rendjébe, ezen belül az árvacsalánfélék családjába tartozó növényfaj. További nevei: földi repkény, földi borostyán.

A germán gyógyászatban nagyra becsülték. Német nevének "Gundermann" szótöve, a "Gund" (genny), a sebkezelésnél való alkalmazására utal.

Ázsiában és Európában honos, így Magyarországon is. Észak-Amerikába betelepítették.

Erdőkben, cserjésekben, réteken, valamint utak mellett gyakori évelő növény. Gyorsan terjed, ahogy messzire kúszó szárai legyökereznek. A parkok, kertek árnyasabb részein jó talajtakaró; szárazabb kertekben a gyepet pótolják vele.

Szárai elfekvők, a virágzó hajtásrész 15–30 centiméter magasra felemelkedik. A hajtás keresztmetszete nagyjából négyzetes. Gyökere vékony, szétterülő. Csipkés szélű levelei keresztben átellenesek, 1–3 centiméter hosszúak. A szár alsó részén általában vese alakúak, a felálló száron kissé szíves vállúak, tojásdadok. Irtásréteken, a napsütötte helyeken levelei kisebbek és kopaszok, sötétbíbor hajtásain sötétebbek a virágok. Az árnyasabb erdőkben a virágok halványabbak, levelei szőrösek.

Kétajkú, általában halvány ibolyaszínű, ritkábban rózsaszínes vagy fehér virágai a felső levelek hónaljában csoportosulnak, akár hat virág is egy csomóban. A virágok pártái egy, másfél centiméter hosszúak. Kora tavasztól júniusig virágzik.

Drogja a virágzó hajtás (Hederae terrestis herba) keserű anyagot, cseranyagot, szaponint, illóolajokat, kolint, gyantát, viaszt tartalmaz.

Teáját teakeverékekben légcsőhurut, emésztési zavarok ellen, a népgyógyászatban epe-, vese-, gyomor- és légzőszervi megbetegedések ellen, valamint száj- és garatüreg gyulladásnál gargalizálásra használják.

Enyhe nyugtató hatása igazolt.

A drogja erős hatású!

Fogyasztása mértékkel javasolt, mert kis mértékben tartalmaz toxikus anyagot és kámfort. A növény föld feletti részét gyűjtik virágzáskor.

§ Rés-keresztespók (Nuctenea umbratica) – Rés: csn

Rés-keresztespók – Nuctenea umbratica

Európa, Észak-Afrika és Dél-Ázsia szerte elterjedt. Erdők, kertek, öreg fák, kerítések és épületek lakója. A nőstény egész évben megtalálható, míg a hímek

általában csak nyáron láthatók. Alacsony hőmérsékletet, akár a -19 Celsius fokot is elviseli.

Sötétedés előtt ritkán látni, nappal fakérgekbe, deszkarepedésekbe húzódik.

Tápláléka legyek, lepkék, szúnyogok és egyéb éjszaka repülő rovarok.

Színe néha majdnem teljesen fekete. Teste lapított. A potroh háta fényes, feketésbarna színű. Címerrajza fekete, csak az elmosódott szegély világos. Három pár bemélyedés teszi még változatosabbá a potroh rajzolatát. A hím potroha nyújtottabb, míg a nőstényé kerekdedebb.

Adatok: Hosszúság 8 mm, 15 mm

§ Részegkorpafű (Huperzia selago) – Részeg: csn

Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

(A „részegkorpafű” máshol „részeg korpafű” néven található.)

A korpafüvek hallatán sokan trópusi egzotikumot, mások pázsitfüvekre emlékeztető növényeket sejtenek. Talán csak a botanikusok tudnak arról, hogy e valóban csodálatos növénycsalád képviselői hazánkban is élnek. Életképességük és szívósságuk révén elterjedtek az egész Földön. A trópusokon fákról lecsüngő szakállszerű telepeket alkotnak, míg a hazai korpafüvek csupán arasznyi bokrocskák.

A korpafüvek olyan ősökkel büszkélkedhetnek, mint az általunk csak a kőszéntelepekből ismert pikkelyfák és pecsétfák. Mivel az osztályuk fejlődése igen korán megrekedt, a ma élő, alacsony szerveződési szintet képviselő fajait joggal tekinthetjük élő kövületeknek. A korpafüvek több mint 200 faja megtalálható úgy az Északi-sarkvidéken, mint a trópusokon, a magas hegységekben és a sík tájakon is. Hazánkban a jégkorszakok idején terjedtek el, ám mára csak néhány hideg zugban maradtak fenn, ezért nevezzük őket maradvány növényeknek (jégkori reliktumoknak). A legnagyobb faj- és egyedszámban a Zemplén- hegységben, illetve az Őrségben fordulnak elő. A korpafüvek hazánkban törvényi védelem alatt állnak.

Évelő örökzöldek. A lomberdők irtása és legeltetése nyomán másodlagos vegetációtípus jöhet létre: az örökzöldek, a tűlevelűek és törpecserjék alkotta fenyér. Jellegzetessége, hogy erősen elsavanyodott, leromlott, tápanyagszegény talajokon fejlődik ki. A Zemplénben főleg ezekben fordul elő az áfonyás-korpafüves társulás is. A bükkös termőhelyére telepített lucos gyakori keverékfája a nyír. Az ilyen erősen kilúgozott, savanyú talajú erdők aljnövényzetében a hazai korpafüvek az utak letörésében, rézsűkön leltek otthonra, olyan társnövényekkel, mint a körtikék, a csarab, a fekete áfonya, a fehér perjeszittyó, a buglyos páfrány, valamint számos moha- és gombafaj.

A növényrendszertan a korpafüveket a harasztok törzsébe sorolja. A harasztok valódi száras, leveles, fotoszintetizáló, virágtalan növények, melyek spórákkal szaporodnak. Bár alkalmazkodtak a szárazföldi életmódhoz, a nedves, párás élőhelyeket kedvelik. A korpafűfélék családjának három nemzetsége (Huperzia, Lycopodium, Diphasium) alapvetően növekedési formáiban különbözik. Közös jellemzőjük, hogy évelő örökzöldek, sűrű és kislevelű, villás elágazású, lágy szárú növények. Kúszó hajtásaikat sűrű csavarvonalban lapos tűlevelek, vagy pikkelyszerű kis levelek fedik. Felálló hajtásaik végén a hajtáslevelektől eltérő sporofillumfüzéreket alkotnak, levélhónaljukban spóratermő tokokkal.

A Huperzia-fajok mindig villásan ágaznak el, nem kúszók. Spóratermő levelei ugyanolyanok, zöldek, mint a lomblevelek, ezért részt vesznek a fotoszintézisben. A hajtások csúcsán fejlődő termékeny zóna a sporo fillumok beérése után tovább növekszik. Spóráikat a légáramlatok továbbítják, fejlődésük csak 3-5 év után indul meg. A nemzetség 150 fajának egyetlen hazai képviselője a részeg korpafű, más néven györgyfű (Huperzia selago).

Tudta-e?

A korpafüvek családjának elnevezése (Lycopodiaceae) a görög farkas és a láb szavak összetételéből ered. Elterjedési területükön minden nyelv külön szót alkotott megnevezésükre, de a magyar népi elnevezés adja vissza legszebben a görög eredetit: farkasnyom.

A mintegy 50 fajt számláló Lycopodiumés Diphasium-nemzetség példányainak kúszó főtengelyéről erednek a gyökerek és a felálló hajtások. Az utóbbiakon fejlődő sporofillumaik jól elkülönült virágszerű füzérekbe tömörülnek. Spóráik kihajtásuk előtt 6-7 évig a talajban pihennek. A korpafűfélék előtelepei föld alatti, répaszerű képződmények, melyek korhadéklakó (szaprofiton) életmódot folytatnak, vagy gombákkal élnek szimbiózisban. Az elő-telep további 6-8 év elteltével válik ivaréretté. Hazai képviselőik a kígyózó korpafű (Lycopodium annotinum), a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum), és a közönséges lapos korpafű (Diphasium complanatum).

A tölcséres korpafű (Diphasium tristachyum) hazai előfordulását sokáig vitatták, majd a zempléni populációk 2011- ben kezdeményezésünkre végzett genetikai vizsgálatával hitelt érdemlően kizárták annak lehetőségét. Az isslér korpafű (Diphasium issleri) az Alpokban és a Kárpátokban nem ritka növény, de Magyarországon már évtizedek óta nem találják, feltehetően kipusztult, szomszédaink pedig a veszélyeztetett fajok listáján szerepeltetik.

A korpafüvek spóráit ősidők óta gyűjtik és használják. A spórákat ellenálló anyag borítja, nem okoz allergiát, ezért sokáig sebhintőporként alkalmazták. Manapság gyógyszeripari segédanyagként pirulák felületét vonják be vele. A spórákat a bűnügyi ujjlenyomat rögzítéshez is felhasználják, de tűzijátékokhoz pirotechnikai anyagként, kereskedelmi forgalomban is árulják.

Zöld részei áldásos tulajdonságai miatt a természetgyógyászat mindig is alkalmazta a korpafüveket. Magyarországon védett növények, gyűjtésük szigorúan tilos, de az északi országokból behozott korpafüvek gyógynövény szaküzletekben kaphatók. A belőle készített tea ízületi bántalmak, hasmenés, aranyér, vizeletkiválasztó szervek betegsége, és májbetegségek esetén is jótékony hatású. Zöld részeinek vizes kivonatát alkoholelvonó és dohányzás leszoktató kúrákon alkalmazzák. A kapcsos korpafűvel régen a bort is javították. A györgyfű forrázata heves hányást okoz, a kapcsos korpafű erős szárából pedig a svéd nép még lábtörlőt is szőtt.

A Zempléni-hegység Magyarország legváltozatosabb középhegységi élővilágát mutatja meg, ahol olyan ritka gomba-, növény- és állatfajok, továbbá olyan geológiai, történelmi és néprajzi értékek találhatók, melyek megőrzése mindannyiunk erkölcsi kötelessége. A Pro Silva szemlélet legfontosabb célkitűzése az erdő összes lehetséges értékének megőrzése és növelése. A sokféleség az alkalmazkodás, a fennmaradás biztosítéka.

A leirtott erdő aljnövényzetét alkotó fajok többsége eltűnik, mivel megváltoznak a tápanyag-ellátottsági viszonyok, és nagy a taposási kár is. Érdekesség, hogy korábban, az erdők nem Pro Silva szemléletű véghasználata nyomán kialakult csarabos fenyér nyújtott kedvező életteret a korpafüvek számára a zempléni Repka-völgyben. Továbbá a tájidegen fenyvesítés talajsavanyító hatása miatt alakulhattak ki az Ósvavölgyi élőhelyek. Természetvédelmi szempontból meghatározó az a szemléletváltás, melyet a Zemplénben működő Északerdő Zrt. képvisel. Erdeiben a felújítási, nevelési és fakitermelési munka során egyaránt a természetest megközelítő változatosság létrehozására törekszik.

Megfigyeléseink szerint a zempléni korpafűfajok állandó, egészséges populációkat képeznek, a veszélyeztetettség kérdése azonban nem vált időszerűtlenné! Különös tekintettel az utóbbi években egy rovarkártevő miatt pusztulásnak indult lucfenyvesekre, melyek korábban kiváló előhelyet teremtettek a korpafüveknek is. Csak remélhetjük, hogy a tarra vágott fenyvesek helyén őshonos fafajokkal telepített erdők is lehetővé teszik a talajban lappangó előtelepek és az azokból kifejlődő növények életfeltételeit.

§ Reszketőfű – tudományos neve: közepes rezgőfű – (Briza media L.) – Reszkető: csn

További nevei: nyúlkenyér, nyúlperje, rengő-, reszkető- v. rezge-fű, pillangófű.

Évelő. 20–50. Töve lazán gyepes. Levelei keskenyek, érdesek; nyelvecskéje rövid. Bugája egyenes, ágai vékonyak, szétterpedők. Kalászkái laposak, szíves tojásdadok, 5–9-virágúak, rengők. Pelyvái lilásak, szélökön zöldesfehérek. Terem hazánk minden hegyvidékén.

§ Tavaszi rétgomba (Agrocybe praecox) – Rét: csn

Syn.: Tavaszi tőkegomba 

Kalapja 2,5-3 (9) cm átmérőjű, félgömb alakúból domború, öregen kiterülő, a közepén lehet kis púp. Széle sokáig aláhajló, fiatalon cafrangos a burokmaradványoktól, felszíne sima bőrszerű, higrofán, színe változatos: zöldes, szürkés, okkeres, bőrszínű. 

Lemezei sűrűk, füstös olívbarnák, felkanyarodók. 

Tönkje 5-(10) cm hosszú, 0,4-1 cm vastag, hengeres, szálas, üreges, fehéres, alján micéliummaradványokkal, gallér fejletlen, múlékony, spóráktól barnára színeződik. 

Húsa fehéresokkeres, vékony, tönkben szálas, lisztszagú, retekízű kesernyés utóízzel. 

Előfordulás: erdőben, erdőszéleken, csak ritkán réteken, korhadó fán vagy talajon, áprilistól augusztusig, helyenként gyakori. Ehető.

Megjegyzés: sok más Agrocybe fajjal téveszthető össze, változatos színű és nagyságú, ezért csak nehezen azonosítható. 

§ Retek-dudvabarkó (Lixus ochraceus) - retek: csn

néhány dudvabarkó:

Lixus angustus rövid dudvabarkó

Lixus bardanae lórom-dudvabarkó

Lixus bituberculatus kétpúpú dudvabarkó

Lixus brevipes vaskosorrú dudvabarkó

Lixus cardui bogáncsfúró dudvabarkó

Lixus cinerascens hamvas dudvabarkó

Lixus cylindrus cifra dudvabarkó

Lixus euphorbiae kutyatej-dudvabarkó

Lixus fasciculatus nyurgalábú dudvabarkó

Lixus filiformis karcsú dudvabarkó

Lixus iridis bürökfúró dudvabarkó

Lixus lateralis ternye-dudvabarkó

Lixus linearis sóska-dudvabarkó

Lixus myagri pöttyöshasú dudvabarkó

Lixus ochraceus retek-dudvabarkó

Lixus paraplecticus fecskefarkú dudvabarkó

Lixus pulverulentus mályvafúró dudvabarkó

Lixus punctirostris pontozottorrú dudvabarkó

Lixus punctiventris aggófű-dudvabarkó

Lixus rubicundus laboda-dudvabarkó

Lixus scabricollis répalevél-dudvabarkó

Lixus subtilis disznóparéj-dudvabarkó

Lixus tibialis hölgymál-dudvabarkó

Lixus vilis gémorr-dudvabarkó

§ Hónapos retek (Raphanus sativus L. var. sativus) – Retek: csn

A káposztafélék (Brassicaceae) családjába tartozó növény, a retek (Raphanus sativus) egy termesztett változata.

Egyéves növény, mert miután kifejlesztette gumóját, rövidesen magszára nő, amelyen magokat érlel, majd elpusztul. A vetéstől számított 5-6 hónap alatt az egész életciklusa lezajlik.

Megvastagodott szik alatti szárát (hipokotil) fogyasztjuk, ez adja a növény gumóját. A leggyakrabban termesztett változatoknál ez általában piros, gömbölyű, vagy tojásdad alakú, de nagyon sok szín és alakváltozat létezik. A gumó húsa fehér, esetleg pirosas. Levelei többnyire serteszőrösek, de léteznek csupasz levelű fajták is, melyeknek a lombja is fogyasztható.

A hónapos retket szinte az egész Földön termesztik. Európába Marco Polo hozta be Kínából. Hideg- és fagytűrő, ezért az egyik legkorábban elvethető zöldség. Magjai, már 2-3 C -on csírázni kezdenek, ezért szabadföldi termesztésnél már február–március környékén elvethetők. Vetése sekélyen, 1-2 cm mélységben történik, sortávolsága 15–20 cm. A tőtávolságot később egyeléssel alakítjuk ki.

A hónapos retek (és általában a gyökérzöldségek) termesztésekor kerülni kell a frissen trágyázott talajt. Legjobban homokos, laza, tápdús talajon díszlik. Csírázási, fejlődési optimuma 15-20 °C között van. Csírázás után szükség esetén egyeléssel biztosítjuk a megfelelő tőtávolságot.

A tenyészidőszak alatt ápolása elsősorban kapálásból, gyomlálásból és öntözésből áll. A betakarítást érdemes több hullámban végezni, mert a gumók sokszor nem egységes sebességgel növekszenek, és a nagyobb gumók betakarítása után a fejletlenebbek több tápanyaghoz jutván lehetőségük adódik a gyorsabb növekedésre. Tenyészideje rövid, mindössze 30-50 nap.

A hónapos retek tipikus hosszúnappalos növény, ami azt jelenti, hogy a nappalok hosszabbodása során növekvő fénymennyiség hatására könnyedén felmagzik, nem fejleszt gumót. Ezért csak kora tavasszal és ősszel érdemes vetni.

A hónapos reteknek nagy vízigénye van, száraz talajban idő előtt megpudvásodik, puha, összenyomható, üreges lesz, egyenetlen vízellátás a gumók kirepedését és szőrösödését okozza.

Frissen trágyázott talajban könnyen „kukacosodik”, és trágyaízt kap.

Rövid tenyészideje miatt a hónapos retekkel nincs túlzottan sok gond növényvédelmi szempontból, de néhány kórokozója, és károkozója így is kárt tehet a veteményben.

Száraz tavaszokon a földibolha szívogatja a retek leveleit, tömeges elszaporodásuk esetén a levelek apró, kifehéredett foltjai is jelzik a kártételt. Ellene vegyszeres védekezésre nincs lehetőség, mert a permetszer élelmezés-egészségügyi várakozási ideje hosszabb, mint a permetezéstől a tenyészidőszak végéig tartó időszak. Naponta többszöri

hideg vizes permetezéssel tarthatók távol a veteménytől.

A gyökérlégy lárvája okozza a retek megkukacosodását, ami ellen még a magvetéskor kell védekezni a talaj fertőtlenítésével, vagy megfelelő vegyszerrel.

Nem ritka kártevő a meztelencsiga sem, mely ellen a vegyszeres védekezésen kívül különböző biológiai védekezési módszereket is bevethetünk.

Ha számíthatunk a lótücsök kártételére, ellene is talajfertőtlenítéssel kell védekezni.

Szükség esetén a retek szikleveles korától meg lehet kezdeni a védekezést a retekperonoszpóra és a retek albújós betegsége, illetve palántadőlés ellen.

A hónapos retek azon ritka zöldségek közé tartozik, amelyet a nyugati kultúrkörben elsősorban nyersen szokás elfogyasztani. A hónapos retket, szemben a fekete retekkel, érzékenyebb gyomrúak is fogyaszthatják, mert kisebb a rost és illóolaj tartalma, így kevéssé terheli meg az

emésztőrendszert. A hónapos retek nem kizárólag csak nyersen, hanem a többi zöldségféléhez hasonlóan párolva, főzeléknek elkészítve is felkínálható. Távolkeleti országokban változatosan fűszerezik, önálló ételként, köretként is minden társadalmi réteg kedvelt eledele. Az indiai retekfőzelék hónapos retekből is elkészíthető, mustármaggal, csilipaprikával, római köménnyel, asafeotidával, kurkumával fűszerezve kellemes, enyhén pikáns, vitamingazdag táplálékot eredményez.

§ Barna rétimoly (Pterolonche inspersa) – Réti: csn

Dél-európai faj, amely hazánkban csak a sziklagyepeken és a száraz gyepeken fordul elő. Szárnyán szürke és szalmasárga, hosszanti csíkok futnak végig. A

Szárny fesztávolsága 24–26 mm.

Egy évben egy generációja nő fel. A lepkék nyáron, éjszaka rajzanak, a mesterséges fény vonzza őket.

§ Rézsikló (Coronella austriaca) – Réz: csn

Hossza 60-70 cm. Viszonylag kisebb testű, de erős testalkatú. Pikkelyei ormótlanok. Feje kicsi, nem nagyon különül el a nyakától, szemei kicsik, pupillái kerekek. Farka viszonylag rövidebb. Általában

a hím háta és oldala barna, vagy vörösbarna, míg a nőstény szürke vagy sötétbarna, mindkettő hátán rendszerint két párhuzamos foltsor húzódik sötétebb barna foltokkal. A fej mindkét oldalán barna csík húzódik az orrnyílástól a nyakig. A fej hátsó részén egy sötét folt helyezkedik el, ami a fej felé nyúlik. Általában a hím hasi része barnásvörös vagy narancsos, a nőstényé szürke vagy fekete. Az elsőéves fiatalok hátszíne szürkésbarna, rajta fekete mintázat

látható, hasuk pedig téglavörös. Egész Európában Dél-Skandináviától és Dél-Angliától, a Pireneusi-félsziget egy részének kivételével Egész Európában, kelet felé a Kaukázusig, valamint Kis-Ázsia északi részeiig előforduló faj.

Magyarországon általánosan elterjedt, de nem túl gyakori faj. Alapvetően gyeplakó, mind száraz gyepekben, mind nedves réteken, vagy tisztásokon, erdőszéleken előfordulhat, a zárt erdőket azonban kerüli. Kevéssé feltűnő,

kifejezetten rejtőzködő, nehezen észlelhető faj. A telelése után már március végén, április elején találkozhatunk vele. A párzás ideje április-májusra esik. Elevenszülő, a nőstény augusztusban, szeptember első felében hozza világra 8-15 utódját. Az újszülött siklók mérete 12-15 cm. Első vedlésükig, mely életük 6-9. napján következik be, nem táplálkoznak. A rézsikló alapvetően gyíkokkal, fiatal kígyókkal (akár kisebb mérgeskígyókkal is!) táplálkozik, egyes egyedek rágcsálókat is fognak, fiatal korban pedig nagyobb rovarokat is fogyaszthatnak.

Zsákmányára testével rátekeredik, majd megfojtja. A hidegre kevésbé érzékeny, mint a többi faj, csak október végén vonul telelni. Sajnos, mivel hasonlít a viperáinkra ezért sokan tudatlanságból elpusztítják, sok példány értelmetlen halálát okozva ezzel. Védett.

§ Keskenylevelű Rézvirág (Zinnia angustifolia) – Réz: csn

Kora nyártól a fagyokig virágzó alacsony egynyári növény, mely tisztaszínű 2-3 cm-es margarétaszerű virágaival hívja fel magára a figyelmet. Szegélynövényként utak szélére vagy ágyásokba egyaránt ültethető.

Mexikóban és az észak-amerikai kontinens déli részén őshonos növény, mely határozottan napkedvelő és virágainak nektárjával vonzza a pillangókat. Kerek formájú, némileg elterülő 30-40 cm magas kompakt bokrot nevel, levelei keskenyek, lándzsa alakúak. Jól társítható más egynyári növényekkel. Előnye, hogy a forró nyarakat is viszonylag jól átvészeli.

Viszonylag könnyen nevelhető növény, mely napos helyen bőven hozza virágait. Tápdús, jó vízáteresztő képességű talajban érzi jól magát. Vízigénye közepes. Az elhervadt virágok eltávolításával meghosszabbíthatjuk virágzását. Kártevőkkel szemben ellenálló, de a lisztharmatra érzékeny lehet, ezért mindenképpen ültessük olyan helyre, ahol jó a légmozgás.

Magról a tavaszi fagyok elmúltával szaporítható.

§ Rezedalepke (Pontia daplidice) – Rezeda: lk

Dél- és Közép-Európában, valamint Ázsia mérsékelt övben egészen Japánig megtalálható — néha ettől a sávtól északra is.

Szárnyának fesztávolsága 4–5 cm; a nőstény nagyobb a hímnél. A nyári példányok rajzolata gyakran világosabb és nem is annyira kiterjedt, mint a tavasziaké és az őszieké. Az elülső szárnyának közepén kirajzolódó szögletes

fekete folt fontos határozó bélyeg. A nőstény rajzolata erőteljesebb a híménél, főleg a hátsó szárnyon. A nőstény elülső szárnyán fölül, a hátsó szegély

mentén nagy fekete foltok sorakoznak. Hátsó szárnyának fonákján, a sejtben rendszerint egy jól elkülönülő fehér folt látszik. Hernyója kékeszöld, a hátán és oldalán fekete foltokkal és sárga szalagokkal.

A virágos réteken már február végén megjelenhet. Egy évben három nemzedéke kel ki; a harmadik még októberben is repül. A hernyó rezedán, mustáron és más keresztesvirágú növényeken él.

§ Festő rezeda – Rezeda: csn

A rezeda (Reseda) a rezedafélék (Resedaceae) családjába tartozó nemzetség, melybe illatos lágy szárú növények tartoznak.

Őshonosak a mediterrán vidéken Délnyugat-Ázsiától az Ibériai-félszigetig és a Kanári-szigetekig.

Egy-, kétnyári vagy évelő növények, melyek 40–130 cm nagyságúra nőnek meg. Szárán a levelei 1–15 cm nagyságúak, a föld felől felfelé körkörös alakban épülnek fel. Formáját tekintve alakja szálas vagy ovális, osztottságát tekintve ép és hasadt is lehet. Virágzatát vékony, cövekszerűen álló, kalásszerűen elhelyezkedő, kicsi, 4-6 sziromból álló virágok alkotják fehér, sárga, narancs vagy zöld színben pompázva. A termése kicsi, száraz, kapszulaformájú, melyben a magok találhatók.

Körülbelül 50-70 fajt sorolnak ide, beleértve a legismertebbeket az alábbiak szerint:

Fehér rezeda (R. alba)

Reseda aucheri

Reseda complicata

Reseda glauca

Vadrezeda (R. lutea)

Festő rezeda (R. luteola)

Szagtalan rezeda (R.inodora)

Reseda odorata

Terpedt rezeda (R. phyteuma)

Reseda pruinosa

Reseda scoparia

Magyarországon előforduló rezedák:

Leggyakoribb a gyomtársulásokban országszerte megtalálható vadrezeda (Reseda lutea), jóval ritkább, általában útszéli gyomtársulások tagja a nagyra növő sárga vagy festő rezeda (Reseda luteola), Magyarországon többek közt a Gödöllői-dombság területén él.

Száraz gyepeken szintén nem túl gyakori faj a terpedt rezeda (Reseda phyteuma), nagyon ritka és védett növény a szikes talajokon előforduló szagtalan rezeda (Reseda inodora).

Szaporítása magról történhet, hiszen az átültetést rosszul tűri. Leghatásosabb ha rászórják az előkészített termőföldre majd vékony réteggel betakarják, illetve gyepre is lehet szórni a magjait. A rezedák nem csak mutatós növények, hanem nagyon illatosak is. Jellegzetes édes ambrózia illatú a viráguk. Illatanyagát felhasználják parfüm vagy pot-pourri készítéséhez. A Viktoriánus korban kedvelt légfrissítő volt ezért ablakokban és cserepekben is termesztették. A rómaiak altatóként és a sebek gyógyításában, mint gyógyszert alkalmazták.

Hasonlóan a festő buzérhoz a festő rezeda gyökeréből készítettek sárga festéket. A 20. század végéig keresett volt a növény a festék előállítása miatt, azonban felváltották a szintetikus úton előállított olcsóbb sárga színanyagok.

Charles Darwin felhasználta a R. odorata növényt tanulmányai során és a „A keresztező és önbeporzás hatása a növényvilágban” művében írt róla.

§ Aranyos rezgőgomba (Tremella mesenterica) – Rezgő: csn

Syn.: Tremella lutescens 

Termőteste fiatalon agyvelőszerű, öregedve szabálytalanul lebenyessé válik, 2-9 cm x 1-3 cm vastag, a ráncok felszíne sima, színe sápadt aranysárga, ritkábban áttetszően fehér. 

Húsa puha, zselészerű, íz és szag nem jellemző. 

Előfordulás: lombos fák holt anyagán, főleg lehullott ágain, egész évben, de főleg nedves periódusokban, gyakori. Nem ehető. 

Megjegyzés: a sárga rezgőgomba (Tremella lutescens) fajjal téveszthető össze, melynek önálló faj léte nem tisztázott. 

§ Közepes rezgőfű (Briza media) – Rezgő: csn

Alacsony termetű évelő díszfű, mely laza bokrot alkot, vékony, világoszöld, fűszálszerű leveleivel. Tavasszal hozza virágait, ezek adják igazi díszítőértékét. Virágai, világosbarna, krém fehér színű kalászok, melyek lefelé hajlanak. Jól mutat évelőágyakban, csoportosan ültetve, például természetesebb hatású, tájképi kertekben.

A közepes rezgőfű átlagos fényigényű, alacsony tápanyag és hőmérséklet igényű növény. Ültetési helyéül, világos, vagy még inkább félárnyékos ültetési helyet válasszunk.

Talajok közül legjobban a jó vízáteresztő képességű, sovány talajokat kedveli. Vízigénye miatt, öntözést igényel.

Hasonneve a remegőpázsit, reszketőfű, Erdélyben rezgő, rezgővirág, zörgőfű.

§ Reznek (Tetrax tetrax) – Reznek: csn

További nevei: reznektúzok, reznek-túzok.

Állandóan Európában Spanyolország, Portugália, Szardínia, Dél-Olaszország, Albánia, Görögország területén, illetve Kisázsiában és Észak-Afrikában él, de nyaranta megjelenik Franciaországban és a Duna medencéjében, illetve Torkolatvidékén is. A Kárpát-medencében ritka kóborló.

Testhossza 40-45 centiméter, szárnyfesztávolsága 105-115 centiméter, testtömege 700-950 gramm. A kakas nyaka fekete, rajta a fülétől a nyakon körbefutó sáv van. Begyén is széles fehér keresztsáv húzódik. Pofája sötétszürke, feje teteje világossárgás, barna foltokkal. Dolmánya világos vörhenyessárga alapszínen hullámos fekete keresztsávozással. Szárnya szegélye,

felső és alsó farkfedői, valamint alsóteste fehér.

A földön keresgéli rovarokból, kisemlősökből, lucerna-, lóhere-, repce leveleiből álló táplálékát.

Erdős és árvalányhajas, félmagas füvű sztyeppek talajára rakja fűszálakkal bélelt fészkét. 2-5 tojásán 20-21 napig kotlik.

A Nemzetközi Madárvédelmi Tanács (International Council for Bird Preservation, ICBP) túzokvédelmi csoportja a különösen veszélyeztetett túzokfajok közé sorolta a nagy túzokkal együtt.

§ Csónakcsőrű ricsóka (Cymbirhynchus macrorhynchos) – Ricsóka: csn

Borneón, Thaiföld déli részén, Dél-Laoszban, Dél-Vietnámban, a Maláj-félszigeten és Szumátrán honos, főleg vizes, örökzöld erdős területek lakója.

Testhossza 21–24 centiméter, testtömege 50–76 gramm. Szép bíbor és fekete színű madár. Fej, háta, és faroktolla fekete.

Rovarokkal, rákokkal és halakkal táplálkozik. Általában párban vagy kisebb csoportokban él.

A szaporodási időszak rendszerint a száraz időszakra esik. A nőstény 2-3 tojást rak le, melyeket a szülők közösen költenek ki.

§ Énekes rigó (Turdus philomelos) – Rigó: csn

A fajt Christian Ludwig Brehm német ornitológus írta le 1831-ben.

Egész Európában, Ázsia egy részén, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában él. Természetes élőhelyei az északi és mérsékelt övi erdők és cserjések, valamint városi régiók. Vonuló faj.

Magyarországon rendszeres fészkelő március-október hónapokban. Rövidtávú vonuló, a hazai állomány a telet a mediterráneumban, elsősorban Olaszországban tölti, de minden télen találkozhatunk áttelelő példányokkal.

Testhossza 23 centiméter, szárnyfesztávolsága 33-36 centiméter, testtömege 65-100 gramm. Háta sötétes olajbarna, hasa és a torka fehéres, a mellen rozsdasárga, szív- és csepp alakú sötét foltozattal. A szeme fölött világosodó szemöldökvonás látható, szárnya belül rozsdasárgás. Csőre és lába sárgásbarna.

Hernyókat, csigákat, gilisztákat zsákmányol, de ősszel elfogyasztja a bogyókat és gyümölcsöket is. Nevét onnan kapta, hogy nagyon szépen énekel. Jellegzetes szokása, hogy az apróbb házas csigákat gyűjti és azokat a csőrében egy arra alkalmas helyre (kőhöz, köves úthoz pl.) viszi és ott magasra emelve hozzáverdesi kopogva, feltöri és úgy fogyasztja el.

Fenyőerdők, lomberdők fáira, bokraira rakja fűszálakból álló, csésze alakú fészkét. A fészek belsejét sárral simára tapasztja. 4-5 tojásán 12-13 napig kotlik.

Magyarországon védett, eszmei értéke 25 000 Ft.

§ Szardella ringli – tudományos neve: szardella – Ringli: csn

ajók, ajóka J. szardella, apró, ízletes tengeri hal, szardellagyűrű.

A szótörténet szerint viszonylag korai felbukkanású; R. 1835: állók ’szardella’ a magyar és német zsebszótárban (Magyar Tudós Társaság), 1838: ajók (uo.), 1858: ajok, 1879: ajóka (TESz.), 1890: állók, ajók (Ballagi), 1902: ajók, ajóka ’ua.’ (Szily).

A magyar ajóka társnév esetében a névadó ismeretlen, a szardella helyett javasolták. Fialowski Lajos A természetrajz műnyelve című munkájában (Nyr. 1876) elvetette, mert e név „a túlságos finnyásságnak köszöni eredetét; de a meddig a szarvas és szarka megállhat a szemérem megsértése nélkül, addig a szardella maradhat”. A korai állók elnevezés magyarázata az, hogy a hal felső álla hosszabb; hasonlóan a pofók ’nagy pofájú’, hasók ’nagyhasú’ stb. kifejezésekhez. Az ajók tehát ’nagyajkú’ jelentésű volt. A ’nyílás’ értelmű aj uráli eredetű szóból alakult az -ók, -óka képzővel. A halnév főleg a kereskedelem és a vendéglátóipar nyelvében volt használatos, az ajóka v. szardella ringli néven is ismert, vagy szardellagyűrűként, illetve ajókagyűrűként: a kis hal gyűrű formába tekerve, közepében egy kapribogyó szemmel. Vagyis a ringli gyűrűbe tekert ajóka. A ringli pedig a ’gyűrű’ jelentésű ném. Ring szóból való.

A kis hal tudományos latin elnevezése korábban Clupea sardina volt, ma érvényes szaknyelvi neve Engraulis encrasicholus.A binómenben a nemi és a fajnév görög elemekből alkotott; vö. gör éngraulisz, eggraylisz ’szardella’, illetve (Linné kezdetben helytelenül írta) enkrasícholosz ’ua.’ (WbZ.). Ez utóbbi terminus a hal húsának csípős, keserű ízére utal; szó szerint ’epével elegyes; keserű étel’ jelentésű (< gör. en ’-ban, -ben’, krászisz ’elegy, keverék’ és chólosz ’epe’).

Igazi közös európai halnév e kis hal elnevezése, etimológiai összefüggés állapítható meg az idegen nyelvi terminusok között. A magyarban is megvan az anchovis (VNAE.) társnév. A fr. anchois az azonos jelentésű spanyol anchoa, a ném. Anschove, Anschovis pedig a holl. ansjovis név átvétele. A végső forrás a hal baszk anchu (DWb.) neve. Számos nyelvben használatos mint kölcsönszó; természetesen az olasz nyelvjárásokban van a legtöbb elnevezése, hiszen az olaszországi vizekben halásszák leginkább. Az olasz konyha népszerű étele. Anchoïade néven ajóka elkészítési módot értenek Franciaországban.

A Clupeidae (heringfélék) családjába tartozó 15 centiméteres halfaj. Az Atlanti-óceán keleti vizeiben, Skóciától Angoláig, az Északi-tengerben, Skagerrak és Kattegat környékén, a Földközi-, valamint a Fekete-tengerben gyakori, de előfordul Észtországnál és az Indiai-óceánban Mauritiuson, a Seychelle-szigeteknél és Szomália partjainál is. Teste hosszúkás, oldalt összenyomott, alsó ajka előre álló, szája nagyon széles; fogai igen hegyesek. Ívás idején rendkívül nagy tömegekben a partok mentén gyűlik össze. Valaha éjjel, fáklyafénynél halászták, az olasz Gorgona-szigetnél fogottak voltak a legjobbak és legkeresettebbek. A kis hal frissen sütve a Földközi-tengernél népszerű. Az olasz konyha elképzelhetetlen ajóka nélkül, ott alici néven frissen is kínálják a tengerparti városok éttermeiben. A horvát tengerpart egyik finom étele a girice, amely gyufaszál nagyságú szardellafajta, olívaolajban sütik ki, és citrommal tálalják. A sokféle halszószon kívül a híres Worcestershire sauce, a Worcester-mártás is tartalmaz fermentált ajókát. Húsának keserű íze van, ezért alaposan besózzák, ez nem csupán tartósítja, hanem fermentálva érleli is. Tengeri sóban vagy növényi olajban kerül forgalomba. Pikáns-fűszeres Anchovis néven főzőadalékként is árusítják.

§ Közönséges rinya (Necrophlosophagus longicoreis) – Rinya: csn

a százlábúak (Chilopoda) osztályának egyik faja.

A közönséges rinya előfordulási területe Európa. Az állat teste világos színű, mivel ideje jelentős részét a föld alatt tölti. Hosszú, szelvényes testén sok pár rövid láb helyezkedik el. Ragadozó életmódot folytat. Zsákmányait, amelyek egyéb gerinctelenek, akár fajtársak is, fürge mozgásokkal és méregfogai segítségével kapja el.

§ Vörös róka – Róka: csn

A vörös róka A rókák legismertebb és egyúttal a Vulpes Nem legnagyobb termetű faja. A valódi kutyaformáktól külsőleg a napvilágon tojásdad alakú pupillája, lapos szembolti íve és aránylag kicsiny felső tépőfogai különböztetik meg; életmódja többnyire magányos, míg a kutyáké inkább csapatos.

A vörös róka a legelterjedtebb szárazföldi ragadozó. Megtaláljuk az Északi sarkkörtől Közép-Amerikáig És Észak-Afrikáig, beleértve a nagy ázsiai sztyeppéket is (összesen közel 70 millió négyzetkilométeren). Alkalmazkodóképessége egészen kiváló: ahogy természetes élőhelyei beszűkültek, úgy költözött be az emberi településekre és mezőgazdasági termőterületekre. A vörös rókának ötven alfaját különböztetik meg. A vörös róka fogságban kitenyésztett és manapság nagy számban tenyésztett színváltozata az ezüstróka.

Hossza eléri az 1,4 m-t, ebből 50 cm a farok. Magassága 38 cm. Súlya közepesen 6–10 kg, kivételesen akár 13 kg is lehet. Feje széles, homloka lapos, hirtelen keskenyedő arcorra hosszú és keskeny. Szemei ferdén nőnek; felálló füleinek a töve széles; felül kihegyesednek. Törzse karcsú, végtagjai rövidek és vékonyak. Farka hosszú és bozontos; Fölülnézetben rozsda-, vagy sárgásvörös szőrméje sűrű és puha. Homlokán vállain és háta hátulján a farok tövéig fehéren foltos; ajka, pofája és torka ugyancsak fehér. A végtagokon fehér sáv vonul lefelé, a fülek a mancsokhoz hasonlóan feketék. Nagyon ritkán, de Magyarországon is előfordul teljesen fekete egyede, ezt a vadászati szaknyelv "szenes rókának" hívja, e furcsa szín megjelenéséért - csak úgy mint a fekete párducok esetében - bizonyos pigmentek a felelősek.

Kotoréknak nevezett lakóhelyét elővigyázatosan választja meg. Kedvező körülmények között nem maga ássa, hanem borzok elhagyott kotorékaiban telepedik meg. Időnként lakott borzkotorékban is felüti tanyáját, és nem ritkán ki is szorítja onnan a borzot. Gyakran költözik barlangokba és más természetes üregekbe, de romokba, omladékokba, kőrakásba is; gyakran korhadt fák üregével, sűrű bozóttal vagy elhagyott homokbányák üregével is megelégszik. Van, hogy kazlakban talál magának téli lakást.

Főleg éjjel, de csendes, elhagyatott helyeken fényes nappal is vadászik. A hosszú nyári napokon több órával napnyugta előtt indul vadászni kölykeivel. Állandó hideg időben és nagy hóban csak a reggeli órákban pihen. Ameddig csak teheti, a sűrűségben halad. A róka a fiatal őztől a bogarakig minden állatra vadászik, de szívesen fogyaszt dögöt is. Fő táplálékai az Egerek és pockok, de megfogja a mezei És üregi nyulat, Az őzgidát. Nemcsak a földön fészkelő madarak tojásait fogyasztja és fiókáit eszi meg, de a repülni tudó madarakat is képes becserkészni. Ha a szükség ráviszi jól úszik, ezért a vízimadarak fészkei sincsenek tőle biztonságban: még a kotló hattyúkat is megfojtja. Közismerten károsítja a házi baromfiállományt – főleg a kölykes anyaróka. A nagy kertekben és a szőlőkben sáskákat, cserebogarakat és lárvákat, földi gilisztákat fogdos, de megeszi az érett gyümölcsöt is. Télen, magas hóban, amikor vadászterületén nem jut megfelelő táplálékhoz, gyakorta az ember közelébe húzódik némi ételhulladék reményében.

Többnyire február közepén párzik (ez a koslatás). Ez idő alatt ibolyának nevezett mirigye nagyon erős szagot áraszt. A vemhes róka kitépi hasáról a szőrt, hogy kölykei könnyen hozzáférhessenek emlőihez. Ebből a szőrből készít vackot a kölyköknek. Egy alom 3 12 (többnyire 4–7) kölyköt számlál. Az utódok összetapadt szemhéjjal, fejhez lapult füllel jönnek a világra, és nagyon lassan fejlődnek. Szemük legkorábban a 14. napon nyílik ki; addigra minden tejfoguk kibújik, de színük nem a megszokott vörös-fehér-fekete, hanem egyöntetű szürke. Másfél hónapos korukban merészkednek először a szabadba, hogy a napon sütkérezzenek és játszadozzanak. Júliustól a kölykök az öreg vadászó rókát követik, majd egyedül is vadászni kezdenek (eleinte nappal, szürkületkor). Késő ősszel válnak el anyjuktól. Fogságban szelídíthető, főleg ha fogságban is született, de nem imprintálható annyira, mint a házimacska.

Vadászati, közegészségügyi és természetvédelmi jelentősége Magyarországon:

A rókát részben prémjéért, részben az apróvadállomány és a házi baromfiak pusztítása miatt emberemlékezet óta vadásszák. Mivel természetes ellenségei közül a nagy testű szőrmés ragadozókat a farkast és a medvét már régen kivadászták és a rókát zsákmányolni képes nagyobb ragadozó madarak, mint az uhu, A szirti sas, A parlagi sas és a rétisas állománya is erősen lecsökkent, állományát ma már csak az ember és a különféle betegségek korlátozzák. Régen a róka dúvadnak számított. Egész évben vadászható volt, de értékes prémjéért elsősorban a téli időszakban lőtték. Természetes ellenségek híján sűrű rókaállomány vadgazdálkodási, természetvédelmi és közegészségügyi szempontból egyaránt súlyos problémákat okozhat. A vadgazdálkodók számára az apróvadállomány, a természetvédelem számára a veszélyeztetett fajok állományainak pusztításával okozhat károkat. Ilyen fajok többek között az ürge, A fogoly, A túzok, A haris, vizes élőhelyeken a telepesen fészkelő gulipán, A gólyatöcs számára jelent veszélyt, de alkalmanként tömegesen képes pusztítani a nyári lúd családok röpképtelen fiókáit, amit számos alkalommal megfigyeltek a Fertő menti szikeseken. Ilyenkor heteken keresztül alkalmanként 5-10 fiókát is zsákmányol amit kölykeinek hord el kotorékába.

§ Sárga rókagomba (Cantharellus cibarius) – Róka: csn

A rókagomba-alkatúak (Cantharellales) rendjébe és a rókagombafélék (Cantharellaceae) családjába tartozó faj.

Egyéb elnevezései: sárgagomba (Somogyban), csirkegomba (Zemplénben), nyulica ( Vendvidéken).

Nyáron és kora ősszel jelenik meg a meleg, esős időszakokban, ezért hazánkban egyes száraz években kevés terem. Erdőtalajon, különösen a sűrű, sötétebb Bükkerdőkben és tölgyesekben, bokros helyen és mohás, nyirkos hegyoldalon többnyire csoportokban fordul elő. Egyes vidékeken gyakori.

Tölcsér alakú, de szabálytalan, kalapszerűen kiszélesedő felső része fodros szélű. Közepes termetű, tojássárga színű ehető gomba.

Termőrétege ráncos, eres (nem lemezes). A kalaprésze többnyire domború, hullámosan lapos, csak néha tölcséres, 3–10 cm széles, széle kezdetben kissé aláhajló, később felhajló és fodrosodó. Színe sárga – főtt tojás sárgájához hasonló – vagy világosabb, főleg a bükkösben termett példányok sárgásfehérek. A termőtesten mélyen lefutó, egymással összekötött vaskosabb ráncok, erek vannak. Színük a kalaphoz hasonlók, vagy kissé világosabb, spórája fehér színű.

Tönkje rövid, zömök, lefelé vékonyodó, 3–8 cm hosszú, 0,5-1,5 cm vastag. A kalapnál kissé világosabb sárga. Húsa merev, tömör, fehér, csak a bőr alatti részeknél sárgás.

Ha figyeljük a ráncos, eres termőréteget, más gombával alig téveszthetjük össze, csak a figyelmetlen, gombát nem ismerő téveszti össze a mérgező világító tölcsérgombával, amely sötétebb, vörösesbarna, narancsszínű, finom feketés vonalakkal rajzolt és szabályosan lemezes, csoportos. Alakra és színre igen hasonló hozzá az ehető sárga gerebengomba is, de annak termőrétege tüskés. Hasonló hozzá még a fakó sárga tölcsérgomba, de az szabályosan lemezes és rozsda sárga színű.

Közkedvelt, kitűnő, jól ismert ehető gomba. Mindenféle gombás ételnek alkalmas, de kissé kemény. Jól szállítható, tartós, állóképes és ritkán kukacos,

ezért a piacokon is nagyobb mennyiségben árusítják. Jóízű, de kissé borsra

emlékeztető, nyersen fűszeresen csípős. Csípős íze elkészítés után eltűnik. Kellemes és jellemző illata van, amely kajszibarackra, de paprikára

is emlékeztet. Szárítva is megtartja illatát.

Szárításkor megkeményedik, és nehezen puhul meg újra, ezért csak porítás céljából szárítsuk. Savanyítva tartósításra, sóban eltevésre is alkalmas.

§ Rókasás. (Carex vulpina L.) – Róka: csn

További neve: kaszabántóka. – Term. r.: Sásfélék. Cyperaceae.

Évelő. 20–80 cm. Gyepes, de taraczkot nem hajt. Szára vaskos, háromélű és élein metszőn érdes. Levelei 3/4–1 cm. szélesek. Füzérei sárgászöldek. Termései hátukon 5–7-erűek, púposak, a szemben fekvő oldalon laposak. Terem vizenyős réteken, mocsarak és vízerek szélén az egész országban.

§ Rakolya – tudományos neve: mezei iringó - (Eryngium campestre) – Rakolya: csn

Az ernyősvirágzatúak (Apiales) rendjébe, ezen belül a zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó faj.

További magyar nevei: szamárkóró, ördögszekér, ördögkeringő, ördögnadrág, ördögrakolya, macskatövis, iringófű, szamártövis, szúnyogtövis.

A mezei iringó elterjedési területe Közép- és Dél-Európa, nyugaton Észak-Németországig, Franciaországig és Dél-Angliáig. De megtalálható Szíriában, Törökországban, a Kaukázusban és Afrika északi részén is, Marokkótól Egyiptomig.

A mezei iringó tüskés levelei és fejecskeszerű virágzatai miatt bogáncshoz hasonlít. A 20–60, néha 100 centiméter magas, merev, dúsan ágas, évelő növény néhány társával együtt valóban eltér a szokásos zellerféléktől.

A hajtások világos szürkés- vagy sárgászöld színűek. Az első levelek tagolatlanok, a többiek tenyeresen kétszer tövig szeldeltek, a szeletek a levélgerincen szélesen lefutnak, szélük tüskésen fogas. Az alsó levelek nyelesek, a felsők szárnyölelők. A tömött, gömbölyded, fehéres-zöld ernyővirágzatokat ugyancsak tüskés, merev, szálas, lándzsás gallérlevelek veszik körül. A Termést fehér, hártyás pikkelyek borítják.

A mezei iringó száraz gyepekben, legelőkön, homok- és Löszpusztákon nő, száraz, laza, meleg, meszes talajokon. Virágzási ideje júliustól szeptember végéig tart. Ősszel az egész növény leszakad a tövéről, és a Széltől hajtva mint „ördögszekér” terjed tova. Ironikus értelmű Német nevét („férfihűség”) is ide-oda sodródó-guruló terméses hajtásegyüttesei sugallták. „Futóbogáncsnak” is nevezik. A száraz termőhelyekhez való alkalmazkodásra Vallanak gyökerei,

amelyek két méter mélyre lehatolnak, valamint a bőrnemű levelek.

Népies neve: ballangó.

Szaponintartalma miatt gyógynövényként használják.

§ Nyelves rontógomba – tudományos neve: triflaáruló gomba – (Tolypocladium ophioglossoides) – Rontó: csn

Syn.: Cordyceps ophioglossoides, Elaphocordyceps ophioglossoides, nyelves rontógomba 

Termőtestpárna: 4-6 (10) cm magas, ebből 2-5 cm látható, nyelv vagy bunkó alakú, jól elkülönülő tönkszerű nyéllel, fiatalon narancssárgás, majd vörösbarnás, végül feketés. 

Felső része: a kissé kiemelkedő peritéciumoktól pontozott. 

Nyél: föld alatti része és a hozzá kapcsolódó micéliumistráng sárgás. 

Előfordulás: júliustól novemberig, föld alatt növő álszarvasgombán (Elaphomyces) élősködik, főleg lucosokban. Hazánkban ritka gombafaj, parazita. 

Étkezési érték: étkezésre alkalmatlan, ha megtalálnánk, hagyjuk termőhelyén. 

Hasonló fajok: a triflarontógomba (C. capitata) szintén álszarvasgombák parazitája, de termőteste fejecskeszerű, hazánkban nagyon ritka.

A nyelvgombák (Geoglossum) talajon nőnek, nem élősködők, nálunk nagyon ritka fajok. A zöld csuklyásgomba (Leotia lubrica) nyálkás felületű, zöldessárgás színű, nálunk ritka gombafaj. 

Megjegyzés: több Cordyceps-faj (pl. a vörös rovarrontógomba, C.militaris, hazánkban ritka) rovarok lárváin, bábjain élősködik. 

§ Rontóburján – tudományos neve: közönséges aggófű – Rontó: csn

aggófű J: sárgás virágú gyomnövény; Senecio.

Már 1583-ban felbukkan Clusiusnál (NomPann.) a Senecio neveként az aggó fiu, rontó fiu. Tabernaemontanus művének 1731-es kiadásában a könyv végén szereplő „barbár nevek” között (Register der Kräuter auf allerhand barbarischer Sprache) bukkan föl az aggó fiu. Csapó Józsefnél 1775-ben aggo-fü. Földi János 1793-as írásában „a’ Görög és Deák Nyelv példája szerénti… Öszvetett Növevény Neveink” sorában említi az aggófű terminust. Veszelszki Antal 1798-ban kiadott könyvében és 1813-ban Diószegi Sámuelnél (OrvF.) szintén szerepel az aggófű. 1862-ben (CzF.) aggófű, aggó üszögőr, 1867-ben Ballagi Mór szótárában aggó, 1909-ben Graumann Sándor növénynévszótárában pedig aggófű, aggó üszögőr, illetve üszőkér, rontó fű, keresztfű a ’Senecio vulgaris’. Szent Jakabfű neve is volt régen, ma a jakabnapi aggófű a’Senecio jacobea’ neve. A népnyelv szintén sokáig megőrizte a nevet, az ÚMTsz. szerint a XIX. században Nyitra megyében az aggófű

neve jakabfű. A különböző nyelvjárásokban az aggfű, aggszéna az, amelyet legelőször kaszálnak.

Az aggófű elnevezés a – már Pliniusnál is olvasható – latin senecio, vagyis senex ’agg’ kicsinyítő képzős nevének magyar megfelelője. Hasonneve a vénfű. Azért nevezik így, mert több faja igen hamar elvirágzik, szürkésfehér bóbitát fejleszt, majd vacokja kopaszon marad. A termésnek ez a bóbitája ősz hajat

idéz.

Melius Juhász Péter művében (1578) szerepel még rontófű elnevezése is: „Senecio, az az, Szöszös, haias fü, Ronto fü”. Clusius a középkori füvészek által

használt jacobea névvel szerepelteti (1583); Szikszai Fabricius Balázs szótárában ismét ronto fü (1590). Beythe András könyvben (1595: FK.) kétféle rontófüvet ismertet, az egyik ronto fiv a ’Senecio’, akár Szenczi Molnár Albert szótárában (1604). Csapónál 1775-ben kö-rontó-fü. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály munkájukban a Senecio nemzetséget üszögőrnek, a Senecio vulgaris fajt pedig aggó üszögőrnek nevezték (1807: MFűvK.), mert fészke hengeres, egyenlő, üszögös hegyű pikkelyekből áll. Használatos még a pókhálós, bodrosszőrű szára és pelyhes levélfonákja alapján keletkezett szöszösfű (R. 1578: Melius, 1642: Comenius, 1775: Csapó), szőrösfű és hajasfű (R. 1578: Melius, 1775: Csapó), valamint a pihefű.

További társneve a boszorkányléptefű, boszorkánytalp, golyvafű, tihivirág, hájasfű (R. 1775: Csapó), angyalbojt, üszögőr és keresztfű neve. A Pápai Páriz-szótár Bod-féle kiadásában (1767: PPB.) és Csapónál (1775) a ’Senecio’ keresztfű, keresztgyökér. A keresztfű megfelelője a román cruciulită, német Kreutzkraut, orosz krestovnik. A német népnyelvben használatosak az Altermannsbart, azaz öregember szakálla’ és az Altes Weib, vagyis ’vénasszony’ növénynevek.

Az enyves aggófű ’Senecio viscosus’ tudományos fajneve a latin viscum ’enyv’ szóval függ össze. Nevét az indokolja, hogy a szár a mirigyszőrök miatt ragadós.

A közönséges aggófű gyógynövény, már 1775-ben Csapó József számos „külső és köz hasznát” ismerteti („tagoknak égése, szemérem test dagadása, var, seb”

elleni orvosság, valamint ha „lóban Geleszták vagynak”). Drogja senecint és inulint tartalmaz. Teája vérzés- és fájdalomcsillapító hatású. Sok faja kerti

vagy cserepes dísznövény, nálunk egy fehéren molyhos fajt ültetnek előszeretettel, melyet találóan hamvaskának neveznek. Erdélyben, Gyimesbükkön rontóburján a neve. Nevével ellentétben gyógyhatást tulajdonítanak neki. Tejjel leöntik a növényt, sót hintenek rá, és úgy kötik a zúzódott vagy ficamodott testrészre.

Rontófű társneve azzal lehet összefüggésben, hogy a kuruzslók, boszorkányok rontó babonázásra használták.

Az aggófüvek a növényvilág egyik legnépesebb és legváltozatosabb nagy nemzetsége, ezerötszáz faja a földünkön mindenütt elterjedt. A nálunk honos fajok kicsiny virágzatai sárgák, legtöbbjük erdei vágásokban, erdőszéleken fordul elő.

§ Rozmár (Odobenus rosmarus) – Rozmár: csn

A ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a rozmárfélék (Odobenidae) családjába tartozó faj. Családjának és az Odobenus nemnek az egyetlen faja.

Az Északi-sark körüli tengerpartok lakója. Ha teheti, elkerüli a nyílt vízeket, de úszó jégtáblákon is találkozni vele. A faj az elmúlt évszázad során erősen visszaszorult, 1996-ban valamennyivel több mint 50 000 példányt számlált.

Az Atlanti-óceán partjain levő állatoknak „beesett” az orruk és kissé hajlott az agyaruk, míg a Bering-szorosnál élő állatoknak domború az orruk és egyenes az agyaruk.

A hím átlagos hossza 3,2 méter, testtömege 1,2-1,5 tonna; a nőstény átlagos hossza 2,7 méter, testtömege 600-850 kilogramm. Mellső végtagja mintegy 65 centiméter hosszú és 37 centiméter széles, a hátsó valamivel rövidebb. A rozmár, az elefántfókák kivételével, tömeg és méret tekintetében minden fókafélét felülmúl. Semmilyen más fajjal nem lehet összetéveszteni.

Bőre barna – az idősebb példányoké egyre szürkébb. Az első szemfogak hatalmas agyarakká alakultak át. A hímek agyara elérheti az egy métert (átlagosan mintegy 50 centiméter), a nőstényeké valamivel kisebb. Az agyarak 4-5 hónapos korukban kezdenek megjelenni. Gyökerük nincs, az állat egész élete során nőnek. A bikáké erősebb, a tövénél 16-20 centiméter a kerülete, míg a teheneknél csak 11-13 centiméter. Az agyarak egyenesek vagy enyhén befelé hajlanak, az állat velük kaparja fel táplálékát a tengerfenékről. Így azok hegye folyamatosan kopik, amit a növekedéssel kiegyenlítenek. A kopás mértéke az aljzat keménységétől függ.

Kültakarója más emlősökéhez hasonlóan felhámból, irhából és a bőr alatti zsírrétegből áll: a felhámot és az irhát évente levedli. Az irhában helyezkednek el a szőrtüszők, az izzadság- és a faggyúmirigyek. Az összefüggő zsírréteg a kihűléstől védi az állatot. A kifejlett rozmároknál a szőrzetnek már nincs szerepe. A borjaknak még tömött, puha bundája van, amely egész testüket egyenletesen beborítja. Ahogy növekednek, ez egyre gyérül, míg végül csupán a szinte teljesen csupasz bőr marad, ami viszont rendkívül erős, az öreg bikáknál akár 2,6 centiméter is lehet. Agya körülbelül 1 kilogrammos; lényegesen barázdáltabb a szárazföldi ragadozókénál.

Többnyire családban vagy csordában él: az öreg bikák háremet gyűjtenek maguk köré, és azt a riválisokkal szemben megvédik. A fiatal bikák külön csoportokba tömörülnek. A bikacsordák messzebb behatolnak a

Jeges-tengerbe, mint a nőstények. Táplálékot keresve 10 percig és akár 30 méter mélyre buknak alá a tengerfenékre, ahol agyaraikkal zsákmányaikat kaparják le. Tápláléka vegyes: túlnyomóan az iszapban és a jégpárkány mellett élő rákokat, kagylókat, férgeket és más alsóbbrendű állatokat eszi, de nem veti meg a fiatal fókákat és más víziállatokat sem, ritkán halat is fogyaszt, főleg a nagy sarki tőkehalat. A rozmár olyan erősen és ügyesen tud szívni, hogy a puhatestűek héjából csak az állatok lágy részeit szakítja ki. Az állat legfeljebb 40 

évig él.

A nőstények rendszerint 6-7 évesen, a hímek 8 éves kortól válnak ivaréretté. A párzási időszak januártól márciusig tart. A párzás a vízben történik.

A vemhesség 15 hónapig tart, de ebbe az időbe beletartozik a 3 hónapos csíranyugvás. A nőstények egyetlen kölyköt szülnek. A borjú 18-24 hónapig szopik.

Az újszülött borjú körülbelül 1,2 méter hosszú és 60 kilogramm tömegű, és hála anyja tápanyagokban gazdag tejének, első életévében 1,5 méteresre nő. Második évének kezdetén már nagymértékben önálló, de még a csordával marad.

§ Rozmaring (Salvia rosmarinus) – Rozmaring: csn, lk

Az ajakosvirágúak rendjébe (Lamiales), az árvacsalánfélék családjába (Lamiaceae) és a zsálya (Salvia) nemzetségbe tartozó fűszer- és gyógynövény.

Dél-Európában honos, de Magyarországon is újra kedvelt. A Kámforra emlékeztető keserű, aromás fűszert az örökzöld bokor leveleiből kapjuk.

Neve rosmarinum alakban már Dioszkoridész orvosbotanikai munkájában is olvasható, aki mint libanotisok (tömjénszagú füvek) egyikeként írta le. A Latin szerzők pedig különféleképpen írták le nevét: Ovidius ros maris, Vergilius pedig ros alakban írta.

Latin nevének eredetét pedig különféleképpen is magyarázzák. Egyesek szerint népetimológiával keletkezett a görög rhops myrinos kifejezésből, melynek jelentése illatos cserje. Mások szerint neve a ros marinus szavak összevonása, mely esetben jelentése tengeri harmat.

Az újabb vélemények szerint a ros ősi latin neve, mely szó a tömjén latin nevének a thus-nak az alapkörébe tartozik, vagyis a rozmaring a latinban is tömjénillatú cserjét jelentett.

Itáliában a szegények tömjénfája volt.

Angol neve rosemary, népies nevei rozmarin és antosfű.

A Földközi-tenger vidékén és Dél-Európában már az Ókorban is ismert és kedvelt fűszer volt. A kolostorkertekben pedig már hivatalos gyógynövényként szerepelt. A középkorban a Capitulare névjegyzékben is ekként fordult elő.

Európa északi részén, főleg az Alpoktól északra azonban még a Középkorban sem nagyon volt ismert, legfeljebb délről, drog formájában ismerték a Cserép elterjedéséig, mivel mint mediterránnövény északon, az Alpok vonalán túl nem élte át a telet.

A honfoglaló magyarok a Pannóniában élt népektől vették át. Magyarországon a 17. századtól terjedt el jobban, kedveltsége a 18. századra már hanyatlásnak indult. Lippay György már bőven írt róla, mint a magyar házakban és a falusi kertekben is ismert növényről. A rozmaringot a Barokk kor kezdte kedvelni, s foglalkozott annak nemesítésével, mesterséges formázásával és ekkor már fűszernek is használták. Lippay fűszerként és mint házi

orvosság is leírta a rozmaringot:

„ A rozmaring igen jó az ételekben, főképen pástétomokban, salátákban, zsázsákban, bort vele csinálni, a virágjából ecetet s konzervát... A rozmaringos

bor igen jó a főfájás ellen. Pestisnek idején rozmaringból füstöt csinálni...igen jó hurutés nátha ellen...A nehézség ellen, álmosbetegség ellen, gutaütés, reszketés, érezhetetlenség ellen igen hasznos, ha borban vagy vízben megfőzik, s azt isszák éhomra... ”

Örökzöld félcserje. Virágai végállásúak, ajakosak, erősen kiemelkedő fellevelekkel. Színei a világoskéktől a liláig, sokféle árnyalatban megtalálhatóak. Levelei sötétzöldek, egyenesek, tűformájúak, szélük visszahajlik, fonákjuk szürkésen szőrözött. A növény minden része aromás illatú. Illóolajat, szaponint, cseranyagot tartalmaz.

Szaporítható tőosztással, de hamarabb lesz szedhető rozmaringunk, ha a 8–10 leveles hajtásokat nedves homokban gyökereztetjük. Másik módszer, ha 10–15 cm hosszú hajtásairól, az alsó leveleket eltávolítjuk, egy pohár vízbe állítjuk, a gyökérkezdemények megjelenése után pedig nedves homokba ültetjük. Otthoni használatra cserépbe is ültethető.

A rozmaringot már az ókorban is többféle célra használták. Collumella kiváló méhlegelőnek mondta. Horatius egyik ódája szerint rozmaringgal koszorúzták a házi istenek (penates) kis szobrait. Ovidius szerint pedig az ünnepre az ünneplők is a rozmaringgal, rózsával vagy ibolyával koszorúzták magukat. A díszkertekben, pedig ahol a puszpáng már nem díszlett; ezt használták helyette. Dioskurides és Plinius pedig mint gyógynövényt írta le. Dioskurides a rozmaringot mint gyógyszert a sárgaság ellen ajánlotta.

A rozmaringot illatszerként is felhasználták. Már az ókorban is a tömjént helyettesítették vele. Akinek nem tellett a drága tömjénre, az a tömjénillatú

rozmaringgal áldozott az isteneknek.

Később a rozmaringos borból desztilállással készítették a rozmaringszeszt, rozmaringvizet, mely általánosan a 18. században jelent meg és már akkor gyógyszerként ajánlották.

A magyar királyné vize (aqua reginae Hungariae): A Rozmaringszesz két rész rozmaringból és három rész alkoholból állt. Gyógyításra való felhasználásának első nyomai Joannes Praevotius, páduai orvostanár munkáiban találhatók, amelyek 1666-ban Hannoverben jelentek meg, és amelyekben egyebek között egy köszvénygyógyító szer receptjét és annak csodálatos történetét is tartalmazzák, és a leírások szerint a receptet saját kezűleg írta "Sancta

Elisabetha, Hungariae olim Regina, aki maga is csodálatos úton jutott hozzá és szövege magyar fordításban így hangzik:

„ Én Erzsébet, a magyarok királynéja, midőn 72 éves koromban kínos köszvényben fetrengék és ezzel az alább megírt orvossággal esztendőkig éldegélnék, amelyre engem egy remete tanított volt, akit sem előbb, sem utóbb soha többé nem láttam, csakhamar javulásomat éreztem, annyira, hogy minden tetemeimben megvidultam s mintegy egészen megifjodtam, arcomban megszépültem, úgyhogy még a lengyel király is megkéretett feleségül, midőn mindketten özvegységben élnénk; de ezt cselekednem az én uram Jézus Krisztushoz való buzgó szeretetem nem engedte, akinek angyalától, úgy hiszem, kaptam ezt az orvosságot. ”

A recept Raymundus Lullus spanyol bölcsész és teológus használta először gyógyításra, s ezzel elindította a rozmaringot azon az úton, mely az első alkoholos világparfüm megjelenéséhez vezetett, a 17. században háttérbe szorítva a rózsavizet, s egyszerre feltűnve a gyógyító desztillált vizek között az is, amely a magyar királyné vize nevet viselte: Aqua Reginae Hungariae, hivatalosan a gyógyszerészek által nevezve és mint Eau de la Reine d'Hongrie, a franciás kor elnevezése szerint, Európa szerte elterjedve.

Mai felhasználása. Használják mártások, vadhúsok, pácok, szárnyas sültek, zsíros húsételek, gomba- és halételek fűszerezésére, valamint különleges növényi ecetek készítésére, továbbá orvosi zsályával és hagymával pácok, szószok, bárány- és birkahúsból készített ételek, vadhúsok (őz, szarvas, nyúlhúsok), ízesítésére, illatosítására. Főleg a mediterrán konyhára, azon belül a Francia és olasz ételekre jellemző.

Morzsolva forgalmazzák. Jól zárható edényben, száraz helyen kell tárolni. Mint minden áthatóan aromás fűszert, ezt is csak óvatosan szabad adagolni.

Frissen vagy szárazon a fürdővízbe áztatva illatosít és frissít.

Bizonyítékokkal megalapozott orvosi javallata nincs. A rozmaringolajat a népi gyógyászatban emésztési zavarok (diszpepszia) kezelésére és a gyomor–bél-rendszer enyhe görcsös állapotainak oldására, továbbá enyhe izom- és ízületi fájdalmak és enyhe perifériás keringési zavarok enyhítésére használják.

Népgyógyászati felhasználása nem bizonyítékokon, hanem hosszú távú tradíción alapszik. Nyersen és szárított állapotában is használják a fürdővizek (gyógyfürdők) illatosítására, miközben a fürdőző szervezetét felfrissíti. Idős patkányokon végzett kísérletek során enyhítette az oxidatív stresszt. Egy 20 fő bevonásával végzett vizsgálatban kimutatták a rozmaringolaj élénkítő hatását, míg indukált diabéteszes patkánymodellen végzett kísérletben a lipidprofil javulását tapasztalták a rozmaringkivonat hatására.

§ Rozsszipoly (Chaetopteroplia segetum segetum) – Rozs: csn

Sas-hegyi kertség, 2012.V.26., Merkl O.

Kiemelten beporzók a rozsszipoly (Anisoplia segetum), az aranyos virágbogár (Cetonia aurata), a keleti prémesbogár (Trichius sexualis), a sokpettyes virágbogár (Oxythyrea funesta), bundásbogár (Tropinota hirta), a kis fészkesbogár (Cryptocephalus hypocoediris), az aranyos fészkesbogár (Cryptocephalus aureolus illyricus), a fűzfa zsákhordóbogár (Clytra laeviuscula), a nagy fészkesbogár (Cryptocephalus sericeus), az alhavasi virágcincér (Leptura virens), a vörös virágcincér (Leptura rubra), a barna virágcincér (Leptura livida), a kétpettyes karcsúcincér (Strangalia bipunctata), a selymes tövisesbogár (Mordellistena pumilla), a változó árvabogár (Anaspis varians), szallagos maróka (Mordella fasciata) és a szalagos méhészbogár (Trichodes apiarius).

Következtetésnek elmondhatom, hogy kutatásaim igazolták a rovar-növény, lepke-növény, légy-növény, méh (poszméh) kapcsolat kölcsönösségét (Patkó 2015). Nem csak kártevők, lehetnek a rovarok, hanem ellenkezőleg, részt vehetnek a növények szaporodási folyamatában.

§ Vadrozs – Rozs: csn

A rozs (Secale cereale) a perjefélék családjába tartozó gabonanövény. Közeli rokonságban áll a búzával és az árpával.

Felhasználható liszt- és kenyérkészítéshez, sör, vodka, whisky előállításához. Állati takarmányként is hasznosítható.

A rozs minden valószínűség szerint Kis-Ázsiából származó gabonafélénk. Körülbelül 2500 évvel ezelőtt nemesíthették a hegyi rozsból. Euurópában csak ezt követően terjedt el. Leginkább a kelta és a germán törzsek termesztették.

Törökország mai területén, az újkőkori Can Hassan III-nál és néhány egyéb ásatásnál találtak kis mennyiségű nemesített rozst a régészek. Az időben ezt követő lelet a bronzkori Közép-Európa területéről származik az i. e. 1800 és 1500 közötti periódusból. A kettő között eltelt időszakról ezidáig nem került elő régészeti lelet. A rozsról a római szövegek is említést tesznek a Rajna, a Duna és a Brit-sziget kapcsán. Idősebb Plinius szerint a rozs szegényes táplálék és csak az éhezés elkerülésére szolgál. A középkor óta széles körben elterjedt a termesztése

Európa középső és keleti részein és fő gabonafélének számít a francia-német határtól keletre és Magyarország északi részén. Azok az állítások, hogy a rozst sokkal előbb termesztették volna az Eufrátesz folyó völgyében (Észak-Szíria) található Tell Abu Hureyra területén, erősen vitatott. A szénizotópos kormeghatározás megbízhatóságát is kritizálják, illetve azt, hogy a vizsgálat csak a gabonaszemre terjedt ki és a pelyvára nem.

A rozs a perjefélék családjába tartozó, konyuló négyoldalas kalászú növény. Kalásza két virágú. A pelyvája tarajos hátú és a toklászánál rövidebb, melynek a külső részéből szálka nyúlik ki. 1,25 és 2 méter közötti magasságra nőhet meg. Karcsú szalmáján több keskeny, szőrös bevonatú hosszú levél és a tetején karcsú kalász található. Keskeny szemtermése van. Az egyenes szárhajtású a közönséges, a bokros szárhajtású a bokros rozs. A búza és az árpa közeli rokona.

Fontosabb fajtái a nyíri rozs, a montagne, a probstei, az imperial és a schlanstädti, melyek nem megfelelő minőségű talaj esetén gyorsan degenerálódnak. Jó talaj esetén és ritkán vetve a bokros rozs kicserjésedik. Említhető még a vadrozs, az őszi és tavaszi rozs is, de az utóbbit nem érdemes vetni.

Leggyakoribb betegségei a gabonaüszög, a gabonarozsda, a gabonalisztharmat és a kormosság. Előfordulhatnak még egyéb, gombák által okozott betegségek is. A vonalkás apróbagoly (latinul Axylia putris) és egyéb lepkefélék lárvája is rozzsal táplálkozik.

A rozs alkalmas emberi fogyasztásra és állati takarmányozásra, nagy tömegű szalmája az almozás mellett energiatermelésre, hőszigetelő építőanyagok gyártására stb. használható. Szemtermését emellett

sör és égetett szeszek előállításához is használják. Alkalmazkodóképessége gabonafélék között a legjobb, kiváló hideg- és szárazságtűrésű növény.

Törökországban a búzafélékkel keverve vetik. Ez feljavítja a kenyér ízét és biztosítja a rosszabb években a bővebb termést.

A tíz legnagyobb termesztő (2005) - (millió tonna)

Oroszország 3,6

Lengyelország 3,4

Németország 2,8

Fehéroroszország 1,2

Ukrajna 1,1

Kína 0,6

Kanada 0,4

Törökország 0,3

Egyesült Államok 0,2

Ausztria 0,2

World Total 13,3 

Élettani hatásai. A rozsból őrölt liszt kevesebb zsírt és több ásványi anyagot tartalmaz, mint a világosabb színű búzaliszt. A rostokban gazdag rozs kedvező élettani hatást fejt ki az emberi szervezetre. Gyakori fogyasztása kedvezően befolyásolja a bélműködést, csökkenti a koleszterinszintet és segít székrekedés, valamint aranyeres panaszok esetén is.

A rozs a következőket tartalmazza: B1-vitamin, kalcium, niacin, fehérje, keményítő, növényi rost, nitrogén és foszfor.

§ Csöves tengeri rózsa (Cerianthus membranaceus) – Rózsa: csn, lk

A virágállatok (Anthozoa) osztályának a csőanemónák (Ceriantharia) rendjébe

ezen belül aSpirularia alrendjébe és a Cerianthidae Családjába tartozó faj.

A Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán parti vizeiben honos. Az iszapos és homokos aljzaton él.

Az aktíniákhoz (Actiniidae) hasonló csőanemóna, váza azonban nincs. 20-35 centiméter magas, megnyúlt teste rövid szájkarokban és hosszú, vékony, fonalszerű tapogatókban végződik; ezek koronát alkotnak. Homokszemcsékből és más anyagokból nyálkás váladékával összetapasztott lakócsőben él; ez akár 1 méter mélyen is lenyúlhat a homokba. Veszély esetén behúzódik a csőbe. Lehet fehéres, világoszöld, barna vagy ibolyaszínű, egyszínű vagy gyűrűs rajzolatú.

§ Rózsaméh (Megachile centuncularis) – Rózsa: csn, lk

A fullánkosdarázs-alkatúak (Apocrita) alrendjébe és a művészméhek (Megachilidae) családjába tartozó faj.

A rózsaméh Közép-Európában a magashegységek kivételével szinte mindenütt elterjedt. A rózsaméhek sok helyütt előfordulnak Európában, Ázsiában, Észak-Amerikában és Afrikában is. A rózsaméhek nagyon elterjedtek, de többnyire nem gyakoriak.

A nőstény hossza 12 milliméter, a hím hossza 11 milliméter. A hím és a nőstény hasonlít a háziméhre, de sötétebbek, és Potrohuk lekerekítettebb. Éles, ollószerű szájszerveivel az állat darabkákat vág ki a levelekből. Nagy összetett szeme van, amely jó tájékozódást tesz lehetővé. A nőstény potroha alatt található gyűjtőkefe, a virágport gyűjti össze, miközben a méh Nektárt iszik. A rózsaméhek szőrösebbnek tűnnek a háziméhnél.

A rózsaméhek nem alkotnak államot, hanem mindegyik nőstény készít magának egy saját fészket; a fészek építése közben sok levelet szétvág. A fészek számos különálló sejtből áll, ezek egyenként 15-20 ovális levéldarabkából készülnek. Egy sejt elkészítése 2,5 óráig is tarthat, míg az élelmezés akár öt órát is igénybe vehet. A nőstény mindaddig épít fészket, míg végül elpusztul. Tápláléka nektár és virágpor. A rózsaméh akár két kilométerre

is elrepül, hogy táplálékhoz jusson. A nőstény 2 hónapig, a hím 1 hónapig él.

Az anyarovar az utódok kikelése előtt elpusztul ugyan, de még idejében gondoskodik róluk. Minden petét külön-külön parányi sejtbe rak, amely gazdag nektár- és pollenraktár is egyben. Ez a táplálék kikelésükig elegendő. A sejteket elzárja levelek és nyál keverékével. A megtermékenyítetlen petékből lesznek a hímek, ezek sejtjei a fészek szélén helyezkednek el. A kikelés a következő tavasszal történik meg.

A rózsaméhnek közeli rokona a Megachile rotundata, amely Afrikából származik és fontos szerepe van a lucerna beporzásában.

§ Rózsagomba (Podoscypha multizonata) – Rózsa: csn, lk

Syn.: Telephora multizonata, Stereum multizonatum, csoportos szemölcsösgomba 

Termőteste összetett, 8-12 cm magas, legfeljebb 20 cm átmérőjű (néhány jóval nagyobb példány is ismert), számos lapát vagy legyező alakú részből áll, melyek egy közös tönkszerű vagy gumós alapból nőnek és koncentrikus rozettákban helyezkednek el. Egy-egy rozetta 2-5 cm átmérőjű (olykor nagyobb), vékony, bőrszerű, külső felszínén halvány rózsásbarna - halványbarna, világosabb és sötétebb zónákkal, széle kezdetben fehéres, rózsás. 

Termőrétege sima, finoman bordázott vagy enyhén domború, nagyon halvány rózsaszínű, szürkésbarna, megérve rózsaszínűvé, halvány krémszínűvé válik. 

Húsa nagyon kemény. 

Spórája 4,5-6,5 x 4-5 μm, kerek-ovális, vékony falú, sima, áttetsző, amiloid. 

Előfordulás: egyéves, nyártól tél elejéig, lomberdők földjén, parkokban fák közelében nő. Egyes források bükk és tölgy törzsekkel való kapcsolatát is említik, de parazitizmusa nem bizonyított. Nagyon ritka. 

Feltehetően nem ehető. 

Hasonló fajok: más szemölcsösgombák, illetve a Cotylidia pannosa. 

§ Parlagi rózsa (Rosa gallica) – Rózsa: csn, lk

Gyakori magyar neve még a bársonyrózsa, illetve az angol gallic rose tükörfordításaként ismert a gall rózsa elnevezés is. Régies elnevezései közé tartozik a tarka rózsa és a törpe rózsa.

Felálló ágrendszerű, alacsony termetű, lombhullató tarackoló cserje. Vesszői zöldek vagy piroslók, tüskéi nem egyformák, vannak közöttük görbék és egyenesek, rövidebbek és hosszabbak (legfeljebb 6 mm hosszúak, alapjuk 3 mm széles lehet), közöttük számos tűszerű serteszőr fejlődik. Apró, tojásdad rügyei pirosasak.

Fakultatív örökzöld, páratlanul szárnyasan összetett levelei 3-5 ülő, tojásdad vagy visszás tojásdad, fűrészes szélű, kerek vállú, tompa vagy kihegyesedő csúcsú levélkéből állnak.

A levéllemez bőrnemű, színén fényes sötétzöld, fonákán fehéres, gyakran rásimuló szőrös, erezete kidomborodó. Száraz időben levélkéi a levélgerinctől szögben lehajlók. Mirigyes-fűrészes szélű pálhái a levélnyéllel hosszában összeforrtak.

Virágai 4-6 cm szélesek, élénk rózsaszínűek vagy pirosak, magányosan, vagy 2-3-as csoportokban a levelek hónaljában fejlődnek. Kocsányuk 2-3 cm hosszú, sűrűn mirigy- és tüskeszőrös. Külső csészelevelei

lándzsás sallangos szélűek, elvirágzás után szétállók. A vacok gömbölyded vagy tojásdad, sűrűn mirigy- és serteszőrös. Sziromlevelei 2-3 cm hosszúak, visszás tojásdadok, kicsípett csúcsúak, illatosak. Számos porzója szétterülő, bibéi nem kiemelkedők.

Csipkebogyó áltermése téglavörösre vagy barnáspirosra érik, hossza 1-1,5 cm között változik, húsa vékony, bőrnemű, szőrzete lekopaszodó.

A parlagi rózsa a legtöbb régi kerti rózsafajta őse, a természetben nagyritkán előforduló teltvirágú, illatos változatait már rég termesztésbe vonták.

Magassága 0,5-1,5 m. Virágzása június. Termésérése szeptember. Származása Közép- és Dél-Európa egészen Kis-Ázsiáig. Élőhelye Ritkás lombhullató erdők, tisztások, gyepek. Hazánkban főként a hegylábi lösztakarón kialakult erdőszéli cserjésekben találhatjuk, a száraz alföldi homoktalajokat nem kedveli. Előfordul a Csanádi-háton is.

A telt virágú, többnyire rózsaszín vagy piros fajták erősen illatosak. Franciaországban Provence környékén némelyiket olajáért nagy területeken termesztették. Az ‘Officinalis fajta volt a rózsák háborújában a Lancaster-ház piros rózsája.

§ Törpe hawaii rózsa (Plumeria obtusa) – Rózsa: csn, lk

A tárnicsvirágúak (Gentianales) rendjébe és a meténgfélék (Apocynaceae) családjába tartozó faj.

A törpe hawaii rózsa eredeti előfordulási területe Közép-Amerika és a Karib-térség. A következő országokban vannak természetes állományai: Bahama-szigetek, Dél-Mexikó, Belize, Guatemala és Florida. A világ számos trópusi részén dísznövényként termesztik, főleg Indiában és Délkelet-Ázsiában. Beszámolások szerint, Kínába is sikeresen betelepítették.

A nagy bokros cserje, körülbelül 5-10 méter magasra nő meg. Ez a növényfaj a nagy sárgásfehér és erősen illatos virágai miatt közkedvelt dísznövény.

§ Japán rózsa vagy ráncoslevelű rózsa (Rosa rugosa) – Rózsa: csn, lk

magyar népies elnevezése: csipkebokor, gyógyhatású növény.

A vadrózsánál alacsonyabb, 1-2 méter magas, erősen tüskés és serteszőrös, vastag, felálló szárú, tarackoló kelet-ázsiai cserje. Levélkéi ráncosak, fonákukon szőrösek, erezetük kiemelkedő. Sötétlilás rózsaszínű (ritkán fehér) nagy virágai júniustól augusztusig folyamatosan nyílnak. Termése nagy lapított gömb alakú, piros, elérheti a 2–3 cm átmérő nagyságot is. Ugyanazon tövön virág és termés együtt is található.

Ugyanúgy használható, mint a vadrózsa termése, de annál jóval szaporább.

Nyugat-Európában alacsony termete, gyors növekedése miatt tömegesen alkalmazzák. Intenzíven fenntartott parkban jó virágos sövénycserje és sokáig díszítő takarócserje.

Nálunk száraz viszonyok között kezdeti gyors növekedése után a fejlődésben hamar leáll, 1-2 év alatt kiritkul és elöregszik. Mészérzékeny. Van fehér és

piros színű, telt virágú fajtája is, de ezek kevésbé ismertek. Magvetéssel, dugványozással szaporítható.

Termése piros, jóval nagyobb és húsosabb, mint a vadrózsáé. Frissen is fogyasztható, bár az előbbinél savanykásabb ízű. Szárítása nagyobb gondosságot és több időt igényel a vastagabb húsa miatt.

§ Illatos rózsásvarjúháj (Rhodiola rosea) – Rózsás: csn

A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe, ezen belül a varjúhájfélék (Crassulaceae) családjába és a fáskövirózsa-formák (Sempervivoideae) alcsaládjába tartozó faj.

Egyéb nevei: illatos varjúháj, rózsás varjúháj vagy rózsagyökér.

Ezt a növényt korábban a varjúháj (Sedum) nevű nemzetségbe sorolták be; újabban azonban különálló taxont alkottak meg neki és a legközelebbi rokonainak. A Rhodiola nemzetség típusfaja lett.

Az északi félgömbön az alhavasi területeken, elsősorban Oroszországban, Szibériában, az Altaj hegységben és Kína északi és délnyugati részén, de megtalálható Skandináviában, Izlandon, Kanadában, Alaszkában is. Nem vízigényes, és megél meszes vagy savanyú talajon is.

Tőrózsát alkotó levelei húsosak, zöldek, de a levélrózsa közepe felé elhalványulók, a levélcsúcsok pirosas bemosódásúak, virágai aprók, fürtökben nyílnak.

Már 1725-től jelentek meg tudományos értekezések, 1755 körül a Vikingek gyakran használták fizikai erőnlétük fokozására, de mások számára ismeretlen maradt 1931-ig, amikor dr. Utkin orosz botanikus és táplálkozáskutató újra fölfedezte. Németországban dr. Brechman kezdte meg a kutatását. 1960 óta több tanulmány is jelent meg róla.

Ma már Svédországban, Norvégiában, Franciaországban is tanulmányozzák, és sokféle gyógyhatását fedezték fel.

Zöld levelei salátaként ehetők. Skandináviában, Oroszországban (főleg Szibériában) és Kínában gyógynövényként használják.

A hatásosságát vizsgáló kutatások ellentmondásosak. Vannak olyan eredmények, melyek szerint növeli a fizikai teljesítőképességet, csökkenti a szellemi fáradtságot, de ezek a kísérletek módszertanilag nem voltak kifogástalanok.

Az USA Élelmiszerbiztonsági és Gyógyszerészeti Hivatala (FDA) nem ismeri el, hogy bármely betegséget megelőzne vagy gyógyítana, emiatt néhány ilyen terméket ki is tiltott az általa felügyelt piacról. Az FDA szerint azok az állítások, hogy a növény bármely része jó a rák, szorongás, influenza, megfázás, bakteriális fertőzés vagy migrén ellen, megalapozatlanok.

§ Simafenyő hólyagrozsda – Rozsda: csn

Gyors növekedése és értékes fája miatt jobb termőhelyeken nagyobb teret biztosíthatnánk számára. Észak-Amerikában fontos állományt alkotó fafaj. Európába a XIX. század elején hozták be. Azóta, mint díszfa, nagyon elterjedt. Előhegységek, dombvidékek üdébb, északi oldalait kedveli, a meleg, száraz oldalakat kerüli. Talajban nem nagyon válogat, de a száraz homokot és a stagnáló vizet vagy a mocsaras részeket kerüli. Az árnyékot jobban tűri, minta hazai Pinus-félék.

Alakja. Környezete nagymértékben befolyásolja, Szabad állásban csaknem földig ágas, és nagyszámú, vékony, hajlékony, hosszú ágaival dekoratív hatású koronát fejleszt. Ezért a parkok, ligetek kedvelt fája. Zárt állásban hosszú törzset, rövid és keskeny koronát növeszt. Gyertyaegyenes törzse az egymástól távol eső szabályos ágörveivel a bambuszra emlékeztet.

Gyökérzete mélyre hatoló karógyökérből és több fejlett oldalgyökérből áll.

Kérge sokáig sima, vékony, zöldesbarna, idősebb korában sötétebb és hosszanti irányban repedezett.

Rügyei hosszúkásak, tojásdadok hegyesek, gyantásak, vörösbarna színűek, 3-6 mm hosszúak. Hajtása barnászöld vékony, hajlékony, kezdetben finoman szőrös, később csupasz. Tűi 6-12 cm hosszúak, ötösével ülnek a törpehajtásokon, lágyak, egyenesek, élénk kékeszöldek, élettartamuk 2-3 év.

Virágai egyivarúak, egylakiak. A nővirágok sötét pirosak, esetleg kékes színűek, a frissen fejlődő hajtások végén kettesével-ötösével felfelé állnak. A sárga hímvirágok csoportosan helyezkednek el a friss hajtások tövében. 25-30 éves korától kezdődően 2-3 évenként május végén, június elején virágzik.

Termései 2 cm-es kocsányon csüngő, 8-15 cm hosszú, puha tobozok. A második év szeptemberében érnek. Az első évben zöldek, a második évben megnyúlnak, megbarnulnak, gyakran gyantásak, érés után a lekerekített termőpikkelyek hamarosan szétnyílnak és a szárnyas magok kihullanak.

Magja 5-7 mm hosszú, sötétbarna, egyik oldalán márványfényű. Méretre-alakra hasonlít a feketefenyő magjához, de színe sötétebb.

Növekedése már az első évtől kezdve gyors, s ezért különösen pótlásokra, fiatalosokban levő üres, füves foltok erdősítésére kiválóan alkalmas. A nyesést bírja. Bő tűhullásával javítja a talajt.

Fája színes gesztű. Szijácsa keskeny, sárgásfehér, gesztje vörösesbarna. Faanyaga könnyű és jó minőségű.

Károsítói nem jelentősek. Legveszedelmesebb a hólyagrozsda, az ágak és a törzs kérgén sárga színű zsákocskák alakjában jelenik meg. A gomba fertőzése következtében a megtámadott kéregrészek elhalnak, számos sebhely tanúskodik a károsítóról. Különösen veszélyes a kártétel fiatal korban.

§ Szagostövű rózsika (Rhodiola rosea L.) – Rózsika: rlk

További nevei: olasz rózsa, rózsagyökér, rózsaszájgyökér, gyökeres rózsa. – Sedum Rhodiola DC., S. roseum (L.) Scop. – Term. r.: Varjuhájfélék. Crassulaceae.

Évelő. 10–30 cm. Levelei húsosak, fedelékesek, ékalakúak; csúcsuk felé fűrészesek. Virágzata sátorozó. Sziromlevelei pirosasan vannak befuttatva, esetleg sárgák; a termő virágok sokszor sziromtalanok; porzói hosszan kiállók. Terem gyepes, cserjés sziklákon hazánk havasain. Gumósan hengeres tőkéje rózsaillatú.

§ Hársfa-rőzsecincér (Exocentrus lusitanus) – Rőzse: csn

A szárnyfedők sötét harántcsíkja a közepe mögött elöl élesen, hátul elmosódottan határolt, elöl az oldalszél mellett hosszúkás barna folttal, amely a válltól a szárnyfedők közepéig ér; a sötét harántfolt a varratnál keskenyebb, mint középen. Teste vöröses vagy sárgásbarna, a szárnyfedők elejét és végét

szürkésfehér szőrözet borítja. 4-6 mm.

Előfordul Európától Szibériáig, faunaterületünkön is elterjedt, főleg a hegy- és dombvidéken gyakori. Lárvája: Aphoto. Bábja: Ephoto. Kizárólag hársfában fejlődik, mégpedig vagy az élő fa elhalt ágaiban, vagy földön heverő száraz, korhadó gallyakban. Az imágó májustól júliusig található a tápnövény száraz gallyain

§ Fehérfarkú rubinbegy (Calliope pectoralis) – Rubin: csn, lk

2003-ban, Edward C. Dickinson brit ornitológus azt állította, hogy a Luscinia madárnem nem monofiletikus csoport, azaz nem egy közös rendszertani őstől származó élőlények összességét alkotó nemről van szó. A múltévtizedben egy hatalmas méretű, DNS és molekuláris vizsgálatokból álló nemzetközi kutatás történt a madárrendszerezés terén. Az eredmények egy részét 2010-ben is kiadták; ebből pedig megtudtuk, hogy Dickinsonnak igaza volt. A kutatás eredményeként egyes madarakat átsoroltak, átrendszereztek.

Ez történt a Luscinia nemmel is; belőle négy fajt áthelyeztek a Larvivora és másik négyet a Calliope madárnembe; ez utóbbiba tartozik a szóban forgó énekesmadár is.

A fehérfarkú rubinbegy vonulómadárfaj, mely a nyarat, azaz a költési időszakot északabbra és a hegyvidékeken, míg a telet délebre és az alföldeken tölti. Előfordulási területe Közép-Ázsiában és az Indiai szubkontinensen van. A következő országokban lelhető fel: Afganisztán, Banglades, Bhután, India, Kazahsztán, Mianmar, Nepál, Oroszország, Pakisztán, Tádzsikisztán, Thaiföld, Türkmenisztán és Üzbegisztán.

Az indiai Goa államig eljutó példányokat, gyakran összetévesztik a rubinbeggyel (Calliope calliope).

Alfajai.

Calliope pectoralis bailloni (Severtzov, 1873) - a faj elterjedésének északi és nyugati területeit foglalja el

Calliope pectoralis confusa (Hartert, 1910) - Szikkimtől Asszámig

található meg; a hím háti tollazata sötétebb

Calliope pectoralis pectoralis (Gould, 1837) - a Himalája

nyugati és középső hegységein, valamint Indiában él

Calliope pectoralis tschebaiewi (Prjevalsky, 1876) - a Tibeti-fennsíkon

költ, és Nepálban, valamint Asszámban telel át

A hím tollazata felül szürkésbarna. Szemei fölött fehér sávok húzódnak. A Szárnyai barnásak és a farktollai feketék; a farktollak tövei és végei fehérek. A torok oldalai és a begye szintén feketék. A pofáján a foltok és a torka skarlátvörösek. A begy fekete tollai szürkén szegélyezettek.

A testoldalai és a hasi része fehérek. A tojó halvány barnásszürke. A szem fölötti sávozása nem szembetűnő, és a háti része füstös árnyalatú. A toroktájéka fehéres; a keleti állományoknál a csőrtől fehéres bajuszszerű fehér csíkozás fut alá.

A nyíltabb erdőket és bozótosokat választja élőhelyéül. Habár félénk madár, a felnőtt fehérfarkú rubinbegy megfigyelhető az ágakon ülve. Általában magányosan vagy párban él. Rovarokkal, főleg kisebb bogarakkal és hangyákkal táplálkozik. A Tien-san hegységben 2500-2700 méteres tengerszint fölötti magasságokban lévő borókásokban (Juniperus) is fellelhető.

A fehérfarkú rubinbegy költési időszaka nyáron van. A fészkét egy sűrű bokorba vagy bokor alá készíti. A fészek nagy és gömb alakú, melynek oldalán van a nyílása; a fészeknyílás néha fent is lehet. A fészket főleg a tojó építi. A fészekaljban általában 4-6 tojás található. A tojás zöldeskék, rozsdás pontokkal, melyek gyűrűt alkotnak a vastagabb része körül. A költést főleg a tojó végzi, azonban az etetésben mindkét szülő részt vesz. A fiókák táplálékát a szőrös hernyók alkotják. A kotlás 14 napig tart. A fiatal madarak 16 naposan válnak röpképessé.

Amikor észreveszi, hogy kakukk (Cuculus canorus) tojt a fészkébe, a fehérfarkú rubinbegy elhagyja fészkét és tojásait. A tojások és fiókák legfőbb természetes ellenségei a nyusztok és a hermelin (Mustela erminea).

§ Attila rufus – Rufus: csn

A királygébicsfélék (Tyrannidae) családjába tartozó faj.

A fajt Louis Jean Pierre Vieillot francia ornitológus írta le 1819-ben, a Tyrannus nembe Tyrannus rufus néven.

Brazília délkeleti részén, az Atlanti-óceán tengerparti sávjában honos, endemikus faj. Természetes élőhelye a szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki és hegyi esőerdők, valamint bokrosok. Testhossza 20–21 centiméter, testtömege 36,5–51,5 gramm. Ízeltlábúakkal táplálkozik.

§ Ruhamoly (Tineola bisselliella) – Ruha: csn

A valódi lepkék (Glossoptera) alrendjébe sorolt ruhamolyfélék (Tineidae) családjának egyik legelterjedtebb, legközönségesebb képviselője.

Az egész világon elterjedt (geopolita) kártevő faj, így Magyarországon is mindenütt megtalálható. A lepke szárnyának fesztávolsága 12–16 milliméter. Rendkívül könnyű felismerni jellegzetes színezetéről: első szárnya egyszínű, csillogó vagy áttetsző szalmasárga. Sűrű, gyapjas fejszőrzete rozsdavörös. Testhossza változó: 4–9 milliméter. Magyarországon a szabadban évente két nemzedéke fejlődik ki; a lepkék repülési ideje áprilistól szeptemberig tart. Kifejlett hernyói telelnek át. Mivel fejlődése nem függ a nappal hosszától, fűtött lakásokban évente akár négy nemzedéke is felcseperedhet.

A hernyó állati eredetű, keratint tartalmazó anyagokon él, azokat károsítja. Fő tápláléka a gyapjúból, selyemből készült ruhanemű, de megeszi az ágytollat, a matracok szőrtömését, a filcet stb. is. Lakásokban a padlózat repedéseibe hullott hajszálakon és törmeléken is megél. Hernyója a lepkehernyók többségétől eltérően lábatlan (kukacszerű), és a táplálékából készített fonadékcsőben él; abban is bábozódik.

Kártétele jól felismerhető a táplálékán szabálytalanul elszórt lyukrágásokról, a világos ürülékcsomókról és a megrágott anyagból szőtt fonadékcsövekről.

§ Kerti ruta vagy egyszerűen ruta (Ruta graveolens) – Ruta: csn

Kissé a bor illatára emlékeztető, de inkább erős szagú félcserje, mely Magyarországon ugyan nem őshonos, de gyakran ültetett dísz-, illetve gyógynövény.

Egyéb elnevezései: borruta, keresztes ruta, nehézszagú ruta, rutafű, szagos ruta, szagos virnánc, szeges ruta, virnánc.

A Mediterráneum középső és keleti részén, így például a Balkán-félszigeten is őshonos, gyakori. Európa egyéb részére betelepítették: gyakran ültetik kertbe, de itt-ott el is vadul.

Akár 1 m magasra is megnövő, szárazságtűrő félcserje. Levelei közül az alsók nyelesek, összetettek, míg a felsők ülők, egyszerűek. A mirigyszőröktől hamvas, kékes árnyalatú alsó levelek két-háromszorosan szárnyaltak: levélkéi visszás-tojásdad alakúak, a végállók lekerekített csúcsúak. Május végén, június elején hozza sárga, zöldessárga pártájú virágait, melyek bogernyős virágzatba csoportosulnak. A többi rutához hasonlóan a kerti rutánál is megfigyelhető, hogy míg a virágzat csúcsán álló, jól elkülönülő virág öttagú virágkörrel

rendelkezik, addig a később, a virágzat oldalágain fejlődő virágoknak négytagú virágkörük van.

A növény mirigyszőreiből érintés hatására olyan váladék jut a bőrre, mely az arra érzékenyeknél nehezen gyógyuló bőrgyulladást, hólyagosodást okoz.

A növényt megfelelő módon gyógynövényként alkalmazzák az 5. század második felétől kezdve. Pontosabban a drogját (Rutae herba), mely a növényről leszedett felső, 30 cm hosszú virágos, leveles hajtásrészek szárításával készül: 4 kg növényi részből lesz 1 kg száraz áru. Míg a növényi rész szedésénél a mirigyszőrök váladékának bőrgyulladást okozó hatásával számolni kell, addig a szárított anyag esetén már nem.

A drogban flavonoidok (pl. rutin), alkaloidok,kellemetlen szagú illóolaj (0,3–0,7%), keserűanyag, cseranyag, mérgező hatású vegyület is előfordul.

A drogot elsősorban gyógyszerek (Rutascorbin, Rutosid) alapanyagaként használják fel, de egyes teakeverékekben megfelelő koncentrációban is megtalálható. Az ilyen rutatartalmú teákat csak orvosi tanácsra szabad alkalmazni magas vérnyomás és epebántalmak esetén, emésztés serkentése, görcsoldás és sebfertőtlenítés céljára, valamint idegerősítőnek és étvágygerjesztőnek.

Helytelenül felhasználva mérgező növénynek számít rutin- és bergaptentartalma miatt: a növényt elfogyasztva gyomor- és bélgyulladás, hányás, hasmenés, hasgörcsök, vérvizelés jelentkeznek, súlyosabb esetben kóma, terheseknél vetélés következhet be.

Termesztését meleg klímájú helyeken, tápanyagban gazdag, közepesen kötött talajon végzik. Magjait április elején vetik szabadágyba, 1–2 cm-es talajmélységbe, 15–20 cm sortávolságban. Az őszre kifejlődő palántákat októberben ültetik ki végleges helyükre, egymástól mintegy 50–50 cm-es távolságra. Tavasszal az elfásodott szárakat érdemes visszavágni, a talajtól nagyjából arasznyira. Drognyerés szempontjából a növény jellemzője, hogy egy évben kétszer is aratható, s már a második évben akár 5-6 mázsa drog is előállítható egy katasztrális hold területű ültetvényen.

Az ókori rómaiak fűszernövényként használták.

Dísznövényként elsősorban levélkéinek alakja miatt ültetik, de izsóppal és gyűszűvirággal együtt virágozva is mutatós.

S fejezet; 120

§ Sáfránylepke (Colias croceus) – Sáfrány: csn, lk

A fehérlepkék (Pieridae) családjában a kéneslepke (Colias) nemzetség egyik faja.

Igazi hazája Dél-Európa, de onnan nyaranta északabbra, így a Kárpát-medencébe és az Alpoktól északra is elvándorol.

Szárnyát fekete csík szegélyezi. A hímek színe fakó narancssárga; fesztávolsága nagyjából 2,5 cm. A nőstények világosabbak; egyesek szárnyának alapszíne zöldesfehér. A nőstény szárnyán a fekete szegélyt világos pöttyök tarkázzák.

Hasonló fajok. A fakó kéneslepke (Colias hyale) szárnya szélén a fekete csík keskenyebb. A dolomit kéneslepke (Colias chrysotheme) szárnyának alapszíne élénkebb.

Áprilistól októberig repül a nyílt területeken; röpte gyors. Pihenéskor ritkán tárja szét szárnyait. Tápnövényei a lucerna, a fehérhere, a bükköny (Vicia sp.) és egyéb pillangósvirágúak. Egy évben 2–3 nemzedéke kel ki.

§ Sáfrány-gyepkorallgomba (Clavulinopsis helvola) – Sáfrány: csn, lk

Syn.: Sáfrány gyep-korallgomba (Más dokumentumokban: sáfrány-gyepkorallgomba.)

Termőteste 3-7 cm magas, 2-4 mm széles, bunkó alakú, hosszanti barázdákkal, kívül egységesen világossárga, arany-, viasz- vagy narancssárga. Nagyon változatos megjelenésű. Egyszerű, gyengén görbülő, vagy csavarodó pálcika éppúgy lehet, mint nyúlánk bunkó, vagy kissé elágazó korall. Csúcsa tompa, néha ellaposodik, máskor kissé hegyesebb. 

Termőrétege a gomba felületén.

Húsa halványsárga, rugalmas, rostos, később kissé vizenyős, törékeny, illata, íze nincs, vagy kissé kesernyés. 

Előfordulás: szeptembertől novemberig, egyenként vagy kis csoportokban nő, mohás réteken, öreg gyepekben és ritkásabb erdők talajában. Agyagos vagy homokos talajokat jelez, melyek nitrogénben szegények. Az erősen legeltetett vagy trágyázott területeket, szennyezett talajokat messze elkerüli.

Hazánkban ritka gombafaj. Nem ehető. 

§ Jóféle sáfrány (Crocus sativus) – Sáfrány: csn, lk

A jóféle sáfrány hagymagumós évelő növény. Szálas lomblevelei rendszerint a virágokkal egy időben jelennek meg. Virágkocsánya jórészt föld alatti, a lepel hosszú és lilás rózsaszín színű. Porzószálai hosszúak. A földben lévő magházból indul ki a vékony, hengeres, három sallangra tagolt, sötét téglavörös bibeszál. Nem tévesztendő össze a sáfrányos szeklice nevű növénnyel!

A fűszerként termesztett változat genetikailag homogén, az emberi nemesítés eredményeként csak ivartalanul szaporítható, ezért minden egyed klón. A föld alatt található szármódosulatát hagymának szokás nevezni, valójában gumóról van szó, amelynek felszínét az előző évek leszáradt levélmaradványai burkolnak. A gumó belseje fehér színű, jellegzetes illatú, a szármaradványokkal együtt mogyoróbarna.

A növény levelei sötétzöld színűek, hosszúkásak, mellékeresek, kb. 10–15 cm hosszúak. A növény késő nyári ültetését követően ősszel és télen élénk-zöldek, felfele állók, tavasszal kezdik elveszteni tartásukat és élénkzöld színüket, nyárra pedig teljesen leszáradnak, majd leválnak a szárgumóról.

A virágot tartó kocsány 2 cm hosszú, fehér színű. Éghajlatunkon késő ősszel, télen virágzik. Leples virágai kb. 5 cm hosszúak, 6 szirmúak, lila színűek. A szirmok gyakran sötétlilán erezettek. A növény porzói élénksárga színűek, hasznosításuk jelenleg nem ismert. Bibéi aromás, fűszerező és egyéb élettani

hatású biológiai anyagokat tartalmaznak. Ez adja a növény világviszonylatban ismert, különleges értékét. A bibék színe sötétvörös, virágonként 3 szál található a növényben, melyek kb. 7 cm hosszúak, tövüknél összenőttek. A bibék kezdetben felállók, majd visszahajlók, végük kicsípett.

A sáfrány virágai meddők, ezért szaporítása hagymájával (szárgumójával) történik.

A bibéjét fűszerként használják. Grammja drágább az aranyénál. Bibéje nagy adagban, vagyis 5 g felett mérgező hatású, emiatt túlzott alkalmazása elkerülendő!

A gyógyászatban ritkán alkalmazzák, de nyugtató, étvágyjavító, görcsoldó

készítmények komponense lehet.

Egy kínai orvos, amikor osztályozta a növényeket, a jóféle sáfrányt „édes ízűnek és száraz jellegűnek” tartotta, amely nyugtató hatása miatt depressziós tünetek kezelésére, a rendszertelen menstruáció esetére, továbbá altesti panaszok gyógyítására ajánlott.

Bibéjéből készült bizonyos gyógykészítmények, mint például a Garrus elixir, és különféle, fogzást segítő szirupok, hagyományosan nyugtató hatásúak. Mindazonáltal ezt a hatást kísérletileg eddig még nem igazolták.

§ Négyfoltos sajkabogár (Scaphidium quadrimaculatum) – Sajka: csn

A sajkabogárformák (Scaphidiinae) a rovarok (Insecta) osztályában a holyvafélék (Staphylinidae) családjának alcsaládja.

Négyfoltos sajkabogár (Scaphidium quadrimaculatum)

5-6 mm. Magyar nevét elől-hátul elkeskenyedő alakjától kapta. Öreg tölgyesekben, bükkösökben taplógombákon fejlődik. Főleg a dombos, hegyes vidékek erdeiben gyakori. Támadójától gyors mozgása és testének simasága révén könnyen menekül.

§ Széleslevelű salamonpecsét – Salamon: csn, fk

Honos Eurázsiában, Mediterráneumban. Évelő lágyszárú. Középhegységben gyakori, máshol szórványos. Erdős-sztyepp faj, nyílt bokorerdőkben, száraz tölgyesekben, szegélyekben található. A nemzetségbe hozzávetőlegesen 50 faj tartozik, melyek főképp a mérsékelt övben elterjedtek. Magyarországon négy faj őshonos.

széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium). Honos DK-Európában. Évelő lágyszárú. Középhegységben, Dunántúlon elég gyakori üde lomberdőkben.

Fürtös salamonpecsét (Polygonatum multiflorum). Honos D-Eurázsiában. Évelő lágyszárú. A Középhegységben és a Dunántúlon gyakori üde gyertyán- és bükkelegyes erdőkben.

Soktérdű salamonpecsét (Polygonatm odoruatum, P. officinale). Magyarországon őshonos növény, az Alföldön és a Magyar-középhegység területén él, gyakran megtalálható száraz, pusztai gyepekben, erdőkben (főleg tölgyesekben) és cserjésekben.

Pávafarkú salamonpecsét (Polygonatum verticillatum). Európai-dél-eurázsiai flóraelemként Nyugat-Ázsiában, (beleértve Kínát, a Himaláját), Európában pedig Skandináviától délre és Spanyolországtól keletre, (beleértve az Egyesült Királyságot) is megtalálható. Magyarországi lelőhelyei: Zempléni-hegység, Aggteleki-karszt, Bükk-vidék, Mátra, Börzsöny. Virágzási ideje május – június.

Tartalmaz: szaponin (spirostan-típusú szapogeninnel), poliszaharid, nyálka-heteropoliszaharid, aszparagin, allantoin

Gyógyhatása(i): A gyógyszeriparban gyöktörzsét (Polygonati rhizoma) használják fel, mivel szívserkentő, vizelethajtó hatású, illetve cukorbaj ellen hatásos anyag található benne. Vércukorszint-csökkentő erősebb alimentaris hyperglykaemiában, népgyógyászatban (diureticum) főleg reumás panaszokra.

Felhasználjuk:Gyöktörzsének porából régen kenőcsöt készítettek, mellyel gennyes daganatokat kentek be azok elmulasztására, de hölgyek is használták arcpirosítóként, köszönhetően hajszálértágító, vagyis a bőr vérbőségét, pirosodását okozó hatása miatt.

Salamonpecsét ellenjavallat: Házi szerként való alkalmazása veszélyes, fokozott óvatosságot igényel, mivel MÉRGEZŐ! hatású lehet. Ettől eltekintve gyökere és fiatal hajtásai is ehetők, ez utóbbiak íze a spárgáéra hasonlít.

§ Saláta-tükrösmoly (Eucosma conterminana) – Saláta: csn

A valódi lepkék (Glossata) alrendjébe tartozó sodrómolyfélék (Tortricidae) családjának Magyarországon is honos faja.

Ez a palearktikus faj Franciaországtól Kínáig él; Magyarországon

is általános. Barna szárnyán sötétbarna és sárga minták rajzolódnak ki. A szárny fesztávolsága 15–19 mm. Egy évben egy nemzedéke kel ki úgy, hogy a kifejlett hernyók telelnek át a talajban. Tavasszal a talaj felszínéhez közel új gubót szőnek, és abban bábozódnak be. A lepkék május–júniusban kelnek ki, és nappal a salátalevelek fonákján ülnek. Petéiket a saláta virágbimbóinak fészekpikkelyeire vagy a virágkocsányokra rakják. A hernyók egy-két hét alatt kelnek ki, felmásznak a fészekpikkelyeken, és felülről behatolnak a virágfészekbe, ahol júliustól novemberig a virágvackot és a magkezdeményeket eszik. Egy hernyó 5–6 fészekvirágzatot is elpusztít, és ezzel jelentős kárt okoz. Kifejlődve leereszkedik a talajra, ott átlagosan 5 cm mélyen készíti el telelő gubóját. Tápnövényei a termesztett és a vadon növő salátafajok, de más, rokon fészkeseken is megtalálható. Helyenként és időnként tömegesen lép fel, és jelentős kárt okoz.

§ Fejes saláta – Saláta: csn

A kerti saláta vagy egyszerűen saláta (Lactuca sativa) mérsékelt övi egy- vagy kétéves növény, az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó faj.

Többnyire levélzöldségként termesztik. Változatai a fejes saláta, a kötözősaláta, a tépősaláta és a jégsaláta. Sok országban nyersen és hidegen fogyasztják, például salátákban, hamburgerekben vagy tacóban. Más országokban, pl. Kínában a kerti salátát főve fogyasztják, és a Szár felhasználása épp olyan fontos, mint a levélé.

A nemzetség tudományos neve a latin lac, azaz tej szóból származik, ami az ide tartozó növények tejnedvére utal. Enyhe íze miatt évszázadokon keresztül a saláták egyéb összetevői mellett közömbösítő szerepe volt.

Egyike a legrégebben termesztett zöldségnövényünknek. A saláta gyűjtőnéven szereplő zöldségfélék közül ez a legkedveltebb. Tápértéke, a magas C-vitamin, (40 mg), de sok B-vitamint, (B1-, B2-, B6-vitamint) meszet, fehérjét, kalciumot, káliumot, foszfort és vasat tartalmaz. Ízanyagai jó hatással vannak a gyomor működésére,leves és főzelék készítésére is felhasználjuk. Cukorbetegek, túlsúlyosak is fogyaszthatják.

Fajtakörök:

Kötözősaláta. A (Lactuca sativa convar. longifolia ), más nevén római saláta, római vajsaláta az első – már az egyiptomiak által is – ismert termesztésbe vont kerti saláta kultúrfaj. Magyarországon főleg a 19. században volt közkedvelt. Leveleit a teljes kifejlődéskor összekötözik (innen a neve is), így halványítják. Egyes fajtái halványítás nélkül is jó minőségűek. Nagyon ízletes, 100 grammja 30 mg meszet, 40 mg foszfort, 1,5 mg vasat és ásványi sókat tartalmaz, magas A-, C-, B1-, B2-vitamin tartalma.

A kötözősaláta tejnedve többek között almaoxál-, citrom-, és borkősavat, mannitot, asparagint és laktucint tartalmaz.

Fejes saláta (Lactuca sativa convar. capitata ), őshazája Dél-Európa, Észak- és Nyugat-Afrika. Magyarországon is széles körben elterjedt a használata. Egyéves növény, melynek van áttelelő és nyári változata is. Magtermesztéséhez – az idegen beporzás megakadályozására – izolációra van szükség. Rövid tenyészidejű és kis hőigényű (virágzásnál érzékeny a fagyokra), emiatt kiválóan alkalmas korai és szabadföldi termesztésre, illetve ezek miatt felhasználható

elő-, utó- vagy köztes terményként is. Állandó helyre vetik, vagy palántázzák. Talajra nem, de tápanyagra, fényre igényes. Különösen a fejlődés első időszakában kíván sok vizet, de a teljes tenyészidőszakban kedveli a nedves talajt. Nemesítésénél a jó fejesedés, a késő magszárasodás a legfontosabb követelmények, illetve hogy torzsája és külső levelei arányaiban ne legyenek túl nagyok, erezetük finom legyen és a növény ellenálló. Vadon élő rokona a keszeg saláta. C-vitamin tartalma 20 mg/100 g.

Jégsaláta. A fejes saláták közé tartozik...

Leveles saláta (Lactuca sativa convar. crispa)…

Metélősaláta (Lactuca sativa var. secalina Alef.) vagy vágósaláta. Zöldessárgától barna színű levelei sima vagy fodros tölgylevél szerűek. Fejet nem képez, gyorsan nő.

Tépősaláta (Lactuca sativa var. aurescens (acephala)), levelei folyamatosan nőnek, így akár levelenként is szedhető - neve is ebből ered. Salátát vagy főzeléket készítenek belőle. Az egyéves növény levelei hosszú szártagúak, és magszárképződés után is fogyaszthatóak.

Spárgasaláta (Lactuca sativa var. angustanae)…

§Daruláb saláta – tudományos neve: daruláb – Saláta: csn

daruláb J: nyúlparéj. nyúlparéj J: vesszősen ágas, fészkes virágzatú gyomnövény; Chondrilla juncea.

A daruláb esetében a névadás szemléleti háttere a növény gyökerén lévő, salátának is használatos, gyenge csíra madárláb-forma alakja. Metaforikus elnevezés, először Kitaibel Pálnál szerepel 1798-ban, majd a Pallas lexikonban 1893-ban, a Növényszótárban 1911ben. A népnyelvben is ismert, a nyelvjárásokból sokfelé adatolt [MTsz. 386: daru-láb a ’Chondrilla juncea növény gyökerén levő madárláb-forma gyenge csírahajtás, amelyből tavasszal salátát készítenek’ (Kiskunhalas).

Ugyanígy: Nyr. 14 | Nyr. 30: daruláb saláta (Halas) ’korai tavaszi saláta’ | ÚMTsz.: daruláb (Monor és vid.) ’Chondrilla juncea’].

Társneve a német (&lt; latin) eredetű pocogósaláta; vö. német Knorpelsalat, Knorpellattich, tulajdonképpen ’porcogós saláta’, mely a latin chondrilla névvel

függ össze. Ez (a mai szaknyelvi nemzetségnév) Pliniusnál olvasható antik növénynév, Dioszkuridész és Galénosz hasonló jelentésű görög chondrile terminusának átvétele. Ez pedig a görög chondrosz ’mag, porc, porcogó’ szóra vezethető vissza.

További társneve az aprókatáng, erősítőfű, szeretetre hajtó fű. 1775-ben bukkan föl a nyúlparé a’Lactuca leporina’ neveként Csapó Józsefnél. Ezután más

művekben is feltűnik (1783: NclB., 1833: Kassai, 1896: Pallas, 1911: Nsz.), egészen máig szerepel a szakkönyvekben. Mint a Pallas lexikonban olvasható, ez a növény „a homokpuszta fűvében magasra nő, és a nyúl elrágódik rajta”.

§ Sámánfa vagy samánfa (Albizia saman) – Sámán: csn

A "samán" elnevezés közép- vagy dél-amerikai eredetű, "esőfa" vagy "az eső fája" jelentéssel bír, egyes források szerint a Magyar "sámán" szóra csak hasonlít, így a sámánfa elnevezés kerülendő; azonban a Priszter Szaniszló magyar botanikus növénynévszótárában „sámánfa”-ként van megnevezve.

A sámánfa sok helyütt meghonosodott; őshazája Közép-Amerika, egészen az Amazonas-medencéig. Koronája terebélyes, a magasságánál jelentékenyen szélesebb. Az ágakat csaknem mindig epifitonok borítják. A virágzatok púderpamacsszerűek, kívül rózsaszínűek, belül fehérek. Legfeljebb 30 méter magas fa, törzse többnyire csak néhány méteres, ágai lapos szögben emelkednek felfelé. A korona körülbelül 50 méter átmérőjű, ernyő alakú, laposan boltozott.

Kétszeresen szárnyalt, levélkéi kisméretűek, ép szélűek, kissé ferde-elliptikusak, éjszaka és erősen felhős időben páronként összecsukódnak. A Levelek szórt állásúak. A virág kisméretű, a „púderpamacsot” nagyszámú porzószál és kevés bibeszál alkotja, a többi virágszerv jelentéktelen. A virágok körülbelül 5 centiméter átmérőjű, fejecskeszerű virágzatokban fejlődnek.

Termése megnyúlt, akár 30 centiméter hosszú, gyakran gyengén görbült, nagyméretű babhüvelyre emlékeztet.

§ Samu – előember – Samu: fk

Samu (latinul: Homo erectus seu sapiens paleohungaricus)

néven ismert, Európa egyik legidősebb – mintegy 350 ezer évvel ezelőtt élt –

előembere, amelynek csontmaradványai a Vértesszőlős melletti mésztufabányából kerültek elő.

Faji besorolása meglehetősen esetleges, a korban a heidelbergi ember élt, amelyik se nem H. erectus, se nem H. sapiens, hanem önálló fajnéven Homo heidelbergensis. A fogak és a tarkócsont nem tér el a heidelbergi emberek ismert leleteitől.

Felfedezése. Az előemberi telephelynyomokat 1962-ben Pécsi Márton találta meg. 1965 nyarán, Vértes László ásatásai során, napvilágra került egy körülbelül 350 ezeréves ősember nyakszirtcsontja és két gyermekfog. A maradványok megtalálásakor, augusztus 21-én, Sámuel napja volt, ezért az itt élt embert „Sámuel”-nek keresztelték. Közszájon elterjedt – kedveskedő hangvételű – elnevezése: Samu.

Tulajdonságai. Samu a Homo erectus (magyarul: „felegyenesedett ember”) faj késői képviselője volt (Homo erectus seu sapiens paleohungaricus), amely átmenetet képez a még csak felegyenesedő előember és a már értelmes ősember között. Fejlettségéhez képest intelligens volt: kavicsból készült eszközöket használt, ismerte és használta a tüzet, zsákmányai között nagy testű állatok is voltak.

Múzeuma. Az előemberleletek másolatai a Nemzeti Múzeum: „Vértesszőlős Őstelep” elnevezésű helyi kiállítóterületén láthatók. Eredeti környezetükben kiállított másodpéldányokban tekinthetők meg Samu nyakszirtcsontja, lábnyoma, csont-, kvarcit- és kovakő eszközei, tűzhelye, valamint két ismeretlen eredetű zápfog, valamint egy kardfogú tigris szemfogai és néhány ősnövényfaj.

A kiállított másolatok megrongálása. 2009. elején egy 14 éves lány vandál módon feldúlta a Vértesszőlősi múzeum kiállítását. A helyi általános iskola tanulója a saját lakásukhoz használt egyik kulccsal nyitotta ki a Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyét, és ott a barátaival "szórakozott". Az ablakokra és a vitrinekre együttesek neveit firkálták, és széttaposták a Samunak elnevezett vértesszőlősi előember maradványainak másolatát. Ezen kívül több eredeti értéket is tönkretettek.

§ Sámuel – előember – Sámuel: fk

Samu (latinul: Homo erectus seu sapiens paleohungaricus)

néven ismert, Európa egyik legidősebb – mintegy 350 ezer évvel ezelőtt élt –

előembere, amelynek csontmaradványai a Vértesszőlős melletti mésztufabányából kerültek elő.

Faji besorolása meglehetősen esetleges, a korban a heidelbergi ember élt, amelyik se nem H. erectus, se nem H. sapiens, hanem önálló fajnéven Homo heidelbergensis. A fogak és a tarkócsont nem tér el a heidelbergi emberek ismert leleteitől.

Felfedezése. Az előemberi telephelynyomokat 1962-ben Pécsi Márton találta meg. 1965 nyarán, Vértes László ásatásai során, napvilágra került egy körülbelül 350 ezeréves ősember nyakszirtcsontja és két gyermekfog. A maradványok megtalálásakor, augusztus 21-én, Sámuel napja volt, ezért az itt élt embert „Sámuel”-nek keresztelték. Közszájon elterjedt – kedveskedő hangvételű – elnevezése: Samu.

Tulajdonságai. Samu a Homo erectus (magyarul: „felegyenesedett ember”) faj késői képviselője volt (Homo erectus seu sapiens paleohungaricus), amely átmenetet képez a még csak felegyenesedő előember és a már értelmes ősember között. Fejlettségéhez képest intelligens volt: kavicsból készült eszközöket használt, ismerte és használta a tüzet, zsákmányai között nagy testű állatok is voltak.

Múzeuma. Az előemberleletek másolatai a Nemzeti Múzeum: „Vértesszőlős Őstelep” elnevezésű helyi kiállítóterületén láthatók. Eredeti környezetükben kiállított másodpéldányokban tekinthetők meg Samu nyakszirtcsontja, lábnyoma, csont-, kvarcit- és kovakő eszközei, tűzhelye, valamint két ismeretlen eredetű zápfog, valamint egy kardfogú tigris szemfogai és néhány ősnövényfaj.

A kiállított másolatok megrongálása. 2009. elején egy 14 éves lány vandál módon feldúlta a Vértesszőlősi múzeum kiállítását. A helyi általános iskola tanulója a saját lakásukhoz használt egyik kulccsal nyitotta ki a Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyét, és ott a barátaival "szórakozott". Az ablakokra és a vitrinekre együttesek neveit firkálták, és széttaposták a Samunak elnevezett vértesszőlősi előember maradványainak másolatát. Ezen kívül több eredeti értéket is tönkretettek.

§ Örvös sándorpapagáj – Sándor: csn, fk

Európában hetvenhét betelepült madárfaj ismert (DAISIE, 2009). Ezek közül négy faj szerepel a száz legveszélyesebb európai invazív faj között: a kanadai lúd (Branta canadensis), a halcsontfarkú réce (Oxyura jamaicensis), az örvös sándorpapagáj (Psittacula krameri) és a szent íbisz (Threskiornis aethiopicus). Az Európai Parlament és Európa Tanács 1143/2014/EU jegyzéke három madárfajt nevesít olyan inváziós fajként, amelyek betelepítését vagy behurcolását meg kell akadályozni, ezek a halcsontfarkú réce (Oxyura jamaicensis), a szent íbisz (Threskiornis aethiopicus) és a házi varjú (Corvus splendens).

Az örvös sándorpapagáj vagy kis sándorpapagáj (Psittacula krameri) tudományos nevét Wilhelm Heinrich Kramer osztrák természettudósról kapta.

Magyar nevében a „sándor” Nagy Sándor makedón királyra utal, mivel ő volt az első, aki ilyen madarat hozott Európába.

Az örvös sándorpapagáj Közép-Afrikában a kontinenst kelet-nyugati irányban átszelő sávban honos, valamint az indiai szubkontinens legnagyobb részén, keleten Mianmarig.

Németországba a Rajna-vidékére, Hollandiába, valamint Angliába is betelepítették, itt manapság kisebb populációi élnek a szabad természetben. A Handbook of alien species in Europea (DAISIE, 2009) szerint a száz legveszélyesebb európai invazív faj közé tartozik.

Az örvös sándorpapagájnak négy alfaját különbözteti meg a tudomány:

afrikai örvös-sándorpapagáj (Psittacula krameri krameri) Nyugat-Afrikában Guineától, Szenegáltól és Mauritánia déli részétől keletre egészen Uganda nyugati részéig és Szudán déli részéig valamint délre egészen a Dél-afrikai Köztársaság keleti területéig előfordul.

etióp örvös-sándorpapagáj (Psittacula krameri parvirostris) Etiópia északi részén, Szomália északnyugati területein és Szudánban a Szennár területen él.

indiai örvös-sándorpapagáj (Psittacula krameri manillensis) India középső és déli részén, Srí Lanka szigetén és Bangladesben őshonos. Fogságból megszökött egyedekből alakult vagy mesterségesen betelepített populációi élnek Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában is.

északi örvös-sándorpapagáj (Psittacula krameri borealis) Pakisztán keleti részén, Észak-Indiában, Nepálban és Mianmar középső területein honos.

Korábban e faj alfajának vélték a ma már önálló fajként kezelt mauritiusi sándorpapagájt (Psittacula echo) is. A DNS elemző genetikai vizsgálatok bebizonyították, hogy ez a örvös sándorpapagájtól oly elszigetelten élő faj valóban önálló faj, de nagyon közel áll az örvös sándorpapagájhoz.

Testhossza 38-42 centiméter (25 centiméteres farkával együtt), Szárnyfesztávolsága 42-48 centiméter és testtömege 120-150 

gramm. A hímet a fekete torka különbözteti meg a

tojótól. Harmadik életévében keskeny rózsaszínű gyűrű képződik a nyaka körül. A tollazata világító zöld; a hosszú, hegyes farok felső része kékeszöld. A láb

ujjak erősek és hajlottak, hogy a madár meg tudjon kapaszkodni az ágakon. A táplálékot is képes ügyesen megfogni és a csőréhez vinni. A csőr fénylő piros, nagyon erős és görbe.

Az örvös sándorpapagáj társas lény. Tápláléka gyümölcsökből, bogyókból és dióból áll.

Az ivarérettséget kétéves korban éri el. A költési időszak Afrikában augusztustól novemberig, Indiában decembertől júniusig tart. A fészekalj 3-4 fehérTojásból áll. A tojásokon mindkét szülő 22-24 napig kotlik. A fiatal papagájok 40-50 nap múlva repülnek ki. Nem mindegyik fióka marad meg.

§ Fenyő-sapkásgomba (Heyderia abietis) – Sapkás: csn

Syn.: Mitrula abietis, csuklyás sapkásgomba 

Sapkája rozsdás-sárgás színű, szabálytalan, csúcsban végződő, hosszúkás, hengeres, palást formájú. 

Tönkje sötétbarna árnyalatú, vékony. 

Mérete mm-ben mérhető, hosszúsága az 1 cm-t alig haladja meg. 

Életmódja: korhadékbontó. 

Előfordulás: luc/jegenyefenyő avaron nő ősszel. 

Étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Megjegyzés: képzeljünk el egy csészegombát, melynek nyele hosszan megnyúlik, kiemeli, s egyben kifordítja a csészéjét, mintegy sapkának használva azt. E műveletet követően a csészegomba, szokásaitól eltérően termőrétegét nem belül, hanem kívül viseli majd. A sapkásgombáktól (Mitrula fajok) - azon ok miatt, hogy a sapka széle nem nő össze a nyéllel, hanem határozott árokkal elválik - elkülönítették, így nyert egy új besorolást e parányi gomba a rendszertanban, és lett Heyderia abietis a faj neve. 

§ Sárszalonka (Gallinago gallinago) – Sár: csn

Csőre hosszú, szárnya hegyes, röpte cikázó. Hosszanti világos csík húzódik a fejtetején. Farkán világos keresztszalag látható. Testméret: 25 cm. Az északi félgömb mérsékelt övi és sarkvidéki, valamint Afrika és Dél-Amerika trópusi területein elterjedt. Hazánkban az Alföldön és a Dunántúlon fészkel.

Kedveli a lápréteket, tőzeglápokat, turjánosokat, a nádasok melletti magas sásost. Áprilistól júliusig kétszer költ. Szabálytalan félkörökből, oldalirányú zuhanásokból álló, speciális hanggal kísért nászrepülését április elején figyelhetjük meg. 4 tojást tartalmazó fészkét sűrű növényzetbe építi. A fiókák 3 hetes korukban röpképesek. Laza talajban, iszapban keresi csigákból, férgekből, rovarokból álló táplálékát. Hazai állománya kb. ötszáz száz pár.

Nyugat-Európában és a Földközi-tenger mellékén telel. Élőhelyeit jelentősen veszélyeztették a lecsapolások, vízelvezetések.

Rokon fajai – a nagy sárszalonka (FV) (Gallinago media) és a kis sárszalonka (V) (Lymnocryptes minimus) – rendszeres tavaszi-őszi átvonulók.

§ Sárfű – tudományos neve: vízi szűk-perje – (Catabrosa aquatica) - Sár: csn

További nevei: sárfű, vízi nápicz.

Évelő. 20–60. Töve terjedő. Levele hirtelen kihegyesedő, vagy tompított. Nyelvecskéje tojásdad, kihegyezett. Bugája egyformán berzedt, ágai esetleg hátra törtek. Kalászkája 2 virágú, rendesen lilaszinnel befuttatva; a pelyvák fehér hártyás csúcsa jól szembe tünik. Pelyvája 3 kiemelkedő érrel. Terem forrásos, tőzeges helyeken szórványosan az egész országban.

§ Sárda – tudományos neve: selyemmályva – Sárda: csn

Áradásos helyeken növő sárga virágú növény; Abutilon theophrasti.

Csapó Józsefnél 1775-ben sárga málva, Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (MFűvK.) nyelvújítás kori szóalkotással 1807-ben sárda néven szerepelteti. Egyes vidékeken szépasszony tenyere, bársonymályva, díszmályva, sárda, selyemsárda a neve.

A tudományos genusnév a görög a-bousz-tilosz összetételéből keletkezett, arra utal, hogy a növény alkalmas a szarvasmarhák hasmenése ellen. Eredeti hazájában az őslakosok ugyanis a barmok orvoslására használták. A fajnév pedig már a korai botanikai művekben olvasható, nálunk Csapó említi a selyemmályva (sárga mályva) Althea Theophrasti flore luteo nevét. Ma is használatos a theophrasti fajnév, mellyel a görög filozófusnak, heophrasztosznak (Kr. e. 372–288)

állítottak emléket, aki Arisztotelész tanítványa volt. Eredeti Türtamon neve helyett Arisztotelész adta neki a Theophrasztosz, azaz ’isteni szavú’ nevet

kiváló előadó-művészete miatt. Linné a selyemmályvának a Sida abutilon nevet adta.

Csapó – kissé túlozva – azt írja a növényről, hogy „két ember magasságra nö ez mályva neme”, továbbá, hogy „Hasznai azonok mint a’ több mákoké, kivált a’ forma magok, borban bé-vétettvén, az kötöl származott fájdalmakat enyhittik.”

Meleg vidékekről való ez a szíves szirmú, harangformára összehajló virágú nemzetség. Egyik fajának virágát és éretlen gyümölcsét Brazíliában ételnek is

főzték, ennek portugál neve benecao de Deos, azaz ’Isten jótéteménye’. Van egy olyan egynyári faja, amely nálunk is elterjedt, az Alföldön, utak mentén,

áradásos helyeken, főleg a Tisza vidékén gyakori. Enyhén szöszös levelei kerek alakúak. Virágai aprók, de szép sárgák (német neve is gelbe Eibisch), kertekbe

emiatt szívesen ültetik. Szobai dísznövény fajai dugványról is szaporíthatók, nyáron – bőségesen öntözve – a szabadba is kitehetjük. Hosszú ideig virágzik. § Közönséges sárgacserebogár (Amphimallon solstitiale) – Sárga: csn

A közönséges sárgacserebogár egész Európában és csaknem egész Ázsiában honos, a szubtrópusi és trópusi területeket kivéve. Az alföldektől az alacsonyabb hegyvidékekig gyakori.

E cserebogárfaj 1,4-2 centiméter hosszú, halvány sárgásbarna. A szárnyfedők, az előtor és a fej azonos színűek; azonban egy - egy szárnyfedőn 3-4 világosabb

hosszanti csík fut. Hátoldala kevésbé, hasa dúsabban szőrözött. A hím csáplegyezője szélesebb és hosszabb.

A közönséges sárgacserebogár élőhelyei nyílt tájak, vagyis réteken, kertekben, útszéleken és mezsgyéken mindenütt megtalálható. Az enyhén kötött és laza talajokon fordul elő. Pajorjai az őszi vetésekben pusztíthatnak. A faj kártétele néha nagyon jelentős.

Szaporodása hasonló a májusi cserebogáréhoz (Melolontha melolontha). Az imágók meleg, szélcsendes júniusi estéken rajzanak a fák körül egészen sötétedésig. A párosodás és peterakás néhány nap alatt lezajlik. A teljes fejlődési idő 2-3 év. A lárvák a talajban fejlődnek, és ott bábozódnak be tavasszal. Néhány héttel később a bábból kibújik a bogár. Az Imágó kártétele minimális.

§ Sárgagomba – tudományos neve: sárga rókagomba - (Cantharellus cibarius) – Sárga: csn

A gombákhoz(Fungi), azon belül rókagomba-alkatúak (Cantharellales) rendjébe és a rókagombafélék (Cantharellaceae) családjába tartozó faj.

Egyéb elnevezései: sárgagomba (Somogyban), csirkegomba (Zemplénben), nyulica ( Vendvidéken).

Nyáron és kora ősszel jelenik meg a meleg, esős időszakokban, ezért hazánkban egyes száraz években kevés terem. Erdőtalajon, különösen a sűrű, sötétebb Bükkerdőkben és tölgyesekben, bokros helyen és mohás, nyirkos hegyoldalon többnyire csoportokban fordul elő. Egyes vidékeken gyakori.

Tölcsér alakú, de szabálytalan, kalapszerűen kiszélesedő felső része fodros szélű. Közepes termetű, tojássárga színű ehető gomba.

Termőrétege ráncos, eres (nem lemezes). A kalaprésze többnyire domború, hullámosan lapos, csak néha tölcséres, 3–10 cm széles, széle kezdetben kissé aláhajló, később felhajló és fodrosodó. Színe sárga – főtt tojás sárgájához hasonló – vagy világosabb, főleg a bükkösben termett példányok sárgásfehérek. A termőtesten mélyen lefutó, egymással összekötött vaskosabb ráncok, erek vannak. Színük a kalaphoz hasonlók, vagy kissé világosabb, spórája fehér színű.

Tönkje rövid, zömök, lefelé vékonyodó, 3–8 cm hosszú, 0,5-1,5 cm vastag. A kalapnál kissé világosabb sárga. Húsa merev, tömör, fehér, csak a bőr alatti részeknél sárgás.

Ha figyeljük a ráncos, eres termőréteget, más gombával alig téveszthetjük össze, csak a figyelmetlen, gombát nem ismerő téveszti össze a mérgező világító tölcsérgombával, amely sötétebb, vörösesbarna, narancsszínű, finom feketés vonalakkal rajzolt és szabályosan lemezes, csoportos. Alakra és színre igen hasonló hozzá az ehető sárga gerebengomba is, de annak termőrétege tüskés. Hasonló hozzá még a fakó sárga tölcsérgomba, de az szabályosan lemezes és rozsda sárga színű.

Közkedvelt, kitűnő, jól ismert ehető gomba. Mindenféle gombás ételnek alkalmas, de kissé kemény. Jól szállítható, tartós, állóképes és ritkán kukacos,

ezért a piacokon is nagyobb mennyiségben árusítják. Jóízű, de kissé borsra

emlékeztető, nyersen fűszeresen csípős. Csípős íze elkészítés után eltűnik. Kellemes és jellemző illata van, amely kajszibarackra, de paprikára

is emlékeztet. Szárítva is megtartja illatát.

Szárításkor megkeményedik, és nehezen puhul meg újra, ezért csak porítás céljából szárítsuk. Savanyítva tartósításra, sóban eltevésre is alkalmas.

§ Sárga kékzöld – tudományos neve: sárga szarvasmák – Sárga: csn

Sárga szarvasmák (Glaucium flavum Cr.) – (Sárga pipacs, sárga kékzöld, szarutok. – Glaucium luteum Scop. – Term. r.: Mákfélék. Papaveraceae.

Kétéves. Évelő. 30–100 cm. Szára csaknem kopasz, hamvas; alsó levelei nyelesek, a felsők szíves alappal szárölelők. Czitromszín-sárga szirmai nagyok; toktermése körülbelül 20 cm. hosszú, szemcsés. Terem homokos partokon, hazánkban csak Fiume mellett és a Rákos homokján. A Rákosra dr. Procopp Jenő vetette.

a szarvasmák ’Glaucium’ (R. 1664: Lippay, 1911: Nsz.) a szarumák (szarutok, tülökpipacs) egyik társneve. Latin glaucium (&lt; latin glaucus ’kékeszöld’) neve a színére utal. A magyar növénynév a német Hornmohn ’ua.’ tükörszava, tehát nem állatneves

összetétel; a német Horn ’szarv’ jelentésű. Mint Melius leírja: „ugyan hosszú, horgos szarvai vannak, mint az ökörnek”.

§ Sárivirág – tudományos neve: mocsári gólyahír – Sári: csn, lk

Nedves réteken tavasszal nyíló aranysárga virágú növény; Caltha.

A magyar füvészkönyvekben – Melius Juhász Péter nyomán (jószagú sárga ivolya) – sokáig sárga vízi viola volt a neve, így említi Csapó József 1775-ben és Veszelszki Antal 1798-ban is. A gólyahír 1807 előtt bukkan fel először (Jelentés: Julow), majd 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) is így szerepel.

Ezt követően megtalálható 1843-ban Bugát Pálnál, 1864-ben aCzF. szótárban és 1925-ben Jávorka Sándornál (MF.). A szaknyelvi szó ismertté vált a nyelvjárásokban is (N. Nyárády: Marosvásárhely | MNöv.: Vas megye | NyIrK. 34: Erdély | Kótyuk: Kárpátalja, Rát | NyIrK. 1: Zilah, Érkőrös).

A gólyahír név nyelvújítási összetett szó; Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (Jelentés, MFűvK.). A névadás magyarázata az, hogy a növény tavasszal a legkorábban nyílik a víz partján, rendszerint a gólyamadár megérkezését hirdeti. A gólyahír virágzása azt jelenti, hogy rövidesen benépesül a mocsár, a vizenyős rét a hosszú vándorútról visszatérő vízimadarakkal, a tavasz hírnökeivel. Erre vonatkozik a népnyelvi gólahíradú, szentgyörgyisaláta név is. Erre utal a Caltha palustris fülemülevirág népnyelvi neve is, mely a magyar írásbeliségben jóval korábbi; Erdélyben 1519-ben felbukkan fűlemile sarga virág ’Calendula’ alakváltozatban (SzT.). 1706-ban már a Caltha jelölésére szolgál a fülemile virág Pápai Páriz Ferencnél, később 1787-ben Mátyus István, 1833-banDankovszky Gergely, 1843-ban Bugát Pál említi. Valószínűleg eredetileg erdélyi etnobotanikai terminus.

1807-ben bukkan fel Diószegiék füvészkönyvében a gólyavirág a’Caltha’ neveként. Ezután több forrásban is olvasható: 1843-ban Bugátnál, 1864-ben a CzF. szótárban, 1894ben a Pallas lexikonban, 1911-ben pedig a Növényszótárban (Nsz.).

A népnyelvben szintén sokfelé használatos, de különböző növények neveként, s csak az alábbi vidékek nyelvjárásaiban jelenti a gólyahírt: ÚMTsz.: Farkasfa, Éradony, Érkőrös, Szilágypér, Zilah, Zsibó, Érmellék | Péntek–Szabó: Erdély

egyes részein | MNyj. 18: Szamosszeg; „Tavassz mentünk szedni”. A német R. 1783: Storkblume ’Anemona nemorosa’ (NclB.) tükörszó a szellőrózsa neve.

A gólyahír ókori nevét, a kolanthoszt elevenítette fel Linné a tudományos névadásnál. Ez a ’kosár’ szóból származik, és arra utal, hogy a virág olyan,

mint egy aprócska kosár.

A növény élőhelye a névadási szemlélet háttere a mocsárvirág, tóvirág elnevezés esetében. Színére vonatkozik a sárgavirág, sárivirág, sárvirág, valamint az erdélyi arannyalversengő. Nevezik még lukácsvirágnak is, Csurgó környékén lulukács.

Szintén a termőhely motiválta a békavirág nevet is. Erdélyben bukkan fel először a magyar írásbeliségben 1742-ben: béka virág ’kerti virágfajta’ (SzT.).

Ezután Pápai Páriz Ferencnél, Mátyus Istvánnál, Csapó Józsefnél, Benkő Józsefnél, Földi Jánosnál, Márton Józsefnél, Kresznerics Ferencnél, Dankovszky Gergelynél, Kassai Józsefnél és Bugát Pálnál szerepel, de nem hiányzik a későbbi szótárainkból, valamint a tájszótárakból (ÚMTsz., SzlavSz., SzegSz.) és a nyelvjárási szógyűjteményekből (NövKözl. 2, Szabó–Péntek, MNy. 23, Honismeret 1979, Kótyuk, Kovács, BotKözl. 64/1, MNy. 4, Győrffy, NyIrK. 1, ToNyj.) sem.

Német mintára keletkezett szóalkotás a magyar botanika szaknyelvében. Német megfelelője a Froschblume ’Anemone, Caltha palustris, Ranunculus acer.’, illetve a Krötenblume. Ez utóbbi 27 növényt jelöl.

A mocsári gólyahír további neve az 1583-ban Clusiusnál már olvasható kacha verág (1894: Pallas; N. ÚMTsz.: Fülöpszállás | MNöv.: Pest megye). A rétszéleken, tocsogókban tenyészik. A víziszárnyas nevével alkotott kacsavirág név az apró sárga virágra utal. A gólyahír leveleinek alakja motiválta a N. csikótalpú fű zoomorf metaforikus elnevezést [N. Nagy R.: Nagyváty (Baranya megye | Nyr. 37: Tolna)]. Ismert a népnyelvben lósaláta (SzegFüz. 2: Medesér, Tordátfalva), valamint libadöglesztő és zsibavirág néven is. Erdélyi szamárvirág (Péntek–Szabó: a kalotaszegi Inaktelkén) elnevezésének népszokás az alapja: a virágot juhtejméréskor koszorúba fonják, és a juhok előtt hozzák a lányok. Régebben a juhnyájhoz tartozó szamár nyakába akasztották, és azt mondták: „Viszik a menyasszonyt”.

§ Sárga sarkantyú – tudományos neve: gyujtoványfű – Sarkantyú: csn

Sárga virágú tátogatóféle gyomnövény; Linaria. tátogó J: (táj) gyújtoványfű.

1649-ben bukkan föl a magyar írásbeliségben: „Gyujtovány fű: Linaria vulgaris” (MNy. 33). Csapó Józsefnél 1775-ben szintén előfordul a gyujtován-fü. Benkő

Józsefnél 1783-ban (NclB.) szintén gyujtován-fü vagy len levelü fü. Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) gyújtován.

Egy korábban gyógyfűként használatos növény neve: a gyújtovány ’hideglelés’ (&lt; gyújt) és fű szavakból képzett összetétel. Hasonneve Vas megyében a gyújtófű, a Szamosháton gyútóu-fű, a Hegyalján gyújtoványfű, Makón gyujtványfű, a Kiskunságban gyútoványfű és az egykori Maros-Torda megyében forrófű.

A forró hideglelés, váltóláz neve a népnyelvben a gyujtovány-hideg (Veszprém), gyújtvány-hideg (Szabolcs megye), gyujtvány-hideg (Heves, Borsod, Torontál megye), gyútovány-hideg (palócok).

A betegség nevét már Pápai Páriz Ferenc (1708) szótározta. Szamosszegen a gyútóufü ~ gyótóufü főzetével a „bőrlobbot, lázas gyulladásokat gyógyítják”.

Szinte az ország minden területén ismert, a Linaria számtalan társneve is erre mutat (N. serpentyűfű, márialen, sárga sarkantyú,fagyökerűfű, pintyő). Tátincs, vadtátos, mezeitátos, a Hegyalján tátogó neve arra utal, hogy virágja torkát kétoldalt megnyomva a két ajak széttárul.

A gyújtoványfű pintyő neve eredetileg más növényt jelölt, Diószegi a „Népközt forgó magyar nevezetek” között említett borjúorr (1813: OrvF.), illetve az orvosfű helyett javasolta a „Megállított nevek” közé az Antirrhinum majus jelölésére az aranyevő pintyő elnevezést. Valószínűleg a növénynévként szokatlan, ám nem páratlan, cselekvést kifejező előtag miatt idegenkedtek a későbbi szerzők ettől; a név ilyen összetételben nem bukkan fel többé. Használatos viszont a népnyelvben a’Cymbalaria muralis’ kőfali pintyő neve. Orvosi hasznáról kapta hugyosfű nevét (R. 1775: Csapó: hugyos-fü), mint Veszelszki Antal írta (1798): „nehezen vizelőknek estve reggel

hasznos”. A gyújtoványfű társneve még a lenlevelűfű és a békalen is [R. XVI. század második fele (NépNyelv. 1935), 1604: Szenczi].

A névadás magyarázata az, hogy nedves réteken, lápokon terem, valamint az, hogy a növény külsőleg hasonlít a többi lenre, de sokkal kisebb méretű. Sűrűn álló szálas vagy lándzsás levelei alapján áll fenn hasonlóság.

A tudományos Linaria genusnév a latin linum ’len, lenfonal’ szón alapul. Német neve is Leinkraut, azaz lenfű.

90 centiméteresre is megnő, szárán a váltakozó állású, lándzsa alakú levelei sűrűn ülnek. A párta halványsárga, az alsó ajak narancsszínű; sötétbarna szárnyas magvai vannak. Cserjés helyeken, utak mentén található ez a kellemetlen szagú növény. Magtermelése viszonylag nagy: növényenként akár 32000 is lehet. Virágából sárga festék állítható elő.

Régóta gyógynövény. Flavonokat tartalmaz. A népi gyógyászat aranyér, sárgaság, éjjeli ágybavizelés, epeutak gyulladása ellen alkalmazza. Erős hashajtónak és bélféregűzőnek ismerik.

A Linaria genistifolia a Balaton-melléken Imre-herceg-fű nevet kapott, gyermekek fürdőjébe teszik. A Linaria cymballaria, azaz cimbalomfű Horvátország nedves szikláin vadon nő, nálunk kerti virág, sziklát, falat befutó dísznövény. Régebben Vénuszköldök néven sebre használták.

A gyújtoványfű az a növény, amelyen először írták le a pelória jelenséget. Ez az elnevezés Linnétől származik, és szörnyeteget jelent. Azokat a rendellenesen

fejlett, csúcsálló virágokat nevezte így el, amelyek szimmetriája sugaras.

§ Aranynyakú sarkantyúspityer (Macronyx flavicollis) – Sarkantyús: csn

Etiópia területén honos.

A nembe az alábbi 7 faj tartozik:

sáfránysárga sarkantyúspityer (Macronyx croceus)

Füllerborn-sarkantyúspityer (Macronyx fuellebornii)

nagy sarkantyúspityer (Macronyx capensis)

aranynyakú sarkantyúspityer (Macronyx flavicollis)

rubintorkú sarkantyúspityer (Macronyx ameliae)

pagani sarkantyúspityer (Macronyx aurantiigula)

Grimwood-sarkantyúspityer (Macronyx grimwoodi)

§ Leveles tengeri sárkány (Phycodurus eques) – Sárkány: csn

a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának pikóalakúak

(Gasterosteiformes) rendjébe, ezen belül a tűhalfélék (Syngnathidae) Családjába sorolt, a Phycodurus nem egyetlen faja.

Előfordul az ausztráliai kontinens déli és nyugati partjai mentén lévő tengerekben. Nevét a testéből kiálló hosszú levélszerű részek miatt kapta. Valójában ezek a levelek nem az úszását, hanem a rejtőzködését segítik elő. Az úszását a nyakrészén elhelyezkedő mellúszója és a farokrészhez közeli hátúszója biztosítja. Ezekkel a kisméretű úszókkal keltett rezgésszerű mozgást nehéz észrevenni, így olyan látványt nyújt, mintha a vízben lebegő tengeri hínár lenne.

Közkeletű angol beceneve a "leafies", mely

Dél-Ausztrália emblematikus tengeri hala és megóvására a helyi tengeri természetvédelem is nagy hangsúlyt fektet.

A csikóhalakhoz hasonlóan a leveles tengeri sárkány is hasonlít egy másik élőlényre a mitikus kínai sárkányra a Sen-lungra. Nem nő nagyra, de nagyobb, mint a csikóhal a maga 20-35 centiméteres nagyságával. Planktonokkal és a kisebb méretű rákokkal táplálkozik. A testét fedő bőrlebenyek a rejtőzködésben nyújtanak segítséget neki.

Úszás közben is olyan látványt nyújt, mintha a vízben lebegő tengeri hínár lenne. A testszíne változó, de ezt elsősorban az étrend, a kor, az élettér

és esetleges stresszhelyzet befolyásolhatja.

Tápláléka a felemáslábú rákok, a hasadtlábú rákok és a planktonok, melyeket szívókaszerű szájával szippant be. Általában magányos életmódot folytat, amikor eljön az ívás ideje, akkor a hímek keresik meg a nőstényeket. Az utódnevelésben a szülők nem vesznek részt, mert azok önállóak kikelésük után. Kétéves korukra válnak ivaréretté.

§ Komodói sárkány – tudományos neve: komodói varánusz – (Varanus komodoensis) - Sárkány: csn

óriásgyík J. 2–3 méter hosszú gyík; Varanus komodoensis.

Az összetétel gyík utótagja arra mutat, hogy a gyíkok rendjébe tartozó faj, mégpedig a ma ismert legnagyobb termetű gyíkféle, ez az alapja óriás jelzőjének.

Társneve a komodói sárkány, komodói óriásgyík és a komodói varánusz. Ezek a nevek, akárcsak latin szaknyelvi komodoensis fajneve, az óriásgyík élőhelyére

utalnak.

A pikkelyes hüllők rendjében (Squamata) a gyíkok alrendjébe (Sauria) tartozó varánuszfélék család (Varanidae) egyik legismertebb faja. A legkésőbb felfedezett varánuszfaj, csak 1912-ben írták le először az európai zoológusok. Természetesen a bennszülöttek már régóta ismerték ezeket a „szárazföldi krokodilokat”.

Az óriásgyík az indonéz szigetvilág lakója. Hosszúsága általában 2,5–3 méter, testtömege pedig 100 kilogramm. A komodói óriásgyíkok között számon tartanak egyet Komodón, amely több mint 4 méter hosszú és kb. 90 centi magas. Ragadozó állatok, harapásuk végzetes, mert szájüregükben olyan kórokozó baktériumok élnek, amelyek a sebből a vérbe jutva pár napon belül vérmérgezést, majd halált okoznak. A megharapott vad még el tud menekülni a gyík elől, de pár nap múlva elpusztul, amit a gyík kivár. 2007 elején az egész világsajtót bejárta az a hír, hogy a komodói sárkányok képesek a szűznemzésre, amint ez a londoni és a chesteri állatkertekben világra jött utódokról kétséget kizáróan bebizonyosodott.

§ Északi sárkányfű (Dracocephalum ruyschiana) – Sárkány: csn

Magyarországon jégkorszaki reliktum, fokozottan védett vadvirág. Az északi sárkányfű 20–60 cm magas, fűnemű évelő növény. Egy (esetenként több) szára egyenesen feláll, a szár merev, sima vagy alig pelyhes felületű, négyélű. A növény erős illatú. Egészen keskeny, ép szélű, szálas-lándzsás levelei a száron ülve, átellenesen helyezkednek el, színük mattzöld, hosszuk 3,5–6 cm. Az alsó leveleknek rövid kocsányuk lehet.

Július-augusztusban virágzik. A virágok szárvégi, tömött Álfürtben helyezkednek el. Az egyes virágok pártái 2–3 cm-esek, zigomorf, kékeslila (ritkán fehér vagy rózsaszín) színű. Az ajak sötétkéken pöttyözött, kétkaréjú. Négy porzója - két rövid és két hosszú - van. Termése négyosztatú

makkocskatermés.

Eurázsiai elterjedésű növény, eredetileg a hideg, dél-szibériai sztyeppek lakója, de jégkorszaki maradványként Európa több országában is megtalálható. Előfordul Dél-Skandináviában, az Alpokban, a Francia-Pireneusokban, a Baltikumban, a Keleti-Kárpátokban, a Kaukázusban, Ukrajnában és Oroszországban. Közép- és Nyugat-Európában mindenütt ritka és visszaszorulóban van. 2005-ben Szerbiában is megtalálták. Kelet felé egészen Dél-Szibériában a Bajkál-tóig él, az Altájban gyakori. Magyarországon Jégkorszaki reliktum, két helyen található meg a Bükkben, ahol hidegzugos töbrök alján, szőrfüves társulásokban él. Száraz és hideg sztyeppék, mészköves hegyoldalak, nyílt fenyvesek és vegyes erdők, erdős sztyeppék növénye. Hűvösebb éghajlatú országokban kerti dísznövényként ültetik.

Magyarországon fokozottan védett, természetvédelmi értéke 250 000 Ft.

§ Tölgyfa- csipkés sarlószövő – Sarló: csn

Lomberdeink tavasszal rajzó szövőlepke-féléi:

Tarkaszövő

Csipkés sarlószövő (család: Drepanidae)

Tavaszi gyapjasszövő

Cserfa-púposszövő

Hamvasszövő

T-betűs pávaszem

Bükkfa-púposszövő

§ Közönséges sarlófű (Falcaria vulgaris). – Sarló: csn

Ősszel kiszáradt kóróját az ördögszekérhez hasonlóan görgeti a szél. Nevét leveleiről kapta, melyeknek széle éles. Bordázott szára vékony, dúsan elágazik. Levelei összetettek, kétszer hármasan szeldeltek. A levélkék keskenyek, szálas-lándzsásak, a szélük pedig fogas. A levél szélén ujjunkat végighúzva érthető, miért sarlófű a neve: tényleg olyan érzés, mintha a sarló élét érintenénk meg. Virágai fehérek, több ernyőcske alkotja a szárvégi ernyős virágzatot. Termése ikerkaszat. Rétek, legelők, útszélek gyakori faja, mely május és július között virít. A Sarlófű fehér ernyő virágzataA Sarlófű levelének széle finoman fogazott, ettől lesz érdes tapintású

§ sarlósfecske (Apus apus) – Sarlós: csn

Barnásfekete színezetű. Farka villás. Testméret: 17 cm. Eredetileg szikla-párkányokon, löszfalakban, szálerdőkben költő madár volt. Napjainkban inkább városi épületeken, várromokon, ritkábban erdei környezetben telepszik meg. Évente egyszer költ. Fészkét üregekbe, fedélszékek zugaiba építi. 2-3 tojást rak.

Repülő rovarokkal, szél által repített kis pókokkal táplálkozik. Gyakran több tíz kilométerről hord táplálékot fiókáinak. Áprilisban érkezik, szeptemberben elvonul dél-afrikai szállására.

§ Gyűrűtlen sarlósmoha (Drepanocladus exannulatus) – Sarlós: csn

Lágy, laza, zöld, barnászöld gyepeket alkot. Szára 0,3 cm hosszú is lehet, egyszerű vagy elágazó, hegye kissé behajló. Levelei sarló alakúak vagy egészen egyenesek, szélesebb tőből fokozatosan hosszú, keskeny hegybe húzottak, redőtlenek, egész szélük vagy csak a hegyük fogas. Az ér erőteljes, a hegyben végződik vagy kilépő. A saroksejt-csoportot nagy, vékony falú, felfújt, hyalin vagy sárgás, máskor vastag falú, barnás sejtek alkotják és megközelítik vagy elérik az eret. Tőzeglápokban él, rendesen Sphagnum-mal: Vend-vidék, Nyírestó, Eger.

Természetvédelmi értéke 5000 Ft

§ Ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum) – Sárma: csn, lk

További nevei: kígyóvirág, ernyős madártej. Nevezik még kakastejnek, úri madártejnek, zöld csíknak is.

a spárgafélék (Asparagaceae) családjába, a csillagvirágformák (Scilloideae) alcsaládjába tartozó növényfaj.

Dél- és Közép-Európa nagy részén (északra Belgiumig), Északnyugat-Afrikában és Délnyugat-Ázsiában őshonos. Magyarországon is gyakori. Észak-Amerikában dísznövényként termesztik, de kikerült a kertekből és sokfelé megtalálható. Száraz erdőkben, utak mentén, száraz és félszáraz gyepeken, cserjésekben gyakori növény.

Évelő, hagymás növény; a fehér színű hagyma 15–25 mm hosszú, átmérője 18–32 mm. 6-10 hosszú, szálas, tőállású levele van, ezek max. 30 cm hosszúak, 8 mm (tipikusan 2–5 mm) szélesek, felső oldalukon fehér csíkot viselnek. A

magszár 10–30 cm-es. A csillag alakú, tejfehér, aktinomorf virágok

sátorozó fürtben nyílnak 6-20-asával, a kissé lehajló, 15–22 mm hosszú lepellevelek kívül zöld csíkosak.

Az április-májusban nyíló, 3–4 mm széles, 6 leplű virágok a 6 kiálló, sárga porzóval ernyőszerű megjelenésűek („ernyős” sárma). Rovarok porozzák be.

Termésük háromrekeszű toktermés, a terméskocsányok vízszintesen elállók.

Az ernyős sárma sok nedvességet igényel a téli és tavaszi időszakban, de jól tűri a nyári szárazabb időszakokat. A félárnyékot kedveli.

Mérgező növény. A szívre ható glikozidokat (kardenolidokat) tartalmaz, mint a konvallozid, a konvallotoxin, a rodexin A és a rodexozid. A felhalmozódott glikozidok miatt különösen a hagymája. A homeopátia gyomor-

és nyombélfekély ellen veti be.

§ Erdei sármány (Emberiza rustica) – Sármány: csn

Norvégiában, Svédországban és Finnországban, valamint Ázsia északi részén költ, telelni délebbre vonul. Kóborló példányai eljutnak Európa más országaiba is. Észlelték már Magyarországon is, első bizonyított hazai előfordulását 2008. október 14-15-én Pölöske határában regisztrálták.

Testhossza 15 centiméter, testtömege 16-21 gramm. A hím hátoldala gesztenyebarna, fekete sávozással. A torka fehér és fehér szemfoltja van. Begyörve és farcsíkja rozsdabarna. Nyugalmi időben mindkét nem barnás. Rovarokkal táplálkozik, de a magvakat is elfogyasztja. Fészekalja 4-6 tojásból áll.

§ Parlagi sármányvirág (Sideritis) – Sármány: csn

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjához tartozó növénynemzetség.

Egy faja, a parlagi sármányvirág, vagy egyszerűen csak sármányvirág (Sideritis montana) elsősorban gyógyító tulajdonságairól nevezetes. Mediterrán területen bőséggel terem, a Balkán-félszigeten, az Ibériai-félszigeten és Makaroneziában, de Közép-Európában és Ázsia mérsékelt éghajlatú részén is megtalálható.

A görög nyelvben a „sideritis” szó szerinti fordítása: „az, akinek vasfegyvere van”. A növényt már az ókori görögök is ismerték, különösen Dioszkoridész és Theophrasztosz. Bár Dioszkoridész három fajról írt, de csak az egyik (valószínűleg az S. scordioides) lehet a Sideritis rokona. Az ókori időkben a növény használata általános gyógymódnak számított, amit vasfegyverek által okozott sebeknél, sérüléseknél alkalmaztak a csatákban. Azonban mások úgy tartják, hogy a név eredete a csészelevél alakjára utal, amely a lándzsa hegyére hasonlít.

2002-ben egy molekuláris filogenetikai vizsgálat felismerte, hogy a Sideritis és további 5 nemzetség parafiletikusan be van ágyazódva a Stachys nemzetségbe. További vizsgálatok szükségesek a Stachys és Sideritis rokonsági vizsgálatainak feltárásához. Az EOL három fajt sorolt a nemzetségbe:

Sideritis lanata – szőrös vasfű

Sideritis montana – parlagi sármányvirág, hegyi vagy parlagi vasfű

Sideritis syriaca – krétai sármányvirág, korai horgas vasfű

Ezen kívül különböző leírások (köztük a Wikispecies, az ITIS és a ZipcodeZoo) 319 különböző fajt, alfajt, ökotípust és formát különböztetnek meg, néhány közülük:

Sideritis candicans – gyapjas sármányvirág

Sideritis cypria – ciprusi sármányvirág

Sideritis euboea

Sideritis glacialis – havasi sármányvirág

Sideritis hyssopifolia – izsóplevelű sármányvirág

Sideritis purpurea

Sideritis raeseri

Sideritis remota

Sideritis romana

Sideritis scardica

Sideritis theezans

A botanikusoknak igen nehéz dolguk van a Sideritis változatainak elnevezésében és besorolásában, az apró eltérések miatt.

A nemzetséget alkotó fajok 8–50 cm magasra növő félcserjék vagy egyéves lágyszárúak, általában 1000 m fölött sziklákon találhatók. Molyhos növény, Mikroszkópon keresztül szőrszálak összefonódása látható. Szárai négyszög alakúak, lágyszárúak. Levelei keresztben átellenesek, a felső részen sisak forma látható. A Sideritis virága harang alakú, halványsárga színű. A virágok hajtásvégi fürtökben nyílnak májustól augusztusig. Kis alakító metszésektől eltekintve nem igényelnek rendszeres visszavágást. Magvetéssel vagy meddő hajtásokrólszedett félfás dugványokkal szaporíthatók.

A sármányvirág segíti az emésztést, erősíti az immunrendszert, megelőzi a megfázást és az influenzát. Vírus, gomba és baktérium ellen is hatásos, fájdalomra és enyhe szorongásra is használható. Természettudósok szívesen ajánlják a hegyi teát, amit csodaszernek tartanak. Megfigyelések szerint közel van az igazsághoz. Modern vizsgálatok kimutatták, hogy a Tea fogyasztásával megelőzhető a csontritkulás és antioxidáns hatása miatt a rák. A növényt tudományos kutatások is igazolják: diterpéneket, flavonoidokat

és esszenciális olajokat tartalmaz. A Sideritist a zsályával és az ánizs magjával hasonlították össze, a növények flavonoidtartalma miatt.

A legtöbb kutatást Hollandiában, Görögországban, Macedóniában, Albániában és hazánkban is végeztek 1998. májusban a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Gyógyszerészeti szakán, Budapesten.

Felhasználása. Nagyon népszerű Görögországban, Albániában és Macedóniában, gyógy- és élvezeti teaként egyaránt fogyasztják aromás íze miatt.

A tea elkészítése: forralt vízzel leönteni a szárított szárat, levelet és virágot, 15-20 percig ázni hagyni, majd Mézzel és citrommal ízesíthető.

§ Sároskaszáspók – Sáros: csn

Alosztály: Opiliones – Kaszáspókok

Igen hosszú lábaik vannak (a másodlagos ízek miatt az ízek száma 60 feletti is lehet), melyek idegdúcot tartalmaznak és légzőnyílást is viselnek. Védekezésként levetett lábaik hosszú ideig rángatózó, kaszáló mozgást végeznek, mivel a csípőízben van egy további idegdúcuk is. A kifejlett állatok levetett lába nem regenerálódik. Az elő- és utótest egységes testtájjá olvad össze, a két rész között nem találunk befűződést. Két szemük szemdombon ül. A lábszerű tapogatóláb (pedipalpus) karmos, csáprágójuk ollós. A hímeknél kitolható párzószervet, a nőstényeknél szintén kitolható tojócsövet találunk. Belső megtermékenyítés jellemző rájuk, a nőstény a megtermékenyített petéket tojócsöve segítségével repedésekbe helyezi. Általában ragadozók (csigákat, rovarokat esznek), de vannak dögevők is köztük. A nedves, de meleg élőhelyeket szeretik. Főleg éjjel aktívak. A külső emésztés mellett táplálékukat belső emésztéssel fogyasztják el. Ragadozók ellen bűzmirigyük váladékával és a holtnak tettetéssel védekeznek.

Család: Trogulidae – Sároskaszáspók-félék

Az előtest elején két jellegzetes nyúlványt viselnek, melyek eltakarják a szájszerveket. Viszonylag rövid lábaik vannak; testük sötét, hát-hasi irányban lapított, s gyakran talajszemcsék tapadnak rá - innen kapta nevét a család.

A talajszinten, meglehetősen lassan mozognak. Csigákkal táplálkoznak.

§ Szirti sas (Aquila chrysaetos) – Sas: csn, fk

A szirti sas Albánia és Skócia nemzeti madara. Egyéb neve: kőszáli sas.

A szirti sas megtalálható Európában, Ázsiában, Észak-Amerikában és Észak-Afrikában, habár manapság nagyon leszűkült az élőhelye. A hegyvidékeket, a sziklafalakat és a nyílt területeket kedveli. Magyarországon rendszeresen költ 1-3 pár az Északi-középhegységben, télen olykor a Hortobágyon lehet megfigyelni őket. A 2012. januárban végrehajtott madárszámlálás eredménye alapján 7 szirti sas telelt Magyarországon. Magyar állatkertek közül egyedül a Szegedi Vadasparkban tartják. A 2016-os saslétszám felmérés során a Magyar Madártani Egyesület szakemberei és önkéntesei 6 darab szirti sast találtak Magyarországon. 2018-ban a madárszámlálás adatai alapján 2 itthon telelő szirti sast figyeltek meg a madarakat számlálók.

Testhossza 75-90 centiméter, szárnyfesztávolsága 190-220 centiméter, testtömege 3-6,7 kilogramm. Tollazata barna, a tollak vége szürkés; a fiatalok farka fehér, sötét végszalaggal, szárnyukon is van kevés fehér szín. Lábai hosszúak és vastagok, melyek hosszú, éles karmokban végződnek. Csőre nagy, horgas, erős tépőcsőr.

Magányosan vagy párban él. Főként emlősökre és madarakra vadászik, de jelentős mértékben dögevő. Vadászterülete 520 km2 is lehet. Gyakran kering kifeszített szárnyakkal, és tekintélyes magasságra felemelkedik. A szabadban akár 15-20 évig is él, de fogságban egy madár elérte a 46 éves kort is Európában. Az idősebb madarak költőhelyükön maradnak, a fiatalok messze elkóborolnak. Viselkedésükre fióka korukban a káinizmus jellemző.

Ivarérett csak 4-5 éves korában lesz, költési időszaka februártól júniusig tart. A sasfészek akár 3,5 méter magas és 1,5 méter átmérőjű is lehet. Szirtekre és magas fákra készíti a fészkét. Évente egyszer költ, ekkor a tojó 2 barnán pettyezett tojást rak, melyeken 43-45 nap kotlik. Gyakran csak az egyik fióka marad meg. A fiatal madár 65-70 nap múlva repül ki a fészekből.

A szirti sas legközelebbi rokona a parlagi sas (Aquila heliaca).

§ Galléros sas – tudományos neve: barátkeselyű – Sas: csn, fk

Csupasz nyakú, döggel élő nagy ragadozó madár; Aegypius monachus.

A barátkeselyű régi latin neve Vultur monachus. Ennek tükörfordítása (akárcsak a ném. Mönchsgeier /Brehm/) a tudományos barátkeselyű terminus. A TESz. szerint 1891-ben fordul elő először (AkÉrt. 2), ám már tíz évvel korábban, 1881-ben Lovassynál felbukkan a név (TermtudKözl.).

A régiségben eleinte torkosmadár (R. 1533: torkus madar /Murm./, 1577: torkos madar /KolGl./) néven emlegették, a madár falánksága miatt. A szaknyelvi lat. Aegypius genusnév a gör. aigypiósz ’keselyű’ név folytatója. A lat. monachus fajnév szintén görög eredetű; vö. gör. monachósz ’magányos, szerzetes’.

Népnyelvi neve a barna-, csuklyás-, kéknyakú keselyű, néhol galléros sas (Tisza melléke). Neveiben a jelző sötétbarna nyaki tollazatára utal, nyakát barátcsuklyához hasonlatos tollgallér övezi. Erre utal galléros sas, barnanyakú keselyű (Chernel), csuklyás keselyű (Nom.; N. Erdély /ÚMTsz./) és galléros sas, ném. Kuttengeier (VNAE.) neve is. A barnakeselyű (R. 1841: Vajda) a fr. vautour brun ’ua.’ tükörfordítása, megvan a németben is a brauner Geier (uo.). Szintén a tollazat színére utal a szürkekeselyű és a feketekeselyű, illetve az ang. cienereous vulture ’hamuszürke keselyű’, black vulture, sp. voltor negre (KissMad.), sp. buitre negro, or.гриф чёрный(EL.), azaz ’fekete keselyű’ elnevezése. A fakókeselyű ’Gyps fulvus’ népnyelvi nevei: szőke, fehérfejű, meztelennyakú, kopaszfejű, fehérnyakú, pelyhesnyakú, gyapjasnyakú keselyű; griffmadár. A szakállas saskeselyű ’Gypaëtus barbatus’ állán fekete, valóságos szakállt visel.

A barátkeselyű (Aegypius monachus) a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, a vágómadárfélék családjába tartozó Aegypius egyik faja. Testhossza 100–110 centiméter, szárnyfesztávolsága 250–300 centiméter közötti, testtömege pedig akár 7–12 kilogramm is lehet. Feje csupasz, tollruhája sötétbarna. Igazi dögevő, csak nagy ritkán zsákmányol mormotát, teknőst vagy gyíkot. Gallyakból, fára készíti fészkét. A fészekalja egyetlen tojásból áll, melyen 53–55 napig kotlik. A fiókáról további négy hónapig gondoskodnak a szülők. A barátkeselyű Dél-Európában, főleg Romániában, Szerbiában, Boszniában, Bulgáriában, Kis-Ázsiában honos. Észak-Afrikában ritka. Közép-Európában Erdélyben és a Fruska-Gora hegységben fészkelt. A fakókeselyű csőre erősebb, nyaka vékonyabb és hosszabb, feje keskenyebb és kisebb, mint az előbbié, s gyapjas pelyhekkel borított; a csüd rövidebb a középujjnál, és félig tollas.

§ Vastagcombú sásbogár (Donacia crassipes F.) – Sás: csn

48. család: Levélbogár-félék (Chrysomelidae)

A levélbogár-félék közeli rokonságban vannak a cincérekkel és számos fajtájuk él a föld minden részében, ezek úgy tarka, mint pompás fémes színekben tündökölnek. Többnyire kisebb vagy középnagyságú, csupasz vagy csak gyéren, vagy részben szőrös bogarak. Testalakjuk többnyire tojásdad és felületük többé-kevésbbé domború; némelyek (sásbogarak, dongalábú levélbogarak) elég hosszú csápjukkal cincérkinézésűek és átmeneti alakoknak tekinthetők azokhoz. A levélbogarak kis feje többnyire lefelé irányult és az előtorba behúzódva rejtőzik, a felsőajak jól kifejlődött, csápjuk elég rövid, ritkán terjednek a test felén túl. A négy ízes lábfej nemezes talpa arra képesíti a levélbogarakat, hogy a táplálékukul szolgáló növényeken biztosan mászkálhassanak. Számos fajuk bizonyos növényekhez van kötve, számos fajuk termesztett növényeink kártevője. Lárváik is kivétel nélkül növényevők és többnyire ugyanazokon a növényeken fordulnak elő, mint szülőik; alakjukban és életmódjukban azonban nagy különbségek állapíthatók meg.

A dongalábú levélbogarak (Sagrini), a tropikus tájak lakói, furcsa külsejük alig sejteti, hogy levélbogarak. Egyesek cincérekre, mások zsizsikbogarakra hasonlítanak. Melltövük az elülső csípők közé nyomuló keskeny és erősen kiemelkedő élecskévé meghosszabbított. Legpompásabb fajuk a Jáva-szigetén élő és majdnem egy közepes nagyfutrinka nagyságát elérő Buquet dongalábú levélbogara (Sagra Buqueti Less.), hatalmas hajlott hátulsó lábakkal, melyek combja belül fogszerű nyúlvánnyal fegyverzett. Színe pompás fémeszöld, a varrat mellett széles ibolyás bíborszínű sávval. Kisebb, de hasonlóan pompás aranyos bíborszínűen, vagy zöldesen fénylő faj a bíborszínű dongalábú levélbogár (Sagra purpurea Licht.), mely a batataszon él nagy társaságban; Kínában károsan lépett fel, amennyiben lárvái ennek a növénynek gumóit eszik. Amilyen feltűnőek ezek a trópusi levélbogarak, olyan igénytelenek és egyszerűek a mérsékelt égövben élő rokonaik, melyek legismertebb képviselője az Orsodacne cerasi L., egy felül csupasz és világossárga, alul sötét és szőrös levélbogár, mely főleg virágzó bokrokon található.

A sásbogarak (Donaciini) nemzetségét felette hosszú első haslemeze jellemzi, ez olyan hosszú, vagy hosszabb, mint a többi haslemez együttvéve. A fonálforma csápok a szemek között és egymáshoz közel erednek, hosszúak, sokszor a test közepén túl érnek. Tápnövényeik különféle vizinövények, melyekre petéiket egyenként vagy csoportosan rakják le. Némely fajtájuk a víz alatt él és ezek itt annyira kapaszkodnak tápnövényükhöz, hogy alig bírjuk azokról leválasztani. Ilyen pl. a hinárbogár (Macroplea appendiculata Pz.) egy 5.5–8.5 mm hosszú sárga bogárka, melynek szárnyfedői a csúcson a varratszögletben kis, az oldalszögletben hosszú heggyé kihúzódtak. Potamogeton-féléken és Myriophyllumon él. A valódi sásbogarak közül a vastagcombú sásbogár (Donacia crassipes F.) érdemel említést. Ez a fémfényű zöld bogár 9–11 mm hosszú, előtora és pontozottan rovátkás szárnyfedői rézszínűen, ibolyásan, vagy feketészölden fénylők, alul ezüstösen szőrös, vastag hátulsó combját a hímen két, a nőstényen egy fogacska fegyverzi. Ezt a bogarat a fehér és a sárga tavirózsa úszó levelein látjuk ülni és napsütésben egyik levélről a másikra repülni. A tavi rózsák leveleire rágott apró kerek lyukak mutatják a petelerakás helyét; a nőstény ugyanis az így rágott lyukba süllyeszti potrohvégét és a levél alsó oldalára tapasztja körben a nyílás körül tejfehér petéit. Ha a tavi rózsa gyöktörzsét kihúzzuk, azon gyakran találjuk tucatszámra a sásbogár lárváit, hatlábú, fehér férgeket, melyek nyolcadik hátlemezén két hegyes barna tüske emelkedik ki. A tó mélyében, az iszapban élő lárvák ügyes módon szerzik meg a lélekzésre szükséges levegőt, a hátukon lévő tüskékkel ugyanis mélyen befúrnak a növényi szövetbe, amíg valamely levegőtszállító sejtközötti járatot fel nem hasítanak és az onnan kiáramló levegőt vezetik a tüskék tövében fekvő légzőnyílásokhoz. Bábozódásuk is a mélységben történik, a báb egy barnás, belül fehér, tojásforma, levegővel telt erős fonadékban nyugszik, melyet a növény gyökeréhez ragasztanak és amely szintén összeköttetésben van a légjáratokkal.

Az említetten kívül még számos sásbogarat ismerünk, melyek kevés kivétellel mind a mérsékelt égöv lakói és különféle vízinövényeken tanyáznak.

§ Fehér sás (Carex alba) – Sás: csn

A perjevirágúak (Poales) rendjébe, a palkafélék (Cyperaceae) családjába és a sás (Carex) nemzetségbe tartozó, Magyarországon védett növény.

Közép- és Kelet-Európában, részben Ázsiában fordul elő. Magyarországon többek közt a Gödöllői-dombság területén él.

Kúszó gyöktörzsű, 10–25 centiméter magas tarackos növény. A tarackot barna pikkelyszerű allevelek borítják. Hajtásai ritkásan, sorokban fejlődnek. Szára mereven felálló, tompán háromélű, gyengén érdes vagy sima. Tövén az allevelek sárgásbarnák. A levéllemez max. 1,5 milliméter széles, körülbelül fele olyan hosszú, mint a szár, élénkzöld, serteszerűen begöngyölődött, röviden kihegyezett, érdes. A virágzat 1 porzós és 1-3 termős füzérkéből áll, ezek kissé eltávolodnak egymástól, a porzós füzérkét a termősek gyakran túlnövik. A porzós füzérke 0,5-1,5 centiméter hosszú, szálas-lándzsás. A termős füzérke 0,5–1 centiméter hosszú, szálas, 2-6 ritka virágú, kanyargós tengelyű. Nyele vékony és egyenes, max. 3 cm hosszú. A virágzati murvalevél pelyvaszerű

(zöld középérrel), hüvelye legfeljebb 1 centiméter hosszú, barnászöld, felül hártyás. A porzós pelyva lándzsás, tompa, fehér hártyás. A termős pelyva visszás tojásdad, hegyes, rövidebb a tömlőnél, fehér vagy halványbarna, hártyás, zöld középsávval. A tömlő gömbös, elliptikus vagy visszástojásdad, lekerekített-háromélű, 3,5–4 milliméter hosszú, szalmasárga-sötétbarna, fényes, sima, erezett, ülő, többé-kevésbé fokozatosan keskenyedik a vékony-kúpos, ferdén levágott csőrbe. A bibék száma 3. A termés tojásdad, háromélű, érés után majdnem fekete. Április-májusban virágzik.

Elegyes karszterdők jellemzője. Dunántúli-középhegység, Sopron: Szárhalmi-erdő, Kisalföld: Szigetköz, Bükk-vidék, Gödöllői-dombvidék.

§ Sasfű – tudományos neve: harangláb - (Aquilegia) – Sas: csn, fk

A boglárkafélék (Ranunculaceae) családjába tartozó nemzetség több mint száz fajjal.

A nemzetség holarktikus: fajai az északi féltekén élnek. Magyarországon csak a típusfaj, a közönséges harangláb (A. vulgaris) őshonos, ezért a magyar szakirodalom gyakran egyszerűen csak haranglábként említi.

Töve bokrosodik. A levelek hármasan összetettek, a levélkék széle ép. A Csészelevelek a szirmokhoz hasonlóan színesek, azokkal váltakozva alkotják a virágtakarót. A szirmok egyik vége sarkantyús, a másik vége tölcsérszerű mézfejtővé alakult. A legtöbb faj mérgező. Évelő. Teljesen télálló és fagytűrő. Kedveli a jó vízgazdálkodású talajt és a nyílt, napos helyet.

A haranglábak a bagolylepkefélék (Nocuidae) családjába tartozó néhány faj (például káposztabagoly (Mamestra brassicae), bakszakállbagoly (Amphipyra tragopoginis)) hernyójának tápláléknövényei.

Tavasszal és nyáron nyíló, általában harang alakú sarkantyús virágaiért több fajt dísznövénynek termesztenek; ezek Sziklakertbe is ültethetők.

Ismertebb fajok:

havasi harangláb (Aquilegia alpina)

feketéllő harangláb (Aquilegia nigricans)

kisvirágú harangláb (Aquilegia brevistyla)

kolorádói kék harangláb (Aquilegia coerulea)

kanadai vörös harangláb (Aquilegia canadensis)

arany harangláb (Aquilegia chrysantha)

sivatagi harangláb (Aquilegia desertorum)

nyugati vörös harangláb (Aquilegia elegantula)

japán harangláb (Aquilegia flabellata)

sárga harangláb (Aquilegia flavescens)

nyugati harangláb (Aquilegia formosa)

hosszúsarkantyús harangláb (Aquilegia longissima)

Sierra-harangláb (Aquilegia pubescens)

Sziklás-hegységi kék harangláb (Aquilegia saximontana)

közönséges harangláb (Aquilegia vulgaris)

§ Imádkozó sáska vagy ájtatos manó (Mantis religiosa) – Sáska: csn

A fogólábúak (Mantodea) rendjéből, az imádkozó sáskák (Mantidae) családjából az egyetlen, Magyarországon is honos faj.

Elnevezésük kissé félrevezető, mivel nincsenek közeli rokonságban a valódi sáskákkal; legközelebbi rokonaik a Csótányok és a termeszek.

Tudományos nevében a Mantis szó jóst jelent: erre vonatkozik a Theokritosz által leírt „mantis ha kalamaia” kifejezés is, ami tulajdonképpen a nádszálakban ülő jóst, látnokot jelent. A muszlim hagyomány azt tartja róla, hogy fogólábaival Mekka felé mutat. Magyarországon védelem alatt áll, 2012-ben az év rovarjának választották.

Jól felismerhető megnyúlt előtoráról és jellegzetesen meghajlított első lábairól, amelyek tüskések és igazi fogókészüléket alkotnak. Leggyakrabban zöldes

vagy barnás színű. Színezete e közhiedelemmel ellentétben nem függ össze a környezetében lévő növények színezetével, a színek kialakulása eddig ismeretlen. Alakjának és testtartásának köszönhetően jól beleolvad a környezetébe.

A 6–7,5 centiméter hosszú Nőstény zömökebb, nagyobb; potroha felduzzad a benne rejlő petéktől, a hím mindig karcsú, 4–5 cm hosszú.

Tápláléka elsősorban röpképes rovarokból áll – nagy étvágyú, kíméletlen ragadozó. Gyakran mozdulatlanná meredve, lesből támad (bár ilyenkor néha hosszú lábain „hintázni” kezd, hogy áldozata szélfútta falevélnek higgye). Előfordul az is, hogy óvatosan megközelíti áldozatát, majd ráveti magát. Mindkét esetben fogólábaival ragadja meg a zsákmányt olyan sebességgel, hogy azt az emberi szem nem is képes érzékelni.

Megfigyelték már, hogy bizonyos példányok kisebb gyíkokat, madárfiókákat is megtámadnak, és sikeres támadás esetén, fogyasztanak.

Számottevő ivari dimorfizmus nincsen, eltekintve attól, hogy a hímek átlagmérete kisebb, mint a nőstényeké. A párosodás nyár végén történik, a frissen kikelt állatok nagyon hasonlítanak a kifejlett imádkozó sáskára (de kisebbek és szárnyatlanok): kifejléssel növekednek. A nőstény néha (de közel sem mindig) felfalja a hímet párzás után (kannibalizmus) de akár a nemi aktus közben is (a hím gyakran akkor is folytatja a párzást, ha a feje vagy más testrészei már hiányoznak).

Az imádkozó sáska a meleg száraz, bokros-füves területeket szereti, nagyon kedveli a dombvidékek déli fekvésű, napsütötte, de nem kopár oldalait. Megtalálható Közép-Európában, így hazánkban is, számos alfaja szinte valamennyi kontinensen előfordul.

§ Fehérarcú sátánmajom (Pithecia pithecia) az emlősök (Mammalia) osztályának A fehérarcú sátánmajom Dél-Amerikában él, Venezuelában, Brazíliában, Francia Guyanában, Guyanában és Suriname-ban.

Kis méretű majom, hosszú farokkal. Testét durva szőr fedi, mely fekete, szürke, vagy vörösesbarna. Az arcát fehér szőr fedi, és a fején csuklyaszerű bozont van. Arca többnyire fehéres árnyalatú, ezért fehér arcúnak is hívják. Teste alkalmazkodott a fán történő életvitelhez, erős hátsó lába alkalmassá teszi nagy ugrásokra. 30 – 50 cm hosszú, hosszú farokkal, súlya max. 2 kg.

Nappal aktív állat. Esőerdők lakója, fákon él, és csak kivételes esetekben jön le a fáról. Ügyesen mozog a fákon, és nagy távolságokat képes átugrani. Ágak alkotta fészekben alszik összekuporodva. Félénk, óvatos állat.

Étrendje 90%-a gyümölcs, kis mértékben leveleket, virágokat, és rovarokat is fogyaszt. Speciális gyümölcsevő fajta, mert éretlen gyümölcsökre és magokra specializálódott, hasonlóan a Cacajao nemzetség tagjaihoz.

Szaporodása nem szezonális, egész évben bármikor megtörténhet. 150–180 napos vemhesség után a nőstény világra hoz egy utódot. Az újszülött elválasztása 4 hónap után történik, és 3 év után lesz érett felnőtt. Várható élettartama 30 év.

§ Sátántinóru (Rubroboletus satanas) – Sátán: csn

Syn.: Boletus satanas, sátángomba

Kalapja 8-25 cm átmérőjű, fiatalon szürkésfehér, világos olívszürke, a friss rágáshelyeken sárgás. Felülete matt, száraz. 

Csöves része, pórusai vörösek, sárgásvörösek, idősebben olívsárgásak, alig vörösesek, nyomásra kissé kékülők. 

Tönkje 5-15 cm hosszú, 4-7 cm vastag, gyakran erősen hasas, zömök, a tövében megvastagodik, a csúcsán sárgás, lefelé kárminvörös színű, finoman hálózatos. 

Húsa fehéres, szalmasárga, vágásra gyengén kékül. Fiatalon édeskés gyümölcsillatú, öregen kellemetlen szagú, kissé édeskés ízű. 

Mérgező, elfogyasztva gyomor és bélpanaszokat okoz. 

Előfordulás: júliustól szeptemberig, meszes talajú lomberdőben, bükk és tölgy alatt növő, hazánkban nem gyakori faj. 

Megjegyzés: a mérgező farkastinórúval, a feltételesen ehető változékony tinóruval, a borvörös tinórúval és a vörös tinóruval téveszthető össze. 

§ Sátánfű – tudományos neve: erdei méhfű – Sátán: csn

Gyógynövény, a híres Mecseki tea egyik alapanyaga, mecseki fűnek is nevezik emiatt.

Feltűnő méretű és szépségű növény, virágzás idején nem nehéz észrevenni, már messziről szembeötlik. Szögletes szára 15-25 cm magasra nő meg. Háromszög

vagy széles lándzsás alakú levelei ülőek, fűrészes szélűek, dúsan borítják a szárat. Szára és levelei is szőrösek. Nagy méretű, 1-3 cm-es virágai a levelek hónaljában, örvökben nyílnak. A kinyúló ajak lila színű, fehér szegélyű, a vége enyhén kicsípett. A torokrésze fehér alapon sötétebb mintázattal díszített.

Az oldalsó párták tiszta fehérek, éles kontrasztot képezve. Termése makkocska. Tölgyesekben, erdei utak mentén virágzik május-júniusban.

§ Fenyő-sávosaraszoló (Hylaea fasciaria) – Sávos: csn

A fenyő-sávosaraszoló az Európai kontinensen és a Brit-szigeteken található meg. Ez az araszolóféle, lehet vörös vagy zöld színű, illetve ezek kombinációja. A Szárnyfesztávolsága 27-40 milliméter hosszú. Április és október között két nemzedéke repül. Ha az élőhelye jó minőségű, akkor gyakorivá válik. A hernyók erdeifenyővel (Pinus sylvestris) és közönséges lucfenyővel (Picea abies) táplálkoznak.

§ Pettyes sávosfű (Haworthia attenuata) – Sávos: csn

Dél-Afrikából származó pozsgás növény, melynek levelei tőlevélrózsát alkotnak. Díszítőértékét főként mintás levelei adják, amelyeket fehér színű kitüremkedések díszítenek.

Tavasszal nyílnak fehér színű virágai is. Teleltetést igényel, amely során, legalább 5fokos hőmérsékletet kell biztosítani számára.

Ültetéséhez a kaktuszföld a legideálisabb. Elhelyezéséhez keressünk, napos, világos, meleg helyet, kifejezetten hő és fényigényes növény.

Vízigénye és páratartalom igénye ellenben alacsony, ezért párásítani nem kell, öntözni is elég hetente egy alkalommal, télen még ritkábban.

§ Gyepes sédbúza(Deschampsia caespitosa) – Séd: csn

30-120 cm magas, sűrűn gyepes fűféle. Levele keskeny, szálas, 10-50 cm hosszú, színén érdes, erősen kiemelkedő erű. A buga terebélyes, laza, ágai vízszintesen állnak, érdesek. A füzérkék 2-5 mm hosszúak, világosbarnák, az alsó pelyva 1, a felső 3 erű, a toklász szálkája rendszerint rövidebb a toklásznál.

Virágzása július-szeptember. Mérete 30-120cm. Mocsárréteken, nedves ligeterdőkben fordul elő, de nem ritka más üdébb gyeptársulásokban, sőt láp- és mocsárerdőkben sem.

§ Tömött Sellővirág (Pontederia cordata)

A tömött, vagy másképpen szívlevelű sellővirág kétségtelenül az egyik legmutatósabb vízinövény, mely könnyedén válhat a kerti tó ékévé. Ez az Észak-Amerikából származó fagytűrő dísznövény rizómáival gyorsan terjed, ezért a természetben gyakorta alkot nagyméretű kolóniákat. A tömött sellővirág egész nyáron át, sőt akár kora ősszel is fejleszti húsos virágszárait, melyeken apró kék virágokból álló virágfüzérek ülnek. Kék, ritkábban fehér virágai közelről nézve díszesek, sokban hasonlítanak a közeli rokon vízijácint nagyobb, de halványabb virágaira. A virágszárak körül sűrűn fejlődnek a fényes felületű, szíves vállú, lándzsa alakú levelek, melyek mereven állnak ki a vízből. A sellővirág alapvetően vízparti növény, mely ugyan kedveli az állandó elöntöttséget, 30cm-nél mélyebb vízbe lehetőleg ne ültessük. Víz feletti magassága meghaladhatja az 1m-t is, de rendszerint ennél alacsonyabb marad.

Sekély, álló vizet, valamint tápanyagban gazdag földet igényel. Dús virágzásra elsősorban napos helyen számíthatunk. Erőteljes terjedése miatt érdemes konténerrel együtt a víz alá süllyeszteni. Mivel jó a fagytűrő képessége, ezért a tél folyamán is a helyén hagyhatjuk. Kártevők és betegségek ritkán károsítják.

Legegyszerűbben vaskos rizómáinak osztásával szaporíthatjuk a tavasz folyamán.

§ Bálványfa-selyemlepke (Philosamia Cynthia Drury) – Selyem: csn

Egyes éjjeli pávaszemek mint selyemtermelők jönnek figyelembe és gubójuk legombolyításával nyerhető selymet szolgáltatnak, amely a lepkék hazájában már régóta számos felhasználást nyer. Ilyen a bálványfa-selyemlepke (Philosamia Cynthia Drury), amelynek szárnytávolsága 13–15 cm, elülső szárnya bársonyos olajbarna és fehéres, vörös harántsávokkal díszített. A félholdalakú ablakfoltok hátulsó szegélye sárgás s a szárnycsúcson található pávaszemfoltok kifelé feketék, míg a szárny tövén fehéres szőrbojtok tűnnek szembe. Szép külsejű a hernyója is, amely smaragdzöld színű, fehéres hamvú és égszinkék szemölcsökkel borított; a feje aranyos csillogású, lábai aranysárgák, fara sárgás. Indiában, Kínában és Japánban, a lepke hazájában, bálványfán (Ailanthus glandulosa), de más fán is található; Európában orgonalombbal nevelték fel, de megette a kámforfa (Cinnamomum camphora) és Eleodendron orientale levelét is. „Az 1864. év őszén, – írja Taschenberg – amikor a korai éjjeli fagyok az előbb említett gazdanövényeket elpusztították, a legnagyobb zavarba jutottam, mert sokszáz hernyót sikerült a harmadik, sőt közülük sokat már a negyedik vedlésig is felnevelni. Az utóbbiakat sikerült az ecetfa (Rhus typhina) lombjával, amely némileg hasonló a bálványfáéhoz, és kevesebbet szenvedett a fagytól, előállítanom, ették azt és mintegy 30, mindenesetre nyomorodott bábtokot nyertem utánuk.

Ezeket télen át hideg szobában tartottam, s a következő esztendő májusának 12-ikétől kezdődőleg ki is kelt néhány lepke, amely ugyancsak nem tartozott

a legnagyobbak közé. Ha lesüllyesztett hőmérséklettel nem hátráltatjuk a kikelést, a bábnyugalom csak néhány nappal tart tovább három hétnél. A petékből mintegy 14 nap mulva bújnak elő a hernyók, hacsak ebben alacsony hőmérséklettel nem akadályozzuk meg őket.”

Az Észak-Kínában és Mandsuriában honos kínai selyemlepke (Antheraea pernyi Guér.) szárnytávolsága 13–15 cm, szárnyai bőrsárgák és azokat egy belső ívelt barnás és egy külső egyenesebb lefutású, befelé barnán szegett fehér sáv szeli át. Mindegyik szárny közepét egy keskeny barnaszegélyű, fehérgyűrűs kerek ablakfolt díszíti. A kínaiak ezt a fajt rövidre, bokorszerűre nevelt tölgyön (Quercus mongolica) tenyésztik. A nyári nemzedék július második felében, mégpedig délután napnyugta felé kel ki. A megtermékenyített nőstényt fűszállal odakötik a tölgybokorhoz, amelyre 100–200 petéjét lerakja. De a harmadik reggelen felszabadítják s egy kosárba teszik, amelyben néhány még hátralévő napját leéli és közben még bizonyos mennyiségű petét is lerak. A 11–12 nap mulva kikelt

hernyók négyszer vedlenek meg és őszig eszik a tölgylombot, ekkor azonban nyeles gubóban bebábozódnak. Ezek a gubók szolgáltatják az ú. n. santung-selymet.

Ha azonban a gubókat nem használják fel selyemnyerésre, hanem tenyésztésre, akkor a pillék a következő tavasszal április elején kelnek ki, amikor a kínaiak

sír-ünnepüket ülik. Ekkor a megtermékenyített nőstényeket nem kötik a fára, hanem nagy kosarakba teszik, amelyekben fű és faág van, mert a petéket mesterségesen alacsony hőfokon kell tartani, hogy a hernyócskák a tölgy fakadása előtt ne keljenek ki. Ennek a tavaszi nemzedéknek hernyói június végéig már teljesen kifejlődtek, befonják magukat és tőlük ered júliusban a második, vagyis nyári nemzedék. A tenyésztés sikerültének egyik fontos követelménye a szabadban tölgybokrokon élő hernyóknak állandó őriztetése őrökkel, akik különösen a rovarevő madarakat riasztják el. Ezért „visszhangzanak a tenyészidő alatt – amint Mell közli – a halmok lövéstől és ostorpattogástól. Piros zászlókat is kiakasztanak. Az őröknek továbbá figyelniök kell azt is, mikor rágnak le kopaszra a hernyók valamely bokrot, hogy azután őket, mielőtt maguk szélednének szét újabb táplálék végett, más tölgyre áttelepítsék. Gyakran az egész csomó hernyót kosarakban kell átvinni más halomra. Egy őr tavasszal mintegy 4000, ősszel mintegy 5000 hernyóra tud vigyázni. Az első gubók kosarakban október vége felé

kerülnek hajóra; legnagyobb a szállítás novemberben, ettől kezdve decemberben megint aláhanyatlik”.

A japán selyemlepke (Antheraea yamamai Guér.) a kínai selyemlepkékhez hasonlít, de alapszíne változóbb, a világossárgától a barnáig mindenféle árnyalatban megtalálható, azonkívül ablakfoltjai is kisebbek. Életmódban a két faj egyezik egymással, mert a japán selyemlepke zöldszínű, zöldfejű, elülső háti nyúlványainak oldalán ezüst foltokkal díszített hernyója is elsősorban a tölgyön él. Mindezeket a most említett selyemlepkéket áthozták Európába is és kitűnt, hogy egyes vidékeken még a szabadban is meg tudnak élni. Sajnos azonban, a kezdetben hozzájuk fűzött nagy reménységek semmiképpen sem váltak valóra, mert beigazolódott, hogy ezeknek az exotikus lepkéknek a tenyésztése éghajlatunk alatt nem gazdaságos, vagyis nem fizeti ki magát.

Az afrikai éjjeli pávaszemes lepkék legtöbbje életmódjában eltér ázsiai, európai és amerikai rokonaitól, amennyiben nem gubóban, hanem egyszerűen minden

fonadék nélkül kis földüregben bábozódnak. De akadnak kivételek is. A Szaharától délre hosszan elnyúló és csak bükkerdőkkel borított sztyeppéken az Epiphora-nem különféle nagy, lilásbarna, fehér- vagy olajszürke-díszítésű lepkéi élnek; ezeknek ablakfoltjai nagyok, szárnyuk külső szegélye S alakúlag ívelt, elülső szárnyuk csúcsa pedig erősen lekerekített. A bábozódás palackalakú vagy tojásdad fehéres, sűrű szövedékű gubóban történik, amely selyemnyerésre kiválónak bizonyult. E fajok egyike: az Epiphora Bauhiniae Guér, pompás lilásbarna, szürkésbarna árnyalatú és fehér-díszítésű lepke, Szenegálban különösen gyakori, sőt egyik változatában (var. damarensis Schultze) Damaralandban a volt Német-Délnyugat-Afrikában is előfordul. Hernyója az éjjeli pávaszemes lepkék legszebb hernyói közé tartozik, feje miniumpiros, teste világoszöld és türkizkék, cinóberpiros foltokkal és csapokkal és fehér és fekete rajzokkal tarkált, úgyhogy valóban színekben pompázó megjelenésű. Miként Schultze közli, évente két nemzedéke jelentkezik különféle Zizyphus-fajokon, melyek Afrikában nagyon elterjedtek és gyakran áttörhetetlen tüskebozótot alkotnak. „A júliusban bábozódó hernyók kisebb része mintegy három hét mulva pilleként jelenik meg, amelyek azonnal továbbszaporodnak s a második nemzedéket létrehozzák. A többi báb a második nemzedék bábjaival együtt túléli a száraz évszakot; némely báb majd egy évig csüng az ágon, mielőtt belőle a pille kikelne. Mikor a száraz időszakban a Zizyphus-bokrok legnagyobb része lombtalanul áll, a rajtuk csüngő gubók már messziről szembeötlenek, de még inkább ama levert ágakon, amelyeket az állatcsordák éjjeli befogására használnak. A gubók tehát könnyen megtalálhatók s ebből megmagyarázható az is, hogy az utóbbi években azt a sok ezret, amely lepkekedvelők számára volt szánva, a szenegáli területről exportálták.”

Hazai lepkefajaink közül, amelyeknek gubói azonban selyemnyerésre teljesen alkalmatlanok, felemlítjük a legnagyobb európai lepkét: az éjjeli nagy pávaszemet (Saturnia pyri Schiff.). Az ablakfoltok helyett szárnyain lilás behintésű, színesen bekerített pávaszemek láthatók. Előfordul még hazánkban az éjjeli közép pávaszem (Saturnia spini Schiff.), valamint éjjeli kis pávaszem (Saturnia pavonia L.). Utóbbi különösen gyakori, zöld hernyójának hátán fekete harántsávokon sárgás vagy élénkpiros gombszemölcsök sorakoznak. Valamennyi barna szövedékű, körtealakú gubóban bábozódik.

Az éjjeli pávaszemes lepkék (Saturniidae) családjában igazi óriások is akadnak, amelyek a valóságnál még nagyobbaknak látszanak, mert a testük hatalmas, nyugalomban is mindig kiterjesztett szárnyukhoz képest kicsinynek mondható. Egyike a legnagyobb pávaszemes lepkéknek s általában a legnagyobb lepkéknek a Rhescyntis Mortii Perty nevű faj, amelynek szárnytávolsága 19 cm és emellett az elülső szárny csúcsa s a hátulsó szárny vége közötti távolság is majdnem ugyanannyi. Ennek a braziliai óriási lepkének csinos bársonyszerű, a vörösbarnától a szürkebarnáig változó színű szárnyát nemcsak fehér, belső oldalán feketén szegett harántsáv szeli át, hanem még egy-egy pikkely nélküli üvegablak is díszíti, ami egyébként sok más pávaszemes pillének is ismertető jegye, egyebek között a szép amerikai selyemlepkéknek (Samia cecropia L.) is.

Nem kevésbbé pompás lepke a Surinamban előforduló, barnán és sárgán tarkált Semiramislepke (Copiopteryx Semiramis Cram.), amelynek hátulsó szárnya fonálalakú, a végén elszélesedett farkat visel, amely a lepke testhosszúságát háromszorosan is túléri. De vannak ennek a főleg a trópusi Amerikában honos családnak apró, igénytelen alakjai is.

Ilyenek bizonyos afrikai Ludia-fajok, amelyek gallyakon és faágakon ülve, a megtévesztésig hasonlítanak elszáradt levélkéhez. Az eddig tudományosan leírt mintegy 400 faj egyikének sincs kapcsolósörtéje a hátulsó szárnyán. A hímek duplán fésűs csápjának körrajza majdnem levélalakú. A tapogató, nemkülönben a visszafejlődött szívóka mélyen a fejszőrök alá van rejtve.

Az Atlaspillangó (Attacus Atlas L.), amely Indiában, Kelet-Ázsia déli részén s a maláji szigetcsoport szigetein éppen nem tartozik a ritkaságok közé, nagyságra

és színre nézve nagy ingadozásnak van kitéve. A legnagyobb példányok kifelé merész ívelésű elülső szegélyt mutató elülső szárnyainak csúcsa egymástól 24

cm-re esik, míg a kisebb példányok szárnytávolsága csak 17 cm. Ezek a nagyságbeli különbségek azonban semmi kapcsolatban sincsenek a nemi állapottal. A hím és nőstény négy nagy szárnyának alapszíne egyöntetűen változik a vöröses okkersárgától a sötét vörösbarnáig; mindegyiken egy-egy nagy háromszögű üvegablak és szépen ívelt fekete, fehér és sárga rajzok láthatók. Hernyói nem válogatósak, Ceylon szigetén gyakran találhatók babér- és kámforfán, de más növényen is, és Európában a sóskaborbolya (Berberis), almafa, fűz, gyertyán és különféle cserjék ágával is felnevelhetők. Bábozódáshoz mindegyik Hernyó nagy körtealakú, vékony nyéllel az alaphoz erősített gubót sző.

§ Nagybocskorú selyemgomba (Amanita magnivolvata) – Selyem: csn

Syn.: nagybocskorú galóca 

Kalapja 4-12 (20) cm átmérőjű, barna, bőrbarna, szürkésbarna, többé-kevésbé olívbarna, a kalap szélétől befelé 1/3 részig erősen bordás, száraz, fényes, higrofán, burokmaradvány nincs, sima, fiatalon tojás alakú, később kiterül. 

Lemezei fehértől krémsárgáig, szabadon állók, sűrűk, a lemezélek sötétebbek. 

Tönkje fehér alapon finom barna kígyóbőrszerű mintázattal, felfelé kúpos, öregen üreges, bocskora nagyon nagy, gallérja nincs. 

Húsa fehér, a tönkben szürkés, szaga nem jellemző, íze enyhe. 

Spórája 9-17,7 x 7,2-15,6 µm. Spórapora fehér. 

Előfordulás: mikorrhizás, nyár elejétől késő őszig, vegyes-, többnyire lombos erdőkben, erdőszélen nő. Magyarországon veszélyeztetett (VL3) faj. 

Étkezési érték: nyersen mérgező, a Funga Hungarica nem ehetőnek jelöli. 

§ Selyemkóró (Asclepias syriaca) – Selyem: csn

a meténgfélék (Apocynaceae) családjába tartozó selyemkóró (Asclepias) növénynemzetség Magyarországon előforduló egyetlen faja.

Észak-amerikai eredetű, eredetileg a textilipar számára hozták az országba, agresszíven terjeszkedő évelő gyomnövény. Az őshonos fajok kiszorításával hatalmas károkat okoz. Özönnövény, irtása törvény alapján kötelező.

Köznyelvi magyar elnevezései: selyemkóró, közönséges selyemkóró, selyemfű, pamutkrepin.

Főleg az alföldi homokos talajokon terjed. Virága kellemes illatú. Termése 8–11 cm hosszú, ívelten elkeskenyedő csúcsú tüskés toktermés, sok repítőszőrrel rendelkező maggal. A selyemkóró mérgező növény, de ez a méreg nem hat a bűzpillefélékre, ami miatt a hernyóinak ez az egyetlen tápnövénye. Mi több, a mérget mind a hernyók, mind az Imágók elraktározzák, és ettől maguk is mérgezővé, illetve íztelenné válnak, amire a potenciális ragadozókat feltűnő színeikkel és mintázatukkal figyelmeztetik.

§ Barna selymesbogár – tudományos neve: homoki kis cserebogár – Selymes: csn

Család: CSEREBOGARAK

Fam: Melolonthidae

Növényvédelmi szempontból nagyon jelentős család. Változatos alakú, általában nagytestű bogarak. Az imágók lombrágók, az álcák a talajban fejlődnek és ott a növények föld alatti részeivel táplálkoznak. Az álcák pajor alakúak, has felé görbültek és utolsó hasi (analis) szelvényük a fajra jellemző tüskesorokat, rajzolatokat mutat. Az álcák életkorát, illetve fejlődési stádiumait az erősen kitinizált fejtok átmérője alapján lehet meghatározni. Bábózódás is a talajban történik. A Kárpát-medencében 81 faj fordul elő (Endrődi, 1956)

Homoki kis cserebogár (Serica brunnea Linné)

Társnév: barna selymesbogár

Syn: Serica fulva De geerS.fulvescens Geoffroy

8–10 mm nagy, hosszúkás bogár. Egész teste sárgásvörös, szárnyfedői barázdáltak, selyemfényű. Lábai hosszúak és vékonyak. Csáplegyezője 3 ízből áll. Álcájának utolsó potrohszelvényén a harántsorban 23–28 tüske található.

Európai faj, a Kárpát-medencében elterjedt és gyakori. Tóth (1975) az erdészeti fénycsapdahálózat Coleoptera fajainak vizsgálata során megállapította, hogy hazánkban két fő góca mutatható ki: a Vértes– Bakony hegységekben és a Duna–Tisza közi homokon. Schwenke (1974) szerint tipikus erdészeti rovar, kártételét lucfenyő magvetésekben és telepítésekben említi. Győrfi (1957) a lucosokban kultúrarontó fajként ismerteti. A Tiszántúli kötött talajokon hiányzik. Rajzáscsúcsa július 10–20 között várható, de a dunántúli és az alföldi populációk tömeges megjelenése között 3 hét eltérés is lehetséges. Fejlődése egy éves.

Bársonyos kis cserebogár (Maladera holosericea Scopoli)

Társneve: selyemszőrös bogár

Syn: Serica holosericea Scopoli,Maladera chrysomeloides Schrank,M. fumosa Geoffroy

A homoki kis cserebogárhoz nagyon hasonló és csak színében eltérő faj. Bársonyos fekete, finoman barázdált, 7–8mm nagyságú. Fő elterjedési területe a Duna–Tisza köze, kedveli a homokos talajokat. Legtöbb példányt a Tompán üzemelő fénycsapda fogja. Győrfi (1957) az erdeifenyőről említi kártételét.

§ Karcsú selymes-őzlábgomba – tudományos neve: karcsú tarlógomba – (Leucoagaricus sericifer) – Selymes: csn

Syn.: Sericeomyces sericatus, Lepiota sericifera, karcsú selymes-őzlábgomba 

Kalapja 1-4 cm széles, fehéres, közepe sárgás, barnás, felülete sugarasan selymes-szálas, széle gyakran szöszös, cakkos. 

Lemezei szabadon állók, fehérek, majd lilás árnyalatúak. 

Tönkje 6-8 cm,nagyon törékeny, üreges, fehéres színű, lefelé kissé kiszélesedik, vékony gallérja tölcsérszerűen felálló. 

Húsa fehér, szaga kissé édeskés vagy retekre emlékeztető. 

Spórája elliptikus, sima, 6,5-10,5 x 3,5-4,5 µm, csírapórusa nincs; a lemeztráma szabályos. Spórapora fehér, dextrinoid. 

Előfordulás: IX-XI; jó vízellátottságú, humuszos lomberdőkben, ligetes részeken, bokros helyeken, parkokban. Magyarországon ritka (VL2), talajlakó szaprotróf faj. 

Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

§ Seregély – Seregély: csn

Eurázsiában széles körben elterjedt faj. Dél-Afrika, Argentína, Ausztrália, Új-Zéland, a Chatham-szigetek, a Fidzsi-szigetek, Vanuatu és Tonga területére betelepítették. Szintén betelepítették az Egyesült Államokba, ahol kiválóan elszaporodott.

Hossza 21,5 centiméter, szárnyai fesztávolsága 13 centiméter, tömege 74-90 gramm. A fülfedő tollak zöldek, a szeme barna, a csőre aranysárga, a lába vörösesbarna színű. Tavasszal a hím nászruhája fekete, zöldes és bíboros ércfényű színnel.

Főként rovarokat és bogyókat eszik. Nagy tömegekben komoly károkat okoz a mezőgazdaságnak. Főleg kora ősszel, elsősorban a szőlősgazdák szempontjából káros; egy-egy kisebb szőlőültetvény termését már egyetlen népesebb csapat is rövid idő alatt teljesen letarolhatja. Védekezni ellene hagyományos módon, az ültetvények őrzésével, a madarak folyamatos ijesztgetésével lehet (ez azonban állandó odafigyelést kíván, mert a seregély intelligens madár, és hamar kifigyeli, ha az őrző személy nincs a helyén, vagy munkája nem elég hatékony), illetve érés idején a szőlősorok védőhálóval való letakarásával.

Mesterséges fészekodvakkal kertekbe is betelepíthető, de inkább elhagyott harkályodúban, vagy löszfalak, esetleg épületek üregeiben fészkel. Fészekalja általában 5-7 tojásból áll, melyen 12-13 napig kotlik.

Hazánkban néha áttelel.

§ Serke - a fejtetű serkéje – Serke: csn

A fejtetű (Pediculus humanus capitis) (más néven hajtetű) emberen élő obligát ekto parazita.

Szárnyatlan, vérszívó rovar, mely teljes életciklusát az emberi hajban tölti, és petéit, az úgynevezett serkéket is ide rakja. Csak az emberben képes tartósan fennmaradni, természetes körülmények között állatokat nem fertőz.

Azonos fajba (Pediculus humanus) tartozik a ruhatetűvel (P. h. humanus). Korábban külön fajként, de manapság inkább alfajként kezelik őket, mint a jelen szócikkben is. Valójában ugyanannak a fajnak eltérő habitatra specializálódott

ökotípusai. Egyforma kinézetűek, csak alapos mikroszkópi mérésekkel lehet apró morfológiai eltéréseket találni köztük. A fő különbség az, hogy a fejtetű az emberi hajban él és nem hordoz fertőző betegségeket, a ruhatetű pedig az emberi ruházat belső felületén él és fertőző betegségeket terjeszthet.

A fejtetű és ruhatetű legközelebbi rokona a Csimpánzon élő Pediculus schaeffi, tehát minden jel szerint fajunk kialakulása óta folyamatosan együtt élünk velük. Együttélésünk egyik hétköznapi motívuma a fésű feltalálása és mindennapi használata. Az ősi (ókori) fésűk fogazatának méretezése is jelzi, hogy ezeket a tetvek eltávolítására használták.

Molekuláris genetikai bizonyítékok szerint az első fejtetű/ruhatetű elkülönülés mintegy 100 000 éve történt, ez körülbelül egybeesik az emberi ruházkodás első megjelenésével.

Az orvosi szaknyelv az emberi tetvességet pediculosisnak nevezi.

Morfológia. Mint a szívótetvek (Anoplura) általában, a fejtetű is kicsi (1–3 mm), szárnyatlan, lapított testű rovar. A torszelvények összeolvadtak. Színe szürkés-barna árnyalatú, de az elfogyasztott vér miatt vöröses is lehet. Egy pár csápja 5-5 ízből épül fel, és egy pár szeme van. A szájszervek a bőr átlyukasztására és a vérszívásra specializálódtak

Lábai rövidek és egy-egy nagy karomban végződnek. Ezek igen hatékonyak az emberi hajban való helyváltoztatás és rögzülés során, de alkalmatlanok arra, hogy az állat ugorjon, vagy bármilyen más aljzaton, felületen másszon. Potroha 7 látható szelvényből áll, az elsőn nyílnak a légzőnyílások, az utolsón nyílik a végbélnyílás és az ivarszervek. A hímek kicsit kisebbek mint a nőstények, és az 1. pár lábuk kissé nagyobb mint a többi, mert párzás közben ezzel rögzítik magukat a nőstényhez. A serkét (petét) az egyes hajszálak tövéhez rögzítik,

gyakran pár milliméterre a fejbőrtől. A serkék oválisak, és mintegy 0,8 mm hosszúak. Színük áttetsző barnás, amíg az embrió fejlődik bennük, majd harsány fehérré válnak, ha már üresek. A kelési idő 6-9 nap.

Egyedfejlődés. Kikelés után a lárva a kifejlett állatokhoz hasonló életmódot él, és egyedfejlődése során három fejlődési alak: a pete (más néven serke), a lárva (ide összesen 3, méretében egyre nagyobb, egymást vedlésekkel követő stádium tartozik), valamint az imágó (ivarérett hím, illetve nőstény egyed) követi egymást. A levedlett kültakaró kihullik az ember hajából. Legkevesebb 8-9 nap kell a teljes kifejlődéshez, de kedvezőtlenebb körülmények között ennél több (12-24 nap). A nőstény fejtetűnapi 3-4 petét rak. Mintegy 4 héten át aktív, és ezalatt összesen 50-150 utódot hoz létre.

Elterjedés, előfordulás. A fejtetvesség (orvosi szaknyelven Pediculosis capitis) az ember fejtetű (Pediculus humanus capitis) általi fertőzöttsége, mely elsősorban gyermekkorban fordul elő. Leginkább zárt közösségekben terjed. Leggyakrabban az óvodás és iskolás (4-13 éves) korosztályban fordul elő. Kizárólag közvetlen testi érintkezéssel terjed, rendszerint akkor, mikor a gyerekek összedugják a fejüket (ez általában az említett korosztálynál jellemző). Gyakorlatilag nem terjed a közösen használt ruhák, sapkák, törülközők vagy fésűk által, de a szakemberek fertőzés veszélye esetén javasolják ezen tárgyak közös használatának mellőzését. Más szakvélemények szerint gyakorlatilag is fennáll az ilyen közvetett úton történő fertőzés lehetősége. A lányok gyakrabban fertőződnek, valószínűleg azért, mert hosszabb a hajuk.

Habár terjedésüket segítik a rossz higiénés körülmények, tévedés az a feltételezés, hogy tetvességnek csak a nem megfelelően tisztálkodó ember eshet áldozatul. Az USA-ban évente 6–12 millió embert kezelnek fejtetvességgel, főként gyermekeket. Más fejlett országokból (például Izrael, Dánia, Svédország, Nagy-Britannia, Franciaország és Ausztrália) is magas fertőzöttségi arányokat említenek. A fejlődő országokban előfordulása a gyerekek körében általános.

Életmód és viselkedés. Vérszíváskor a tetű nyálával alvadásgátló anyagot juttat a sebbe. A vérszívás sokáig tarthat, ha közben az állatot nem zavarják meg. Eközben sötétvörös ürüléket képez, mely kipotyog az emberi hajból. Szemben a ruhatetűvel, a fejtetű nem terjeszt mikrobiális kórokozókat. Bár fejtetvek a hajas fejbőr bármely részén előfordulhatnak, de különösen a fülek mögötti és a tarkó környéki hajban élnek, és serkéiket is főként ide rakják. Kerülik a fényt. A fejtetves gyerekek is elsősorban arról ismerhetők fel, hogy füleik mögött a hajban szúnyogcsípésre emlékeztető, viszkető szívásnyomok vannak, melyeket gyakran vakarnak.

Ellenállóképessége. A külső behatásokkal szemben igen ellenálló, a szárazságot jól tűri, és vízbe merítve napokig sem pusztul el. Különösen kedveli a 30-33 °C hőmérsékletű helyeket. A hőmérséklet ingadozására eléggé érzékenyek, ezért olyan tartózkodási helyet keresnek, ahol állandóan egyenletes a hőmérséklet. Peterakásuk és fejlődésük 20 °C alatt leáll. A fagy sem tesz kárt bennük, -10, -20 °C hőmérsékleten napokig életben maradnak. Érzékenyek viszont a magas hőmérsékletre, 50 °C-on percek, 60 °C-on másodpercek alatt a tetvek és a serkék egyaránt elpusztulnak. A fejtetű naponta 6-12 alkalommal szív vért (leggyakrabban az első stádiumú lárvák). Az éhezést rosszul tűri, főleg a lárvának nagy a táplálékigénye. Szobahőmérsékleten táplálék nélkül napok alatt elpusztulnak.

§ Serkefű – tudományos neve: mohos korpafű – (Lycopodium Selago L.) – Serke: csn

– További nevei: részeggyörgyfű, serkefű, szártetőző korpafű. – Term. r.: Korpafűfélék. Lycopodiaceae.

Évelő. 6–15 cm. Tőtől, és többnyire villáságú. Ágai egyforma magasak. Levelei sűrűn állanak, aprók, kihegyezett lándsásak és bőrneműek. A spóratokok egyenként fejlődnek a levelek hónaljában; a spórák

egyformák. Tenyészik árnyas hegyi erdőkben, nedves sziklarepedésekben az északi és keleti hegyvidéken. Spóraérés: 7–8.

§ Sikár – tudományos neve: zsurló – Sikár: csn

1578-ban bukkan föl legelőször Melius Juhász Péternél. Ezután a fontosabb forrásai: 1595: FK., XVII. század eleje: Herbolarium, 1775: Csapó, 1783: NclB.,

1793: Földi, 1798: Veszelszki, 1813: OrvF., 1833: Kassai, 1843: Bugát, 1862: CzF., 1893:Pallas, 1909: Graumann. A népnyelvben szintén ismert, a történelmi

Magyarország szinte minden vidékéről adatolt a nyelvjárásokból (ÚMTsz. | SzegSz. | OrmSz. | Szabó–Péntek | MNöv. | Nagy R. | NépNyelv. 1943 | Kovács |

Édes | BüTsz. | MNy. 23, 33 | Ethn. 3 | NéprÉrt. 33, 35 | Nyr. 4, 10, 30, 33, 37, 85, 95 | BaNyj.).

Ez a bambuszhoz hasonlító mocsárlakó az egyetlen leszármazottja azoknak a hatalmas, páfrányszerű növényeknek, amelyek úgy 200 millió évvel ezelőtt borították a földet. A szárak tetején fejlődnek ki a lófarokra, a kukoricatorzsára vagy az üvegmosó kefére hasonlító spóratartó képletek. A tudományos név, az Equisetum (&lt; latin equus ’ló’, seta ’kefe, erős haj’)is értelemszerűen ’lófarok’ jelentésű.

A zsurlót – dörzsölőeszközként – már az ókorban is tisztításra használták. Azóta sok évszázadon keresztül alkalmazták edények súrolására, ónedények fényesítésére. Erre utal néhány magyar társneve is, vö. cindrót, cinmosófű, kannamosófű, sikár, siklófű, tálmosófű.

Az összetétel -rokka (ma ’guzsaly, motolla’) utótagja jövevényszó, az olasz rocca vagy a német Rocken ’ua.’ jöhet számításba, amelyeknek végső forrása

egy ’fon, fonadék’ jelentésű germán szótő. Ez pedig a jelölt növényre kitűnően illik. A fonás műveleti eszközeire, közvetve a fonásra mutat a növény bábaguzsaly társneve is. Hasonneve a kígyórokka.

§ Siketfajd (Tetrao urogallus) – Siket: csn

Észak- és Közép-Európában valamint Ázsia területén honos. Fenyvesek aljnövényzetében érzi jól magát. A siketfajd korábban Európa minden nagyobb összefüggő erdőségében élt. Az élőhelyek megszüntetése és a vadászat miatt mára a magashegységek fenyőövébe és a tajgaerdőkbe szorult vissza. Magyarországon egy időben kihalt, de még néha ma is egy-kettő kóborol hazánkban.

Testhossza 60–87 centiméter, szárnyfesztávolsága 90–125 centiméter, súlya 2900–4000 gramm. A kakasoknak a nász idején szakálla van és zöldes fémfény a mellén. A tyúknak nagy rozsdasárga folt van a mellén. Gyenge repülő, a levegőben csak kis távolságot tud megtenni. Csőre rövid, vaskos, domború, lába erős kapirgáló láb. Tollazatának alapszíne szürke, fekete.

Csüdjét is toll borítja, lábujjain a téli időszakban szarulemezek fejlődnek. Ezek a „hótalpak" megkönnyítik a havon való mozgást.

Bogyókkal, rügyekkel, a fenyő tűleveleivel, hangyákkal és azok bábjaival táplálkozik. Néha egy egész fát megkopaszt a tűleveleitől. Csak rövidtávon és nagy zajjal repül.

Dürgés idején tánccal, pózolással és hanggal udvarol a tojónak. Fészkét talajra, fák tövébe készíti. A fészekalj általában 5-12 tojásból áll, melyen 26-29

napig kotlik. Fiókái fészekhagyók, gyorsan kifejlődnek.

Dürgéskor, köszörülés közben süket, ugyanis a fejébe száll a vére és így a hallójárat hátsó falán elhelyeződött, a vértolulás folytán erősen megduzzasztható

redő is, másrészt pedig a szájtátogatás következtében az alsó állkapocs hátsó csontnyúlványa is elzárja a fülnyílást. Innen a siket név. Ahogy azonban

a csőrét összecsukja, ismét élesen hall.

Magyarországon ritka alkalmi kóborló. Korábban Sopron, Kőszeg és az Őrség vidékén alakultak ki állományai. Az 1880-as évek állomány-expanziója következtében települt meg Sopron és Vas vármegyék területén. A századfordulón a Soproni-hegység állománya mintegy 40-50 példány lehetett. Az első világháborút követően a 20-as években jelent meg újra Sopron környékén. Ekkor már csak 10-15 példányból állt az állománya, ami a 30-as években felmorzsolódott. A Kőszegi-hegység állománya kisebb volt, nem haladta meg a 10 példányt. Az Őrségben és a Vend-vidéken is akkor jelent meg először, amikor Sopronban. A 40-es évek elején az Őrségben egy újabb bevándorlás következtében jelentősen nőtt a populáció, 1948-ban

150 példányt becsültek. 1955-ben a becslések szerint még 60-80 példány volt jelen, de a faj a 60-as években az Őrségből is eltűnt.

Romániában a Kárpátok egész területén megtalálható a tűlevelű erdőkben, bár állománysűrűsége területenként igen nagy változást mutat. Olykor a vegyes erdőkben (luc- vagy jegenyefenyő és bükk) is megtalálható mint költőfaj. Egyes becslések szerint romániai állománya 10 000 példányra tehető. A párokra való állománybecslés aligha lehetséges, mivel a siketfajd kakasok poligámok, és az egy kakasra jutó tyúkok száma változó lehet.

Az Őrségi Nemzeti Park címerében is megtalálható.

§ Erdei sikló (Zamenis longissimus – Sikló: csn

Egy eurázsiai kígyófaj, amely az ókorban a gyógyítás istene, Aszklépiosz egyik attribútuma volt. Aszklépiosz botja a rátekeredő erdei siklóval a mai napig egészségügyi szimbólum.

Eredetileg Dél- és Közép-Európa, Franciaország, az Appennini-félsziget, a Kárpát-medence és a Balkán-félsziget lakója, illetve Kis-Ázsia nyugati részén és a Fekete-tenger keleti partjai mentén fordult elő, de az ókorban a rómaiak a neki tulajdonított gyógyító hatás miatt a mai Németországba is betelepítették. Elsősorban napsütötte domb- és hegyvidéki erdőségekben illetve vidékükön találkozhatunk vele.

Meglehetősen hosszú, akár két méteresre is megnövő kígyófaj, bár a magyarországi példányok ritkán érik el a 160 centiméteres hosszt. A kifejlett erdei siklók hasa sárgásfehér, hátuk és oldalaik zöldesek, barnásak vagy szürkések. A halántékon világossárga, halványabb mintázat látható (nem összetévesztendő a vízisiklók félhold alakú mintájával), bár az idősebb állatokról ez hiányozhat. A fiatal példányok világos alapszínét háti és hasi oldalukon egyaránt barnás sötét foltok tarkítják, és ugyanilyen arccsíkjuk van a szem és az áll között. Hazánkban előfordul a szürke erdei sikló (Zamenis longissimus var. subgrisea Werner, 1897), ezek az egyedek ezüstös-szürkés színűek és nem túl gyakoriak.

Az erdei sikló, mint minden rokona, ragadozó: táplálékát főleg rágcsálók, cickányok, illetve madarak, tojások és fiókáik képezik. Mérge nincs, így áldozatait vagy élve nyeli le, vagy afféle kis óriáskígyó módjára megfojtja őket. A mesterséges fészekodúkra is gyakran rájár.

Októbertől április-májusig telel, olykor több példány is összegyűlhet egy helyen. Gyakran emberek közelében, különféle épületekben találja meg az ideális száraz, meleg helyet a téli álomhoz.

Az erdei siklók párzására június közepén kerül sor, miután a hónap végén vagy július elején a nőstény 5–8 sárgásfehér, puha, hosszúkás tojást rak. Az általában füzérré összeragadt tojások vagy a földbe, vagy valamilyen bomló növényi halom (komposzt, avar) alá kerülnek. Időjárástól függően az utódok augusztus végén vagy szeptember elején kelnek ki, és 6–8 napos korukban bekövetkezett vedlésükig nem táplálkoznak.

Az emberek oktalan félelmükben gyakran végeznek vele, ennek ellenére megfigyelhető erdei településeken. Természetes ellenségei közé a menyétfélék, a vörös róka, a sün, a vaddisznó és különféle ragadozó madarak tartoznak.

Magyarországon, mint minden hazai kétéltű és hüllő, az erdei sikló is védett, eszmei értékét 50 000 forintban szabták meg, noha kiváló alkalmazkodóképessége és elterjedtsége miatt komolyabb védelemre nincs szükség.

§ Sikló – tudományos neve: téli zsurló - (Equisetum hiemale) – Sikló: csn

Termete (40) 50 – 150 cm. Geophyta. Általában méteresre növő, kisebb- nagyobb állományban található, könnyen felismerhető faj. Hajtása kitelel, ilyenkor feltűnő. A hosszú, gyakran ívesen lehajló hajtások barázdáltak; oldalágakat csak igen ritkán hoznak, ekkor az oldalágak szórványosak, semmiképpen sem örvösek. A hajtás színe sötétzöld, vastagsága 4-6 mm. A termő hajtások is zöldek, a meddőkhöz nagyon hasonlítanak. A sporofillumfüzér hegyes, kb. 1 cm-s, kemény. A levélhüvely fogai az alapjukon végig feketék végig lehullanak, ezért a hajtás gyakran fogatlannak tűnik. A szár áttelelő, sötétzöld, ált. oldalágak nélküli.

 Spóraérése május – augusztus. Enyhén mészkedvelő; nedves talajt jelez, de a talaj szárazodása után is sokáig megmaradhat. Liget- és ligeterdők, üde lomberdők, fűzlápok, illír bükkösök, homoki tölgyesek, gyertyános- tölgyesek, ártéri cserjések lakója. Főleg a felnyíló, fényben gazdagabb foltokon találjuk.

 Elterjedése: Zemplén, Aggteleki-karszt, Ózdi-dombvidék, Bükk, Mátra, Medves, Börzsöny, Gerecse, Bakony, Bakonyalja, Mecsek, Soproni-hegység, Balfi-dombvidék, Vasi-dombvidék, Kemeneshát, Vend-vidék, Zalai-dombvidék, Belső-Somogy, Zselic, Tolnai-hegyhát, Szigetköz, Mezőföld, Dráva-sík, Duna–Tisza köze, Csepel-sziget, Hortobágy, Nyírség.

§ Simafenyő – tudományos neve: selyemfenyő - (Pinus strobus) – Sima: csn

A selyemfenyő tűlevelű díszfenyő, természetesen a fenyőfélék csoportjába tartozik, tűi vékonyak, puhák, mondhatni selymesek, a magyar elnevezése is erre utal. Kérge sima és fényes marad sokáig. Magasra növő, szép díszfenyő, mely díszkertje téli dísze lehet!

FONTOS. A fenyők, így a selyemfenyő is, igen kényesek az ültetés idejére, általában hidegebb, párás körülmények és nedves talajviszonyok között javasolt ültetni. Rendelésük és ültetésük ideális ideje március-április és október-november. Ezen időszakon kívül is ültethetők, de nincsen garancia az eredésükre!

A Simafenyő bemutatása. Öttűs, tűlevelű díszfenyő, tűi 8-10 cm-esek, vékonyak, puhák. Toboza henger alakú, vékony, megnyúlt, laza pikkelyekkel, hossza 10-24 cm-es, a virágkötészet "hasító toboz" néven, főleg koszorúkötéshez használja. A simafenyő vagy selyemfenyő magassága eléri 25-40 métert is. Növekedése eleinte kúpos, idősebb korára szélesebb kúpos korona-formájú. Lombja felálló ágrendszerű, világoszöld, törzsén a kéreg sima és sokáig fényes marad.

Hazája Észak-Amerika keleti része. Magyarországon sokfelé ültetik, Nyugat-Dunántúlon erdőnek is. Az öttűs fenyők többi képviselőjéhez hasonlóan elég páraigényes, mezofita faj, valamint a talaj mésztartalmára érzékeny – a savanyú talajt inkább kedveli.

A díszfenyők igényesebb csoportjába tartozik, a feketefenyő / Pinus nigra tűrőképességével semmiképp nem vetekedhet, igényesebb dísznövény, ám ahol jó környezetre talál, ott ezt szépségével ellensúlyozza. Fényigényes díszfenyő, alapvetően gondozott, öntözőrendszerrel ellátott, normál díszkerti viszonyok megléte esetén telepíthető biztonsággal!

A hím- és nővirágok ugyanazon a növényen fejlődnek (egylaki, egyivarú).

Szoliterként ültethető, impozáns megjelenése és szép tűi teszik erre alkalmassá.

Térhatárolóként nagyobb tereken, inkább díszparkokban, csoportokba telepítve használható.

A selyemfenyő a karácsonyi fenyőfaválaszték részét képezi!

Fajták:

Pinus Strobus 'Minima'

'Mimima' – törpe gömb simafenyő

Apró növésű, lapított gömb alakú fenyő, évi 5-6 cm növekedéssel; sűrű, zárt felületű; tűlevelei 5 cm hosszúk, puhák, selymesek; lombszíne kihajtáskor világoszöld, később középzöld; kiváló sziklakerti díszfenyő, mezofita és télálló; az alapfajhoz hasonlóan mészkerülő.

Pinus strobus 'Nana'

'Nana' – törpe simafenyő

Átlagos igények, mezofita, jó vízelvezetésű, tápdús talajt kedvel, de sokféle talajt tolerál; napra vagy félárnyékba ültethető, de alapvetően fényigényes; jól viseli a légszennyezést, mint például az ózont és a kén-dioxidot; lassú növekedésű, sziklakerti díszfenyő.

Pinus strobus 'Pendula'

'Pendula' – csüngő simafenyő

Egyedi megjelenésű díszfenyő; karózva felfelé nő, támaszték nélkül viszont ágai ívesen lehajlanak, így a beavatkozás mértékétől és annak időtartamától függően sokféle alak kialakulhat (általában 3 méter magas); 10 cm hosszú selymes tűlevelei szürkészöldek; szoliter dísznövény, fényigényes, közepes vízigényű (mezofita) és télálló.

Betegségei, kártevői. Párás viszonyok és mészmentes talajon betegségek, kártevők nem bántják. Ennek hiányában, kedvezőtlen ökológiai viszonyok között rovarkártevő támadhatja:

Gyapjas tetű (Pseudococcoidae)

Súlyos fertőzés esetén hervadást, sárgulást, levélhullást idéz elő.

Védekezés. Ha enyhébb az eset, nedves ruhával, vagy vattacsomóval el lehet távolítani őket. Erős támadás esetén nyúlhatunk a kémiához.

Vegyszeres védekezés. Legjobb, ha hetente rovarölő szerrel permetezzük a növényt, ajánlott szer: Actara 25 WG.

◾Javasolt tavaszi és őszi lemosó-permetezésben részesíteni, Mészkénlé, Novenda, Nevikén szerek valamelyikével.

Az említett kedvezőtlen viszonyok között támadhatja még gombabetegség is:

Rovarkártevők, héjrozsda

⇒Héjrozsda vagy simafenyő rozsda (Cronartium ribicola)

Gombabetegség, mely valamennyi öttűs fenyőt veszélyezteti, alternatív gazdanövényei a ribizlifélék. Ázsiából származó, Európában elterjedt betegség, mely innen került Amerikába az 1900-as évek elején. Az ázsiai fajok (pl. kínai selyemfenyő / Pinus wallichiana) már rezisztensek a gombával szemben. Tűleveleken keresztül hatol be a gazdaszervezetbe és rákos sebeket okozva a fenyő pusztulását is előidézheti.

Védekezés. A kórokozóval fertőzött, lehullott leveleket meg kell semmisíteni.

◾Alapvetően gyommentesen kell tartani a dísznövények környezetét, mert közöttük lehetnek köztes gazdanövények, melyek kedvencünket visszafertőzhetik.

§ Sírfű – tudományos neve: varjúháj – (Sedum) – Sír: csn

Húsos levelű, alacsony vagy kúszó szárú, vöröses vagy sárgás virágú növény; Sedum.

szaka J: varjúháj.

A magyar botanika egyik híres személyiségénél, Kitaibel Pálnál bukkan föl legelőször a N. varnyu-háy, aki Bereg vármegyében jegyezte fel 1803-ban. Utána Kassai József a Hegyaljáról adatolja 1815-ben, és utánuk több füvészkönyvben, tájszógyűjteményben és szótárban is szerepel (1872: Nyr. 1, 1897: Pallas, 1903:MVN., 1911: Nsz.; N. MTsz.: Heves megye | Nyr. 28: Félegyháza | Nyr. 4: Mátra).

A varjúháj valószínűleg tükörfordítással került át a németből; vö. Krähenfette. Másik német Fetthenne, azaz ’hájas csirke’ neve szintén a növény úgynevezett kövérségét fejezi ki. A varjúháj kifejezés találóbb, mert a varjún a háj egészen vékony rétegekben van, nem úgy, mint a jércén. Ugyanerre utal N. kövérfű, kövértyúklevél neve [R. 1892: N. (Somorja) Ethn. 3]. A pompás varjúháj levelének vékony bőre dörzsöléstől leválik, így a gyerekek fel tudják fújni. Ennek alapján nevezik a Szigetközben kövértyúknak, kövértyúklevélnek, illetve békalevélnek. Somorján kövér, húsos leveleit a zöldségekkel együtt a levesbe főzik, ott ez a névadás indítéka. Kövér, azaz a lágy szövetekben gazdag pozsgásfűfélékhez (Crassulaceae) tartozik. A húsos levelekben kialakuló víztározó szövet nagy tartalékot jelent a növénynek.

Tudományos neve – a Sedum – a latin sedere ’ülni’ igéből képzett, és arra utal, hogy a növény szorosan a talajon vagy a falakon nő.

A Sedum társneve a növény gyógyhatására utaló sülyfű, fülfű, az alakleíró pozsgásfű és szaka, valamint három metaforikus neve. Egyik az agárcsecsfű, melynéla névadás szemléleti alapja e növény leveleinek kicsi, vastag, húsos, tojásdad volta. Ezeknek a leveleknek nincs sarkantyújuk, ülnek a száron, és a szoptatós kutyák emlőihez hasonlíthatók. Másik a báránycsecsfű (R. XVI. század második fele: TermTudKözl. 4, 1604: Szenczi, 1643: Comenius), a harmadik pedig a korábban szaknyelvi, ma elsősorban a Dunántúlon használatos nyelvjárási egércsecsfű (R. 1752: Pápai, 1783: NclB., 1807: MFűvK.).

További társneve a hájfű, párkányfű, sírfű. A borsos szaka névben szereplő borsos jelző szemléleti háttere a növény csípős íze (mérgező alkaloidot tartalmaz). A szaka elnevezés alighanem a finnugor eredetű szak ’darab, rész’ szóval függ össze. A szaknyelvi borsos varjúháj terminus szintén erre utal, míg a sírra, párkányra utaló nevek a növény falakon, romokon való megjelenését, termőhelyét jelzi. Német neve, a Mauerpfeffer is ’falibors’ jelentésű. A bablevelű varjúháj ’Sedum telephium’ név pedig széles, lapos leveleit írja le. A Sedum rosea nevét a rózsaillatú gyökeréről nyerte.

Nevezik még békalevélnek, ez a pompás varjúháj tájnyelvi neve a Szigetközben. A névadás alapja az, hogy a levél vékony bőre dörzsöléstől leválik, így a

gyerekek föl tudják fújni, és a felfújt levél alakja békára emlékeztet. A Sedum spectabile hasonneve a békanyelv (MNöv.: Szarvas), mely a német Froschzunge

tükörszava. Talán a növény levelére utalhat.

A Szigetközben fülbe, szembe csepegtették, „gyülevényes” sebre is használták; „kellísre, sülevínyre jó szivató”. Szárazságkedvelő növény. Csillag alakú

virágja miatt szívesen ültetik a kertekbe, de húsos levelei is szépek, a legnagyobb nyári forróságban sem hervadnak el, és díszítik a téli kertet is.

A varjúhájfa más növény, a Pachyphytum, a vastagtörzs társneve.

§ sárgalábú sirály (Larus michahellis) – Sirály: csn

Korábban az ezüstsirály egy alfajának tartották. Európa és Ázsia területén honos.

Testhossza 59-67 centiméter, szárnyfesztávolsága 140-158 centiméter. A tojó egyedek tömege 680-1400

gramm, míg a hímeké a 750-1500 grammig terjedhet.

Csőre és lába sárga.

Mint a legtöbb sirály, ez a faj is mindenevő. Tápláléka rovarokból, kisemlősökből, halakból, csigákból, kétéltűekből, madártojásból és fiókákból áll, de megeszi a gabonamagvakat és az olajbogyót is. Gyakran kukákból vagy szeméttelepeken gyűjtött hulladékot fogyaszt.

Telepesen fészkel, sziklapárkányokon vagy a talajon költenek. Fészekalja 2-3 tojásból áll, melyen 27-31 napig kotlik. A fiókák 35-40 nap múlva válnak röpképessé.

Magyarországon egész évben előfordul, de a nagy folyóink és tavaink mellett ősszel tömeges is lehet.

§ Adanson-sisakteknős (Pelusios adansoni) – Sisak: csn

Afrika középső részén Benin, Kamerun, a Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Etiópia, Mali, Mauritánia, Niger, Nigéria, Szenegál és Szudán területén honos.

Páncélja 22 centiméter.

§ Fenyves sisakgomba (Galerina marginata) – S isak: csn

További nevei: fenyő tőkegomba, fenyves turjángomba.

a harmatgombafélék családjába tartozó, az északi féltekén elterjedt, halálosan mérgező gombafaj.

A fenyves sisakgomba kalapjának átmérője 1–5 cm, alakja eleinte kúpos, domború, majd laposan kiterül. Felülete sima, áttetszően bordás. Színe okkersárga, sárgásbarna, fahéjbarna; nedvesen sötétebb, kiszáradva fakóokker színű. Húsa vékony, sárgásbarna; íze és szaga enyhén lisztes.

Sűrűn álló lemezei a tönkhöz nőttek vagy kissé lefutók. Fiatalon okkerszínűek, később fahéjbarnák. Spórapora barna. Spórái 8-10 x 5-6 mikrométeresek, elliptikusak, felületük szemölcsös.

Tönkje 2–8 cm hosszú és 0,3-0,8 cm vastag. Alakja hengeres, gyakran görbe, belül üreges. Színe felül világosbarna, lefelé rozsdabarna, felületét fehéres szálacskák borítják. Vékony, barnás, könnyen lemálló gallérja van.

Hasonlít az ehető csoportos tuskógombára és az ízletes tőkegombára.

Az egész északi féltekén elterjedt, Eurázsiában és Észak-Amerikában; ezenkívül megtalálták Ausztráliában is. Magyarországon nem gyakori. Korhadó fenyőtörzseken, ritkábban lombos fákon élő szaprofita faj. Szeptembertől novemberig terem legtöbbször csoportosan, de egyesével is előfordulhat.

Mérgező, halált is okozhat. A gyilkos galócához hasonlóan amatoxinokat tartalmaz. A mérgezés tünetei hasi fájdalom, hányás, hasmenés, csökkenő testhőmérséklet és ha a beteg nem kap orvosi segítséget, átlagosan hét nap múlva a máj- és vesekárosodásba belehalhat.

§ Farkasölő sisakvirág (Aconitum anthora) – Sisak: csn

a boglárkafélék családjába tartozó, Európában honos, bükkösökben, sziklaerdőkben élő, mérgező növény. Egyes rendszerezők az északi sisakvirág (A. lycoctonum) alfajának tekintik.

A farkasölő sisakvirág 40–150 cm magas, évelő, lágyszárú

növény. A többi hazai sisakvirágtól eltérően nem gumója, hanem gyöktörzse van. Levelei tenyeresen 5–7 osztatúak, átmérőjük 7–15 cm, a csúcs felé egyre kisebbek. A levélszeletek széles ék vagy rombusz alakúak, hármasak, a cimpák

további 2–3 kihegyezett vagy tompa fogúak. A tőlevelek és az alsó szárlevelek nyele hosszú.

Június-augusztusban virágzik. Virágzata a szár csúcsán található, ívesen felálló, laza fürt, amely általában elágazó. A virágok zigomorfak. Csészelevelei

nagyok, sziromszerűek, halvány zöldessárgák, sisak formájúan összeborulnak. A sisak 2–3-szor magasabb, mint amilyen széles. Két sziromlevele a csúcsán

csavarodott sarkantyús nektáriummá módosult és magasan felnyúlik a sisakban. Termései tüszők.

Hasonlít hozzá a szintén sárga virágú méregölő sisakvirág, melynek sisakja ugyanolyan magas, mint amilyen széles, levelei pedig szálasan szeldeltek.

Közép-európai faj. Magyarországi elterjedése: Cserehát, Aggteleki-karszt, Ózdi-dombvidék, Mátra, Börzsöny, Naszály, Visegrádi-hegység, Budai-hegység, Pilis, Gerecse, Vértes, Bakony, Keszthelyi-hegység, Villányi-hegység, Balfi-dombvidék, Kőszegi-hegység, Vasi-dombvidék, Vend-vidék, Göcsej, Zalai-dombság, Belső-Somogy, Zselic, Külső-Somogy, Geresdi-dombvidék, Szekszárdi-dombvidék, Tolnai-hegyhát, Völgység. Bükkösök, gyertyános-tölgyesek, szurdok- és sziklaerdők, törmeléklejtőerdők, néha karszterdők növénye. Jellegzetes szivárgó vizű oldalakban és nyirkos völgyaljakban. Alapkőzetre közömbös

Magyarországon 1993 óta védett, természetvédelmi értéke 5000 Ft.

Erősen mérgező. Levelei virágai és gyöktörzse elsősorban Akonitin A és C alkaloidát tartalmaznak, amelyek a nátriumcsatornák blokkolásával megbénítják az ideg- és izomsejtek működését. Kisebb mennyiségben megtalálható

benne napellin, akonin, pszeudoakonitin, atisin, likakonitin, mioktonin, jesakonitin és japakonitin is. A gyöktörzs hatóanyagtartalma 0,2-1,5%, a leveleké 0,1-1%.

A mérgezés tünetei: a száj zsibbadása, bizsergése, erős nyáladzás, hányás, hasmenés, kitágult pupillák, verejtékezés, izomgörcsök, általános gyengeség,

rossz mozgáskoordináció, lecsökkent testhőmérséklet és vérnyomás. A növény íze égetően csípős így többnyire csak legelő állatok fogyasztanak belőle annyit, hogy súlyos tünetek lépjenek fel. Ilyenkor légzés- vagy szívbénulás következtében 6-8 órán belül beállhat a halál. A méreg bőrön keresztül is felszívódhat, ilyenkor az emésztőszervi tünetek elmaradnak, az érintett bőrfelületen bizsergés, zsibbadás tapasztalható, amely az idegek mentén továbbterjed és idővel fellépnek a szív- és idegrendszeri tünetek.

Kezelni csak a tünetek enyhítésével lehet. A fogyasztás után egy órán belül aktív szenet lehet adni, amely megköti a méreganyagok egy részét. Az alkaloidák

a szervezeten belül hamar lebomlanak, így egy nap után a beteg szinte biztosan felgyógyul.

§ Sisák – tudományos neve: káka – Sisák: csn

Hengeres, csomó nélküli, levéltelen szárú, 1-2 m magasra növő sásféle vízinövény, illetve az ilyen növények nemzetsége; Schoenoplectus.

Csetkáka J: iszapos helyeket kedvelő egyszikű növény; Eleocharis.

szürkekáka J: a sással, kákával rokon, nedves helyeken gyakori növény; Holoschoenus romanus.

A káka személynévként 1138-tól adatolható, növénynévként először 1500 körül olvasható: „De papiro – wulgo kaka” (MNy. 21). Melius Juhász Péternél 1578-ban a káka ’Scirpus’ és ’Gramen’, Calepinus szótárában 1585-ben, Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben és Verancsics Faustus Dictionariumában 1595-ben kaka ’Iuncus’. Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) olasz káka, siriai káka, árva káka, virágos káka, öreg-káka, illetve káka-bot nevek szerepelnek. Baróti Szabó Dávid Kisded szó-tárában 1792-ben a káka: szittyó, gyékény-fű, a káka-bot: bákány, nádbuzogány.

E bizonytalan, talán ótörök eredetű névnek végső hangja, mint többváltozatáé is, nyelvünkben keletkezett járulékhang; Győr és Tapolca vidékén kákó [R.

1604: gyekenkako (Szenczi), 1708: ua. (Pápai)],a Jászságban és Bács-Bodrog megyében káké.

Számos társneve a növény gyakori előfordulására és ismertségére mutat: fejes káka, kasika, pipaszár, sisák, úszónád, Csurgó környékén csuit vagy csujit. A moldvai csángó nyelvjárásban román kölcsönszóval pipirig a káka neve.

A Schoenoplectus genusnevet a ’káka’ jelentésű ókori, már a római gazdasági írók, Cato és Columella munkáiban olvasható latin schoenus, illetve a görög

plektosz ’fonott, kötött’ (&lt; plékein ’fonni’) szavak összetételével alkották, és a növény felhasználására utal. A latin schoenus név a ’különböző savanyúfüveket, szittyót, kákát’ jelentő görög schoinosz szó átvétele. Ezekből kötelet, szőnyeget, kosarat fontak. Homérosz az Odüsszeiában ezt a szót használja egy olyan hely neveként, amely ilyen növényekkel van benőve.

A Schoenoplectus nemzetségen kívül a káka több különböző palkaféle nemzetség összetett nevében is szerepel, ilyen a szürkekáka (mely a Balaton vidékén csuhucsáté), csetkáka, iszapkáka, tőzegkáka stb. A csetkáka alakváltozata a cettkáka, csirkáka. Társneve a tódísz, árvakáka és törpekáka.

A tavi káka hazánkban gyakori növény. Valaha – erős nedvszívó hatása miatt – alomként használták. Egykor bálszövetét, a kákabendőt alkalmas eszközzel kikaparva tejjel keverték és ették. Gyógynövényként is javasolták, Melius 1578-ban azt írja: „A Káka gyökere fözue borban melegen innia gyakorta io Colicácnac, kö ellen, vizeletet indit… Gyökere törue a sebet öszue forrasztya”, továbbá, hogy „magua io Kigyo marás ellen.”

A tavi kákához kapcsolódik a „kákán is csomót keres” szólásunk. Ennek a mélyebb vizekben, nádasokban tömegesen élő növénynek a hengeres, sötétzöld szára valóban csomó nélküli. Szólásunk azonban nem

megfigyelésből ered, hanem latinból fordított és az irodalom révén szélesen elterjedt kifejezés. Latin „nodum in scirpo quere” megfelelőjének a XVI. századi

Decsi János latin–magyar szólásgyűjteményében az a jelentése, hogy ’mindenben gáncsot találsz’. A XVII. század elején megjelenő hitvitázó írásokban azonban már igen gyakran ezzel a latinból fordított kifejezéssel vádolják egymást katolikus és protestáns papok egyaránt. Az egyháziak nyelvéből nyilván a prédikációk révén jutott el a szólás a latinul nem tudókhoz, és honosodott meg nyelvükben. Arra mondják, aki mindenben akadékoskodik, ott is hibát fedez föl, mulasztást keres, ahol annak nyoma sincs. Egy másik szófordulat a kákabelű, mely már Baróti Szabó Dávidnál szerepel 1792-ben. Gyenge gyomrú, kis étkű, emésztéssel bajlódó vagy sovány emberre mondják.

§ Siska disznó – Siska: csn

Lelógó fülű (disznó).

A név legkorábbi előfordulása írásban 1688: siska (Herman 1914). 1772/1832: „siska: Rácz disznó” (Kreszn.), 1818: „A sörtések sima szörü nagy fülü siskák”(TESz.);

a népnyelvben MTsz.: suski | NépkGy. 2: suski.

Nevének eredete vitatott. Melléknévi jelentésének elsődlegessége valószínűbb. Horvát vélemény szerint a hv. siska szóból való, más vélekedés alapján nevét

a siskaszerűen előre konyuló fülétől kapta. (A magyarban a kajlán lelógó fülű disznó neve a siska.) Pethe Ferenc 1815-ben azt írta, hogy „kétféle házi

disznó van: a siska és a mangalica” (Pethe). Az előbbi név alatt ő az ösztövér házi sertéseket, az utóbbi név alatt pedig a gömbölyű zsírsertéseket értette.

Ezzel szemben Galgóczi a siskát, mint saját sertésfajtát írja le: „Szentes vidéken egy magas, hosszú, kicsit kónya fülű faj van elterjedve, melynek hízékonyságáról nem sok dicséretest hallottam.” A Magyar Néprajz (II. köt.) szerint „sok helyütt emlegetik a források a siska disznót. Ez azonban nem lehetett külön sertésfajta, legfeljebb a bakonyi vagy szalontai helyi kitenyésztésű csoportja, de valószínűbb, hogy a hosszú, lelógó fülű sertéseket nevezték siskának”.

A siskát a horvátok, mint a legrosszabb formájú házi sertésüket tartották számon. Feltehetőleg a Kárpátoktól északra alakult ki, majd délebbre került;

hazánkban a Dráva és a Száva közötti területen, majd attól északra Marcaliig és a Balaton partjáig is elterjedt. A zselici régi kanászéletről író Gönyei

Ébner Sándor így jellemzi: „Az ősi siska – a zselici disznó suttyogó szőrű [felálló sertéjű] rikés disznó volt, nagy járó természetű. Úgy tudott menni,

mint egy ménes és nagyokat ugrott, mert olyan vékony lábszára volt, mint a pipaszár s a kanász úgy elfáradt a hajtásban, hogy majd megszakadt bele. Orra

hosszú volt (mintegy 30 centiméter), s a hasa karcsú, mintha bél sem lett volna benne. Hosszú farka, csúcsos füle volt, szőre, pedig ardas [ordaszürke],

igyenös, singszőr…” Ma már tisztán nem található siska, de a mangalicák között még az 1940-es években is akadt pár olyan rikés disznó, amelyen az ősre való visszaütés látszott. A rikés disznó ugyanis a siskának a mangalicával való keresztezéséből keletkezett, előbbinek uralkodó tulajdonságaival.

§ Siska – tudományos neve: nádtippan – Siska: csnsiska J: erdőben, réten tenyésző magas pázsitfű; nádtippan; Calamagrostis epigeios. sisák J: káka, szittyó.

1792-ben Baróti Szabó Dávid szótárában a „Siska … gubats, v. gubits, mellyel a’ timárok a’ bőrt tserzik”. Ez szláv eredetű szavunk, szerbhorvát, szlovén,

cseh, szlovák, orosz megfelelői ’gubacs, bütyök, dudor, gumó’ jelentésűek. 1793-ban Földi Jánosnál olvasható a siska a nádtippan neveként, 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) „Siska Nád: Arundo epigejos”. Szádler Józsefnél bugafény, Hazslinszky Frigyesnél nádtippan néven szerepel. A Pallas lexikonban nádperje a Calamagrostis. A nyelvjárásokban sisak, sisák. A siska Békés, Bihar, Heves és Borsod megyében a fenti ’siskanádtippan’ jelentésű, de van ’parti sás’, azaz ’Carex riparia’ jelentése is Békés egyes vidékein.

Bizonytalan eredetű növénynevünk, esetleg szerbhorvát jövevényszó. Talán a sokjelentésűšiška ’őszi búza, egy fajta fű, tamariszkuszcserje, sulyom’ került

át nyelvünkbe. Az egyeztetés nehézsége abban áll, hogy a magyar siska nem a szerbhorvát területtel érintkező vidéken használatos, hanem az északkeleti

nyelvjárásokban.

A nemzetség Calamagrostis neve antik elnevezés, már Dioszkuridész említi a ’nádfű’ jelentésű görög kalamagrosztisz terminust, mely a kalamosz ’nád’ és

az agrosztisz ’takarmányfű’ szavak összetétele.

A Calamagrostis magasabb pázsitfű. Százharmincöt faja közül hazánkban nyolc él. Pelyvája a tövén szőrös. Nád között, vízpartokon él, egyes fajok homokon.

Ilyen a siskanád, a Calamagrostis epigeios. Társneve a cseplesz. Házfedéshez vagy aljazónak használatos. Kemény szárával a pipaszárat is tisztítják, jó

pipaszurkáló. Sovány takarmány, sőt érdes levele megsértheti a jószág száját.

§ Fülemülesitke (Acrocephalus melanopogon) – Sitke: csn

A nádiposzátafélék (Acrocephalidae) családjába tartozó faj.

Európa és Ázsia déli részén él. Telelni Afrika északnyugati részére, Indiába és Arábiába vonul. Márciustól októberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. Állománya 600–1000 példány.

Alfajai:

Acrocephalus melanopogon albiventris (Kazakov, 1974) – az Azovi-tenger partvidéke, Don alsó folyása, délkelet-Ukrajna és dél-Oroszország;

Acrocephalus melanopogon melanopogon (Temminck, 1823) – dél-Európától kelet-Ukrajnáig, nyugat-Törökországig és északnyugat-Afrikáig;

Acrocephalus melanopogon mimica (Madarász, 1903) – költési területe dél- és kelet-Törökország, Irak, dél-Oroszország (Volga alsó folyása), észak-Irántól Kazahsztánig, télen délkelet-Afganisztán, Pakisztán és északnyugat-India.

Testhossza 12–13 centiméter, szárnyfesztávolsága 15–17 centiméter, testtömege 10-17 gramm.

Szúnyogokkal, árvaszúnyogokkal, vízilegyekkel, más vízirovarokkal és lárváikkal táplálkozik.

A sűrű nádasokban, a nádszálak közé készíti fészkét. Fészekalja 3–6 tojásból áll, melyen 13–15 napig kotlik. Évente kétszer rak fészket.

Európában biztos állományú fajként tartják nyilván. Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 50 000 Ft.

§ Fütyülő sneff – tudományos neve: piroslábú cankó – Sneff: csn

Hosszú csőrű és lábú, kb. gerle nagyságú madár; Tringa.

Ez a madárnév az EtSz. és a TESz. szerint 1898-ban bukkan fel, ám valamivel korábbi, 1895 óta adatolható. Herman Ottó Az északi madárhegyek tájáról című könyvében szerepel már a fenyér cankó ’réti cankó’ és a füstös cankó ’kormos cankó’ terminus. 1899-ben Chernel említi: czankó ’Totanus’.

Minden bizonnyal összefügg a gólya talán hangutánzó tájnyelvi cakó nevével. Szóhasadás eredménye a cankó. A cakó önállósult alakváltozata, amely n járulékhanggal bővült. A különféle cankók emlékeztetnek a gólyára hosszú lábukkal és csőrükkel, másrészt a cankók közül több faj vizenyős réteken él, akárcsak a gólya, ezen az alapon ruházták rá ezt a névváltozatot a madártan tudósai.

A Tringa totanus faj piroslábú cankó neve élénkpiros lábára utal, akárcsak német és angol elnevezése; vö. ném. Rotschenkel, ang. common redshank. Társneve a N. fütyülő sneff, szalagosszárnyú sneff. A szürke cankó ’Tringa nebularia’ nevének jelzője szintén lábának színére utal, akár ném. Grünschenkel és ang. greenshank, valamint N. zöldlábú sneff neve. Társneve a nagy-vízisneff. Ugyanez a névadási szemlélet háttere a Tringa flavipes sárgalábú cankó, ang. lesser yellowlegs elnevezései esetében. A pajzsos cankónak a nyelvújítás korában a berzengő küzdér (Szóm.) nevet adták, hasonló a népi veszekedő-madár (R. uo.; N. MTsz.) terminus. A cankó további népnyelvi neve a tyütyőke, tyücsűke, tyürsüke (1898: Nom.).

A lat. szaknyelvi Tringa genusnév görög eredetű, már Arisztotelész említi a vizek partján élő tryngasz nevű madarat.

A cankófajok között a legközönségesebb a piroslábú cankó, fészkelő madarunk. A vizenyős rétek, szikes tavak lakója. A tavaszi vonuláskor tömeges, dallamos fütyülése alapján könnyen felismerhető. A kormos cankók ’Tringa erythropus’ vonuló csapatai ősszel és tavasszal hosszabb pihenőt tartanak nálunk. Az erdei cankó ’Tringa ochropus’ Európa és Ázsia északi területén költ, télire délre vonul. Öreg erdők patakpartjainak lakója. A tavi cankó ’Tringa stagnatilis’ Kelet-Európában és Közép-Ázsiában költ, ősszel délre vonul, eljut Afrikába, Indiába és Ausztráliába is. Az ázsiai sztyepptavak, mocsarak lakója. Karcsú, hosszú, olajzöld lábú fajta, egyenes csőre vékony. Egykor rendszeresen költött hazánk néhány pontján. Ritka átvonuló, olykor itt tölti az egész nyarat. A szürke cankó ’Tringa nebularia’ őszi és tavaszi vándorlása idején elidőzik a dunai homokpadokon és a szikes tavak sekély vizénél.

§ Kaszaorrú sneff – tudományos neve: gulipán – Sneff: csn

Szikes vizek fölfelé hajló csőrű vonuló madara; Recurvirostra.

Az ÉKsz. szerint ismeretlen eredetű. Chernel még azt írta, hogy „mint hangfestő név az Alföld parasztvadászainál közkeletű” (Nyr. 1898). Valószínűleg tényleg a madár hangját utánzó hangsorból keletkezett.

Legtöbb társneve hosszú, fölfelé hajló csőrére utal: R. 1801: kardorrú (Földi), 1841: európai kardorrú, N. csutor-orra (Vajda), N. Chernel: kardorrú gulipán, hajóorrú gulipán, felhajlottorrú gulipán, hajóorrú sneff, pörgecsőrű sneff, kaszaorrú sneff | SzegSz.: pörgeórú sneff, hajóórú snyeff. Idegen nyelvi megfelelő a ném. Säbelschnäbler ’szablyacsőrű’, N. krummschnabel ’görbecsőr’, verkehrtschnabel ’fordított csőr’ (Brehm).

A lat. szaknyelvi avocetta átvétele Földi Avozetta terminusa 1801-ben. A latin szaknyelvi szót a fr. l’avocette, ol. avosetta ’gulipán’ (KissMad.) fajnévvé

tételével alkották. Vajdánál is szerepel 1841-ben. Tarka gulipán neve (uo.) tollazata színezésére utal.

A gulipán a madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe, ezen belül a gulipánfélék (Recurvirostridae) családjába tartozó faj. Európában

és Ázsia középső részén honos. Lagúnák, iszapos tengeröblök, szikes tavak madara. Telelni Afrikába és Ázsia déli részére vonul. Lépegetve a sós, sekély

vízben, jellegzetes csőrével kaszáló mozdulatokkal keresi táplálékát. Szikes tavak, elöntések szigetein, sziklapadkákon, víz közelében telepesen, a talajra

készíti fészkét. Fészekalja 4 tojásból áll, melyen 22–24 napig kotlik. Évente egyszer rak fészket, a fiókák fészekhagyók. Március–november hónapokban tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon.

§ Aranysárga sodrómoly (Clepsis pallidana) – Sodró: csn

Megtalálható Nagy-Britanniát kivéve egész Európában, továbbá Kis-Ázsiában és onnan keletre Kínáig, Koreáig és Japánig. Magyarországon mindenfelé él; helyenként és időnként pedig kimondottan gyakorivá válik. Szalmasárga szárnyain vörösbarna minták rajzolódnak ki. A szárny fesztávolsága 14–22 mm. Hazánkban a környezeti körülményektől függően általában évente két nemzedéke fejlődik ki, és az őszi nemzedék L2–L3 fejlettségű hernyói telelnek át a növény szárán, sűrű szövedékben. A hernyók május elejére fejlődnek ki, a lepkék május–júniusban rajzanak. Petéiket a tápnövény leveleire rakják, és a kis hernyók hamarosan kikelnek.

Gyepszinti polifág faj; tápnövényei lágyszárúak. Hazánkban esetenként a szamócában, ritkábban a spárgában és a lucernában tehet kárt. A szamócára települt hernyók a szívleveleket fonják össze, és azok belsejében rágnak. Spárgán a hajtáscsúcsot sűrű fehér szövedékkel összeszövik, és az így kialakított csokor belsejét eszik. Elvileg más lágyszárúak kártevője is lehet.

§ Karcsú magvasodró (Crupina vulgaris) – Sodró: csn

A Bromo-Festucion csoporttal közös fajai közül fontos szerepet játszik ezekben a gyepekben a borzas szulák (Convolvulus cantabrica), a karcsú magvasodró (Crupina vulgaris), a cseplesz lucerna (Medicago prostrata), a magyar lednek (Lathyrus pannonicus subsp. collinus), a sármányvirág (Sideritis montana) és a sugaras zsoltina (Serratula radiata).

§ Hamvas solár – tudományos neve: közönséges barlangó – (Salsola Kali L.) Solár: csn

További nevei: ballagófű, bondor, hamvas solár, hentericskóró, kamborz, kambocs, savar, szükségfű, szaka vagy sófű, sósika, orosházi fű. – Term. rendsz.: Libatopfélék. Chenopodiaceae.

Egyéves. 20–45 cm. Szára tövétől igen ágas; levelestől kopasz vagy gyéren szőrös. Levelei nyeletlenek, az alsók árszerűek, vállukon hártyásak, a felsőbbek és a murvák szélesebbek, ugyancsak szélesebb hártyás széllel, és valamennyi szúrós tövisben végződik. Virágai magánosak a levelek hónaljában. Leple hártyás, éréskor porczos, 6 mm. széles. Terem pusztákon, szikár homokos helyeken, a magas hegyvidéket kivéve, mindenütt.

§ Kis sólyom (Falco columbarius) – Sólyom: csn, fk

Európában, Ázsiában, Észak-Amerika északi részén fészkel. Tundrákon, erdős tundrákon, fenyőerdőkben és mocsarakban él. Telelni délebbre vonul, eljut Afrikába és Dél-Amerikába is.

Testhossza 25-30 centiméter, szárnyfesztávolsága 50-62 centiméter, a testtömege 130-300 gramm. A hím egyharmaddal kisebb, mint a tojó. A hím felül kékesszürke, a tojó barna, sötétebb mintázattal. Kampós

tépőcsőre van.

Gyorsaságát kihasználva kisebb madarakra, emlősökre és rovarokra vadászik. A legmagasabb ismert kor 11 év.

A hím kettő, a tojó egyéves korban éri el az ivarérettséget. A költési időszak május–június között van. Talajon és fákon, ágakból és növényi részekből készíti fészkét. Fészekalja 4-6 tojásból áll, melyeken 28-32 nap kotlik. A fiatal madarak 25-27 nap múlva repülnek ki.

Magyarországon rendszeres téli vonuló. A 2012. januárban végrehajtott madárszámlálás során 28 kis sólymot figyeltek meg Magyarországon.

2018-ban a madárszámlálás adatai alapján 28 itthon telelő kis sólymot figyeltek meg a madarakat számlálók.

§ Aranyos-somlevelész (Eupales ulema) – Som: csn, fk

aranyos somlevelész

Rend: Bogarak - Coleoptera

Család: levélbogárfélék - Chrysomelidae

Alcsalád: Eumolpinae

Nem: Eupales

Védettség: nem védett

Élőhely: Él Magyarországon.

§ Húsos som (Cornus mas) – Som: csn, fk

A somfélék (Cornaceae) családjába tartozó, egész Európában, így a Kárpát-medencében is elterjedt, 3–7 méter magasra növő cserje. Még a lombosodást megelőzően nyíló sárga virágai nem csak a tavasz első hírnökei, hanem dísze is a kertnek. Gyümölcsei 1,5 – 3 centiméter nagyságúak lehetnek, hosszúkás szilvára emlékeztető, általában élénkpiros, savanykás, pikáns ízű. A gyümölcshúsán belül csontmagot találunk.

Németül Kornelkirsche vagy Dirndl a neve, melynek első része a latin cornus („szarv”, „szaru”) szóból ered, mert annyira kemény a fája. A második rész a gyümölcs küllemére utal, mert messziről a cseresznyére emlékeztet, bár eléggé ovális. Egyébként nevezik Hartriegel néven is. A francia neve is latin eredetű: a cornouiller male névvel jelölik. A termés angol elnevezése a némethez hasonló: Cornelian cherry. A növény legelterjedtebb neve többnyire egyszerűen csak cornel.

A húsos som a középhegységek vadon élő növénye, általában az erdőszéleken találkozhatunk vele, mert a napos helyeket kedveli, árnyékban nem terem gyümölcsöt. Több országban is termesztik, (például: Ausztriában, Lengyelországban, Bulgáriában, Romániában és Szlovákiában), őshonos, régi növényünk, amit a helység- és családnevek is igazolnak (Somló, Somlyó, Som, Somos). Magyarországon többek közt a Gödöllői-dombság területén él.

Piros héjú, tojásdad, hosszúkás, csonthéjas magot tartalmazó gyümölcse éretten kellemes ízű és szépen díszítő, melyek nemcsak forma-, hanem színgazdag gyümölcsűek (kerek, ovális, elliptikus, körte, bordó, viola, sárga, fehér, csíkos). Fája igénytelen, tősarjairól bárhova telepíthető, a téli hideget is jól tűri. Átellenes állású levelei ép szélűek, hosszan elkeskenyedő csúcsúak, a sárga virágok ernyőszerű csoportokban március-áprilisban, a lombfakadás előtt nyílnak.

Nagy gyümölcsű fajtái a szlovák Devin és Titus, valamint az osztrák Jolico. Sárga gyümölcsű: Cornus mas Fructu flavo.

Van sárga gyümölcsű, és körte formájú gyümölcsöt termő változata is. Az utóbbi az Őszi tűz nevet kapta felfedezőjétől, Schmidt Gábortól.

Ismert fajtája még a Reichtragende Selektion. Magyarországi tájfajtái a Császlói, mely Szatmárban és a Nyírségben honos, és a Szadai (Szada község Gödöllő közelében található).

Más ehető fajok:

csillag som – Cornus kousa,

Porlock som – Cornus 'Porlock' (Cornus capitata x Cornus kousa),

kanadai som – Cornus canadensis

Rokon fajok:

Veresgyűrű som – Cornus sanguinea – Magyarországon őshonos faj.

A termesztésekor a sombokor alig igényel gondozást, legfeljebb idősebb korában ritkítani kell. Manapság a kertekben és a közparkokban főként díszcserjének ültetik, pedig a som igen értékes gyümölcsöt is terem, amelyből – különösen vadas húsok mellé való – kiváló lekvár készíthető.

C-vitamin tartalma 200 mg/100g körül van, karotinban gazdag. Lekvár, szörp, dzsem, kompót, gyümölcsbor, pálinka készíthető belőle. Az éretlen termését az olajbogyóhoz hasonlóan már az ókor óta szokás sós vagy ecetes vízben köménymaggal eltenni. Borecetben elrakva a kapribogyót helyettesítheti. Savanyítani is szokták, és vadhúsból készült ételekhez tálalják. Korábban a házikertekben gyakori növény volt, ma már háttérbe szorult.

§ Sonkó – tudományos neve: konkoly – (Agrostemma githago) - Sonkó: csn

Liláspiros szirmú mérgező gyomnövény; Agrostemma githago.

Tudományos neve, az Agrostemma ’szántóföld koszorúja’ jelentésű. Társnevei a csomolya és ördögborda. A népnyelvben sonkó.

Régi szavunk a konkoly, már 1344-ből adatolja a Magyar Oklevél-szótár kunkuly alakban (OklSz.), majd a Schlägli Szójegyzékben 1405 körül concol. Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Nigella – konkoly.”Megtalálható 1533-ban Murmelius szótárában, 1560 körül a Gyöngyösi Szótártöredékben, 1570 körül Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (Ars Medica), 1578-ban Melius Juhász Péternél, 1583-ban Clusius pannóniai flóraművében (NomPann.), 1585-ben Calepinus

szótárában, 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál és 1595-ben Verancsics Faustus Dictionariumában: konkoly ’Lolium’. 1664-ben Lippay Jánosnál szerepel a konkolyvirág, „aki tellyes, fejér is vagyon”. 1703-ban a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között konkoly alakban olvasható.

1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) a konkoly az Agrostemma coronaria és az üszögös konkoly a Lolium temulentum. 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) az Agrostemma coronaria rózsás konkoly, illetve kassai rózsa néven szerepel.

Konkoly szavunk szláv eredetű. A déli szláv nyelvekből az újgörögbe is átkerült. A szláv nyelvekben a növényt harangszerű virágáról nevezték el.

Linné az Agrostemma nemzetségnevet a ’szántóföld’ jelentésű görög agrosz és a sztémma ’koszorú’ szavak összetételével alkottta. A szántóföldek gyomnövényének szembetűnő, kerék formájú koronájára utal.

A Szigetközben konkó, konkú néven ismerik: „A konkó gumójábo fekete mag van, az megrontja a lisztet. Ha konkolos vót a búza, rövid rostával kivettük a

gabnát, megkarétuk [körberázogattuk], a fölülre kerűt portól marékkal megtisztítottuk. De ha lehetett, még korábban konkolozóval kiszettük a vetésből.”

Tokban fejlődő sok, fekete magocskája ugyanis mérgező. Veszedelmes növény, konkolyos gabonából készült kenyértől Oroszországban az I. világháború előtt sok katona súlyosan megbetegedett. A régi rómaiak nagyon kedvelték, ha a koszorút tarkította, a gazda azonban sohasem látta szívesen, ha a vetésben tarkállik a konkoly liláspiros virága. A néphit azt tartja róla, hogy virágzásának kezdete után egy hónapra beérik a gabona. A német szólásmondás szerint: „Rade, Rade, Rade rot, in vier Wochen neues Brot”. Régen a termőföld virágaként tisztelték a pipaccsal együtt, a föld termékenységének jele volt, sok monda is fűződik hozzá.

Szép kerti virág az Európa déli részéből származó Agrostemma coeli rosa, a mennyei rózsa. Kopasz konkolynak is nevezik, mert a növény szára kopasz és nem szőrös, mint a közönséges vetési konkolyé.

Szintén Dél-Európából származik az ernyős konkoly, az Agrostemma flos Jovis, azaz Jupiter virág. A hosszan virágzó évelő fajok tetszetősek a kertben.

§ Soó-berkenye (Sorbus sooi) – Soó: csn

A Soó-berkenye, a kétszikűek osztályának a rózsavirágúak rendjéhez, ezen belül a rózsafélék családjához tartozó faj.

Egész Európában elterjedt, több mint 100, cserje- vagy fafajt magába foglaló nemzetség. A berkenye nemzetség tudományos neve (Sorbus) a „fanyar” jelentésű

kelta „sor” szóból eredeztethető, mely nyilván a termés ízére utal.

Természetvédelmi értéke 10 000 Ft

§ Sósüröm – tudományos neve: fekete üröm - (Artemisia vulgaris) – Sós: csn

Népies neve: közönséges üröm, taplóüröm, veresüröm, bárányüröm, sósüröm, vadkender.

Zavart, taposott erdőszéleken, parlagokon, utak mentén, bolygatott, tápanyaggal túlterhelt területeken fordul elő.

A fészkes virágzatúak családjába tartozó évelő gyógynövény. Apró sárga, vagy vörösesbarna jellegtelen virágai 3-4 mm hosszú, tojásdad alakú fészekvirágzatot alkotnak. Július-október közt virágzik. Két-háromszorosan szárnyasan szeldelt leveleinek színe szürkészöld, fonáka fehér, molyhosak. A levélszeletek lándzsásak, karéjos szélűek.

A virágos, leveles hajtásvéget hasznosítják, amelyet június-július hónapban kell begyűjteni. Ritkán a növény gyökerét is gyűjtik.

Hagyományosan a kiválasztás elégtelenségeinek (epe, stb.) vagy emésztési zavarok (hasmenés, székrekedés, görcsös hasi fájdalom) kezelésére javasolják. Étvágyjavítóként étkezés előtt, zsíros ételek fogyasztása során epeműködés-serkentőként (serkenti az epe termelődését), emésztésserkentőként (szabályozza a nyál-, és gyomorsav-termelődést), görcsoldóként, sőt bélféregűzőként is használják. Emésztési panaszok csökkentésére étkezés után alkalmazandó. Menstruációs fájdalmak és élősködők ellen is ajánlott. Szívpanaszok, nyugtalanság, rosszullét, rossz közérzet és egyes idegrendszeri betegségek (vitustánc, hisztéria, epilepszia) esetén is alkalmazták. Vérnyomásemelő, vizelethajtó hatása is van. Illóolaja görcscsillapító hatású. Külsőleg reuma ellen és a sebek gyógyítására is jó.

A virágokat és a leveleket árnyékban szárítsuk. A szárított növényt forrázat, por, kivonat, tinktúra és szirup formájában, és fűszernövényként is alkalmazhatjuk. Tea és bor is készíthető belőle. Teája étvágyjavító, emésztést, epeműködést serkentő, görcs csillapító, szélhajtó, bélféregűző, idegerősítő hatású. Főzetét vitustánc, epilepszia és hisztéria ellen is használták a népi gyógyászatban.

Az elkészítés módja Tea: 1 evőkanálnyi ürömlevelet tegyünk 2 dl forró vízbe, hagyjuk állni 5-10 percig, majd szűrjük le.

Bor: 50 g fekete ürömre öntsünk 1 liter száraz fehérbort, majd 1-2 hét érlelődés után fogyasszuk étkezés előtt.

Fűszerként: Általában liba-, és kacsasültek ízesítésére használják. Jó tudni! Az ürömtea fogyasztása terhesség idején nem ajánlott! Gyomor-, és nyombél-fekély esetén használata ellenjavallt. A hatóanyaga toxikus, ezért az ürömből készült alkoholos kivonatok alkalmazása nagy körültekintést igényel. A fekete üröm érintése bőrallergiát válthat ki.

Érdekesség! A fekete üröm hatása hasonló a fehér üröméhez, noha illóolajának összetétele annyiban eltér, hogy nem tartalmazza a fehér ürömben jelen lévő tujont, amelynek tömény alkoholos oldata erős idegméreg. A fehér üröm volt a nagy népszerűségnek örvendő abszint fő növényi alkotóeleme, amíg káros hatásai miatt gyártását a legtöbb országban be nem tiltották. Ma újra népszerű az abszint, miután az Európai Unió szabályozta a tujon megengedett mennyiségét, amely olyan csekély lett, hogy sok gyártó inkább fekete ürömmel helyettesíti a fehér üröm komponenst az italban. Fűszerként liba-, és kacsasültek ízesítésére használják.

§ Sóska-cickányormányos (Perapion violaceum) – Sóska: csn

Sas-hegy, 1883., Pável J.; Sashegy, 2003.V.23., 2005.VI.2., Székely K.

A cickányormányos-félék (Apionidae) az ormányosalkatú bogarak (Curculionidea) közé tartozó, számos fajt számláló bogárcsalád.

A család fajai között számos mezőgazdasági kártevő található. Magyarországon egyetlen fajuk sem védett.

Nevüket keskeny, gyakran elhegyesedő végű, Cickányokéhoz hasonló ormányukról kapták. A család fajai az egész Földön elterjedtek, legtöbb képviselőjük a trópusi területek lakója. Világszerte mintegy 1900 leírt fajuk él, melyből Európában 308, Magyarországon 130 fordul elő.

A család tagjai apró termetű bogarak, a magyarországi fajok csak kivételes esetben haladják meg a 4 mm-es testhosszt. Testük körte alakú, hátrafelé kiszélesedő, előrefelé elkarcsúsodó. Ormányuk általában a fej hosszával megegyező hosszúságú, előfordulnak azonban lényegesen hosszabb ormányú fajok is. Bunkós csápjuk nem térdes, a csápbunkó 3 ízű. Testüket általában lesimuló szőrzet vagy pikkelyszőrzet fedi, színezetük általában fémes fényű vagy fekete, esetleg vöröses, vagy barna. Lárváik kukac típusúak, lábatlanok, erősen görbültek.

Mindegyik fajuk növényi táplálkozású, a legtöbb faj Pillangósvirágúakon (Fabaceae) vagy fészkesvirágú növényeken (Asteraceae) él. Fás szárú növényeken csak kevés fajuk táplálkozik. Tojásaikat a nőstények a tápnövénybe rakják, a lárvák a növény szöveteiben fejlődnek, legtöbbjük ott is

bábozódik. A legtöbb fajnál az imágók, másoknál a kifejlett lárvák telelnek át.

§ Sóska - mezei sóska, réti sóska, kerti sóska - (Rumex acetosa) – Sóska: csn

A keserűfűfélék (Polygonaceae) családjába tartozó évelő, lágyszárú levélzöldség. Egész Európában őshonos, de megtalálható Észak-Amerikában, Ázsiában és Chilében is.

30–50 cm magas, ovális levelei csomóban nőnek, két oldalt a nyél mellett, kis csúcsokat alkotva behasítottak. Apró pirosas színű virágai a szár végén kalászban nőnek, bugavirágzatot alkotnak. A virágzás május elejétől egészen augusztusig tart.

Jellegzetes savanyú ízét a benne található Oxálsavnak köszönheti, melynek étvágyserkentő hatása is van. Magas C-vitamin tartalmának köszönhetően hatékonynak tartják a Skorbut gyógyítására és megelőzésére. Sok ásványi sót, meszet, foszfort, vasat, magnéziumot, valamint A-vitamint tartalmaz.

Fő hatóanyagai a flavonoidok, cserzőanyagok és polifenolok.

A gyökérben tannin, antrakinonok és naftalén-diolészterek találhatóak.

Régen vértisztítóként alkalmazták. Immunrendszer erősítő, vizelethajtó, nyákoldó hatású. A gyökeréből készült kivonatát gyomor- és bélhurut esetén használják, gyengén hashajtó hatású, míg a terméséből készült kivonat hasmenésre javasolt.

A spenótból készült főzelékhez hasonló jellegű étel készíthető belőle, de használják saláták ízének fokozására, valamint levesek, omlettek készítésénél is.

A borsmustárhoz (rukkola) hasonlóan nyers, fiatal, zsenge leveleit olaszos tésztákhoz is szokták keverni, így azok könnyebbek és rostban gazdagabbak tőle. Frissen szedve kedvelt gyerekcsemege.

A sóskában található oxálsav vese- és húgyhólyagkövek képződését segítheti elő hosszú távon, valamint a reumás és ízületi gyulladásos betegek fájdalmait is fokozhatják, ezért ilyen esetekben érdemes kerülni a fogyasztását.

A sóska angol neve „common sorrel” vagy „garden sorrel”; élelmiszerboltokban nem kapható, ezért cserepes vagy ültetendő mag formájában kell beszerezni és otthon termeszteni. Egyes esetekben a „Farmer's Market”-eken (termesztői piacon) vásárolható meg a növény természetes (nyári) szezonja alatt.

§ Sovány – tudományos neve: magyar agár – Sovány: csn

Hosszú lábú, hegyes orrú, nyúlánk vadászkutya.

Korai felbukkanású állatnév a magyar írásbeliségben, helynévben 1193-tól, személynévként 1211-től adatolható (OklSz.). Köznévként 1395 k.: leporosus: agar (BesztSzj.), 1405 k.: ua. (SchlSzj.), 1560 k. ua.(GyöngySzt.), 1581: Egi eurw agarra walo (OklSz.), 1582: agarakkal, 1584: agar, 1585: agarakat, 1588: agarat (SzT.), 1604: agar (MA.),1625: Agarak, 1670: agár (SzT.), 1708: agár ’Molossus, Vertagus’, agár kutyó; növénynévben agár mony, agár fü’Orchis, Satyrion’ (PP.).

Korábban a törökből magyarázták, azonban csak palatális változatok mutathatók ki. Valószínűleg szláv jövevényszavaink közé tartozik, mégpedig északi szláv, a vadászkutya neve a cseh vagy lengyel királyi udvarból származhat; vö. cs. és szlk. ohar, le. ogar, szbhv. ògar, szln. ogar ’agár, vadászkutya’ (TESz.). A szláv nyelvekben valószínűleg török jövevény. A népnyelvben az agár a Székelyföldön ’sovány’ jelentésű (MTsz.), melléknévi jelentésénél a névadási szemlélet háttere az agár nyúlánk testének karcsúsága. Nyelvjárási alakváltozata az ogār (CsángSz.), ogárkutya (ÚMTsz.).

A Székelyföldön hosszúkutya az agár (Kriza:Vadr.) testfelépítése miatt. Ismert agárfélék az afgán agár, angol agár (greyhound), arab agár (sloughi), lengyel agár (chart polski), magyar agár, olasz agár, orosz agár (borzoj), perzsa agár (saluki), skót szarvasagár (deerhound), spanyol agár (galgo espanol).

Hogy az állatnevekkel milyen szabadon bántak a növénynévadásban, arra jó példa az Orchisagárfű neve (R. 1604: MA.). Már a XVI. századtól adatolható hasonneve, az agármony (R. 1590:SzikszF.). Utóbbi metaforizációval mint összetétel vált növénynévvé; így botanikai terminusként tulajdonképpen nem összetétel, csak morfológiai tekintetben. A nyelvben már más jelentésben meglévő összetett szó vált egyszerű botanikai terminussá; részben idegen nyelvi mintára. A magyar agármony név ellen többen kikeltek, pl. Földi János szerint (Természeti história. Pozsony, 1801) „nem jobb lett vólna é az illyen Nevekre egy pohár Léthe vizet inni, az által magának a’ Bészedőnek is azokat elfelejteni, és a’ tanúlni kivánó maradéknak Nemzeti Nyelvünk tsúfságára által nem adni??” Ő a „gyermeki, tsúf, alatsonyságot mutató betstelen Nevek” között sorolja fel, noha jó képzésű, szemléletes és igen elterjedt név volt. Még a debreceni füvészkönyv szerzői, a felvilágosodás racionalizmusát képviselő Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály is hasonlóan vélekednek a népi növénynevekről. Az agármony elnevezés ugyanis a növény gumójára utal, mivel azok az agár ivarszervéhez hasonlítanak. Mint Kassai 1833-ban fogalmazott: „gyökere hasonló a’ kettős tojományhozz, iker petéhezz”. Az alacsony szárú évelő növénynek valóban két, tagolatlan gumója, ikergumója van.

Az agár az egyik ősi kutyaféle, elegáns vadászkutya. Szívós, kitartó, jellegzetesen karcsú testalkattal. Másik fő erénye a bátorság, ezért nemcsak apróvadat vadásztak vele, hanem farkas-, sőt leopárdvadászatra is használták. A magyar agárral rendszeresen őzre, szarvasra és vaddisznóra is mentek. Valaha csak a módosabb nemesek hódolhattak az agarászásnak. A lovas agarászaton a vadász lóháton ült, és mellette haladtak, nyeregnél, az agarak. Amint a vadat megpillantották, a kutyákat hajszára engedték. Az agarak hosszú lábaikkal igen gyorsak, testsúlyuk is könnyeddé teszi mozgásukat. Ma már agarakkal csak elvétve vadásznak (Ázsia és Afrika néhány országában). Viszont közkedvelt sport lett a pályaversenyzés, ahol technikai berendezések segítségével – műnyúl, startbox stb. – rendezik meg az agarak futtatását.

A ma élő agárfajták közös őse az egyiptomi agár, amelynek létezéséről már a Kr. e. III. évezredből vannak bizonyítékok. A magyarok valószínűleg már a honfoglalás előtt is ismertek és használtak a vadászaton agárhoz hasonló kutyákat, amelyek a látásukra és a gyorsaságukra támaszkodtak a vadállatok üldözésekor. A későbbi korokban szintén divatos és előkelő tevékenység volt az agarászat, Hunyadi Mátyás is szenvedélyesen agarászott. Igazán ismert kutyafajtává Széchenyi István tevékenysége nyomán vált. Az 1840-es években egymás után alakultak az agarászegyletek. Az agarászat az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukását követően újra fellendült, mivel nem kellett hozzá fegyverviselési engedély.

§ Sörárpa – tudományos neve: kétsoros árpa - (Hordeum distichon) – Sör: csn

A kétsoros árpa csak kultúrában ismert, őse valószínűleg a Hordeum spontaneum, amely Észak-Afrikában és Délnyugat-Ázsiában honos. A kétsoros árpa igen alakgazdag, nagyszámú változata keletkezett.

Egyéves vagy áttelelő egyéves fű. Szára 60-120 centiméter magas, felálló, el nem ágazó és sima. A levélnyelvecske levágott, rövid, legfeljebb 2 milliméter hosszú. A levélhüvely felső végén nagy, sarló alakú, széles fülecske található, amely nem szőrös. A kalász 7-15 centiméter hosszú, érés idején bókoló vagy-hosszától függően-felálló is lehet.

A kalásztengely nem törékeny, minden ízén egymással szemben 3-3 füzérke van, melyek közül a 2-2 szélső elsorvad. így az egymás alatt 6 sorban álló füzérkék végül csak 2 sort alkotnak, a többi 4 sor meddő marad. A Pelyva keskeny, ár alakú, a toklász széles elliptikus, 15 centiméter hosszú szálkában végződik. Vannak szálka nélküli fajtái is.

A kétsoros árpát főleg üde, közepesen száraz, tápanyagban és bázisokban gazdag, semleges vályog- vagy lösztalajokon termesztik. A virágzási ideje június.

§ Söre – tudományos neve: szarvasmarha – Söre: csn

Háziállatként tartott, nagy testű, párosujjú kérődző emlős; Bos taurus.

Az összetett szó előtagja a hímek szarvára utal. A marha utótag személynévben már 1358-ban felbukkan: „Ladislaus dictus Marhas” (MNy. 63). Köznévként

1372-ben „bÿzon marchaual зegenek de yſtenuel kazdagok” (JókK.). Ekkoriban (és még később is, 1508: MNy. 9; 1533: Murm.) ’vagyon, kincs, ingóság, áru’

jelentése volt, csak később kapta (pl. 1585: Calepinus) ’jószág, háziállat’, 1587-től (MNy. 59) ’szarvasmarha; Rindvieh’ jelentését. (1799-től átvitt értelemben

a marhának már ’nagyon buta ember’ értelmezése is olvasható.)

Az utótag bajor-osztrák eredetű szavunk; vö. ófn., baj. markat, marchat ’kereskedelem, piac’ (TESz.) a lat. mercatus ’vétel, piac’ szóból. Kereskedéssel

szerzett vagyonról van tehát szó.

A latin szaknyelvi Bos nemi terminus a szarvasmarha lat. bos bovis nevéből származik. A fajnév, a lat. taurus ’bika’ jelentésű.

A nőstény állatot tehénnek, a még nem ellett nőstényt üszőnek, a nem ivarérett fiatal állatot borjúnak hívják. A tenyésztésbe vett, kifejlett hím állat

neve a bika (R. 1193: hn., 1395 k.: kn. /BesztSzj./; 1570 k.: bÿka /ArsMed./). Ótörök jövevényszavunk; vö. türk, kirg. buqa, kun boga, oszm. boga. A nyelvünkbe került szó első szótagjában veláris i lehetett, amely szabályosan fejlődött i-vé. A herélt hímet fiatalon tinónak nevezik. A Székelyföldön a kedveskedő tinó-binó az apró marha neve (Kriza:Vadr.).

A herélt bika neve az ökör (R. 1214: hn., 1395 k.: kn. /BesztSzj./; N. öker, ötyer), ugyancsak honfoglalás előtti török-tatár jövevényszavunk, akár a borjú

(R. 1211: hn.; 1395 k.: kn. /BesztSzj./; N. bornyu, borgyu, bargyu, végső fokon a bárgyú melléknév is). A borjú egyik neve a Székelyföldön pücsi (Kriza:Vadr.).

Az üsző jelentése ’fiatal, még nem borjazott tehén’. Talán ugor kori örökségünkhöz tartozik; vö. osztj. asz ’anya, anyaállat, jávorszarvastehén’. A feltehető ugor *isze alapformából labializációval és -ő kicsinyítő képzővel alakult ki az üsző. Más vélekedés szerint az üzekedik szó feltételezett régi és tájnyelvi *üzik, üszik alakjainak az üsző folyamatos melléknévi igeneve, s egy üszőtehénféle szókapcsolatból önállósult főnévvé. Ez a nézet azonban a szó- és jelentéstörténet szempontjából ingatag alapon áll.

A szarvasmarha egyik társneve Tolnában pára: „a párákat itatnyi” (Nyr. 6). A szarvasmarhát illetően további fontos kifejezés a barom, házitulok, hízómarha,

söre, csira. A hízott szarvasmarha neve göböly (R. 1402: szn., a XVI. századtól kn.), honfoglalás előtti török jövevényszavunk. A hajszás, hojcás a jobb

felől befogott jármos marha (MTsz.). A szarvasmarhának használatos a nyelvjárásokban Szent Péter agara neve is.

A szarvasmarha ’Bos primigenius’ vagy ’Bos taurus’ párosujjú patás állat, kérődző. Háziasított alakja a házi-szarvasmarha vagy házi-marha, amely a ma

már kihalt őstuloktól ’Bos primigenius primigenius’ és ’Bos primigenius namadicus’ származik. A szarvasmarha két ma élő alaptípusa a közönséges szarvasmarha és a zebu. A zebu főleg Dél- és Kelet-Ázsiában terjedt el. Ugyan a szarvasmarhát leginkább tej- és hústermelésre használják, a gépesítés előtt jelentős volt az aránya az igavonásban is, ezenkívül felhasználják a tülkét, valamint a bőrét is.

A szarvasmarhát Çatal Hüyükben, az egyik legkorábbi újkőkori városban háziasították először. A feltárások tanúsága alapján a városlakók hússzükségletének közel 90%-át adta a marhaállomány, ezen kívül tejéért és igaerejéért is nagy becsben tartották. Segítségével nehezebb ekét lehetett használni s így az addig megművelhetetlen területeket is művelés alá tudták vonni. Ezért vált igen fontossá a szarvasmarha: önmagában egyesítette mindazon gazdasági előnyöket, amelyek más állatok esetében csak részben vannak meg.

A bika vált az egyik legfontosabb kultikus állattá. A bikakultusz az őskori-ókori Közel-Kelet legtartósabb és legerőteljesebb hatású vallási jelensége.

Még az olyan kései antik vallásokban is, mint a római vallás vagy a zoroasztrianizmus, legalább nyomokban jelen volt. Çatal Hüyükben számos szentélyt tártak föl, ahol eredeti őstulokkoponyákat vagy agyagból készült másolataikat fedezték föl, és sok freskót is találtak, szintén bikafejekkel, vagy ahol a Nagy Istennő éppen megszüli a bikát – a Fiúistent. A falakon ábrázolt bikák közös tulajdonsága, hogy a városból is látható Taurus-hegy felé néznek. A bika a férfiasság szimbóluma; ő a megtermékenyítő társisten. Már Krétán a bika szarvát szentelő szarvaknak nevezték el, és a minószi kor (kb. Kr. e. 2700–2000)

palotáit szép számmal díszítették. A bikaugrás ünnepe eleven hagyomány volt Krétán, és a bika kitüntetett kultikus szerepét bizonyítja. A görögség a krétai

vallást átértelmezve alkotta meg a Minótaurosz mítoszát, Europé elrablásának történetét, Zeusz és a bikaisten alakja valószínűleg krétai hatásra olvadt

össze. Mezopotámiában már a Kr. e. VI. évezredben megvolt a Nagy Istennő, a termékenységistenségek tisztelete. A fellelt bikafej-amulettek, valamint a

Tell Aswad-i ökörkoponya a bika kultikus tiszteletét bizonyítják. A sumer és akkád civilizációban bukkannak fel az első írásos emlékek, amelyekben az isteneket „vad bika”, „mennyei bika” és hasonló epitheton ornansokkal jellemzik. Babilóniában Marduk (illetve Asszíriában Asszur) védelmező lénye lett az emberfejű, szárnyas vagy szárny nélküli bika, amelyet számos szakrális művészeti alkotásban is megörökítettek.

§ sőreg (Acipenser stellatus) - Sőreg: csn

A tokfélék családjába tartozó, hosszú orrú, nyúlánk testű hal; Acipenser stellatus.

Sőreg halnevünk már első szójegyzékeinkben előfordul, 1395 k.: seureg (BesztSzj.), 1405: sereg (SchlSzj.), majd 1517: sewreegh (OklSz.), 1525: sewregh (Ortus), 1590: soreg (SzikszF.), 1604: sorég (Századok 1900). A martonosiak 1641. május 13-i panaszlevelében seöregh (HungKözl. 21), majd 1702: soreg (Miskolczi), 1767: sörég (PPB.), 1794: sőreg (Grossinger), 1801: ua. (Földi), 1830: sireg, sőreg (Reisinger), 1868: sőreg tok (Kriesch), 1870: sőreg (CzF.), 1884: söreg, sireg (Nyr. 13). Népnyelvi alakváltozata Hal. 33: séreg, síreg, sőrég, sőrege és sőröge.

Sebestyén Irén szerint (NyK. 49) fgr. eredetű, szerinte ez a név ment át az oroszba, majd orosz közvetítéssel a törökség nyelvébe. Nem helytálló az

etimológiai megállapítás. Már Gyarmathi (GyarmAff.) egyeztette megfelelő török halnévvel, utána Gombocz (MNy. 13) és Beke (uo. 33 és Nyr. 61) hasonlóan. Csuvasos jellegű ótörök jövevényszavunk; vö. csuv. šьwrege ’hegyes’, šürekkey pulă ’kecsege’, tat. söirök ’sőreg’, türkm. süirik ’ua.’, tarancsi sürük ’ua.’, kalmük šowrlog ’kecsege’ (TESz.). E szavak alapja a tör. süvri, sivri ’hegyes’ melléknév, a megnevezett halak legsajátosabb alaki tulajdonsága ugyanis hegyes feje. Az or. sewrjugha (PallasZoogr.) szintén jövevényszó a tatárból, és ide tartozik a ném. Scherg, Schörg ’ua.’ (EL.) is.

Társneve a tetemes tok (MoH.; R. 1874: CzF., 1884: Nyr. 13, 1887: ua. és tetelmes tok HalK.); a nyelvjárásokban MTsz.: tetemes-tok, tetelmes-tok | Dankó: tetemes tok ’ua.’. A tetemes előtag itt nem nagy méretűt, hanem csontost, azaz vértes tokot jelent. Már Miskolczi Gáspárnál olvasható: „derekában harmintz oldaltetemi voltanak”, illetve „a mi halainkban ugyanezt a szálkák avagy tetemek viszik véghez”. A sőreg királyhal (MoH.; R. 1794: ua. Grossinger; N. Nyr. 13: királyhal ’sőreg’) nevének szemléleti háttere az értéke, hiszen ennek fogása nagysága miatt a legnehezebb, zsákmányul ejtése pedig a leginkább vágyott halászöröm volt. A legvalószínűbb magyarázat azonban az, hogy „a királynak koronázási ajándékul ezt szokták adni a magyar halászok” (Unger). További társneve a vízipárduc (MoH.; R. 1887: HalK.).

A sőreg latin szaknyelvi fajneve a ’csillag’ jelentésű latin stella szóból alkotott. Ezt a nevét az apró, csillag alakú csontpikkelyektől kapta, amelyek

bőrében szétszórtan láthatók. A németben is Sternhausen (EL.),azaz ’csillagtok’ a neve. Ez kerülhetett át a magyarba; vö. csillagos tok (MoH.; R. 1801:

tsillagos tok /Földi/, 1830: ua. /Reisinger/, 1840: csillagos tok /Szirmay/, 1846: ÁM., 1863: Heckel, 1868: ua. /Kriesch/; N. ÚMTsz.: csillagostok ’halfajta’). Megfelelője még az ang. star sturgeon, dán stjernehus, ol. storione stellato, sp. esturión estrellado, sv. stjärnstör ’ua.’ (EL.).

A hal teste karcsú, megnyúlt, orsó alakú. Ormánya feltűnően hosszú, kissé felfelé hajló, középen nagy darabon hiányzó alsó ajka és egymástól különálló

oldalvértjei vannak. Ez a faji bélyeg jól elkülöníti a többi tokfélétől. Háta világos barnásvörös, gyakran kékesfekete, hasi oldala és oldala fehér, ormányának alsó oldala hússzínű, vértjei szennyes fehérek. A tengerből seregekbe verődve indul fel a folyókba márciusban, és ívása végeztével, amely a nyári hónapokra esik, visszatér a tengerbe. A Fekete-, az Azovi-, az Adriai- és a Kaszpi-tengerben, valamint ezek vízgyűjtő területein honos. Általában 1–2 méter nagyságú és 25 kilogramm súlyú, de Petényi szerint fogtak 40–50 kilogrammos példányokat is. Valaha a Dunában Pozsonyig, a Tiszában Tokajig fordult elő, igaz, akkor is ritka fajnak számított. A folyószabályozások jelentősen csökkentették ívóhelyének kiterjedését. Változott a vonulás ideje és útvonala. Utolsó hazai példányát 1965-ben Mohácsnál fogták. Valószínűleg a magyar vizekből végleg kipusztult halfajnak tekinthető.

§ Tüskés sörénygomba (Hericium cirrhatum) – Sörény: csn

Syn.: Creolophus cirrhatus, fogazott sörénygomba

Termőteste akár 20 x 20 cm-es is lehet, szabálytalan, konzolszerűen egymásra nőtt kalapszerű képletekkel, az egyes kagylószerű lebenyek 3-8 cm-esek. Felszíne szemcsés vagy tompán pikkelyes, színe piszkosfehér, krémszínű, gyakran rózsás árnyalatokkal, idősödve okkeresedő, megsárguló. 

Termőrétege a termőtestek alján található, tüskés szerkezetű, a tüskék maximum 1,5 cm hosszúak, krém- vagy lazacszínűek. 

Húsa vastag, fiatalon puha, később szívóssá válik, fehéres, krémszínű, kellemes szagú és ízű. 

Élőhely: Élő, majd elhalt idős lombos fákon, főleg bükkön és nyíreken fordul elő, júniustól októberig.

Veszélyeztetettség oka hazai és nemzetközi szinten: Mivel a faj számára az erdészeti kezelések következtében nem marad elegendő mennyiségű és minőségű holt faanyag, ezért élőhelyei főleg az őserdő jellegű területekre korlátozódnak. Élőhelyeinek területcsökkenése miatt erősen veszélyeztetett fajjá vált. Feltűnő termőteste miatt valószínűleg gyűjtik is.

Természetvédelmi értéke: 5000 Ft 

§ Sötétcápa (Carcharhinus obscurus) – Sötét: csn

Egyéb nevei: kormoscápa vagy feketecápa.

A sötétcápa a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizek lakója. A Föld számos tengerében előfordul. A part menti vizektől kezdve, egészen a kontinentális self széléig, vagy akár a nyílt tengerben is sokfelé megtalálható. Négyszáz méter mélyen is észlelték.

Évszakos vándorhalként nyáron a sarkok felé, míg télen az Egyenlítő felé vonul. Vándorlásai során több száz, vagy több ezer kilométert is megtesz. A szirticápák egyik legnagyobb képviselője; átlagos hossza 320 centiméter, testtömege 160–180 kilogramm közötti. Élőhelyének egyik csúcsragadozója; mindenféle táplálékforrást kihasznál. Testalkata áramvonalas és karcsú. A rövid és kerekített pofájáról ismerhető fel. Hosszú mellúszói sarló alakúak; az első és a második hátúszók között kis kiemelkedés van. Az úszókon alig észrevehető mintázatok vannak.

A felnőtt cápának változatos az étlapja. Főleg csontos halakkal, cápákkal és rájákkal, valamint fejlábúakkal táplálkozik, de ezek mellett rákokat, tengericsillagokat, mohaállatokat, tengeri teknősöket, tengeri emlősöket, dögöket és hulladékot is fogyaszt.

Elevenszülő hal, vagyis a kis cápák az anyjuk testéből kelnek ki. Háromévente szaporodik, mivel a vemhesség 22–24 hónapig tart, és ellés után a nőstény egy évet pihen, hogy újra felépüljön. Egy alomban 3–14 kis sötétcápa van. Vándorló életmódjuk és viszonylag alacsony egyedsűrűségük miatt ritkábban találnak megfelelő párt maguknak, ezért a nőstény sötétcápák hosszú ideig képesek tárolni a Hímektől kapott ondót.

A sötétcápák a leglassabban növekvő és az ivarérettséget legkésőbb elérő cápafajok egyike, csak 20 éves koruk körül tekinthetők felnőttnek. Mivel nagyon lassan szaporodik, a sötétcápát igen veszélyezteti az Ember által végzett ipari mértékű halászat. Főleg az úszói miatt fogják, amelyeket az úgynevezett cápauszonylevesekhez használják fel. Továbbá a bőrét, húsát és májolaját is hasznosítják. A sporthorgászok is kedvelik.

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) sebezhető fajként kezeli a sötétcápát.

Az USA keleti részén a sötétcápák egyedszáma az 1970-es évekhez képest 15–20%-kal csökkent. Mivel nagytestű cápafaj, veszélyes lehet az ember számára; de csak kevés cápatámadás tulajdonítható a sötétcápának.

§ Piros sötétkosbor (Nigritella rubra) – Sötét: csn

A kosborfélék családjába tartozó orchideae növény nemzetség tagja.

Erdélyben a Keleti és a Nyugati-Kárpátok mészköves hegységeiben alhavasi és havasi kaszálók, ritka védett növénye. A gyimesi csángók Szent Péter virágának nevezik.

A Nigritella nemzetség kialakulása a jégkorszakba nyúlik vissza, Harmadidőszaki maradványfajok, melyek reliktumendemizmusoknak számítanak. Ez azt jelenti, hogy a fajok a jégtakaró visszahúzódása után találkoztak a mai diploid fajok őseivel és létrehoztak új, tetraploid fajokat, így a piros sötétkosbort is. Korábban két fajt tartott számon a természettudomány, a fekete (Nigritella nigra) és a piros (Nigritella rubra) sötétkosborokat. A fajok molekuláris vizsgálatai alapján azonban megállapították, hogy az orchideák tulajdonképpen egy poliploid összest alkotnak, melyhez öt diploid (2n = 40 kromoszómás), egy triploid (120 kromoszómás), hét tetraploid (160 kromoszómás) és egy pentaploid (200 kromoszómás) faj és alfaj tartozik. Mindezek Európa magashegységeinek növényei. Az erdélyi havasokban 3 faj található: a diploid, piros-rózsaszínű kárpáti sötétkosbor (Nigritella carpatica) a

Máramarosi-havasokban, a tetraploid, bíborszínű Nigritella rubra a Keleti és Nyugati-Kárpátok mészköves hegységeiben, illetve az ugyancsak tetraploid, sötétszínű Nigritella nigra a Déli-Kárpátokban.

A fekete sötétkosborhoz hasonlít, de attól magassága (3-5 centiméterrel kisebb) és virágának színezete különbözteti meg. Poliploid faj, ezért csak ritkán hoz létre életképes magvakat. Rovarok végzik a beporzását és nagyszámú kisméretű magjai a szél segítségével kerülnek a termőhelyükre. Évelő növény. gumói 2-3 osztatúak és hosszúkásak. Felálló 10–25 cm magasra növő lágy szára van. Levelei szálasak, csatornásak, kissé húsosak és csupaszok. Virágzata gömbös, majd gömbös-kúpos alakú. A virágai bíborpiros színűek, vonzóak, kellemes vaníliaillatot árasztanak. Július-augusztus hónapokban nyílik.

A Keleti-Alpok és a Kárpátok mészkő alapkőzetű hegyvonulatainak sziklás helyeit kedveli. A havasi és az alhavasi övezetek rétjein, kaszálóin található meg, 1500–2600 m tengerszint feletti magasságban.

Hivatalosan jelzett előfordulási helyei:

Erdélyben a Likaskő, a Nagyhagymás, az Öcsém vonulatai, Csíkszentdomokos, a Gyilkos-tó környéke, a Tölgyes, az Aranyos völgye, a Gyalui-havasok és a Csíki-havasok.

§ Sövénysármány – Sövény: csn

Az utóbbi évtizedekben a sövénysármány (E. cirlus) is nyugat, északnyugat felé terjeszkedik dél-európai, kis-ázsiai fészkelőhelyei felől.

Nálunk 1975-ben találták meg első fészkét a Dél-Dunántúlon, majd később a szintén mediterrán jellegű budaörsi domboldalakon is megfigyelték.

§ Sövényvirág – tudományos neve: ágas homokliliom – Sövény: csn

homokliliom J: köves helyeken élő, fürtös vagy ágas fehér virágú évelő liliomféle növény; Anthericum.

Száraz sziklagyepek és homokpuszták védett növénye, összetett nevének homok előtagja élőhelyére utal. Német neve Graslilie, azaz ’fűliliom’. A görög anthérikosz növénynév már Theophrasztosznál, a latin anthericus Pliniusnál olvasható.

A liliomfélék családjának évelő nemzetsége mintegy 300 fajjal. Magyarországon két fehér virágú faj él, mindkettőt kertekben is ültetik. Ismertebb a Dél-Európában elterjedt fürtös homokliliom,társneve a hőle, hölye és a sáncvirág ’Anthericum liliago’. Virágzata egyszerű fürt, innen való a jelző a terminusban. Száraz gyepek, ritka erdők és erdőszélek melegkedvelő növénye.

Magyarországon gyakoribb vadon, száraz gyepekben a terebélyes virágzatú ágas homokliliom ’ Anthericum ramosum’. Társneve a sövényvirág. Ennek is a virágzatára utal a név, mely elágazó (buga). Levelei keskenyek, fűszálszerűek. Kedveli a laza, mésztartalmú talajokat.

§ Spanyoltamarind (Vangueria madagascariensis) – Spanyol: csn

Madagaszkáron fordul elő, ez az egyetlen Vangueria faj, amelyet finom gyümölcséért termesztésbe vontak. Az érett terméseket nyersen fogyasztják, a be nem érett bogyókat zöldségként megpárolják, vagy lekvárt főznek belőlük.

A Vangueria nemzetség egyik faját sem szótározta Priszter, Vörös Éva sem tárgyalja. Ennek 478 Szó- és szólásmagyarázatok

a fajnak spanyoltamarind neve az ang. spanish tamarind ’ua.’ (W.) tükörfordítása. Megvan számos európai nyelvben; vö. sp. tamarindo español, holl. spaans tamarinde, dán, norv., sv. spanske tamarind, fi. espanjan tamarind, észt hispaania tamarind, lett spāņu tamarinda, le. hiszpański tamaryndowca, cs. španělština tamarind, szlk. španielčina tamarínd, ro. tamarind spaniolă, blg. испански тамаринд, tör. ispanyolca demirhindi ’ua.’ (KL.).

A spanyolban származásra utaló tamarindo africano, valamint voavanga (T.) neve is használatos. Ez utóbbi más nyelvekben is megvan; vö. ném., ang. voavanga (uo.), fr. vavanguier, voavanga, port. vavangue, ol. voa vanga, or. вангерия (KL.). A latin szaknyelvi Vangueria genusnévvel együtt a Madagaszkár szigetén beszélt nyelv voa-vanguir ’spanyoltamarind’ (G. 675) szavából származnak.

E faj honosságára, elterjedésére utal lat. madagascariensis fajneve is, valamint or. вангерия дагаскарская, litv. madagaskarinė vanguerija (KL.) neve. A franciában tamarin doux (uo.), azaz

’édestamarind’ az elnevezése.

§ Stiglic – tudományos neve: tengelic – Stiglic: csn

A viszonylag későn kezdődő szótörténet szerint 1720: stiglicz, 1787: tiglintzeim, 1801/1898: stiglintz, 1844: istiglicz (TESz.); a nyelvjárásokban MTsz.: istiriglic, tiglic | ÚMTsz.: stenglinc, stiglice, istiglici, istiglinc. A népnyelvi tiglino (Bálint)kicsinyítő képzős alakulat.

A hangutánzó eredetű vándorszó forrása a magyarban a német lehetett; vö. ném. Stieglitz ’ua.’ (EL.). Más európai nyelvekben szintén megvan: blg. шиглец,

szbhv. štìglīc, cs., szlk. stehlík, ro. stehlec, szlk.N. štiglic ’tengelic, stiglic’ (TESz.). A németbe és a románba is valamelyik szláv nyelvből került.

Szintén a madár hangját utánzó hangsorból vált madárnévvé a N. cibebek (Chernel) elnevezés. Székelyes csángó sztiklét neve a ro. sticlete ’ua.’ (RKsz.)

átvétele.

A tengelic a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó faj.

Tápláléka félérett magvakból és bogyókból áll. Egész Európában, Nyugat- és Közép-Ázsiában, valamint Észak-Afrikában elterjedt. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő. Parkokban, útszéli fasorokban, gyümölcsösökben él. A tengelicnek is, mint minden más tagnak a nemből, rövid nyaka és vékony lábai vannak. Nyaktöve, válla és háta sárgás, begye, melle oldalai élénk vörhenyesbarnák. Torka, farcsíkja és a hasi oldal fehér. Csőre hosszú és hegyes. Régebben a tengelic a kitartás és a termékenység szimbóluma volt.

§ Subagomba – tudományos neve: ízletes kucsmagomba - (Morchella esculenta) – Suba: csn

A tömlősgombák törzsébe tartozó csészegombák (Pezizales) rendjén belül a kucsmagombafélék (Morchellaceae) családjába sorolt gombafaj.

Süvege tojásdad, a lép sejtjeihez hasonlóan barázdált, színe fehéres-szürkésbarna, őzbarnának is mondják. Felszíne nem különül el élesen a tönktől. A süveg és a tönk is belül üreges (együregű). Spórái fehérek, vagy halvány sárgák. Magassága elérheti a 20 cm-t is. Finom, fűszeres illatú gomba.

Egész Európában elterjedt faj, Magyarországon az erdőkben, erdőszéleken, füves területeken, de kertekben és főleg trágyadombokon, ill. újabban a hipermarketek parkolóiba telepített sövények alatti mulcson is nő. A kucsmagombafélék jellemzően tavasszal teremnek, amikor kevés más gombafaj szedhető.

Ezt a fűszeres illatú, finom ízű gombát, a tisztítás és előfőzés után, akár egészben megtöltve, darabolva, vagy szeletelve, Vajon pároljuk, sültekhez, levesekhez, mártásokhoz használhatjuk. Szárítva, majd porrá őrölve tartósítják, és levesek, szószok, húsok fűszerezésére használják.

Fontos! Túlérzékeny embereknél allergiás

tüneteket okozhat!

Vigyázni kell arra is, hogy ne tévesszük össze a mérgező redős, vörösbarna, ill. nagy papsapkagombával (Gyromitra esculenta, Gyromitra fastigiata, Gyromitra gigas), amely hasonló színű, méretű és megjelenésű, ráadásul a kucsmagombákkal egy időben (bár főleg savanyú talajú fenyvesekben) terem, de belül általában többüregű süvegét agytekervényekre emlékeztető, szabálytalanul gyűrött redők alkotják, nem pedig méhsejt-szerűen válaszfalakkal elválasztott bemélyedések.

§ Sudárzsálya (Perovskia atriplicifolia) – Sudár: csn, lk

Lombhullató évelő, szabálytalan formájú díszcserje (félcserje), világosszürkés vesszőkkel és ezüstszürke levelekkel, melyek szúrós szagúak, aromás illatúak, ha összezúzzuk őket, vagy megsérülnek. Az éves hajtások végén 30 cm hosszon, nyár végén, ősz elején nyílnak keskeny bugavirágzatban a levendulaszínű apró ajakos-virágok. Leggyakrabban 100-150 cm magasságot elérő, normál növekedéssel rendelkezik.

Napos, meleg fekvést kedveli, a talajok közül a laza, száraz talajokat részesíti előnyben és jól tűri a szárazságot. Egyszerűen gondozható, kártevőkkel szemben ellenálló, kedvelik a rovarok, méhek, pillangók, várostűrő, szoliternek vagy méretéből adódóan az ágyás hátsó részébe javasolt ültetni.

Az idős részeik, ha teljesen visszafagytak, tőből is kivághatók, mivel innen, az alsó rügyeikből képesek újra kihajtani, nyárra már virágzó hajtásokat nevelni. Metszésükkel megvárhatjuk a hajtások kezdetét, amikor is egyértelművé válik, hogy meddig pusztultak el a földfeletti részei.

Télállóság: Zóna 5a -28.9 °C.

§ sugárgomba 1 – Sugár: csn, lk

A növényt megbetegítő sugárgomba nevét onnan kapta, hogy a táptalajon telepe sugár irányban szétfutó képet mutat. Fénymikroszkóppal érzékelhető kórokozó. Fakultatív parazita, vagyis elhalt anyagon és élő gazdanövényben egyaránt képes élni. Vegetatív teste cönocitikus, azaz csöves hífákból álló micélium.

A micéliumban lévő magállomány maghártya nélküli, tehát a citoplazmától nem különül el. A sugárgombáknál – ugyanúgy, mint a baktériumoknál – sejtmag helyett csak magállomány található. Aerob igényű.

A sugárgomba-kutatás főbb eredményei:

1875: A sugárgomba első leírása táptalajon és első fényképének elkészítése (Cohn).

1891: Az első növényt megbetegítő sugárgomba leírása burgonyáról (Taxter).

1950: A sugárgombák rendszertanának megjelenése (Waksman).

A sugárgombák morfológiája. Vegetatív testük vékony, cönocitikus micélium, amelynek szélessége 1 mikrométer körül van. Ivartalan szaporodásuk konídiummal történik. A sugárgombák konídiumtartója oly módon alakul ki, hogy a micélium vége spirális alakú és harántfalakkal tagolt lesz. A konídiumok pedig úgy keletkeznek, hogy a harántfalaknál a micélium befűződik és feldarabolódik. A konídiumok tehát a micélium feldarabolódásával keletkeznek. Az így képződött konídiumokat artrokonídiumoknak nevezzük. A konídiumok alakja gömb, ovális vagy hordó alakú lehet. A konídiumok csírázása úgy történik, hogy először a konídiumon egy kis dudor, más szóval rügy keletkezik, amelyen a csíratömlő fejlődik

A sugárgombák elnevezése. A sugárgombákat a LINNÉ által megalkotott latin nyelvű kettős nevezéktan szabályai szerint nevezték el. Ez azt jelenti, hogy az első szó a nemzetség neve, a második szó pedig a faj jelzője.

A sugárgombák rendszere. A növényt megbetegítő sugárgombák a Bergey-féle rendszerben a Protophyta törzs, Schizomycetes osztályában és az Actinomycetales rendben találhatók. Növénykórtani szempontból a Streptomyces nemzetség jelentős. A Schizomycetes osztályba tartozó, növényt megbetegítő baktériumok Summary: A Schizomycetes osztályba tartozó, növényt megbetegítő baktériumok A nemzetségbe a burgonya sugárgombás varasodását előidéző Streptomyces scabies tartozik. Az átvitel beteg növényrészekkel és talajjal lehetséges.

A sugárgombák meghatározása. A morfológiai bélyegek a sugárgombák meghatározásához nélkülözhetetlenek. A micélium, a spirális végű konídiumtartó, a konídiumok alakja és mérete a fajok fontos jellemzője. A tenyészbélyegek a különböző speciális táptalajokon az egyes fajokra jellemzőek. A biokémiai reakciók (szénhidrátbontás, nitrátredukció, zselatinfolyósítás, tejbontás stb.) pozitív vagy negatív eredménye a sugárgombafajokra ugyancsak

jellemző. A patogenitásteszt a sugárgomba növényt megbetegítő tulajdonságának bizonyítása céljából elengedhetetlen.

A sugárgombák elleni védekezés. A rezisztencianemesítés a kórokozó fajok számos biotípusa miatt nehéz. A korábban rezisztens növényfajták később ezért fogékonyakká válnak. A betegség megelőzésének egyetlen lehetősége jelenleg a megfelelő termesztési eljárások alkalmazása. A növényt megbetegítő Streptomyces fajok számára a lúgos pH-jú talajok kedvezőek. Ezért zöldtrágyázással és savanyú kémhatású műtrágyákkal (ammóniumszulfát, szuperfoszfát) a talaj lúgos pH-ját kell megváltoztatni.

A sugárgombák felhasználása a növénybetegségek elleni védekezésre. A sugárgombákból nyert antibiotikumokat az ember- és állatgyógyászatban kiterjedten használják. Növénybetegségek leküzdésére ezek hazánkban még nincsenek forgalomban. A Streptomyces griseoviridis viszont Mycostop néven talajlakó gombák ellen Magyarországon is használatos.

§ Sugárgomba 2 – Sugár: csn, lk

A sugárgomba fogalma. A növényt megbetegítő sugárgomba nevét onnan kapta, hogy a táptalajon telepe sugár irányban szétfutó képet mutat. Fénymikroszkóppal érzékelhető kórokozó.

Jellemzői. Fakultatív parazita, vagyis elhalt anyagon és élő gazdanövényben egyaránt képes élni. Vegetatív teste cönocitikus, azaz csöves hífákból álló micélium. A micéliumban lévő magállomány maghártya nélküli, tehát a citoplazmától nem különül el. A sugárgombáknál – ugyanúgy, mint a baktériumoknál – sejtmag helyett csak magállomány található.

Aerob igényű. A sugárgomba-kutatás főbb eredményei

1875: A sugárgomba első leírása táptalajon és első fényképének elkészítése (Cohn).

1891: Az első növényt megbetegítő sugárgomba leírása burgonyáról (Taxter).

1950: A sugárgombák rendszertanának megjelenése (Waksman).

A sugárgombák morfológiája. Vegetatív testük vékony, cönocitikus micélium, amelynek szélessége 1 mikrométer körül van. Ivartalan szaporodásuk konídiummal történik. A sugárgombák konídiumtartója oly módon alakul ki, hogy a micélium vége spirális alakú és harántfalakkal tagolt lesz. A konídiumok pedig úgy keletkeznek, hogy a harántfalaknál a micélium befűződik és feldarabolódik. A konídiumok tehát a micélium feldarabolódásával keletkeznek. Az így képződött konídiumokat artrokonídiumoknak nevezzük. A konídiumok alakja gömb, ovális vagy hordó alakú lehet. A konídiumok csírázása úgy történik, hogy először a konídiumon egy kis dudor, más szóval rügy keletkezik, amelyen a csíratömlő fejlődik.

A sugárgombák elnevezése. A sugárgombákat a LINNÉ által megalkotott latin nyelvű kettős nevezéktan szabályai szerint nevezték el. Ez azt jelenti, hogy az első szó a nemzetség neve, a második szó pedig a faj jelzője.

A sugárgombák rendszere. A növényt megbetegítő sugárgombák a Bergey-féle rendszerben a Protophyta törzs, Schizomycetes osztályában és az Actinomycetales rendben találhatók. Növénykórtani szempontból a Streptomyces nemzetség jelentős.

Rend: Actinomycetales

Család: Streptomycetaceae

Nemzetség: Streptomyces

A nemzetségbe a burgonya sugárgombás varasodását előidéző Streptomyces scabies tartozik. Az átvitel beteg növényrészekkel és talajjal lehetséges.

A sugárgombák meghatározása. A morfológiai bélyegek a sugárgombák meghatározásához nélkülözhetetlenek. A micélium, a spirális végű konídiumtartó, a konídiumok alakja és mérete a fajok fontos jellemzője.

A tenyészbélyegek a különböző speciális táptalajokon az egyes fajokra jellemzőek. A biokémiai reakciók (szénhidrátbontás, nitrátredukció, zselatinfolyósítás, tejbontás stb.) pozitív vagy negatív eredménye a sugárgombafajokra ugyancsak jellemző.

A patogenitásteszt a sugárgomba növényt megbetegítő tulajdonságának bizonyítása céljából elengedhetetlen.

A sugárgombák elleni védekezés. A rezisztencianemesítés a kórokozó fajok számos biotípusa miatt nehéz. A korábban rezisztens növényfajták később ezért fogékonyakká válnak. A betegség megelőzésének egyetlen lehetősége jelenleg a megfelelő termesztési eljárások alkalmazása. A növényt megbetegítő Streptomyces fajok számára a lúgos pH-jú talajok kedvezőek. Ezért zöldtrágyázással és savanyú kémhatású műtrágyákkal (ammóniumszulfát, szuperfoszfát) a talaj lúgos pH-ját kell megváltoztatni.

A sugárgombák felhasználása a növénybetegségek elleni védekezésre. A sugárgombákból nyert antibiotikumokat az ember- és állatgyógyászatban kiterjedten használják. Növénybetegségek leküzdésére ezek hazánkban még nincsenek forgalomban. A Streptomyces griseoviridis viszont Mycostop néven talajlakó gombák ellen Magyarországon is használatos.

§ Sugárfű – tudományos neve: sivatag berze – ( Radiola linoides Gmel) - Sugár: csn, lk

További nevei: apró len, csepp len, sugárfű. – R. Millegrana Sm. – Term. r.: Lenfélék. Linaceae.

Egyéves. 2–10. Tőtől álvillásan ágas szára czérnaszerű. Nyeletlen levelei aprók, tojásdadok és átellenesek. Virága apró; négy szirma fehér. Tokja 4, látszólag 8 rekeszű, mindenik 2 maggal. Terem nedves, homokos v. tőzeges szántóföldeken. Bihar vármegyében és tőle keletre helyenként.

§ Kövi sulyoktáska (Aethionema saxatile) – Sulyok: csn

Évelő (ritkán kétéves), alacsony termetű (5–25 cm), kopasz növény. Levelei ép szélűek, szürkészöld színűek, kissé húsosnak tetszenek; az alsók visszás-tojásdad alakúak, a felsők keskenyebbek, szálas-lándzsásak. Hajtásai fürtvirágzatokban végződnek. Virágai rózsaszínűek, ritkán fehérek, némi sötétebb erezettel. Szirmai 2–4 mm hosszúak. Az 5–7 mm-es, gyakran barnásvörös becőke termések szárnyai finoman kanyargósak.

Virágzása: április – június / V – VII.

Élőhelye: Mészkedvelő; száraz sziklagyepekben, dolomit sziklagyepeken, sziklafüves lejtőkön, karsztbokor erdőkben fordul elő.

Előfordulása: Szubmediterrán-közép-európai flóraelem. Gerecse, Vértes, Bakony, Balaton-felvidék, Keszthelyi-hegység.

Megjegyzés: Kevéssé feltűnő, de jellegzetes, leveleiről is felismerhető növényünk.

Természetvédelmi érték: 5 000 Ft.

Védetté nyilvánítás éve: 1993.

§ Sulyom-víziormányos (Bagous rufimanus) - Sulyom: csn

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja. Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád. Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Sulyom (Trapa natans) – Sulyom: csn

A mirtuszvirágúak (Myrtales) rendjébe és a füzényfélék (Lythraceae) családjába tartozó vízinövényfaj. Mivel más hasonló növény Magyarországon nincs, nem lehet összetéveszteni más fajjal.

A sulyom holtágak növénye. Amikor beérik, termése a víz aljára süllyed vagy a víz messzire elviszi. Mivel védett növény, nem gyűjthető.

A sulyom Európa legnagyobb részén, valamint Ázsia teljes hosszának a középső térségeiben őshonos. Ázsiában egészen az arktiszi szigetekig hatol fel, valamint Délkelet-Ázsiáig nyúlik le. Svédországból kihalt. Algéria és Tunézia területein is őshonos növényfaj.

Lágyszárú, 0,5-2 méter hosszú, egyéves vízinövény. Kezdetben az Iszapban gyökerezik, majd levélrózsájának kifejlődése után úszó hínárrá válik. Vízfelszíni Levelei (30-50 db) rombusz alakúak, 1-4,5 cm hosszúak és ugyanilyen szélesek, elöl durván fogasak, 7-17 cm hosszú levélnyelük hólyagszerűen felfújt. Alámerült, víz alatti levelei fésűsen szeldeltek, gyökérszerűek. A szárközök hossza 5-10 cm. Fehér, 4 tagú virágai

a levelek hónaljában magánosak, a szirmok mintegy 8 mm hosszúak. Július-augusztusban virágzik.

Szürkésfekete termése 2-4 cm hosszú, 2-4 szarvú, a csúcsán koronát visel. Belelépve igen fájdalmas találkozás a vízparti fövenyben megbújva. Csapdafegyvert is neveztek el róla. Latin neve is erre utal. A keményítőben gazdag termése miatt, a sulyom bizonyos időszakokban, pl. török háborúk és hódoltság idején mint ínségeledel is ismert volt az

Alföldön és gyűjtötték. A sulyom továbbá az ázsiai konyha egyik jellegzetes eleme is, olykor (helytelen megnevezéssel) vízigesztenye néven találkozhatunk vele pl. wok-zöldség keverékekben. Nevezték íze után még vízidiónak és vad mandulának is. Termését nyersen, sütve, főzve, lisztként lepénybe-kásába téve fogyasztották. Mielőtt védetté nyilvánították, a Tisza-menti éttermekben finom szószával készült fogásokat lehetett enni.

Inkább mészkedvelő faj, tavak, holtágak hínártársulásainak tagja.

§ Susa – tudományos neve: sulyom - (Trapa natans) – Susa: csn

A mirtuszvirágúak (Myrtales) rendjébe és a füzényfélék (Lythraceae) családjába tartozó vízinövényfaj. Mivel más hasonló növény Magyarországon nincs, nem lehet összetéveszteni más fajjal.

A sulyom holtágak növénye. Amikor beérik, termése a víz aljára süllyed vagy a víz messzire elviszi. Mivel védett növény, nem gyűjthető.

A sulyom Európa legnagyobb részén, valamint Ázsia teljes hosszának a középső térségeiben őshonos. Ázsiában egészen az arktiszi szigetekig hatol fel, valamint Délkelet-Ázsiáig nyúlik le. Svédországból kihalt. Algéria és Tunézia területein is őshonos növényfaj.

Lágyszárú, 0,5-2 méter hosszú, egyéves vízinövény. Kezdetben az Iszapban gyökerezik, majd levélrózsájának kifejlődése után úszó hínárrá válik. Vízfelszíni Levelei (30-50 db) rombusz alakúak, 1-4,5 cm hosszúak és ugyanilyen szélesek, elöl durván fogasak, 7-17 cm hosszú levélnyelük hólyagszerűen felfújt. Alámerült, víz alatti levelei fésűsen szeldeltek, gyökérszerűek. A szárközök hossza 5-10 cm. Fehér, 4 tagú virágai

a levelek hónaljában magánosak, a szirmok mintegy 8 mm hosszúak. Július-augusztusban virágzik. Szürkésfekete termése 2-4 cm hosszú, 2-4 szarvú, a csúcsán koronát visel. Belelépve igen fájdalmas találkozás a vízparti fövenyben megbújva. Csapdafegyvert is neveztek el róla. Latin neve is erre utal. A keményítőben gazdag termése miatt, a sulyom bizonyos időszakokban, pl. török háborúk és hódoltság idején mint ínségeledel is ismert volt az

Alföldön és gyűjtötték. A sulyom továbbá az ázsiai konyha egyik jellegzetes eleme is, olykor (helytelen megnevezéssel) vízigesztenye néven találkozhatunk vele pl. wok-zöldség keverékekben. Nevezték íze után még vízidiónak és vad mandulának is. Termését nyersen, sütve, főzve, lisztként lepénybe-kásába téve fogyasztották. Mielőtt védetté nyilvánították, a Tisza-menti éttermekben finom szószával készült fogásokat lehetett enni.

Inkább mészkedvelő faj, tavak, holtágak hínártársulásainak tagja.

§ Suski – tudományos neve: siska disznó – Suski: csn

Lelógó fülű (disznó).

A név legkorábbi előfordulása írásban 1688: siska (Herman 1914). 1772/1832: „siska: Rácz disznó” (Kreszn.), 1818: „A sörtések sima szörü nagy fülü siskák”(TESz.);

a népnyelvben MTsz.: suski | NépkGy. 2: suski.

Nevének eredete vitatott. Melléknévi jelentésének elsődlegessége valószínűbb. Horvát vélemény szerint a hv. siska szóból való, más vélekedés alapján nevét

a siskaszerűen előre konyuló fülétől kapta. (A magyarban a kajlán lelógó fülű disznó neve a siska.) Pethe Ferenc 1815-ben azt írta, hogy „kétféle házi

disznó van: a siska és a mangalica” (Pethe). Az előbbi név alatt ő az ösztövér házi sertéseket, az utóbbi név alatt pedig a gömbölyű zsírsertéseket értette.

Ezzel szemben Galgóczi a siskát, mint saját sertésfajtát írja le: „Szentes vidéken egy magas, hosszú, kicsit kónya fülű faj van elterjedve, melynek hízékonyságáról nem sok dicséretest hallottam.” A Magyar Néprajz (II. köt.) szerint „sok helyütt emlegetik a források a siska disznót. Ez azonban nem lehetett külön sertésfajta, legfeljebb a bakonyi vagy szalontai helyi kitenyésztésű csoportja, de valószínűbb, hogy a hosszú, lelógó fülű sertéseket nevezték siskának”.

A siskát a horvátok, mint a legrosszabb formájú házi sertésüket tartották számon. Feltehetőleg a Kárpátoktól északra alakult ki, majd délebbre került;

hazánkban a Dráva és a Száva közötti területen, majd attól északra Marcaliig és a Balaton partjáig is elterjedt. A zselici régi kanászéletről író Gönyei

Ébner Sándor így jellemzi: „Az ősi siska – a zselici disznó suttyogó szőrű [felálló sertéjű] rikés disznó volt, nagy járó természetű. Úgy tudott menni,

mint egy ménes és nagyokat ugrott, mert olyan vékony lábszára volt, mint a pipaszár s a kanász úgy elfáradt a hajtásban, hogy majd megszakadt bele. Orra

hosszú volt (mintegy 30 centiméter), s a hasa karcsú, mintha bél sem lett volna benne. Hosszú farka, csúcsos füle volt, szőre, pedig ardas [ordaszürke],

igyenös, singszőr…” Ma már tisztán nem található siska, de a mangalicák között még az 1940-es években is akadt pár olyan rikés disznó, amelyen az ősre való visszaütés látszott. A rikés disznó ugyanis a siskának a mangalicával való keresztezéséből keletkezett, előbbinek uralkodó tulajdonságaival.

§ Suszterbogár (Cantharis rustica) – Suszter: csn

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a lágybogárfélék (Cantharidae) családjába tartozó faj.

A suszterbogár csaknem egész Európában honos. Rendszeresen előfordul és gyakori.

Ez a rovar 1-1,5 centiméter hosszú. A lágybogarak tipikus képviselője, melyeket gyengén kitines szárnyfedőikről ismerhetünk fel. A suszterbogár szárnyfedői hosszúak, feketék, előtora Vörös vagy sárga, közepén fekete folttal. Csápja - mint valamennyi lágybogáré - hosszú, sokízű és fonalas, lábai vékonyak, hosszúak, a lábfej 4. íze karéjosan kimetszett.

A suszterbogár virágos rétek, cserjések lakója, ahol a bogár leggyakrabban a Virágokon tartózkodik. Mind az imágó, mind a lárvaragadozó életmódot folytatnak.

A nőstény a talajba rakja tojásait. A kikelő lárvák sűrűn szőrösek, és félig kifejlett állapotban a talajban telelnek. Meleg, téli napokon előjönnek.

Suszterbogár – Cantharis rustica Fallén

Az előtor sárga, a közepén szív alakú fekete folttal. A combok töve sárga. A szárnyfedők feketék. Nagytermetű faj, mérete: 11–15 mm. Bokrokon és lágyszárú növényzeten nagyon közönséges. Több színváltozata ismert.

§ Csipkéshátú sutaholyva (Megarthrus denticollis) – Suta: cs

Palearktikus elterjedésű faj, a hegyvidékeken, főleg a bükkösök, lucelegyes bükkösök és a lucosok övezetében él.

Kis termetű, 2,5-2,8 Mm hosszúságú, vörösesbarna színezetű bogár. A Szárnyfedők hossza, a potroh háti részének hosszának a fele. Lábszárai és combjai megvastagodtak. Csápjai bunkós végűek, viszonylag hosszúak, a nyakpajzs alsó részéig érnek. Teste kerekded alakú, az összetett szemek jól kiemelkednek a fej síkjából. A nyakpajzs hátrafelé szélesedik, középen egy jól kivehető árok található. A harmadik és negyedik potrohszelvények szélesebbek

a többinél, így ez a test legszélesebb része.

Táplálkozását tekintve mindenevő faj, elsősorban az avarban tevékenykedik és korhadékot fogyaszt de megtalálható az idősebb Fák kérge alatt is. Kedveli az állandó, magas hőmérsékletet és a kevés nedvességet, elsősorban lucosokban tevékenykedik a meleg nyári napos időszakban.

A lárvák a felső talajszintben, vagy az avarban fejlődnek. Erősen rejtett életmódot folytat, nehezen figyelhető meg és gyűjthető, ezért ritka fajnak számít, a széles elterjedés ellenére is.

Család: SUTABOGARAK – Fam: Histeridae

A sutabogarak teste erősen kitinizált, felületük fényes és csupasz. A szárnyfedők vége egyenesen lemetszett, a potroh utolsó 1–2 hátszelvényét szabadon hagyják. A test általában kerekded, ovális alakú és domború. A fej az előtor kikanyarításába illik, legtöbbször kissé behúzott. Csápjaik az első íz után térdeltek, végükön bunkósak. Rágóik nagyok, erősek (ragadozó életmód). Az előtor háta trapéz alakú, a szárnyfedők szorosan kapcsolódnak. Pajzsocskájuk kicsiny, vagy nem is látható. A szárnyfedőkön gyakoriak a vékony, hosszanti barázdák. A sutabogarak és lárváik ragadozó életmódot folytatnak. Korhadó anyagokban fejlődő egyéb rovarálcákra, nemzőkre vadásznak. Sok fajuk él a különböző szú-, cincér- és díszbogár járatokban. Kisebb emlősök és madarak fészkeiben is gyakran megtalálhatók. Egyes fajok kifejezetten a hangyákhoz kötöttek. Nagyon sok faj él dögön és trágyában, ahol sok légynyű fejlődik. Kifejezetten hasznos rovarok. Magyarországon 104 faj él, és 17 további előfordulása várható (Slawomir-Kaszab, 1980).

Közönséges sutabogár (Hister quadrimaculatus Linné)

7–11 mm nagyságú, tojásdad alakú, fényes fekete bogár. Az előtor kétoldalt és elől is szegélyezett. Rágói nagyok, erőteljesek. A szárnyfedők finom hosszanti barázdákkal. A szabadon látható farfedő sűrűn pontozott. Sok változata ismert, vannak teljesen fekete példányok is, de a 4 vöröses folt is nagyon jellemző (innen az elnevezés). Főleg marhatrágyában.

Négyfoltos sutabogár (Hister quadrinotatus Scriba)

Az előző fajhoz nagyon hasonló, de kisebb: 5-8 mm. Szárnyfedőin 2–2 vörös folt van. Marhatrágyában él.

Dögjáró sutabogár (Margarinotus brunneus Fabricius)

Syn: Hister cadaverinusHoffmann, Margarinotus impressusFabricius

4,5–7 mm-es apró, fényes fekete bogár. Csápjai barnák. Mindenütt közönséges, elsősorban dögön és marhatrágyában található.

Lemez sutabogár – Hololepta plana Sulzer (Mint a neve is mutatja, teste teljesen) lapos. Fényes fekete, párhuzamos szélű faj. Szárnyfedői nagyon rövidek, még a farfedő előtti 2. szelvényt és a 3. szelvény szélét sem fedik be. Lábai rövidek. Nagysága 7–10 mm, de vastagsága csak mintegy 1 mm. Elsősorban a száradó nyárfák kérge alatt található.

Hangyász sutabogár (Hetaerius ferrugineus Olivier)

Egyik legapróbb fajunk, mindössze 1,3–1,6 mm. Myrmecophil-faj, azaz, kizárólag hangyabolyokban él. A hangyák ide-oda cipelgetik a bolyban, ami a hangyász sutabogarat egyáltalán nem zavarja. Színe rozsdabarna, ferdén álló vöröses szőrözettel.

Kéreglakó sutabogár (Platysoma frontale Paykull)

valamint

Lapos sutabogár (Platysoma compressum Herbst)

Hasonló, 3-5 mm nagyságú, gyakori fajok, lombosfák kérge alatt élnek.

§ Sutagomba – tudományos neve: suta döggomba – (Entoloma byssisedum) – Suta: csn

Syn.: Sutagomba 

Kalapja 0,5-3,5 cm, lapát-legyező alakú. Sima vagy enyhén ívelt, nem higrofán és nem bordázott, selymes, halványszürke-szürkésbarna színű. 

Lemezei tönkhöz nőttek, lefutók, fehéres-szürkések, idősödve szürkésbarnán rózsásak. 

Tönkje nagyon megrövidült, oldalt álló, a kalappal megegyező színű, gyakran hamvas-deres. A gomba bázisánál a micélium pihés pókhálószerű. 

Húsa vékony, fehéres szürke. Szag és íz erőteljesen lisztes. 

Spórája szögletes, 9,5-12 x 6,5-8 µm, 5-8 tompa végű kiszögelléssel. 

Előfordulás: fakorhadékon csoportosan, ritkán szerves anyagban gazdag talajon. Nem ehető. 

§ Szent sügér (Anthias anthias) – Sügér: csn

A fűrészfogú sügérfélék (Serranidae) családjába tartozó faj.

A szent sügér elterjedési területe az Atlanti-óceán keleti része és a Földközi-tenger. Ez a halfaj megtalálható Portugáliától Angoláig, beleértve az Azori-szigeteket is. A szent sügért már észrevették Namíbia északnyugati partjainál is.

Ez a halfaj általában 15 centiméter hosszú, de akár 27 centiméteresre is megnőhet.

A szent sügér tengeri halfaj, amely a korallzátonyok közelében él. 300 méteres mélybe is lemehet, de általában, csak 30-50 méteres mélységben tartózkodik.

A köves, kavicsos és korallos helyeket kedveli. Vízalatti üregekbe és hasadékokba bújik el. Éjszaka vadászik. Tápláléka rákok és kisebb halak.

Az ember, ipari mértékben halássza. A sporthorgászok is kedvelik. Több városi akváriumban is látható.

§ Borneói süketgyík (Lanthanotus borneensis) – Süket: csn

Az ásógyíkalakúak (Amphisbaenia) alrendágába és a Lanthanotidae családjába tartozó Lanthanotus nem egyetlen faja.

Malajziához tartozó Borneó szigetén honos. A szigetnek csak a Malajziai részéről, Sarawak tartomány déli területeiről ismert.

§ Tarajos sül (Hystrix cristata) – Sül: csn

A rágcsálók (Rodentia) rendjébe, ezen belül a gyalogsülfélék (Hystricidae) családjába tartozó faj. Az állat a Hystrix emlősnem típusfaja.

Észak-Afrikában a Szaharán kívül mindenütt elterjedt. Előfordul Olaszország déli területein és Szicíliában is, ahová valószínűleg az ókori rómaiak vitték magukkal. Lehetséges, hogy Albánia és a volt Jugoszlávia területén is előfordul. Ma a megfelelő búvóhelyet kínáló területeken, bokrokkal borított sziklás lejtőkön, elvadult kertekben vagy a régi mezőgazdasági

kultúrák szegélyein meglehetősen elszigetelt állományokban él.

Testhossza 60-93 centiméter, farokhossza 8-17 centiméter, testtömege 10-30 

kilogramm. Háta közepétől a farkáig 35 centiméter hosszúságot elérő, fekete-fehér gyűrűs tüskék borítják. A kimeresztett tüskék az állat fején hosszú, tövises tarajt képeznek. Tüskéit védekezésre használja, veszély esetén felmereszti, majd hátrálva támad az ellenségre. A visszahajló horgokkal sűrűn tűzdelt tüskék lazán ülnek az állat bőrében és azonnal leválnak, amint egy másik állat

húsával érintkezésbe kerülnek. Az áldozat minden egyes mozdulatára egyre mélyebbre hatolnak testébe a tüskék. A tüskék fájdalmas és gyorsan elgennyesedő sebeket okoznak. Az állat farkán lévő üreges tüskevégződések keltik a sülre jellemző csörgő hangot, amely figyelmeztető jelzésként szolgál. Feje tompa, az orra hegyes, bársonyosan szőrözött; lába és

füle rövid. A tarajos sül ezért esetlennek látszik, pedig ügyesen tud szaladni, és jól megbújik a sűrűben is. Ebben nagy segítségére van az, hogy teste kúp

alakú. Tüskéi rugalmas köpenyként borítják.

Magányos életet él, néha párban jár. Éjszakai életű, a nappalt maga ásta üregében tölti, de télen is odahúzódik pihenőre. Nem alszik téli álmot. Az eurázsiai hód után a legnagyobb európai rágcsálónak számító tarajos sül meglepően ügyesen bujkál a sűrűben. Tüskéi miatt nincs sok ellensége. Tápláléka gumók, gyökerek és gyümölcsök, de rovarokat, gyíkokat és békákat is fogyaszt, ha sikerül elkapnia őket. A szabad természetben 12-15 

évig, fogságban viszont sokkal tovább él.

Az ivarérettséget kétéves korban éri el. Afrikában évente kétszer-háromszor fial, Európában csak egyszer, a tavaszi hónapokban. A vemhesség 95-105 napig

tart, ennek végén rendszerint 2-3 kölyök születik. A kicsinyek szeme nyomban nyitva van, testüket finom prém borítja. A fiatalok két hónapos korukban már önállóak.

§ Fogassüllő (Sander lucioperca) – Süllő: csn, rfk

A másfél kilósnál nagyobb példányok népies neve fogas, az ennél kisebbeké süllő. A névváltozat a fogasméretűre fejlődött süllő szájában lévő kapófogai

miatt van.

A süllő Európában honos, megtalálható a Brit-szigetektől egészen Oroszország középső részéig. Magyarországon a nagyobb folyókban és tavakban is előfordul ez a kiváló sporthal, mely a halász- és horgászzsákmányt érintően is jelentős. Gazdaságilag fontos faj, a magyar konyha nevezetes halétele és a balatoni süllőnek köszönhetően népszerűsége töretlen.

Közép- és Kelet-Európában elterjedt faj, de másfelé is betelepítették. A Kárpát-medence vizeiben őshonos, a keleti elterjedési határa az Aral-tó. Hiányzik Nyugat- és Dél-Európából, bár Olaszországban

telepítik.

A nem túlságosan gyors folyószakaszokon, a jó oxigénellátottságú, szennyezésektől mentes állóvizekben érzi jól magát. Rugalmasan alkalmazkodik a sókoncentráció változásához, így félsós, torkolat közeli tengeröblökben is megél. Elkerüli viszont a laza üledékkel fedett mederrészeket és az elmocsarasodó vizeket, mivel a lebegő iszapfelhő szemcséi a kopoltyúlemezei közé jutva a hal pusztulását okozhatja. A kis folyóknak inkább csak a torkolatában fordulnak elő a befogadó nagyobb folyóból felúszó fiatalabb példányok.

Erősen megnyúlt, oldalról összenyomott, aránylag alacsony hátú hal. Feje nagy, szintén oldalról lapított, orrhossza jóval meghaladja a szem átmérőjét.

Csúcsba nyíló szája is nagy, fölső állkapcsának vége eléri a szem hátsó vonalát, esetleg azon is túlér. Szájában erős fogak ülnek, melyek között nagyobb, a többi közül kiemelkedő ebfogak is találhatók. Két hátúszója közül az elsőben 13-17 tüske, a másodikban 19-24 elágazó sugár számlálható. Farokúszója jól

fejlett, a széle mérsékelten bemetszett. Anális úszója rövid, benne 11-13 osztott sugár van. Hasúszói a mellúszók alatt, de azoknál kicsivel hátrébb foglalnak helyet. Pikkelyei aprók, számuk az oldalvonalon 80-100. Zöldesszürke alapszínét szabálytalan alakú és elrendeződésű sötétebb harántsávok mintázzák. A legnagyobb példány 117 centiméter volt. Magyarországi rekordja 15,5

kilogramm tömegű. 45-47 csigolyája van.

Egészen az 1700-as évekig azt gondolták, hogy a süllő a csuka és a sügér keveréke. Az 1500-as években ezért adta neki a svájci zoológus

Conrad Gessner a Lucio-perca nevet, ami "csukasügért" jelent. A süllőről szóló leírásában többek között a következőket írta:

„ Ennek a különleges német halnak a feje egy csukáé, de a testének többi része meg egy sügér. ”

Mindezek ellenére legjobban hasonlít hozzá legközelebbi rokona, a kősüllő, de az kissé zömökebb, szája kisebb - fölső állkapcsának vége legfeljebb a szem középvonaláig ér -, kifejlett példányainak nincsenek ebfogai, és oldalán

a harántsávok határozottabbak. A csapósügér teste még zömökebb, és első hátúszója végén fekete foltot visel.

Oxigénigényes hal, ezért a folyó vizekben elsősorban a kavargó és örvénylő részeken fordul elő. A mederben nagyobb kő vagy tuskó mellett szívesen tanyázik, szereti a búvóhelyeket, ahol csoportosan előfordulhat (süllő tanya). Az adott vízterületen gyakori halak közül válogatja táplálékát, nem annyira faj, mint inkább méret alapján szelektálva közöttük, a kisebb méretűeket részesítve előnyben és ezért lehet halszelettel csalizott készséggel kapásában bízni. Valószínűleg lassúbb emésztése miatt nem olyan falánk ragadozó, mint a dunai galóca vagy a csuka.

A horgászok a süllő kapására tavasszal és ősszel napközben, nyáron pedig reggel, délután és éjszaka is számíthatnak. Rablására jellemző, hogy előle a kishalak legyezőszerűen menekülnek. Ha elvéti áldozatát, visszavonul és nem üldözi tovább a prédát.

Ivarérettséget 3-4 éves korban éri el, március-áprilisban szaporodik. Tavasszal a hímek a fél méternél mélyebb, kemény aljzatú vizeket keresik fel, ahol a fészeknek alkalmas növényzetet - folyóknál az elöntött hullámtéri vegetációt vagy a parti fűzfák kimosott gyökérzetét - letisztogatják. A nőstények erre

rakják ikrájukat, amelyet a megtermékenyülés után egészen a kikelésig őriznek. Az ikraszemek átmérője 1-1,5 mm, számuk testtömeg-kilogrammonként körülbelül 180 ezer.

Magyarországon a legértékesebb és legkeresettebb halak egyike. Részesedése a halász- és horgászzsákmányban egyaránt jelentős, tehát a süllőállomány gazdasági szempontból is igen komoly értéket képvisel. A magyar konyha nevezetes halételét a szálkanélküli húsa miatt méltán nevezetes balatoni fogast ebből a halból készítik. A szép ezüstszínű balatoni fogassüllőt egészben sütik meg, citromkarikával díszítik és tepsis burgonyával tálalják.

Magyarországon a legkisebb kifogható méret 30 centiméter. Tilalmi időszak március 1-jétől - április 30-ig van.

Magyarországon a Magyar Horgászban közölt horgászrekord szerint 14,96 kilogramm a legnagyobb süllő, mely 2007-ben került horogvégre.

A világrekord: 18,70 kg, melyet 1990-ben Ausztriában a

Dunából fogtak, ennek a halnak a hossza 116 centiméter volt.

az Adriai-tengerben tengeri süllő is található, melyet az olaszok branzinonak nevezik, a horvátok pedig spigolának.

§ Süllőfű – tudományos neve: füzéres süllőhínár - (Myriophyllum spicatum) – Süllő: csn, rfk

Népies nevei: süllőfű, tókefe, vízi kapor, tóborosta, a tengerifürtfélék (Haloragaceae vagy Haloragidaceae) családjába tartozó, széles körben elterjedt, enyhén sótűrő hínárfaj.

A szára 3–4 mm vastag. Kb. 1 méter hosszú. A Kárpát-medencében is honos.

§ Keleti sün (Erinaceus roumanicus) – Sün: csn

A tüskés sünök (Erinaceinae) alcsaládjába tartozó faj.

Albánia, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Csehország, Észtország, Lettország, Litvánia, Görögország, Olaszország, Oroszország, Moldova, Észak-Macedónia, Montenegró, Lengyelország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Törökország, Ukrajna, Románia, Magyarország, Fehéroroszország

és Grúzia területén honos. Magyarország egész területén előforduló, gyakori faj.

A keleti sün testhossza legfeljebb 35 centiméter, farokhossza 4-5 centiméter, testtömege 400 – 1900 gramm.

Kültakaróján a szőrszálak között sűrűn elhelyezkedő hegyes tüskék vannak. A fekete- fehér, gyűrűs tüskék csak kis idővel a születés után keményednek meg. Mellét fehér bunda borítja. Bőrizomzata fejlett, ezért veszély esetén tüskés labdává tud gömbölyödni. Hegyes pofája éles Fogakat rejt, amelyekkel nemcsak a földigilisztákat, hanem egy kígyót is könnyen ketté tud harapni. Zápfogai gumós rágófelületűek.

Éjszakai életmódot folytat. Dús aljnövényzetű, ritkás erdőkben fordul elő, de mindenekelőtt cserjésekben, települések környékén él, sőt, még belvárosi parkokban is. Szívesen elfogadja a szabadba kirakott ételt is. Az utakon található sok elütött sün szomorú jele annak, hogy előszeretettel telepszik meg falvak

és kisvárosok szélén is, hiszen ott nemcsak táplálékot talál, de egy komposztkupacon vagy hasonló búvóhelyen át is tud telelni, mivel téli álmot alszik. A keleti sün számára az év egy aktív időszakra és a téli álom idejére tagolódik, amelyet avarból készült alomban tölt el. Tavasszal bújik elő, amikor a külső hőmérséklet már elég magas. A kritikus érték 15 Celsius-fok körül húzódik. Ily módon a téli melegbetörések megtéveszthetik és előcsalogathatják a sünt téli álmából, ami igen veszélyes, hiszen ilyenkor azokat a fontos tartalékokat használja fel, amelyek egy hosszabb utótél esetén talán éppen a túlélést jelentenék számára. Ha a hőmérséklet télen kellően alacsony,

az állat életfunkciói „alvás” közben erősen lecsökkennek. Belső hőmérséklete körülbelül 5 Celsius-fok. Ha környezete túlságosan lehűl, a sün egy szabályozórendszer segítségével pontosan annyira fűti testét, hogy hőmérséklete szinte változatlan maradjon. Amennyiben vacka jól védett, a téli álmot alvó keleti sünnek nincs különösebb gondja. Erre az időre tömör, teljesen merev, tüskés gombóccá húzza össze magát, szétnyitásához nagy erőre lenne szükség. A külső hőmérséklet emelkedésével, március–áprilisban az állat

szíve egyre gyorsabban kezd verni. A lélegzetvételek száma sűrűsödik, és az állat hamarosan eléri rendes testhőmérsékletét, ami mintegy 35-37 Celsius-fok. Ekkorra már felhasználta zsírtartalékának nagy részét, amelyből a téli álom idején táplálkozott. Szinte lötyög rajta a bőr.

Az állat ébredés után rengeteget eszik és iszik, próbálja bepótolni súlyveszteségét. Kilométereken keresztül vándorol, hogy olyan helyet keressen, ahol bőséges táplálékot talál. Territóriumot ennél fogva nemigen tart, bár korábban ennek ellenkezőjét feltételezték. A keleti sünnek van ugyan lakóterülete, de nem gátolja fajtársait abban, hogy oda belépjenek, csak akkor, ha a szomszéd nem vadászni jött, hanem a szaporodásra kész nőstényért.

Ekkor lökdösni és bokszolni kezdik egymást, amelynek során a hím

megpróbálja elűzni a jövevényt. Az állatok területei egyébként meglehetősen szabadon keresztezhetik egymást, anélkül hogy territoriális harcokra kerülne

sor. Míg a keleti sün nyár elején és közepén jó kondícióban tartja magát, nyár végén valóságos farkaséhség lesz úrrá rajta. Jóval több táplálékot fogyaszt, mint amennyi létfenntartásához feltétlenül szükséges. Testtömege rohamosan nő, három héten belül akár meg is kétszereződhet. A kifejlett példányok egy

kilót, sőt, a legkövérebbek 1900 grammot is nyomhatnak. Egy éjszaka alatt képesek 150 grammot elfogyasztani, és ehhez 50 grammnál is több folyadékot isznak még. Az ily módon jól táplált sün szeptember végén, októberben keres magának téli menedéket. Nemegyszer levél- vagy komposzthalomba fészkeli be magát. Faluhelyen jellemző, hogy kazalba, vagy pajtákban elhelyezett széna avagy szalma alá bújik, ilyenkor viszont előkereshetik az ott élő kutyák. Ha a középhőmérséklet több napon át nem éri el a 10 Celsius-fokot, a sün téli álomba merül. Testhőmérséklete egészen addig süllyed, míg el nem éri a 6 Celsius-fokot. Ekkor „automata fűtésre kapcsol”, és a hőveszteséget úgy próbálja kiegyenlíteni, hogy belső hőmérséklete soha ne süllyedjen a fagypont alá, ami számára végzetes lenne.

Az állat tápláléka főként földigilisztákból és csigákból

áll, de más kisebb állatokat is fogyaszt, például sáskákat, földön fészkelő madarak fiókáit, gyíkokat, de néha dögöket vagy lehullott gyümölcsöket

is eszik. Időnként tojások is szerepelnek étlapján, de a sün állomány előfordulása és gyakorisága alapjában véve a földigiliszták mennyiségétől függ. Miattuk is pusztul el olyan sok sün az utakon, mivel, főleg meleg

esők után, a giliszták az aszfaltútra másznak, ahol a sünök könnyen összefogdossák őket.

A nőstény évente kétszer fial. Egy alomban legfeljebb 7 utód van. A vemhességi idő mintegy két hónap. A párzásra márciustól júniusig kerül sor. A hím keresi

fel a nőstényt, amely kezdetben kerülni próbálja. Minduntalan elszalad, de a hím addig próbálkozik, míg a nőstény le nem lassul. A hátulról közeledő hímet

egy darabig még hevesen ellöki magától, de a pár hamarosan elkezd körbe-körbe forogni. Ez az „üldözés” órákig is eltarthat, és nyilvánvalóan ahhoz szükséges,

hogy a nőstény felkészüljön a párzásra. Ha készen áll, lelapítja tüskéit, testét leengedi a földre, hátsó lábait pedig kissé megemelve hátraterpeszti.

Ekkor bekövetkezhet a párzás, ami ugyan csak másodpercekig tart, de egymás után többször is megismétlődhet. A hím egy idővel megkeményedő nyákdugót hagy hátra a hüvelyben, amely később kilökődik; ennek nyilván az a szerepe, hogy egy darabig meggátolja a többi hímet a párzásban. Hosszú időn át uralkodott az a tévhit, hogy a nőstény sün hegyes tüskéi miatt párzáskor a hátán fekszik. Az újszülött sünök tüskéi lágyak. Kezdetben tehetetlenek, de igen gyors fejlődésűek. Körülbelül kéthetes korukban kinyílik a szemük.

Eredetileg fehér tüskéik csak ekkor kezdenek sötétedni és keményedni. Első útjaik alkalmával éles, kissé madárszerű füttyök segítségével tartják a kapcsolatot anyjukkal. Ha a nyár második felében születnek, gyakran nem érik el a sikeres átteleléshez szükséges minimális méretet, amely mintegy 700 grammos testtömeget jelent, bár ez az érték attól is függ, hogy az adott helyen milyen hosszú és kemény a tél.

A magas szaporulat biztosítja a faj fennmaradását, még akkor is, ha a kis sünök gyakran nem élik túl a telet. Biztos, hogy az effajta veszteségek kevésbé

befolyásolják az állományok alakulását, mint a rendszeres gázolások. A keleti sün a tízéves kort is elérheti.

A sünállomány a közlekedés okozta súlyos veszteségekkel, ami elsősorban az éjszakai esőzések után jellemző a települések külterületén, a jelek szerint

még mindig képes megbirkózni.

A sün húsa fogyasztható, bár védettsége okán ma már jobbára kiszorult a gasztronómiából. Elsősorban a roma gasztronómiában kedvelt csemege a sünpörkölt.

§ Fekete tengeri sün (Arbacia lixula) – Sün: csn

Már közvetlenül a víz felszíne alatt megtaláljuk a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán sziklás partjain, de 40 Méter mélységig is lehatol.

Gömb alakú testének átmérője eléri az 5,5 centimétert, de legfeljebb 6 centiméteres lehet. Hosszú, hegyes, fekete tüskéi törékenyek. Szájmezője nagy. A test felső oldalán levő ambulakrális lábacskákon nincsenek tapadókorongok.

Az alsó testoldalán levő ambulakrális lábacskákkal rendkívül erősen rá tud tapadni az aljzatra, onnan az erősebb hullámverés sem szakítja le. Gyakran bújik

sziklahasadékokba, ahol támadóját előremeresztett, hegyes tüskéivel fogadja. Tápláléknak az algabevonatot legeli le a szikláról.

A petéket és a hímcsírasejteket a vízbe juttatják; a peték ott termékenyülnek meg. A kikelő lárvák 4-6 hétig úszkálnak, és közben parányi szervezetekkel táplálkoznak. Ezután bonyolult átalakulással fejlődnek tengeri sünné.

§ Szakállas süngomba (Hericium erinaceus) – Sün: csn

Syn.: Közönséges süngomba, cérnagomba, szakállas süngomba

Termőteste 10-25 cm nagyságú, gumószerű, húsos, legtöbbször nyeletlen, fehéres színű. Felülete szálasan felszakadozó, sűrűn lecsüngő, hajlott, 2-5 cm hosszú, deres tüskékkel (csapokkal) fedett.

Húsa fehéres, fiatalon puha, kissé rostos, később szívós. Szaga és íze nem jellemző. 

Élőhely: Szeptembertől novemberig háborítatlan, üde bükk- és tölgyerdőkben terem. Parazita és szaprobionta faj, az élő vagy fekvő, öreg fatörzsek repedéseiben, üregeiben és tuskókon nő. Szubsztrátumai elsősorban bükk és tölgyek. 

Veszélyeztetettség oka hazai és nemzetközi szinten: Az öreg erdők európai szintű ritkulása miatt indokolt a védettsége. A termőhely megőrzésével, a holt faanyag megtartásával biztosítható a faj fennmaradása. A

tüskés sörénygombához (Hericium cirrhatum) hasonló helyzetű faj, az erdészeti gazdálkodás miatt csak a természetvédelmi területek nyújtanak számukra fennmaradási lehetőséget.

Különleges megjelenése, ehetősége és gyógyhatása miatt hazánkban valószínűleg gyűjtik. Szerepel a gombák védelmére alakult európai tanács (European Council for Conservation of Fungi) európai védelméről szóló javaslatában is. 

Természetvédelmi értéke: 5 000 Ft.

§ Süntök (Echinocystis lobata) – Sün: csn

Nemzetségének egyetlen faja.

A süntök többágú kacsaival felkapaszkodó, akár 7-8 méter magasra felfutó, vékony szárú, legfeljebb a nóduszokban szőrös, egyéves növény. Növekedési formája szerint a smilakoid csoportba tartozik: a levélhónaljakban eredő, több, leginkább háromágú finom mozgásokra képes – vélhetően pálha- vagy inkább szár eredetű – kacsaival kapaszkodik. A kacsok száma nóduszonként egy. A kapaszkodás a kacs érintésre való érzékenységével magyarázható: az érintkezés helyén a kacs növekedése lelassul, az átellenes oldalon felgyorsul, aminek következtében a kacs rugószerűen feltekeredve körbefonja a megérintett ágat. A kacsok rögzülése után a tengelyük kiegyenesedik és megvastagszik, ezáltal a süntök szárát távol tartja a támasztékul szolgáló növénytől.

Levelei hosszú levélnyelűek, karéjosan osztottak, az 5 karéj ép szélű, szálkás csúcsú, érdes. A termős virágok magánosak vagy a kacsok hónaljában rövid kocsányon ülnek többedmagukkal. A porzósak aprók, fehérek, összetett fürtöt alkotnak, a porzószálak összenőttek. A termés 3-4 centiméter hosszú, hengeres, puha, tüskés, belsejét, a négy mag körül rostos szövet tölti ki.

Őshazája Északkelet-Amerika, ahol áreája az északi szélesség 35 és 53°-a között, valamint az Atlanti-óceán partvidékétől a nyugati hosszúság 110°-áig található, tehát az Egyesült Államokon kívül Kanada déli részein is őshonos. Sporadikus előfordulásai még ettől nyugatabbra is vannak, ahol valószínűleg kultúrszökevény. Eredeti élőhelyén és Európában

is csak a 0 °C-os januári izotermától északra tudott kiterjedt állományokat létrehozni. Első európai adata 1904-ből való, hazánk területén pedig előszörDebrecenben 1913-ban jegyezték le. Manapság nálunk az egész országban megtalálható, csak a Kisalföldön és a Duna–Tisza közének déli részén ritka. Európában nagy léptékű elterjedését - őshazájához hasonlóan - klimatikus tényezők határozzák meg. Nem vagy csak kivételesen fordul elő a faj azokon a területeken, ahol a januári középhőmérséklet nem 0 és -5 °C közé esik. Dísznövényként ültették, idővel pedig kivadult a kertekből.

Életformája T4 (nyárutói egyéves), életideje a vegetációs időszakban mintegy százharminc nap, általában májustól októberig. A növény csírázása májusban indul el, virágzás pedig júliustól. Önmegporzás is lehetséges, de inkább rovarmegporzás jellemzi, a terméseket a víz is terjeszti. A nővirágok elvirágzás

után akár már tizennégy napon belül teljes méretű termést hozhatnak. A termések egy-hat magot tartalmaznak, leggyakrabban négyet. A magvak kihullanak, amikor a termés kiszárad. A mag, illetve a termés terjedésének két fő módja lehetséges: a magvak kihullva az anyanövény környezetében csíráznak (gravitációs), de terjesztheti a víz is (hidrochoria).

Folyók, patakok mentén szerves anyagokban és bázisokban gazdag, nedves vagy üde, gyengén savanyú, humuszos talajokon, ligeterdőkben, árkok, csatornák mentén találhatjuk. Fényigényes, degradációtűrő és -jelző, kevéssé vagy közepesen nitrogénigényes. Sókerülő, sós vagy szikes élőhelyen ritkán fordul elő. A vegetációs időszakban bekövetkező elárasztásokat gyengén tűri, ilyenkor a tövek elpusztulhatnak. Magja allelopatikus hatású. A támasztékul szolgáló növényt elnyomhatja.

Hazai fogyasztóiról kevés adat van (se parazita, se rovar), azonban Amerikában számos fogyasztója ismert. A süntöknek fontos szerepe van ennek a sokgazdás, nagy károkat okozó uborka-mozaikvírusnak az epidemiológiájában.

Gazdasági jelentősége. Hazájában az észak-amerikai őslakosok számára „panácea”, azaz jó reumára, lázra, emellett afrodiziákum, abortívum, felhasználták magjait gombként, gyöngyként és terméséből halbódító lét készítettek.

Kedvezőtlenül befolyásolja az őshonos társulásokat. Mezőgazdasági gyom.

Leárnyékolhatja, lehúzhatja a facsemetéket. Betegségeket terjeszthet.

Természetvédelmi kezelés. Védett területeken: mechanikai kezelés. Kémiai védekezés: nehéz a szelektivitást megőrizni.

Számos fogyasztója, kórokozója ismert, de ezek gazdanövényspektruma széles.

§ Sűrűlevél (Chiastophyllum oppositifolium) – Sűrű: csn

A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe, ezen belül a varjúhájfélék (Crassulaceae) családjába és a fáskövirózsa-formák (Sempervivoideae) alcsaládjába tartozó faj.

Manapság nemzetségének az egyetlen faja, azonban korábban az Umbilicus-fajok közé volt besorolva, Umbilicus oppositifolius név alatt.

A sűrűlevél eredeti előfordulási területe a Kaukázus régió. Azonban az ember sikeresen betelepítette Ausztriába és a Brit-szigetre.

§ Sütő – tudományos neve: domolykó – (Leuciscus) - Sütő: csn

Nyúlánk testű, nagy fejű, öblös szájú hal; Leuciscus.

1794-tõl adatolható halnevünk: tomojko ’Albula’ (Grossinger), 1801: tomolykó, timalykó ’Salmo thymallus’ (Földi), 1863: timalkó ’ua.’, tomojkó ’Squalius dobula’ (Heckel), 1867: tomolkó,timalykó (Ballagi), 1868: tomojkó dobáncs (Kriesch), 1884: domolykó ’ua.’ (Nyr. 13); N. Ti.: damajkó |Jankó: domojkó | ÚMTsz.: tomojkó, tumujkó | MTsz.: timalykó, tomolkó | MoH.: domi, domojka, domorkó, domoskó | Dankó: tomalkó.

A mai domolykó szaknyelvi terminus minden bizonnyal Herman Ottó gyűjtéséből származó, eredetileg nyelvjárási szó. A pénzes pér latin Thymallus nevéből származó timalkó (zászlós timalkó) elnevezésből alakult újabb halnév (a névátvitelre a timalkó< Thymallus ’vad csombor’ növénynév is jó példa). A szótörténet szerint a domolykó régi alakjai mind t-vel kezdődtek. Ezek egymás mellett élése a tájnyelvekben még ma is megfigyelhető. A pér latin neve egyébként virágillatából fakad, latin nevének mintájára „St. Ambrosius püspök virághalnak nevezte” (Hal.Lapok 1883). Chyzer Kornél azt írta 1863-ban (Heckel fordításában): „Ott, ahol tudtommal magyar elnevezéssel még nem bírtunk, magam csináltam és pedig olyformán, hogy rendszerint a nép által használt elnevezést fogadtam el tudományos nemi névnek.” A magyar halnevet átvette a szlovák; vö.: tmol’ka, tomolka (Fe.).

Nagyfejű hal (R. 1533: nag feo hal /Murm./, 1794: nagy-fejü hal /Grossinger/, 1887: nagyfejű hal, nagyfejű keszeg /HalK./; N. U.) társnevének esetében a domolykó feltűnően nagy feje a névadás alapja. A latin szaknyelvi Leuciscus cephalus binómenben a lat. cephalus fajnév (< gör. kephalé ’fej’) ugyancsak e hal nagy fejére utal, akárcsak mai szaknyelvi fejes domolykó, illetve holl. dikkop, ném. Dickkopf, Breitschädel, or.голавль(EL.),szbhv. Glavo (RF.)elnevezése. Hasonló a nyelvjárási tömpekeszeg (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) neve is. A törő (uo.) ugyancsak a nagy fejű, széles homlokú domolykó igen szűk elterjedtségű tájnyelvi neve.

Keling (1887: keling, telen, telény /HalK./; N. Hal. 33: keling | Vutskits: telén, telea, telény Keszthely | Gyurkó: telen) népnyelvi terminusa a kele halnévvel függ össze. A lógya (R. 1887: lógga /HalK./; N. MTsz.) jövevényszó a németből; vö. ném. Lauge ’keszegféle’ (NWbdS.). Dunafehérhal (HalK.) nevét Komáromban jegyezte föl Herman Ottó, de ma is használatos elnevezés a Szigetközben: dunafehér (K.). Az Őrségben fejjiérhal ’fejes domolykó’ (VasiSz. 1966: 3).A szigetközi nyurgatomoly (K.) elnevezés a hal testének megnyúlt formájára utal. A sütő (R. 1887: HalK.; N. Gyurkó, MTsz.: ua. ’domolykó’ | MÁSz.: süttyő ’karikakeszeg’) terminussal kapcsolatban annyit tudunk, hogy „a halászok a maradék halat sütőnek mondják” (HalK.). Hogy a forrásokban miért éppen ennek a két halfajnak a neve, nehezen magyarázható. Talán a halászok a drágább halakat beszolgáltatták, illetve eladták, és a maradékot vihették haza megsütni. Az egérfogó (Nyr. 13) tájnyelvi név, Herman (HalK.) megismétli Petényi kézirata alapján. A németben is megvan a Mausefresser (EL.), azaz ’egérzabáló’ terminus. Tiszafüred környékén egérkapó, „mert bekapja az egeret is”, és kövesdi potyka néven (Harka) emlegetik.

A nyúldomolykót ’Leuciscus leuciscus’ (R. 1887: HalK.; N. K.: nyútomoly) rendszerint összetévesztik a fejes domolykóval. Más neve, népi elnevezése nincs, ezért hívhatta segítségül a halrajzi szakirodalom a német elnevezést, tükörfordítással átvéve a németből; vö. Hasel, Häsling ’ua.’ (DWSach.). E hal fehér színére utal számos idegen nyelvi elnevezése.

A hengeres testű, nagy fejű domolykó Európában és Kis-Ázsiában fordul elő. Bár szereti a tiszta, magas oxigéntartalmú vizet, jól alkalmazkodik mostohább körülményekhez, így a mi folyóinkban is gyakori. A domolykó előfordulását a Balaton északi partvidékének patakjaiból Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben említik. Rendkívül falánk, igazi mindenevő, a ragadozókhoz hasonlóan kis mértékben ugyan, de télen is táplálkozik. Hosszú életű faj, akár 12–14 éves kort is megérhet. Kedvező körülmények között 6–8 kilósra is megnő, nálunk azonban a 3 kilósak már ritkaságnak számítanak. Húsa erősen szálkás, csak megfelelően elkészítve élvezhető.

§ Sütőtök (Cucurbita maxima) – Sütő: csn

A sütőtök kifejezéssel azokat a tökféléket illetik Magyarországon, amelyeket főképpen sütve fogyasztanak. A sütőtököket téli töknek is nevezik, ami kapcsolatban áll étkezési célú felhasználásukkal: a sütőtökök hosszú tenyészidejű növények, és teljes (vagyis biológiai, és nem gazdasági) érettségükben takarítják be őket ősszel, eltarthatóságuk miatt pedig télen is alkalmasak fogyasztásra.

Ebben az értelemben tehát a sütőtök nem egyetlen tökfaj elnevezése, hanem gyűjtőnév.

Azonban Magyarországon szokás az óriástök (Cucurbita maxima) tökfajt is sütőtöknek nevezni, leginkább a Cucurbita maxima convar. maxima és a Cucurbita maxima convar. bananina (banántök) fajtákat.

Az óriástök egyes fajtáin kívül a sütőtökök közé tartoznak még a Pézsmatök (Cucurbita moschata), az ezüstmagvú tök (Cucurbita argyrosperma) és a termesztett tök (Cucurbita pepo) egyes fajtái is.

Amerikában a Halloween ünnepekkor kivájt töklámpásokat is sütőtökből készítik, ezek azonban jórészt a termesztett tök (Cucurbita pepo) fajból kerülnek ki.

Magyarországon a leghíresebb sütőtöktermesztő vidék Nagydobos környékén van, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.

A Cucurbita maxima convar. maxima hely- és melegigényes növény, sok vízre van szüksége, szinte minden talajon megterem, kivéve a savanyú, vizes földet. Levelei márványozottak, nagyok, virágai sárgák és tölcséresek, egyivarúak. A Magyarországon leginkább termesztett nagydobosi változat termése szürkés vagy ezüstfehér héjú, húsa narancssárga. A sütőtök magas karotintartalommal (3,8 mg/100 g) rendelkezik.

A sütőtököt gyakran fogyasztják sütve, krémleves formájában, de sütemény alapanyagaként is. Magját pörkölve fogyasztják, vagy prosztata kezelésére való Étolaj nyerhető belőle.

§ Süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) – Süvöltő: csn

A pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó faj.

Európában és Ázsiában, Írországtól Japánig általánosan elterjedt. Az északi populációk télen délre vonulnak. Parkok, kertek, temetők lakója, a vadonban inkább erdőkben érzi jól magát.

Magyarországon rendszeres vendég, de néha fészkel is. Hazánkban védett; eszmei értéke 25 000 forint.

Testhossza 15 centiméter, szárnyfesztávolsága 25 centiméter, testtömege 25 gramm. A hímnek az alsórésze élénk rózsaszínű, fartöve fehér, feje fekete és hátszíne kékesszürke, a tojó hasonlít a hímhez, de sokkal egyszerűbb színezetű. Csőrük rövid és lekerekített, éles élű, alkalmas a magvak és rügyek fogyasztásához.

Fák és lágy szárú növények magvait, rügyeit, valamint bogyókat fogyaszt leginkább. Kedvence a kőris és a juharfa magja. 2-4 évet él.

Egyéves korban lesz ivarérett, a költési időszak áprilistól augusztusig tart. Évente kétszer költ 4-5 halványkék, vörös foltos tojást. A fióka 12-14 nap után repül ki.

§ Svábbogár – tudományos neve: Konyhai csótány - (Blatta orientalis) – Sváb: csn

További nevei: közönséges csótány, konyhai sváb, svábbogár.

Az egyik legelterjedtebb kártevő rovarfaj, az emberek körében jelentős közutálatnak örvend. A behurcolásoknak köszönhetően ma már világszerte elterjedt a faj. Eredetileg a dél-orosz területekről, más források szerint viszont Közép-Afrikából származik.

A kifejlett példányok elérhetik a 20-27 mm-es nagyságot, színezetük a vöröses sötétbarnától a feketéig terjed. A hímek szárnya nagyjából a potroh 2/3 részééig ér, a nőstények szárnyatlanok, mindkét ivar röpképtelen. Csápja akár a testhosszal megegyező hosszúságú is lehet. Minden végtagja erős futóláb. A nimfák kikelésükkor hasonlítanak a kifejlett egyedekhez, de minden esetben szárnyatlanok, valamint kisebbek a felnőtteknél.

Erősen urbanizálódott, szinte már csak a városokban, az ember közelségében van jelen. Minden jellegű szerves hulladékot elfogyaszt, illetve az élelmiszerkészletek beszennyezésével kárt is okozhat. Az éhezést jól tűri, hetekig is elviseli, ha nincs tápláléka, a szomjazásba azonban néhány nap után belepusztul. Éjszakai életmódot folytat, ilyenkor gyors mozgással közlekedik táplálékot keresve.

A párzást hosszan tartó udvarlási ceremónia előzi meg. A nőstény petéit megkeményedő kokonba helyezi. A petetokban 16-28 pete foglal helyet. A konyhai csótány a petetokot csak 1-6 napig cipeli, ezt követően elrejti, amelyből a lárvák 2-4 hónap múlva kelnek ki. 1-3 év alatt válnak ivaréretté. Terjeszkedésük horizontális irányban általában lassú, többnyire az ember közbenjárásával történik, vertikális irányban azonban gyorsan terjeszkednek.

Ártalmuk részben fertőző betegségek terjesztésében nyilvánulhat meg, részben pedig lakásban megtelepedve allergiás reakciókat idézhetnek elő, de undorkeltésük miatt pszichés visszatetszést is kelthetnek.

Fertőző betegség terjesztő szerepük abból ered, hogy a csótányok, életmódjukból adódóan, rendszerint környezetünk szennyezett helyein (pl. a csatornában, szeméttárolóban stb.) tartózkodnak, ahol az ott levő fertőző anyagokkal táplálkoznak, de az ember közvetlen környezetében található élelmiszereket is rendszeresen látogatják, és szívesen fogyasztják. Leggyakrabban különféle gyomor-bélrendszeri megbetegedést kiváltó mikroorganizmusok terjesztésében működhetnek közre. A csótányok megjelenése higiénés szempontból tehát különösen olyan helyeken kritikus, ahol kórokozók jelentős számban fordulhatnak elő (pl. kórházakban, vagy otthon ápolt fertőző beteg környezetében).

Allergizáló tulajdonságuk, a csótányok közvetlen érintésekor jelentkező bőrizgató hatás régóta ismert, újabban pedig egyre inkább előtérbe kerül. Világszerte egyre több adat utal arra, hogy a csótány váladéka és ürüléke, illetve külső takarójának fehérjetartalma, valamint az azon levő illat- és bűzmirigyek váladékai testidegen anyagnak (allergénnek) tekinthetők.

A csótányok irtására — más kártevőkkel együtt — egész iparág fejlődött ki, melyek folyamatosan új módszerekkel, nagy hatékonysággal képesek a kártevők irtására. Az egyik irtási módszer a sávpermetezés. Ebben az esetben kontakt hatású irtószer kerül kijuttatásra (érintőméreg), melyen a csótány áthalad és az így felszívódó hatóanyagnak köszönhetően elhullik a rovar. Viszonylag új módszer az úgynevezett „zselézés” vagy „gélezés”, mely során célzottan csótányirtó gélpöttyöket helyeznek ki. A bennük található méreganyag a csótányokra idegméregként hat, néhány óra alatt a pusztulásukat okozva. Az irtási módszereket általában kombinálva használják, de a két módszert nem egyszerre, hanem felváltva.

§ Svájcer tehén – Svájcer: csn

svájcer tehén J. svájci szarvasmarha; svájci eredetű pirostarka tehén.

Főnevesült jelző a svájcer; vö. a következő összetételekkel: svájcer tehén ’svájci eredetű pirostarka’, svájci szarvasmarha ’rövid szarvú, pirostarka szarvasmarha’. A svájcer tehenészet jelentése ’istállózó tehéntartás’. Ezekben az 1680-tól lassacskán szaporodó „Schweizerei”-okban jól tejelő, nyugatról

behozott teheneket gondoztak a svájci, tiroli vagy észak-olasz tehenészek. A fejőmestert a XVIII. századi uradalmi iratok többnyire svájcerosnak nevezték.

Főként a Dunántúlon volt a tehenészetek neve: Svájceráj, Svájcer-hof, Helvécia (ez utóbbi helynévvé, puszták nevévé vált néhol). A XVIII–XIX. század fordulóján a Dunától keletre is megjelentek a svájcerosok, Svájcerájok.

Minden nyelvben felhasználják az ismert, környező, népszerű nemzetek neveit – így a magyarban is. Egyes szókapcsolatok olyan sokszor fordulnak elő, hogy

az adott nyelvben állandósult szókapcsolattá válnak. Néha szóhűséggel vesszük át őket, tehát eleve az adott nemzet nevével, mint állandó minőségjelzővel;

pl. az ír Setter – ír szetter vagy a deutscher Schäferhund – német juhász esetében.

Alapvető változás kezdődött az 1880–1890-es években a tej- és tejtermékek városi piacának fokozatos kialakulásával. Főúri majorságokban természetesen

már előbb, a XVIII. században is léteztek tejtermelő tehenészetek – különösen a Dunántúlon –, ahol a külföldről, elsősorban Svájcból, Tirolból behívott

sajtosok, vajmesterek a főúri udvartartás számára állítottak elő vajat és finomabb sajtféléket. A tehenészek nyugati fajtájú teheneket gondoztak.

Sz fejezet; 118

§ Szabóméh (Megachile sculpturalis) – Szabó: csn

Az utóbbi években két idegenhonos lopódarázsfaj is megtelepedett a hazai faunában: az Ázsiában őshonos barnalábú lopódarázs (Sceliphron curvatum) és az észak-amerikai feketenyelű lopódarázs (Sceliphron caementarium). Mindkét fajt az 1970-es években hurcolták be Nyugat-Európába, ahonnan eltérő dinamikájú természetes terjedéssel jutottak el hazánkba: a barnalábú lopódarázs hazai előfordulását már 1998-ban, míg a feketenyelű lopódarázsét csak 2014-ben jelentették (Vas et al., 2014). Mára mindkét faj a leggyakoribb lopódarazsaink közé tartozik, elterjedésük hatása az őshonos lopódarázs-fajokra és gazdaállataikra (a pókokra) nem ismert.

Hasonlóan keveset tudunk a további magányos életmódú fullánkos jövevényfajok, a mexikói fűdarázs (Isodontia mexicana) és az ázsiai eredetű Megachile sculpturalis szabóméhfaj hazai faunára gyakorolt hatásáról.

§ Valódi szágópálma (Metroxylon sagu) – Szágó: csn

A valódi szágópálma Délkelet-Ázsiában és a Csendes-óceán térségében terjedt el; őshazája a Maluku-szigetek és Pápua Új-Guinea. Ezt a növényt betelepítették Indiába és Szamoára.

Felálló törzsű, legfeljebb 20 méter magas fa. Kultúrában magassága ritkán haladja meg a 10 métert. Törzse vastag, felső részén idős levelek széles-háromszögű maradványai borítják. A levélnyél körülbelül feleolyan hosszú vagy hosszabb, mint a szárnyalt rész, olykor sötét sorokat képező tövisekkel. Az igen nagy virágzat a levélüstök felett nő. Levele szárnyalt, 5-7 méter hosszú és többnyire mereven feltörő. Az alsó levélkék lazábban állnak s jobban szétterjeszkednek, a felsők sűrűbben helyezkednek el, és inkább a levél csúcsa felé irányulnak. A 0,5-1 centiméteres virágok tömegesen, egyetlen óriási, nagyon szabályosan elágazó virágzatban nyílnak. Gömbölyded vagy tojás alakú termését sárgásbarna pikkelyek borítják sűrűn; hossza elérheti a 8 centimétert.

A szágópálma nagyon gyorsan nő, és törzsében sok Keményítőt tárol. Ezért a Csendes-óceán nyugati térségében sok helyütt alapvető élelmiszer. Felhasználásához a törzseket ledöntik, a bélrészt felaprítják, a keményítőt vízzel kiáztatják. Ha a keményítőpépet rostán keresztül forró bádoglemezre csepegtetik, úgynevezett gyöngyszágó keletkezik. A fákat körülbelül tízéves korukban vágják ki, mivel nagyon rövid életűek. Levele értékes tetőfedő anyag. Körülbelül hét évig tart ki, tovább, mint a legtöbb más anyag.

Többnyire mocsaras helyeken él. 10-15 éves korában virágzik, és utána a törzs elpusztul, de a növény tősarjakkal túlélhet.

§ Heverő szagyán Sagina procumbens L. – - Szagyán: csn

További neve: apróhúr. – Term. r.: Szegfűfélék. Caryophyllaceae.

Évelő. 5–15 cm. Szára lecsepűlt, tövén gyökerező. Levelei fonalszerűek; kocsányai elvirítás után legörbültek; csészelevelei nem szálkahegyűek. Szirmai kicsinyek, sokkal kisebbek mint a csésze; esetleg hiányzanak is. Terem kissé nedves, homokos vagy agyagos helyeken hazánk minden dombvidékén.

§ Szájka – tudományos neve: oroszlánszáj – (Antirrhinum majus) - Szájka: csn

Tátogatóféle, élénk színű kerti növény; Antirrhinum majus.

Lippay Jánosnál található meg elsőként: R. 1664: orozlán záj, majd a legtöbb botanikai munkában és szótárban szerepel (1807: MFűvK., 1835: Kassai, 1843:

Bugát, 1862:CzF., 1873: Ballagi, 1896: Pallas, 1903: MVN., 1911: Nsz.). Máig ismert a nyelvjárásokban (N. NyIrK. 1: Szilágyság: Selymesilova, Zilah, Zsibó;

Éradony; Bihar: Sólyom | SzegFüz. 2: Szucság | MNy. 4: Réty, Hétfalu | FöldrKözl. 22: Balaton-mellék | NyIrK. 34: Erdély).

Az oroszlánszáj név magyarázata az, hogy a növény virága a két oldalán összenyomva feltárul. Mint Lippay írta: „oroszlánszájnak híjják a németek, ollyan a’ virágja, mint az oroszlánnak szája: ha meg nyomíttyak, meg nyílik”. Erre a tulajdonságára vonatkozik erdélyi tátintó (Magyarózd), tátogatóu (Balmazújváros), tátogó (Hajdú vm.), szájka (Erdély, Lózsád) és több egyéb társneve is; vö. tátika, tátikavirág, tátoccáju virág, tátotszáj, tátincs. Az Erdélyben használatos nyelvjárási szamárszáj és libaszáj tájnyelvi nevek is a dísznövény sajátságos virágára utaló elnevezések közé tartoznak. A leggyakoribb név a tátika, tátingó, tátogató, melyekben a tát ige valamelyik származékát találjuk. Egy másik elnevezéstípust képvisel a libaszáj és hasonnevei; vö. oroszlánszáj, szamárszáj, medveszáj, tátottszáj, tátottszájú virág.

Idegen nyelvi megfelelői közül vö. orosz lvinüj zjov, tulajdonképp ’oroszlántorok’; ’Antirrhinum’. Ugyanígy tükörszó a szerbhorvátban a lavlja njuška ’oroszlánszáj’, a németben a Löwenmaul, a románban a gura leului. Az ’Antirrhinum sempervirens’ növény latin nevének megfelelője a magyar örökzöld oroszlánszáj és a német immergrünes Löwenmaul, de hasonló a francia muflier toujous vert is.

Hasonneve a medveszáj (R. 1875: Nyr. 4, 1896: Pallas, 1911: Nsz.), mely a nyelvjárásokból is adatolt, például Nyr. 4: Nógrád megye | FöldrKözl. 22: Balaton-mellék.

A nyúlszáj (N. Nyr. 44: Adorján, Bács-Bodrog vm.) a jelölt növény más állatnévi előtagú és -száj utótagú megnevezéseinek hatására keletkezett; vö. medve-, oroszlán-, szamárszáj. Ezekkel együtt a jelölt növény virágára utaló név. Megvan így más nyelvekben is; vö. orosz zajacsja guba ’Labium leporium’, és a kilenc növényt is jelölő német Hasenmaul, Hasenmäulchen tükörszó. A Labium leporium (&lt; latin labium ’ajak’; lepus, leporis ’nyúl’, leporinus ’nyúlhoz tartozó’) tudományos elnevezés értelemszerűen pontos megfelelője a magyar nyúlszájnak.

Hasonló hangzású, ám mégsem idetartozó N. táltos, tátos elnevezése, mert az oroszlánszáj valamikor varázsnövény hírében állott, számos hiedelem olvasható

róla (Matthiolusnál, Csapónál stb.).

A régiek borjúorrú fűnek nevezték, Plinius szerint a magjáról. A magyarban szintén megvan, de Melius Juhász Péter szerint a virágra vonatkozik az elnevezés (R. 1578: boryu orru f, 1775: Csapó, 1783: Benkő, 1807: MFűvK.,1833:Dankovszky, Kassai, 1843: Bugát, 1862:CzF.). Minden bizonnyal Melius alkotta meg ezt a növénynevet, melyet a németből tükörfordítással vett át; vö. R. Kalbsna3e. Az ő leírása is magyarázza a névadási motivációt: „a magva a levele között mint egy borjunac az orra”. A növény társnevei közül az orrosfejűfű ugyanezen a névadási szemléleten alapul. A borjúorr Diószegi Sámuelnek és Fazekas Mihálynak – minden bizonnyal azért, mert állatneves összetétel – nem nyerte el a tetszését, a „Megállított Nevek” sorába helyette az aranyevő pintyő kifejezést javasolták (1807: MFűvK.), ez azonban nem terjedt el. A franciában is mufle de veau, azaz ’borjúpofa virág’ a neve. Szintén az oroszlánszáj virágjára vonatkozik a R. 1578: ebfej f’mint egy ebnec a feje’ (Melius)hasonnév, ami Diószegiéknél is szerepel. Német megfelelője a Hundskopf. Ez szintén a régi görög künokephalosz

’kutyafejű virág’ növénynév mintájára keletkezett; a virág alakja ugyanis olyan, mint az ókori egyiptomi isten, a szobrokon ábrázolt kutyafejű Ozirisz

feje. Hívták ezért osyriának is.

A növény tudományos elnevezése szintén a virágkorona sajátos orrformájára utal: az Antirrhinum az ókori latin anarrhinon (Plinius) növénynév nyomán keletkezett, mely a görög antírrhinon (Theophrasztosz) névre vezethető vissza. Utóbbit az antí ’azonos, hasonló’ és a rhísz, genitivus rhinósz ’orr’ szavakból képezték.

Összetett növénynevekben az orr szó elsősorban antropomorf vagy zoomorf metaforikus terminusokban fordul elő. A névadási motiváció a jelölt növény valamely részének orrhoz, csőrhöz való alaki hasonlósága volt.

Diószegi Sámuel a „Népközt forgó magyar nevezetek” között említett borjúorr, illetve az orvosfű helyett javasolta Orvosi Fűvész Könyvében a „Megállított

nevek” közé az Antirrhinum majus jelölésére az aranyevő pintyő elnevezést (1813: OrvF.). Valószínűleg a növénynévként szokatlan, ám nem páratlan, cselekvést kifejező előtag miatt idegenkedtek a későbbi szerzők ettől; a név így máshol nem szerepel.

Egy régi latin monda szerint a virág úgy keletkezett, hogy Herkulest, aki a nemeai oroszlánt barlangjában megfojtotta, Flóra, a virágok istennője megkoszorúzta. Ehhez új virágot teremtett, mégpedig olyant, amely hasonlít a szörnyű vadállat pofájához.

A virágok színváltozatossága miatt ez a mediterrán honosságú növény Itáliában már a lovagkorban kerti virággá lett, a XVI. században Európa-szerte elterjedt.

§ Kék szajkó (Cyanocitta cristata) – Szajkó: csn

Észak-Amerika keleti részén széles körben elterjedt faj, Kanada déli részétől egészen a Mexikói-öbölig fordul elő. Általában egész évben egy helyben él, csak az északi területeken élők vonulnak télre délebbi területekre.

Eredetileg erdőlakó faj volt, mára azonban, főleg télire, gyakran felkeresi az emberi településeket, külvárosokat, parkokat is.

Az észak-amerikai kontinens nyugati részén közeli rokona, a bóbitás szajkó (Cyanocitta stelleri) váltja fel, mely Alaszkától délre egészen Nicaraguáig előfordul.

Alfajai:

partvidéki kék szajkó (Cyanocitta cristata cristata) – az Amerikai Egyesült Államok

atlanti-óceáni partvidékén honos, Észak-Karolina államtól egészen Texasig, kivéve Florida legdélebbi részét. Középméretű, nagyon kék alfaj.

északi kék szajkó (Cyanocitta cristata bromia) – Kanada és az

USA északi része. A legnagyobb alfaj. Világoskék színű.

belföldi kék szajkó (Cyanocitta cristata cyanotephra) – Az Egyesült Államok középső területein honos, északon a Cyanocitta cristata bromia alfajjal határos az elterjedési területe. Középméretű, a hátán sötétkék, alul fehér hasú.

floridai kék szajkó (Cyanocitta cristata semplei) – Florida déli részén él.

Testhossza 28-30 centiméter, szárnyfesztávolsága 42 centiméter, súlya 70-100 gramm. Háta kék, torkán egy fekete örv látható. Arca és hasa fehér. Szárnya kék-fekete-fehér mintázatú, farka fekete-fehéren csíkozott. Jellegzetes bélyege rövid felmereszthető bóbitája.

Párosával vagy kisebb csapatban él, a táplálékban különösen bőségesen ellátott helyeken olykor nagyobb csapat is összeverődhet. Elég hangos faj.

Magvakat, bogyókat, gyümölcsöket, rovarokat gyűjt a talajon és az aljnövényzetben. Közismert fészekrabló madár, előszeretettel rabolja ki a kisebb madarak fészkeit. Annak ellenére, hogy többségük vonuló, nagy mennyiségű makkot, diót halmoz fel föld alatti üregekben, faodvakban. Vonuláskor nagy, lármás csapatokat alkot.

Monogám faj, a párok életük végéig együtt maradnak. Fészkét fákra, bokrokra gallyakból, fűből építi. Előszeretettel rak fészket tűlevelű fákra. 3-6 zöldes, barnásan mintázott tojást rak. A tojásokon csak a tojó kotlik 17 napig. A fiatal madarak 17-21 nap múlva hagyják el a fészket.

§ Sármászó szaka – tudományos neve: küllő – Szaka: csn

A márnához hasonló, főleg a fenéken élő apró édesvízi hal; Gobio.

Kései felbukkanású halnevünk az írásbeliségben, 1884: küllő (Nyr. 13), 1887: felpillantó és fenékjáró küllő (HalK.); N. MTsz.: küllő. Jankó János szerint

csakis a Balaton mellett használatos.

A küllő a Gobio fajok zalai népnyelvi neve. (A régi Zala megyéhez tartozott a Balatonnak szinte az egész északi partja.) Herman Ottó szaknyelvi kifejezéssé

tette a nyelvjárási szót, ebből a népi elnevezésből alkotta meg a hal tudományos magyar nevét. Egyes magyarázatok szerint a Gobio fajok e magyar nevüket

a hónaljuszonyaikról kapták, melyek úgy állnak el a hal testétől, mint a kerék küllői a kerékagytól. Valószínűbb azonban, hogy a névadás alapja az, hogy

a mederfenéken csapataik gyakran fejüket összedugva – küllős kerékre emlékeztető alakzatot felvéve – pihennek.

Még ma is tapasztalható, hogy a halnevek tekintetében vidékenként, sőt ugyanazon halászvíz különböző partszakaszain is egymástól eltérő, sokszor téves a halak megnevezése. Itt csak egy példa: „a pár év óta elszaporodó Gobio fluviatilist [fenékjáró küllő] a balatoni horgászok – nyilván a parti lakosok

után – következetesen pócnak, póchalnak nevezik, s talán sejtelmük sincs róla, hogy a póc egészen más fajnak a halrajzilag közismert neve [Umbra krameri].

A küllő név sehogy sem tud a Balaton körül polgárjogot nyerni” (Lukács 1941).

Társneve a gobhal: R. 1237 és 1325: gob, 1544: kop hal (OklSz.), 1604: gob-hal (MA.), 1702: gob (Miskolczi), 1804: gob, goboly, göb, kop (CzF.), 1884:

gőbhal, 1895: gob (Nyr. 24); N. Vutskits: kopsa | MTsz.: goboly | Beke: kophal | Hunfalvy: kopza. A magyarázó összetétel előtagja korai újfelnémet eredetű;

vö. Kopp ’Cottus gobio’ (Mollay). A ném. Kopp (NWbds.), Koppe (DWb.), bajor Göb (BWb.), erdélyi szász Koppe (SSWb.) halnév a Kuppe ’valaminek a lekerekített felső része’ (BWDWb.) jelentésű szóhoz tartozik, és ennek a gömbölyű fejű, zömök, rövid testű halnak a kerekdedségére utal. Hasonló szemléletű a magyar halnév is; vö. a kerekded, gömbölyű jelentésű gyökelemmel (vö. gomb, golyó stb.). Szintén átkerült a magyarba a ném. (kicsinyítő képzős) N. Gobel ’ua.’ goboly alakban, mely erdélyi nyelvjárási szó. Később tudományos elnevezéssé lépett elő: fenékjárógoboly, felpillantó goboly (Lovassy) és goboly ’Gobio gobio’ (MÁSz.). A halnevet egy szláv nyelv is átvette; vö. kárpukr. koppe ’ua.’ (Vladykov).

Kőhal társneve igen korai felbukkanású: 1395 k.: keuy hal (BesztSzj.), 1405 k.: kwij (Chyzer), 1435 k.: kiuihal (SchlSzj.), 1529: kewy hal (OklSz.), 1533:

koues helon lakohal ’Steynbeyss’ (Murm.), 1544: kövi hal (OklSz.), 1641: kővágó-hal (Hal. 33), 1799: kövihal (Mitterpacher), 1801: kőmaró kolty, kövi ponty (Földi), 1830: kövi pozsár (Reisinger), 1884: köviponty, kővágó, kőrágókolty, kövi csík, kövihal, kűhal, kőhal ’ua.’ (Nyr. 13); N. ÚMTsz.: kűhal ’Cobitis barbatulus’| MTsz.: kőhal, kövicsík,kövihal,kövi, kőfúró kövecshal | Gyurkó: kövi márna, kővágó | OrmSz.: kűkárász | Unger: kövikárász | MTsz.: kavicshal | K.: kűhal, kűmárna. Ez az igen régi név olyan halakat jelöl, amelyek nappal a kövek alá rejtőznek. A kővel kapcsolatos a ném. Steingrundel ’kövicsík’ (VNAE.) név is. Hasonló a fi. kivikala név is, a kőhal szó szerinti megfelelője. A kőharapó név a ném. Steinbeisser ’Cobitis taenia’ tükörfordítása.

A Gobio uranoscopus ném. Steingreßling, Steinkresse (NF.) az előző faj nevének és a Stein ’kő’ szónak az összetétele, a köves vízfenékre, e hal élőhelyére utalva. A lat. uranoscopus fajnév görög eredetű, a gör. ouranisz ’ég’ és szkopeo ’nézni’ szavak összetétele. Tulajdonképpen ’eget néző’ a fordítása. A

név alapja az, hogy e faj szemei fején magasan, felül helyezkednek el. Erre utal magyar szaknyelvi nevében is a felpillantó jelzői előtag.

Putri nyelvjárási neve (R. 1801: Földi, 1830: Reisinger, 1865: Hunfalvy, 1870: CzF.; N. MTsz.: putra, putri | Dankó: putra) a dudorú, nagy hasat jelentő

potroh szóval függ össze, esetleg, mivel kis halakról van szó, apró halat jelent, hasonlóképpen, mint a putri ’kis ház’ szó. A sármászó szaka (R. 1887:

HalK.; N. uo. és Gyurkó) a Székelyföldön használatos tájszó. Egyrészt a hal alakjára enged következtetni; vö. szaka ’horog v. szigony visszája, vagy visszhorga’ (NéprFüz. 1893), a Balaton vidékén (szakás horog, szakás szigony). Másrészt sármászónak hívják, mert szereti a víz fenekét, az iszapon szeret feküdni.

Köpőce neve (N. Gyurkó) talán alakleíró, és a köpőce ’kivájt fából készített vízmerítő eszköz’ (ÚMTsz.) szóval függ össze. Nemhal (MTsz.: „hitvány volta

miatt” | SzegSz. | ÚMTsz.) társneve arra utal, hogy a fenékjáró küllő apró, értéktelen halfajta, ezért hívják így is Szeged környékén. A szigetközi rundli

(K.) a német nyelvterülettel határos helységekben a német rund ’kerek’ szóból képzett halnév. Hasonló a ném. Ründling ’maréna’ (VNAE.) és a Rindling ’ua.’

(RF.) név is. Ezek szintén testformára utaló nevek. Az ugyancsak szigetközi krungli és grundli (K.) a ném. Gründel ’ua.’ (< ófn. grundila, kfn. grundelinc

/NF./) név nyelvjárási megfelelői. A magyar és a német név alapja e hal fenéklakó életmódja. Erre utal a fenékjáró küllő szaknyelvi binómenben a faji jelző is.

Egy 1030-ból való hősénekben, amelyet egy bajor tónál, a Tegernsee-nél élt szerzetes írt, a küllő latin neve fundicula (uo.). Ez a ’fenék, talaj, alap’

jelentésű lat. fundus szó származéka, a névadási szemlélet ugyanaz volt, akárcsak ném. N. Lettenwühler és Bodenhocker (uo.) társneve esetében. Romlott húst is szívesen esznek a küllők, ezért kapták ném. Mannfresser, Totengräber (uo.), azaz ’emberevő’, illetve ’hullatemető, sírásó’ nevüket. Már Conrad Gessner is utalt erre 1670-ben: „die toten Leiber der Menschen und des Rinds fressen” (az emberek és marhák hulláit megeszik). Brehm a következőket írja:

„mikor 1863-ban Bécs ostroma után az agyonvert törököket és a döglött lovakat úgy takarították el, hogy a Dunába vetették, később nagyon sok fenékjáró

küllőt találtak a holttestek közelében”. A törbők (N. Jankó: ua. ’pici, pocakos s a csíkkal együtt feredik télen’) ismeretlen eredetű, mára esetleg már

ki is veszett halnév egyetlen régi forrásból.

A latin szaknyevi Gobio genusnév ókori halnévre vezethető vissza, a lat. gobio, gobius görög eredetű; vö. kobiósz ’ua.’. Első írásos emléke egészen korai,

már a IV. században élt római költő, Ausonius említi a gobio fajt a Mosel folyó halai között. Nyilván erre az antik névre vezethető vissza Linné tudományos

latin, illetve e hal ném. Göbe és Kobe neve. A latin halnév folytatója az ang. gudgeon (< ófr. gojon, NéprFüz. 1893. goujon), ol. gobione, sp., port. gobio,

gör. gobios ’ua.’.

A küllőfélék a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályához és a sügéralakúak (Perciformes) rendjéhez tartozó család. Szinte egész Európában előforduló, gazdaságilag jelentéktelen fajok. A Gobio fluviatilis már Heckel 1863-ban megjelent dolgozatában is szerepel, mint a Balaton és mellékvizeinek egyik halfaja.

Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben a Keszthelyi-hegységben lévő Gyöngyös-patakot, a Kővágóörsi-patakot és a Kornyi-tavat jelölik meg lelőhelyeként.

§ Bablevelű szaka – tudományos neve: kerti varjuháj – (Sedum Fabaria Koch.) – Szaka: csn

További nevei: bablevelű fű, bablevelű szaka, kövérfű, szerelem taplója, varjubab. – Sedum Telephium Auct. Hung. – Term. r.: Varjuhájfélék. Crassulaceae.

Évelő. 15–60 cm. Hengeres főgyökere répás mellékgyökereket fejleszt. Levele húsos, lapos, csúcsa felé egyenetlenül fűrészes, töve felé ék-alakban keskenyedik és ép. Mind váltakozva áll. Virágai sátorozó bogernyőben fejlődnek; szirmai bíborszínűek. Elterjedt kerti virág, de még inkább tenyésztik a halvány rózsaszinű virágú Sedum spectabile Bor. (Fabaria Hort.) fajt.

A hozzá hasonló kárpáti varjuháj (S. carpaticum Reuss.) vadon terem hazánk északi és keleti havasain.

§ Szakáli – tudományos neve: harcsa – Szakáli: csn

Pikkelyek nélküli, hosszú bajuszú édesvízi ragadozó hal; Silurus glanis.

Igen régről adatolható halnevünk, 1395 k.: harga (BesztSzj.), 1405 k.: harcha (SchlSzj.), 1435 k.: horcha (SoprSzj.), 1527: harchya (OklSz.), 1533: harcza

(Murm.), 1586: harchia (SzT.), 1604: harcsa (MA.), 1735 és 1774: ua. (SzT.), 1833: ua. és hertsa (Dankovszky), 1846: harcsa (ÁM.) mind ’Silurus glanis’;

N. OrmSz.: halcsa ’ua.’.

Az ismeretlen eredetű magyar halnév szlávból (szlovákból) való magyarázata (Beke: Hal. 33), mint arra már Kniezsa (SzlJsz.) rámutat, téves. Munkácsi (Ethn.

4) finnugor egyeztetése is elfogadhatatlan. Az sem valószínű, hogy a magyarországi vizek legnagyobb hala a halcsa deminutívumból volna magyarázható. Conrad Gessner állattani munkájában (MNy. 14) olvasható, hogy a „Duna mentén lakó pannóniaiak a Silurust köznyelven Acchiának nevezik, mondja J. Monardus [II. Ulászló és II. Lajos királyok udvari orvosa 1513–1519-ig, és 1520-ban, hazájába visszatérve, Ferrarában írta könyvét], a ki úgy látszik, az aspriatiót és az r betűt kihagyta”. A románban, szlovákban, szlovénben és ukránban magyar jövevényszó; vö. ro. hárcă, N. hácă (UngElRum.), harc, harcă (Gyurkó), szlk. hr

a (SzlJsz.), szln. harcsa (TESz.), ukr. gar

, gár a (Lizanec), kárpukr. Gar ua.’. (Vladykov). A szlovák átvétel korai, már a XVIII. századból adatolható: hr a, har a, hartsa ’ua.’ (StSl.).

A Kanizsai-számadásokban (Holub) pontyokról (carpones), csukákról (lucei) és harcsákról (barbatae) olvasunk. A harcsának ez a latin neve ugyan erősen problematikus, hiszen a harcsa mindig is silurus volt (már Oláh Miklós Hungariájában az áll, hogy „silurum, quam nos Harcsam vocamus” /BélAdparatus I: 134/). Már Calepinus

szótárának magyar nyelvi magyarázója a barbus latin szót hartsának fordította, érthető, hogy a barbatae ugyanazt jelenti. A leírásokban, összefoglalásokban

sajnos egyáltalán nem ritka névtévesztésről, a fajok latin terminusának összecseréléséről lehet szó ennek a számadásnak az esetében is.

Hazánk legnagyobb ragadozó halát nevezik parasztfaló (VNAE.; R. 1887: HalK., 1898: Term. 21, 1919: Unger) néven is. Bár azért emberre nem veszélyes még ez a halunk sem… A szakáli (Szirmay) Erdélyben, Udvarhely megyében följegyzett népi halnév alapja a harcsa bajuszos szája. Moldvai csángó neve Magyarfaluból a szomn (Márton Gy.), amely átvétel a románból; vö. ro. somn ’ua.’ (DLR.), somn-pana, somotei (FB.). A román szó pedig szláv eredetű, a szláv nyelveken kívül a litvánban és a lettben is elterjedt; vö. blg., szln. som, ukr., or. сомstb.,lett sams, litv. šamas (FB.). Az angolba is átkerült; ang. som catfish ’ua.’ (uo.). Érdekes, hogy emellé a szlovák, a kárpátukrán, de a román is átvette a magyar harcsa elnevezést is. Harcsakölyök (N. ÚMTsz.:Keszthely) a fiatal harcsa neve. Különböző elnevezései más vidékeken uo.: harcsakupré,harcsapundra, harcsafityak ’fiatal harcsa’ | uo. és SzlavSz.: harcsafi ’ifjú leső-harcsa’ | Gyurkó: harcsapurdé ’harcsaivadék’. Tiszafüred környékén kupak, kupri, kuppancs (Harka) a kis harcsa.

A latin szaknyelvi Silurus nemi név a harcsa latin nevéből való, amelynek a gör szilurosz ’ua.’ a forrása. A latin név folytatója az újlatin nyelvekben

a harcsa fr. silure, ol., port. és sp. siluro (FB.) neve. Ugyanakkor a lat. glanis fajnév is a harcsát jelölő régi latin névvel azonos, amely már Pliniusnál

olvasható. A harcsa ném. Wels és Waller (uo.)neve a bálna Wal (Walfisch) nevével függ össze, a germ. hwalis (NF.) szóból magyarázható. Az óporosz kalis

’harcsa’ (FB.) névből próbálták megfejteni a mai halnevet, amely egy tengeri hal lat. squalus nevéből ered. A IV. század római költője, Decimus Magnus

Ausonius a silurus halat, mint a ’Mosel folyóbeli jámbor bálnánkat’ (nostrae mitis balaena Mosellae) írta le. 1670-ben Conrad Gessner híres művében: „Diß

scheußliche Thier könnte wegen seiner Gestalt ein teutscher Wallfisch genennet werden”, vagyis ezt a förtelmes állatot alakja miatt német bálnának is lehetne

nevezni. A dánban és a hollandban még ma is van a harcsának meerval (FB.),azaz ’tengeri bálna’ neve.

Mai vizeink legnagyobb testű ragadozó hala. 60–70 kilós példányok is előfordulnak, bár korábban nagyobbakat is emlegettek. Bél Mátyás írta a XVIII. Század első felében: „Nagyra megnő, néha a száz fontos súlyt is meghaladja … Felette ragadozó hal: ami csak elébe kerül, azt behabzsolja. Éppen ezért érzi jól

magát a Tiszában, ebben a halban gazdag folyóban. Régiektől hallottuk, hogy gyereket is megtámad, ha közel ér hozzá; s mindenfelé elterjedt a híre annak,

hogy egy leányt, aki egy pár ökröt akart a Tisza partján itatni, kötelet tartván a kezében, a harcsa megevett.” A nagy harcsa ugyan lehúzza a vízimadarakat

(vöcsök, vadkacsa, szárcsa), vízi cickány is lehet a zsákmánya, de azt a mesét, hogy embert is megtámadott volna, semmiféle konkrét adat nem teszi hihetővé.

Pikkely nélküli, hengeres a teste, nagy a feje és hatalmas a szája. Jellemző élőhelye a nem köves aljzatú állóvizek és lassú folyók gödrei és alámosott

partrészei, éppen ezért szinte minden vizünkben előfordul. Magas kereskedelmi értéke miatt egyike a hagyományos, természetes vizekben űzött halászat legfontosabb halainak. Egy siófoki halászmester elbeszélése szerint (Ethn. 62) 1887 novemberében egy tanyában 5 szekér szép harcsát fogtak, ez volt a legnagyobb fogás harcsából, amit látott több mint 50 év alatt, a legnagyobb harcsa 93 kilogramm volt. Mivel egy ilyen harcsa gyomra 5–6 kilogramm halat is befogad, a halászok nem tartják kívánatosnak az ekkora ragadozót a halászvízben, hiszen évente vagy 2 mázsa halat, közte jócskán nemes halat kell elfogyasztania. A balatoni halászok 1995-ben 3,7 tonnát fogtak. A halászok azért kedvelték, mert a halkereskedelemben nagy előnye, hogy a harcsa igen szívós, hónapokig lehetett bárkában eltartani. Elevenen kosárba, szalma közé csomagolt harcsákat még 12–15 órás szállítás után is élve rakott át kádjába a halkereskedő. Fehér, szálkátlan, fehérjedús húsa igen ízletes.

A harcsa, tudományos fajnevén leső harcsa nem tartozik a vándorló halak közé. Remete harcsákról is beszélnek, amelyeket némely halászok, horgászok szinte

személyesen ismernek, s amelyekre hetekig lesnek, amíg horogra kaphatják. Lukács Károlynak keszthelyi orvhalászok mesélték, hogy ha ma sikerült a nagy

harcsa hímjét leszúrni, biztosak voltak, hogy holnap a nőstényét találják ugyanazon a fészken, a kikelő ikrák őrzését folytatva. Elsősorban májusban és

a téli hónapokban lehetett tömegesen fogni. A nyári idényben, amikor legjobban keresték a halászcsárdák, igen nehéz volt a keresletet kielégíteni. A balatoni

halásztársaság kimutatásaiban az egyik legnagyobb zsákmány is jégi halászat eredménye, az 1924. január 15-i 30 mázsás harcsafogás csupa 6 kilósnál, de

túlnyomó részben 40 kilósnál nagyobb példányokkal.

§ Kapucinus-szakáll – tudományos neve: katángkóró – Szakáll: csn

További nevei: katáng, kattan, katlankóró, kotáng, cikória, napranéző fű, nap után néző (járó) fű, Cichorium Tourn.,

a nyelves fészkesek kórója, 5 faja az ó-világ É-i részén (nálunk 3) terem, de nagyon elfajzik.

a Kék katáng, c a nyelves virág, d a termő, a bibeszárral és bibével, e a gyümölcs. Ága szétterpeszkedik, levele szárnyashasábu v. nagyjából fogas, virága kék, ritkán fehér, kaszatja majdnem ötélü, kopasz bóbitáját 1-3 soros pikkelyek alkotják. Fészekpikkelye kétsoros, a külső sort 5, a belsőt 8-10 levélke alkotja.

Fajai az endivia (C. Endivia L.) tövi levele laza fejjé borul össze; különösen a bodros fajtáét (C. crispum Mull.) salátának termesztik.

A C. Intybus L. (cikória) egész 1,25 m.-nyi kóró, alsó levele csipdelkés, a felső lándsás.

Japántól Khinán és Elő-Ázsián át egész Európában Norvégia É-i részéig, sőt É.-Amerikában is terem. Füve jó takarmány, az ürünek is termesztik, fiatal levele

jó saláta. Salátául a K.-nak bizonyos fajtáit termesztik, még pedig Belgiumban a brüsszeli witloofot, a franciák pedig a kapucinus-szakáll nevüt. Ezek

gyökerét sötétes pincében lótrágyába ültetik s itt szüntelen, még télen is, szintelen, nagyon gyengéd levelet hajt. Nagy mértékben cikória néven 1763 óta

kávépótléknak (német kávé) termesztik. Ennek a gyökere vastagabb, húsos s aránylag vastagabb a kérge, mint a vadontermőének. Akár termesztett, akár vad

a gyökér, a csersavnak meg az éteres olajnak csak a nyoma van benne, kevés a fehérje, zsir, gyánta és szerves sav. A termesztett gyökér alkotó része 3-4/%

cukor, 16-23% nitrogéntelen, 2-4% nitrogénes szerves anyag, 2-5% farost és ásványanyag, 70-80% viz, tehát a kávénak ható anyagából semmi sincs benne, csak a pörkölés folytán benne kifejlődött kozmás olajat lehet némileg a kávé arómájahoz hasonlítani. A kávénak való K.-gyökeret megszárítják, ekkor 3,5-4 mázsából körülbelül egy mázsa lesz. Ezt felaprítják, nagy vaslemezen mint a kávét megpörkölik, azután finomra megőrlik s 60-120 g. pakétákba csomagolják. Újabban e gyökereket spirituszgyártásra is ajánlják, a cikóriagyárban pedig a munkásoknak ételül megfőzik. Sörfestésre is felhasználják. A K.-t már a régiek seris

cichorium vagy cichorium, avagy ambuleja néven ismerték.

A K. szelid, csapadékos éghajlat alatt s könnyü, homokos, jó erdőben levő és mély rétegü talajon adja a legnagyobb termést. A trágyát meghálálja, csakhogy

ez őszkor alászántandó. Rendszerint gabona után vetik, utána pedig gabonát következtetnek. A talaj előkészítésénél a fősúly az őszi mély szántásra fektetendő.

Vetése tavaszkor, április hóban történik; rendszerint sorba vetik, 30-40 cm. sortávolságra, mely esetben kataszt. holdjára 4-5 kg. mag szükséges. A vetés

kikelése után egy-két kapálás, 20-30 cm.-nyi távolságra való egyezés és töltegetés következik. A K. kiszedése a cukorrépa kiszedésével esik össze. A szár előleges levágása után a gyökerek legcélszerübben ásóvillákkal szedetnek ki s megtisztítva, esetleg megmosva a gyárnak adatnak el. Kataszt. holdjáról 70-170 q gyökér és 25-30 q szár várható, mely utóbbi egyéb takarmányfélékkel keverve feltakarmányozható. Hazánkban különösen Kassa környékén termelnek K.-ot nagyobb kiterjedésben.

§ Budai szakállasmoly (Glyphipterix loricatella) – Szakállas: csn

Magyarországon a szakállasmolyok közül az egyetlen, mely hazai védettséget élvez. Fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100.000 Ft, a Vörös könyvben szerepel. Az Élőhely Bizottság által fokozottan védett „hungaricum” faj (Annex II).

1833-ban Georg Friedrich Treitschke írta le Magyarországon, a mai Budapest területéről származó példányok alapján. Típuspéldányai a Magyar Természettudományi Múzeum Lepkegyűjteményében találhatóak meg, de az itt gyűjtött példányok is csupán néhány gyűjtőhelyről származnak. 1971 után úgy tűnt végleg kipusztult a magyarországi faunából, több mint húsz éven át egyáltalán nem láttak budai szakállasmolyt. Az utóbbi évek nagy felfedezése volt, hogy sikerült újra megfigyelni példányait a Budai-hegység, és a Pilis domboldalain.

Lelőhelyei 1971 után:

Budapest, Hármashatár-hegy, 1982.

Budapest, Csepel, 1988.

Budapest, Fenyőgyöngye, 1996.

Budapest, Mátyás-hegy, 1996.

Budapest, Újlaki-hegy, 1996.

Pilis hegység, Nagy-Kevély, 1996.

Törökbálint, 2009.

Biatorbágy, 2010.

Magyarországon kívül Albániában és Romániában található még meg. A lepkék a lankás hegyoldalak-, tölgyes erdők tisztásait kedvelik. Magyarországon főként a dolomit és mészkő anyagú Budai-hegység rétjein észlelték példányait.

A Magyarországon előforduló szakállasmolyok közül a legnagyobb, de így is kistermetű, testhossza mindössze 18-19 mm. Sárgásbarna szárnya fehér és ezüstös keresztszalagokkal díszített. Teste hátsó részén fekete háromszögű foltjában, fémesen csillogó kékesezüst pöttyök, fölötte fehéres térben vízszintes fekete párhuzamos vonalak láthatóak. Szárnyain szakállszerű mintázatot visel, nevét is innen kapta.

Az imágókat a következő növényfajokon figyelték meg: Koloncos legyezőfű, Csabaíre vérfű, Piros gólyaorr, Apró nőszirom, Lenlevelű zsellérke, Kígyószisz.

Nappali életmódú lepke, de a mesterséges fény is vonzza. Időjárástól függően május közepétől június közepéig repül, de a megfigyelések szerint egy felszállásnál nem tesz meg többet 5-10 méternél. Az imágó májusban repül, általában 20-30 cm magasságban a talaj felszíne fölött. A faj ritkaságát mutatja, hogy hernyójának fejlődése és annak tápnövényei mind a mai napig ismeretlenek.

A Magyar Természettudományi Múzeum Állattárában találhatók példányok:

Lelőhely

Dátum

Dátum

Megjegyzés

Budapest,

Széchenyi-hegy

1897.05.30. 

Nappali gyűjtés

Budapest,

Svábhegy

1899.05.28. 

Nappali gyűjtés

Budapest

1940.06.17. 

Nappali gyűjtés

Budaörs,

Csiki-hegyek

1944. 05. 29.

1944.06.04.

Nappali gyűjtés

Nagykovácsi,

Julianna major

1951.06.08.

1952.05.20.

Nappali gyűjtés

Budakeszi,

Hársbokor-hegy

1952.05.20. 

Nappali gyűjtés

Budapest,

Hármashatár-hegy

1955.05.29.

1996.05.18.

Nappali gyűjtés

Budaörs

1960.05.20.

1960.05.22.

Nappali gyűjtés

Budaörs

1965.05.25. 

Nappali gyűjtés

Budapest,

Orbán-hegy

1971.05.24. 

Éjszakai, fénycsapdás gyűjtés

Budapest,

Csepel,

Attila u. 46.

1988.05.23. 

Nappali gyűjtés

A budai szakállasmoly megfigyelését nehezíti a hozzá nagyon hasonló avarevő tükrösmoly jelenléte. Nem szakértő megfigyelő könnyen összetévesztheti őket, mert méretében, színében, mintázatában nagyon hasonlít ez a sodrómoly faj a szakállasmolyhoz. Hasonló méretük és mintázatuk ellenére a két faj között jelentős különbségek is vannak. A legszembetűnőbb a budai szakállasmoly elülső szárnya, mely keskenyebb és valamivel világosabb színű is, belső szegélyéről két ezüstös szalag indul, az ékfoltjai is ezüstösen csillogóak. Az avarevő tükrösmoly szalagjai, ékfoltjai sötétebbek, elhelyezkedésük és számuk is eltér, repüléskor is érvényesül a sötétebb színezet. Pihenni magasabban, galagonyák, kőrisek levelein szokott, zavarás esetén néhány kör megtétele után visszatér a pihenőhelyére. Leginkább sziklagyepek szélén és cserjék közelében figyelhető meg. A budai szakállasmoly ezzel ellentétben csak kivételes esetekben, szorosan záródó sziklagyep esetén tartózkodik cserjék közelében, inkább a növényzet felett repül és a fűszálakon pihen.

§ Szálafa (Shorea robusta) – Szála: csn

A szálafa előfordulási területe Indiában, Nepálban, Bangladesben és Mianmarban van. Ez a fa a Himalájától délre fekvő területeken hozza létre erdőit. Főleg Indiában, de nemcsak ott, több védett területen is jelen van; emiatt nincs veszélyben.

Közepesen és lassan növő fafaj. Magassága elérheti a 30-35 métert, míg átmérője 2-2,5 méteres is lehet. A levelei 10-25 centiméter hosszúak és 5-15 centiméter szélesek. A nedves területeken, azaz ahol sok a csapadék, ez a növény örökzöld, míg a szárazabb térségekben lombhullató. A lombhullató példányok február - április között hullatják leveleiket, de már áprilistól májusig újból kihajtanak.

Faanyaga frissen vágva világos, de később sötétbarnává válik. A kemény faanyagot főleg az építőiparban használják fel. Magvaiból olajat nyernek ki, melyet főzéshez és vallási szertartásokon használnak fel.

§ Szalagpinty – Szalag: csn

Afrikában a Szaharától délre elterülő szavannák és száraz erdők lakója.

Testhossza 12-13 centiméter. A Hím felül szürkésbarna, sűrű Fekete keresztmintázattal. A farkcsík és a felső farokfedők világosbarnák. A szárnyfedő tollak szürkésbarnák, fekete keresztövekkel a sárgásbarna hegyek előtt.

A külső karevezők szürkésbarnák, a többi evezőtoll sötétbarna, sárgásbarna szegéllyel. A farktollak feketék, fehér véggel. A torok és a fejoldalak

fehérek

, a torok alatt egy fültájékig egy széles karminvörös nyakszalag húzódik, ami úgy néz ki, mintha el lenne vágva a torka. Alul halvány sárgásbarna színű,

a mell alsó része közepe és a has gesztenyebarna. A kloáka környéke fehér, az alsó farokfedők sárgásbarna színűek, fekete alappal. A mell elülső része

és a hasoldal apró fekete mintákkal tarkított. A szem barna, a láb hússzínű, a csőr világos ólomszürke. A tojónak nincs piros nyakszalagja és hiányzik a mell alsó részének közepéről és a hastájékról a gesztenyebarna színezet.

Különböző magvakkal és rovarokkal táplálkozik.

Fűből és tollakból építi gömb alakú fészkét, de előfordul, hogy más madarak fészkébe költözik. Fészekalja 4-6 tojásból áll, melyen 18-21 napig kotlik.

Már a 17. században behozták európába (pl. Németországba 1869-ben). Első sikeres tenyésztéséről 1790-ben számoltak be. Nyugodt békés madár. Költési időben azonban agresszívé vált. Könnyen költésre bírható, de nem feltétlenül jó nevelő. A fészekkontrollra érzékeny. Érdekes, hogy az elpusztult fiókáit nem dobja ki a fészekből.

Minimális kalitméret 100x50x60 centiméter páronként. Volierben könnyebben szaporodik. Ha több fajjal tartjuk együtt, nála gyengébb díszpintyekkel együtt költetni nem tanácsos. Nyugodtan tartható rizspintyekkel, szarkapintyekkel, zebrapintyekkel, gyémántpintyekkel és szövőmadarakkal. Szereti a tágas fészekodút. Fészkét fűszénából építi. Ennél a fajnál is gyakori a tojáselakadás. Tehát a költés előtt érdemes a megfelelő mészpótlás ill. a magkeverék olajjal például keverése. A kikelt fiókák feketék, sötétszürke pihékkel. Igen zajosan kérik az eleséget. A fiókák felneveléséhez a szokásos magkeveréken kívül (fénymag, muharmag, kölesfélék) bőven fogyasztanak csíráztatott magot, lágyeleséget, zöldeledelt (saláta, tyúkhúr). A szalagpinty szereti a lisztkukacot is. A fiatal hímek már a kirepüléskor megkülönböztethetők - megvan a piros nyakszalag.

Színváltozatok:

Sárga nyakszalagos. Ennél a mutációnál a vörös színt sárga helyettesíti.

Fehér. Ennél a mutációnál a test fehér színe változó intenzitású. A nyakszalag vörös.

Magyarországon a 70-es 80-as években igen gyakori kalitmadár volt. Mára állománya jelentősen megcsappant. Nem kis szerepe van ebben a 2005. decemberében elrendelt EU-s importstopnak. Miszerint meghatározatlan időre nem lehet madarakat importálni az Európai Unió államaiba. A madárinfluenzára hivatkozva. Így megszűnt az utánpótlás.

§ Szalagtapló (Neoantrodia serialis) – Szalag: csn

A Fomitopsidaceae családba tartozó, az egész világon előforduló, elhalt fenyőtörzseken élő, nem ehető gombafaj. A szalagtapló termőteste 2-20 (35) széles, fehéres bevonatot alkot a fán, amelyen kisebb gumószerű kalapocska fejlődik; ezek szalag- vagy tetőcserépszerűen

összenőnek. A kalapok eleinte fehéresek, majd sárgásbarnák, végül sötétbarnák. Növekvő szélük fehéressárgás, felületük fiatalon finoman nemezes, később

lecsupaszodnak.

Csöves termőrétege az aljzatra szélesen lefutó, pórusai kerekdedek vagy hosszúkásak, viszonylag szűkek (2-4 db/mm). Színük fehéres, idősen sárgásokker.

Húsa kezdetben fehéres, később halvány parafaszínű. Fiatalon nedvdús, bőrszerű, majd szívós parafaszerűvé válik. Szaga nem jellegzetes, íze kesernyés.

Spórapora fehéres. Spórája elliptikus, sima, inamiloid, mérete 6-10 x 3-4 µm.

A gyökérrontó tapló hasonlít hozzá.

Kozmopolita faj, az egész világon elterjedt. Magyarországon nem gyakori.

Elhalt fenyőtörzseken (beleértve a feldolgozott épületfát is) található meg, azok anyagában barnakorhadást okoz. Termőteste egész évben látható.

Nem ehető.

§ Juhszalag – tudományos neve: iszalag – Szalag: csn

Fehér virágú liánszerű erdei kúszónövény; Clematis vitalba.

Felváltva bukkan föl a szótörténetben az iszalag és a juhszalag alakváltozat. A XVI. század első felében „De genestra: rekethyaffa alias ý zalagh galnaffa”

(MNy. 21). Lencsés György kéziratos orvosbotanikai könyvében 1570 körül is szerepel:„ißalag, magyarul tetw fw, Staphilagria, megh fuijth Embert ha eleyth

nem veszyk” (Ars Medica). 1579-ben Ionyag (MNy. 56), de 1621-ben (Szenczi) és 1708-ban (Pápai) jualag, 1763-ban juszalág, 1782-ben iszalág (TESz.), 1783-ban juzalag (NclB.). Baróti Szabó Dávid szótárában 1792-ben juzalag, izalag, Földi Jánosnál 1793-ban ihszalag, Veszelszki Antalnál 1798-ban iszolag, Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) iszalag és így tovább.

Nincs ez másképpen a mai nyelvjárásokban sem, megőrződött a kétféle alak [Nyr. 6: juszalag (Hont megye) | Herman: ua. (Kiskunhalas) | Nyr. 39: Tata | MNy. 56: iszalag (Gömör megye Barka, Balaton-mellék, Győr megye, Zirc, Bakonyalja, Rábaköz, Zala megye Pölöskefő), iszolag (Sopron és Vas megye, Göcsej) | MNy. 45: juszalag (Martos) | Nyr. 70: iszalak, szalak (Csallóköz; Szigetköz: Dunakiliti, Püski)].

A juhszalag a – gyakoribb – iszalag névvel függ össze, mely szláv eredetű nyelvünkben, vö. szerbhorvát svlâk, slâk ’szulák’, szlovén slâk ’ua.’ A mássalhangzó-torlódásos szókezdetet i előtéttel oldották fel. A nagyszámú alakváltozat elsősorban a juh – N. ih és a szalag – N. szallag népetimológiás beleértésének következménye. A jelentések jórészt csavarodó, kúszó szárú növényekre vonatkoznak. A két szó viszonyára vö. az ihász ~ juhász, ihar ~ juhar mintákat. A juszalag névbe magyarázza bele a nyelvérzék a juh és szalag szavakat. Ásványon (Győr megye) a szalag magában is annyi, mint ’iszalag’ (Nyr. 40). A német Schafschnurrl ’Cerastium triviale’, tulajdonképpen ’juhzsinór’ is ugyanezen a szemléleten alapul. Szerbhorvát vagy szlovén eredetű szavunk; megfelelője további szláv nyelvekben is megvan.

Társneve a bércse, fehérvénic, gyergyalag, gyúrgyalag, kuszalag, ördögcérna, semfűsemfa, vadvenyige, vénic és a venyit. Néhol – tévesen – varjúkörömnek

hívják.

Igen régi neve a lótorma (R. 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1832: Kresznerics, 1834: Kassai, 1843: Bugát, 1866: CzF., 1911: Nsz.), mely a nyelvjárások közül a Szigetközben ma is használatos.

A ló előtag megkülönböztető funkcióban szerepel az összetett szóban; a névadás alapja a felálló iszalag leveleinek alakja, melyek hasonlóak a tormáéhoz.

A nemzetség Clematis neve az ókori, Pliniusnál olvasható latin clematis növénynév folytatója, mely Dioszkuridész görög klematisz ’ua.’ terminusának átvétele. A görög elnevezés az ’ág, gally’ jelentésű kládosz szóval rokon.

Az iszalagok nemzetségéhez több mint 250 faj tartozik, igen elterjedtek a mérsékelt égövön. Kínában kerti hibridjeit kertekbe ültetik. A tündériszalag

’Clematis florida’ lombhullató vagy örökzöld cserje, Kínában tie-hszien-lien ’vasszálú lótusz’ a neve. Kb. 6 centiméter átmérőjű virágai tavasz végén virítanak, a szirmok krémfehérek fonákukon zöld csíkkal, a porzók bíborszínűek.

§ Szálkafű (Hakonechloa macra ‘Aureola’) – Szálka: csn

 alacsony termetű, kb. 40cm-es maximális magasságot elérő rendkívül mutatós díszfű. Díszítőértékét tömött lombozata adja, mely félgömbformába tömörül. Bókoló levélzetét, világoszöld, sárga csíkozású, bambuszra emlékeztető levelek alkotják. A nyár második felében hozza virágait. Jellege miatt, remekül

mutat ázsiai stílusú kertekben, japánkertekben. 

A szálkafű átlagos fényigényű, vízigényes növény. Ültetési helyéül lehetőség szerint félárnyékos helyet keressünk, mert bár boldogul világos helyen is, levele kevésbé lesz szép.

Talajok közül leginkább a tápanyagban gazdag, nedves talajokat kedveli. Vízigényét rendszeres öntözéssel elégíthetjük ki. Télen érdemes takarással óvni.

§ Sóska-szálkásormányos (Donus oxalis) – Szálkás: csn

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Könnyező szálkásgomba (Lacrymaria lacrymabunda) – Szálkás: csn

Syn.: Psathyrella velutina, könnyező porhanyósgomba

Kalapja 3-10 cm széles, okkeres-, fahéjbarna, nem higrofán, felülete száraz, szálas-nemezes, szélén cakkos-csipkés. 

Lemezei éretten csokoládébarnák, felületük foltos, élük fehér, fiatalon vízszerű cseppeket izzadnak ki. 

Tönkje világos kalapszínű, a spóraportól feketés, szálas gallérzóna alatt felülete szálas-pikkelyes, üreges. 

Húsa törékeny. 

Előfordulás: áprilistól novemberig, füves útszéleken, parkokban, tápanyagban gazdag talajon, seregesen, hazánkban gyakori, szaprobionta. 

Étkezésre alkalmatlan, bár a német szakirodalom szerint ehető. 

§ Szálkásperje vagy olaszperje (Lolium multiflorum) – Szálkás: csn

Rövid életű, gyorsan fejlődő, jól sarjadzó szálfű. Erózióvédelemre és a nitrátkimosódás megakadályozására ajánlott.

Kétéves növény, fejlődésének második évében hoz magot, természetes gyepjeinkben a kaszálás vagy legeltetés miatt nem tud magot érlelni, ezért nem fordul elő. Fontos alkotója lehet a rövid életű, öntözött gyepeknek, nagy tömegű széna- és szilázsfüvet biztosít.

Az olaszperje kiterjedt mellékgyökérzetének köszönhetően kiemelkedő szerepet játszik az erózióvédelemben. Főleg a csapadékos téli időszakokban képes megakadályozni az ásványi anyagok kimosódását, illetve rendkívül nagy mennyiségben a felszín közelében tartja a nitrátot. Ez utóbbi tulajdonságával segít megőrizni a

legfontosabb tápelemet a főnövény számára a tavaszi fejlődéshez.

Erősségek: Erózióvédelem, Talajjavítás, Gyomelnyomás, Nitrogén megtartás, Hosszútávú nitrogénellátás biztosítása, Nagy növekedési erély.

Előnyök. Gyors csírázás és fejlődés jellemzi, gyorsan megtelepül, jól borítja a talajt, emiatt kiváló köztesnövény laza homoktalajokon, erodált területeken.

Hátrányok. Invazívvá válhat, gyomként terjedhet. Nehezen viseli a meleget és a szárazságot, inkább az üde, mérsékelten meleg területeket kedveli, kemény teleken kifagy.

Technológia. Márciustól októberig vethető. A vetőmagmennyiség tisztán vetve 35-40 kg/ha, kevert vetés esetén 20-25 kg/ha. Réti vagy bíborherével keverve, ennek nitrogénkötő tulajdonságát kihasználva kiváló hatékonysággal használható a talaj nitrogéntartalmának növelésére. Gabonavetőgéppel 3-5 cm mélyre vessük.

Virágzás előtt vágjuk le és forgassuk legalább 15 cm mélyen a talajba, megelőzve ezzel a szár fásodásának megkezdődését. Így biztosíthatjuk, azt hogy a növényi részek teljes lebomlása megtörténjen, illetve ebből következően hasznos növényi tápanyagok épülhessenek föl. A lekaszált perjét mulcsként is a

felszínen hagyhatjuk a téli időszakra.

Tűrőképesség. A talaj kémhatásának tekintetében a pH 6,0-8,0 intervallum a legmegfelelőbb, azonban a savasabb, rosszabb minőségű talajokon is vethetjük. Diploid és tetraploid

változatok is léteznek belőle, a tetraploidok jobb szárazság- és hidegtűrők.

§ Hengeres szalmacincér (Theophilea subcylindricollis) – Szalma: csn

Európa egyik cincérféléje. Magyarországon is megtalálható. A hengeres szalmacincér körülbelül 7 milliméter hosszú. A csápjai körülbelül még egyszer ilyen hosszúak. A fémesen fekete kitinpáncélját és szárnyfedőit számos apró, fehér pontok borítják. A homoki gyepeken és a felhagyott szántóföldeken él. A melegebb éghajlatot kedveli.

§ Szalma – Szalma: csn

A szalma a szemtermésükért termesztett növények (vagy szűkebb értelemben csak a gabonafélék) Cséplése után visszamaradó szár és szárrészek gyűjtőneve. A gabonaszalmák között megkülönböztetünk tavaszi (pl. árpa-, zab-) és őszi (búza-, rozs-) szalmát. A tavaszi vetésű gabonaszalma fehérjetartalma nagyobb, mint az őszi vetésűé, ezért állatok (pl. juh) takarmányozására megfelelőbb. A szalmát ezen kívül gyakran használják istállóban tartott állatok

almozására.

Az ürülékkel keveredett alom trágyaként (ún. istállótrágyaként) alkalmazható. A szalma felhasználható fűtésre, tetőfedésre, készülhetnek belőle különféle használati tárgyak (pl. kalap, kosár) valamint papír is. A mákszalmából morfin vonható ki – a módszer kifejlesztése Kabay János nevéhez köthető.

A szalma fűtőanyagként való használata leginkább Dániában terjedt el, a skandináv ország világelső a szalma energiahordozóként való hasznosításában. 2013-ban több mint 5 milliárd kWh áramot termeltek szalmával, amely több mint 15%-át adta a villamosenergia-felhasználásnak.

A Székelyföldön ma is élő hagyomány a szalmából készített tárgyak ajándékozása. A szalmabábuk, üvegtartók, virág, kalap, koszorú, feszület, alátét, oldaltáska stb. készítéséhez Alakor kétsoros búza kézi vágással kapott szalmáját használják fel.

§ Közönséges szalonnabogár (Dermestes lardarius) – Szalonna: csn

A közönséges szalonnabogár behurcolás útján világszerte elterjedt. Olykor tömegesen megjelenik. A Kárpát-medencében igen gyakori kártevő.

A közönséges szalonnabogár 0,7-1 centiméter hosszú. Sötét színű bogár, alul Fekete vagy sárgásszürke szőrzettel, felül fekete; a szárnyfedők töve mögött széles, vörösbarna alapon sárgásszürkén szőrözött, itt 3-3 fekete foltocska látható. Csápja bunkóban végződik.

A közönséges szalonnabogár a szabadban ritkán fordul elő. Sokkal gyakoribb az emberi településeken, élelmiszerkamrákban, -raktárakban, de Madarak és emlősök fészkében is megtaláljuk. A rovar élelmiszer-kártevő, állatgyűjteményekben is gyakori. Lárvája és az Imágója egyaránt károsít, szabálytalan lyukakat rág, s ürülékével, levedlett lárvabőrével szennyezve fogyasztásra alkalmatlanná teszi az élelmiszereket.

A nőstények élelmiszerekbe rakják petéiket. A 12-15 milliméter hosszú, sötétbarna színű lárvák testét különböző alakú, mozgatható szőrök borítják, 5-7-szer vedlenek. A lárva kerüli a fényt, ha megzavarják, akkor összegömbölyödik. Nem kielégítő táplálékkínálat esetén még több vedlésen is áteshetnek, mielőtt a bábozódáshoz szükséges méreteket elérik. Bebábozódás után 35-60 nap alatt, egy rejtett zugban elrejtőzve, teljesen kifejlődnek.

A lakásba leggyakrabban behurcoljuk, de alkalmanként be is repülhet. A kifejlett közönséges szalonnabogár berepülését az éléskamra ablakára fölszerelt szúnyoghálóval akadályozhatjuk meg. Ha fertőzésre utaló jeleket észlelünk, az első teendőnk az, hogy gondosan takarítsuk ki az élelmiszertároló helyet. A közönséges szalonnabogár táplálékául szolgáló összes élelmiszert tüzetesen vizsgáljuk át. A kifejlett bogarakat és a lárvákat egyaránt könnyen fölfedezhetjük. A fertőzött anyagokat jól záródó zacskóban gyűjtve dobjuk ki a szemétbe vagy égessük el. Rovarirtó szert fölösleges használni.

Közönséges szalonnabogár (Dermestes lardarius Linné)

Az imágó szárnyfedőinek tövén széles barnássárga csík húzódik, amelyet 3–3 fekete pont tarkít. 7–9 mm. Szürkésfehér szőrözettel fedett. Álcáját hosszú barna szőr fedi, a potroh végén pedig két hosszú végtüske van.

Magyarországon mindenütt nagyon gyakori. Eredeti elterjedési területe Közép-Európa, de az egész Földön széthurcolták. Éléskamrákban, raktárakban, ahol életfeltétele biztosítva van, állandó vendég. Fürge, gyors mozgású álcája és maga a nemző is minden nemű állati anyagot megrág: csatornaszrű, elágazó járatokat készít. Az erdőkben a gyapjaspille petecsomóiban is gyakran találtuk.

§ Zsidó szalonna – tudományos neve: vöröshagyma - (Allium cepa) – Szalonna: csn

Közép-Ázsiából került Magyarországra; ősrégi konyhai fűszer, amely a főtt és sült ételeink egyik legkedveltebb ízesítője.

A magyar tájnyelvi elnevezései közül a hajma, a vereshagyma, a zsidószalonna és a mózespecsenye a legismertebbek.

Hagymával áttelelő, fajtától függően kétéves vagy évelő növények. Levelei és tőkocsánya üregesek, a levelek hengeresek. Virágzata gömb alakú ernyő, melyet korai állapotban világoszöld színű fellevél takar. A virágok 3 tagúak, leplesek. A termés tok, magjai feketék.

§ Szamócaeszelény – Szamóca: lk

Család: ESZELÉNYEK – Fam: Attelabidae

Csápjaik nem térdesek, hanem zsinórszerűek és az ormány közepén ízesülnek. Általában fényes, ércfényű fajok, 5 mm-nél nem nagyobbak. Utódaikról előrelátó módon gondoskodnak, ezért elképzelhető, hogy innen ered elnevezésük: „eszes-lények” eszelények.

Szamócaeszelény (Coenorrhinus germanicus Herbst)

Társnév: német eszelény, sötétkék eszelény

Syn: C. minutusThomson, C. aeneovirensMarshall, Rhynchites germanicusHerbst

Sötétkék, fémfényű, apró ormányos, nagysága 2–4 mm. Elsősorban gyümölcskártevő, de Szalay-Marzsó (1964) adatai szerint kosárkötőfűz telepeken is gondot okozhat. A 25–30 cm-es friss hajtások végei leszáradnak, mert a nemző ormányával körben lukakat fúr a vesszőkbe. A szúrások feletti rész elszárad. A megtámadott vesszőkön az oldalágak veszik át a szerepet de az elágazott vesszők értéke kisebb. Salix viminalis-on 60%-os kártételt is regisztráltak (Szalay-Marzsó, 1963). Az ormányos előfordul a Salix caprea-n is.

§ Szamócalisztharmat (Sphaerotheca macularis) - Szamóca: lk

A szamócatermesztők egyik legnagyobb növényvédelmi kihívása a lisztharmat elleni védekezés megoldása a szüreti időszakban. A szamóca lisztharmat fertőzésére a 17-20 °C közötti hőmérséklet magas relatív páratartalommal párosulva ideális. Szüreti időszak alatt általában kedvezőek a feltételek a gomba szaporodásához, ezért ellenük irányuló védekezés szükséges. A szamóca gyors érésütemű gyümölcs, ezért a megfelelő pultontarthatóság érdekében egy-egy táblát 2 naponta kell szüretelni, de az engedélyezett lisztharmat elleni fungicidek élelmezés-egészségügyi várakozási ideje általában 3 nap.

A szamóca lisztharmat (Sphaeroteca macularis sp. fragariae) jelentősége. Az elmúlt években a termésbiztonság növelése érdekében, a fóliasátras termesztés egyre nagyobb arányú a szabadföldi, takarás nélküli termesztéshez képest.

A fóliatakarás az időjárási szélsőségek (hőmérséklet, csapadék) ellen nyújt védelmet, ami által egyrészt mérsékeli számos betegség kialakulásának a lehetőségét, illetve a betegségek mértékét, másrészt csökkenti a növényvédelmi kezelések számát, mindamellett a gyümölcsminőség és -mennyiség is jobb, ill. több. Mindezen előnyös hatásai mellett viszont a szamóca lisztharmat fertőzéseknek kedvező feltételeket biztosít.

A szamóca lisztharmat betegség okozója az obligát parazita Sphaerotheca macularis sp. fragariae gomba, mely a világon minden termesztett szamócán előfordul.

Tünetek. A kezdeti stádiumban a levél fonákán először alig észrevehető foltokban lisztszerű szürkésfehér epifita micélium és konídiumlánc-bevonat jelenik meg, melyek néhány nap alatt összefüggő bevonatot képeznek főként a friss leveleken. Először 0,5-1 mm-es foltok jelennek meg, melyek nehezen, csak megfelelő fényviszonyok közt láthatók, ezért érdemes a kora reggeli órákban szemrevételezni a területet, amikor a harmat láthatóvá teszi a foltokat. Ha a fertőzés a fiatal levelet érte, az növekedésében visszamarad, és nem nyílik szét, ahogy az egészséges levelek. Pirosas elszíneződés jelentkezhet a fertőzött levélen néhány nappal a fungicides vagy kénes permetezést követően a hatékony kémiai védekezés hatására. Nyár végén a fertőzött részeken fekete pontszerű kazmotéciumok keletkeznek.

A levelek színük felé kanalasodnak, a fonákon lilás vagy barnás elszíneződés jelentkezik, a levelek törékenyek lesznek. A fertőzött idősebb levelek bevörösödnek.

A micéliumbevonat az indákon és levélnyéleken is előfordul, ritka esetben a csészelevelek és sziromlevelek száradását okozza. Gyümölcsfertőzés esetén a termésen is megjelenik a fehér micéliumbevonat, az éretlen gyümölcsök megrepedeznek, összetöppednek.

Az éredő gyümölcs fakó színű lesz, az aszmagok rendellenesen kifelé állnak, fénytelenek és rosszízűek és puhábbak. Az erősen fertőzött levelekben csökken a fotoszintézis, ez legyengíti a növényt. Nagyobb terméskiesést elsődlegesen a gyümölcs, illetve virágfertőzés okoz. A virágon fehér micéliumbevonat keletkezik, a virág deformálódik vagy elhal, az érett gyümölcs pultontarthatósága és élvezeti értéke csökken. Továbbá jelentősen emelik a termelési költséget a folyamatos növényvédelmi kezelések.

A kórokozó életmódja. Biotróf kórokozó, tehát csak élő gazdanövényben képes élni. A gomba csak termesztett és vadon élő szamócát képes fertőzni. Fertőzött növényi részeken telel át micéliummal és kazmotéciumokkal. A konídiumok csak rövid ideig életképesek, az áttelelésben nincs szerepük. Tavasszal a kazmotéciumokból aszkospórák szóródnak, melyeknek csak az elsődleges fertőzésben van szerepük, a tömeges terjedést vegetációs időben a konídiumláncokról lefűződő konídiumok okozzák.

A fertőzéshez 15 °C és 25 °C közötti hőmérséklet és magas, 70-85%-os páratartalom szükséges több órán keresztül. A konídiumok terjedését a szél segíti, de vízcseppekkel is lehetséges, illetve a közeli, már fertőzött ültetvények is erős fertőzési nyomást jelentenek. Az erős UV sugárzás is lassítja a gomba szaporodását, így a legmodernebb fóliatakarások kedvező feltételeket teremtenek a gombának. Kedvező körülmények közt a micélium 4 nap alatt alakul ki a fertőzést követően, majd egy napra rá elkezdődik a konídiumláncok képződése.

Védekezési módszerek. Köztudott, hogy a kórokozók elleni védekezés alapja a kiegyensúlyozott, harmonikus tápanyag-utánpótlás és a növény megfelelő kondícióban tartása. A szamóca lisztharmat a fiatal leveleket fertőzi elsősorban, ezért a virágzást megelőző időszak, az intenzív hajtásnövekedés ideje a legfontosabb időszak a védekezés szempontjából. A nitrogéntúlsúlyos tápoldatozás, mely kedvező a vegetatív növekedésnek, és késlelteti a gyümölcsérést, fogékonyabbá teheti az állományt a lisztharmat fertőzésre.

A gomba számára kedvező környezeti feltételeket szabadföldi termesztésnél nem tudjuk befolyásolni, az egyetlen tényező a víz. Esőztető öntözéssel lemosható a konídium a levél felületéről. Más kórokozók szempontjából, pl. Botrytis cinerea, viszont kedvezőtlenül hat ez az öntözési mód, ezért a virágok megjelenése után nem ajánlott.

Mivel a tavaszi fertőzések forrása a fertőzött leveleken áttelelő kazmotécium, ezért a monitoring szerves része kell, hogy legyen a védekezési stratégiánknak. Kora tavasszal az áttelelő képleteket kell felmérnünk, a további időszakban pedig a micéliumok megjelenését szükséges folyamatosan ellenőrizni a leveleken.

Az indanövények fő célpontjai lehetnek a lisztharmatfertőzésnek, egyrészt a fiatal szövetek miatt, másrészt, mert a fungicid hatóanyag nehezen éri el őket, vagy ha sorközbe lógnak, és csak a sor részesül fungicides kezelésben, akkor egyáltalán nincsenek fedve. Mindezek miatt érdemes az indanövényeket eltávolítani.

Akadályozhatja továbbá a kezelések sikerességét a bakhátak közti magas gyomnövényzet, emiatt fontos a tábla gyommentesen tartása.

Lényeges a fungicid kijuttatásához használt eszköz, háti kézi hajtású, vagy motoros permetező, esetleg szórókeret rendszeres karbantartása, a szóráskép minden kezelés előtti ellenőrzése. Meg kell győződni róla, hogy a permetlé a növény minden részét fedje, a levelek színét és fonákát egyaránt.

Rezisztencianemesítés.

Nem léteznek Sphaeroteca macularis sp. fragariae rezisztens fajták, de jelentős különbség van a fajták lisztharmat érzékenysége között. Fajtaválasztásnál nem elsődleges szempont ugyan, de fontos, hogy tisztában legyünk az általunk termesztett fajta fogékonyságával, és eszerint kell számítani a fertőzésre.

§ Erdei szamóca (Fragaria vesca) – Szamóca: lk

További nevei: szamóca, földi eper

a Rózsafélék (Rosaceae) családjának Fragaria nemzetségébe tartozó, a termesztett eperénél kisebb, de ahhoz hasonlóan ízletes gyümölcsöt termő, Magyarországon is őshonos növény. A Fragaria nemzetségnek az erdei szamócán kívül még két faja él hazánkban, ezeket gyakran (tévesen) szintén erdei szamócának nevezik.

Gyöktörzsén hármasan összetett tojásdad, fűrészes szélű levelek vannak, valamint hosszú, legyökerező Indákat fejleszt. Tőkocsányán bogas

Virágzatot hoz. Áprilistól júliusig virágzik.

Virágai öt fehér sziromlevélből állnak, melyek érintkeznek egymással. Levelei világoszöld színűek, fonákjuk selymesen szőrös, szélükön durván fűrészesek,

hármasan összetettek. A csészelevél éréskor elálló, nem simul a termésre. A Termés csoportos aszmag. A vacokról könnyen leváló gyümölcs színe piros.

Erdőszéleken, erdei tisztásokon, útszéleken fordul elő, majdnem egész

Európában és Ázsiában megtalálható. E növényfaj előfordul a Bükk-vidéken.

Az erdőkben növő szamócát, mint a kertekben is bőven termő, a levegőt átható illattal betöltő, sokoldalúan felhasználható növényt régen a

Tündérekkel hozták kapcsolatba. Később Szűz Mária oltalmába ajánlották.

Szárított levelét teakeverékekhez keverve gyógyfűteák íz-, és illatjavítója. Gyümölcse frissen, tejszínhabbal tálalva nagyon finom, de Dzsemnek és sütemények készítésére is használjuk.

A levél szárításakor ügyelni kell arra, hogy a fonnyadó levelekben káros anyagok keletkeznek, amely csak a száraz levelekből tűnnek el.

Főzetét szájnyálkahártya-gyulladás és fogínysorvadás, teáját gyomor-, és bélpanaszok, hasmenés, aranyér esetén használják. Segít vérszegénység, fáradékonyság, máj, lép, epe működési zavarok ellen. Fagyási sérülésekre szárított terméséből hatásos szer készíthető.

§ Büdös szaporafű – tudományos neve: közönséges pásztortáska- (Capsella bursa-pastoris) – Szapora: csn

a káposztafélék (Brassicaceae) családjába, a Capsella nemzetségbe tartozó egy- vagy kétnyári, fehér virágú, gyom- és gyógynövény.

Becőketermése táskaformájú, erről kapta nevét is.

Európában őshonos, de a világon sokfelé elterjedt. Kertekben, mezőkön, városi területeken útszélen, töltések mentén is megterem, mindössze nem túl száraz Talajra és elegendő napsütésre van szüksége. Egész nyáron virágzik, de legnagyobb tömegben áprilisban és májusban.

6–20 cm magasra nő meg, A szár elágazó, a Kocsányok a fő szár mellett terjednek szét. Tőlevélrózsás, alapi levelei lándzsásak és (kacúrosan) fogazottak, a felső levelek ép szélűek. A fehér virágok laza fürtökben nőnek, sugaras szimmetriájúak, négy szirommal. A magház és a becőketermések háromszögűek, ék alakútól a szív alakúig változnak („táska formájúak”), a lapos, felfelé álló termés a vékonyabb, csúcsos részével csatlakozik a kocsányhoz.

Magvai nedves környezetben viszkózus anyagot bocsátanak ki, amihez a vízhez kötődő életciklusú rovarok hozzáragadnak és végül elpusztulnak. Ez felhasználható a szúnyogok irtására, mivel a növény elpusztítja a szúnyog lárváit, így egyfajta proto-húsevő növénynek is tekinthető.

Parazitája: fehér sömör (Albugo candida)

Egyéb elnevezései: Palackfű, csapka, pásztorerszény, paptarsoly, pásztortarsoly, szűkésfű vagy szívkésfű, paperszény, békatarsoly, békalencse, büdös szaporafű, pásztor ostora

(Meliusnál), vérállatófű, porcogófű, vadmustár, élekhalok, gezemice, istentáskája, libazsázs.

Vidéken szokták gólyahírnek nevezni annak ellenére, hogy nem rokona a gólyahíreknek (Caltha spp.).

Ismert vérzéscsillapító hatása, gyulladáscsökkentő és vizelethajtó tulajdonsága is. Flavonoidokat, egy vérzéscsillapító peptidet, kálium- és kalciumsókat, kolint, tiramint tartalmaz.

Magvai, levelei és gyökere ehetőek. Kínában élelmezési céllal termesztik.

A „hirtelensütött pásztortáska-levelek” (Sudden-fried Shepherd's Purse leaves) helyi ínyencségnek számítanak.

§ Orvosi szappanfű (Saponaria officinalis) – Szappan: csn

Európában és Nyugat-Szibériában őshonos, a homokos, nedves talajokat kedveli. Ujjnyi vastag gyöktörzse van, erről számos tarack és vékony gyökér ágazik le. Szára egyenes, kb. 50 cm magas, a virágzat szintjén kissé elágazó. Levelei lándzsásak, 5–10 cm-esek, átellenes állásúak, ép szélűek, ülők, 3 ívelt ér fut rajtuk végig. A kellemes illatú virágok bogas fürtöt alkotnak. Virágai fehérek vagy fehéres-rózsaszínűek, 5 sziromlevéllel és forrt csészével. Júliustól szeptemberig virágzik. Termése 4-5 foggal nyíló egyrekeszű tok, benne

sok apró maggal.

Vörös színű gyökere (Saponariae radix) sok Szaponinvegyületet és Flavonoidokat tartalmaz. Főzetét erős nyálkaoldó szerként használják, vizelethajtó, tisztító, reumás fájdalmakat enyhítő hatása is van. A szaponinok csökkentik a víz felületi feszültségét, ezért mosószerként is használják (innen származik a növény neve).

§ Szárfű – tudományos neve: szúrós gyöngyajak – (Leonurus Cardiaca L.) – Szár: csn

További nevei: gyöngyhím, oroszlányfark, szárfű, szívfű; erősítő fű, torokgyíkfű. – Term. r.: Ajakosak. Labiatae.

Évelő. 30–100 cm. Szára merev, egyenes, kevéssé szőrös. Alsó levelei tenyeresen ötfelé osztottak, a felsők háromkaréjúak. Virágai (12–18) örvben fejlődnek, melyek hosszú leveles füzérben állnak. A csésze szúrós fogai közül az alsó kettő hátragörbült. Rózsaszínű pártájának külseje gyapjas. Terem utak mentén, erdők szélén, gyepükben az egész országban.

§ Szárazfű – tudományos neve: parlagi bolhafű – (Pulicaria vulgaris Gaertn.) – Száraz: csn

További nevei: balhaűző örvényfű, bolhahalál, ebszem, szárazfű, szú- vagy szurokfű. – Inula Pulicaria L. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.

Egyéves. 8–30 cm. Szára rendszerint terebélyes; felső részében borzas. Levelei hosszúkás lándsásak, nyeletlenek, alapjukon azonban csaknem lekerekítettek, nem szívesek. Szélső virágai nyelesek, de alig hoszszabbak a fészekpikkelyeknél és fölfelé állók. Virága sárga. Terem legelőkön, árteres helyeken az egész országban. Kellemetlen szagú.

§ Gyűrűscsőrű szárcsa _ tudományos neve: amerikai szárcsa - (Fulica americana) – Szárcsa: csn

A fajt Johann Friedrich Gmelin írta le 1789-ben. Észak-Amerikában fészkel, telelni délebbre, Dél-Amerika északi részéig húzódik. Nagyobb vizek, tavak, nádasok lakója. Testhossza 34–43 centiméter, szárnyfesztávolsága 60–70 centiméter. A hím testtömege 576–848 gramm, a tojóé 427–628 gramm. Csőrén gyűrű alakú folt található, melyről magyar nevét is kapta. Talajon, vagy a víz alá bukva keresgélik magokból, vízi növények hajtásaiból és rovarokból álló táplálékát. Vízpartra, vagy alacsony bokrokra rakja, nádból épített fészkét.

§ Erdei szárcsa – tudományos neve: borostyán – Szárcsa: csn

Sötét, karéjos levelű, örökzöld kúszónövény; Hedera helix.

Igen régi átvétel, már 1282 óta adatolható; 1327-ben egy oklevél említi a Borostyános patakot. A Besztercei Szójegyzékben (1395 k.: BesztSzj.) szintén

szerepel a borostyánfa. 1437-ben a Bécsi kódexben olvasható, az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Edera terrestris – fewldy borosthyan.” 1578-ban Melius Juhász Péternél és 1588-ban Frankovith Gergelynél borostian. 1592-ben Calepinus szótárában, majd 1595-ben Beythe Andrásnál (FK.) szerepel: folyo borostyan. Szintén 1595-ben Verancsics Faustusnál borostyan a’Hedera’. 1604-ben Szenczi Molnár Albert, 1673-ban Comenius, 1655-ben Apáczai Csere János közli. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a Syringa persica neve török borostyánfa. Diószegi Sámuel könyvében (1813: OrvF.) borostyán szerepel.

Népnyelvi neve a boncs, fongyalka, börmény, barbanók, éfa, csarab és erdei szárcsa (R. 1908: Zelenyák); a névadás szemléleti alapja a növény termése, amely fekete bogyó. Néhol repkénynek, illetve boroszlánnak hívják.

A borostyán szláv eredetű, Rapaics Raymund szerint a cseh brstyan átvétele. Valószínűbb azonban a szerbhorvátból való származtatás.

A Hedera nemzetségnevet a régi, már Pliniusnál olvasható latin hedera mas, hedera femina terminusból alkották, és mivel a jelölt növény Bacchus szent koszorúnövénye volt, a legtöbb költő is számtalan helyen említi. Etimológiája bizonytalan, a legtöbb magyarázat szerint egy ’átölel, fog’ jelentésű régi indogermán ghed- tőre vezethető vissza, mert a borostyán felfut a fákra.

Európában és a Kaukázusban őshonos, léggyökerekkel kapaszkodó lián, ritkán fa. Feketésbarna, mérgező bogyótermése tavasszal érik be. Csupán a nyolcadik-tizedik életévétől kezdve, a felkúszó hajtásokon képes virágozni. Életkora igen magas, elérheti a 400–500 éves kort is.

A sírok növénye. Örökzöld lombja azt hirdeti, hogy a síron túl is van élet. Ott nő és virul, amerre az enyészet szele jár. Romokat, leomlott falakat díszít, felkúszik a kiszáradt fákra. A keresztény művészetben az örök élet és a hűség szimbóluma.

Régi hellén monda szerint Dionüszosz, Zeusz fia telepítette be a völgyeket, az erdőket borostyánnal, és ajándékozta meg az embereket a szőlőtőkével is. A borostyán a szőlő örökzöld párja. Az ünnepeken Dionüszosz szobrát borostyánnal koszorúzták, és a borivók is ilyen koszorút viseltek. Az isten papnői, a bakkhánsnők – egyéb ajzószerek mellett – a borostyán drogjával hozták magukat transzba. Jelvényüket, a thyrsost ez a növény fonta körül.

A rómaiaknál Bacchus szent növénye volt. A rajnai borvidéken még ma is dívik az a régi szokás, hogy a szőlő virágzása után a borházak ajtaját borostyánnal díszítik. A növényt Plinius is említi. Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 16. könyvében azonban azt írja, hogy „tönkreteszi a síremlékeket és a falakat, a hideg testű kígyók kedvence, úgyhogy egyébként már az is igen meglepő lenne, ha egyáltalán valami tiszteletet nyilvánítanának vele szemben”. Idézi Theophrasztoszt, aki Róma alapítása után 440 táján még azt állította, hogy sem Ázsiában, sem Indiában nincs borostyán. Nagy Sándor pedig, amikor Indiából győzelmesen hazatért, Dionysos példáját követve, seregével együtt borostyánkoszorút viselt, annak ritkasága miatt. Thracia népe nyilvános ünnepeken még ma is borostyánnal díszíti fel Dionysos isten sisakját és pajzsát.

A régi rómaiak is borostyánkoszorúval övezték fejüket a lakomákon. A római vallási szertartások gyakori kísérője volt a borostyán, a szaturnáliákon díszítésre

használták.

A Bibliában a borostyán görög nevével egyedül azzal kapcsolatban találkozunk, hogy a bacchanáliákon mulatozó, elpogányosodott zsidók viseltek

borostyánkoszorút.

A középkorban a barátság jele volt a zöld hajtások elküldése.

Északon, ahol a babér nem termett meg, a kitüntetetteket borostyánnal koszorúzták. A növény kúszó hajtásaiból szép és tartós koszorú fonható. A koszorú görög sztephanosz neve rejtőzik kedvelt keresztnevünkben, az Istvánban, amely hosszú úton, Rómán és a kereszténységen keresztül jutott el hozzánk. Athénben és Rómában eleinte csak az istenek, később a nekik áldozók is, majd mindazok kaptak koszorút, akik országos jelentőségű tetteikkel azt kiérdemelték. A koszorúzás így vált a jutalmazás eszközévé.

Magyarországra a lovagkorban hozták be az Európa-szerte újjáéledő növényi koszorúzás szokását. A mohácsi vész korából származó Érdy-kódexben olvasható: „A borostyan vytezkoedeesnek dyadalmi és coronaya”. A magyar történeti nyelvtudomány megalapítója, Révai Miklós írta, hogy „Ha koszorút kötnek diadalmasoknak, tsak zöld borostyánnak ágából fonatnak”.

A Petőfi-szótár tanúsága szerint a költő többször használta a babért

és összetételeit, noha eredetileg inkább a borostyán névvel jelölték a dicsőségnövényt; az ő színészi álneve is Borostyán volt annak idején.

A borostyán levele drog, köptető, nyálkaoldó és enyhe görcsoldó hatású. Szaponint tartalmaz, amely gyógyszeripari alapanyag. Külsőleg olyan szerek alkotórészeként használják, amelyek fejbőrbetegségek kezelésére alkalmasak. Máj- és epekőbántalom gyógyszere is.

§ Szarka (Pica pica) – Szarka: csn

Egyéb nevei: közönséges szarka vagy európai szarka.

Előszeretettel gyűjti össze fészkébe a fényes, csillogó tárgyakat, ezért a népi folklórban mint „tolvaj szarka” él. A papagájhoz hasonlóan megtanítható az emberi beszéd utánzására. Az egyetlen madár, amelyről tudott, hogy képes felismerni magát a tükörben, amit a fejlett Éntudat jelének tartanak.

A szarkák elterjedési területe Eurázsia mérsékelt égövi területein keresztül nyugatról Spanyolországtól és Írországtól kezdve egészen a Kamcsatka-félszigetig és Tajvanig tart. Populációi megtalálhatóak Északnyugat-Afrikában és a Földközi-tenger szigetein. E madárfajt behurcolták Japánba, ahol Kjúsú szigetén honosodott meg.

A szarkák kedvelik az olyan nyílt vidéki területeket, ahol szórványosan fák, facsoportok, erdősávok húzódnak, miközben a teljesen fátlan vidékeken egyáltalán nem élnek szarkák. Időnként nagy számban költenek külvárosi parkokban, kertekben.

A szarkák legtöbbje helyhez kötötten él, fészkelőhelyének közelében maradva, míg Svédország, Finnország és Oroszország északabbra eső területeiről időnként az ott élő egyedek délebbre vándorolnak a keményebb telek elől.

Alfajai:

Pica pica bactriana Bonaparte, 1850 –

Szibéria ; keletre a Bajkál-tóig, délre pedig a Kaukázusig,

Irakig, Iránig, Közép-Ázsiáig és Pakisztánig.

Pica pica camtschatica Stejneger, 1884 – az

Ohotszki-tenger északi vidéke és Kamcsatka.

Pica pica fennorum Lönnberg, 1927 – Észak-

Skandinávia és Északnyugat-Oroszország.

Pica pica leucoptera Gould, 1862 – Délkelet-Oroszország és Északkelet-Kína.

Pica pica melanotos A.E. Brehm, 1857 – Ibériai-félsziget.

Pica pica pica (Linnaeus, 1758) – a Brit-szigetek és Dél-Skandinávia, kelet felé Oroszországig, délfelé pedig a Földközi-tengerig, beleértve eme tenger legtöbb szigetét is.

E madár testhossza 40-45 centiméter, farokhossza körülbelül 20-22 centiméter, szárnyfesztávolsága 60 centiméter és testtömege 200-250

gramm.

Mindkét nemnek fekete-fehér tollazata és hosszú, ék alakú szárnya van.

A felnőtt hím P. p. pica alfaj egyedeinek testhossza 44-46 centiméter, melynek több, mint felét farktollaik hossza teszi ki. Szárnyfesztávolságuk 52-62 centiméter között váltakozik. Fejük, nyakuk és mellkasi részeik fényes, fekete színű, fémes zöld, vagy lilás árnyalatokkal tarkítva, begyük és vállövi tollazatuk fehér színű, szárnyaik feketék, fémes árnyalatokkal, míg szárnytollaik fehér hálózatot alkotnak a tollak fekete széleivel, melyek leginkább akkor szembetűnőek, ha az állatot repülés közben látjuk.

lábaik és csőrük fekete, íriszük sötétbarna színű. A két nem tollazata hasonló, bár a tojók némileg kisebb testalkatúak. A hím egyedek 210-272 gramm tömegűek, míg a tojók 182-214 gramm tömegűek. A fiatal

példányok hasonlóak a felnőtt egyedekhez, de fedőtollaik kevésbé fényesek.

A szarkák alfajai méretben különböznek a névadó alfajtól, valamint abban is, hogy tollazatuk mennyi fehér színt tartalmaz, valamint abban,

hogy milyen fémes árnyalattal bírnak fekete tollaik. A felnőtt egyedek a költési szezon után teljesen levedlik korábbi tollaikat. A repüléshez szükséges

tollazat három hónapon belül kicserélődik. A fiatalok a felnőtteket követően egy hónappal kezdenek el vedleni, de ez nem érinti szárnytollaikat és farktollaikat.

A szarka bokrokkal és fákkal tarkított kultúrtájak, facsoportok és bozótosok, parkok lakója. Magányosan vagy párosan él. Táplálkozáskor több madár is összegyűlhet.

A szarka mindenevő, a magoktól és rovaroktól kezdve tojásokig, madárfiókákig, dögökig mindent megeszik, néha nagyobb Emlősöket tisztít meg az élősködőktől. Időnként előfordul, hogy nála kisebb, de felnőtt madarakat (fekete rigót és egyéb énekesmadarakat) is elfogyaszt.

A szarka egyéves korában lesz ivarérett. A szarkapár élethosszig tartó monogám párkapcsolatban él, és nem túl szigorú teleken kitart a költőterületén. A párzási időszak áprilistól júniusig tart. Általában egyszer költ, de ha az előző fiókák elpusztulnak, akkor még egy fészekaljat rak. A fészekalj általában

5-7 halványkék vagy zöld, barna pettyes Tojásból áll. A szarkafészek nagy, fedett építmény, amely gallyakból készül és agyaggal vagy trágyával van kitapasztva. Vékony gabonaszár, fű vagy szőr béleli, ez utóbbit a szarka időnként élő állatból tépi ki. A két szülő már márciusban a kora reggeli órákban építeni kezdi nagy, gömb alakú, zárt fészkét, amelyen csak oldalt van bejárónyílás. A fészket magasan a fák koronájában helyezik el, vagy csupán néhány méter magasságban bokrokban, de mindig ujjnyi vastag, sokszor tüskés ágak sűrű szövevényében. Egyes párok háborítatlanul költenek az autópályák melletti bokrokban, mások a városok területén. A tojásokat egyedül a tojó

költi ki, de a hím eközben eteti a tojót. A költés 17-18 napig tart. A fiatal madarak 3-4 hetesen repülnek ki.

A legintelligensebb állatok között tartják számon, én-tudattal rendelkezik, a madarak közül egyedüliként felismeri önmagát a tükörben.

Kognitív képességeit annak a bizonyítékának tartják, hogy az intelligencia kifejlődése a varjúfélék és a főemlősök esetében független folyamat. A szarka képes eszközöket használni, élelmiszert tárolni, szenzoros emlékezettel

rendelkezik, saját tapasztalatai alapján képes fajtársai viselkedését előrelátni.

Az eleséget megfelelő méretű adagokra osztja annak függvényében, hogy hány és mekkora fiókái vannak. Fogságban tartott egyedek utánozzák az emberi hangot, fészkük tisztításához eszközöket vesznek igénybe. Vadon csapatba szerveződnek, és komplex stratégiákat alkalmaznak mikor más madarakra vadásznak vagy ha ragadozóval kerülnek szembe.

Magyarországon nem védett. Vadászható július 1. és február utolsó napja között. Az apróvadas vadászterületeken, az apróvad szaporodási időszakában a vadászati hatóság külön engedélyével gyéríthető.

A szarkák elterjedési területe 32 000 000 négyzetkilométer. Európai egyedszámát 22 500 000 és 57 000 000 közé teszik, amely alapján a költőpárok száma 7 500 000 és 19 000 000 között lehet. Európai állománya a globális egyedszám 25-49 százalékát alkotja, amely alapján a világon összesen 45 900 000 és 228 000 000

egyed élhet. Észak-Amerikában már 40 éve, Európában a nyolcvanas évektől kezdve stabil állományú madárfaj.

§ Keleti szarkaláb (Consolida orientalis) – Szarka: csn

A boglárkafélék családjába tartozó, Európában és Nyugat-Ázsiában honos, szántóföldeken, útszéleken élő, mérgező gyomnövény.

A keleti szarkaláb 20-80 cm magas, egyéves, lágyszárú. Gyökérzete erős karógyökér, Szára sűrűn szőrös, egyenes vagy elágazó, ágai felállók. Váltakozó állású levelei 2-3-szor osztottak, szeletei keskeny fonalszerűek, mintegy 2 mm szélesek.

Május-júniusban virágzik. Nagy, kékeslilás, zigomorf virágai 30 cm-es fürtöt alkotnak. Öt csészelevele bíborszínű, hirtelen nyelecskeszerű körömbe keskenyednek, hosszuk 1-7 cm. Egy sziromlevél csövet alkot, a többi visszafejlődött. A felső csészelevél max. 1 cm hosszú sarkantyút fejleszt.

Termése 2-2,4 cm hosszú, 0,5-0,6 mm vastag, csúcsa felé keskenyedő, szőrös tüszőtermés. Magja nagyjából háromszögletű, fekete vagy sötétbarna, szőrös.

Európában, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában honos. Észak-Amerikába behurcolták.

Vetésekben, töltéseken található meg, a száraz vagy közepesen nedves, löszös talajt preferálja. Fényigényes.

A virágzó és terméses növény minden része mérgező, kalkatrippin alkaloidot, Delfinin glikoalkaloidot, a magvak pedig delszolin és delkozin alkaloidot tartalmaznak. Jellemzően a háziállatok eszik meg legelés közben vagy a takarmányba keveredve a növényt, amelynek helyi irritatív és idegrendszert károsító hatása van. A mérgezés tünetei nyáladzás, hányás, felfúvódás, izomgyengeség, görcsök, szomjúság.

Súlyos esetben elhullás is bekövetkezhet. Inkább a lovak és a szarvasmarhák érzékenyek rá, a juhok, kecskék, sertések kisebb adagokat tünetek nélkül fogyasztanak.

Régebben a gabonába keveredő magvai a lisztet is megmérgezhették.

A keleti szarkalábat kerti dísznövényként termesztik.

§ Kaukázusi szárnyasdiók (Pterocarya fraxinifolia) – Szárnyas: csn

15–20 m-re növő, gyakran többtörzsű, föld közelében elágazó, elterülő koronájú fa. 60 cm hosszúságig terjedő levelei páratlanul szárnyaltak, 11–23 vagy több, fogazott, nyél nélküli, 15 cm hosszú és 4 cm széles levélkéből összetettek. Felszínük fényes sötétzöld, ősszel sárgára színeződnek. A fiatal ágak rekeszes belűek. Kérge fehéres- vagy sötétszürke, sima, idővel barázdált, mélyen repedezett. Virágai aprók, szirom nélküliek. Zöld, lecsüngő, rózsaszín tengelyű barkáik április–május környékén nyílnak. A porzósak vaskosak, 12 cm hosszúak, a termősek karcsúbbak, 15 cm-esek. A virágzati tengely a termés érésekor megnyúlik. Termése két, félkör alakú, zöld szárnnyal szegélyezett diócska, mely lecsüngő, 50 cm-es füzérekben érik.

Régi neve Juglans fraxinifolia. Dióját ehetőnek mondják. Latin fajneve arra utal, hogy levele a kőrisére hasonlít. Fája könnyű, puha. Felhasználása például gyufát és lábbelit készítenek belőle.

Ellenálló növény, mely a várost is jól viseli. Azonban a többi dióféléhez hasonlóan igen érzékeny a kései fagyokra, amelyek a friss hajtásokat, leveleket károsítják. Savanyú talajt igényel.

Dendrológiai értékük, történetük - Margitsziget:

Egykor a Rózsakert környékén növekedett egy ritka fa, a hatalmas, soktörzsű kaukázusi szárnyasdió, amely rendkívül terebélyes koronájával 150-200 m2-nyi területet borított be. Az akkor megközelítőleg 180-200 éves fa az 1980-as években még létezett, és évtizedekig a sziget egyik nevezetessége volt. Bercsek Péter, egykori kertészeti vezető 2010-ben hívta fel a figyelmünket, hogy a dió elhalt tuskója közelében, több helyen gyökérsarjak bukkantak fel. Védelmük és kinevelésük a jövő feladatai közé tartozik.

Azonban, még az 1970-es években, ennek a fának a korábbi gyökérsarjairól szaporították a Halastó mellett található, két bemutatott nevezetes fát is.

A kaukázusi szárnyasdió ritka elterjedésű, tropikus ’őserdei’ hangulatot idéző, különleges fa, amely Magyarországon csak nehezen szerezhető be. Nálunk inkább csak a régi parkokban és arborétumokban találhatók meg. A bemutatott két darab, egymás mellett álló, 8–8 törzset nevelő példány egyike fiatalabb, míg a másik, déli irányban elhelyezkedő példánya idősebb.

Ágaik több méterre behajlanak a Halastó fölé. Az északabbra álló példány a talajszinttől többtörzsű. Koruk: 53 év körüli – 2020’

Állapotuk: Nem kifogástalan. Gyökérzetük, gyökérnyakuk és némelyik vázáguk részben sérült, törzsük kissé károsodott.

Díszértékük: Festői megjelenésű, soktörzsű, szétterülő lombkoronájú, pompás fák.

§ Sörényes szarvas – Szarvas: csn

A szarvasok legtöbb faja az őzekkel együtt a szarvasfélék családjába tartozik. Egyes nyelveken egyazon szó jelöli a szarvast és az őzet is. (Például az angol deer szó a jelzőjétől függően – red deer, roe deer – jelenthet szarvast vagy őzet.)

A szarvasmarhához hasonlóan a szarvas hímjét is bikának, nőstényét tehénnek, kicsinyét pedig borjúnak nevezzük. A szarvasbika legfeltűnőbb jellegzetessége az agancsa. A rénszarvasnál a tehénnek is van agancsa, a többi szarvasfajnál csak a bikának. Összetett gyomorral rendelkeznek, párosujjú patások, elevenszülők, emlőből szoptatnak. Általában 1-2 borjút nemzenek.

Ezen állatok ősei kancsilszerű alakokból tagozódtak ki valamikor a késő eocén kor folyamán. A szarvasok miocén kori ősei a mai pézsmaszarvasokhoz hasonlóan szarv nélküli állatok voltak. A leletek tanúsága szerint ezek az állatok az amerikai kontinensen alakultak ki, de csakhamar Eurázsiába is átkerültek, s egyes fajok bakjain megjelent már a szarvasagancs is, ami eredetileg egy egyszerű nyárs formáját öltötte magára.

A ma élő fajokon lehet követni (az egyedfejlődés mintegy újra levetíti az evolúciót elénk), amint egy állat élete során egyre több ágat fejleszt az évenként

levetett és újranövesztett agancsokon. Néhány ma élő szarvas esetében a nőstény is szarvat visel, ez csak a fejlődés későbbi fázisában léphetett fel. A

másik érdekes tendencia a szemfogak erőteljes elcsökevényesedése. Ma is élnek olyan szarvas-formák, amelyek hímjei nagy, a szájból is kilógó szemfogakkal

rendelkeznek. A fejlődés későbbi fokain, ahogy az agancs egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, úgy csökevényesedik el a szemfog, majd néhány fejlett alakon el is tűnik. Úgy gondolhatjuk a ma is álló analógiák alapján, hogy eredetileg a párválasztásban vívott küzdelmekben és a ragadozókkal szembeni önvédelemben fontos szerepet játszó szemfogat funkciójában fokozatosan válthatta fel a sokkal „költségesebb”, de a nemi kiválogatódás szempontjából sokkal látványosabb agancs. Másrészt az agancs hatásosabb védelmet nyújthatott a támadókkal szemben is, ami részben megmagyarázza a szarvasok evolúciós sikerét. Szintén a ma élő átmeneti formák és a modern alakok összevetéséből tudjuk, hogy a több rekeszes kérődző gyomor és a fogazat specializációja fokozatosan mehetett végbe, egymással párhuzamosan. A ma élő muntjákszarvasokon mind az agancsot, mind a még jelentős nagyságú szemfogat megtaláljuk, ami a modernebb alakokon már nincs meg. A szarvasfélék egy későbbi időszakban, a Pliocén korban ó- és újvilági formákra tagolódtak, mintegy 5 millió évvel ezelőtt. Úgy gondolják, hogy az ún. „újvilági” formák Észak-Amerika és Szibéria fajaiból származhatnak, de a szintén újvilági szarvasokhoz tartozó őz már Ázsiában kialakulhatott a közös ősökből. Az újvilági szarvasfélék közül egyedül az őz tudott megtelepedni az ember segítsége nélkül az óvilágban. A Pleisztocén korban a szarvasok egyre nagyobb jelentőségre tettek szert és a legutóbbi jégkorszak mostoha körülményeihez számos fajuk sikeresen alkalmazkodott. Kialakultak az egészen hideg környezetben is megélni képes formáik, mint például a rénszarvas, a jávorszarvas és az azóta már kihalt számtalan faj, melyek közül az óriásszarvas viselte a legnagyobb agancsot. Ez a faj a kontinens fátlan vagy szórványfás társulásait lakta és számára a jégkorszak máig tartó interglaciális szakaszának

felmelegedésével együtt járó befásodás végzetes lehetett, mivel a hímek mintegy 3 m-es fesztávolságú agancsukkal a sűrű aljnövényzetben nem tudtak elmenekülni.

A szarvasok az őskori ember legjelentősebb és leggyakoribb vadászzsákmányát jelentették, és a ma Európában élő nagyvad állomány elsöprő többségét is ők alkotják (az őstulok, a bölény és a megafauna más tagjai teljesen vagy nagyrészt kihaltak). A rénszarvas olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy a tundrák legtömegesebb fajává vált a jégkorszak melegedő periódusára, s ezt a pozícióját ma sem vesztette el.

A Kárpát-medencében ma élő két szarvasfaj közül csak a gímszarvas őshonos. A dámszarvas vagy dámvad betelepítéssel került a régióba, aminek pontos időpontja vitatott.

Európa, Ázsia és Amerika északi vidékein él a hatalmas termetű Jávorszarvas és a háziállatként is tenyésztett rénszarvas.

Indiában a pettyes szarvas, az amerikai földrészen pedig a fehérfarkú szarvas a leggyakoribb. A világ különleges szarvasfajai a sörényes szarvas, a disznószarvas és a törpeszarvas. A legutóbbi jégkorszakban élt a 2,1 méter magas óriásszarvas (Megaloceros giganteus). A szarvasféléktől külön családot alkotnak az agancs nélküli pézsmaszarvasok.

§ Nyári szarvasgomba (Tuber aestivum) – Szarvas: csn

A Pezizomycetes osztályának a csészegombák (Pezizales) rendjéhez, ezen belül a Tuberaceae családjához tartozó faj.

Az ehető szarvasgombák között a nyári szarvasgomba kevésbé értékes faj. Többé-kevésbé gömbölyű termőtestét piramis alakú fekete szemölcsök fedik, átlagosan dió nagyságú, azonban mogyoró-ökölnagyságú, sőt néha még nagyobb is lehet. A gomba belsejében a kemény szürkésbarna hús fehérrel erezett. Jellegzetes illata a főtt kukoricára emlékeztet, finom dióízű.

Bükk- és tölgyfák alatt élő faj. Széles körben elterjedt Közép- és Dél-Európában, valamint Skandinávia déli részén. Általában 10-30 centiméterre a föld alatt él, ezért nem könnyű megtalálni.

Nincs könnyű dolga annak, aki segítség nélkül akarja megtalálni a szarvasgombát. Árulkodó jelek persze vannak: a termőtestek vonzzák a gombaszúnyogokat, ezek jelenléte elárulja a talajban rejtőző szarvasgombát. Egyes esetekben a szarvasgombatelep felett nagy területen kiég a fű. Nyomra vezethet, hogy a gomba a növekedése során megrepeszti a talajt, és ezek a repedések láthatóvá válnak, ha az avart elkotorják. Máskor apró legyek vagy vadtúrások jelzik a gombát.

Jobb eredményt lehet elérni segítőtársakkal. A hagyományos, önkéntes nyomravezető a sertés. Nem kell tanítani, idomítani, mert imádja a szarvasgombát. Ez egyben a legnagyobb hátránya is, mert a megtalált gombát maga szeretné elfogyasztani. Ebből kifolyólag gyakran kerül sor összetűzésre a sertés és gazdája között. Itt általában a sertés húzza a rövidebbet, de nem mindig. A sertéssel dolgozó gombászoknak gyakran hiányzik egy-két ujja. A kutyát viszont nem érdekli a szarvasgomba, meg kell rá tanítani. Keresésre használják a vizslát: jól keres, de szíve szerint inkább vadászna. A labradorban kevesebb a vadászösztön, az ő figyelmét legfeljebb az egérlyukak terelik el.

Hasonló fajok: téli szarvasgomba, Kátrányszagú szarvasgomba, Nagyspórás szarvasgomba.

§ Szarvasfű – tudományos neve: nagy ezerjófű - (Dictamnus albus) – Szarvas: csn

A ruták (Rutales) rendjébe és a rutafélék (Rutaceae) családjába tartozó Dictamnus nemzetség egyetlen faja, a rutafélék családjának egyetlen magyarországi képviselője.

A generikus név feltételezhetően a Kréta szigetén található Dikté-hegy nevéből eredhet. Ismert népi nevei: boszorkányfű, erősfű, kőrislevelű-ezerjófű, ditamos, ezerjófű, kőrisezerjófű, kőrisfalevelűfű, szarvasfű, szarvasgyökér.

Közép- és Dél-Európában, Kis-Ázsiában honos. Száraz, napos tölgyesek, bükkösök, bokorerdők, gyepes tisztások, sztyepplejtők dísze. Magyarországon védett növény, de helyenként (például a Pilisben) tömeges is lehet. Ezen kívül a Cserhátban és a Keszthelyi-fennsíkon, a Bükk-vidéken fordul elő,valamint a Mátrában és a Tihanyi-félszigeten a Szarkádi-erdőben is megtalálhatóak állományai.

Lágyszárú, évelő, gyöktörzses növény. 40–120 centiméteresre nő meg. Ovális vagy lándzsás levelei áttetszően pontozott, finoman fűrészes szélűek, páratlanul szárnyaltak, 5-11 levélkéből állnak, az összetett levél a Kőrisfa levelére emlékeztet. A leveleken olajtartók helyezkednek el, melyekben illóolajok találhatók. Május-júniusban virágzik. Végálló fürtvirágzatában a halványlilától

fehérig terjedő, sötéten csíkozott sziromlevelek hossza 20–25 milliméter, a 4 felső szirom felálló, a többi lecsüngő. A porzók 3 centiméter hosszúak, ívesen lehajlók, majd felemelkedők. A virágzat és a termés erős citrusillatú, sűrű, ragadós, vöröses színű mirigyszőrökkel borított, a fototoxikus reakciót kiváltó furokumarinok miatt ezek érintése hólyagos bőrkiütést is okozhat. A termés tüszőszerű, öt hasábú tok, a magok 4 mm-esek.

Hatóanyagai. Furokinolin- alkaloidokat (diktamnin, szimmianin, fagarin), Furokumarinokat (xantotoxin, auraptén), limonoideket,

flavonoidokat, kellemes vanília és citrusillatú, ám gyúlékony illóolajokat tartalmaz – ez utóbbi tulajdonsága egyeseket arra indított, hogy azonosítsa a növényt a bibliai „égő csipkebokorral”.

A népi gyógyászat egykor sebek kezelésére, belsőleg Reuma ellen, menstruációs ciklus megindítására használta a levelet és a gyökeret. A homeopátiában erős menstruációt és fehérfolyást kezelnek vele.

§ Szászfű – tudományos neve: télizöld-meténg – Szász: csn

Indás szárú, kék virágú, tavasszal virágzó növény; Vinca.

1516 körül: „flos Iouis: netheng Boncz fy” (Nyr. 34). 1570 körül Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében metyngeth (Ars Medica). 1583-ban Clusius–Beythe pannóniai flóraművében szintén szerepel az elnevezés: „Peruinka. clematis. daphoides: meténg” (NomPann.). 1588-ban Frankovith Gergelynél „meteng auagy folyo fiu”. 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál azUrtica periuncta meteng. 1783-ban Benkő Józsefnél meténg, illetve szász-fü, loncz, folyó-fü (NclB.).

1813-ban Diószegi Sámuelnél meteng (OrvF.).

Származása ismeretlen. Nyelvjárási szó. A növénytani szaknyelvben a télizöld szinonimájaként használatos a Vinca neveként. A Vinca minor a télizöld-meténg, azaz a boncs, folyófű, erdeipuszpáng, földiborostyán, kis télizöld, lonc, mirtuszkoszorú, szárfű, szászfű, zöldág, télizöld, örökzöld. Német neve is Immergrün, Sinngrün.

A Vinca nemzetségnevet Linné adta a növény ókori, már Pliniusnál olvasható latin vincapervinca neve alapján. Az összetétel előtagja használatos

továbbá az ófranciában venche és a régi olaszban erba vinca ’ua.’ alakban. Az utótag folytatója pedig a növény francia pervenche, olasz pervinca,angol

periwinkle neve. A teljes összetételt használja a spanyol a zsidómirtusz neveként: vincapervinca.

Társneve még a bervéng, mely már 1470-től, a Casanate-glosszák idejétől adatolható: „Pervinca: berwing” (CasGl.). 1578-ban Melius Juhász Péternél boerueit, 1595-ben Beythe Andrásnál boerveng (FK.). A népnyelvből a Magyar Tájszótár nörving, bervény, az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) börveng, bőrving, bőring,a Magyar növénynevek szótára (MNöv.) billing alakváltozatát közli. Német eredetű; a mai Bärwinkel, ófelnémet berwuinka, középfelnémet berwinke, korai újfelnémet berwink, berwinckel ’ua.’átvétele. A német szó pedig a növény latin pervinca nevéből származik.

Dísznövényként a meténget kertekben és temetőkben mint árnyéktűrő, gyeppótló növényt már régóta termesztik. Fagyérzékeny. Elsősorban indái útján szaporodik.

Az utóbbi években vált fontos gyógyszeripari alapanyaggá. A meténgből készült gyógyszer keresett vérnyomáscsökkentő, jelentős exportcikk. Hazai kutatások

mutatták ki először, hogy a meténgből kivonható vinkamin farmakológiailag a rezirpinhez hasonló vérnyomáscsökkentő, de mentes annak káros utóhatásától.

§ Szederbagoly (Euplexia lucipara) – Szeder: csn, lk

Egész Európában elterjedt, kedveli az árnyékos, vizes élőhelyeket, tavak szélét, mocsarakat, lápréteket, parkokat, erdőket.

A lepke szárnyfesztávolsága 32–36 mm, az első szárnyak sötét vöröses fényűek. A szárnyak közepén egy fekete folt sötétlik. A szárnyak szélén metál sárga szegély. A hernyó 35 mm-es zöld, közepén fehér csík, felül tejfehéres bevonattal. A Lepke két nemzedékes faj, júniustól júliusig az első nemzedék, a második júliustól szeptemberig rajzik. A hernyók tápnövényei Epilobium, Lamium, Urtica, Salix, Pteridium fajok.

§ Tüskétlen szeder – Szeder: csn, lk

A Rubus nemzetségbe tartozó R. rusticanus var. inermis változatának továbbnemesítésével létrehozott, a XX. század elején elterjedt gyümölcstermő növény.

A szeder termelése csak a tüskétlen fajták megjelenésével került előtérbe. Az első tüskementes fajta létrehozása 1938-ra tehető, és Angliában

nemesítették, ez a Merton Thornless nevű fajta.

Néhány ismert fajta:

Thornfree (Brainerd x Merton Thornless) x (Merton Thornless x Eldorado) a kerti termesztésre nemesített, tüskéket nem fejlesztő fajta. Hajtásai erős növekedésűek, 1–4 cm vastagok, és akár 4–5 m-re is megnőnek, termése húsos, lédús, éretten fekete, akár 2-3-szor akkora, mint a vadszederé, és ugyanúgy felhasználható.

A Navaho szeder, nem szétterülően, hanem felfelé növekvő tüskementes, ezért kis helyen is jól termeszthető. Termései nagyméretűek, jó aromájuk, betegségekkel szemben ellenállók.

A Skóciából származó Loch Ness, félig felálló-kúszó növekedésű, tüskementes. Gyümölcse nagyméretű, kemény húsú, jó aromájú, édes. Július közepétől – szeptemberig érik.

Magyarországon jelentősebb árutermelő szederültetvények létesítésére az 1980-as években került sor, de a kiskertekben is kedvelt gyümölcs. A tüskétlen szeder fagyérzékenyebb, mint a tüskés fajták, olyan területeken ahol a hőmérséklet gyakran esik -20 C alá, a szeder nem termeszthető igazán sikeresen, -23 °C-os hidegben már erősen károsodhat. Kevéssé vízigényes, mint a málna, de vízigénye így is jelentős. Jó levegő- és vízgazdálkodású talajon terem kielégítően.

Magas a foszfor- és a vastartalma. 8 g fehérjét, 18 g zsírt, 60 g szénhidrátot, 5 g szerves sót és 40 g rostot tartalmaz kilogrammonként. A termése

C-vitaminban gazdag, ezért nyers fogyasztása (gyümölcssalátákba, cukrozva), de cukor nélkül is kellemes, üdítő hatású.

Alkalmas még süteményekbe, gyümölcstortákba, Lekvár és zselé, de szörp és gyümölcsbor készítésére is. Szárított levelét Gyógyteaként használják.

Ha a megmosott szedret leöntjük mézzel és tejszínnel, botmixerrel kellemes italt készíthetünk belőle. Hűtve is nagyon finom.

§ Fürtös szegecs – tudományos neve: fürtös repcsény – (Erysimum repandum L.) – Szegecs: csn

További nevei: berzedt v. fürtös szegecs, hevítő-fű, kikapátoll repcsény. – Term. r.: Keresztesvirágúak. Cruciferae.

Egyéves. 15–40 cm. Lándsás levele egyszerű, két és három ágú szőröktől érdes; széle kanyarított vagy öblösen fogas. Kocsánya félakkora, mint a csésze. Virága meglehetősen kicsiny, okkersárga. Négyoldalú hosszú beczője körülbelűl olyan vastag mint a vizszintesen elálló kocsányok. Termésben igen terebélyes. Terem legelőkön, parlagokon az egész országban. Mérges.

§ Csíkos szegfűormányos (Sibinia vittata)- Szegfű: csn

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Mezei szegfűgomba (Marasmius oreades) – Szegfű: csn, lk

A Kalaposgombák rendjén belül a szegfűgombafélék családjába tartozó Marasmius nemzetség Európában elterjedt, mezőkön termő, ehető gombafaja.

Szentlászló környékén csibelábnak is nevezik. Tyúkgomba néven is ismert. A faj 2014-ben az év gombája volt.

Kizárólag mezőkön, legelőkön, mohás aljzatú füves helyeken él, általában nagy csoportban terem. Kalapja fiatalon domború, majd lapossá válik, esetleg púpos is lehet. Színe világosbarna, vagy rozsdabarna, idősebb korban tejeskávé vagy bőrszínű. A kalap karimája kerek, idősebb példányoknál lehet bordás, vagy

hullámos is, felülete sima. Jellemző átmérője 2–4 cm. Néha előfordulnak 5 cm körüli példányok is, ezek azonban szinte mindig kukacosak.

Tönkje karcsú, vékony, szívós, a kalaptól nehezen elszakítható. Színe a kalapéval általában megegyező, alsó része azonban lehet sötétbarna is. Jellemző

magassága 4–8 cm.

Jellegzetesen fűszerillatú gomba.

Tapasztalt gombász nem téveszti össze semmilyen más gombával, néha azonban előfordul, hogy mérgező kerti susulykát vagy parlagi tölcsérgombát szednek helyette. Ezektől a gombáktól azonban megkülönbözteti jellegzetes illata. Érdemes leszedni, nagyon jóízű gomba. Leginkább levesekben és paprikás-formában lehet felhasználni.

Figyelem! A saját gyűjtésű gombát felhasználás előtt feltétlenül vigyük el gombavizsgálatra, amit Magyarországon magánszemélyeknek a kijelölt piacokon ingyen elvégeznek!

§ Királykői szegfű vagy koronás szegfű (Dianthus callizonus) – Szegfű: csn, lk

A szár rövid, 50-100 milliméteres. A csúcsán mintegy 30 milliméter átmérőjű virág található. A kárminvörös, fehérrel pettyezett virág öt fogazott sziromból

áll, amelyeknek a közepén lila folt van. A szirmok hátsó oldala zöldesfehér. Augusztusban virágzik. A párosával álló keskeny, hosszúkás levelek 20–40 milliméter hosszúak.

A királykői szegfű a Királykő-hegység endemikus faja. Egyes források szerint megtalálható a Bucsecs-hegység nyugati részében is, de ez nem bizonyított.

§ Székács – tudományos neve: örvös galamb – Székács: csn

A legnagyobb európai galambféle; Columba palumbus.

Korai felbukkanású név írásbeliségünkben, 1536: ewrues galamb (PestiFab.). Nyelvjárási alakváltozata az őrmös galamb (Chernel), örvös-galamb ’nagyobb

vadgalambfajta’ (MTsz.).

Az eltérő színű tollazat alkotta csík volt a névadási szemlélet háttere. Feltűnő külső ismertetőjegyéről nevezték el, az örvös galambot a nyakán lévő örv

(körbe futó sáv) jellemzi. Erre utal ném. Ringeltaube, sv. ringduva (EL.) elnevezése is.

Népnyelvi neve székács, székács galamb, nagy vadgalamb (Chernel).

Európában, Ázsiában, valamint Észak-Afrikában honos. Megművelt földeken, de városokban, emberi településeken is előfordul. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, még Budapesten is megtalálható. Költöző madár, Magyarországra általában márciusban érkezik, és októberben vonul el. Jóval nagyobb, mint a házigalamb. A felnőtt madaraknak jellegzetes fehér folt van a nyakukon, a fiataloknál ez még hiányzik. A költési időn kívül nagy csapatokban él. Gyommagvakkal, gabonamagvakkal és a tölgy makkjával táplálkozik.

§ Székicsér (Glareola pratincola) – Széki: csn

Eurázsia és Afrika füves, félsivatagos és trópusi területeinek madara.

Testmérete 25 cm. Hazánkban a Hortobágyon és a Kiskunságban költ. Szikeseink jellegzetes, kisebb telepeket alkotó fészkelője. Későn, május végén, június elején kezd költeni. 3 tojáson 17 napig felváltva kotlanak a szülők. A talajról és a levegőből szerzik táplálékukat (sáskákat, bogarakat, szitakötőket). Hazai állományának csökkenése a 70-es évektől felgyorsult, jelenlegi költő populációnk kb. 50 párra tehető. Augusztus végén, szeptember elején már elvonul. A Szaharától délre telel.

§ Egynyári szélfű vagy szélfű (Mercurialis annua) – Szél: csn

A Malpighiales rendbe, azon belül a kutyatejfélék családjába tartozó növényfaj.

Kertekben, erdők szélén, parlagokon élő egyéves, kopasz, kétlaki növény. Szára 20-30 centiméter magasra is megnőhet, a szár felső részén található elágazó virágzata. Levelei átellenesek, tojásdad alakúak, csipkés, vagy fűrészes szélűek. Virágai aprók, zöld színűek a levélhónaljban találhatóak csomókban.

Drogja (Mercurialis herba) szaponint, illóolajat, glikozidát, keserű anyagot, metilamint, trimetilamint, valamint kolinszerű anyagot tartalmaz.

Az állatgyógyászatban használják hashajtó és vizelethajtó hatásai miatt.

A föld feletti részt gyűjtik virágzáskor.

§ Karcsú szélesfutó (Abax parallelus) – Széles: csn

A futóbogárfélék vagy futrinkafélék (Carabidae) a Rovarok osztályában a ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.

Körülbelül 30 ezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 650 él.

Az egész Földön megtalálni őket; a legtöbb faj a mérsékelt övben él.

Alakjuk és színük is igen változatos. Fejük nagy, előreálló (orthognath), de általában keskenyebb, mint az előtor. A barlangokban vagy mélyen a földben élő fajok szeme gyakran hiányzik, egykori helyét csak világos folt jelzi. A növényevő fajok rágóik rövidek, de erősek, a ragadozó fajokéi hosszabbak, néha egymást keresztezik; a zsákmány megragadását és széttépését fogak segítik. Állkapcsi tapogatójuk négyízű. Csápjuk általában hosszú (legalább olyan hosszú, mint a fej és az előtor hossza együtt), fonalas, sohasem bunkós, fésűs vagy lemezes; a fülescsápúfutó-formák(Paussinae) fajainál azonban az utolsó csápízek aránytalanul megnagyobbodtak.

A legtöbb faj szárnyfedője hátul lekerekített, a potrohot teljesen fedi. Felülete általában hosszanti irányban rovátkolt, vagy sorokba rendezett pontsorokkal borított.

Potrohuk látható haslemezeinek száma 6, ellentétben a bogarak többségét kitevő Polyphaga alrend tagjaival, melyeknél a látható haslemezek száma 5.

Lábuk általában hosszú, vékony, a gyors futásra alkalmas; egyes, rövidebb és vastagabb lábú (főleg növényevő) fajok nehézkesebben mozognak. A föld alatt

élő fajok mellső lábai ásólábakká alakultak.

A végbelük melletti mirigyek metakrilsavat és más vegyületeket tartalmazó váladékát veszélyhelyzetben kilövellhetik.

A megnyúlt testű lárvák fejének mindkét oldalán 4–6 pontszem helyezkedik el. Csápjaik négy ízűek, rágóik sarló alakúak. Bábjuk rendszerint fehér, rajta jól kivehető az előreálló fej, a szájrészek, szárnyak, lábak stb. körvonalai.

A fajok nagyobb része gyorsan mozgó éjszakai vagy nappali ragadozó. Többnyire más rovarokat (főleg rovarlárvákat), férgeket, csigákat zsákmányolnak. A közhiedelemmel ellentétben azonban a növényevő (elsősorban magevő) fajok száma is igen magas: ilyen például a Gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides), melynek lárvája a Gabonafélék leveleit, Imágója az érőfélben lévő gabonaszemeket fogyasztja. Fejlődésének végén a legtöbb faj lárvája kamrát váj magának a földbe vagy korhadt fába, és abban bábozódik. Az átalakulás egy évig is eltarthat (a kisebb fajoké gyorsabb).

Néhány fontosabb Magyarországon előforduló faj:

nagy aknásfutó

(Acinophus ammophilus) Dejean, 1829

aranyos bábrabló

(Calosoma sycophanta)

(Linnaeus, 1758)

kis bábrabló

(Calosoma inquisitor) (Linnaeus, 1758)

bőrfutrinka

(Carabus coriaceus) Linnaeus, 1758

keleti kékfutrinka

(Carabus violaceus) Linnaeus, 1758

lapos kékfutrinka

(Carabus intricatus) Linnaeus, 1760

rezes futrinka

(Carabus ullrichii) Germar, 1824

ragyás futrinka

(Carabus cancellatus)

Illiger, 1798

öves homokfutrinka

(Cicindela hybrida) Linnaeus, 1758

mezei homokfutrinka

(Cicindela campestris) (Linnaeus, 1758)

nagy selymesfutrinka

(Harpalus rufipes) (DeGeer, 1774)

gabonafutrinka

(Zabrus tenebrioides) (Goeze, 1777)

Gebhardt-vakfutrinka

(Duvalius gebhardti) (Bokor, 1926)

§ Szelídgesztenye vagy szelídgesztenyefa (Castanea sativa) – Szelíd: csn

A bükkfafélék családjába tartozó, gyors növekedésű fafaj. Hívják még édes gesztenyének, európai vagy jóféle gesztenyének is, de a termőhelyein egyszerűen gesztenyefa a neve. 2007-ben az év fájává választották.

Délkelet-Európa hegyvidékeinek párás völgyeiből származik, és már a történelmi időkben terjedt el szerte a kontinensen. Ehető terméséért a rómaiak sokfelé telepítették. Fontos táplálékuk volt; a magjából lisztet őröltek. Valószínű, hogy a Brit-szigetekre és a Kárpát-medencébe is ők telepítették be – ekképpen valószínűleg római ültetvények maradványai a Börzsöny déli lejtőin (így a Nagymaros feletti hegyoldalakon) és a Naszály alján zöldellő szelídgesztenye-ligetek. A termesztésből sokfelé kivadult.

Jelentősebb szelídgesztenyések (leginkább fenyővel együtt) Magyarországon az Alpokalján vannak. A gesztenye fajták jól reprezentálják a főbb hazai termesztőtájakat, az itt megnevezett Alpokalja vidékét, melyet egy Kőszegszerdahelyi fajta képvisel, a Dél-Dunántúlt, melyet az Iharosberényi fajták képviselnek és végül Észak-Magyarország, melyet a Nagymarosi fajták reprezentálnak.

a Soproni-hegységben a 19. század végén, Muck Endre kezdeményezésére telepítették; a Kőszegi-hegységben őshonos, de domináns fajjá az erdőgazdálkodás tette.

Hazánkban ez idáig tudatos keresztezési munka gesztenyében nem volt, jelenleg sem folyik. Külföldön, így Franciaországban, Olaszországban, Romániában, USA-ban, Japánban végeznek keresztezéseket. Ezek elsősorban fajtakeresztezések, melynek célja rezisztens fajták előállítása.

Nagy termetű fa, akár 30 m magasra is megnő. Kérge csavarodó kéregkötegektől bordás. Rügyei zömökek, kerekdedek.

Fényes, bőrszerű, keskeny, 10–20 cm hosszú, váltakozó állású, hosszúkás lándzsa alakú levelei szúrósan fogazottak, mindkét oldalon 4–7 éles foggal. A fogak hosszúak, hegyesek, közöttük a bemetszések lekerekítettek. Gyakran karéjos is. A levél csúcsa keskeny, hegye rövid. A levélnyél hossza 2–5 cm. A levél színe sötétzöld; fiatalon szőrös, később kopasz. Fonákuk fiatalon nemezesen szőrös, a sűrű szőrzet miatt színe a szürkétől a fakózöldön át a fehéresig változhat. Egy-egy levélen 15–20 pár oldalér nő. A levél válla ritkábban szív-, többnyire széles ék alakú vagy lekerekített.

A szelídgesztenye egyivarú, egylaki növény, a hím és nővirágok egy fán belül, de külön-külön alakulnak ki.

Hímnős barkavirágzata felálló, látványos. Csúcsán a Virágzat nagy részét adó sárga porzók nyílnak, alapjuknál pedig a zöld termős virágok, gyakran a porzóknál később. A megporzás után a termős virágok gömbbé növekednek; egy-egy ilyen gömbben két-három termés nő. Fényes, barna Makktermése a gesztenye. Ennek kupacsa zöld, sűrűn tövises, szúrós.

Virágpora kis méretű, legnagyobb átmérője 10–12 m. Trikolporát, hosszú hasítékokkal és kis pórusokkal. Az exine barázdált, puha. Pollene kevéssé allergén.

A meszes talajt rosszul tűri. Melegkedvelő: a téli fagyokat elviseli ugyan, de termése a Kárpátoktól északra csak kivételesen jó években érik be. Június-júliusban virágzik. Virágait részben a szél porozza be, részben a rovarok.

Az érett gesztenyék októberben hullanak a földre a felpattanó kupacslevelek közül.

Októberben szedett magvait érés után, ősszel vetik a szabadba. Tavaszi vetéshez legjobb a tölgymakkhoz hasonlóan a talaj felszínén alom alatt vagy veremben tárolni. Nevelése a csemeteiskolában gyakran két évig tart, mert ilyenkorra lesz csak olyan erős, hogy oltványiskolába telepíthető a csemetéje. Párás klímában,

közömbös kémhatású talajon eredményes a nevelése.

Ivartalanul, közönséges bujtással, ősszel a szabadban ritkán szaporítják. Ha sarjat nevel valamely termőfa, ősszel arról is szaporítható. Fajtái télen házban olthatók kecskeláb ékezéssel, Párosítással vagy angol nyelves párosítással, a tőalak cserépben begyökeresedett magoncaira. Átoltása tavasszal, rügypattanáskor eredményes, héj alá-oltással.

A gesztenye, ugyanúgy mint a dió és más gyümölcsnemek, nem tartja meg magról fajtatulajdonságát, mégis nagyobbára magról nevelik, pedig szabadföldi oltása, szemzése hazánkban nem ütközik nehézségekbe. Valószínűleg azért van ez, mert kevés gesztenyetermesztésre alkalmas területünk van, és éppen azon a környéken nem alakultak faiskolák. Alanyként saját magcsemetéjét, a Castanea sativa-t használják. A megfelelően tárolt gesztenye is kb. fél év alatt elveszti csírázóképességét, ezért csírázási százaléka alacsony. Magcsemetéje lassan fejlődik, szemzésre kétéves csemete felel meg. Nyugat-Európában a tintafoltbetegség pusztítása miatt, mely a gyökéren keresztül is fertőz, ellenálló gyökérzetű japán gesztenyére (Castanea crenata) szemzik a fajtákat. A termőfák aljának felásása és a káliműtrágyázás előnyös. A kálisó a kissé meszes talajokon fokozza a fák fagyállóságát, és csökkenti a levelek sárgulását. Metszeni nem szokták, az elöregedett fákat a törzsnek föld felett történő levágásával ifjítják. A gesztenye férgesedése ellen a megrágott gyümölcs gyakori összeszedésével védekeznek. Virágai jó mézelők, a gesztenyeméz különlegességnek számít.

Termése, a gesztenye nagyon sokféleképpen használható: a maghéját bevágva pirítják nyílt tűzön, héjától megtisztítva kandírozzák, főzés után meghámozva készítenek belőle pürét, amivel süteményeket, mártásokat ízesítenek vagy tejszínhabbal tálalják. A szárított magokat porrá őrölve tárolják.

Sűrű, szabályos koronája miatt díszfának is ültetik.

Sokoldalúan felhasználható a faanyaga. Igen tartós, rugalmas, közepesen kemény, dekoratív, könnyen hasad, jól fényezhető, korhadásnak ellenáll. A déli országokban kedvelt bútorfa, főként jó hajlíthatósága, rugalmassága miatt.

Olyan helyeken, ahol a tél enyhe, parkokba is előszeretettel ültetik.

§ Tengeri szellőrózsa – tudományos neve: tengeri kökörcsin – Szellő: csn, lk

A tengeri kökörcsin (Actiniaria). nagy méretű korallpolip, amely más korallokkal ellentétben puha testtel rendelkezik. A tengeri kökörcsin a korallpolipok külön osztályába tartozik, és a medúzához is kapcsolódik. Ezeket tengeri szellőrózsá-inak is nevezik, mert olyan szép megjelenésűek, mint a virágok.

A test henger alakú lábból és egy csápból áll. A láb gyűrűs és hosszanti izmokból áll, amelyek miatt a tengeri kökörcsin nyújtható, lerövidülő és hajlítható. A láb alján talp vagy pedál található.

Az anemone lábaiból felszabadul a nyálka, amely megkeményedik, és az anemone tapad az aljzathoz. Más tengeri kökörcsinnek széles lábai vannak, segítségükkel, mint egy horgonyt, meglazulnak a talajban, és a buborékot tartalmazó talp uszonyként működik. Ezek a tengeri kökörcsin fajai fejjel lefelé úsznak.

A test felső végén van egy orális korong, amely egy vagy több sor csápot vesz körül. Az egyik sorban a csápok azonosak, de különböző sorokban színük és méretük változhat. A csápokat szorító cellákkal látják el, amelyekből vékony mérgező szálak repülnek ki. A szájnyílás lehet ovális vagy lekerekített.

Tengeri kökörcsin (Actiniaria).

A tengeri kökörcsinek meglehetősen primitív lények, amelyek nem rendelkeznek komplex érzékszervekkel. Az egyenlőtlen anemone rendszer érzékeny sejtek egy csoportjából áll, amelyek a csápok talpán, alapján és a szájnyílás körül helyezkednek el. Ezek az idegsejtek különféle ingerekre reagálnak, például a száj közelében lévő sejtek képesek megkülönböztetni az anyagokat, de nem reagálnak a mechanikai stresszre, és a talp sejtjei nem reagálnak a kémiai stresszre, de érzékenyek a mechanikai stresszre.

A tengeri szellőrúgók többsége meztelen testtel rendelkezik, míg a tengeri cső alakú szellőrészek kitintakaróval vannak ellátva, lábaik csőszerűnek tűnnek, ezért "csőszerűnek" hívták őket. Néhány tengeri kökörcsin testét homok szemcsék és különféle építőanyagok borítják, amelyek a borítást tartósabbá teszik.

A tengeri kökörcsin sokfélesége csodálatos. Színe annyira változatos, hogy még ugyanazon faj képviselőinél az árnyalat is változhat. A tengeri kökörcsinek a szivárvány minden színében előfordulhatnak: rózsaszín, piros, zöld, narancs, fehér és ezek árnyalatai. A csápok széle gyakran kontrasztos színű, a kökörcsőrész mérete széles tartományban változhat.

§ Berki szellőrózsa (Anemone nemorosa L.) – Szellő: csn, lk

10-20 cm magas, évelő. Vékony, hengeres barna, gyöktörzse van. A tőlevelek hármasan osztottak, a levélkék egyenetlenül fogasak, virágzáskor hiányoznak. A száron csak murvásodó levelek vannak, melyek a tőlevélhez hasonlóak. A virágkocsány hosszú, szőrös, a virágok rendszerint magánosak. A szirmok hiányoznak a csésze fehér, pirosan erezett, kopasz. Termése csoportos aszmag.

Virágzás március-május.

Élőhelye bükk- és gyertyánelegyes erdőkben, égerligetekben.

§ Kispettyes szemesholyva (Stenus biguttatus) – Szemes: csn

Patakok és folyók mentén gyakran megtalálhatók. Mérete 5–6 mm, de előfordulhatnak 1 cm-es példányok is. Hosszú vékony lábain gyorsan és ügyesen fut, így könnyen elfogja az apró állatokból álló zsákmányát. Szárnyfedőinek két sárga pontja több rovar-, és bogárfajnál is előfordul.

§ Széncinege (arus major) – Szén: csn

A többi cinegétől megkülönbözteti nagyobb termete (14 cm) és az, hogy a nyaktól kiindulva a hasoldalon egy széles, fekete sáv húzódik a lábakig. A hímnél szélesebb a sáv.

Eurázsiai és északafrikai elterjedésű faj. Európában az egyik leggyakoribb énekesmadár, hazai állománya több mint egymillió párra tehető. Hazánkban mindenfelé költ, ahol természetes vagy mesterséges fészekodúkat talál. A lomberdőket preferálja, azok közül is elsősorban az idősebb tölgyeseket kedveli. Rendszeresen megtelepszik fenyvesekben, égererdőkben, mezőgazdasági területeken, városi parkokban és kertekben is.

Évente kétszer is költhet. A hím már tél végén, kora tavasszal elfoglalja territóriumát, és a költés ideje alatt védelmezi azt a fajtársakkal szemben. A tojó építi a fészket, amely gyökér vagy fűszál alapra összerendezett mohából áll. A fészek csészéjét szőrrel és egyéb puha anyaggal béleli. A tojások száma 6-13. A kotlás az utolsó tojás lerakása előtt elkezdődik, és 14 napig tart. Csak a tojó kotlik.

A fiókanevelés idején a legfontosabb táplálékát a hernyók képezik. Ezek közül elsősorban a lombozatban élőket kedveli. Pókokat is gyakran fogyaszt. Téli táplálékát bogarak, levél- és pajzstetvek, pókok és különböző magvak

alkotják. A széncinege a többi cinegefajhoz hasonlóan a lombkoronaszintben táplálkozik, de ősszel és télen gyakran keresi zsákmányállatait a talajon is. Állandó, illetve kóborló madár. 32 mm-es bejárónyílású mesterséges fészekodúk

kihelyezésével elősegíthetjük megtelepedését.

§ Sötét szénlaska (Faerberia carbonaria) – Szén: csn

Syn.: Geopetalum carbonarium, szenes rókagomba 

Többéves égésnyomokon találjuk népes csoportjait. Ekkorra már a hamu, pernye bemosódik a talajba, a felszínt belepi a fű, a moha, csak az elszenesedett fadarabok emlékeztetnek a tűzre. 

Termőtestének színével szinte azonosul a körülötte lévő faszéndarabokhoz. Kalapja már fiatalon is erősen tölcséres, széle sokáig aláhajló, begöngyölt, majd éles peremmel felpenderedő, hullámos, berepedező. Felszíne finoman szálas, kissé nemezes, közepén ritkás pikkelyekkel. 

Lemezei vastagok, élük tompa, hosszuk különböző, ráncszerűen futnak a tönkre, villásan elágazódnak. Szürkésfehérek, közöttük elő-előtűnik a vékony kalaphúson keresztül a kalapbőr sötétje. 

Tönkje középállású, de illeszkedhet a kalap széléhez is. Alja elvékonyodik, csaknem gyökerező, míg máskor kissé szélesebb. 

Húsa szürkésfehér, vékony, szívós. Illata enyhe, íze nincs. 

Előfordulás: kora ősztől terem az első fagyokig. Ritka gombafaj. Nem ehető. 

§ Ezüstsávos szénalepke (Coenonympha oedippus) – Széna: csn

Megtalálható Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Japánban, Kazahsztánban, Lengyelországban, Liechtensteinben, Magyarországon, Mongóliában, Olaszországban, Oroszországban, Spanyolországban, Svájcban, Szlovákiában, Szlovéniában és Ukrajnában.

Magyarország és Európa egyik legveszélyeztetettebb nappali lepkéje; szerepel az Európai Unió Élőhelyvédelmi irányelvének II. mellékletén, Magyarországon

is fokozottan védett.

Nedves réteken, erdők szélén, égeres láperdők Sásos szegélyein fordul elő, 750 méter tszf. alatt; a korábban mocsarakban-láprétekben gazdag Magyarországon gyakori faj lehetett, mára reliktumfajként kizárólag az Ócsai Tájvédelmi Körzet

területén él populációja,illetve tervezik visszatelepítését a Kiskunsági Nemzeti Park és a Fertő–Hanság Nemzeti Park területére.

Az ezüstsávos szénalepke szárnya lekerekített, fesztávolsága 4-4,5 cm (a nőstény példányok nagyobbak), felszíne szürkésbarna. A fonák sárgásbarna alapszínét feltűnő, világossárga gyűrűjű sötét szemfoltok díszítik. A hátulsó szárny szemfoltjai ívelt sorba rendeződnek, nőstény példányokon a fonákon ezüstfehér vonal húzódik; az elülső szárny szemfoltjainak száma, nagysága változó. Általában a nőstény példányok mintázata élénkebb.

Tápnövényei különböző lápi fűfélék, kékperje- (Molinia) és gyapjúsásfajok (Eriophorum), muharsás.

Repülési ideje június-júliusban van. Gyöngén, szökdécselve repül. A Kopuláció a délelőtti órákban történik. A nőstény a Petéket a gyep alsó-középső szintjében, fűfélék fonákjára helyezi. A pete viszonylag nagy, kékeszöld színű. A karcsú, sárgászöld hernyó hátán sötét színű csík található, potrohcsúcsai hosszúak, rózsaszínek. A hernyó hosszúsága 2,5 cm-ig terjed; félig kifejletten áttelel az

avarban, majd májusban bábozódik be, és egy hónappal később kel ki. A fedett báb világos olajzöld színű, sárgásfehér, keretezett szárnyhüvellyel, barnás fejcsúccsal.

Hasonló faj a közönséges ökörszemlepke (Aphantopus hyperantus), de annak fonáka inkább szürkésbarna, mint sárgásbarna. A lápi szénalepke (Coenonympha hero) szemfoltjai nem sárgásak, hanem narancssárgás gyűrűjűek.

§ Széna – Széna: csn

A széna szárítással tartósított zöldtakarmány, a haszonállatok egyik legjelentősebb téli takarmánya. Vitamintartalma más takarmányfélékkel összehasonlítva magas. Magyarországon legnagyobb jelentőséggel a réti széna bír. Az anyaszéna az első Kaszálásból származik, míg a sarjúszéna a nyár folyamán újrasarjadzó növények második és harmadik kaszálásából.

Az édes réti széna zömét Pázsitfűfélék és pillangósvirágúak alkotják, míg a savanyú széna a lápréteken termő Savanyúfüvekből (pl. sás, káka, szittyó) áll.

§ Kacsafarkú szender (Macroglossum stellatarum) – Szender: csn

A rovarok (Insecta) osztályának a lepkék (Lepidoptera) rendjébe, ezen belül a szenderfélék (Sphingidae) családjába tartozó faj.

Elülső szárnyai barnák, alig észrevehető harántsávokkal, a hátulsók aranysárgák. Az elülső szárny 1,8-2,5 centiméter hosszú. Potrohán feltűnő fekete-fehér

farpamacs („kacsafarok”) van. Ennek segítségével kitűnően tudja kormányozni magát, amikor sebes, zúgó repüléssel a virágok között cikázik.

A lepke erdei tisztásokon, erdőszéleken repül, de gyakori a kertekben is. Május és november között 2-3 nemzedéke van. Vándorlepke, hazánk egyes Szubmediterrán jellegű területein, például Pécs környékén áttelel és állandó. Napközben látogatja a virágokat, kolibrifélék módjára lebeg előttük, és hosszú pödörnyelvével szívja a nektárt. Röpte rendkívül gyors. Megfigyelték, hogy négy perc alatt, több mint négyszáz ibolyavirágot látogatott meg. Jelentős szerepük van a virágok beporzásában.

Hernyói főképpen galajféléken táplálkoznak, zöld színűek, világos hosszanti csíkokkal és kékes farkocska díszíti. Lepke alakban telel át pincékbe, barlangokba húzódva.

§ Szentfű – tudományos neve: közönséges vasfű – (Verbena officinalis L.) – Szent: csn

További nevei: galamb- vagy galambóczfű, hímszaporafű, keserűfű, lakatfű, szaporafű, szentfű. – Term. r.: Vasfűfélék. Verbenaceae.

Évelő. 30–80 cm. Szára ágas, 4-élű, élei érdesek. Alsó levelei nyelesek, a felsők ülők, bevagdaltan csipkések vagy 3 felé hasadtak. Apró halvány kékeslila virágai nagyon megnyúló keskeny füzérben fejlődnek. Terem utszélen, parlagokon az egész országban. Helyenként uborkasavanyításhoz szedik.

§ Érdes szépcsalán (Acalypha hispida) – Szép: csn

A világ trópusi vidékein őshonos cserje, mely a kutyatejfélék családjába tartozik. Magyarországon szobanövényként tartjuk. A növény minden része mérgező hatású.

Különlegességét hosszúkás, bársonyos tapintású, bordó virágai adják. Levelei nagyméretűek, kissé szív alakúak. Létezik fehér virágú (Acalypha hispida ‘Alba’), valamint kisebb levelű fajtája is (Acalypha pendula).

Helyéül világos, de nem tűző napos, egész évben kellemesen meleg, szobahőmérsékletű helyet válasszunk, télen se tartsuk 16 foknál hűvösebb helyen. A huzatra érzékeny!

Az öntözések során földjét tartsuk mérsékelten nyirkosan, szobahőmérsékletű, lágy vízzel öntözzük. Télen ritkábban locsoljuk. Tavasszal és nyáron kéthetente tápoldatozzuk.

Kedveli a párás környezetet, ezért gyakran permetezzük vízzel a leveleit. Ha szükségesnek látjuk az átültetését, tavasszal ültessük át B típusú virágföldbe. Az új hajtás csúcsát érdemes kicsípni, így bokrosabb, szebb formát érhetünk el.

Szaporítani tavasszal lehet dugványozással, a dugványok meggyökeresedéséhez magas páratartalomra, valamint kellemesen meleg talajra van szükség. A fiatal növények hajtáscsúcsát csípjük le gyakran, így szép, bokros formájú szobanövényt nevelhetünk belőlük.

Kártevők közül a levéltetvek, pajzstetvek, takácsatkák és az üvegházi molytetvek is megtámadhatják. A kártevők megjelenésének kedvez a meleg, száraz környezet.

§ Szerbfű – tudományos neve: parlagfű – Szerb: csn

20–150 cm magas, terebélyes levelű, füzéres virágzatú gyomnövény (vadkender); Ambrosia elatior.

Benkő Józsefnél 1783-ban a Sideritis hirsuta neve parlagi-fü, parlagi-virág (NclB.). Az Ambrosia elatior társneve a paradicsomgyom, szerbfű, tengeriszőlő,

vadkender. Ez utóbbi és a paradicsomgyom nevét levelének alakjáról kapta.

A parlagfű elnevezés arra utal, hogy a növény termőhelye ott van, ahol az ősi gyeptakarót korábban felszántották: az elvadult területek, a parlagon hagyott föld.

A nemzetség Ambrosia neve ókori eredetű, már Plinius említi a latin ambrosia növénynevet, mely minden bizonnyal valamilyen aromatikus, jó illatú fajt jelentett, hiszen az antik világban az ilyen terminus mindenkinek az ’istenek tápláléka’ jelentésű görög ambroszia, ambroszie szót juttatta eszébe. Homérosz sok helyen említi már az Iliászban is. A folyékony, jó illatú ambróziának olyan tulajdonságot tulajdonítottak, hogy a halott testet a bomlástól, rothadástól megóvja. Ilyen alapon kapcsolatba hozható ’a halhatatlan istenekhez tartozó’ jelentésű görög ambrosziosz, illetve az ambrotosz ’halhatatlan’ szavakkal, mint a brotosz ember, halandó’ kifejezés ellentétével. (Vö. latin mortalis ’halandó ember’ és immortales ’halhatatlan istenek’.) A II. évszázadban élt Apuleius ír is

egy olyan italról, amelyet Merkúr Pszichének ajánlott. Azt tanácsolta, hogy igya az ambróziaitalt (abrosiae poculum), mert halhatatlan lesz (immortalis

esto), és megnyeri Cupido örök vonzalmát. Valószínű tehát, hogy valamely Artemisia-faj (latin artemisia ’Artemisz növénye’) lehetett Plinius növénye, amelyből jó illatú alkoholos ital készült, valamilyen abszint(absinthium), azaz vermut.

Kanadában a parlagfű teáját vérzések, gyomorbetegségek ellen használják, a magvakat a foglyok, fácánok kemény teleken eszik.

Ennek a gyomnövénynek a pollenje szörnyű módon megkínozza az arra érzékenyeket. Ma beköltözött a városokba, üdülőtelepekre is. Észak-Amerikából került át a XIX. században, a Kárpát-medencében 1908-ban találták először, de igazi térhódítását itt a 70-es években kezdte meg. Óriási virágportermelése mellett magtermelése is igen jelentős. Egyetlen tő akár hatvanháromezer magot érlelhet. A júliustól őszig virágzó parlagfű virágpora okozza az allergiás betegek náthához hasonló, súlyos esetben fulladásos tüneteit. A legjobb gyógymód az, ha a beteg a parlagfű virágzásának idejére a magas hegységekbe vagy a tengerhez menekül. Jó védekezés természetesen az is, ha a parlagfüvet időben és rendszeresen lekaszálják, hiszen akkor nem képes virágot bontani. Annál is inkább, mert egy-egy kivirágzott növény a magvak sokaságát termeli, melyek akár több évig is kibírják a föld alatt, kedvező kikelési időre várva. Immár Magyarországon is törvényszabta büntetés jár az olyan területek „gazdáinak”, akiknek a kertjében parlagfű nő, és azt nem kaszálja.

§ Szerecsenbogár (Podonta nigritaFabricius) – Szerecsen: csn

Teste fényes fekete, teljesen lesímuló és nagyon finom szőrözettel fedett. 7–9 mm. Közép- és Dél-Európai faj. Magyarországon mindenütt elterjedt. Az Alföldön és az alacsonyabb hegy- és dombvidéken, száraz, füves helyeken és virágokon nagyon gyakori. Álcája a talajban, gyökerek között él, 2 évig fejlődik.

§ Szerelemfű – tudományos neve: ragadós galaj – (Galium Aparine L.) – Szerelem: csn

További nevei: kullancsfű; ragadáncs, valódi ragadványfű, szerelemfű. – Term. r.: Galajfélék. Rubiaceae.

Áttelelő egyéves. Egyéves. 50–120. Szára vagy lecsepűlt, vagy felkúszik más növényre, különösen cserjékre. 4-élű; élei gyakran hártyásak. 6–9 levele örvben áll; keskeny lándsás, szálkahegyű; élük, az erek a levelek alsó lapján, valamint a szár éle kapaszkodó horgas fogacskákkal sűrűn meg van rakva; ezekkel úgy kapaszkodik a növény emberbe, állatba, hogy, darabokra szakadva, részei messze elhurczoltatnak. Igy terjed a növény. – Bogernyője hosszabb a levélnél. Virága fehér; kocsánya a termés érésekor is egyenes. A termés is horgas sertékkel van megrakva. Terem cserjésekben, erdők és szántóföldek szélén az egész országban.

§ Szerencsegyökér – Szerencse: csn

A szerencsét hozó varázslatos gyökér. Ősidők óta az összes növény közül a mandragóra volt a leghíresebb mágikus növény. Varázslatos tulajdonságai miatt az ókori kultúrák kedvelt növénye volt. Vajon mi tette ilyen ellenállhatatlanná?

A szerencsét hozó varázslatos gyökeret?

Az i.e. 1700-ból származó egyiptomi papiruszokon is említik, és a piramisokban is találtak gyökérdarabkákat. Az egyiptomiak elsőként használták a szerencsegyökért, mint altatószert.

Az i.e. 800-ból származó asszíriai agyagtáblákon is megtaláljuk e növény leírását. Az ókori görögök Afrodité szent növényének tartották. Szerelmi serkentőként ajánlották, és használták a sebészi beavatkozásoknál. A leírások szerint bort készítettek belőle és sikeresen használták az operációk során altatóként.

Az időszámításunk előtti 1. században az operáció előtt álló embereknek a mandragóra gyökerét kellett rágnia, ami fájdalomcsillapítóként és altatóként hatot. Egy arab orvos fejfájás ellen ajánlotta, valamint nyugtatóként és az epilepszia gyógyítására.

Besűrített levét hegekre, égési sebekre, zúzódásokra helyezték. Olajjal és mézzel keverve a kígyómarások ellen használták, árpaliszttel keverve pedig enyhítette a végtagok és az izmok fájdalmát. Ennek az igénytelen növénynek a tekeredett és elágazó gyökere az emberi testet formázza. Ez a kivételes hasonlóság adott okot a múltban különféle hiedelmek kialakulására, amelyek szerint a mandragóra képes befolyásolni az ember testét és gondolkodását. A mandragóra titokzatos sorsa a 17. században lassan a végéhez közeledik, amikor a botanikusok egyre gyakrabban hallatják a hangjukat, megkérdőjelezve a szerencsegyökérrel kapcsolatos hiedelmeket.

A szerencsegyökér (kutyaalma, földialma, varázsgyökér, ördögalma, embergyökér vagy álomfű) a burgonyafélék családjába tartozó, kétszikű növény, ami a Földközi-tenger partvidékén nő, Ázsiában pedig a Himalájáig megtalálhatjuk. Hat faja ismert, de ezek közül csak a Földközi-tenger mentén, főleg Közel-Keleten és Görögországban elterjedt tavaszi mandragóra vagy szerencsegyökér volt használatos a mágiában.

A mandragóra szár nélküli, évelő növény. Jellegzetes vastag, elágazó gyökere gyakran 90-100 cm mélyre is legyökerezik, ráncos, hosszú levelei közvetlenül a megvastagodott gyökérből nő ki. Fürtvirágzata a levélrózsából hajt ki. A virágok harang alakúak, lila, világoszöld vagy kék színűek. Húsos bogyótermése sok, apró magot tartalmaz, beérés után aranysárga, illata az ananászra emlékeztet.

Gyógyászati célokra ma már kevésbé használják, de sikeresen alkalmazzák a cukorbetegség és a magas vérnyomás gyógyítására. Megállapították, hogy egyes alkaloidjai lassítják a rosszindulatú daganatok kialakulását, főleg a leukémia esetében. A benne lévő alkaloidok olyan burgonyafélékben is megtalálhatók, mint a nadragulya, maszlag vagy a beléndek.

§ Kormos szerkő (Chlidonias niger) – Szerkő: lk

A lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe és a csérfélék (Sterniidae) családjába tartozó faj.

Európában, Ázsia nyugati részén, Kanadában és az Amerikai Egyesült Államok északi részén honos. Telelni messze délre húzódik, az Eurázsiai állomány a trópusi Afrikába vonul.

Testhossza 22-24 centiméter, szárnyfesztávolsága 64-68 centiméter, testtömege 60-86 gramm. Nászruhában koromfekete, nyugalmi tollazata felül szürke, alul fehér színű.

Közvetlenül a vízfelszín felett lebegve vadászik rovarokból, apró halakból és lárvákból álló táplálékára.

A költési időszaka május közepétől, június végéig tart. Kisebb telepekben, gyakran más fajokkal vegyesen költ. Fészkét hínárból a vízre készíti. Fészekalja 3 tojásból áll, melyen a két szülő felváltva kotlik 20-22 napig. A fiókák már a kikelés utáni első napon tudnak úszni, de ha nem zavarják meg őket, még két hétig a fészekben maradnak.

Áprilistól novemberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő, főleg a Tiszántúlon.

Európában csökken az állománya. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 250 000 Ft.

§ Szíjácsbogár – tudományos neve: falisztbogár – Szíjács: csn

Család: FALISZTBOGARAK – Fam: Lyctidae

Nevezik őket SZIJÁCSBOGARAK-nak is. Elsősorban faanyagvédelmi szempontból jelentős bogárcsalád. Megnyúlt és párhuzamos szélű fajok, nagyságuk 2–5 mm közötti. Csápjaik 2-ízű bunkóval, a szemek előtt erednek. Az előtor közepén hosszanti barázda látható. A szárnyfedőkön pontsorok vannak. Hazánkban 4 fajuk él (Móczár, 1969).

Közönséges falisztbogár (Lyctus linearis Goeze)

Társnév: szijácsbogár, parkettabogár

Syn: L. canaliculatusFabricius, L. fuscusSeidlitz

A nemző 3–5 mm nagyságú, sárgásbarna színű, néha a feje és előtora sötétebb. A csáp vastagogó. Az előtor közepén hosszanti bemélyedés van. A szárnyfedők közterecskéi laposak.

Európán kívül előfordul a Kaukázuson túli területeken, Turkesztánban, Japánban, Észak-Afrikában és Kanadában is. Magyarországon mindenfelé közönséges. Fő gazdanövényei a tölgyek (Quercus), ritkábban egyéb keménylombos fafajok, mint pl. Fraxinus,Ulmus, Juglans, Robinia, stb. Kifejezetten a száradó, lábonszáradt, rönktéren, rakodón tárolt gömb- és szelvényárú, sőt feldolgozott faanyagban él. Jelentős műszaki károkat okozhat. Életfeltételeit már a 9–20%-os nedvességtartalmú (tehát a beépített) faanyagban is megtalálja. A faanyag szijács részében él, a gesztet nem bántja – innen az elnevezés, és éppen ezért az I. osztályú parketta nem tartalmazhat szijácsot. Meneteit sűrűn eltömi finom, lisztszerű rágcsálékával. A teljes szijács-részt szétrágja, de egy vékony réteget a fa (szelvényárú) felszínén épségben hagy. Éppen ezért az okozott kár sokszor csak a lerakott parketten megjelenő kb. 1 mm átmérőjű, kerek kirepülési nyílások megjelenésekor észlelhető. A rajzás tavasszal, április–májusban várható, évente egy nemzedékkel szaporodik. Hasonló életmódú, de a fűzön (Salix) is előforduló, valamivel nagyobb (4–5 mm) faj: Nagy falisztbogár – Lyctuspubescens Panzer. Trópusi és szubtrópusi területeken él, de az import faanyaggal rendszeresen behurcolják a Barna szijácsbogarat (LyctusbrunneusStephens). Magyarországon még nem észlelték kártételét (Gyarmati– Igmándy–Pagony 1975).

§ Pompás szikfutó (Pogonus luridipennis) – Szik: csn

Pogonus transfuga zöldes szikfutó.

Pogonus transfuga Chaudoir, 1871 – zöldes szikfutó – „Örkény”, homokpuszta, nyáras szegélyén, lámpázás, 1996.VII.8., SGY & SG; „Örkény”, 1999.VII.21.

§ Szikvirág – tudományos neve: orvosi székfű vagy kamilla (Matricaria chamomilla) – Szik: csn

Egyéb elnevezései: Szent-Iván pipitér, nemes pipitér, pipitér, anyafű, szikfű, szüzekanyja, bubulyka. A pipitér név megtévesztő, mert a botanikai szakirodalom a közeli rokon Anthemis nemzetséget

nevezi így. Gyakran összetévesztik a római kamillával.

A Földközi-tenger keleti medencéje körüli területről származik. A mérsékelt övben az egész világon elterjedt. Mezőkön, útszéleken, parlagokon általában nagyobb tömegben fordulhat elő. A világ több országában termesztik. A legfontosabb termesztő országok közé tartozik: Argentína, Bulgária, Egyiptom és Magyarország. Kisebb mértékben termesztik Csehországban, Németországban és Spanyolországban.

Egy-, néha kétéves 10–40 cm magas, gyéren elágazó, melegigényes gyógynövény. A levelek szórt állásúak, kopaszok, sallangosan szeldeltek, a sallangok keskeny fonalasak. A végálló fészek 1,5–2,5 cm széles, a fészekpikkelyek zöldes színűek, sötétebb széllel. A szélső, nyelves virágok fehér színűek, levágott, olykor kicsípett csúcsúak, éretten visszahajlók. A csöves virágok sárgák. A kamilla fontos ismertetőjegye, hogy virágzás végén a virágzati vacok kúpos és belül üreges. Termése szürkésfehér kaszat. Az egész növény jellegzetes illatú.

Nemesítése Magyarországon az 1960-as években kezdődött; több államilag elismert fajtája van. Üzemi körülmények közötti termesztési technológiáját – több más növénnyel együtt – a mezőgazdasági növénytan és a gyógynövénykutatás egyik magyarországi úttörője Kerekes József dolgozta ki az 1970-es években.

Begyűjtése vadon termő és termesztett állományból egyaránt történik. Virágait akkor gyűjtik, amikor fehér nyeles virágszirmai vízszintesen állnak (a kamillamező fehér színű). Frissen és szárítva használható.

Virágzatának hatóanyagai: illóolaj, amely szürkéskék színű a lepárlás alatt képződő kamazuléntől; az illóolaj összetevőinek zöme a szeszkviterpének közé tartoznak (bizaboloidok, bizabolol-oxidok), de találhatóak benne poliacetilén-származékok is (pl. en-in-diciklo-éter). Nem illékony hatóanyagok a flavonoidok, ezek glikozidjai, kumarinok, pektinszerű nyálkaanyagok.

A gyógyászatban virágzatát és annak kivonatait alkalmazzák. Teája nemcsak a légutakat tisztítja, hanem gyulladásgátló, nyugtató anyagokat is tartalmaz. Gyulladáscsökkentő, görcsoldó, idegnyugtató, gyomor-, bél-, hólyag- és epezavaroknál, valamint sebkezelésre, arc- és hajápolásra is javasolják.

Bár régebben szembetegségekre, sűrű szűrőn átszűrve, mind gyulladásgátló borogatásként, mind lemosószerként használták, a kamilla Allergiát – és így önmagában is kötőhártya-gyulladást – okozhat, ezért ma már ilyen módon ritkábban alkalmazzák, sőt ellenjavallt. Illóolaját nagy mennyiségben felhasználja a kozmetikai és gyógyszeripar.

A VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben szereplő drogjai. virágzata (Matricariae flos), annak folyékony kivonata (Matricariae extractum fluidum), illóolaja (Matricariae aetheroleum). Virágzatát a gasztronómiában teaként, vagy kandírozva is felhasználják. Az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) a kamilla virágzat hagyományos, népi gyógyászati felhasználásaként a

megfázás tüneteinek enyhítését, enyhe emésztőszervi panaszok (pl. puffadás) csökkentését, afták, illetve enyhe bőr és nyálkahártya irritációk kezelését (pl.

napégés) említi.

§ Szikaszarvas – Szika: csn

A magyar állami természetvédelem hivatalos honlapja ( URL6) az idegenhonos inváziós fajok közül a már megtelepedettek között sorolja fel az alábbiakat: dámszarvas, muflon, nyestkutya, pézsmapocok; illetve a hazánkban még nem honos, potenciálisan veszélyes inváziós fajok esetében: szikaszarvas, amerikai nyérc, mosómedve, bűzösborz, szürke mókus, kanadai vörösmókus, kanadai hód, nutria.

A szikaszarvas (Cervus nippon) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a szarvasfélék (Cervidae) családjába és a szarvasformák (Cervinae) alcsaládjába tartozó faj.

A szikaszarvas Vietnámban, Tajvanon, Koreában, Észak- és Délkelet-Kínában, Mandzsúriában és sok japán szigeten megtalálható. Japánban már századok óta szelídítik és tenyésztik ezt az állatot. A szikaszarvast betelepítették Európába: Ausztriába, Németországba, Dániába, Franciaországba, az Egyesült Királyságba, Írországba, Lengyelországba és kis számban Magyarországra is. Ezenkívül betelepítették Marokkóba, Ausztráliába, Új-Zélandra, Madagaszkárra és az Amerikai Egyesült Államokba (ott főleg Texas és Maryland államokba) is. A legtöbb helyre eredetileg vadaskertekbe telepítették be, de az onnan kiszökő állatok vadon élő populációkat alakítottak ki. Az élőhellyel szemben eredeti igényei messzemenően megegyeznek az európai szarvasfajokéval: ritkás lomberdők, elegyes erdők, a középhegységek és a síkságok kiterjedt ligeterdei. Dél-Vesztfáliában már 1893-ban betelepítették egy nagy, bekerített területre.

1937-ben az állomány körülbelül 3000 példányt számlált, és a háború okozta csökkenés után 1958-ra újra elérte ezt a szintet. 1930

óta már teljesen szabadon is élnek ott szikaszarvasok. A vadászok vélekedése erről a vadfajról meglehetősen ellentmondásos. Egyesek elutasítják, mert agancsa sokkal gyengébb, mint a gímszarvasé vagy az európai dámvadé, mások azért becsülik, mert kevés vadkárt okoz. A volt Szovjetunióba azért vitték be, hogy javítsák a vadhúsellátást, másrészt a Panten nevű drog miatt, amelyet a szikaszarvas barkás agancsából nyernek, és amely különösen Kínában nagyon keresett. Ma ezt főként az e célból berendezett farmokon termelik.

A szikaszarvas jól bírja a telet, ezért sokkal jobban alkalmazkodik az európai éghajlathoz, mint a hozzá alkatilag hasonló, de a trópusokról származó pettyes szarvas. A telepítések eredményessége legalább részben szintén annak köszönhető, hogy elviseli az itteni teleket. De talán a faj méretein is múlt, hogy könnyebben beilleszkedett a nagy testű gímszarvas és a nálánál kisebb európai őz közé.

A Würm-glaciális előtti európai erdőkben valószínűleg éltek már egyszer szikaszarvasok, és feltehetőleg az erősebb gímszarvas szorította őket kelet felé.

Az alábbi 13 alfajt egyaránt elismeri a „Mammal Species of the World”:

Cervus nippon aplodontus Heude, 1884 – Honsú szigetének északi részén fordul elő.

Shanxi szikaszarvas (Cervus nippon grassianus) Heude, 1884 - Sanhszi tartományban él, Kínában. Súlyosan veszélyeztetett alfaj, lehet, hogy mára ki is halt.

Kerama szikaszarvas vagy Rjúkjú-szigeteki szikaszarvas (Cervus nippon keramae) Kuroda, 1924 – Rjúkjú-szigetek, ez a legkisebb alfaj. Mára a szigetcsoport három apró lakatlan szigetén él csak. Kihalással fenyegetett alfaj.

Dél-kínai szikaszarvas (Cervus nippon kopschi) Swinhoe, 1873 – Közép-Kína keleti részén és Délkelet-Kínában élő, súlyosan veszélyeztetett alfaj.

Észak-kínai szikaszarvas (Cervus nippon mandarinus) Milne-Edwards, 1871 – Kína északkeleti részein él. Kihalással közvetlenül fenyegetett alfaj, lehet, hogy már ki is halt.

Mandzsúriai szikaszarvas (Cervus nippon mantchuricus) Swinhoe, 1864 – Mandzsúria, Koreai-félsziget

Japán szikaszarvas (Cervus nippon nippon) Temminck, 1838 - Japán szigetei közül Honsú déli részén, Kjúsú és Sikoku szigetén él.

Vietnámi szikaszarvas (Cervus nippon pseudaxis) Gervais, 1841 – Vietnám

északi részén él. A Természetvédelmi Világszövetség szerint a kihalás szélén áll, vadon ma már csak a Cuc-Phuong Nemzeti Parkban él. Megítélése nem teljesen egységes, egyes szerzők szerint azonos a dél-kínai szikaszarvassal, mások szerint különálló alfaj.

Tsushima szikaszarvas (Cervus nippon pulchellus) Imaizumi, 1970 – Tsushima-sziget

Szecsuani szikaszarvas (Cervus nippon sichuanicus) Guo, Chen & Wang, 1978 – Kína déli részén, Szecsuan és Kanszu tartományokban élő, súlyosan veszélyeztetett alfaj.

Jolo-szigeteki szikaszarvas (Cervus nippon soloensis) Heude, 1888 - Jolo-szigetek, a Fülöp-szigetektől délre. Mivel nagyon nagy távolságra él a többi alfajtól és a közöttük levő szigeteken nincs nyoma, valószínűsíthető, hogy több száz éve betelepítették a szigetekre.

Tajvani szikaszarvas (Cervus nippon taiouanus) Blyth, 1860 – Tajvan, kihalással közvetlenül fenyegetett alfaj.

Hokkaidói szikaszarvas (Cervus nippon yesoensis) Heude, 1884 – Hokkaidó szigete, Japán

A súlyosan veszélyeztetett Vietnami szikaszarvas (Cervus nippon pseudaxis) nősténye, ez az alfaj mára egyetlen vietnami nemzeti parkban maradt csak fenn

Az állat hossza 105-150 centiméter, marmagassága 65-105 centiméter, Farokhossza 12 centiméter és testtömege 25-110 kilogramm. Végleges testméretét 4 éves korára éri el. A szőrzet színe nyáron sárgásbarna, a test két oldalán sárgásfehér foltokkal; jó álcát biztosít az állatnak, amikor a ritkás Erdőben legel. Télen, amikor ritkább a növényzet, a bunda színe szürkésbarnává válik, s a foltok színe is megfakul. A bőgési időszakban és télen a bikának rövid sörénye van. Az állat testének hátulsó része erőteljes, sokkal kevésbé kecses, mint a pettyes szarvasé. A bokamirigy, a bokaízület alatt található. A bokamirigy erős szagú váladékot termel; a szarvas e váladékot alacsony ágakhoz és bokrokhoz dörzsöli, így jelöli meg revírjét. Az Agancs ledobása az évszakos rend szerint történik; a szarvas ledobja az agancsszárakat, és 125 napon belül új pár nő a helyükre. Agancsa valamivel könnyebb, mint a gímszarvasé vagy a dámszarvasé, nincs lapátja és gyengén ágazott. Jellegzetes agancsán többnyire csak 3, ritkán 4 ág van. A farok rövid és fehér, középen Fekete csíkkal. Ha az állat veszélyt érez, felcsapja a farkát. A tehén kisebb a bikánál és nincs agancsa. Az év legnagyobb részében vemhes, vagy éppen Borját gondozza.

A bikák egyedül vagy kis csapatokban, a tehenek kis családi kötelékekben élnek. Nappal és éjszaka egyaránt tevékeny. Szívesebben bujkál a sűrűben, mint hogy a nyílt területeken szaladjon, ha üldözik, gyorsan elfárad, ezért a kóbor Kutyák súlyos veszélyt jelentenek számára. Tápláléka fűfélék, levelek és lágy szárú növények. Az állat nem bírja úgy a nyers rostokat, mint a gímszarvas, ezért valamivel többet válogat a Növények között. A szikaszarvas 15 Évig él.

Az ivarérettséget 18-24 hónapos korban éri el. A párzási időszak októberben van, de átnyúlik novemberbe is. Ekkor a bikák elnyújtott, erősödő, majd gyengülő füttyöt hallatnak, amelyet csak hosszabb szünet után ismételnek meg. A vemhesség 7-8 hónapig tart, amelynek végén rendszerint egy borjú születik. A vemhesség 4-6 hónap után következik be, mivel a csíra télen pihen.

§ Szikárszik (Petrosimonia triandra) – Szikár: csn

Természetvédelmi értéke 5000 Ft.

ma főleg a kistáj szegélyeiben sziki rétek, nádasok, fajszegény magassásrétek, nagyobb vízterek hínár vegetációja és ültetvény jellegű erdők képviselik. Flórájának középhegységi kapcsolata gyenge. Szolonyeces típusú szikesek fordulnak elő, a padkásodás igen ritka (pl. Kecskeri-legelő). Több a cickórós, mint az ürmös gyep (bárányparéj Camphorosma annua, seprűparéj Bassia sedoides, heverő seprűfű Bassia prostrata, szikárszik Petrosimonia triandra, sziki ballagófű Salsola soda). A puhafaligetek (nyári tőzike Leucojum aestivum), mezofil lomberdők (gyöngyvirág Convallaria majalis, erdei estike Hesperis sylvestris, zöldes sás Carex divulsa, nehézszagú gólyaorr Geranium robertianum, édeslevelű csüdfű Astragalus glycyphyllus, zsidócseresznye Physalis alkekengi) valamint a tatárjuharos- és sziki tölgyesek maradványai (pl. Kisújszállás: Öregerdő) inkább csak lágyszárú növényzetükben lelhetők fel (bérci here Trifolium alpestre, parlagi rózsa Rosa gallica, sziki és buglyos kocsord Peucedanum officinale, P. alsaticum, réti őszirózsa Aster sedifolius). A diverz löszpuszta- és erdőssztyepp-vegetáció (macskahere Phlomis tuberosa, gór habszegfű Silene bupleuroides, törpemandula Prunus tenella, szennyes ínfű Ajuga laxmannii, karcsú orbáncfű Hypericum elegans, pusztai gyújtoványfű Linaria biebersteinii) főként mezsgyéken, kunhalmokon, gátakon, ill. extenzív gyümölcsösökben maradt fenn. A rétek főként ecsetpázsitosak. A mocsárréteken és mocsarakban a gyakoribb sásfajok mellett a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), keserű édesgyökér (Glycyrrhiza echinata) jellemző, a zsiókások szórványosak. A terület iszapnövényzete gazdag (látonyafajok Elatine spp., iszaprojt Limosella aquatica, iszapfű Lindernia procumbens, henye káka Schoenoplectus supinus), hínárvegetációja értékes. Sok a kipusztult faj: óriás útifű (Plantago maxima), tátorján (Crambe tataria), pusztai árvalányhaj (Stipa pennata), dunai szegfű (Dianthus collinus), hólyagos here (Trifolium vesiculosum), hegyi kökörcsin (Pulsatilla montana). Túrkeve város Jász-Nagykun-Szolnok Megye keleti szélén (Kisújszállás és Mezőtúr városok között, a Hortobágy - Berettyó jobb partján) helyezkedik el.

§ Szikipacsirta (Calandrella brachydactyla) – Sziki: csn

Kis termetű (15 cm), melle világos és mintázott, nyaka két oldalán apró barna folt látható, nincs tollbóbita a fején. Eurázsia sztyepprégiójában elterjedt faj, hazánkban csak a Hortobágyon és a Tiszántúl egyes területein fészkel. Az 1980-as években még 300 pár költött, azóta az állománya jelentősen megfogyatkozott, jelenleg 10-20 pár körül van. Kopár szikfoltokon, juhcsenkeszes, mézpázsitos, ürmös sziken költ. Március végén érkezik, és augusztusban már elvonul Afrikába (feltehetően a Szahara déli peremvidékén telel).

§ Közönséges szikipozdorv – Sziki: csn

A száraz szikesek legnagyobb sótartalmú, szélsőséges termőhelyére, az ún. vakszikre a bárányparéj fajszegény társulása (Camphorosmetum annuae) jellemző. A talaj A-szintje hiányzik, a sófelhalmozódástól fehér színű B-szint kerül a felszínre . A vakszik korán, még tavasszal kiszárad, és csak néhány növényfaj pl. a bárányparéj (Camphorosma annua), a közönséges szikipozdor (Podospermum canum), a sziki útifű (Plantago maritima), az orvosi székfű (Matricaria recutita) és a sziki sóballa (Suaeda maritima) - ad rajta csekély borítást.

§ Sziklapatkány (Petromus typicus) – Szikla: csn

Családjának és nemének az egyetlen faja.

A sziklapatkány Angola, Namíbia és a Dél-afrikai Köztársaság területein él. Az állat a sivatagos és félsivatagos élőhelyeket kedveli. A Dél-afrikai Köztársasághoz tartozó Namaqualandben 1200 méteres tengerszint feletti magasságba is felhatol. A fajnak 15 Alfaja ismert.

Általában nappal tevékeny, és kis csoportokban él. Szaporodási időszaka élőhelytől függően változó, de általában késő tavasszal vagy ősszel van. A vemhesség körülbelül 3 hónapig tart. Ennek végén általában 2, néha 3 kölyök születik.

§ Fekete sziklafű – tudományos neve: fekete mámorka – (Empetrum nigrum L.) – Szikla: csn

További nevei: bábaszőlő, tőzegbogyó, varjúbugyó, fekete sziklafű. – Term. r.: Mámorkafélék. Empetraceae.

Cserje. 30–50 cm. Törzse lecsepült. Örökzöld, látszólag tűalakú levelei sűrűn állanak, visszagöngyölt szélük közt fehér csíkkal. Kocsánytalan apró virágai halványpirosak. Termései borsónagyságúak, feketék. Tenyészik tőzeges lápokban, de sziklákon is, összes havasainkon

§ Sötét sziklaibogár – Sziklai: csn

Melyridae – Sziklaibogár-félék Cerallus rubidus (Gyllenhal, 1817) – sötét sziklaibogár – Sas-hegy, ismeretlen dátum, Diener H.; Sas-hegy, ismeretlen dátum, Lichtneckert F.; Sas-hegy, 1883., Pável J.; Sas-hegy, 1934. VII.26., 1935.VI.28., 1954.VI.27., 1957.VIII.1., Kaszab Z.; Sas-hegy, 1956.V.14–VII.16., Kovács É.; Sas-hegy, 1956.VII.13., Kovács L.; Sas-hegy, 1985.VI.29., 1986.VI.22., 1987. VII.1., Szalóki D.; Sas-hegy, fűhálózás, 2009.VI.9., Grabant A., Merkl O. és Németh T.; Sas-hegy, fűhálózás, 2011.VI.7., 2011.VI.12., Merkl O.; Sas-hegy, fűhálózás, 2012.VI.20., Grabant A. és Merkl O.

§ Szirti sziklaiternye (Aurinia saxatilis) – Sziklai: csn

szirti sziklaiternye vagy egyszerűen sziklaiternye Aurinium saxatile syn Alyssum saxatile

A káposztafélék Brassicaceae családjába tartozó évelő növény. Korábban a ternye Alyssum nemzetségbe tartozott Alyssum saxatile magyarul szirti ternye illetve sziklai ternye néven. A homoki ternyével Alyssum tortosum ellentétben tőlevélrózsát növeszt.

§ Sziklár – tudományos neve: egynyári szikárka – Sziklár: csn

Scleranthus annuus L. – (Sziklár. – Term. r.: Szegfűfélék. Caryophyllaceae.

Egyéves. 8–20 cm. Szára lecsepült és sűrűn ágas. Levelei igen

keskenyek. Apró, zöldes virágai csomókban fejlődnek a levelek hónaljában. Szirmai nincsenek. Csészéjének hasábjai hegyesek, igen keskeny, hártyás szegélylyel; termése alatt a csészehasábok kissé elállók. Terem homokos, sziklás, napos parlagokon, szikár mezőkön, az egész országban.

§ Szikora – tudományos neve: függőcinege – Szikora: csn

cinege J. széncinege | kék cinege: ilyenféle, de kisebb hasznos madár; Parus caeruleus.

Talán idetartozó a korai szószedeteink következő adata: 1395 k.: cheínger (BesztSzj.), 1405 k. czenegete (SchlSzj.). Köznévként 1512 k. bukkan fel biztosan nyelvünkben: „siuem lolköm Viragom czinigem” (Nyelveml.). 1533-ban czinge madar (Murm.), 1560 k. chyneghe (GyöngySzt.). A további szótörténeti adatok szerint tsinege, czinége, zenege, czinege, tzínegő madár, czénége, cinöge, cönöge, csenége (KissMad.). A nyelvjárásokban MTsz.: cinöge, 1841: csincsebebe (uo.)| ÚMTsz.: cinigë, cinyëge, cönöge, csenege | Nyatl.: cënige | Nyr. 12: cince.

Hangutánzó eredetű cinege szavunk, a cincog-féle igék családjába tartozik. A madár vékony, csipegő hangja a névadás háttere. A TESz. szerint valószínűleg igenévi származéka egy cineg igének; vö. R. 1787: „a’ bokrok köztt a’ gáborkák, ökör-szem madárkák és egyebek tzinegtek”. Szintén hangutánzó a cinke alak, ez 1787-től adatolható: tzinke.Ezután czinkő, tsinke, tzintze, cinke (uo.).

A nyelvjárási csincsere, csincserere ugyancsak hangutánzó eredetű; vö. csincsereg, csincserget; a Székelyföldön ’szól a cinege’ (EtSz., MTsz.). A szikora, szikorka (Nyatl.) jövevényszó a szlovákból; vö. cs. és szlk. sýkora,sýkorka, szorb sykora, sykorka, le. sikora (W.).

A cinegelat. szaknyelvi Parus genusneve a lat. parus ’cinege’ madárnév folytatója. A lat. caeruleus fajnév pedig a ’kék, feketés’ jelentésű lat. caeruleus szóból való. A kék cinege terminus szó szerinti német megfelelője a madár Blaumeise (WbZ.) neve. A színpompás kis madár,kedves nevén kék cinke elnevezését kék fejtetőjéről és kékes szárny- és farokvégéről kapta. A Panurus biarmicus russicus tudományos magyar neve a forrásokban általában szakállas cinege, de szerepel barkós cinege néven is, mivel kétoldali barkója van. Egyéb népnyelvi neve a nádi cinege, sárgacsőrű cinege (KissMad.). A bajszos-,barkós-, szakállas cinege a ném. Bartmeise ’ua.’ (Brehm) mintájára keletkezett a madár hegyes, széles barkója, azaz oldalszakálla alapján. A kormosfejű cinege neve pedig onnan ered, hogy feje tetején fekete sapka és torkán ugyanilyen színű sáv látható, amelyek világos arcfoltjait keretezik.

A barátcinege ’Parus palustris’ fekete fejtetőjéről és torkáról kapta nevét; R. 1793: barát-tzinege (Grossinger), 1799: barát czinke (Fábián), feketefejű cinege, barátfejű cinege (KissMad.). Ugyanez a névadási szemlélet háttere a pap-fejü cinege ’búbos cinege’ (MTsz.) név esetében. Szintén a színére utal a ném. Schwarzmeise, szbhv. sjenica crnoglava (uo.). A közönséges barátcinege (Chernel) a R. lat. szaknyelvi Parus communis ’ua.’ nyomán alkotott név, a faj gyakoriságára utal. A mocsári cinege társnév az élőhelyre utaló lat. Parus palustris és a ném. Sumpfmeise ’ua.’ tükörfordításával keletkezett. A tollazat színe az alapja szürke cinege, hamvas cinege nevének; vö. ném. N. grawmeise ’szürke cinege’, Aschmeise ’hamu-cinege’, Mehlmeise ’liszt-cinege’ (Brehm). A kormosfejű barátcinege (Chernel) ’Parus montanus’ neve fénytelen fekete sapkájára utal. Korábbi neve hegyi barátcinege volt (uo.), a német Bergmeise ’ua.’ mintájára alkotott terminus, a madár tartózkodási helye volt a névadás alapja; a szaknyelvi lat. Parus montanus is erre utal (’hegyi cinege’).

A búbos cinege ’Parus cristatus’ (R. bobitás-tzinege /Grossinger/; 1799: búbos czinke /Fábián/; N. Erdély: bóbás cinege, bóbitás cinke, kontyos cinege /Nom./; kontyos cinke /VNAE./) neveit hegyes bóbitájáról kapta. A barnásfekete fejtetejéről és nagy torokfoltjáról elnevezett füstös cinege ’Parus lugubris’ korábbi neve gyászcinke, gyászos cinke volt (uo.), amely tükörszó, a ném. Trauermeise ’ua.’ (KissMad.) fordítása. A fenyvescinege ’Parus ater’ arról kapta szaknyelvi, továbbá fenyőcinke nevét, hogy élőhelye kizárólag fenyves erdő. A németben is Tannenmeise ’fenyőcinege’, Hatzmeise ’gyantacinege’, a R. lat. szaknyelvi Parus pinetorum ’fenyvesek cinegéje’, fi. kuusitiainen, észt kuusetihane (KissMad.) a madár neve. A lappföldi cinege ’Parus cinctus’ első nevét, az örvös-cinkét Herman Ottó alkotta (Madh.). A lappföldi barátcinege a ném. Lapplandmeise ’ua.’ (NA.) mintájára jött létre. Korai fajnév a R. 1840: bába-cinege (MTsz.). A cinegének volt Borsodban R. 1835: sárga gerlice (Kassai) elnevezése is.

Szólásaink gyakori szereplője, pl. A cinege is örül a tökmagnak. Cinegének kóró a nyársa.

A cinegefélék népes családja 23 nemet és 162 fajt foglal magába, melyek közül 42 fajt 146 alfajra bontottak. A verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a cinegefélék (Paridae) családjába tartozó apró termetű, közismert és közkedvelt madárfaj. A cinege a Csendes-óceán szigeteinek kivételével az egész Földön elterjedt, legtöbbje mégis Európa és Ázsia mérsékelt égövében honos. A Kárpát-medencében gyakori. Igen eleven és mozgékony madár. Naphosszat egyik fáról a másikra röpköd, s szünet nélkül mászkál az ágakon; tulajdonképpen egész életük szakadatlan élelemkeresés. A nálunk élő madarak közül a cinegék a legeredményesebb rovarirtók. Énekhangja vidám trilla. egyébként sokféle hangadása közül a legismertebb a „tszí-tszí-tszí-tszit”.

A kormosfejű cinege ’Parus montanus’ alapvetően eurázsiai faj. Állandó madarunk, telente kényszerűségből magvakat és bogyókat eszik. Magyarországon a szakállas cinege szinte kizárólag csak a nagy, összefüggő nádrengetegek és mocsarak lakója. Nálunk a barátcinegék zömét a fényesfejűek adják. Három alfaj fordul elő, éspedig a közép-európai, a délnyugati és a retyezáti. A kék cinege télen-nyáron előfordul, igen hasznos. Téli etetéssel és mesterséges fészekodvakkal a kertekbe telepíthető.

§ Öves szilszú – Szil: csn

Ahol száradó fák vannak, ott mindig gyakran, sőt tömegesen találunk szúbogarakat. Különösen a kőrisnek és a szilnek vannak speciális, károkat is okozó szuvai. Ilyenek pl. a nagy kőrisszú – Hylesinus crenatus, a szőrös olajfa-szú – H. toranio, a pikkelyes kőrisszú – Leperisinus fraxini és a vöröslábú kőrisszú – L. orni, illetve az öves szilszú – Pteleobius vittatus, a tarka szilszú – P. kraatzi, a nagy, a középső és a törpe szil-szijácsszú – Eccoptogaster scolytus, E. laevis, E. pygmaeus.

53. család: Szú-félék (Scolytidae vagy Ipidae)

Az ormányosok hadában a szúfélék azok, amelyek sajátságos egyének kifejlődésére vezettek. A szúfélék többnyire igénytelen és dísznélküli barna vagy feketés bogarak, melyek ormánya alig észrevehető, térdes csápjuk pedig bunkóval végződik. A legtöbb szúbogár apró, néhány milliméteres, legnagyobb képviselőjük egy brazíliai óriásszú, a Phoeotrupes grandis Er., melynek testhossza eléri a 15 mm-t. Eltekintve kis termetüktől, a szúfélék jól kifejlődött ösztönökkel rendelkeznek, amellett mint a fák pusztítói, erdőgazdasági szempontból bírnak nagy fontossággal, úgyhogy rövid méltatásuktól és ismertetésüktől nem tekinthetünk el.

Betűzőszú.

A szúfélék fiasításuk elhelyezésére a fák fás részeit, tehát a fát és a kérget választják ki és csak kevés faj fejlődik máshol, mint például a lóhereszú (Hylastinus trifolii Müll.) a lóhere gyökerében, vagy a datolyaszú (Coccotrypes dactyliperda F.) a datolya csontos magvában. Amikor a fiasító fára repülnek, rendszerint együtt találjuk a két ivart, és pedig vagy párosával repülnek, mint a nagy fenyőháncsszúja (Hylesinus piniperda L.) esetében, vagy pedig társasan, mint a betűző szú (Ips typographus L.) és más fajok esetében, amikor több hím és nőstény társul egymással. A bogarak gyorsan fúrják át a kérget és egész testükkel a törzs belsejébe hatolnak, a befúrás nyílása mint kerek kapu megmarad. Ezt a nehéz munkát némely fajoknál a hím, másoknál a nőstény végzi, a fiasító menetek kirágása azonban a nőstény feladata, ez rágószervei segítségével azután egy vagy több menetet rág ki, amelyek fajok szerint meghatározott irányban haladnak. A szílfa nagy és kis kéregszújánál (Scolytus scolytus F. és Sc. multistriatus Marsh.) az anyamenet párhuzamosan halad a törzs hossztengelyével a kéreg alatt. A tölgykéregszú (Sc. intricatus Ratz.) anyamenete vízszintes irányban, tehát a rostokra merőlegesen halad, mint egyágú vízszintes anyamenet. Némelykor a bejárati nyílásból kétágú vízszintes anyamenet indul ki, mint például a kőrisfa nagy háncsszúja (Hylesinus crenatus F.) esetében, amikor az anyamenetek a középen összefüggnek és a bogár hol az egyikben, hol a másikban fúr, amíg munkájával elkészül. Ha azonban a befúrási nyíláson keresztül a hímet több nőstény követte, úgy mindegyik nőstény külön anyamenetet rág a maga részére, ilyenkor különleges alakú, úgynevezett csillagos anyamenetes rágványok keletkeznek, mint például a kétfogú fenyőkéregszú (Pityogenes bidentatus Hbst.) és más szúvak esetében. Minden szúféle saját mintája, saját stílusa szerint épít, illetve rág és ettől csak akkor tér el, ha ezt bizonyos akadályok megkívánják, például, ha szomszédos rágványok menetei közel esnek és így kénytelenek azokat más irányban folytatni. Amíg a nőstény az anyamenet rágásával van elfoglalva, közben ivadékáról is gondoskodik, az anyamenetben bizonyos távolságban egymástól rágott kis mélyedésekbe lerak egy-egy petét. Nemsokára azután megjelennek az apró, fehér, barnásfejű, csápok, lábak és szemnélküli, hasuk felé görbült lárvák, melyek szülőhelyüktől kiinduló és folyton szélesbedő, kissé kígyózó lárvameneteket rágnak és ezek végében, a kiszélesített bölcsőben alakulnak bábbá. A kikelő friss bogár később ott helyben kifelé átfúrja a kérgét, hogy kijusson a szabadba.

A kéregszúvak anya- és lárvamenetekből álló rágványa leggyakrabban a kéreg- és a faállomány határában, a nedvvezető rétegekben fekszik. Ha megtámadott és kiszáradt fák korhadó kérgét leválasztjuk és akár a kérget, akár a törzset megszemléljük, ott láthatjuk a szabályosan elkészült, sokszor díszes faragványokra emlékeztető rágásokat. A bogármenetek ilyenkor vagy a kéregbe, vagy a faállományba mélyednek jobban, rendszerint azonban egyformán láthatók mindkettőben. Minthogy éppen a kéregalatti rétegekben halmozódnak fel leginkább fehérjék és másféle táplálóanyagok, a kéregszúvak lárvái bőviben találják meg a kellő táplálékot.

Máskép áll azonban a dolog a fásszövetben költő fajok esetében, mert ezek menetei a fa belsejében feküsznek. A nőstény a kérgen keresztül a fásszövet mélyébe fúrja anyamenetét, amelyből azután szintén az egyes fajok szerint más és más rendszerben haladnak a fiasító menetek, amelyek mindegyikébe a nőstény egy-egy petét rak. Ilyen rágványa van a sávos fenyőszúnak (Xyloterus lineatus Ol.). Ez a hengeres, 3 mm hosszú fekete bogár, melynek lába, csápja, előtorának töve és feketesávos szárnyfedői sárgák, a fenyők fás szövetébe rágja fekete anyamenetét, melyet alakja után létramenetnek neveznek. A bevezető csatornából két vízszintesen futó költőmenet ágazik el az évgyűrűk irányában, ezek felső és alsó részében, egyforma távolságban, a nőstény apró fülkéket rág és azokba egy-egy petét rak le. A lárvák rövid meneteket rágnak ki, amelyek létra fokainak megfelelően vannak elhelyezve, és amelyekben később bábbá is alakulnak. A kifejlődött bogarak a költőmenet és a befúrás nyílásán keresztül jutnak a szabadba.

A sávos fenyőszú rágványa a kemény fás szövetben megvédi az ivadékot külső ellenségektől, pl. a harkályoktól és más állatoktól, azonban silányabb táplálékot nyujt, amely a táplálócsőben sem nyer teljes feldolgozást és sokszor felhasználatlanul jut újra ki. Escherich figyelte meg egy ízben, amint ilyen bogarak saját társaik ürülékét mohón ették. Minthogy a fiatal ivadéknak fejlődéséhez jó táplálékra van szüksége, úgy a sávos fenyőszú és rokonai gombatenyésztőkké váltak. A belül fekete, mintegy kiégetettnek tetsző költőmenetek színét finom penészbevonat okozza, melyből mikroszkópnyi vékonyságú szálak haladnak mindenfelé a fa állománya mélyébe, hogy abból a táplálóanyagokat elvonja. A felvett táplálóanyagokat a gombák részben conidiumok képzésére, részben ambrózia halmozására használják fel. A bogarak és lárváik az ambróziát eszik, sőt egyeseknek ez egyedüli tápláléka. Úgy látszik, mintha az ambrózia csak a bogarak behatására képződik és mintegy azok tenyészanyagának tekinthető. Az ambróziát evő szúfélék fajonként más és más gombát tenyésztenek. A sávos fenyőszú pl. a fenyők kék rothadását okozó gombáját tenyészti meneteiben, hogy annak ambróziájához jusson. A gomba spóráinak elvetéséről is gondoskodva van, a fiatal bogár testét borító szőrökön megtapadnak a spórák és így a rajzó bogár azokat magával viszi újonnan alapítandó tanyájába.

A szú-félék ivadékuk elhelyezése céljából a legkülönbözőbb fákat keresik fel. A betűző szú (Ips typographus L.) majdnem kizárólag csak a lúcfenyőben, a majdnem époly hosszú nagy fenyőháncsszú (Hylesinus piniperda L.) az erdei fenyő és egyéb Pinusok kérge alatt fejlődik. A szú-félék egyáltalában előnyben részesítik a fenyő-féléket. Nüsslin szerint a fenyőt (Pinus) 26 faj, a lúcfenyőt (Picea) 14 faj és a jegenyefenyőt (Abies) 4 faj támadja meg. A lombos fák közül a tölgyet és szilfát 7–7 faj, a kőrist 3 faj keresi fel. Az összes többi fenyő-félének és lombos fának csak egy, legfeljebb két gazdája akad. Ezek a számok azonban nem teljesen pontosak, mert vannak mindenevő szú-félék és olyanok is, amelyek rendes fájukról alkalomadtán másra is átmennek. A szú-félék különben értenek hozzá, hogy a nekik legjobban megfelelő fákat kiválasszák, ezek rendszerint már senyvedő, elhaló, halálraítélt fák, melyeknek az elpusztulását csak siettetik. A szú-félék csak másodlagos kártevők. Erős, egészséges fákat nem bántanak, legfeljebb akkor tesznek ebben kivételt, ha olyan tömegesen lépnek fel, hogy egészséges fákra is kényszerülnek. A beteges fákat ilyenkor hamarosan ellepik, úgyhogy a később érkezők kénytelenek mint elsődleges kártevők az egészséges fákat megtámadni. Az első támadók ilyenkor belefulladnak a kifolyó nedvbe és gyantába, de annyi jön utánuk, hogy a fák nem tudnak az állandó támadásnak ellenállani és hamarosan elsenyvednek. Ilyenképpen, különösen a kéregszúvak támadása folytán, már óriási erdőségek estek ezeknek az igénytelen rovaroknak áldozatul. Kevésbbé veszélyesek a fásszövetben tenyésző szú-félék, mert ezek nem akadályozzák meg a nedvkeringést, azonban alkalmatlanná teszik a fát ipari célra való felhasználásra.

A szú-félék között a háncsszúvak (Hylesinini) a legegyszerűbbek, amelyek még leginkább emlékeztetnek az ormányosok Cossonini-nemzetségére. Ezek hengerestestű bogarak, oldalt kerekített előtorral, mely a fejet csak félig takarja és potrohuk haslemezei egyenesen sorakoznak egymás után, nem képeznek meredek lejtőt. A harmadik lábfejízük kétkaréjos. A háncsszúvak, az említett lóhereszú kivételével, mind fákban fejlődnek. A fekete fenyőháncsszú (Hylastes ater Payk.) hosszúra nyúlt, hengeres, fekete bogár, pontozottan rovátkás szárnyfedőkkel. Már kora tavasszal hagyja el téli szállását és laposan elfutó, elhalt fenyőgyökereket választ ki tanyájául. A nőstény hosszirányú, kissé hajló meneteket rág, melyekből a lárvák szabálytalan irányban összekúszáltan haladó meneteket vezetnek tovább, úgyhogy ennél a fajnál rendszeres rágványról még nem beszélhetünk. Amíg a fekete fenyőháncsszú lárvái erdőgazdasági szempontból teljesen közömbösek, addig a bogarak, különösen a friss költésből valók, a 3–10-éves fenyőkre vetik magukat, összerágják kérgüket, aláaknázzák azt és így ezeket fonnyadásra és elhalásra kényszerítik, miáltal érzékeny károkat okoznak. Csalétekül kihelyezett kéregdarabokból és fogóárkokból való összegyüjtésükkel védekezhetünk legjobban kártételük ellen.

A nagy fenyőháncsszú (Blastophagus piniperda L.) az egész palearktikus táj fenyveseinek lakója. A 4–4.5 mm hosszú bogár friss, éretlen példányai szalmasárgák vagy világosbarnák, az érett, kifejlődöttek sötét feketésbarnák, előtora előrefelé keskenyedő, felül szétszórtan pontozott, csápostora hat ízből áll és elül hegyesedő. Szárnyfedői pontozottan barázdások és a második köztér kivételével a közterekben hátul szemcsézett. A fenyő kérgén ülő tölcsér alakú fehér vagy sárgás gyantaképződmények elárulják, hogy bogarunk megtámadta a fát. Már kora tavasszal, melegebb vidéken februárban, másutt március–áprilisban, rajzik a bogár és miután a pár összetalálkozott, megfelelő fát keres ki és annak vastag kérgébe furakodik. A kéregrepedésben elrejtett lyuktól induló egyenes menet eleje görbült, kampós. Helyét az említett gyantatölcsérek vagy a kiszórt rágóliszt árulják el. A rágóliszt barna és fehér farészecskékből áll, mert a menet a kéregbe és a fába is mélyed. A menetben csak a bogárpárt találjuk. A nőstény által kirágott menet álló fán fölfelé vezet, kampós eleje pedig alul marad. A nőstény fúró munkája esős időben lassan, száraz időben gyorsabban halad előre, közben pedig kis bemélyedésekbe lerakja egy-egy petéjét, összesen mintegy 50, szabad szemmel még meglátható petét. Amint a menet elkészült és a peték lerakattak, a hím és a nőstény elhagyja építményét és amennyiben előbb el nem pusztulnak, felrepülnek a fák csúcsára, hogy ottan kedvük szerint falatozzanak, új erőket gyüjtsenek.

Közben az elhagyott rágásban új élet kezdődött, minden petéből kikelt egy fehéres lárva, mely a védő vastag kéreg alatt nyugodtan eszi a kéreg tápdús rétegét és kirágja kígyózó lárvamenetét. A lárva növekedésével a menet is szélesbedik, míg a kifejlődött lárva magának kerek üreget nem készít, melyben bábbá alakul át. A teljes kifejlődés időtartama a klimatikus viszonyoktól függ, rendes körülmények között június második felében vagy július elején kész a friss bogár, mely megkeményedése után azonnal keresztülrágja a kérget, hogy a szabadba jusson.

A frissen kelt bogarak szaporodásra még nem érettek, előbb kiadós táplálkozásra van szükségük, ezért felkeresik a nedvdús, friss fenyőhajtásokat és néhány cm-rel a csúcs alatt befurakodnak azokba s hosszában kirágják belüket. Amint egy ilyen hajtást elpusztítottak, hozzálátnak a másodikhoz és a többihez, ebben a falatozásukban csak a hűvösebb időjárás gondoskodik kis megszakításról, amíg az ősz hűvös napjai és éjjelei be nem következnek. Ilyenkor a bogarak elhagyják a fák koronáját és a földön vagy a fenyőtörzsek tövének kéregrepedései alatt keresnek menedéket, de kora tavasszal már talpon vannak, hogy szaporításukat megkezdhessék. Némely évben egy második nemzedék kifejlődése is lehetővé válik. Ugyancsak egy második nemzedék megalapozásához látnak hozzá sok esetben a fiasítás elvégzése után, a fenyőkorona hajtásaiba vonult, öreg bogarak is, ha regeneráló táplálkozásuk sikerrel járt és az időjárás kedvező.

A nagy fenyőháncsszú veszélyes erdőkárosító. Kártételét nem a fiasításával okozza, hiszen láttuk, hogy beteg fákat szemel ki erre a célra, hanem a fiatal hajtások kilyukasztásával okozza a bajt. Ezeket a kirágott hajtásokat az első szélroham letöri, a fák koronája szabálytalanná válik, a fák pedig elgyengülnek.

A kis fenyőháncsszú (Blastophagus minor Hartig) életmódja megegyezik nagyobb társa életmódjával, külsőleg pedig abban tér el tőle, hogy szárnyfedőin hátul a második közterecske is szemcsézett. A kis fenyőháncsszú tavasszal rajzik és különösen a fenyők törzsének felső részére és ágaira repül, azokra a helyekre, amelyek vöröses vagy zöldes, síma kéreggel borítottak. Ott vízszintes, kettős anyamenetet rágnak mélyen a fába és pedig úgy, hogy a befúrás helyétől ellenkező irányban, jobbra és balra haladnak a menetek. A lárvamenetek függőlegesen indulnak az anyamenetből és mély bábüreggel végződnek. Ez a bogár is kirágja a friss fenyőhajtásokat, úgyhogy erdőgazdasági jelentősége azonos a nagy fenyőháncsszúéval.

Ha kőrisfák törzséről vagy nagyobb ágairól leszedjük száraz kérgüket, azt élesen rajzolt, szabályos szúrágásokkal találjuk díszítve. A fa ilyenkor olyannak tűnik, mintha művészi kézzel faragták volna ki, pedig csak szúvak egyszerű munkájáról van szó. A kettős, vízszintes anyamenetek a kőrisfa kis háncsszújának (Hylesinus fraxini Panz.) munkájára vallanak. Ez egy apró, alig 3 mm hosszú, tömzsi bogár, melynek szárnyfedőit világosabb és sötétebb pikkelyek teszik tarkává. Csápostora hét ízből áll, bunkója hosszúkás és hegyes. Hasonló a rágása a kőris nagyobbik, mintegy 5 mm hosszú és feketeszínű, nagy háncsszújának (Hylesinus crenatus F.). Ennek kettős anyamenete aránylag rövid, annál hosszabbak azonban a gyakran kúszáltan összefolyó lárvamenetei. A peterakás után a kőris háncsszúvai szintén táplálkozni mennek, akárcsak a fenyőn élő rokonai. Ők is a fák koronáját keresik fel és itt a zöld kéregben hosszú, szabálytalan, gyakran 2 cm-es meneteket rágnak ki, amelyek rákos daganatok kifejlődésére adnak okot.

A háncsszúvak között legérdekesebb jelenség talán a farontó óriás háncsszú (Dendroctonus micans Kug.), a mi legnagyobb szúfélénk, amely eléri a 8–9 mm hosszúságot. Színe fekete, de felül sárgásszürke szőrözettel fedett, teste hosszúkás, csápostora ötízes, tojásforma szeme ép, szárnyfedői pontozottan barázdások. Tápnövénye a lúcfenyő, csak ritkán téved más fenyőfélére. Legjobban a 20–40 éves fák felelnek meg ízlésének, különösen ha azok törzsrésze sebzett, mert az ilyen sebhelyeken furakodik leginkább be. A nőstény szabálytalan menetet rág a kéreg alatt és petéit nem kis kamrákba, hanem egy csomóban rakja le. A kikelő kis lárvák is közösen, egy irányban rágják ki a kéreg rétegeit, úgyhogy nem számos lárvamenetet, hanem családi menetet találunk magunk előtt, amelynek belsejében, rágóliszttel körülvéve alakulnak bábbá a kifejlődött lárvák. A kikelt bogarak nem hagyják el a családi fészket, hanem eleinte ujjasan elágazó meneteket rágnak a kéregbe és csak azután hagyják azt el, amikor a fajfenntartás gondja nehezedik rájuk. Kártétele veszélyes, mert nagy barna gyantatölcsérek által jelzett folytatólagos támadásai a fák pusztulását eredményezik.

A kéregszúvak (Scolytinae vagy más néven Eccoptogastrinae) potroha hátul rézsútosan lemetszett. Habár rágványuk különféle, életjelenségeik mindazonáltal sok megegyezőt mutatnak, például azt, hogy az öreg bogarak rövid életűek, a párosodás és petelerakás után rövidesen elpusztulnak, egy második nemzedék létrehozására alkalmatlanok. Máskép áll ez a friss bogarakkal, ezek kifejlődésük után azonnal párosodnak és létrehozzák a második nemzedéket. Kivételt csak a nyírfa kéregszúva (Scolytus Ratzeburgi Jans.) képez, mert neki évenként csak egy nemzedéke van. A nyírfa kérge alatt lévő rágványa hosszú, függőleges anyamenetből és az ebből elágazó lárvamenetekből áll. Feltűnő, hogy az anyamenetből a bejárati lyukon kívül több nyílás vezet kifelé, állítólag a menet jobb levegőztetése céljából. Így a nyírfa fehér kérgén sokszor látunk függőleges vonalban elhelyezett nagy fekete lyukakat, amelyek elárulják azt, hogy ez a bogár megtámadta a fát.

Nagyobb jelentőséggel bírnak a gyümölcsfák kéregszúvai, ezeket nálunk két faj képviseli, a fénylő fekete, 3.5–4.5 mm hosszú nagy gyümölcsfakéregszú (Scolytus pruni Ratz.), melynek csápja és lába vörösesbarna, előtora szétszórtan pontozott, szárnyfedői pontozottan rovátkosak és a félakkora kis gyümölcsfakéregszú (Scolytus rugulosus Ratz.), melynek szárnyfedői a csúcson világosabbak és előtora erősen ráncolva pontozott. Mindkét faj megtámadja a különféle gyümölcsfákat és a megtámadott ágak elszáradását, sőt a törzs elpusztulását okozza. Rágványát könnyen ismerhetjük meg, a befúrási lyukból meredeken fölfelé vezet az anyamenet a kéreg alatt, mely úgy, mint a hosszú lárvamenetek és a bábok kerek bölcsője, a fába is bemélyed. A nagy gyümölcsfakéregszú anyamenete kis tágulattal kezdődik.

A valódi kéregszúvak (Ipinae) között szintén számos fontos kártevővel találkozunk, ezek gömbölyű feje az előtor alatt rejtőzik, harmadik csápízük hengeres, hasuk nem rézsútos. A szárnyfedők csúcsán többnyire mély öblösödést találunk, melynek szélét fogak szegélyezik. Azokról a pusztításokról, amelyeket ezek a bogarak okoztak, már régi feljegyzések tanuskodnak. Már a XVII. század krónikásai megemlékeznek egész fenyvesek kiszáradásáról a német középhegységben és arról az izgalomról, amely e miatt mutatkozott. Egész erdők kiszáradtak, százezerszámra pusztultak ki a fák, a nélkül, hogy az okával akkoriban tisztában lettek volna. Egy 1699. évi leírás szerint „megfigyelték, hogy a fekete ganajbogarak erősen a fához kapaszkodnak, farkukat a kéregbe fúrják és ürüléküket behányják. Ettől fekete nyűvek nőnek, melyek mélyen a fába rágják magukat”.

Akkoriban tehát az ártatlan ganajbogarakat gyanúsították meg, pedig a baj okozója nem lehetett más, mint a betűző szú (Ips typographus L.). Ez a 4.5–5.5 mm hosszú, vöröses vagy szurokbarna és molyhos sárga szőrökkel fedett szú egész Európában, Franciaországtól Szibíriáig és Lapphontól az Alpokig elterjedt, de szerencsére rendesen nem nagy számban, mindenütt megtaláljuk a fenyvesekben. A betűzőszú a nyolcfogúakhoz tartozik, szárnyfedői meredek csúcsa szélén ugyanis 4–4 foga van, melyek közül a harmadik a legerősebb.

Az első enyhe tavaszi napokon a bogár már ott repül lomhán téli szállása körül és újra eltűnik, ha az időjárás hidegebbre fordul. Csak a kitartó meleg napsütés és mintegy 20 °C-os meleg levegő csalja ki nagyobb számban, amikor egész rajok szállnak a levegőben. Leginkább beteges, vén, elhaló, 80–100 éves fákat keresnek fel, az egészséges fákat csak tömeges előfordulásuk esetén támadják meg. Először a fatörzs felső részét a korona alatt lepik el és csak a később érkezők szorulnak mind lejjebb és lejjebb. Tápnövénye a lúcfenyő, az erdei és vörösfenyőt csak kivételesen támadja meg. Ha a betűző szú kiszemelt magának egy megfelelő helyet a törzsön, a hím kezdi meg a munkát, függőlegesen átfúrja a kérget, majd mélyebben egy kis kamrát készít, ebben folyik le a párosodás. Minden hímet 2–3 nőstény kíséri, melyek mindegyike függőleges anyamenetet rág magának. Ennélfogva a párzási üregből két vagy három anyamenet indul ki, ezek közül egy fölfelé és kettő lefelé irányul, vagy megfordítva. Amíg a nőstények ezzel a munkával vannak elfoglalva, addig a hím sem marad tétlen, szárnyfedőcsúcsán lévő kivájásával felveszi a rágólisztet és hátrafelé mászva kitolja a befúrási nyíláshoz és kiszórja azt. Így gondoskodik a közben újra párosodó hím a menetek tisztaságáról. A kikelő lárvák jobbra-balra rágják sűrűn egymás mellett álló meneteiket, úgyhogy nemsokára előttünk fekszik az a szabályos rágvány, mely Linnét arra vezette, hogy azt nyomdabetűkhöz vagy jelekhez hasonlítsa és ezért a bogarat betűző szúnak nevezze.

A kéreg alatt létesített rágvány csak akkor teljes, ha a lárvamenetek végén a szélesebb bábbölcsők is elkészültek. Ezekben találjuk a bábokat és később a friss bogarakat, utóbbiak eleinte a bölcső körül rágnak, azután kirágják magukat, elrepülnek és megkezdik az ivadékról való gondoskodásukat. Kedvezőtlen időjárás esetén a friss bogarak kirepülése hosszabb halasztást szenvedhet, ilyenkor szabálytalan, elágazó meneteket rágnak. A betűző szú esetében egy második nemzedék sorsát mindig az időjárás határozza meg. A régi vagy öreg bogarak a nehéz költőmunka következtében nagyon kimerülnek és többnyire el is pusztulnak, habár kedvező körülmények között, rövid pihenés után, ugyanabban az évben a második nemzedék megalapozásához is hozzálátnak.

Nemcsak a középkorban, hanem újabb időkben is borzasztó pusztításokat végzett a betűző szú, így Nüsslin szerint Közép-Németországban, különösen a Harz-hegységben 1772-ben kezdődött egy nagy pusztítás, amely 1781–83-ban érte el tetőpontját és csak 1787 körül szűnt meg. A zellerfeldi erdőkerületben akkor körülbelül hárommillió fát pusztított el a betűző szú.

A mult század 70-es éveinek kezdetén a Cseh- és a Bajor-erdőben dühöngött a bogár. Kártételét erős viharok és hótörések készítették elő, amikor sokezer kidöntött fatörzs elősegítette elszaporodását. A kidöntött fák a rajzó bogaraknak hamarosan nem voltak elegendők, úgyhogy sok milliójuk az egészséges fákra támadt. Az erdők megmentésére sokezer ember sokévi munkájára volt szükség. A Cseh-erdőben 104.100 hektár erdőt támadott meg a betűző szú, úgyhogy 2.7 millió köbméter fa eltakarítása vált szükségessé.

Mindenütt, ahol a betűző szú veszélyes munkáját végzi, hozzátársul egy 2 mm hosszú, szárnyfedőcsúcsán 6 fogacskával felfegyverzett bogárka, a rézmetsző szú (Pityogenes chalcographus L.). Ő a betűző szútól elkerült vékonyhéjú törzsrészeket és az ágakat keresi fel, de sokszor a betűző szú menetei közé ékeli a fába is jobban bemélyedő rágványát. A rézmetsző szú anyamenetei csillagszerűen ágaznak el a kéregben bennmaradó párzóüregből.

A lúcfenyő fájában erősen bemélyedő csillagos rágványa van a barázdásfarú szúnak (Ips laricis F.). Ez a szú alig éri el az 1.5 mm-t, szárnyfedője csúcsán csak egy barázdaszerű bemélyedése van, melyet fogacskák nem szegélyeznek és nősténye aranysárga szőrkefével borított homlokáról ismerhető fel.

A valódi szúvakhoz nemcsak kéreg-, hanem fásszövetben fejlődők is tartoznak, mint a már említett sávos fenyőszú (Xyloterus lineatus Ol.), mely létrás rágványával a fa ipari felhasználását gátolja meg. Fajrokona a varratos bükkfaszú (Xyloterus domesticus L.), körülbelül 3 mm hosszú, szárnyfedői csak a varrat mentében feketék, csápja és lába pedig sárga. Létrás rágványát nemcsak bükkbe, hanem tölgybe, nyírfába és más lombos fákba is rágja.

Egyéb fásszövetben fejlődő szúvak közül még a púpos szúról (Anisandrus dispar F.) kell megemlékeznünk, mely a tölgyet, bükköt és más lombos fákat, különösen pedig gyümölcsfákat támad meg. Feltűnő a púpos szú ivari különbözősége, amíg ugyanis a 3 mm hosszú, vörösessárgacsápú és lábú fekete nőstényének szárnyfedői fínoman pontozottan rovátkosak, addig a majdnem gömbölyű, 2 mm hosszú hím repülni sem tud. A már szülőhelyén megtermékenyített nőstény kirepül és ágakba és vékony törzsekbe fúrja merőlegesen a fába mélyedő aknáját, melyből jobbra-balra fiasító meneteket rág az évgyűrűknek megfelelő távolságban, amelyekből azután merőlegesen a másodlagos menetek ágaznak ki. A nőstény az elsődleges és a másodlagos menetekben helyezi el petéit. A lárvák nem rágnak meneteket, miután nem táplálkoznak fás részekkel, hanem csak a meneteket bélelő ambroziagomba szolgál táplálékukul. A bogár veszedelmes kártevő, mert rendesen teljesen egészséges gyümölcsfákat támad meg, rágásával erős nedvkifolyást okoz és hamar elpusztítja a megtámadott fákat. Sok kártételét jegyezték fel, amikor sokszáz fa esett neki áldozatul.

A szúfélékhez sorolandók még a főleg Japánban elterjedt Scolyplatypinaek, melyek a szúfélékhez hasonlóak, fejük azonban nem rejtőzik a tor alatt. A törzsszúvak (Platypinae) szintén a melegebb vidékek lakói, ezek abban különböznek a valódi szúvaktól, hogy első lábfejízük hosszabb, mint a többi íz együttvéve. Ezek is a fák törzsét fúrják meg, és pedig előszeretettel a keményfájú lombos fákat vagy öregebb fenyőket, amelyekbe mélyen fúrják be menetüket a fás szövetekbe. A törzsszúvakat nálunk csak a tölgy törzsszúva (Platypus cylindrus F.) képviseli. Az Egyesült-Államok déli részében honos rokonáról, a Platypus compositus Sayról azt írják, hogy nőstényét rendszerint több hím kíséri és ezek sokszor elkeseredett harcot vívnak egymással, amikor a szárnyfedőjük csúcsán lévő tüskéknek nagy hasznát veszik.

§ Szibériai szil (Ulmus pumila) – Szil: csn

Turkesztánban, Kelet-Szibériában, Mongóliában, Tibetben (Xizang), Észak-Kínában, az indiai Észak-Kasmírban és Koreában őshonos.

A szibériai szilt Ázsiában, Észak-Amerikában és kisebb mértékben Európában (főleg Dél-Európában) termesztik is, mivel a szilfavésznek (Ophiostoma novo-ulmi) viszonylag jól ellenáll. Az Egyesült Államok nyugati és középső részén invazív faj.

10–20 m magasra növő fa, vagy sűrű cserje. Törzse alacsonyan ágazik el, ferde. Lombhullató, levelei kicsik (6–7 cm hosszúak), keskenyek, durván fűrészes szélűek. A levélváll többé-kevésbé szimmetrikus.

Kétivarú virágai levélhónalji csomókban tavasszal a levelek előtt jelennek meg, szélbeporzásúak.

Termése a nemzetségre jellemző lependék. A termést körülvevő termésszárnyak kezdetben asszimilálnak, később a magok terjedését segítik. Mérsékelt éghajlaton ritkán 60 évig is él, de Ázsiában ahol őshonos, 100–150 év az élettartama.

Az U. pumila var. arborea (syn. Ulmus ‘Pinnato-Ramosa’) – turkesztáni szil hajtásai maradandóan szőrösek, a levelek csúcsa hosszabban kihegyezett. A japán szillel (Ulmus japonica) alkotott hibridjét, az Ulmus ‘Sapporo Autumn Gold’-ot Angliában gyakorta ültették az 1980-as években szilfavész-rezisztenciája miatt.

A kifejlett növények szárazság- és fagytűrők, a teljes napsütötte fekvést kedvelik. A pangóvizet és árnyékot rosszul viselik.

A szibériai szil kiválóan alkalmas bonszaiként történő nevelésre. Levelei aprók, gyors növekedésű, a szilfavészre kevésbé fogékony, mutatós fácska. Érdemes foglalkozni vele.

Sövénynek nemesített változatát (Ulmus pumila ‘Celer’) manapság „csodasövény” néven emlegetik, mivel képes két év alatt teljesen zárt, kerítésmagasságú tömör növényfalat képezni. Rendkívül igénytelen a talajra, tehát a homokos talajon éppoly jól fejlődik, mint a lazított agyagos, kötött talajtípusokon. A magoncok, illetve csekély fejlettségű (20 cm-nél kisebb)palánták növekedése, természetesen jóval lassabb, még napos, bő vízellátottságú, legalább közepes minőségű talajokon is 5-8 év kell a teljes záródáshoz 2m magasságig, zárt talajtakaró növényzet között.

§ Szilvamoly (Grapholita funebrana) – Szilva: csn, lk

Ez az eurázsiai faj Európa nagy részén honos, csak az északi területeken nem él. Kelet felé a Japán-tengerig, dél felé Észak-Afrikában is elterjedt. Magyarországon mindenfelé megtalálható.

A lepke szárnya sötétszürke, halványan mintázott. A szárny fesztávolsága 12–15 mm. Annyira közeli rokona a keleti gyümölcsmolynak, hogy nem csak ránézésre könnyű összetéveszteni őket, de a két faj „feromonpár”, azaz mindkettejük nőstényeinek szexferomonjai vonzzák a másik faj hímjeit is.

Magyarországon évente három nemzedéke kel ki, és a három rajzás összefolyik. Kifejlett lárvái telelnek át – legtöbbjük a fakéreg repedéseiben. Az első nemzedék rajzása április végén vagy május elején kezdődik. Május végén–június elején a hernyók a még zöld szilvát támadják meg: a kényszerérett szilvák

június végén lehullanak. A július elejétől megjelenő erős mézgafolyás a szilvamoly második (első nyári) nemzedékének kártételét jelzi. A károsított szilvák könnyen lehullanak.

A szilvamoly elsődlegesen a szilvát károsítja úgy, hogy hernyói kifejlődnek bármely termesztett szilvafajtában, sőt, a kökényben is. Ritkásan más gyümölcsben is megjelenik. Azokat a szilvákat, amiket a hernyók megsebeztek, könnyen megfertőzi a monília.

§ Szilva-tapló (Phellinus tuberculosus) – Szilva: csn, lk

Syn.: Phellinus pomaceus 

Termőteste 3-8 cm átmérőjű, körkörösen kissé barázdált, barnás, majd szürkülő, széle duzzadt, világosabb, apró szőrök borítják.

Tráma, termőréteg: pórusos, a pórusok vörösbarnák, szürkésbarnák vagy sárgásszürkék.

Húsa fiatalon vöröses, idősebb korban sárgásbarna, kemény.

Termőhely és idő: márciustól novemberig, leggyakrabban a rózsafélék családjába tartozó gyümölcsfákon, elsősorban szilván és őszibarackon, ritkábban almán, körtén, galagonyán és kökényen, elvétve egyéb lombos fákon is; a szakirodalom szerint két esetben jegenyefenyőn is találták. Évelő. Nem ehető.

a gomba, bár életmódja parazita és lassan fehérkorhadást okoz, nem pusztítja agresszíven a megtámadott fát, így az még évekig él a fertőzést

követően, noha termése rendszerint még éretlen állapotban rothadni kezd. A szilvatapló az egész eurázsiai mérsékelt és szubtrópusi övben, Észak - és Közép-Amerikában, valamint Ausztráliában és Új-Zélandon is megtalálható, a legtöbb helyen, így hazánkban is gyakori.

§ Nemes szilva – Szilva: csn, lk

A nemes szilva vagy európai szilva a rózsafélék családján belül a Prunus nemzetségbe tartozó fa.

Csonthéjas termése fontos gyümölcs, termesztése jelentős. Világszerte más-más fajokat termesztenek, vannak amerikai (P. nigra, P. americana), és kínai (P. simonii), japán (P. salicina) fajok. A P. domestica hazája Közép-Ázsiától a Fekete-tengerig, Közép-Európáig tehető. A Ringló az egyik alfajának az egyik változata (P. domestica subsp. italica var. claudiana).

Kitűnő lekvárt készítenek belőle a téli hónapokra, de befőzésre is alkalmas. A hullott szilvából készítik a hungarikumnak számító szilvapálinkát, és a szilva adja a legjobb aszalványt.

Fogyaszthatjuk nyersen - gyümölcsként, gyümölcssalátákban, kedvelt főzve, gyümölcslevesekben is. Az aszalt szilva kitűnő rágcsálnivaló, de jól illik egyes húsételekhez, különösen a vadakhoz. Az aszalt szilvában is megvan, ami a friss gyümölcsben, ráadásul töményebben.

Főzött gombóc töltelékének is használatos, ennek közkedvelt módja, hogy fahéjas cukorral ízesítve hajtogatják a krumplis- vajas gyúrt tésztát. A gombócokat gyakran pirított zsemlemorzsába hengergetik.

§ Fehéruszonyú szirtcápa vagy fehérfoltú szirtcápa (Triaenodon obesus) – Szirt: csn

A kékcápafélék (Carcharhinidae) családjába tartozó Triaenodon nem egyetlen faja. Emberre csak elvétve veszélyes.

Az Indiai- és a Csendes-óceán vizeiben honos. Kagylókkal, Csigákkal és más puhatestűekkel táplálkozik, a páncéljukat erős állkapcsával és fogaival roppantja össze. Átlag hosszúságuk 2,1 méter. Nevét az úszói végén található fehér pöttyökről kapta.

§ szirtőr – Szirt: csn

18.1.4. Csoport: Bromo-Festucion pallentis Zólyomi 1966

(Szubmediterrán mészkő-dolomitsziklagyepek)

A Bromo-Festucion pallentis társulások a Dunántúli-középhegység, a Mészkő-Alpok és az Északi-Kárpátok előhegyeinek szubmediterrán jellegű mészkő-dolomitsziklagyepjei. Túlnyomórészt bennszülött vagy reliktum társulások, amelyek sekély, kövecses dolomit-rendzina talajokon, a mészkövek közül főleg a kemény jura-mészkőn és édesvízi mészköveken alakultak ki és maradtak fenn.

Laza szerkezetű, alacsony gyeptársulások, amelyekben zsombékszerűen növő alacsony füvek (Festuca pallens, Stipa eriocaulis) és sások (Carex humilis) uralkodnak. Magasabb növésű fű csak a magyar rozsnok (Bromus pannonicus) és az élesmosófű (Chrysopogon gryllus), amelyek azonban nem alkotnak zárt, magas állományokat.

Jellemző fajai között alpesi származású tőlevélrózsás kétszikűeket, védett és reliktum fajokat találunk. Ilyenek a sulyoktáska (Aethionema saxatile), a havasi nyúlhere (Anthyllis vulneraria subsp. alpestris), a korongpár (Biscutella laevigata agg.), a magyar rozsnok (Bromus pannonicus), a szürke bogáncs (Carduus glaucus), a terpedt koronafürt (Coronilla vaginalis), a Szent István-szegfű (Dianthus regis-stephani), a kövér daravirág (Draba lasiocarpa), a balatoni galaj (Galium austriacum), a szirtőr (Hornungia petraea), a szőke oroszlánfog (Leontodon incanus), a medvefül kankalin (Primula auricula subsp. hungarica), a magyar gurgolya (Seseli leucospermum), a délvidéki árvalányhaj (Stipa eriocaulis), és a pannon borkóró (Thalictrum pseudominus).

Az asszociációcsoportot Zólyomi eredetileg a Brometalia rendbe sorolta, azzal a meggondolással, hogy Braun-Blanquet eredetileg a szubmediterrán gyepeket osztotta ebbe a rendbe. Valójában az Alpok déli lejtőinek szubmediterrán gyepjei és az Appenninekéi is oromediterrán helyzetűek, vagyis a mediterrán övezetből vertikálisan emelkednek ki, és a bükkös öv sziklagyepjei, illetve rétjei. Ezeknek számos eleme a mi dolomit gyepjeinkben is megtalálható, de nálunk keverednek pannóniai, kontinentális, illetve balkáni és kelet-szubmediterrán elemekkel. Végső soron ezekben a társulásokban a sziklagyep-jelleg dominál, és ezért egyet kell értenünk Mucina és Kolbek felfogásával, amely ezeket a gyepeket a Stipo-Festucion pallentis rendbe és nem a Brometaliába osztotta.

§ kisalföldi szirtipók – Szirti: csn

Parasyrisca arrabonica Szinetár & Eichardt, 2009 2357 kisalföldi szirtipók 36

Kisalföldi Meszes Homokpuszta természeti értékei

Az európai jelentőségű magyar futrinka és homoki nőszirom mellett számos védett állat- és növényfajnak élőhelyet biztosító kisalföldi meszes homokpuszta egykor Győrtől egészen Esztergomig húzódott, mára azonban jelentős része megsemmisült. A gyorsan terjeszkedő települések, a mezőgazdasági művelés fejlődése, a termőhelyek változása és az erdősítés néhány évszázadon belül szinte teljesen megsemmisítette ezt a különös, sokak számára ismeretlen védett élővilágot. Az egykori és jelenlegi katonai gyakorló területeken azonban a homokpuszta növényzete védve maradt.

A katonai használatnak köszönhetően találkozhatnak a környéken kirándulók a sárga virágáról ismert poloskaszagú kosborral, agárkosborral vagy fekete kökörcsinnel is. A védett növények mellett számos különleges állatfaj, így a hímjének feltűnő piros színéről felismerhető bikapók vagy a kisalföldi szirtipók, melynek első példányát itt találták meg a világon. Az egykori legelőerdők maradványaiként álló több száz éves tölgyfák, amellett, hogy fészkelőhelyet biztosítanak a madaraknak, a nagy hőscincér és nagy szarvasbogár állományának biztosítanak élőhelyet. A homokbuckák közötti mélyedésekben kialakulhatnak kis vízfelszínek is, amelyek jelentős kétéltű állománynak nyújtanak szaporodóhelyet, így a barna ásóbékának vagy vöröshasú unkának.

A fennmaradt természeti értékek megőrzése érdekében a gönyűi lőtér 1992-ben része lett a Pannonhalmi Tájvédelmi Körzetnek, így országos jelentőségű védett természeti területnek minősül, amely 2009-ben került be a Natura 2000 területek közé, a Gönyűi homokvidék kiemelt jelentőségű természetmegőrzési terület részeként.

Annak érdekében, hogy gyermekeink és unokáink is felfedezhessék az itteni táj természet adta szépségét, gyönyörködhessenek az itt élő védett állat- és növényvilág sokszínűségében, sürgős intézkedéseket kell tennünk.

Erre biztosít lehetőséget az Európai Unió LIFE+ programja keretében elnyert 1,73 millió euró költségvetésű pályázat, amelynek segítségével lehetővé válik a kisalföldi homokpuszta területén elhelyezkedő honvédségi lő- és gyakorlóterületek természetvédelmi célú helyreállítása.

A természeti értékeket veszélyeztető tényezők és akciókA projekt keretén belül elsősorban a tömegesen elterjedt, más kontinensekről behurcolt növények, így a selyemkóró vagy a bálványfa eltávolítására is sor kerül. Mivel ezek gyors terjedésükkel kiszoríthatják a természetes élőhelyek fajait, és helyükön fajszegény, gyomos közösségek alakulnak ki, ezzel veszélyeztetik a hazai élővilágot.

§ Északi szirtipáfrány (Woodsia ilvensis) – Szirti: csn

A levelei szárnyasan összetettek, hasogatottak, a szárnyak oldalai csipkések. A hosszúkés levelek alapja kiszélesedő. A levélnyél vörösesbarna

pikkelyekkel és szőrökkel borított, erősen árkolt. A spóratartó tokok a levelek karéjainak szélén helyezkednek el.

Spóraszórás július-augusztus. Mérete 5-15cm. Nyílt szilikát sziklagyepek szikláinak falán terem.

§ Pontozott szitagomba (Poronia punctata) – Szita: csn

Syn.: Pontozott maggomba 

Kisebb termetű gombácskák, leggyakrabban lótrágyán. Első tekintetre az apró, fehér korongok tűnnek fel a trágya felületén. Közelebbről szemügyre véve apró fekete pontok láthatók rajta, ezek az oszciólumok (peritéciumainak nyílásai). Sztrómája egészen fiatal korában egy 0,5 - 1 mm átmérőjű rózsaszín gömböcske, azután hamar csészeszerűvé nyílik, növekedés közben egyre inkább kiterül és (legelőször a korong közepén) megjelennek a fekete pontokként látszódó peritéciumok is. A színe eközben piszkos rózsaszínből egyre fehérebbé válik, állaga pedig egyre keményebb, szívós állagú, fehér lesz. Átmérője általában 3-6 (22) mm. A korong lehet szabályos vagy szabálytalan kör alakú, vagy ovális.

Kettévágva láthatók a korong felszínére nyíló, fekete, palack alakú peritéciumok, melyek kezdetben a középpont körül koncentrálódnak, és egy bizonyos szélességű sávban még nem láthatók. Később aztán ez a steril sáv leszűkül, itt is megjelennek az oszciólumok, és a korong széle gyakran visszapöndörödik. 

Tönkszerű része alig emeli ki a felszínről, a korong síkja leggyakrabban ráterül az aljzatra. A tönki rész külső felülete feketés színű, felületébe aljzatdarabok tapadnak. A tönkrész belseje a termőtestpárna többi részével egyezően fehéres színű, szívós állagú. 

Aszkuszaiban 8 db 20,5 - 24,8 µm x 9,7 - 11,9 µm (átlag 22,6 x 10,8 µm) méretű elliptikus, sötét spóra termelődik, amelyeken hosszanti barázdák láthatók.

Spórapora fekete. A spórák tömege nem porszerű, hanem ragacsos állagú. Ez a spórákat körülvevő ragacsos burok valószínűleg a fűszálakon való könnyebb megtapadást szolgálja. Az állatok a fűre ragadt spórákat legelés közben megeszik, majd emésztőrendszerükben sértetlenül áthaladva a gombaspóra a táptalajául szolgáló trágyával együtt távozik. Valószínűleg ivartalanul is szaporodik. A fiatal példányok felülete lisztes-poros, amit a rokonsági körébe tartozó Xylaria fajoknál a konídiumok tömege okoz. 

Lótrágyán egész évben megtalálható. Csak olyan területeken képes élni, ahol szabadtéri tartásban élnek az állatok (általában lovak), és a rendszeresen kijuttatott trágya bolygatás nélkül a helyszínen marad hónapokig, évekig. Ilyen terület egyre kevesebb van Európában. Feltételezhető, hogy

hazánkban él egész Európa legjelentősebb állománya, azonban itt is erősen ritkul. 

§ Mocsári szitkár – Szitkár: csn

A szitkárfélék (Sesiidae; egyes, régebbi rendszerekben Aegeriidae) avagy üvegszárnyú lepkék a valódi lepkék alrendjébe tartozó Heteroneura alrendág Sesioidea öregcsaládjának névadó családja.

Üvegszárnyú lepkék a sarki területektől a trópusokig élnek. A legtöbb faj holarktikus; elterjedésük déli határa Etiópia, illetve Mauritánia.

Ez a monofiletikus csoport jól megkülönböztethető, élesen elkülönül a többi molylepkétől. Sárga vagy fehér, Endofág hernyóik növények belsejében (fákban, gyökerekben) rágnak; egyesek mezőgazdasági kártevők.

Zömmel kis, ritkábban közepes termetű imágóikat „hymenopteroid”, alkatúaknak nevezik, mivel megjelenésük a hártyásszárnyúakra (Hymenoptera: legyekre, darazsakra) emlékeztet. Mint nevük is mutatja, hátsó Szárnyaik többnyire üvegszerűen átlátszók. A nagy, megnyúlt, keskeny első szárnyakon többnyire 3-3 pikkelymentes, ún. "üvegablak" van: Szárnyuk erezete igen jellegzetes; a radius mindig ötágú. A hátsó szárnyakon az Sc ér többé-kevésbé visszafejlődött, az M és Cu erekről többnyire hiányzik az ágak egy része. Mind a három anális ér fejlett, és mindig van egy tapadósörtéjük is.

A csápok vagy megnyúlt orsó alakúak szőrpamaccsal, vagy szál formájúak – ilyenkor egyik oldaluk fésűs. A hímek csápja mindig szőrös, a nőstényeké szőrtelen.

A fejen közvetlenül a csápok mellett elhelyezkedő mellékszemek nagyon nagyok. A palpus maxillaris többnyire hiányzik, vagy nagyon csökevényes. A palpus labialis egyenes, mindig három részből áll, és rendszerint erősen pikkelyes. A pödör-nyelv többnyire jól fejlett, de néhány fajé visszafejlődött vagy hiányzik.

A tor erős, a farpamaccsal díszített potroh vékony; rajta rendszerint sárga, vörös vagy fehér gyűrűket, illetve sávokat találunk. A nőstényeknek két genitália-nyílásuk (ditrysia) van, tojócsövük behúzható. Vékony lábaik viszonylag erősek és hosszúak, harmadik lábpárjukon közép- és végsarkantyúkat viselnek. A lábak pikkelyezése, színeik mintázata fontos határozó bélyeg.

Az európai fajok imágói többnyire nappal repülnek és virágokról táplálkoznak. Csak néhány éjszakai fajuk van (mint például a Pennisetia hylaeiformis Lasp.).

Nappali életmódjuk dacára az imágók megfigyelése és begyűjtése meglehetősen nehéz. Valamennyi faj Hernyója endofág: lágyszárú növények gyökereiben, szárában, fák, bokrok ágaiban, illetve azok kérge alatt rágnak.

A rendkívül fajgazdag Családot két Alcsaládra és további mintegy 180, alcsaládba be nem sorolt nemre bontják. Hazánkban 47 fajuk ismert.

Magyarországon a 20. század közepén még csak 34 fajukról tudtunk. Az újabb kutatások eredményeként ez a szám 2002-ig 47-re emelkedett. Azóta nagyjából

ennyiről tudunk, bár a különböző szerzők fajlistái némileg eltérőek.

mocsári szitkár (Ch. palustris Kautz, 1927) – Magyarországon védett; természetvédelmi értéke: 2000 forint — Magyarországon szórványos (Buschmann, 2004; Pastorális, 2011).

A magyar szitkár és a mocsári szitkár tápnövénye a mocsári kutyatej. A magyar szitkár csak a Kárpát-medencében fordul elő, a mocsári szitkár viszont Ukrajna és a délorosz sztyeppek mocsaraiban, lápjaiban is honos. Hernyójuk két évig fejlődik a kutyatej szárában, miközben hosszú folyosókat rág a szár belső, szivacsos állományába.

§ Nagy szívvirág (Lamprocapnos spectabilis) – Szív: csn

Korábban Dicentra spectabilis) a mákfélék (Papaveraceae) családjának füstikeformák (Fumarioideae) alcsaládjába tartozó növényfaj, a Lamprocapnos nemzetség egyetlen faja.

Sokáig a szívvirág(Dicentra) nemzetségbe sorolták, ám 1997-es molekuláris genetikai vizsgálatok kimutatták különbözőségét a nemzetségtől.

Kelet-Ázsiában Szibériától Japánig őshonos. Bár kedvelt kerti virág, ritkán vadul ki, és jellemzően akkor sem terjed tovább. Rizómás, lágy szárú, évelő növény. A legfeljebb méteres, zöld vagy rózsaszínes Száron három levélkéből összetett levelek nőnek. A szív alakú Virágok 3–5 cm hosszúak, külső szirmaik rózsaszínűek, a belsők fehérek, függőleges fürtben nyílnak késő tavasztól kora nyárig. A növény virágzás után, nyártól gyakran csökkentett életműködésű állapotba kerül.

Népszerű dísznövény, mérsékelt éghajlat alatt kerti növényként is termeszthető, de vágott virágként is kapható. Nedves és hűvös éghajlaton a napfényt jól viseli, de melegebb, szárazabb klíma alatt némi árnyékra szüksége van. A leveleit néha a levéltetvek és a Csigák fogyaszthatják.

A magvakat frissen kell elvetni. Tőosztással is szaporítható, ezt késő ősszel vagy kora tavasszal ajánlott elvégezni. A növénnyel való érintkezés egyeseknél bőrirritációt okozhat, izokinolin-alkaloidtartalma miatt.

§ Szivárványsügér (Herotilapia multispinosa) – Szivárvány: csn

Korábban Archocentrus multispinosus) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának sügéralakúak (Perciformes) rendjébe, ezen belül a bölcsőszájúhal-félék (Cichlidae) családjába tartozó faj.

A halat először a Herotilapia nembe helyezték, de később Juan Schmitter-Sotónak köszönhetően a szivárványsügért áthelyezték az Archocentrus nembe.

2008-ban, Oldrich Rican kutatásai szerint a szivárványsügér közelebbi rokonságban áll a Rocio octofasciatával és az Astatheros-fajokkal, semmint az Archocentrus többi fajával, emiatt javasolja, hogy a halat tegyék vissza a Herotilapia nembe.

2015-ben ezt a halat visszahelyezték a Herotilapia nembe, Herotilapia multispinosa név alatt.

A visszaállított nemének az egyetlen faja.

A szivárványsügér közép-amerikai édesvízi halfaj. Ez a bölcsőszájúhal Hondurasban, Nicaraguában és Costa Ricában őshonos.

A szivárványsügér igen kedvelt akváriumi hal. A hal színe általában narancsszínű és aranysárga, de a pikkelyekről visszaverődő napfény újabb, szivárványszerű színeket ad a halnak. A szivárványsügér állapotának megfelelően képes a színét változtatni. Mivel általában

csak 9 centiméter hosszú - néha 17 centiméteres is lehet-, és a többi közép-amerikai bölcsőszájúhaltól eltérően békés természetű, számos akváriumtulajdonos szeretné a gyűjteményébe.

A hal megtalálható az iszapos tavak és mocsarak fenekén, ahol specializálódott fogainak segítségével találja meg a táplálékául szolgáló algákat. A szivárványsügér a 7,0–8,0 pH-értékű, 9–20

nk-ú (német keménységi fokú) és a 21–36 Celsius-fokos hőmérséklet tartományban lévő vizet kedveli.

E halak jó szülők. Az ikrákat a vízfenékre rakják. Az ikrákat és az ivadékot mindkét szülő védi.

§ Szlankamenka – Szlanka: csn

Balkáni eredetű, bőven termő szőlőfajta.

Ennek a földrajzi névből keletkezett idegen eredetű szőlőnevünknek a szótörténete a XIX. század első feléig adatolható (1832:Schams, 1844: Legrády, 1858: FG., 1859:Letenyei, 1869: MNy. 64, 1887:Goethe, 1897:Molnár I., 1935: Révai). A nyelvjárásokban számos alakváltozata használatos [KkSz.: szlankamënka | SzegSz.: szlankamenkamagyarka | Entz: szlanka menka (Szerémség) | Tersánczky: szlánkámenka (Nagykanizsa) | Frisch; német N. slankamenka, Slangamenga (Versec vidéke) | Németh: szlanka, piros szlanka (Erdély) | NépismDolg. 1978: szlamkamenka (Erdély, Miriszló)].

A szőlőnév átvétel a délszlávból; vö. a szerbhorvát slankamenka, bijela slankamenka ’Zapfner’ szőlőnévvel, mely a Slŕnkamen ’Zalánkemén’ helynévből ered.

A fajta a Balkán déli részéről származik, onnan a Szerémségen keresztül terjedt el, főleg Versec, Fehértemplom vidékén és Horvátországban termesztették.

Ma Tokaj-Hegyalja kivételével az ország minden borvidékén kedvelt fajta.

A szlankamenka neve sokfelé magyarka, Magyartraube,magyarszőlő. Régtől szerepel ampelográfiai művekben (1829: Görög, 1833: Schams, 1834: Haller, 1856: Gyürky, 1858: FG., 1859: Letenyei, 1869: MNy., 1886: Hamm, 1887:Goethe, 1899:Útm.). A nyelvjárásokból is sok vidékről adatolt [ÚMTsz.: magyarka ’szőlőfajta’ (Szentes) | SzegSz.: pirosmagyarka, sárgamagyarka, ződmagyarka, szlankamenkamagyarka | Feyér: magyarka (Versec vidéke) | Goethe: Magyartraube (Alsó-Ausztria és Steiermark) | Frisch: Magyarka ’ungarische Gewürz-Traube’ (Versec)]. Az úgynevezett Ungarntraube [1836: Ungar, Ungerlein ’kleiner Gutedel’ (BM.)], blaue

Ungar Schams Ferenc szerint „seit undenklicher Zeit in Ungarn kultiviert wurde, nicht aus Serbien stamme”, azaz a magyarszőlő már nagyon régóta termesztett

Magyarországon, nem Szerbiából származhat. Kérdés, hogy mely vidéken; a mai ampelográfusok a magyarka szőlő délvidéki eredetét vallják (pl. Csepregi–Zilai 1988). Ez esetben nem belső nyelvi fejlemény a magyarka, hanem jövevényszó a délszláv szerbhorvátból; vö. madžarka, madžaruša (R. 1852: mad’žârka, madžaruša ’uvae genus’, magârka). A Szerémség pusztulása és az ottani népességcsere után a délről fölnyomuló délszláv lakosság az ott talált fajtákat jelölte a magyarica (és szlankamenka) nevekkel. A -ka képző gyakran használatos a helységekről, vidékekről elnevezett szőlőneveknél a szerbhorvátban, de személyt, népet, nemzetet és nemzeti hovatartozást is jelölhetnek vele. Vö. még ausztriai német Mayarka, román magyarica, maghiarea, majarca alba, cseh és szlovák magyarka, szerbhorvát

majarka, olasz mayarka ’szlankamenka’, német Magyartraube, francia précoce de Hongrie és orosz vengerka csernaja. Északi szláv szomszédainknál, a szlovákban másfél évszázaddal korábban jelenik meg a szó, de az adatok nem szőlőnevek, vö. szlovák maderki, mad’erki, magyarok, maderky ’plántálni való csemete, dugvány, bujtás’, itt jelentésmódosulás következett be szerinte, a csehben pedig egy valószínűleg más fajtát jelölő, de a származási helyre utaló név létezett, vö. cseh uhernitze, uherka.

Furkókovács a neve a szlankamenkának Kecskemét környékén. Azért nevezik így ezt a szőlőt, mert a fajtát ott Major István kovácsmester hozta be, és terjesztette el.

§ Sznuk (snuk) – fekete abroncshal – Sznuk: csn

abroncshal J. mélytengeri, a piacokon gyakori hal; Lepidopus caudatus, Aphanopus carbo.

A Nyelvtörténeti szótár idézi a MonTME. (Monumenta Historica. Török-magyarkori történelmi emlékek I–II.) egy XVI. századi adatát: „Egy abroncsos halat vöttünk 45 d.” Számos helyen adatolható egy hazai vizeinkben előforduló faj abroncsos hal’nagyon szálkás hal, a bordát képező szálkák erős kidomborodással összeérnek’ (Nyr. 25) neve: R. 1890: ua. (NySz.); a népnyelvben ÚMTsz. | Nyr. 25: abroncsos ’ua.’.A hal faji azonosítása az adatok alapján lehetetlen.

A tengeri abroncshalfélék, abroncsos halak aTrichiuridae családba tartoznak. Az abroncshal összetett névben szereplő abroncs ’gyűrűszerűen szorosan összefogó pánt’ jelentésű, amely a hordó dongáit vagy a fa kocsikereket összetartó karika alakú vaspánt. A legtöbb szláv nyelvben az obrucs szó ilyen jelentésű. A magyar szó n hangja arra mutat, hogy igen korán, a második évezred elején került nyelvünkbe, amikor sok szláv nyelv őrizte még a nazális magánhangzókat. Az abroncshal terminus megfelelője a ném. Bandfisch ’Cepola, Lepidopus, Trichiurus’ (VNAE.) (ezek az Atlanti-óceán keleti vizeiben és a Földközi-tengerben honos halak).

A sertefarkú halak ’Trichiurus’ nemzetségébe azok az abroncshalfélék tartoznak, amelyeknek a farka hosszú, sörte alakú hegyben végződik. Erre utal a lat. szaknyelvi Trichiurus nemi név is (< gör. thrix, trichósz ’haj’). Az ezüstös sertefarkúhalat ’Trichiurus lepturus’ alakja miatt kardhalnak is nevezik. A pikkelylábúak ’Lepidopus’ nemzetségébe tartozó halak sajátos nevüket azért kapták, mert testük szinte teljesen csupasz, visszafejlődött hasi úszójukat mindössze egy pikkelypár jelképezi. Erre utal a latingenusnév is (< gör. lepísz, léposz ’pikkely’ és pousz ’láb’).

A fekete abroncshal ’Aphanopus carbo’ igen híres hal Madeirán, ahol a portugál espada nevén ismerik. Ez ugyanúgy ’kard’ jelentésű, mint a német, orosz vagy spanyol neve. A latin Aphanopus nemi név görög elemekből áll, gör. aphanész előtagja ’rejtett, láthatatlan’, itt ’eltűnt, elvesztett’ jelentésű, utótagja (gör. pousz ’láb’) itt ’hasi uszonyt’ jelent. A latin carbo fajnév pedig ’szén’ jelentésű, a hal fekete színére utal, akárcsak számos nevében: ang. black scabbardfish, black espada, dán sort sabelfisk, fr. sabre noir, ném. schwarzer Degenfisch, stb.(FB.).

A villásfarkú abroncshal ’Lepidopus caudatus’és a szerzői ekvivalens farkos abroncshal (VNAE.) elnevezés a hal jellegzetes farkára utal. A genusnevet lásd fent, afajnév ugyancsak a sajátos farokra utal, hiszen a lat. caudatus ’farkos, farokkal ellátott’ jelentésű. A vörös szalaghal ’Cepola rubescens’ terminus esetében a névadási szemlélet háttere e hal abroncs, szalag alakú testformája. Nevében a jelző, akár lat. szaknyelvi rubescens fajneve, a hal vöröses pikkelyeire utal. A vörös szalaghal szó szerinti megfelelője azol. bandiera rossa (EL.), ang. red bandfish és a ném. roter Bandfisch (VNAE.).

Az abroncshalfélék a sertefarkúak (Trichiurus) nemzetségébe, a pikkelylábúak (Lepidopus) nemébe tartoznak. A Cepolidae család a sügérfélék rendjének tagja. Általában pirosas vagy rózsaszínű testük igen nyúlánk és oldalról lapos, vagy csupaszok, vagy pedig csak igen kis pikkelyek borítják. Hátúszóik összeolvadtak, s az egyetlen hátúszó a test legnagyobb részét szegélyezi. A snuk a nagyobb termetű és ragadozó életmódot folytató abroncshalfélék közé tartozik. Az ausztráliai partokon gyakran nagy rajokban jelenik meg, az ottani sporthorgászok csónakkal vontatott horoggal is fogják. Igen ízletes fehér húsa van. A fekete abroncshal pikkelyei hiányoznak a testéről, ezért a zsidóknak tisztátalan, tilalmas. 1500–2000 méter mélyben él, a szivárvány minden színében pompázik, de amint kifogják, egyrészt azonnal megöli a légnyomáskülönbség, másrészt – fényre érve – bőrük megfeketedik. Madeira szigetén gyakori étel. Külsőre leginkább az angolnához hasonlít, a bőrétől igen nehéz megfosztani (érdes kesztyűvel ledörzsölik róla a fekete felhámot). Igen nagy a szeme, kígyószerű teste 1–1,5 méter hosszú. A villásfarkú abroncshal hosszúkás, ezüstös, pikkelyek nélküli teste két méteresre is megnő. Az Atlanti-óceán trópusi és szubtrópusi vizeiben, a Csendes-óceán néhány részén és a Földközi-tengerben honos rablóhal. Májustól októberig leginkább Szicília keleti partja mentén, Messinától Cataniáig fogják. Erős harapása van. Igen jóízű húsa kedvelt étel. Az Emory Egyetem kutatói azonosították az első olyan halat, amely az evolúció során megváltoztatta látásmódját. Az abroncshalon tett felfedezés azért is rendkívüli, mert ez a hal az egyetlen ismert állatfaj, amely képes volt molekulatörléssel megváltoztatni vizuális spektrumát.

2004-ben a fekete abroncshal az európai közösségi hajókra alkalmazandó éves fogási mennyisége (a fajokra és területekre vonatkozó halfogási korlátozások alá eső területeken) élősúly tonnában: össz. 11 357 tonna (Az Európai Unió Hivatalos Lapja, 2004. 12. 31.). A faj jelölésére használandó kód: BSF; „vonóhálóval halászható, a fekete abroncshal járulékos fogásait bele kell számítani a kvótába” megjegyzéssel (uo. lásd Jogszabályok, 2007. 1. 20.).

§ Babiloni szomorúfűz – Szomorú: csn

A babiloni szomorúfűz (Salix babylonica) a Malpighiales rendjébe, ezen belül a fűzfafélék (Salicaceae) családjába tartozó faj.

A babiloni szomorúfűz kelet-ázsiai növény, hazája Kína és Japán (az eredeti elterjedési terület nyugati határa Kelet-Turkesztánban

van). Dísznövényként az egész világon megtalálható. Feltűnő, sajátos növekedési formája miatt a parkok és kertek kedvelt díszfája. Európában csak a termős alakot ültetik, szaporítása dugványozással lehetséges. A babiloni szomorúfűz kevésbé bírja a telet, mint a japán szomorúfűz (Salix elegantissima), ezért hidegebb vidékeken parkfának az utóbbi alkalmasabb. Gyakran a két ázsiai fűznek a fehér fűzzel (Salix alba), a törékeny fűzzel (Salix fragilis), a babérfűzzel (Salix pentandra) és a kecskefűzzel (Salix caprea) képzett hibridjeit ültetik. Nálunk a leggyakrabban ültetett „szomorúfűz” a fehér fűz „Tristis” fajtája (Salix alba Vitellina-Tristis). Hosszú, sárga hajtásai a földig lecsüngnek. Porzós alak.

A babiloni szomorúfűz közepesen nagy termetű, 10-20 Méter magas, lombhullató fa, egyenes törzzsel és vékony, feltűnő hosszan lecsüngő hajtásokkal. Koronája igen széles és kerekded. Vesszői csak fiatal korban szőrösek, sárgászöldek, a napos oldalon megvörösödnek.

Levelei rövid nyelűek, 10-17 centiméter hosszúak, mintegy 2,5 centiméter szélesek, lándzsásak vagy szálas lándzsásak, hosszan kihegyezettek, ékvállúak, szélükön éles, szálkás fűrészfogakkal. Fiatalon gyéren selymes szőrűek, később lekopaszodók, némileg fénylők, felül világos-, alul szürkészöldek, kifejezett érhálózattal, hervadáskor barnára színeződnek. A pálhák hiányoznak vagy korán lehullanak, lándzsa vagy sarló alakúak.

Kétlaki növény. A virágzatok a levelekkel egy időben jelennek meg. A porzós barkák keskeny hengeresek, legfeljebb 6 centiméter hosszúak, a porzók száma 2. A termős barkák valamivel rövidebbek. A magház kopasz, vastag, oldalra hajló bibével, a nőivarú virágok csak egy nektármiriggyel rendelkeznek.

A babiloni szomorúfűz folyóvizek mentén, nyirkos, laza Talajokon fordul elő. A virágzási ideje március–április között van.

A népi gyógyászatban a babiloni szomorúfűz leveléből és Kérgéből lázcsillapító forrázatot készítenek. A fa vesszőiből kosarakat és székeket fonnak.

§ Szosznya – erdeifenyő – Szosznya: csn

Hosszú, kettős tűlevelű, vöröses törzsű fa; Pinus silvestris.

Társneve a borfenyő, borovifenyő, búrfa, búrfenyő, a felhasználására utaló fáklyafenyő és keményfenyő, a peresznye, németfenyő, szosznya, répafenyő, tündérfenyő.

A borfenyő a Magyar Oklevél-szótár szerint már 1372-től adatolható, az Ipoly mentén buórfenyő (OklSz.). A borfa első felbukkanása 1262, majd 1269/1290,

1612. A népnyelvben Nyitra vidékén bórfa, Esztergom, Mátyusfölde és az Ipolyság vidékén a Magyar Tájszótár (Tsz.) búrfa, burafa változatait közli. Az összetétel előtagja a szlávból való; vö. szlovák bor ’Juniperus communis’, bolgár bor, szerbhorvát bôr ’Pinus’, szlovén bôr ’erdei fenyő’, cseh bor, lengyel bór, ukrán bir, orosz bor ’fenyőerdő’.

Egyenes, hengeres törzsű fa. Kb. 80 éves korára éri el a 20–25 méteres magasságot. Kedvező környezeti körülmények között 600 évig is elél. Erősen fényigényes, egyébként igénytelen, a sztyeppék határán a száraz, meleg nyarat éppúgy eltűri, mint a szibériai téli fagyokat. A vörösfenyő mellett az erdei fenyő a legmagasabb gyantatartalmú őshonos fajunk. Fája könnyen és gyorsan szárad, nem hajlamos vetemedésre, de gyengén repedezik. Jól hasítható, könnyen megmunkálható; az asztalosipar gyakran és szívesen alkalmazza padló, ablakkeret, ajtó, asztallapok fájaként. A papíriparban is jelentős a felhasználása. A gyantás fából száraz lepárlással kátrányt nyernek, amit a hajóépítők tömítőanyagként használtak, vagy facölöpöket tartósítanak vele. Forgácsából már a középkorban fáklyát készítettek a magas gyantatartalomnak köszönhetően. Gyantája is számos célra felhasználható. Régen – mint Diószegi Sámuel írja 1813-ban az Orvosi Fűvész Könyvben (OrvF.) – a gyantát, azaz a „lágy szurkot, vagy kazubos szurkot is, ahoz készült vászon kementzék fenekénn vas serpenyőben elgyújtják, és égetik. Ennek felmenő kövér füstjéből, a ’ vászon kementze oldalaira ragad a’ legjobb féle úgy nevezett Bétsikorom, meljből fekete festéket készítenek, és különösenn a’ Könyvnyomtatáshoz való festék készítésére, ez legalkalmatosabb.”

§ Szemölcsevő szöcske (Decticus verrucivorus) – Szöcske: csn

A fürgeszöcskék (Tettigoniidae) családjába tartozó faj. A Decticus szöcskenem típusfaja.

A szemölcsevő szöcske elterjedési területe egész Európa és Ázsia, Szibériáig. Észak felé egyre ritkább. Az Alpokban 2000 méter magasságig feljut. Állományai az intenzív mezőgazdasági művelés következtében erősen csökkennek.

A szemölcsevő szöcske 2,2-4,5 centiméter hosszú, egyike a legnagyobb hazai "éneklő" egyenesszárnyúaknak. Teste zömökebb, mint a zöld lombszöcskéé. Színezete sárga, zöld vagy barna, de minden esetben sötét foltokkal. Az alsótest világosabb, általában sárga. Hosszú tojócsöve gyengén felhajlik. Szárnyai messze túlérnek a potrohon, nőstényeknél viszont csupán a hosszú tojócső közepéig. Szárnyain legtöbbször négyzet alakú, sötétbarna foltok láthatók. A rovar kiválóan képes repülni, amit veszélyesetén meg is tesz.

A hangképző szervek, mint általában a fürgeszöcskéknél, az elülső szárnyakon helyezkednek el, és úgy működnek, mint egy fésű, amelyet valami éles szegélyen végighúznak.

Csápja mintegy testhosszúságú. Az elülső lábszárak belső oldalán 4 tüske van. A hátulsó lábpáron a combok hosszúak, jelentékenyen megvastagodtak, a lábfejek

tőízén pedig két jellegzetes, mozgatható sarokfüggelék található.

A szemölcsevő szöcske nedves és száraz rétek, dúsabb legelők, ligeterdők lakója, de szántókon és fenyéreken is előfordul. Környezetével szemben kevéssé igényes, de leggyakrabban alacsony fűvű hegyi réteken látható. A hímek éneke hangos és átható. A lárva és imágó egyaránt apró rovarokat fogyasztanak, növényi anyagokat csak ritkán esznek. Korábban a szemölcs irtására használták, mert azt hitték, hogy a harapást követően kibocsátott barna váladék elmulasztja a szemölcsöt.

A szemölcsevő szöcske párzási időszaka június–szeptember között zajlik le. Cirpelését, amely éles „cik” hangok egymásutánjából áll, csak a forró déli órákban hallhatjuk. Jóval élesebb hangzású, mint a zöld lombszöcske cirpelése. Párosodáskor a hím a nőstény alatt helyezkedik el. Az utóbbi petéit (mintegy 50-et) erős, kard alakú tojócsövével egyenként helyezi a földbe. Petézés céljára laza talajt keres, de ha ilyen nincs, képes akár keményre taposott talajba is belefurkálni. Az embrionális fejlődés másfél évet vesz igénybe.

§ Kutyaszőrtetű – Szőr: csn

Család: Trichodectidae – Szőrtetűfélék

Emlősökön élősködő tetvek, amelyek a szőrzetben megkapaszkodva a leváló felhámrészekkel táplálkoznak.

Trichodectes canis – kutyaszőrtetű.

A kutya tetve, kb. 1 mm hosszú, zömök faj, amely a szőrzetben kapaszkodva él, és a felhám leváló részeit rágja le. Táplálkozása során erős viszketést okozhat a gazdaállatnak, ami az ismétlődő erős vakaródzás folytán akár a bőr kisebesedését is okozhatja.

§ Fakó szőrgomba vagy fakóbolyhos tejelőgomba (Lactarius mairei) – Szőr: csn

A galambgombafélék családba tartozó, Európában és Észak-Afrikában honos, lomberdőkben élő, nem ehető gombafaj.

A fakó szőrgomba kalapja 4-15 cm széles, alakja kezdetben domború, majd kiterül, idősen kissé tölcséresedik. Széle sokáig begöngyölt marad. Színe fakóbarnás, okkerbarnás, rozsdás árnyalattal. Felülete nemezes, körkörösen sávos, foltos, széle felé puhán szőrös-bozontos; a szőrök idővel lekophatnak. Húsa kemény, törékeny, színe fehéres, sérülésre fehér tejnedvet ereszt. Szaga gyümölcsre emlékeztet, íze égetően csípős.

Sűrűn álló lemezei tönkhöz nőttek vagy kissé lefutók. Fiatalon fehéres-krémszínűek, később okkeresek.

Spórapora krémszínű. Spórája elliptikus, kissé szemölcsös, mérete 7,5-9 x 5-7 mikrométer.

Tönkje 3-8 cm magas és 1-2 cm vastag. Alakja hengeres, kissé lefelé vékonyodó. Idős korban üregesedik. Színe halvány okkersárga, felülete sötétebben foltos.

Az ehető ízletes- és lucfenyvesi rizikével vagy a nem ehető begöngyöltszélű tejelőgombával lehet összetéveszteni.

Európában és Észak-Afrikában honos. Magyarországon nem ritka. Meszes talajú lomb- és vegyes erdőkben él, inkább tölgyek alatt. Júniustól októberig terem. Nem ehető.

§ Szőrfű – tudományos neve: havasi sertefű – Szőr: csn

Havasi sertefű - Nardus stricta L. – (Hajszálfű, magár, merő nárdus, síkos szőr- vagy tőrfű.

Évelő. 10–30. Töve sűrű, párnás gyepet hajt. Levelei be vannak göngyölődve, serteneműek. Szára vékony, czérnaszerű. Kalászkái egyoldalra konyulók, egyvirágúak, szennyes violaszinűek. Csak egy bibéje van. Terem sovány, tőzeges talajon, hazánk öszszes magas hegyein.

§ Guineai szőrösbéka (Trichobatrachus robustus) – Szőrös: csn

Nemének egyetlen faja.

A guineai szőrösbéka Közép-Afrikában él. A következő országokban megtalálható: Kamerun, Kongói Demokratikus Köztársaság, Egyenlítői-Guinea, Gabon és Nigéria. Angolában és a Kongói Köztársaságban, csak feltételezett jelenléte.

Ez a békafaj körülbelül 11 centiméter hosszú. Rövid feje nagyon széles. Pofája kerekített. A hím jóval nagyobb, mint a nőstény. A hímnek páros belső légzsákja van. Szintén a hím elülső lábának a hüvelykujján, három rövid, fekete tüske látható. A szaporodási időszakban, a hímnek szőrszerű képződmények nőnek, a test oldalára és a combokra. Ezek a „szőrök” Artériákat tartalmaznak, amelyek segítik a hímet a vízalatti lélegzésben; mivel a hím hosszú ideig őrzi és gondozza a nőstény által víz alá lerakott petéket.

Ennek az állatnak „visszahúzható karma” van. De ez a „karom” nem Szaruból van, mint a többi állat esetében, hanem csontból. A béka akarattal eltöri a lábujjának csontját, amely átszakítja a bőrt. Ez a viselkedés egyedülálló az állatvilágban, és a tudósok még nem jöttek rá, hogy a guineai szőrösbéka miért teszi ezt. Egyesek szerint, például Gerald Durrell, védekezésből, míg mások szerint, például David Cannatella, a jobb kapaszkodás céljából.

A guineai szőrösbéka természetes élőhelye a trópusi és szubtrópusi alföldi erdők, folyók, felszántott földek és ültetvények. A kivágott erdőkben is jól érzi magát. A kifejlett állat tápláléka simatestű házatlancsiga-félék, soklábúak, pókok, bogarak és sáskák.

Habár ez az állat szárazföldi életmódot folytat, szaporodni a vízhez kell jönnie. A petéket, tömegesen a patakok köveire rakja le. Az eléggé izmos Ebihalak ragadozók; szájukban néhány elágazó fogsor található.

Habár az élőhelyének elvesztése veszélyezteti ezt a békát, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) mégis Nem fenyegetett fajnak minősítI.

§ Szőrösfű – tudományos neve: kétlaki macskatalp – (Antennaria dioica L.) – Szőrös: csn

További nevei: csábfű, drágulob, gyapjasfű, kis egérfülfű, macskatalpfű, papirvirág, parlagi gyopár, szőrösfű, hegyi gyopár – Gnaphalium dioicum L. – Term. r.:

Fészkesek. Compositae.) –Évelő. 8–25 cm. Gyökerező indákat hajt. Az egész növény fehér molyhú. Tőlevelei lapiczkásak. Szárlevelei keskenyek. Számos fészke sátorozó bugát képez. Virágai fehérek vagy rózsaszinűek, kétlakiak, vagyis egy-egy növényen mindig vagy csak porzós, vagy csak termős virágok fejlődnek. Terem száraz, szikár legelőkön, gyepes helyeken, az egész ország hegyvidékén.

§ Nádi szövőlepke (Laelia coenosa) – Szövő: csn

A lepke elterjedt egész Délkelet-Európában, Közép-Európában csak pontszerűen fordul elő, például a Fertő tónál, Északkelet-Németországban, a Pó-síkságon és Camargueban. Vizes területek környékén, mocsarakban nádasokban és sásosokban fordul elő.

Az imágó szárnyfesztávolsága 35–50 mm. A hím fehéres színű elülső szárnyának élén világos okkerszínű szegés látható. Néha a szárny elülső részén apró sötét folt lehet. A nőstény hasonló színű, de az okkerszínű szegés hiányzik. A hátulsó szárnyak fehérek. A hernyó kb. 45 mm hosszú, karcsú, sárgászöld színű, narancs és fekete színű rajzolattal. Sűrűn hosszú, sárga szőrzettel borított.

A hernyó náddal (Phragmites communis) táplálkozik, de fűféléket és sásokat is fogyaszt, pl. télisást (Cladium mariscus).

A lepke egy generációja repül július végétől augusztus végéig terjedő időszakban. Szeptembertől júniusig telel. A melegebb éghajlatú délebbi területeken egy második generációja is rajzik augusztus és szeptember között.

§ Vörösképű szuharbújó – Szuhar: csn

A fajt Gustav Hartlaub német ornitológus írta le 1810-ben, a Drymoeca nembe Drymoeca erythrops néven.

Afrikában , a Szahara alatti területeken honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi vagy trópusi füves puszták és cserjések, folyók és patakok környékén, valamint vidéki kertek. Állandó, nem vonuló faj.

Testhossza 15 centiméter, testtömege 12-18 gramm. Főleg rovarokkal táplálkozik. Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma pedig stabil.

§ Balzsamos szuhar (Cistus ladanifer) – Szuhar: csn

A balzsamos szuhar eredeti előfordulási területe északról délre, Franciaországtól kezdve Spanyolországon és Portugálián keresztül, egészen Marokkóig tart. Az ember dísznövényként sokfelé ülteti. Ennek következtében megtelepedett Kaliforniában, a Madeira-szigetek, a Kanári-szigeteken, Cipruson és Új-Zéland Déli-szigetén.

Kisebb cserje, amely 1-2,5 méter magasra és körülbelül ugyanennyi szélesre nő meg. A levelei örökzöldek és lándzsásak, 3-10 centiméter hosszúak és 1-2 centiméter szélesek; felül sötétzöldek, alul világosabbak.

Virágai 5-8 centiméter átmérőjűek, sugaras szimmetriájúak, öttagúak, a párta fehér, a szirmok eredésénél gyakran bíbor színű folttal. Vékony, ép szélű levelei

ragadósak (balzsamosak).

§ Ausztrál szula (Morus serrator) – Szula: csn

Ausztrália déli részén, valamint Tasmania és Új-Zéland területén honos. Átlagos testhossza 90 centiméter. Kisebb halakkal táplálkozik. Költési időszaka október és november. Nagy telepekben a tengerparton fészkel.

§ Szulák-vájárdíszbogár (Trachys puncticollis rectilineatus Abeille de Perrin, 1900) – Szulák: csn

Sas-hegy, 1954.VI.24., ismeretlen gyűjtő.

§ Apró szulák vagy mezei szulák (Convolvulus arvensis) – Szulák: csn

A burgonyavirágúak (Solanales) rendjébe, a szulákfélék (Convolvulaceae) családjába tartozó lágy szárú, évelő növényfaj.

Nevezik egyszerűen szuláknak, mezei szulák, folyófű, valamint folyondárnak is.

Európában és Ázsiában honos, szántók, kertek, útszéli gyomos társulások növénye. Bár virágai szépek, leginkább Gyomnövényként tartják számon, mivel gyors növekedése miatt a termesztett növényeket megfojthatja, és számos, burgonyaféléket (pl. burgonya, paprika, paradicsom stb.) megtámadó vírusfajta (pl. burgonya X vírus, sztolbur) köztes gazdája.

Észak-Amerikában inváziós növénynek számít. Sűrű levélzetével elnyomja a többi növényt, csökkenti a termőföldek hozamát; becslések szerint az USA-ban 1998-ban 377 millió dollárt meghaladó veszteséget okozott.

0,5-2 méteresre megnövő, csavarodó szárú kúszónövény. Kiterjedt gyökérzetének köszönhetően (2,5 éves korára akár 4 méter mélyre is lehatol) hosszabb száraz időszakokat is képes elviselni.

Levelei szív vagy nyíl formájúak, 2–5 cm hosszúak, 1–3 cm-es levélnyéllel. A Virágok júniustól szeptemberig nyílnak, tölcsér alakúak, 1-2,5 cm átmérőjűek, 10–15 mm hosszúak, fehérek vagy halvány rózsaszínűek, 5 sötétebb rózsaszín sugárirányú csíkkal. A csészéktől távolabb két kis előlevél van. Önmeddő virágait rovarok porozzák be. Augusztus és október között érik be magja, toktermésenként 1-4 darab.

Az apró szulák főként gabonanövények és Évelő termesztett növények termőterületein okoz problémát. Növényenként átlagosan 600 magot hoz, kompetitív környezetben kevesebbet. A magok 95%-ának héja felkeményedik,

áthatolhatatlanná válik az éréskor, így a talajban akár 28 évig is csíraképesek maradnak. Egyetlen 5 cm-es függőleges gyökérdarabból képes regenerálódni,

újrahajtani. Ha egy területen megjelenik, vegetatív terjedése is számottevő, évente 3 métert képes sugárirányban szétterjedni.

Gyantaglikozidokat (glikoretineket), különböző cserzőanyagokat tartalmaz.

Gyomor- és bélhurut ellen, nagyobb dózisban a gyanta-glikozidok miatt hashajtóként használható, de napjainkban alig használják. A homeopátiában hátfájás csillapítására alkalmazzák.

§ Háromszínű szulák – tudományos neve: délignyitó – Szulák: csn

Kék, fehér vagy rózsaszín virágú, csak nappal nyíló szulákfajta dísznövény; Convolvulus tricolor.

A Convolvulus tricolor hasonneve a délike, délignyíló, társneve a háromszínű szulák.

Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.)

már délignyitó.

A tudományos Mesembryanthemum nevet Linné adta egy másik növénynek a görög meszembría ’dél’ és az ánthemon ’virág’ szavak felhasználásával. Nyilván a Mesembryanthemum mintájára keletkezett a növény német Mittagsblume tükörszava. A magyarban is akad arra utaló elnevezés, hogy a jelölt növény csupán a legerősebb napon, délben virágzik, vagy csak délig – virágait akkor már becsukja –, mint például a vadhajnalka; vö. délvirág, illetve délike, napcsillag ’Delosperma’, N. déliglátó ’Calistegya sepium’.

A délignyitó Natter-Nád Miksánál 1939-ben a Mirabilis, azaz a csodavirág. A tudományos genusnév Linnétől származik; a Mirabilis jelentése ’csodálatos’.

§ Dalos szúnyog (Culex pipiens) – Szúnyog: csn

Fontos szerepet játszik a különböző fertőző betegségek, különösen a Nyugat-nílusi láz terjesztésében.

Ez a szúnyogfaj a következő országokban rendelkezik jelentősebb állományokkal: Argentína, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Ciprusi Köztársaság, Csehország, Dél-Korea, Egyiptom, Franciaország, Görögország, Hollandia, Horvátország, Irán, Írország, Izrael, Japán, Jordánia, Kanada, Lengyelország, Lettország, Libanon, Litvánia, Luxemburg, Magyarország, Marokkó, Montenegró, Németország, Olaszország, Oroszország, Pakisztán, Portugália, Románia, Szaúd-Arábia, Szerbia, Szlovákia, Spanyolország, Svédország, Tádzsikisztán, Törökország, Tunézia, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és Uruguay.

A dalos szúnyog 4-6 milliméter hosszú kétszárnyú. Teste sötétbarna, világosbarna, sárga és fehéres pikkelyekkel sűrűn borított. A Nőstény hosszú szúró-szívó szájszervvel rendelkezik, amely 6 vékony szúrósertéből áll.

A dalos szúnyog lárvái kis állóvizekben, például esővizes hordókban, tócsákban fejlődnek. Az imágók rendszerint házakban, istállókban tartózkodnak, pincékben, barlangokban telelnek. A dalos szúnyog általában Madarak vérével

táplálkozik, de egyik alfaja az ember és más emlősök vérét szívja.

§ Szúnyogvirág – tudományos neve: hólyagos sziléne – (Silene venosa Gilib) – Szúnyog: csn

További nevei: délczike, vad szappanfű, szunyogvirág. – S. inflata Sm., Cucubalus Behen L. – Term. r.: Szegfűfélék. Caryophyllaceae.

Évelő. 25–50 cm. Szára rendesen csupasz. Hoszszúkás kerekded levelei kihegyezettek. Csészéje fölfuvódott, tojásalakú, 20–30 bordájú és érhálós; háromszögű fogai hegyesek. Szirmai fehérek. Virága gyakran kétlaki. Terem szikár mezőkön, útak mentén, vasúti töltéseken, hegyvidéki, sziklás legelőkön, az egész országban.

§ Szurdokguán (Penelopina nigra) – Szurdok: csn

A tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a hokkófélék (Cracidae) családjába tartozó Penelopina nem egyetlen faja.

Mexikó, Guatemala, Honduras, Nicaragua és Salvador területén honos. Természetes élőhelye a szubtrópusi vagy trópusi nedves hegyi erdő. Testhossza 59-65 centiméter. A hím tollazata fekete, csőre, torkán lévő bőr lebenyege és lába vörös. A tojó tollazata barna és nincs lebenyege. Egyedül, párban vagy kis csoportokban keresgéli bogyókból és egyéb gyümölcsökből álló táplálékát.

§ Melegvízi kis szurokcsiga – Szurok: csn

Család: Melanopsidae – szurokcsigafélék

A ház trochospirális, lapos kanyarulatokkal és sekély varratokkal. Jellemzően barna alapszínűek. Főként szubtrópusi, trópusi területeken élnek. A harmadidőszak végén, a pliocén korban kontinensünkön több szurokcsigaféle élt és áreájuk Európa nyugati részéig kiterjedt. A jelenkoriak azonban kis elterjedési területen élnek, legnagyobb még a folyami Esperiana genusz areája. A családban a fajképződés egyik jellemző mechanizmusa a fajok közötti hibridizáció. A hímeknek nincs penise, párzáskor az ivarsejteket spermatophorával adják át

Melanopsis parreyssii – váradi maradványcsiga. Barnásvörös kiemelkedésekkel díszített, szürkésfehér, vaskos héja van, magassága legfeljebb 15 mm, rendszerint 5,5 kanyarulatból áll. A kanyarulatok lépcsősek, felületük a

kanyarulat lefutására merőlegesen erőteljesen bordázott. A Nagyvárad melletti Pece–patak melegvizében és a felduzzasztásával keletkezett termálvizű tóban (Püspökfürdő) élő bennszülött faj, amely a tó kiszáradása miatt gyakorlatilag kihalt. 2013–ban néhány példányuk él még egy mesterségesen fenntartott pocsolyában. A faj állományának sérülékenységét fokozta, hogy a harmadidőszak során alapvetően meleg éghajlaton alakult ki, házai azóta jelen vannak a Pece–patak üledékben. Reliktum faj, amely már a jégkorszak előtt itt élt (ún.reliktum endemizmus). A budapesti termálvizű Malom–tóba a múlt század elején egy akvarista betelepítette, de jelenleg nincs ott élő populációja.

Esperiana esperi (Fagotia esperi) – pettyes csiga. Háza 16–22 mm magas, 8–9 kanyarulatból állszíne világosbarna, apró vörösbarna foltokkal, amelyek hiányozhatnak is. A szájadéka öblösebb és magasabb, mint a lentebb tárgyalt folyamcsigáé. Alapvetően folyami faj, a folyamcsigáéhoz képest kicsivel nagyobb a földrajzi elterjedése, a Duna több mellékfolyójában is jelen van, de valamivel ritkább. A Duna vízgyűjtőjén túl a pontuszi térség egyes folyóiban is megtalálható. Előfordult termálvizek kifolyóiban is (pl. egykor Tatán). A folyóvizek elszennyezése miatt állományai ritkulóban vannak, ezért védett.

Esperiana daudebartii daudebartii – melegvízi kis szurokcsiga. Pannon elterjedésű faj, kizárólag hévforrásokban és azok kifolyóiban él, Alsó–Ausztriában és Magyarországon néhány melegvizes forrásban. A folyamcsigánál valamivel kisebb, színe jóval sötétebb, formája azonban populációnként apró eltéréseket mutat. Önálló alfaji státuszát egyes kutatók kétségbe vonják.

Esperiana daudebartii acicularis (syn. Fagotia acicularis) – folyamcsiga. Háza a törzsfajénál magasabb, 16–24 mm, 8–10 kanyarulatból áll, valamivel keskenyebb, mint a pettyes csigáé, sárgásbarna színű, mintázat nélküli. Szájadéka alul egyes populációkban kis csatornát képez. Az apex gyakran lekopik az első kanyarulatok héjhártyájával együtt, ettől csapottnak látszik. Pontuszi elterjedésű folyamokban élő faj, nálunk a Duna főágában él a pettyes csigával együtt. A folyóvizek elszennyezése miatt állományai ritkulóban vannak, ezért védett.

§ Szurokfű, más néven közönséges szurokfű vagy vadmajoránna (Origanum vulgare) – Szurok: csn

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjának szurokfű (Origanum) nemzetségébe tartozó fűszer- és gyógynövényfaj, amelyet latin nevéből oregánónak is neveznek.

Nevének eredete a latin origanum nyomán keletkezett, amely a görög origanon folytatása és az orosz (‘hegy’) és ganosz (‘szépség, dísz’) szavakból tevődöttössze.

Az ókori Egyiptomban is ismerték már gyógyhatásait, köhögéscsillapítóként volt közismert, az ókori Görögországban pedig sérüléseket gyógyítottak vele. A középkorban az ételeket a szurokfűolajával óvták meg a mikrobás fertőzésektől.

Egész Európában ismerik és használják, de fűszerként főleg a mediterrán konyhára jellemző (gyakran bazsalikommal és rozmaringgal kombinálva). Sajátságos íze van, mely a majorannára és a kakukkfűre emlékeztet. Hazánkban is gyakori, a száraz gyepek, hegyoldalak és erdőszélek növénye. Leginkább a meszes talajokat kedveli.

A szurokfű 30–80 cm-t is elérő, aromás illatú, félcserje jellegű évelő növény. Szára gazdagon elágazó, négyélű; keresztben átellenes állású levelei tojásdadok,

szőrösek. Kétcimpájú, apró, bíborszínű, ajakos virágai hosszú kocsányon, a levél hónaljából kifejlődő tálörvekből fejlődnek ki.

Magjait március végén vetik, hogy a növények kellőképpen ki tudjanak fejlődni. Másik szaporítási módja a tőosztás: a fűszerkertben március-áprilisi vagy

őszi tőosztással lehetséges a szükséges tőmennyiséget biztosítani. Júniusban a hajtásai dugványozhatók. Leveles hajtásai folyamatosan szedhetők.

Kulináris felhasználása. Közkedvelt fűszer- és gyógynövény. Különösen a görög, török, palesztin, arab, szír, portugál és dél-amerikai konyhák kedvence, de egész Európában elterjedt, és ma már az olasz konyha ételeit sem lehet elképzelni nélküle. Gyakran használják paradicsommártás ízesítéséhez, grillezett húsokhoz, sült zöldségekhez.

A frissen szedett leveleket salátákhoz adják. Virágzó hajtásait vágva vagy morzsolva árusítják. Nemcsak az olaszos fogásokhoz, de különféle egyéb levesekhez, töltelékekhez, paradicsomos, burgonyás, halas, babos ételekhez, pástétomokhoz, mártásokhoz is használják.

Nem azonos rokonával, a kerti majoránnával (Origanum majorana). Felhasználásuk ugyan hasonló, de a szurokfű sokkal aromásabb.

A szurokfüvet a természet antibiotikumának tartják. Karvakrolt, illóolajat, cseranyagot, keserű anyagot és gyulladáscsökkentő timolt

tartalmaz; a karvakrol és a timol a baktériumok szaporodását gátolja. Maga a szurokfű 2–5%-ban tartalmazhatja, olaja az oregánóolaj pedig 40–70%-ban.

A legjobb minőségű olajok akár 85%-ban is tartalmazhatják a karvakrolt, de ez függ a lepárlás módjától.

A növény levelét megszárítják, és nyugtató hatású teát főznek belőle. Teája (forrázata) étvágygerjesztő, idegnyugtató, baktériumölő, köhögéscsillapító hatású.

Ételízesítésen és gyógyításon kívül felhasználják festékkészítésre is.

§ Szűcsbogár (Attagenus pellio) – Szűcs: csn

A szűcsbogár 4-5 milliméter hosszú, feketés-barna színű porvaféle. A kifejlett bogár az életét főképp a szabadban tölti, s csak a peterakás előtt repül be az épületekbe. Élénk mozgású rovar, de érintésre holtnak tetteti magát.

Ez a bogár elsősorban a szőnyegen és a szőrmén, de alkalomadtán a kárpitozott bútoron és a selymen is előfordul. Eléggé gyakorivá vált kártevő. A lakásba az ablakon át berepülve telepszik meg. Kizárólag a Lárvája károsít, rágásával tönkreteszi az említett anyagokat. A ruhamolyfélékkel ellentétben az Attagenus pellio lárváinak a nyomában nem marad szövedék.

A nőstény 50-100 Petét rak le a táplálékul szolgáló anyagokra. A petéből kikelő, hátrafelé keskenyedő testű, szőrös lárva akár 9-10 milliméter hosszúra is fejlődhet, azonban a hossza a táplálékkínálattól függ. A lárva teste világosbarna színű, hosszú szőrpamacsban végződik. Bebábozódás előtt valamilyen eldugott helyet keres, s emiatt a báb szinte sohasem kerül szemünk elé. A teljes fejlődési ciklus, amelyet a hőmérséklet igencsak meghatároz, 6 hónaptól akár 3 évig is eltarthat, de általában egy év.

szűcsbogár (Attagenus pellioLinné)

Fekete színű bogár, szárnyfedőjén két fehér ponttal. 4–4,5 mm nagy. Álcája hátrafelé keskenyedő, szőrözete rövid, a test végén pedig nincs hosszú sörte. Lakásokban nyers és feldolgozott bőranyag, kárpitos anyag, szőnyeg megrágásával károsít, de nagyobb kalapos gombákban is megél. A megtámadott anyagot porszerű, csomókba összeálló masszává őrli. Magyarországon mindenütt gyakori. Hasonló faj a Barna szűcsbogár, vagy Gyapjúbogár (Attagenus piceusOlivier).

§ Keleti szürkemókus (Sciurus carolinensis) – Szürke: csn

A keleti szürkemókus eredetileg Észak-Amerika keleti részén volt honos, de meghonosították az Amerikai Egyesült Államok egyes nyugati államaiban (Washington, Oregon és Kalifornia) valamint Angliában, Írországban és Dél-Afrikában is. A keleti szürkemókusokat ma nem fenyegeti veszély. Észak-Amerikában állományukat a sportlövészek csökkentik, Angliában számukat méreg- és csapdakihelyezéssel szabályozzák az erdei

ültetvényeken.

Angliai meghonosodása. 1889-ben 350 keleti szürkemókust telepítettek be az angliai Bedfordshire grófságba. Ezek hamarosan megszokták új környezetüket, és olyan gyorsan szaporodtak, hogy számuk egy évszázaddal később már milliókra rúgott. Ily módon kiszorították az európai mókust, és a múlt század közepén úgy tűnt, hogy ez a faj a szürkemókus-áradat miatt teljesen ki fog veszni Angliából. De nem így történt, a terjeszkedés abbamaradt, és a hatvanas években olyannyira állandósultak a szürkemókus lakta területek, hogy ma már a két faj együttéléséről beszélhetünk. A nagyobb és erősebb keleti szürkemókus elsősorban a síksági lombos erdőkből és a városi parkokból szorította ki őshonos rokonát, de a magasabban fekvő hegyvidékeken, ahol hűvösebb az időjárás, és többségben vannak a fenyőfélék, továbbra is uralkodó maradt az európai mókus. A két, egymásra testfelépítés és életmód szempontjából igen hasonló faj, úgy tűnik, nem képes tartósan együtt élni ugyanazon a területen. Élőhelyük alapján elkülönülnek egymástól, ahogy ez a természetben más fajoknál is előfordul. Így a keleti szürkemókus betelepítése azon kevés esetek egyike, amikor az őshonos faj nem pusztult ki teljesen, hanem csak részlegesen visszaszorult.

Az állat testhossza 23-30 centiméter, farokhossza 20-25 centiméter, testtömege 350-800 gramm.

Mint ahogy neve is mutatja, bundájának színezete szürke. Hasi része világosabb vagy fehér. Egyes példányoknak az ágyékán barnás elszíneződés figyelhető meg. A szürkemókusok az ugráshoz hosszú hátsó és rövid mellső lábbal rendelkeznek. Hátsó lábuk erős felépítésű, hogy könnyen tudjanak a Fán fejjel előre fel- és lemászni. Az elülső lábakon négy vékony ujjacska van, melyek végén éles karmok találhatók. Segítségükkel a mókus mászáskor jól tud a fák kérgébe kapaszkodni. A hátsó lábai hosszabbak, mint a mellsők, és öt, karomban végződő ujjacska van rajtuk. A vastag, bozontos farok a mókus számára fontos segédeszköz, mellyel egyensúlyát akkor is képes megtartani, amikor a fakorona gyenge, elhajló ágain ugrál. Fülén nem találunk hosszabb szőrpamacsot.

A keleti szürkemókus fákon él. Téli álmot nem alszik. Ebben az időszakban különösen sok hajtásról hámozza le a háncsot, az erdészek ezért is neheztelnek rá annyira. Tápláléka a fák magvaiból áll, különösen a lucfenyőt, a bükköt és a vörösfenyőt kedveli, de a nyírfa háncsát és rügyeit is elfogyasztja. Az állat 3-4 Évig él.

Az ivarérettséget 11 hónapos korban éri el. A párzási időszakban egy Nőstény köré több hím gyűlik össze, melyek hátsó lábaikkal kopognak a fa kérgén és csettintenek, hogy magukra hívják a figyelmet. Nincs szigorúan vett szaporodási időszaka, általában csak szeptembertől decemberig nem születik utód. A párok csak rövid ideig maradnak együtt. A hím nem vesz részt a kicsinyek nevelésében. A vemhesség körülbelül 44 napig tart, ennek végén rendszerint 3 utód jön a világra, de 9 is előfordulhat. Körülbelül 10 hetes korukban következik be az elválasztás, és egy hónappal később elhagyják anyjukat. A nőstények egy évben kétszer-háromszor is ellhetnek.

Az európai mókus (Sciurus vulgaris) közeli rokona a keleti szürkemókusnak.

§ Szürkepenész – Szürke: csn

A szürkepenész kórokozója - Botrytis cinerea - az elhalt növényi maradványokon él. A spórákat a szél hordja szét. A fertőzésnek kedvez a nedves időjárás és a 10-15 °C-os hőmérséklet. A védett helyek és a sűrű növénypopuláció is hozzájárul a fertőzés terjedéséhez. A szürkepenész egy opportunista gomba. Szívesen telepszik meg sérült növényi részeken. A szárat a levélnyeleken keresztül fertőzi meg.

A tünetek a növény minden részén megjelennek. Nagy páratartalom mellett a fertőzött területeken szürkésbarna gombás bevonat figyelhető meg. A leveleken először fehéres-szürke foltok jelennek meg, amelyek végül fakó barnára vagy halványzöldre színeződnek, majd elfonnyadnak és elhalnak. A szár alsó részein szürkés foltok alakulnak ki, és végül a szárat körbeölelő nagy fertőzött területeket alkotnak. A növény letörhet. A bimbók, virágok és becők fertőzése sárga elszíneződésként jelenik meg, majd a növényi rész elfonnyad és elhal. A szürkepenész (olajrepce) összetéveszthető a repce levélfoltossággal, a cilindrospóriumos levélfoltossággal, a fehér levélfoltossággal, a fehérpenésszel, a szárrothadással, a verticilliumos hervadással vagy a peronoszpórával.

Szinonim neve: Botritiszes rothadás.

§ Szürkeikresmoha (Didymodon glaucus) – Szürke: csn

Természetvédelmi értéke 5000 Ft

§ Szűzporva (Reesa vespulae) – Szűz: csn

Gyapjúból készített textíliákkal terjed több porvafaj – például az erősen inváziós afrikai szűcsbogár (Attagenus smirnovi), és tolvajbogár – például a mára nagyon megritkult aranyszőrű tolvajbogár (Niptus hololeucus). Ide kell sorolnunk az Amerikából származó szűzporvát (Reesa vespulae), mely mára a rovargyűjtemények első számú ellensége lett (Merkl (2006), maga mögé utasítva, sőt ki is szorítva a korábban erősen károsító múzeumbogarakat (Anthrenus-fajokat).

§ Puszták szüze – tudományos neve: borzaskata – Szüze: csn

Világoskék virágú boglárkaféle növény; Nigella damascena.

A borzaskata ismertségét bizonyítjaszámos társneve: szaknyelvi kerti katicavirág, török -, N. katorca, puszták szüze, hólyagvirág, pókfű, Erdélyben kék kandilla, az Alföldön parasztbors. Néhol Szent Katalin virágja a neve, mert a virág szirmai kerék alakúak.

Alexandriai Szent Katalint ugyanis még Maxentius római császár korában, 305-ben kerékbe törték, de a kerék öt részre törött. Végül pallos által halt vértanúhalált. A virág érett magháza szintén öt részre törik.

A németeknél Braut in Haar ’menyasszony hajban’ vagy Jungfrau in grünen ’hajadon zöldben’, a franciáknál cheveu de Venus ’Vénusz-haj’ a neve. Az angolok devil in bush ’ördög a bokorban’, a szlovákok nevesta v trni ’menyecske tüskebokorban’ néven ismerik. Ezek a fantáziadús, de kifejező és találó elnevezések mind onnan származnak, hogy a virágot a vékony, sallangos levelek gallér módjára fogják körül; ezt hasonlítják azután mindenféle dologhoz.

A Nigella nemzetségnév a Linné előtti időkben Bauhinnál olvasható: Nigella arvensis cornuta. A késő latin nigella ’feketekömény, Nigella sativa’ névvel

függ össze. Tudományos nevét magja alapján kapta, amely apró és koromfekete. A latin nigellus ’feketés’ a niger, nigra ’fekete’ kicsinyített alakja.

A növény ismert volt már Clusius korában, aki Melanthium damascenum néven írta le (NomPann.); szerinte krétai eredetű. Ezt a régi, Plinustól származó („git

ex Graecis alii melanthium, alii melaspermum vocant”) nevet szorította ki később a Nigella.

T fejezet;

§ Takácscincér – Takács: csn

LAMIINAE alcsalád. Az ezután következő fajok mind ebbe az alcsaládba tartoznak. Közös jellemzőjük, hogy fejük merőlegesen lefelé áll.

Takácscincér (Lamia textorLinné)

Imágója zömök testű, párhuzamos szélű, 14–22 mm nagyságú. Szárnyfedői barna, molyhos szőrözettel és helyenként szőrfoltokkal fedettek. Csápjai nem érik el a test hosszát, első ízeik megvastagodtak. Az előtor oldalain egy-egy hegyes fog.

Európában, Szibériában egészen Japánig találkozhatunk vele. Hazánkban mindenütt előfordul. Tápnövényei közé tartoznak az összes jelenleg termesztett fűzek és nyárak. A bogarak májustól július végéig rajzanak. Az álcák a gyökfő körül, vastagabb gyökerekben, vagy a törzs alsó, talaj feletti szakaszában rágnak. Fejlődése kétéves. Életmódja nagyon hasonlit a Saperda carcharias-éhoz, de csak vastagabb, idősebb állományokban fordul elő és inkább füzesekben. Műszakilag káros lehet. Szalay-Marzsó (1964) fűz anyatelepeken okozott kártételéről számol be.

§ Taki – tudományos neve: vadló – Taki: csn

A lónak kihalt őse, illetve vadon élő rokona.

Latin–magyar szójegyzékből adatolható először, 1405 k.: vad lo (SchlSzj.), majd 1490 k.: vad lo (NagyvGl.), 1633 és 1768: vadló (TESz.).

Az ázsiai vadló, a Przewalski-ló nevét az orosz tábornokról, Nyikolaj Przsevalszkijról (1839–1888) kapta, aki híres Ázsia-kutató, felfedező és természettudós is volt (Przewalski a személynév lengyel megfelelője). Przsevalszkij az állatot 1881-ben írta le, miután egy expedíció során rátalált a létezéséről szóló beszámolók alapján (régebbi tudományos neve Equus equiferus).

A tarpánt először Johann Friedrich Gmelin írta le 1774-ben; 1769-ben látta az állatokat Boborvszk környékén, Voronyez közelében. Gmelin leírása alapján, 1784-ben Pieter Boddaert nevezte el a fajt Equus ferusnak. Otto Antonius a nevet 1912-ben Equus gmeliniként publikálta (objektív szinonima), aki ismét

Gmelin leírását vette alapul. Ma az az uralkodó nézet, hogy a háziasított ló, amelyet 1758-ban Linné nevezett el Equus caballusnak, a tarpántól származik;

valójában a taxonómusok úgy tartják, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. A Nemzetközi Zoológiai Nevezéktan Bizottság szabályainak szigorú betartása szerint a tarpánt megilleti az Equus caballus binómen vagy alfajként az Equus caballus ferus elnevezés.

2003-ban a Nemzetközi Zoológiai Nevezéktan Bizottság „megállapodott 17 speciális név használatáról a vad fajok alapján, melyek megelőzték vagy egykorúak háziasított rokonaikkal”, jóváhagyva a tarpánra használt Equus ferus nevet. Azok a taxonómusok, akik a házilovat a vad tarpán alfajának tekintik, az Equus ferus caballus elnevezést használják; az Equus caballus név megmaradt a házilónak, amelyet ezzel különálló fajnak tekintenek.

Az ókori Strabótól megtudjuk, hogy az Alpok területén az ő idejében voltak vadlovak; Germániára Plinius, a Pireneusi-félszigetre Varro állapította meg

ugyanezt. Timotheus pedig világosan megkülönbözteti a hippagrost, vagyis vadlovat az onagrostól, azaz a vadszamártól. Ezeken kívül az antik világból ránk

maradt ábrázolások is kétségtelenné teszik igazi vadlovak létezését. Középkori följegyzések szintén tanúskodnak vadlovakról. A VIII. században III. Gergely

pápa Szent Bonifáciushoz írt levelében a vadlóhús evését – minthogy pogány szokás – megtiltja. Ekkehardt apátnak a második évezred legelejéről származó

asztali áldásai a szent-galleni barátoknak kifejezetten azt kívánják, hogy a feralis equi caro (vagyis a vadlópecsenye) egészségükre váljék.

A vadló a háziló vadon élő rokona. Kettőről tudunk, az egyik a tarpán ’Equus caballus Gmelini’, a másik az ázsiai vadló ’Equus caballus Przeuwalskii’,

a mongolok takija, a kirgizek kertágja, az egyetlen ma élő, de már kihalóban lévő ősló. 1768-ban Gmelin, a kiváló természetbúvár még Bobrovszk mellett,

Charkovtól északkeletre, tehát a voronyezsi kormányzóság területén vadászott tarpánra. Abban az időben tehát még a Don mellékén is előfordultak, „de minthogy nagy károkat okoztak, mindinkább a pusztának szorították őket, s a tarpán méneseket nagyon gyakran szétugrasztották.” Gmelinnek egyébként a tarpán igen pontos leírását is köszönhetjük.

A tarpán a Dnyeper alsó szakasza mentén elterülő füves síkságokon még a XIX. század 70-es éveiben is előfordult. Sok lovat

fogott be Carl Hagenbeck 1900 körül, melyeket azután állatkertekbe szállítottak. A feljegyzések szerint ezeknek az állatoknak kb. tizenkét–tizenöt leszármazottjától ered a mai populáció. A természetes populáció a XX. században kezdett csökkenni az iparosodás miatt, míg a Mongóliában élő vad populáció az 1960-as években pusztult ki. Az utolsó ménest 1967-ben látták, az utolsó egyedet pedig 1969-ben. Az ázsiai vadló az egyetlen élő vadló faj, amely Dzsungária kopár pusztáin máig is előfordul.

§ Takin (Budorcas taxicolor) – Takin: fk

A tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjába tartozó faj. Nemének egyetlen faja.

Kína középső és déli részén (Kanszu déli régiója, Szecsuan, Sanhszi, Délkelet-Tibet, Északnyugat-Jünnan), illetve a határos Bhután, Észak-Mianmar és Északkelet-India (Szikkim és Arunácsal Prades) területén honos. Szubalpin himalájai fenyvesekben, szubtrópusi és mérsékelt övezeti erdőkben 1000-4000 méteres tengerszint feletti magasságon él, de a 2000-3500 méteres magasságon a legjellemzőbb.

A legtöbb rendszertan négy alfaját tartja számon:

arany takin (Budorcas taxicolor bedfordi) – Kína Sanhszi tartománya, Csinling-hegység (veszélyeztetett);

mismi-takin (Budorcas taxicolor taxicolor) – Tibet délkeleti része, az indiai Arunácsal Prades, Mianmar Kachin állama, a kínai Jünnan tartomány északnyugati része (veszélyeztetett);

szecsuani takin (Budorcas taxicolor tibetana) – a Tibeti-fennsík

keleti pereme, északon Kanszu és Szecsuan határvidékétől délen Szecsuan és Jünnen határáig (sebezhető);

bhutáni takin (Budorcas taxicolor whitei) – Tibet (a Yarlung Zangbótól délre), Bhután északi része, India Arunácsal Prades és Szikkim tartománya, az indiai-

A faj tudományos neve jól jellemzi szokatlan külsejét: a Budorcas nagyjából „ökörgazellaként” adható vissza, a taxicolor kitétel pedig sárgás barna színezetére utal. Bár rendszertanilag a kecskefélékhez áll közelebb, megjelenése inkább kis termetű szarvasmarháéra emlékeztet. Testhossza 1,7-2,2 méteres, amihez 15-20 centiméteres, a szőrtől általában nem látható farok csatlakozik; marmagassága 1-1,3 méter között mozog, testtömege 150-350 kilogrammos lehet, bár a 275 kilogramm mondható átlagosnak.

A zömök törzset sűrű, hosszú szőrzet fedi, aminek a színe a barnástól az aranysárgáig terjed (innen a B. t. bedfordi alfaj elnevezése: arany takin). A

háton fekete csík fut végig. A rövid és vastag lábak széles patákban végződnek, a sarkantyúk pedig fejlettek, így segítve a kapaszkodást a hegyi környezetben.

A nemek meglehetősen hasonlóak, bár a bikák nagyobbak a teheneknél. Szarva mindkét nemnek van: tövénél átlósan rovátkolt, hossza 25-30 centiméteres; kifelé, hátrafelé, majd a csúcsnál felfelé hajlik. A takin feje meglehetősen nagy és bumfordi, mivel orrnyerge púpos, csupasz orra pedig széles.

A takinok az évszakok változásának megfelelően folyamatosan vándorolnak. Tavasszal és kora nyáron nagyobb magasságokig, akár a fahatár fölé is felmerészkednek, és ilyenkor akár száz állatból álló csordákat is alkothatnak. A csordák őszre felaprózódnak, átlagos létszámuk húszra csökken, és fokozatosan levonulnak a mélyebben fekvő erdőkbe és völgyekbe, akár 1000 méteres magasságra is. A csordák zömmel nőstényekből és ivaréretlen hímekből állnak, a felnőtt bikák többnyire magányosan élnek.

Különböző fűféléket, bambuszhajtásokat, faleveleket fogyaszt. Reggel és délután táplálkozik, közben rendszeresen jár sónyalatókhoz.

Mindig ugyanazon az útvonalon jár a pihenő-, ivó- és táplálkozóhelyek között, így idővel ösvényeket tapos ki magának. Fenyegetés esetén köhögésre emlékeztető hangot hallat, ami az egész csordát menekülésre készteti. A megriadt takinok a sűrű bambuszerdőkbe rohannak, ahol mozdulatlanul lapulnak a vész elmúltáig.

Legfőbb ellensége az ember, elsősorban húsa miatt vadásszák, másodsorban az irhája miatt. Természetes ellensége a hóleopárd és esetenként az örvös medve.

A bikák csak a késő nyárra eső párzási időszakban csatlakoznak a nőstényekhez. A vemhesség 200-220 napig tart, az egyetlen utód márciusban vagy áprilisban

jön a világra. Az utód néhány órával később már lábára áll és követi az anyját. Az anya kilenc hónapig szoptatja borját. A takin alfajtól függően 2,5-5,5

éves korában éri el ivarérettségét, átlagos élettartama 16-18 év.

Az összes takinalfajra a húsa miatt folytatott vadászat jelenti a legfőbb veszélyt, ami bizonyos esetekben a védett területeken is előfordul. Szintén komoly

problémát jelent az erdőirtás, ami az állat életterét szűkíti be és aprózza fel. Ezek következtében az elmúlt mintegy negyedszázad folyamán az állomány 30%-kal esett vissza, ezért a Természetvédelmi Világszövetség sebezhetőnek nyilvánította a fajt. Kínában csak nagyon korlátozottan vadászható, India és Bhután területén tiltják a kilövését: ezekben az országokban több védett területen is menedéket talál. Mianmari helyzete bizonytalan. Szerepel a CITES II. függelékében.

Magyarországon a Fővárosi Állat- és Növénykertben szecsuáni takint, a Nyíregyházi Állatparkban pedig mishmi takinokat tartanak.

§ Tallós-nőszőfű (Epipactis tallosii) – Tallós: csn

A kosborfélék családjába tartozó, közép-európai elterjedtségű, különféle erdőkben élő, Magyarországon védett növényfaj.

Tudományos nevét Tallós Pál (1931–1968) botanikusról kapta.

A Tallós-nőszőfű 10-40 cm (ritkán 80 cm) magas, lágyszárú, évelő növény. Szárán 4-6 lomblevél található; az alsók kerekded vagy széles lándzsás formájúak, 1-5 cm hosszúak és 1-3 cm szélesek. A felső levelek keskenyebbek:

hosszúságuk 4-6 cm, szélességük 1-3cm.

Július-augusztusban virít. A 3-18 cm hosszú virágzatot nagyjából egy irányba néző, laza fürtbe rendeződő, kissé bókoló 6-20 virág alkotja, amelyek a keskeny lándzsás, 1,3-2,5 cm-es murvalevelek hónaljából nőnek ki. A murvalevelek általában rövidebbek az 1,8-2,5 cm hosszú virágoknál. A kocsányok 2-7 mm-esek, zöldes színűek. A külső lepellevelek (szirmok) keskeny lándzsás alakúak, ívesen meghajlók, színük belül zöld, kívül barnásan futtatott. A belső lepellevelek fehéreszöldek, néha rózsaszínes árnyalattal. A mézajak külső része (epichil) szív alakú, középen zöldes, a szélein fehér vagy halványrózsaszín, a szélei lefelé hajlanak.

Termése toktermés, amelyben átlag 4100 (1500-6500) apró mag fejlődik.

Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban honos. Északkelet-olaszországi (Pordenone megyei) állományát külön alfajként tartják nyilván (E. tallosii subsp. zaupolensis). Szórványosan az egész országban megtalálható.

Különböző erdőtípusokban, gyertyános-tölgyesekben, ártéri és patakmenti ligeterdőkben, kékperjés tölgyesekben, nyírlápon, telepített nyárfásban egyaránt előfordul. Legnagyobb állományai zavart vagy telepített

környezetben találhatóak; megtalálták tóparti strand fűzfáinál vagy nyírt gyepben is. A talaj kémhatására nem érzékeny, élőhelyein pH 5,5-7,9 (átlagosan

7,0) között változik. Kedveli a nedves talajt, a félárnyékot, elviseli a mélyebb árnyékot is.

Hajtásai csak júniusban jelennek meg, és július végétől augusztus közepéig virágzik; középnapja augusztus 7. Csapadékos években, nagy egyedszámú populációiban a virágzás elhúzódhat, szeptember végén-októberben is nyílhat egy-egy tő. A virágok önmegporzók, a mérések során 75-83%-uk termékenyült meg. Általában

a virágzó példányok 10-30%-át károsítják különböző állatok, főleg csigák.

Viszonylag nagy egyedszámú populációi ismertek a telepített nyárasokban, így fennmaradása biztosítottnak látszik. Eddig 103 magyarországi állományát mérték fel, teljes egyedszáma néhány tízezer lehet. 2001 óta védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

§ Talpastyúk (Syrrhaptes paradoxus) – Talpas: csn

A pusztaityúkfélék (Pteroclididae) családjába tartozó faj. Pallas-pusztaityúk nevét Peter Simon Pallas német természettudósról kapta.

Ázsia középső részén honos. Elterjedési területe a Kaszpi-tengertől és az Uraltól, Mandzsúriáig terjed. Köves félsivatagok, Homokpuszták lakója, kedveli az ürmös sztyeppéket. Kóborló példányai eljutnak Európába is.

Testhossza 30–41 centiméter, szárnyfesztávolság 63–78 centiméter, testtömege 235–300, a tojó kicsit kisebb. Tollazatára a barna és a sárga rejtőszín a jellemző, hasalja fekete. Elsősorban növényi magvakat fogyaszt. Inni csapatosan jár.

Évente általában kétszer költ, a talajba kapart mélyedésbe. Fészekalja 2 Tojásból áll, melyen a két szülő felváltva 28 napig kotlik.

§ Heverő talpasvirág (Syngonium podophyllum) – Talpas: csn

A kontyvirágfélék többsége trópusokon él, és kb. 3000 fajuk ismert. Rendszerint feltűnő virágaikról lehet felismerni őket. A virágokból többnyire bogyók fejlődnek. A legtöbb fajának igen díszes, feltűnő formájú levele fejlődik, amik többnyire tagolatlanok, szélesek, nyíl vagy szív alakúak és gyakran hálózatos erezetűek. Karéjos, vagy lyukas levelűek is akadnak közöttük.

A fiatal példányok általában kevesebb fénnyel is beérik. Jól tűrik a lakások száraz levegőjét és a fényhiányos időszakot, ezért ideális szobanövények.

Néhány kontyvirágféle:

Közönséges rákvirág vagy örökzöld rákvirág (Aglaonema commutatum)

Indonéz alokázia (Alocasia x amazonica)

Kristályos flamingóvirág (Anthurium crystallinum)

Kétszínű tarkalevél (Caladium bicolor)

Foltos buzogányvirág (Dieffenbachia maculata)

Nagylevelű buzogányvirág (Dieffenbachia seguine)

Könnyezőpálma (Monstera deliciosa)

Pirosló filodendron (Philodendron erubescens)

Philodendron (Imperial Red)

vitorlavirágok (Spathiphyllum)

Heverő talpasvirág (Syngonium podophyllum)

Dél- és Közép Amerika trópusi őserdeiből származik. Rendszertani besorolása: nyíllevél nemzettség üvegházi nyíllevél faja.

Kezdő növénytartók ideális növénye, egyes fajtái árnyék- és szárazságtűrő tulajdonságai miatt. Az egyenletes meleget szereti, télen is legalább 16 fokon tartsuk. Elképzelhető, hogy vízigénye télire lecsökkenhet. Az eredeti, üde zöld színű fajta kedveli a félárnyékos, árnyékos helyet. Ma már léteznek halvány zöld, fehér, foltos fajtája is, ezeket világos, de nem napsütötte helyre tegyük. Márciustól augusztusig kéthetente tápoldatozhatjuk. Kiforralt, visszahűtött vízzel locsoljuk. Szobahőmérsékletű kiforralt vízzel rendszeresen permetezzük lombozatát. Tavaszonként ültessük át, de csak amíg 30 cm-nél nagyobb cserépbe nem kerül a növényünk. Ekkor már csak a föld felső rétegét cseréljük ki évente. Levelei az életkorával együtt változnak. Fiatalkorában a levelek nyílhegyre hasonlítanak, az idő előrehaladtával három- majd öt karéjos, összetett formájú leveleket hoz. Ezek a különböző típusú levelek egyidőben is megtalálhatóak ugyanazon növényen. Alakja fiatalon felfelé álló vagy akár bokros is lehet. A felfutó hajtások a már idősödő növényeknél jelennek meg, amelyek segítségével akár 1,5 m magasra is felkúsznak. Ennek segítésére támkarózása mohával borított rúddal a legmegfelelőbb. A növény ugyanis léggyökeret enged, amely a nedves mohába meg tud kapaszkodni és kis segítséggel bele is nőhetnek. Rendszeres metszéssel a bokros formát és a fiatal levélzetet is megőrizhetjük.

Nyáron a levágott hajtáscsúcsokat tegyük nedves homokba, vagy gyökereztessük vízben. Minden földet érő hajtás szárcsomójánál képes gyökeret fejleszteni, így légbujtással is szaporítható.

§ Tamarik – tudományos neve: tamariska – Tamarix (tetranda) - Tamarik: csn

Apró pikkelyszerű levelű, bugás virágzatú díszcserje; Tamarix tetranda.

Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájában (1570 k.: Ars Medica) tamariscus, Dorstenius XVII. századi bejegyzései között tamariscus fa áll. Szenczi Molnár Albert (1604) és Pápai Páriz Ferenc (1708) tamarik, tamarica néven szótárazta. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVIII. században tett bejegyzés szerint: tamariscus fa. Molnár János Phytologiconjában (1780) tamarik. Benkő József Nomina Vegetabilium című munkájában (1781: NomVeg.) tamariska ’Tamarix germanica’ (román tamarisk), Nomenclatura Botanica című összeállításában (1783: NclB.) tamarind, savanyó pálma, illetve tamariska, tamarik, tamariskus-fa, német Tamarisken szerepel.

A nemzetség Tamarix nevét Linné adta a korábbi századok botanikai szaknyelvében már használatos terminus alapján, például Bauhinnál a XVII. században:

„Tamarix fruticosa, folio crassiore, sive Germanica” vagy „Tamarix altera folio tenuiore, sive Gallica”. Arab származású lehet a név, de szóba jöhet a

’keserűség’ jelentésű héber tamrurin. Valószínűbb azonban – a Tamarix mannifera cukortartalmú, mézes nedve alapján – a datolyapálma héber tamar, illetve arab tamr ’datolya’ neve. Annyi bizonyos, hogy a latin révén nemzetközi szóvá vált. Az ókori, már Celsus, Columella, Plinius, később Palladius írásaiban

olvasható latin tamarix, tamarice, tamaricum, tamariscus, tamarisca megfelelője más nyelvekben is megvan; így például angol tamarx, tamarisk, német Tamariske, francia tamaris, tamarix, tamarisc ’ua.’ A magyar tamariska, tamaris létrejöttében a népetimológia is közrejátszhatott, a mariska, mariskafa, tatamariska esetében biztosan.

A parkoknak gyakori dísze a régebbi nevén tamariszkusz vagy tamarindusfa, ez a finom lombozatú, a ciprushoz hasonló cserje. Nem volt ismeretlen Magyarországon sem, Veszelszki Antal (1798) arról írt, hogy „a Tamariskus-fa pipaszárokból kikotrott piszkos motskokkal a juhászok rühes és koszos juhaikat orvosolják”.

Ismerik vasfa néven is. A Magyar Fűvész Könyv szerzői (1807: MFűvK.) az átán vagy átánfa nevet adták a növénynek. Az ókori görögök myrikének nevezték a patakok partján élt nimfa emlékére. A római írók myricére latinosították a nevet (korábbi tudományos genusneve is Myricaria), ám Plinius már tamarixnak is írta. Állítólag azért, mert a Hispániában járt légiók a Pireneusokban folyó Tamaris – ma Tambra – partja mentén szedett cserje virágos ágaival feldíszítve tértek haza Rómába. Plinius azt írja Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 13. kötetében, hogy „Itáliában otthonos a Myrica, amelyet ott tamarixnak neveznek. Görögországban pedig a vad drya a neve. Ennek sajátos tulajdonsága, hogy csak kultúrában levő példányai hoznak termést: gyümölcse dió nagyságú.

A cserje Szíriában és Egyiptomban gyakori fáját a ’szerencsétlenség fájának’ nevezték el.”

Kultúrtörténetéhez számos egyéb adatunk is van. Egyiptomi legenda szerint Széth meggyilkolta cinkosaival Oziriszt. Díszes koporsóba zárták, és bedobták

a Nílusba, de az áradat nem vitte messzire, mert megakadt egy tamariskafában. Ettől kezdve a fa egyre gyorsabban nőtt, a koporsót is benőtte. Egyszer Büblosz

a Nílusparton sétált, és éppen ez a fa tetszett meg neki; kivágatta, és palotájába vitette. Ízisz istennő szerezte vissza a szent fát, és elrejtette a

Nílus nádrengetegében. Trójában Odüsszeusz, miután megölte a „hírszerző” Dolont, fegyverzetét és ruháit is tamariskába rejtette, míg visszatért. Az egyik

akkád agyagtáblán viszonylag épen maradt a tamariska és a datolyapálma vetélkedéséről szóló tanvers. A Biblia is foglalkozik ezzel a növénnyel. Hágár a

gyermeket tamariskabokor alá rejti el, később Ábrahám ezért ültet tamariskafákat. Jabes-Gilead város népe Saul hamvait végtisztességből egy tamariska alá helyezi. Nálunk is halotti növény, a legtöbb temetőkertben előfordul.

A különböző tamariskafajokon keletkező gubacsokból cserzőanyag és festék készül, de a népi gyógyászatban is hasznosítják. Az arabok például a juh- és kecskebőröket a Tamarix articulata gubacsaival cserzik, ezzel a bőr a rózsaszínűtől a pirosig változó színárnyalatúra színeződik. A kérgük is a gubacsokhoz hasonlóan csersavtartalmú, ezért drognak használják. Számos tamariskafajnak különlegesen kemény fája van, amit építési célokra, faszén és különféle eszközök előállítására használnak fel.

Kiváló szárazságtűrésük miatt gyakran ültetik ezeket homokos vagy sós helyeken. Különösen alkalmas mozgó homokdűnék megkötésére. A tamariszkusz a növényvilág egyik csodája. A sivatag közepén a perzselő aszályban, rekkenő hőségben, a puszta kövön és homokon, ahol már az élet nyomát sem találjuk, egyszerre zölden viruló bokorral találkozunk. A túlélés mesterei részben hosszú gyökereikkel, részben párologtatásuk szabályozásával érték el ezt a teljesítményt. Az öreg fák törzse erősen bütykös, göcsörtös, ágai szinte a földet súrolják. Hajlott hátú óriásra emlékeztetnek, aki két lelógó karjával még most is sátorszerű menedéket kínál a fáradt vándornak. Gyökereik nem ritkán 30 méter hosszan nyomulnak lefelé, hogy elérjék a nedvesebb talajrétegeket. A Negev-sivatagban a beduinok szabályosan ültették elsősorban árnyéknövénynek, tüzelő- és faanyagnak, de fiatal, még nem keserű vesszőit a birkák is szívesen legelik a nyári aszályban, hiszen alig van egyéb táplálékuk. Ellenálló fája a sivatagban az akácia mellett az egyedüli építőanyag. Igen nagy előnye, hogy a termeszhangyák sem támadják meg. Ez a tulajdonsága rovarirtó hatóanyagával magyarázható, ezért ágait tetűirtásra is használják. Gyökerének és szárának főzete már a babilóniaiaknál az ödéma, belső vérzések és emésztőrendszeri betegségek gyógyszere volt. A száraz ágaiból őrölt púder, a march a beduinok népszerű sebkezelő és fertőtlenítőszere.

Gyimesben gyógyításra használják ma is, gyökerét az állatoknak adják vérvizelés kezelésére.

§ Poszogó taplóbogár (Diaperis boletiLinné) – Tapló: csn

A Diaperis-fajok lomblevelű fák taplógombáiban élnek.

Teste rövid, tojásdad alakú, gömbölyded. Fényes fekete, szárnyfedőin 4 sárga harántfolt, egyébként finom pontsorok. Csápja vastagodó. 6–8 mm nagyságú.

Euroszibériai faj, Magyarországon a lomblevelű fák taplógombáiban, a gomba által bontott fában gyakori. Humuszképző.

Mélykék taplóbogár (Platydema violaceum Fabricius)

Teste rövid, tojásdad alakú, lapos, felülete fémfényű, feketés kék, esetleg vöröses. Alul szurokbarna vagy vörös. Homloka síma. A szárnyfedők pontsorai finomak. Lábai rövidek és vékonyak. 6,0–7,5 mm

Előfordul egész Európában. Magyarországon a lomblevelű fák száraz, gombás kérge alatt, fagombákban, korhadó fatörzseken a moha alatt fordul elő. Helyenként gyakori.

§ Deres tapló (Ganoderma applanatum) – Tapló: csn

Syn.: Ganoderma lipsiense 

Kalapja 10-40 (75) cm széles, többnyire lapos, évelő, körkörösen barázdált, lépcsőzetes. Barnás, matt, vékony kéreggel (0,2-0,5 mm), növekedő széle fehér,

viszonylag vékony. 

Csövei a növekedési időszakok szerint rétegezettek, a rétegek között sötét választóvonallal, a pórusok kezdetben fehéresek, nyomásra barnulók (akár rajzolhatunk is rajtuk). 

Húsa rozsdabarnás, fehéren foltos, csíkos. 

Előfordulás: januártól decemberig, elhalt lombos fán, ritkán fenyőfán, hazánkban gyakori. 

Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Hasonló fajok: vastagkérgű tapló. 

§ Kálomista tapló – tudományos neve: fekete üröm – (Artemisia vulgaris) – Tapló: csn

Másként kálomista tapló vagy tapló.

az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó évelő növényfaj.

60–160 cm magas, bokrosodó növény. Szára elágazó, barna színű, fásodó, függőleges enyhe bordázattal, kopasz vagy finoman molyhos. Levelek ülők, két-háromszorosan szárnyasan szeldeltek, sötétzöldek, színükön kopaszak, fonákjukon fehéren molyhosak. A levélszeletek és -karéjok lándzsásak, fűrészes szélűek. Virágai sárgásak, vörösesbarnásak lehetnek. A fészkek bókolók, füzéres fürtöt alkotnak. A csöves virágokból álló fészek 3–4 mm átmérőjű, a vacok kopasz, a nyelves virágok hiányoznak. A fészekpikkelyek változatosak, közepük sötétebb. Áltermése barnás, csíkozott, bóbita nélküli kaszat. Magjai világosbarnák.

Európában és Észak-Afrikában a legelterjedtebb. Magyarországon gyakori Gyomnövény az útszéli és szántóföldi, félszáraz vagy üde gyomtársulásokban. gyakran vízpartokon. Gyógy- és fűszernövényként is felhasználják.

Népies nevei: anyafű, közönséges üröm, mátrafű, taplóüröm, veres üröm.

Fűszerként virágzó hajtásának felső, legfeljebb 40 cm hosszú részét (esetleg a gyökerét) gyűjtik. A majdnem mindenhol előforduló növény virágzó hajtását (Artemisiae herba) sültek készítésénél használják a Majoránna pótlására. Illóolajat, keserűanyagot, gyantát tartalmaz. Virágpora az arra érzékenyekből allergén reakciót vált ki.

Felhasználása. A fekete üröm illóolajában Tujon található, ami nagy mennyiségben vagy hosszas fogyasztás esetén mérgező. Mivel a növény igen kevés illóolajat tartalmaz, általában biztonságosnak tekintik. Ennek ellenére terhesség alatt nem javasolt nagyobb mennyiségű fekete ürmöt fogyasztani. A növényt a történelem során sokszor használták konyhában, gyógyászatban és füstölőként.

Bár a magyar importőrök gyakran tévesen az abszint összetevőjeként tüntetik fel, az italok eredeti címkéjén soha nem szerepel. A fekete üröm az 1920-as években – az akkoriban betiltott abszint helyett – elterjedő italoknak és utódjaiknak volt gyakori összetevője, például a pastisnak.

Középkor. A középkorban a fekete ürmöt mágikus oltalmazó növényként ismerték. A kertekben rovarok – főleg molyok – távoltartását szolgálta. Ősidők óta használták fáradtság ellen, az utazók pedig gonosz szellemek és vadállatok ellen védekeztek vele. A római katonák fekete ürmöt tettek a szandáljaikba, hogy meneteléskor ne fáradjon el a lábuk.

A fekete üröm egyike annak a kilenc fűnek is, melyet a 10. században a Lacnunga (Orvosságok) nevű gyűjteményben található „Kilenc fű bűbájában” segítségül hívtak a pogány angolszászok.

Konyhában. A július és szeptember közötti virágzást megelőzően leszedett leveleket és hajtásokat kesernyés ízük miatt használták zsírosabb szárnyasok (liba, kacsa), disznó-, vaddisznósültek, valamint káposzta- és gombaételek ízesítésére. Emésztést segítő hatása miatt a nehezen emészthető ételek általános fűszere. A sör ízesítésére is használták a Komló elterjedése előtt, vagy komló helyett.

Gyógyászatban. A fekete üröm különböző illóolajokat tartalmaz (például cineolt, tujont, flavonoidokat, triterpéneket és kumarinszármazékokat). Bélféregűzőként is használták, ezért időnként összetévesztik a fehér ürömmel. Az ájurvédában szívpanaszok, nyugtalanság, rosszullét és rossz közérzet ellen alkalmazzák. Egyes diétás ételek elkészítésére ajánlható, mert zsírok semlegesítésére, az étel könnyebb emésztésére, az étel ízletesebbé tételére is alkalmas.

Gyógynövényként teája étvágyjavító, Epeműködést serkentő, görcscsillapító, idegerősítő hatású, főzetét népgyógyászatban még vitustánc, epilepszia és hisztéria ellen használják.

§ Érces tarfutó (Calathus metallescens) – Tar: csn, fk

A Szebeni-havasokban 2011 júliusában volt már alkalmunk bogarakat gyűjteni az ott megrendezett Rovarász tábor idején. A szállásunk akkor az alacsonyabban fekvő Stezii-völgyben volt, így magasabb helyekre csak némi nehézség árán, néhány alkalommal jutottunk el.

Az idei tábor során a jóval nagyobb tengerszint feletti magasságban lévő Poplakán, Szebenjuharos mellett szálltunk meg. A gyűjtések a tágabb környéken, a szállásról viszonylag könnyen elérhető élőhelyekre összpontosultak. Viszonylag gazdag anyag került elő a völgy irányába nem túl meredeken lejtő patakvölgyben, ahol az itt is nagy károkat okozó tavaszi szárazságtól menedékre lelhettek a vidékre általánosan jellemző nagyobb nedvességigényű fajok. A futóbogarak közül a szívesfutók (Nebria sp.) mellett alpesi kisfutót (Platynus scrobiculatus) és cirpelőfutókat (Cychrus semigranosus Cychrus caraboides), valamint több általánosan elterjedt gyorsfutófajt (Bembidion sp.) is találtunk. Rostálással holyvák és ormányosbogarak mellett több apró fürgefutoncot (Trechus sp.) is fogtunk. A többi bogárcsalád képviselői határozottan alulreprezentáltak voltak. Cincérből még a Déli-Kárpátok fenyveseiben általánosan elterjedt és gyakori, nagyméretű alhavasi virágcincérnek (Lepturobosca virens) és a bajnócacincérnek (Pachyta quadrimaculata) is csak néhány egyede került elő a mindenhol szokatlanul gyér ernyősvirágzatú növényekről. Az ilyen élőhelyeken különben általában nagy faj és egyedszámú lágy-, levél- és ormányosbogaraknak csak a különben is gyakori fajait fogtuk kis példányszámmal.

A szállástól magasabb hegyvidéki területekre a szebenjuharosi sífelvonó felső állomásától kiindulva jutottunk el. Ezeken a területeken főleg lucosokban és patakvölgyekben, nagyjából 1600 méter feletti helyeken gyűjtöttünk. Itt is inkább futóbogarak kerültek elő. Rönkök alatt a kárpáti fenyvesekre jellemző pontozott gyászfutón (Pterostichus foveolatus) kívül további ritkább gyászfutófajokat (pl. Pterostichus rufitarsis, Pterostichus jurinei) találtunk. Értékesebb adatnak számítanak a páfrányokról kopogtatott hegyvidéki avarfutó (Leistus piceus alpicola), a vöröslő avarfutó (Leistus terminatus), valamint a fürge kéregfutó (Dromius agilis). A szárazabb helyeket a fényesen csillogó érces tarfutó (Calathus metallescens) jelezte.

A szállás környéki fenyvesekben lerakott talajcsapdáink sok futóbogarat gyűjtöttek. A minták összeszedése közben a futrinkafajok közül a bőrfutrinkát (Carabus coriaceus), a kékfutrinkát (C. violaceus), a kárpáti futrinkát (C. linnei), a domború futrinkát (C. glabratus) és az aranyfutrinkát (C. auronitens) azonosítottuk. Ezek a fajok a Kárpátokban szinte mindenütt megtalálhatók.

A bogárgyűjtés szempontjából a hét fénypontja volt, mikor elutaztunk a Bâlea-tóhoz, a Fogarasi-havasokba. Itt először 2001-ben gyűjtöttünk, a rovarásztábor idején, majd 2011-ben, amikor – csakúgy, mint most – a Szebeni-havasokból látogattunk el ide. Az első alkalomtól eltelt csaknem húsz év alatt a tömegturizmus a tóparton jelentősen megnövekedett, mivel új építmények, hatalmas parkoló és különféle árusok hada növelte aggasztó mértékben a környezeti terhelést. A gleccservölgy legmagasabb részén, északi kitettségű lejtőn, az olvadó hó mellett és szivárgó, csepegő hólével átjárt nedves helyeken, kövek alól, a rendelkezésre álló röpke néhány óra alatt jelentős számban fogtunk magashegyi futóbogarakat. Többek között alhavasi futrinkát (Carabus irregularis), gyászfutókat (pl. Pterostichus morio) és fürgefutoncokat (Trechus sp., Duvalius sp.). A Déli-Kárpátokban endemikus röpképtelen gyalogormányosok (Otiorhynchus sp.) és talajszinten élő levelészek (Chrysolina sp.) közül viszont keveset találtunk.

§ Targomba – tudományos neve: vaskos porhanyósgomba – (Homophron spadiceum) – Tar: csn, fk

Syn.: Psathyrella sarcocephala, Psathyrella spadicea, kakaóbarna porhanyósgomba, targomba

Kalapja 3 – 7 (9) cm széles, gesztenyebarna, sötétbarna, vöröses árnyalattal. Hygrofán, bézs- vagy okkerbarnára kifakul. Viszonylag húsos, felülete csupasz, matt, nem visel vélummaradványokat. 

Lemezei fiatalon húsbarnásak, majd kakaóbarnák. 

Tönkje elég vaskos, fehéres-hússzínű, hosszan szálas. 

Előfordulás: októbertől novemberig, elhalt lombos fákon, gyakran csoportosan. Hazánkban ritka faj. 

Ehető, de ritkasága miatt inkább kíméljük, hagyjuk termőhelyén!

Hasonló fajok: A barna porhanyósgomba, kalapszélén vélumfoszlányok vannak. 

§ tarackbúza (Agropyron repens) – Tarack: csn

A pázsitfüvek családjába tartozó, tarackos gyökerű, kalászos, élénkzöld gyomnövény; Agropyron repens.

Társnevei a különböző régebbi növénytani művekben a lábasperje, perjefű, perjegyökér és a búzához hasonlító, fésűsen álló füzérkékre utaló búzafű. De egyszerűen, röviden taracknak is nevezik.

Az ’egy fajta löveg’ jelentésű tarack 1490-ben „Taraz… cuprey”, „Tarazk magnus”, 1511-ben trazk, 1520-ban taraczkh, 1588-ban

taracz alakban olvasható (OklSz.). Szenczi Molnár Albert szótárában 1604-ben a taratzk jelentése ’colubrina’, azaz mozsárágyú. 1767-ben a Pápai Páriz Ferenc

szótárának Bod Péter-féle kiadásában a taratzk már növénynév is, jelentése a colubrina mellett ’Schlangenwurz’, azaz kígyógyökér (PPB.). Ez a Colubrina,

Schlangenwurz metaforikus növénynév már 1591-ben szerepel Tabernaemontanus és 1623-ban Bauhin könyvében. 1805-ben Pethe Ferencnél és 1807-ben a Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) a taratzk a ’Triticum repens’. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) taratzk buza. Kassai József 1835-ben

a taratzk-fű ’perjefű’ nevet Duna melléki szónak tartja, 1838-ban a Tájszótár szerint ’perjének neme a szőlőben’ jelentéssel a Balaton mellékén használatos.

Van azonban adatunk a Tisza vidékéről (Nyr. 43) is.

A szlávból, közelebbről a délszlávból való tarack szavunk ’föld alatt dúsan elágazó hajtás’ jelentésű. Ezt a nevét az indokolja, hogy kúszó gyöktörzse

számos tarackot hajt. Faji neve szintén ’kúszó’ jelentésű, a latin reptare ’kúszni’ igéből való. Melich János, aki a szó bolgár, szerbhorvát, egyházi szláv

megfelelőit kimutatta, troszk &gt; traszk &gt; track hangfejlődést állapít meg. A taraszk hangváltozat a népnyelvből máig kimutatható [Arad megye és Bugyi

község (MNy. 23)].

Az Agropyron nemzetségnév szó szerinti jelentése ’vad búza’, melynek alapja a korai szakkönyvekben olvasható Triticum caninum, azaz ’kutyabúza’. A görög

agrosz ’föld, szántó’, agriosz ’vad’, illetve a ’búza’ jelentésű pürosz szavak összetételével keletkezett.

Nevezik még kutyaperjének is [R. 1780: kutya perje ’Triticum repens’ (Molnár J.), majd 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1824: Szádler, 1843: Bugát, 1865:

CzF., 1895: Pallas, 1911: Nsz., 1925: HGy.], a nyelvjárásokban Herman Ottó könyve szerint kutyapörje ’Triticum repens; eb-fű, a kutya gyógyító füve’. A

németben is van Hundsgras neve.

További társneve az ebgyógyítófű (R. 1780: Molnár J., 1824: Szádler, 1836: Kassai, 1894: Pallas). Diószegi (OrvF.) az „Igazító Lajstromban” a taratzk búza

terminust javasolta helyette. A későbbi forrásokban mégis gyakran szereplő ebgyógyító pázsit elnevezés nyilván olyan fűfajtát jelöl, melyet a kutya gyógyírként legelészget, ha a gyomra beteg. Van ebbúza (R. 1833: Kassai, 1868: ’a búzáéhoz hasonló kalászú fű’ Ballagi, 1869: Math. és TermTudKözl. 6, 1911: Nsz.) neve is, ez a magyar elnevezés a latin Triricum caninumból keletkezett fordítással (&lt; latin canis ’kutya’). Az összetett szó pejoratív értelmű eb előtagja az értékes gabonától különbözteti meg. A névadás motivációját jól szemlélteti Ballagi Mór (R. 1868.) értelmezése. A búza utótag csuvasos jellegű ótörök jövevényszó a magyarban; számos török nyelvben és a mongolban is megtaláljuk a szó megfelelőjét.

Szintén ilyen a névadási szemlélet háttere az ebír esetében. Az ebír a Magyar Fűvész Könyv (1807) szerzőinek szóalkotása. Mint később (1813: OrvF.) Diószegi az új elnevezést besorolja: „6-ik Rendbeliek, meljek valami Tulajdonságból vevődtek”. A pázsitfélékhez tartozó igen elterjedt fű neve népi megfigyelés eredménye; elárulja, hogy ez a növény a beteg kutya orvossága: mint a Kertészeti Lapokban (17) közlik, „az eb megeszi, mikor hányásra van szüksége”. Sőt már korábban Szádler József így írta le a növényt: „a’ kutják némelly nyavalyáikban felkeresik; félrágottan lenyelik, és azután okádnak arra az ösztönére, a’ mellyet a szúrós és tsípős kalászszálkái a’ torokban okoznak”. Hasonneve a kutyaír.

Az óriási területen elterjedt közönséges tarackbúza ’Agropyron repens’ kellemetlen gyomnövény. Hosszú tarackjainak a csomóin járulékos gyökerek fejlődnek, s ha e csomók egyike-másika leszakad, új, önálló növény nő ki belőle. Laza talajok megkötése céljából telepítik is. Az Agropyron junceumot pedig tengerparti dűnék megkötésére ültetik sokfelé. Néhány más fajt helyenként takarmánynövényként termesztenek.

Igen régóta főzik vértisztító teáját, emellett vizelethajtó és izzasztó hatású. Idős emberek és kisgyermekek vizelési zavarainál és májjal kapcsolatos

panaszainál rendelték.

§ Tarajorchidea (Coelogyne lawrenceana) – Taraj: csn

Az orchideáknak mintegy 25000 fajuk van, ezzel az egyik legnépesebb növénycsalád. A nagyon száraz területek, valamint az Északi- és a Déli-sark kivételével mindenfajta éghajlaton előfordulnak, de azoknak a fajoknak a száma, amiket szobában lehet nevelni csekély.

A legtöbb orchidea mérsékelt éghajlati övön él és talajlakó. A trópusi orchideák sokszor a fák ágvilláiban élnek, mert a magasabb páratartalmat és a fényt fent jobban tudják hasznosítani. Trópusi orchideát csak akkor lehet szobában tartani, ha egyenletes páratartalom biztosítható a számukra. A legtöbb faj a jó vízáteresztő képességű, durva szemcsés, laza szerkezetű, levegős ültetőközeget szereti. A hazai kosborfajok mind talajlakók, és valamennyi védett.

Néhány orchidea:

Bugakosbor (Cattleya)

Tarajorchidea (Coelogyne lawrenceana)

Csónakorchidea (Cymbidium)

Elefántcsontszínű csónakorchidea (Cymbidium eburneum)

Vesszőkosbor (Dendrobium)

Árvácskaorchidea (Miltonia)

Lepkekosbor (Oncidium)

Vénuszpapucs (Paphiopedilum)

Pillekosbor (Phalaenopsis)

Pleione

Pillangókosbor (Vuylstekeara)

§ Közönséges tarajosgőte (Triturus cristatus) – Tarajos: csn

A fajcsoport legnagyobb termetű, sík-, domb- és hegyvidékeken egyaránt előforduló faja, akár 16-18 cm-re is megnőhet. Sötét alapszínű, a hímek úszószegélye viszonylag magas, a farok tövénél erősen bevágott, végtagjaik a törzshöz viszonyítva közepes hosszúságúak. A nőstények hátán a középvonalon vékony sárga csík húzódhat. Magyarországon eddig bizonyítottan nem mutatták ki, korábbi jelzései minden eddig megvizsgált esetben másik fajra, többnyire a dunai gőtére vonatkoztak. Az Aggteleki-hegységben ismertté vált, dunai gőtével képzett hibrid állomány jelzi, hogy az országhatártól nem messze húzódik a faj elterjedési határa, és így előkerülése az északkeleti határ menti területeinken nem kizárható. Védett.

Triturus carnifex – alpesi tarajosgőte. A fajcsoporton belül közepes termetűnek számít, kb. 14-16 cm-re nőhet. Alapvetően domb-és hegyvidéki előfordulású, erdei, réti élőhelyeken egyaránt megtalálható. Szürke alapszínű

hátoldalán gyakran nagyobb sötét foltok láthatók, a fehéres testoldali és torokmintázat pedig nagyon gyenge.

Végtagjaik a törzshöz viszonyítva hosszúak. Magyarországon az Alpokalján fordul elő az Őrség területén és izoláltan Kőszeg-hegyalján, így jelenleg a legkorlátozottabb előfordulású kétéltű fajunk. A nőstény példányokon

viszonylag gyakran a hát középvonalában húzódó citromsárga csík figyelhető meg. Védett.

Triturus dobrogicus – dunai tarajosgőte. A fajcsoport legkisebb termetű, jellemzően sík-, esetenként dombvidéki faja. Általában nem több mint 12-13 cm-re nő. Barnás alapszínű, a hímek úszószegélye magas, végtagjaik a törzs hosszához viszonyítva a fajcsoport többi tagjához képest kifejezetten rövidek, mivel a tarajosgőte fajok közül ez alkalmazkodott leginkább a vízi életmódhoz. A test oldalán, és főleg a torok környékén és a fejen a fehér foltozottság

igen jelentős lehet. A hasoldal fekete foltjai nagyon gyakran két hosszanti sávvá olvadnak össze. A faj areája a Duna, a Tisza és a Száva völgyére korlátozódik Ausztriától a Kárpát-medence alacsonyabb fekvésű részeitől a

Havasalföldön keresztül a Duna-Deltáig. Teljes elterjedési területének a legnagyobb hányada Magyarországra esik, így az itteni állományok megőrzése a faj védelmének szempontjából kiemelt jelentőségű. A nyugati határszélek

kivételével a megfelelő kisvizes élőhelyek környezetében leggyakrabban a dombvidékeinken, a Kisalföldön és az Alföldön, ritkábban a középhegységeinkben is országszerte megtalálható. Folyóvölgyi ártereinknek is jellemző faja. Védett.

§ Tárkony (Artemisia dracunculus) – Tárkony: csn

Az üröm nemzetségbe tartozó, évelő gyógy-, és fűszernövény.

Magyar népies nevei: esztragon, tárkonyüröm, tárkony.

Fűszer- és zöldségnövényként világszerte termesztik. Vadon az északi félteke nagy területén előfordul: Kelet-Európától Közép- és Kelet-Ázsiáig, de még

Észak-Indiában is, valamint Észak-Amerika nyugati részén, s dél felé még Mexikó területén is. Elképzelhető, hogy az észak-amerikai populációk emberi

termesztésből vadultak ki.

Erdélyből került Magyarországra. Régebben nagyon kedvelt, jellegzetesen fűszeres illatú, kissé kesernyésen csípős ízű fűszer. Illóolajának

illata az ánizsra emlékeztet.

120–150 cm magasra növő évelő növény, karcsú elágazó, hosszirányban barázdált szárral. Gyökértörzse többfejű, rövid Tarackokat fejleszt. Élénkzöld Levelei 2–8 cm hosszúak, 2–10 mm vastagok, osztatlanok, szálas-lándzsásak, hegyes végűek. A tőlevelek csúcsa sokszor háromhasábú. Zöldessárga csöves virágai kb. 40-esével 2–4 mm széles fészkeket alkotnak, amelyekből felálló vagy bókoló laza bugavirágzat áll össze. A virágok kétivarúak, szél porozza őket, a pollenszemek nyújtott ellipszoid vagy gömbszerű alakúak, trikolporátak (a három csírahasítékban 1-1 pórus is van). A hasítékok hosszúak, az exine sexine-része egyenlítői irányban megvastagodott, a sarkoknál vékonyabb.

Konyhai felhasználásra leginkább a francia tárkony (Artemisia dracunculus var. sativa) alkalmas. Maximum 60-80cm magas, oldalirányban terjeszkedő bokrokat

alkot. Ez magról nem szaporítható, mert vagy egyáltalán nem hoz se virágot, se magot, vagy ha mégis, magjai sterilek. Illóolajtartama akár a 3%-ot is elérheti.

(Létezett egy 1976-os magyar nemesítésű fajta, a "Zöldzamat" 1,8-2,6% olajtartalommal, de ezt 2009-ben visszavonták a magyar fajtajegyzékből. Ott jelenleg egy 2000-es bejegyzésű fajta az "Artemis" szerepel)

A legelterjedtebben forgalmazott, magról is szaporítható változata az orosz tárkony (Artemisia dracunculus var. inodora) Minthogy illóolajtartama sokszor még a 0,5%-ot sem éri el, konyhai felhasználása korlátozott. Akár 1,5-2m magasra is megnövő szárai fásak. A német tárkony (Artemisia dracunculus var. Thueringiae) illóolajtartam szempontjából a francia változathoz áll közelebb. 1,5-2,5% és enyhébben ánizsos, de ürmösebb, "csípősebb"

annál. Egyes nemesítései akár 150cm magasra is megnőnek, bokrai átlagosan 80-120cm magasak. Ez is csak tőosztással szaporítható. A kelet-Szibériában elterjedt vad tárkony (Artemisia dracunculus var. Redovskyi) valószínűleg az orosz tárkony őse lehet, mert külső jegyeiben és alacsony illóolajtartamában is arra hasonlít. Észak-Amerikában a mississippi tárkony (Artemisia dracunculoides var. Purs), az amerikai tárkony (Artemisia dracunculus var. glauca) és az északnyugati tárkony (Artemisia dracunculus var. typica) a legelterjedtebb vadon termő fajták.

Ismert még a mexikói tárkony (Tagetes lucida Cav.), amely nem rokona a tárkonynak, de ahhoz nagyon hasonló az íze.

Leveleit fogyasztják. Friss, zöld állapotában, vagy sóban, illetve Ecetes vízben eltéve és szárítva is felhasználható. Saláták, ecetes savanyúságok eltevésénél, de levesek, főtt húsok, szárnyasok, birka, bárány, vadhúsok, valamint zöldbab-, zöldborsó- és burgonyafőzelékek, ecetek ízesítésére is használják.

Teája (Dracunculi herba) vesetisztító, epehajtó, étvágyfokozó hatású.

Középkötött talajban, őszi tőosztással szaporítják. Májusban meleg, napos helyre ültessük 30×40 cm-es távolságra. Vízigényes növény, ezért Öntözést igényel.

Virágzás előtt a föld feletti 10 cm-re lévő leveles hajtásokat vágjuk, szellős árnyas helyen szárítjuk. Így megőrzi a jellegzetes ízét és világos zöld színét.

§ Sárga tárnics (Gentiana lutea) – Tárnics: csn

Elterjedési területe Közép- és Dél-Európa hegyvidékei. Az Alpokban főleg a nyugati és a középső területeken található meg. Keleten, Románia, Moldova, Ukrajna, de még Törökország területein is vannak őshonos állományai. Régebben kifejezetten gyakori volt, de ma már számos helyen teljesen kipusztult.

A sárga tárnics a hegyvidékek jellegzetes robusztus termetű, 50-140 centiméter magas, kopasz, évelő növénye. Karvastagságú, répaszerű, kissé elágazó Gyöktörzse 1 méter hosszúra is megnőhet, gyökérágakban folytatódik, gyökerei

keserű ízűek. Felálló, egyszerű szára üreges. Levelei keresztben átellenesen állnak, nagyok, hosszúságuk a 30 centimétert, szélességük a 15 centimétert is elérheti. A levelek széles lándzsásak vagy elliptikusak, kékeszöldek, ívesen futó erőteljes oldalerekkel. A felsők ülők, az alsók rövid nyelűek. A hosszú kocsányú, 3-10 tagú virágok csomókban (álörvökben) nyílnak a hajtásvégeken és a felső, csésze alakúan behajló levelek hónaljában. A 2-6 fogú csésze hártyás, sárga, egyik oldalán az aljáig felhasított. A párta széles tölcsér alakú, csaknem tövig 5-6 cimpára szeldelt, cimpái keskenyek, hegyesek, aranysárga színűek, 25-35 milliméter hosszúak. A porzószálak szabadok, a bibe felnyílás után visszacsavarodik. Toktermése 40-60 milliméter hosszú, a magvak

szárnyaltak.

Élőhelye a hegyvidéki öv völgyeitől 2500 méter magasságig terjed. Túlnyomórészt mély rétegű, meszes,ritkábban gyengén savanyú talajokon nő. Réteken, trágyázatlan kaszálókon, magaskórós társulásokban, törmelékes lejtőkön, törpefenyvesekben és havasi égercserjésekben található meg.

A virágzási ideje júniustól augusztus végéig tart. A növény lassan fejlődik, csak mintegy 10 év múlva kezd virágozni. Nem háborgatott termőhelyein akár 40-60 éves kort is megérhet.

A sárga tárnicsban lévő bioaktív anyagok kis mennyiségben serkentőleg hatnak a reflexszerű nyál-és gyomornedv-elválasztásra. Mindezt az az egyszerű tény

is igazolja, hogy ha a gyökeret szétmorzsolja, megindul a nyálképződése, és az étvágya is megjön.

Serkentő hatású, keserű növény, amelyet gyomorbántalmak, renyhe emésztés és étvágytalanság esetén használnak. Étvágygerjesztő hatása miatt régóta az aperitif likőrök alkotórésze.

Jóllehet a sárga tárnics ártalmatlan növény, esetenként az arra érzékenyeknél fejfájást okozhat. Ellenjavallt gyomor- és nyombélfekély esetén. Mivel könnyen

összetéveszthető a fehér zászpával (Veratrum album), a begyűjtést szakemberre kell bízni, ugyanis a fehér zászpa mérgező!

§ Tarógyökér (Colocasia esculenta) – Taró: csn

Ázsiában és Óceániában régóta gyökérzöldségnek termesztett haszonnövény, mára már az egész világon elterjedt kultúrnövény. Ázsiában vadon és elvadulva is előfordulhat, elsősorban nedves árkokban. Kínában külön ünnepségeken rituális keretek közt fogyasztják, és úgy tartják, javítja a látást. A mocsaras területek az élőhelyei, hiszen nagy a vízigénye.

Levelei nagyok és tojásdad alakúak, 1-1,5 méterre is megnőnek. A talajból vagy a vízből kiálló óriási zöld színű levelei miatt könnyű felismerni. Gumós gyöktörzse évelő, melyet táró-krumplinak is neveznek, és japán konyhaművészetben szatoimo néven fontos alapanyag. Levelei közt fejlődik a Kontyvirághoz hasonlító virágzata. Virágai 4–20 cm hosszú torzsavirágzatban fejlődnek, amelyből 3–6 cm hosszú rész krém fehér vagy sárga, összesen 9–40 cm hosszú és 2–5 cm széles buroklevél vesz körül. A kontyvirágfélékhez hasonlóan ez a növény is oxalátkristályokat tartalmaz, és emiatt nyersen nem fogyasztható. Magas víztartalma mellett főként keményítőtartalma magas. Diétás rostban gazdag, és a benne levő fehérje és cukor miatt is tápláló.

Elsősorban tápanyagban dús gyökértörzsét, a táró-krumplit fogyasztják. Főzik vagy sütik, körítésként, főzelékként egyaránt elkészíthető, és lisztnek is feldolgozható. Fiatal leveleit és torzsavirágzatát is fogyasztják, a húsos levélnyele hasonlít a rebarbarákhoz (Rheum). Levelét aszalják, ez a Buddhista kolostorok vegetáriánus konyhájának egyik alapanyaga.

§ Mezei tarsolyfű – Tarsoly: csn

A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) 1807-ben olvasható a Thlaspi tarsóka és tarsolyfű neve. A németből való tarsoly ’lapos táska, pénztárca’ jövevényszóval függ össze etimológiailag. A magházra utal az elnevezés. Tudományos genusneve a ’szétnyomni’ jelentésű görög thla-ein szóból való, szintén az összenyomott, lelapított magházra vonatkozik. Társneve a mezei tarsolyfű, etési tarsolyfű és a békakása nyelvjárási elnevezés (NépNyelv. | ÚMTsz. | SzegSz.).A nyűfű a Thlaspi arvense régtől adatolható neve (R. XVIII. század: N. Nyr. 85, 1781: NomVeg., 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1843: Bugát, 1911: Nsz., 1925: HGy.).

Német neve a Pfennigkraut. Ennek a fajnak szerepelnek még a Magyar Fűvész Könyvben nagy Borotska, Temondád és vad Mustár nevei.

Számos egyéb növény mellett jelentette a tarsókát is a palackféregfű, palackfű (1590: Szikszai, 1604: Szenczi, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1807: MFűvK.,

1843: Bugát, 1845: Kováts, 1911: Nsz. és a népnyelvi adatok közül MTsz.: Háromszék megye Angyalos, Besenyő, Gidófalva | MNy. 4: Réty). A palaszkfű, palackafű stb. növénynevünk a palacka ’Cimex; Wanze’, azaz ’poloska’ szóból való. A R. palacka [XVI. század második fele: palasz-féreg (KolGl.), 1683: palczka, palaczka szó’poloska’ jelentésű (Nyr. 40)] a szláv plosk, -a, -o ’lapos’ szóból származik. E szó származéka poloska szavunk szláv eredetije is; vö. cseh . ploščka, ploška, plošt’ka ’poloska’ (TESz.). Moór Elemér megad ugyan (Nyr. 88) egy szlovák ploščka alakot is, de a szlovákból csak az alapszó más képzős származéka mutatható ki (vö. szlovák ploštice ’ua.’), és ezért a poloska nyugati szláv eredetű. Van magával a poloska szóval is számos növénynevünk, köztük a tarsóka nyelvjárási poloskavirág (N. Ethn. 87) neve, mely Erdélyben, a háromszéki Árapatakon használatos.

Különböző növényeket jelölnek az ebből az állatnévből képzett nevekkel, de minden esetben a növény szaga motiválta az elnevezést. Például a Magyar Fűvész Könyv szerzői a palatzkféregfű, tsimazfű névvel – Benkő József nyomán – az Iris foetidissimát jelölik, melynek társneve is a szagára utal: büdös liliom.

Ugyanígy indokolt más növényeknél is a név, lásd például Csapó Józsefnél: „levelei megdörzsöltetvén oly büdösek, mint a büdösféreg”. Melius Juhász Péter

használati útmutatást is ad a növényhez : „ha megfözöd és az ágyat, felt megötözed vele, meg öli az czimazókat az palakfergeket”. Szabó Attila és Péntek János könyvében: „a palackféregfűről ’Lythrum salicaria’ azt mondják Kibéden, hogy elűzi a poloskákat”. Hasonlóképpen az idegen nyelvi megfelelők is a jelölt növények szagára utalnak; így például a német R. 1783: stinkende Schwertlilie, stinkende Weilwurz.

A tarsóka fürtös virágzatú, a termés rekeszei többmagvúak. Gyomállományokat lkot a kapásnövények szántóin, szőlőskertekben. Nagyon gyakori nálunk. Mustárolajat tartalmaz, és csípős ízű, ezért nevezte Csapó 1775-ben vad-mustár, vad-torma, illetve borsotska-fü néven. A németben is van Bauersenf neve.

§ Magyar tarsza (Isophya costata) – Tarsza: csn

Magyarországon előforduló, endemikus reliktum faj, mely egy fokozottan védett, lassú mozgású fürgeszöcskeféle. Mintegy 10 ezer éve él a Kárpát-medencében, mint a hajdani sztyeppei életközösség hírmondója.

A magyar tarsza kizárólag Magyarországon, a Mecsek és a Budai-hegység háborítatlan részein, illetve az Alföld löszgyepein él.

A faj hossza 20-30 milliméteres, színe zöld, teste erőteljesen szelvényezett, oldalirányban lapított. Csápjai hosszabbak a teljes testhossz felénél. Szárnyai csökevényesek, ezért röpképtelen: leginkább izmos ugrólábaival

közlekedik. Ezek hangadásra is alkalmasak: a tarsza nászidőszakban ciripel. A nősténynek feltűnő, felfelé ívelő tojócsöve van.

Színe tökéletes álcázást biztosít számára kedvelt élőhelyén, a többszintes, magasra növő gyepszőnyegben. Táplálékát is innen szerzi: lágy szárú növények zöld részeit fogyasztja, így a zsályafélékét, szamócáét

vagy pimpókét.

Mivel a populációk elszigeteltek, és élőhelyük is egyre fogy, ezért veszély fenyegeti, így a fajt törvény védi. Pénzben kifejezett eszmei értéke

100 ezer forint.

§ Hutsin táska – tudományos neve: szirtőr – (Hornungia petraea) - Táska: csn

Dolomitos, füves lejtőkön gyakori, keresztes virágú pelyhes kicsi növény; Hornungia petraea.

Karl Hoffman és Wagner János könyvében (1903: MVN.), valamint Jávorka Sándor Magyar flórájában (1924–1925: MF.) egyéves szirtőr vagy szirtőr a Hutchinsia petraea. Korábbi társnevei a csajkalag, illetve a Hutsin táska a latin nemzetségnév alapján.

A sziklákon, szirteken, szikár hegyi lejtőkön élő növény termőhelyére utal az összetétel. Hasonló névadási szemléletű a szirt aranya ’Alyssum’ (NclB.,

MFűvK.: ternyefű) terminus, melyet Borbás Vince ajánlott. Újabban német Felsenkresse neve alapján sziklafű és kövizsázsa. Nevezik még sziklai zsázsa néven is.

A nemzetség Hornungia neve a német gyógyszerész, Ernst Gottfried Hornung (1795–1862) nevét őrzi.

A szirtőr levelei mélyen szárnyasan szaggatottak. Virágának szirmai fehérek. Hazánkban főként az ország déli részén szórványosan található sziklás dombokon, különösen meszes talajon.

§ Tatárantilop – Tatár: csn

A szajga néven is ismert állat Közép-Ázsia füves síkságain él, legfőbb táplálékai a fűcsomók és a zuzmók. Különös ismertetőjele a hatalmas orrüreg, amely a hímek esetében a párzási időszak alatt még meg is duzzad. A tatárantilop nem kedveli a magányt: csordákban él, melyek a vándorlás során egyesülnek.

§ Örökzöld tatárvirág (Iberis sempervirens) – Tatár: csn

A káposztafélék családjába tartozó növényfaj. Dél-Európában őshonos. Dísznövényként mint talajtakaró elterjedt.

A jó vízáteresztő képességű talajokat és a napos fekvést kedveli, szárazságtűrő.

Párnás törpecserje, 20–30 cm magasra nő. Levelei váltakozó állásúak, egyenesek, lándzsásak, fényes sötétzöldek.

Dísznövényként több fajtája van, melyek felhasználhatók sziklakertbe, kővályúba vagy kőkerítésre. Ezek közül néhány:

I. sempervirens ‘Gracilis Nana’,

I. sempervirens ‘Zwergschneeflocke’ – gazdagon virágzó,

I. sempervirens ‘Snowflake’,

I. sempervirens ‘Autumn Snow’ – tavasszal és ősszel is virágzó,

I. sempervirens ‘Purity’ – sűrű fehér virágú.

§ Tatárka – tudományos neve: hajdina - (Fagopyrum esculentum) – Tatárka: csn

Ázsia középső, mérsékelt égövi részén honos növény. Innen az 5. században került el Japánba és Kínába. Közép-Európába a középkorban a hódító mongol és török népek közvetítésével jutott el, majd a tengeri kereskedelem révén Velencébe, Lombardiába, Dalmáciába és Dél-Tirolba került.

Botanikailag a keserűfűfélék (Polygonaceae) családjába tartozik, a hétköznapi életben mégis a gabonafélékhez sorolják, mert lisztes magját a búzához

hasonlóan fogyasztják. A Fagopyrum növénynemzetséget pohánka, hajdina, tatárka, tatárbúza, kruppa, Erdélyben haricska néven is ismerik, s a nemzetségbe tartozik többek között a tatárka (Fagopyrum tataricum (L.) Gaertn.) faj is.

A hajdina (pohánka) egyéves, lágyszárú növény. A növénymagasság 30 cm-től akár 120 cm-ig is terjedhet. Virágzása nem determinált. A szár többszörösen elágazó, de állományban csak az elsődleges elágazások fejlődnek ki. A valódi gabonaféléktől eltérően nem bokrosodik. Gyökérzete főgyökér-rendszer, mely 30–60 cm mélységig hatol a talajba.

A pohánka levele nyeles, szíves-nyilas, vagy szíves-háromszög alakú. A levéllemez 4–8 cm hosszú, a szárhoz hasonlóan szőrmentes.

A virágzat végálló, összetett bogernyő. A lepellevél színe fehér, rózsaszín vagy sötétrózsaszín. A virágok kétivarúak, de önmeddőek, a megtermékenyülés 100% arányban idegen megporzással, rovarok révén történik.

A kaszattermés felülete sima, fajtánként eltérő színű. Ezer mag tömege fajtától függően 14-28 g közötti.

A pohánka virágai heteromorf jellegűek, vagyis kétféle alaktani felépítésű virág fejlődik különböző egyedeken. Sikeres termékenyülés csak eltérő virágszerkezetű egyedek között jöhet létre.

Szántóföldi kultúraként a pohánka nagy előnye, hogy rövid a tenyészideje, így másodvetésben is termeszthető korán betakarított fővetemény után, emellett

könnyen beilleszthető az organikus termesztés rendszerébe. Zöldtrágya növényként is hasznosítható, rövid ideig tartó területfoglalása révén.

Fagyérzékeny növény, a sikeres termesztéshez a vetéstől számítva 100-110 fagymentes nap szükséges. A virágzás időben elhúzódó, mert a növény a betakarításig illetve az őszi fagyokig folyamatosan fejleszti új virágait a főhajtáson, majd később az oldalhajtásokon. A virágok száma így több ezret is elérhet növényenként.

Az idegenbeporzás következtében a terméskötés a rovarjárás függvénye, a termékenyülési arány jellemzően alacsony. Virágai nektártermelők, ezért virágzó állománya kiváló méhlegelő. Méze kissé sötét színű, különleges ízű.

A hajdina sokoldalúan hasznosítható gazdasági növény, jelentőségét leginkább a kivételesen kedvező táplálkozás-élettani és gyógyhatású jellemzői adják. Kiválóan alkalmas gabonaféléink, ezen belül a búzából készített termékek kiegészítésére, helyettesítésére. Hasznos összetevője a diétás étrendnek.

Termesztése és fogyasztása Magyarországon mindig kis mértékű volt, ennek oka valószínűleg a hajdina viszonylag alacsony terméshozama és nehéz hántolhatósága.

A hajdina jellemző tápanyaga a többi gabonaféléhez hasonlóan a szénhidrát, amely 56-77%-ban keményítő, 17-20%-ban élelmi rost, ennek 12-17%-a cellulóz, valamint hemicellulózt és lignint is tartalmaz.

Vitamintartalmát tekintve elmondható, hogy a hajdina értékes vitaminforrás, mivel a B-vitamincsoport majdnem minden tagját tartalmazza. Tokoferol (E-vitamin), riboflavin (B2-vitamin) és tiamintartalma (B1-vitamin) jelentős. Ezen tápanyagokon kívül kedvező élettani hatással rendelkező biológiai anyagokat is tartalmaz. Ilyenek például egyes antioxidáns hatású flavonoidok és a rutin (P-vitamin vagy antipermeabilitási faktor), amely kiváló gyógyszere a kapilláris vérzéseknek és a sugárterápia okozta egészségkárosodásoknak. Magas rutintartalma miatt őseink a hajdinát a magas vérnyomás kezelésére gyógynövényként használták.

A hajdina a régebbi korokban (és egyes területeken még ma is) a táplálkozás szerves részéhez tartozott. Leggyakrabban kását főztek belőle, a legtöbben napjainkban is csak ebben a formában ismerik, pedig a hajdina ennél lényegesen sokoldalúbb. A hagyományos hajdina ételek (hajdinaliszt, kenyér, kása, lepény) mellett alkalmas pelyhesített, puffasztott termékek, extrudátumok előállítására is.

Kiemelkedően magas élelmirost-tartalma miatt a bélperisztaltika növelésén és a tranzitidő lerövidítésén keresztül jól alkalmazható a népbetegségnek tekinthető székrekedés (obstipatio) étrendi kezelésében és egyes daganatos megbetegedések (például vastag- és végbéldaganat) megelőzésében.

A hajdina alkalmazható a Candida albicans fertőzés étrendi kezelésében is. Mivel itt az étlapon nem szerepelhetnek fehér lisztből készült kenyerek, pékáruk, kelt tészták, melyek kiváltására a teljes kiőrlésű lisztből előállított készítmények mellé a hajdinából készült termékek is felsorakozhatnának. A kórképben megnőtt B-vitamin- és nyomelemszükséglet fedezésére is jól felhasználható a hajdina.

Úgy tűnik, hogy a krónikus májbetegségekben, a máj elzsírosodási folyamatának megelőzésében a kéntartalmú aminosavak, mint például a metionin fogyasztása is jótékony hatású. Ennélfogva magas Metionintartalma a hajdinát alkalmassá teszi a gyógyétrendbe történő beépítésre.

Régi receptekben:

Simai Kristóf piarista szerzetes XVIII. század végén Selmecbányán lejegyzett kéziratos szakácskönyvében pohánka vagy tatárka néven szerepel, a "magyar véres" hurka készítésénél is használták. A pohánkakása-leves készítéséhez "a pohánka-, vagyis tatárkakását válogasd meg, két vagy három tojást üss le egy tálba, verd fel jól, töltsd osztán reája a pohánkát, keverd jól öszve, hadd, fürödjön meg benne, ’s osztán vesd langy tehénhúslévbe, habard fel ’s főzd be, ha megfőtt, add fel."

§ Tátorján-ceutormányos (Ceutorhynchus arator) – Tátorján: csn

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

§ Tátorján (Crambe tataria – Tátorján: csn

Gyakran Crambe tatarica) a keresztesvirágúak (Brassicales) rendjének káposztafélék (Brassicaceae) családjába tartozó tátorján (Crambe) nemzetség egyik növényfaja.

Elterjedési területének súlypontja a Fekete- és a Kaszpi-tenger környékén van, elterjedésének nyugati széle Alsó-Ausztriában. Magyarországon jelenleg veszélyeztetett, 1982 óta fokozottan védett növény, melegkori

maradványfaj. A szakirodalomból ismert korábbi állományainak jelentős része mára kiveszett; csak néhány helyen, löszsztyeppek és erodálódó, meredek löszfalak növényzetében találhatók izolált, néhány száz tőből álló populációi, pl. Balatonkenese, Bölcske, Megyaszó, Szentistvánbaksa térségében. Természetes szaporodását gátolja, hogy magja csak nyílt talajfelszínen csírázik, fiatal korban a csigáktól a földibolháig (Phyllotreta nigripes) számos kártevője van, az idősebb töveket pedig a tőrothadás veszélyezteti. Állományait a kompetitor, gyepképző pázsitfüvek és a cserjésedés veszélyezteti. Ex situ, azaz természetes élőhelyétől távoli konzervációjával az MTA vácrátóti botanikus kertjébe telepített minták segítségével az 1980-as évek óta foglalkoznak.

A faj generikus neve, a Rambe görögül káposztát, a specifikus név latinul tatárt jelent.

Carolus Clusius (1583) és Gaspard Bauhin (1623) a Tataria Ungarica, Joseph Pitton de Tournefort (1700) a Cachrys Ungarica nevet használta rá. A faj linnéi nevezéktan szerinti első leírója egy magyar nemes volt, Szentmiklósi Sebeők Sándor, aki a bécsi orvosi egyetem végzőseként tanára, Jacquin felkérésére vizsgálta meg a fajt élő példányok alapján, és Crambe tataria néven írta le doktori disszertációjában.

Magyar neve terjedésének módjára utalhat, az alföldön a tátorján szó fergeteget, szélvészt jelentett. Régies nevei: buglyos torján, abajdóc, tatárkenyér, tatár repce, tatár répa, radária, tantárka, tatárka.

Fehér virágokkal borítva példányai messziről legelésző Birkákra emlékeztetnek (innen származik román neve: „oiţe”, azaz báránykák).

Elterjedési területe diszjunkt részekre oszlik, valószínűleg ezért kapott több tudományos nevet: C. tatarica Pall. 1787., C. pannonica hort. in Lam.1786., C. macrocarpa, C. chlorocarpa, C. laevis Kit. 1863.

A faj a jelenleg elterjedt elképzelés szerint valójában több helyi változatot képviselő fajcsoport.

A tátorján lágy szárú, évelő növény, a Raunkiær-féle életforma-osztályozás

szerint hemikryptophyta. A mészben gazdag, száraz, meleg, humuszban szegény lösz- vagy márgatalajokat kedveli.

Dúsan elágazó, levelekkel körülvett, szögletes szára 80–150 cm magasra nő meg. 3–6 cm vastag, belseje fehér, érdesen barázdás, üreges, csomós. Vastag,

húsos, felső részén sokfejű főgyökere orsó alakban hatol a talajba. Az egészséges növény enyhén káposztaillatú, ám a pusztuló, elrothadó tövek elviselhetetlen büdös szagot árasztanak.

A terebélyes, bokorszerű növény levelei nagy méretűek (akár 60 cm-re is megnőnek), 2-3-szorosan szárnyasan szeldeltek. A levelek alul kisebbek, felfelé haladva egyre nagyobbak és tagoltabbak, ám a csúcsi levelek egyszerűek, megnyúltak. A szár és a levelek is fiatalon szőrösek, később kopaszodók.

4-5 éves korában virágzik először. Április-június között, tömör, később fellazuló, többszörösen összetett végálló fürtvirágzatban nyílnak apró, 8–10 mm

átmérőjű, áthatóan mézédes illatú, fehér vagy rózsaszínes, hímnős virágai, melyek gömbszerűen az egész növényt beborítják. A virágon a családra jellemzően négy kereszt alakban álló, a csészeleveleknél kétszer hosszabb, tojásdad alakú, tompa végű lapos sziromlevél található. A hat fehér, tömzsi porzószál közül kettő rövidebb, egytagú, négy pedig hosszabb, felül kéttagú, melyek közül csak egyiken visel portokot. A porzón mézmirigyek (glandula) találhatók. A zöld bibeszálon sárga fejes, ülő bibe fejlődik. Megporzását rovarok végzik.

Nyár végére beérő, borsszemnyi, gömbölyded, együregű becőketermése a kocsány csúcsán ül. A termés eleinte vastag, fényes zöld héjú, később kiszáradt, ráncos szürke gömböcske, mely egyetlen, csípős ízű magot rejt.

A gömbforma hajtásrendszer a tőről leválva, az ördögszekérhez hasonlóan szél által (anemochoria) görgetve terjeszti a magvakat.

Ismert előfordulási helyei Magyarországon:

1. Megyaszói Tátorjános Természetvédelmi Terület

2. Vácduka környéki élőhelyek

3. Balatonkenesei Tátorjános Természetvédelmi Terület

4. Belsőbárándi völgyrendszer

5. Közép-Mezőföld déli részének lelőhelyei

A tátorjánról Magyarországon a 16. századtól kezdve vannak írásos emlékeink. A 17-18. században a pásztorok fontos tápláléka volt. Idősebb tövei a Karalábé gumójánál is nagyobb gyökereket nevelnek, ez egy embernek nyersen vagy főzve több napi élelmet adott.

Fazekas Mihály Füvész-könyve buglyos tátorján néven említi, ízét a Retek csípősségéhez hasonlítja, mely keserű ízzel párosul.

Borbás Vince szerint húsos édes gyökerét meghámozzák, karikára vagdalják és fiatal hajtásával együtt salátának vagy főzeléknek készítik el. Később ínségeledelként fogyasztották, Jókai Mór Bálványos vár c. regényében is ínséges idők hírnökeként említik.

Kerti dísznövényként is ültették, az 1940-es években kertészetek is árusították.

§ Apró tátos (Chaenorrhinum minus) – Tátos: csn

További nevei: kis gyujtovány. – Linaria minor Desf. – Term. r.: Tátogatók. Scrophulariaceae.

Egyéves. 10–20 cm. Az egész növény mirigyesen szőrös. Alsó ágai felegyenesedők és alsó levelei átellenesek. Virágai a levelek hónaljában fejlődnek és igen laza fürtöt képeznek; aprók, halvány violaszínűek;

a sárgás iny nem zárja a párta torkát. Terem nagyon szórványosan, hazánknak inkább nyugati részében.

§ Nagy szőröstatu – tudományos neve: sörtés armadilló – Tatu: csn

A páncélos vendégízületesek rendjébe, ezen belül az övesállatok családjába tartozó faj. Az állat a Chaetophractus nem típusfaja. A nembe még két másik faj tartozik. A nemhez a hatöves tatu áll a legközelebb.

A nagy szőröstatu Dél-Amerika déli részén félsivatagok, pampák és ritkás erdőségek lakója. Főként Argentínában, valamint Bolívia, Chile és Paraguay egyes részein fordul elő. Az elterjedési terület 2,53 millió négyzetkilométer, de az egyedsűrűség ismeretlen. Uruguayban a hasonló éghajlat ellenére nem honos, itt a Rio de la Plata jelent korlátot. Tűzföldre 1982-ben telepítették be élelemforrásként, gyorsan elszaporodott. Alkalmazkodóképessége és az éghajlatváltozás miatt terjeszkedik, de nem olyan gyorsan, mint a többi armadilló.

Az állat fej-törzs hossza 26-34 centiméter, farokhossza 9-17 centiméter, és testtömege 1-3,9 kilogramm, átlagban 2,4 kg. A fogságban élő példányok általában nehezebbek, mivel hízásra hajlamosak, és a felesleget zsírként raktározzák. Ezzel a testsúllyal a legnehezebbek a Chaetophractus fajok között.

Feje rövid és széles, és jellegzetes fejpáncélt visel. A fejpáncél 6 centiméter hosszú, a szem mögött 6 centiméter széles. Háromszög alakú, elér az orrhegyig, és követi a fej formáját. A fejpáncél hasznos, amikor az állat a föld alatt kutat lárvák után. Füle tölcsér alakú, és 2,4 cm hosszú. Testét az övesállatokra jellemző páncél fedi, ami a lábak tövéig ér. A vastag páncél lapocskái a váll fölött övszerű csíkokba rendeződnek; ez a kemény szarupáncél hasznára van az állatnak ásás közben, és megvédi őt a ragadozókkal szemben. A nyolc öv között húzódó bőr biztosítja az armadilló mozgékonyságát. A páncél kis lapocskákból áll, amelyek együtt laposnak látszanak. További védelemként a nyakat és a farkat is hasonló övek fedik. Az állat hátán gyér a szőrzet. A lapocskák közül felmeredő szőrszálak hátul, az armadilló végtagjain érik el a legnagyobb sűrűséget.

Lábai rövidek. Karmai 1,5-2,5 cm hosszúak és hajlottak, ásásra és a földbe kapaszkodásra alkalmasak. Orra a talajszemcsék közül is képes kiszűrni az oxigént azok belégzése nélkül.

A sörtés armadilló látása a többi övesállathoz hasonlóan fejletlen. Szemének ideghártyája nem tartalmaz csapokat, így az állat nem lát színeket. Az odújuknál megzavart nőstények morognak, a szopós kölykök a macskához hasonlóan dorombolnak. A sörtés armadillók röfögésükről ismertek.

A sörtés armadilló éjjel is és nappal is aktív. Leginkább éjjel mozog, de ha nem talált elég táplálékot, akkor nappal is folytatja a táplálékkeresést. Többnyire egyedül, vagy párosával jár. Az ásó, földlakó életmódot jelzik karmai, és lélegzőrendszere, ami lehetővé teszi, hogy a talaj részecskéi közül is belélegezzze a levegőt a részecskék beszippantása nélkül. Az ásás segít neki védekezni a hőmérséklet szélsőségei és a ragadozók ellen.

Képes a legtöbb talajban ásni, bár a sziklás területektől tartózkodik. Inkább hegy-vagy domboldalba ás, mint sík területen. Életének nagy részét a magának ásott üregében tölti, amelyek az emberi településekhez közel is megtalálhatók. Az üreg bejárata 20 cm széles, és 15-20 cm magas. Egy darabig ferdén lefelé fut, majd vízszintessé válik. Homokos talajban egyszerű üreget építenek a ragadozók elleni védelemként és raktárként. Ez az üregfajta 50 cm mélyre hatol, és 70 cm hosszú. A keményebb, akár meszes talajokon bonyolult szerkezetű építményeket ás sok üreggel és kamrákkal. Ezek az üregek 1 m mélyek, és 4,9 m hosszúak. A kamrák 20-30 cm hosszúak, és 50 cm magasak. Ezeket az építmények állandó lakhelyként lakja, és kölykeit is itt neveli. Az armadilló mindkét építményfajtában alhat a hátán, vagy az oldalán fekve. Az üregek irányát a szél határozza meg.

Kedvenc gyümölcsei a Chaco-régióban honos növények, a Caesalpinia, a Prosopis, Ziziphus és a Sideroxylon fák termése, de a kaktuszok terméseit is megtalálták, mint a Quiabentia kaktuszokét. A maradék nagy részét rovarok, főként termeszek és hangyák alkotják. Télen több rovart eszik, mint nyáron. Megfigyelések szerint nem veti meg a dögöt és a hulladékot. Aktívan vadászik kisebb gerincesekre, kétéltűekre és hüllőkre. Tojást is eszik, akár a nandu tojását, akár az emberi településekről szerzett tyúktojást. Ismert, hogy hosszabb ideig is kibírja víz nélkül, ami a száraz vidéken való életbenmaradáshoz elengedhetetlen.

Legfőbb ragadozói a puma és a jaguár. A rókák főként a kölyköket támadják. az 1990-es évek óta gyakrabban támadnak rá a macskafélék, mivel megritkult fő zsákmányuk, a pampanyúl. Az ember által lakott területeken gyakran esik kutyatámadás áldozatául. A támadások ellen az armadilló többféleképpen védekezhet. Futhat cikkcakkban, bemenekülhet egy odúba, vagy összegömbölyödhet, és karmaival a talajba kapaszkodhat. Ebből a helyzetéből nehéz kimozdítani.

A párzási időszak november-május időszakra esik, de fogságban egész évben szaporodhatnak. A hímek versengenek a nőstényekért. A vemhesség körülbelül 2 hónapig tart (60-75 nap), ennek végén a nőstény két kölyköt ellik, bár négy csecsbimbója van. A kölykök egyike rendszerint hím, a másika nőstény. A szülés 10 perc alatt végbemegy a kotorékban. A sörtés armadilló évente kétszer is fialhat. Születésükkor az utódok vakok és puha a páncéljuk. Súlyuk 117 - 155 gramm. Szemük 16-30 napos korban nyílik ki, és ekkor hagyják el először a kotorékot. Először 35 naposan vesznek magukhoz szilárd táplálékot. Egy-két hónapos korukig szopnak. Ez alatt az idő alatt elérik az 1,5 kilogrammot. Az elválasztás után az anya újra kész a párzásra. A szülés és az új vemhesség között 72 - 74 nap telik el. A fiatalok 9 hónaposan válnak ivaréretté. Az állat fogságban 17 évig is élhet.

§ Tavaszfű – tudományos neve: százszorszép - (Bellis perennis) – Tavasz: csn, lk

Népies neve: Tavaszfű, pászkamorzsa, rukerc, boglár, bojtoka, perevirág, pere.

Gyomos üde és száraz gyepekben települési zöldterületeken, kertekben, parkokban, útszéleken rendszeresen előfordul főleg ott, ahol a gyepet rendszeresen fűnyíró géppel vágják.

A fészkesvirágzatúak családjába tartozó, 5-15 cm magasra növő, évelő gyógynövény. Tőlevélrózsában álló levelei lapát alakúak, visszás tojásdadok, felső részükön csipkések, fűrészesek. Egy-egy levéltelen kocsányán egy darab 1-2,5 cm széles fészekvirágzat fejlődik, amelynek külső peremén fehér, vagy olykor rózsaszín szirmú nyelves virágok találhatók, míg a fészek közepén sárga csöves virágok helyezkednek el. Egész évben virágozhat, de általában kora tavasztól késő őszig nyílik.

A növény kinyílt virágzatát gyűjtik az 1 cm hosszú kocsányrésszel együtt.

Légúti hurutok (jó nyálkaoldó), májpanaszok kezelésére használják, de hashajtó, fájdalomcsillapító és görcsoldó hatása is van. Külsőleg izomhúzódásra (megerőltetett izmok), bőrbetegségek ellen, irritált bőrfelületek nyugtatására, vérömlenyek, rándulások, zúzódások enyhítésére, sebek gyógyítására, pattanások eltüntetésére is használják. Annyira jó bőrregenerálóként tartották számon, hogy bőrfiatalító, hamvasító és ránctalanító szépítőfürdőket is végeztek vele. Friss, fiatal levelei salátákhoz adva anyagcsere-serkentő hatásúak.

Teája jó nyálkaoldó hatású, így légúti hurutok kezelésére jól felhasználható. Fürdő formájában való használata a bőr gyógyítására javasolt. A százszorszép levelei ehetőek, gyakran használják salátákban. Az elkészítés módja Tea: két evőkanálnyi szárított növényt forrázzunk le egy liter vízzel, majd 10 perc ázás után szűrjük le. Egy kevés mézzel ízesítsük. Fürdő: 50 grammnyi szárított növényt tegyünk egy vászonzacskóba, és engedjük rá forró vizet. Majd ha az már kellemesen kihűlt, üljünk bele percre 2-3 naponta esténként, lefekvés előtt. Jó tudni! Mellékhatása nem ismert.

Érdekesség! A virágzat kora reggel kinyílik, de este és borús időben bezáródik. Virága képes a nap mozgását követni. A neve egy angolszász szóból származik, mely annyit jelent 'a nappal szeme. Ha levelét égetjük, füstje elűzi a legyeket és darazsakat. Fiatal levelét salátákhoz adva az anyagcserét serkenti. Keserűanyag-tartalma miatt a rovarok nem tesznek kárt benne, de a gumórontó fonálféreg károsítja.

§ Fűzszövő tavaszimoly (Cheimophila salicella avagy Dasystoma salicella) – Tavaszi: csn

Ez az európai és kis-ázsiai faj hazánkban mindenfelé megtalálható. Barna szárnyán keresztben némileg sötétebb sávok húzódnak. A hímek szárnyának fesztávolsága 22–24 mm, a nőstényeké kevesebb. Évente egy generációja nő fel. A lepkék április elejétől, éjszaka rajzanak. A mesterséges fény vonzza őket. Oligofág hernyója a lombkoronaszintben összeszövi a tápnövények leveleit: főként a fűzfajokat kedveli, de gyümölcsfákon is él. A gyümölcsösökben a fák törzsére kirakott hernyófogó övekben a hernyók megbújnak, bebábozódnak, és már ősszel lepkévé alakulnak. A csökevényes szárnyú nőstények röpképtelenek.

§ Tavaszka – tudományos neve: primula – Tavaszka: lk

kankalin J: kora tavasszal nyíló, sárga virágú, évelő erdei növény;

Primula. primula J: a kankalinnal rokon, lilás vagy pirosas virágú, széles, szőrös

levelű dísznövény.

Először Csapó József könyvében 1775-ben bukkan fel a kankalin (és a kankalék is). Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) kankalin, kankalék, kása-virág. Márton

József Uj német rudimenta című művében 1801-ben kankalék, Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) kankalin. A nyelvjárásokban is elterjedt (ÚMTsz.: kankalíkfű, kankalinkó, kankalin | MNöv. 187: kacinka, kankalék). Más növényt is jelölnek vele, egyes vidékeken a salamonpecsét ’Polygonatum’ neve kankalinfű.

A növénynév a kankalék ’a kútostor vedret tartó horga’ (a Szamosháton hangarék, hankarék honkorék, Mezőtúron kankarik, Komárom megyében kankalék, máshol hankalin, kankalyin, sőt kankalin), illetve a kankó ’kampó, horog’ szavak segítségével alkotott metaforikus elnevezés. A névadás szemléleti háttere a kankalin szárán tőkocsányon növő, kampószerűen meghajolva csüngő, ernyővirágzatban bókoló virág.

A kankalin tudományos Primula genusneve a korai virágzásra utal. Latinból származó nemzetközi szó.

A primula először a XVII. században Bauhinnál szerepel. A terminus a latin primus kicsinyített alakja: elsőke (tavasszal korán nyíló virág). Szintén nyílásának idejéről nevezték el a magyarban József-napi virág és husitivirág néven, valamint szentgyörgyikének,szentgyörgyvirágnak (R. 1775: Csapó, 1807: MFűvK.), illetve tavaszkának, tavaszfűnek. Régi füvészeink

ez utóbbi nevein említik. Ilyen Melius Juhász Péternél (1578) a tavaszfű, tavaszhirdető fű, tavaszi első virág, tavaszt hozó fű (a németben is Osterblume,

Aprilblume, Märzen),Beythe Istvánnál (1583: NomPann.) „kása virág, tavaszi első virág; hoc est milii contriti flos, quod milii contrici, kása, ab ungaris

appellati, colorem referat”, azaz ’kásavirág, mert színe olyan, mint a köleskásáé’. Szenczi Molnár Albert (1604), Pápai Páriz Ferenc (1708) és Baróti Szabó Dávid (1792) szótára, a füvészkönyvek sorában már Csapó József (1775) is közli a kásavirág nevet. Erdélyben barátkása néven is ismerik.

A kankalin igen régtől adatolható neve a csókaláb. A név motivációja az, hogy e növény gyümölcscsőre éréskor ív alakúan csavarodik össze. Priszter Szaniszló

művében a csókaláb a Plantago coronopus elnevezése, melynek hasonneve a csóka útifű, a későbbi kiadásban csókalábú útifű. A tudományos névben a coronopus jelentése tulajdonképpen ’varjúláb’ (&lt; görög korone ’varjú’; pousz ’láb’). Már Benkőnél megvan ennek magyar varju-láb megfelelője. Ilyen a névadási szemlélet háttere a Primula báránylábvirág hasonnevénél is. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a rózsás gerely elnevezést javasolták a csókaláb metaforikus terminus helyett (MFűvK.), melyben a gerely utótag nyilván a latinból „lágyítódott”. Erdélyben a kankalint nevezik macskaláb néven is (NyIrK. 34).

Gólyamosó a Primula elatior neve (Kótyuk 84: gójamosó). Kárpátalján, Ráton (Csap és Ungvár vonalától délre) följegyzett népnyelvi elnevezés. Szintén az a tehéncsecsfű (NyIrK. 34: tehencsics ’Primula veris’) metaforikus terminus. Az erdélyi nevet az motiválta, hogy a kankalin lecsüngő, kis sárga virágai

emlékeztetnek a tehén tőgyére.

Tyúkvadító ’Primula vulgaris’ a sárga kankalin – nyilván népi megfigyelésen alapuló – társneve, Zalaszántón tikvadító alakban használatos. A Szigetközben a tyúkvadíttó (Kovács) a Glechoma hederacea: „a tikok megkergülnek tőlle”.

Erdélyben ma is igen elterjedt a kankalin szentgyörgyvirág elnevezése, elsősorban Kalotaszegen és a Mezőség nyugati felében általános, de Moldvában, csángó Bogdánfalván is előfordul.

Szintén gyakran bukkan fel a sárgavirág terminus Máramaros–Kőhát–Szilágyság, illetve Udvarhelyszék–Háromszék vidékén.

Gyergyóban – nyílási idejéről – kakukkvirág, illetve néhol gólyahír a neve; de nevezik Erdélyben még békavirág, marcivirág, barátvirág, barátkása, kakasvirág,

cigányvirág, cigámpicsa, paptöke, tehéncsecs, sárkelep és macskaláb néven is.

A szemzijemje és a szuznyán szó a növény román eredetű nevei. A Szigetközben ismerik még babakecső, uritász, uritászli néven.

A kankalinok közel 500 fajának mintegy fele Kínában honos, ahol régóta termesztik. A Primula sinensis évszázadok óta ismert dísznövény. A tündérkankalinnak Primula malacoides’ és a bugás kankalinnak ’ Primula obconica’ korai virágzása miatt pao-csun, azaz ’tavaszhírnök’ a neve. Mindkét fajnak fehér, bordó, piros, bíbor, kékeslila színű fajtáit nemesítették. A legszebb kerti és cserepes primulák a kínai flórából származnak. A kertekben leggyakoribbak a tavaszi kankalinok fehér, sárga, piros, barna vagy feketés árnyalatú virágai. A gót, majd a reneszánsz festőknek is kedvenc növénye, mely része annak a törekvésnek, hogy a művész élő környezetbe helyezze alakjait. Számos világi és vallási tárgyú festményen látható. Európában a primulával a lakást díszítik. A kankalint gyógyszerként is használják a szívbetegek és azok, akik vesebántalmakról panaszkodnak.

Hazánkban a kankalinoknak öt faja él:

A lisztes kankalin (R. 1807: MFűvK.) a kipusztulás közvetlen veszélyébe került,fokozottan védett faj. Ma már csak Lesencetomajon van termőhelye, de az egykori bauxitbányászat az egész környéken elapasztotta a forrásokat, mélyre süllyesztette a karszt- és talajvizet. A tomaji láprét is hosszú ideig csontszáraz volt, és a lisztes kankalin csak csapadékos években jutott virágzáshoz. Nevét egyébként a levélfonák, a csészék és a virágkocsányok egészen sajátságos, zöldes kénsárga árnyalatú ezüstös hímporáról kapta. Mint Diószegiék leírták: „levelei tsipkések, kopaszok, alól lisztesek”. Ezt a belőle kristályos alakban kiváló flavonoidok okozzák, s a mirigyszőrök választják ki.

Sokkal fontosabb kerti virág volt a nemzetség egy másik faja, a füles kankalin, a Primula auricula, amelyet a lovagkorban találóan Auricula ursi, azaz

’medvefül’néven ismertek. Ez a neve még ma is használatos ott, ahol kertbe ültetik a növényt. A magyarban régóta ismert terminus a medvefül (R. 1570 k.:

Ars Medica, 1664: Lippay, 1783: NclB., 1843: Bugát), illetve a medvefülkankalin (R. 1783: NclB., 1843: Bugát, 1845: Kováts, 1867: CzF., 1873: Ballagi, 1902: Nyr. 31, 1933: Term.).

Az újabb növénynévszótárak nemi neve, a latin Arctotis a görög arktos ’medve’ és az ous, genitivus otos ’fül’ szavakból magyarázható.

Metaforikus terminus; a növény durva, érdes, mint egy medvefül. A medvefül szó szerinti megfelelője a francia oreille d’ours, a németben a Bärenohr. Benkőnél (1783: NclB.) és Diószegiéknél (1807: MFűvK.) fül-virág hasonneve is szerepel, valamint az órikel. Ez utóbbi alighanem valamelyik német nyelvjárásból való, és a ’fül’ jelentésű német Ohr szóval függ össze.

A cifra kankalin (R. 1807: MFűvK.; N. gombostűvirág)a legnagyobb növényritkaságok közé tartozik, a Bakony címernövényének tekinthető. A zirci Bakonyi Természettudományi Múzeum emblémájában e növény látható.

Gyógynövényként is használatos. Az erdélyi Szováta-Szakadáton a szárából főtt teát vesekő elhajtása céljából itatják a beteggel.

A kankalinok népszerűségét rontja, hogy mirigyszőrös levelei sok ember bőrén komoly, nehezen gyógyítható bőrbántalmakat okoznak.

A kankalinfélék családjában (Primulaceae) a kankalinfajok – tikszem, lizinka és hegyékessége – a közép-európai flórából közismert növények. A tikszem igen

korán megjelenik a magyar írásbeliségben, a XVI. század második felétől adatolható [tÿk szem ’Anagallis mas. Gauchheyl mannle’ (Fuchsius), 1578: Melius, 1604: Szenczi]. A népnyelvben mindmáig sokfelé használatos etnobotanikai terminus (Nyárády: Marosvásárhely| MTsz. | MNy. 4: Réty | SzegFüz. 2: Túrkeve | Kótyuk: Kárpátalja, Rát | Herman: Pusztaszentmiklós). Földi János jól látta, hogy a név „a Görög és Deák Nyelv példája szerént” jött létre. Az anagallis valóban régi görög növénynév. Többek véleménye az volt, hogy gyógynövényt jelöl, és régebben tyúkszem ellen alkalmazták (így például Natter-Nád Miksa szerint „leveleit a tyúkszem puhítására használták”). Mások véleménye szerint a névadás szemléleti alapja az volt, hogy e növény virágjának színe a tyúk szemének rajzához hasonlít. Simai leírása (Nyr. 31) szerint „virágai apró rózsaformájúak, pirosak”, és ezért a név színbeli hasonlóságon alapszik. A név keletkezésének indítéka lehetett a szaknyelvben rendszerint tikszemnek nevezett kankalinféle növény termésének a tyúk szeméhez való alaki hasonlósága is, hiszen a későbbi jelentések már névátvitel útján jöttek létre. A németben a tikszemnek a Hühnerauge a megfelelője, mellyel tizenkilenc különféle növényt is jelölnek.

Hasonneve a tyúkszem, tyúkszemfű, de hívják tyúkbegy vagy kakukkterjék néven is.

Tyúkharapás neve igen régtől adatolható, már a XVI. század második felében megtalálható (1578: Melius,1595: FK., 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1911: Nsz.; N. Molnár: Zemplén). A magyarban Meliusnál bukkan föl először. Valószínűleg a nála is szereplő német Hünerbiss ’ua.’ tükörfordításával vezette be. A névadás szemléleti alapja az, hogy e növény levelei cakkos szélűek, mintha megcsipkedték volna.

A tyúkvakító (R. 1875: Nyr., 1911: Nsz.) ma tájnyelvi szó Hevesben, Nógrádban és a Kiskunságon. A vetések szélén gyakori nyári hérics sajátságos vörös színéről kapta nyelvjárási tyúkvakító nevét.

Az Anagallis arvensis korábban univerzális orvosságnak tartott növény volt, sőt mint titkos szert, „ebdüh” ellen is igen drágán árulták. Csapó József veszett

állatok marása ellen ajánlja: „a kit a dühös állat meg mart, annek sebjét e fű kinyomott levével vagy vizével kell mosni. A fű porát gyakran etessék vele”.

Pondrófű (R. 1775: Csapó, 1925: Magyary-Kossa) társneve is arra utal, hogy orvoslásra használták. A Felvidéken a népi gyógyászat fontos gyógyfüve: „pondró esetén a pondrófüvet megcsavarni és a sebbe nyomkodni, vagy kenyérben, tésztafélében beadni, mire az állatból kipereg a pondró” (Ethn.).

§ Gyakori tavicsíkbogár (Graphoderus cinereus) – Tavi: csn

A csíkbogárfélék (Dytiscidae) a rovarok osztályában a ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.

Körülbelül háromezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 80 él. A lárváját vízitigrisnek nevezik.

A fajok többsége jól úszó, áramvonalas éjszakai ragadozó. Amikor úsznak, lábaikkal egyszerre csapnak hátra. Levegőtartalékuk a szárnyfedő alatt van.

Ismertebb fajok:

Sárgaszegélyű csíkbogár (Dytiscus marginalis) (Linnaeus, 1758)

Nagy búvárbogár (Cybister lateralimarginalis) (DeGeer, 1774)

Barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus) (Linnaeus, 1758)

Fényes orsócsíkbogár (Ilybius subaeneus) (Erichson, 1837)

Gömb-csíkbogár (Hyphydrus ovatus) (Linnaeus, 1761)

Recéshátú csíkbogár (Colymbetes fuscus) (Linnaeus, 1758)

Tarka csíkbogár (Platambus maculatus) (Linnaeus, 1758)

§ Tavirózsa – tudományos neve: vízitök - (Nuphar) – Tavi: csn

A tündérrózsafélék (Nymphaeaceae) családjába tartozó nemzetség, melynek egyetlen faja él Magyarországon. Az örmény botanikus, Armen Tahtadzsjan külön Családként kezelte a csoportot.

Sárga vízitök. A nemzetség egyetlen Magyarországon is őshonos faja a vízitök (Nuphar lutea). Olykor a tavirózsa vagy a sárga tavirózsa elnevezés is előfordul. Nem védett. Tavakban, holtágakban fordul elő.

A levelek a víz felszínén úsznak, oválisak, válluk hegyesszögben mélyen bevágott. A virág sárga színű, nektárlevelekké alakult szirmokra és majdnem kerekded csészére különül, ez utóbbiak a feltűnőbbek, kívül zöldek, a belsejük sárga. Virágzás június-augusztusban.

Szaporítható a "töktermés"-ben lévő magok vízbe szórásával, illetve víz alól kihúzott gyökérdarabokkal is.

§ Jávai tea, vesetea – Tea: lk

Honos Kínában, Kelet-Ázsiában, Indokínában, Malajziában, Ausztráliában. Évelő lágyszárú. Különösen Indonéziában termesztik.

Tartalmaz:

0,5-1% kávésav-származék (főleg rosmarinsav, dicaffeoil-tartarát),

0,5-0,7% flavonoid,

0,05% metoxiflavon sinensetin, eupatorin, scutellareintetrametiléter,

rhamnazin, salvigenin, továbbá

0,2-0,3% diterpén (staminol, neo-orthosiphol A és B, orthosiphol A-E),

0,5% illóolaj.

Gyógyhatása(i): diureticum és antiphlogisticum krónikus vagy visszatérő cystitis, nephritis, urolithiasis, bakteriális húgyúti gyulladások, köszvény vagy rheuma kezelésében.

Jávai tea elenjavallat: nincs.

§ Jezsuita tea – tudományos neve: mirigyes libatop – Tea: lk

libatop J: apró zöldes virágú, szétterülő levélzetű gyomnövény; Chenopodium.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása, 1807-ben olvasható először Magyar Fűvész Könyvükben (MFűvK.). Ezután szerepel 1813-ban (OrvF.), 1824-ben (Szádler), 1838-ban (Tsz.), 1843-ban (Bugát), 1865-ben (CzF.) és 1895-ben (Pallas). A népnyelvben is megtalálható, Nyárády Marosvásárhelyen adatolta. Genusnév. Szó szerinti fordítás, a Magyar Fűvész Könyv szerzőinek tudatos műszóalkotása a latin Chenopodium, a nemzetközi botanikai nevezéktan szakszavának megfelelője. Azok között a nevek között is fölsorolják, amelyek „a Deákból fordítódtak”. A latinszó pedig – Linnétől – görög elemekből áll (&lt; görög chen, genitivus chenosz ’liba’; podion ’lábacska’). A Chenopodiumnál a levelek alakja a motiváció; ezek a liba úszóhártyás lábára emlékeztetnek. Már Pliniusnál szerepel egy chenopus (&lt; görög’libaláb’ jelentésű szóból) növénynév, amelyet a középkori botanikai szaknyelvben is tovább használtak; vö. 1585: chenopus (Calepinus), 1604: Chenopus (Szenczi). Volt egy Pes Anserinus ’ua.’ társneve is már 1578-ban (BotTört.). További tükörszavak: német Gänsefuss (tizenöt növény neve), N. Gans-fuss, Gänsfüssel, angol goosefoot, francia N. patte d’oie, orosz N. guszinaja lapka, román N. laba gîstei, cseh husia šlapka, holland ganzevoet.

A libatalp elnevezést a nyelvújítás korában fordították magyarra (a -top utótag ’láb’ jelentésű), az utótag a topog, toppan családjába tartozó topp, top

’lépés; lábnyom; a lábfejnek alsó része; láb’ főnévvel függ össze. Mint arra Kiss Lajos felhívja a figyelmet, a libatoppot, amelyet hamarosan egy p-vel

kezdtek írni [pl. 1838: libatop (Tsz.)], a nyelvújítás ellenzői helytelenítették. Fialovszki Lajos szerint a lúdlábfűvel kellene fölcserélni, Borbás Vince pedig a libatalp elnevezést javasolta. Érdekes, hogy Arany János védelmébe vette (Szalontai János álnéven) a Magyar Nyelvőrben.

Diószegiék műszóalkotása Rab János szerint (PE.) fölösleges volt, mert a nevet már Melius Juhász Péter bevezette 1578-ban ugyanilyen tükörfordítással:

„Pes anserinus, azaz ludláb”. Sőt annál inkább igaza van, mert nem is Melius szóalkotása ez, hanem már korábbi forrásokból, Murmelius szótárából és a Gyöngyösi Szótártöredékből is adatolható a lúdláb; vö. 1533:’Anserinus pes: eyn genßfuss’ (Murmelius), 1560 k.: ’Cenopus pes’ (GyöngySzt.).

A növény társneve a ribijankó, mirhafű, jezsuita tea, cigányparéj és östör. A Szigetközben árvizes gyam neve is van, mert a növény az 1954-es szigetközi

árvíz után terjedt el. „Úgy nyől, mint az istennyíl” – mondták.

Az óriáslibatop a Chenopodium gigantum. Mint azt tudományos nevének utótagja is mutatja, szokatlanul nagyra növő libatopféle, magassága a 2,5-3 métert is eléri. Fiatal levele főzeléknek, magja rizsszerűen elkészítve vagy kenyérnek is alkalmas.

A parajlibatop a Chenopodium bonus-henricus. A valódi paraj vagy spenót megjelenése előtt, az ókortól kezdve általánosan fogyasztották, kedvelt főzeléknövény volt.

A libatop (cigányparéj) népnyelvi elnevezése a libaparéj. A parajlibatop igen népszerű növény volt a kőkorszaktól kezdve egészen a XIX. századig.

Hasonneve a libatalp (R. 1895: Pallas, 1911: Nsz.), a paréjlibatop (lúdlábfű) egyik tájnyelvi elnevezése. Megfelelője a németben a Gänsehaxen, Gänsepfote,

a románban a talpa gîştei. Ez régóta gyógynövény, szaponinokat tartalmaz. Levele igen gazdag tápanyagokban, friss hajtásai pedig spárgaként fogyaszthatók.

Gyógyhatására utal a tudományos elnevezésben szereplő díszítőjelző, a bonus-henricus ’jó Henrik’ is. Angolul is így hívják. Különös nevét nem hús-vér királyról kapta, hanem Németországból, ahol így különböztették meg a „rossz Henrikként” ismert, mérgező szélfűtől.

Szintén hasonnév a lúdtalp, a Chenopodium bonus-henricus neve a Szigetközben. Rokonnyelvi megfelelője a cseremisz kombo-lapan ’ua.’

A lúdláb, mint fentebb említettük, igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben (1533: Murmelius, 1560 k.: GyöngySzt., 1578:Melius, 1585:Calepinus, 1590:

Szikszai, 1604:Szenczi, 1655: Apáczai, 1664: Lippay). 1664 után végig a századok folyamán szinte minden füvészeti forrásban szerepel. Az erdélyi nyelvjárásokban ma is használatos etnobotanikai terminus.

A lúdláblaboda (R. 1783: NclB.) jelentése Chenopodium murale, azaz kőfali libatop. Valószínűleg Benkő József névadása a német Gänsefusmelde, francia pate d’oye mintájára. A mai szaknyelvi kőfali libatop terminus alapja a német Mauren-Gänsefus. A név – akár a latin elnevezés murale ’falakon növő’ utótagja

– a növény termőhelyére utal. A laboda utótag szláv eredetű kölcsönszó nyelvünkben, korai (XIV. század előtti) átvétel.

Heringszagú libatop a Chenopodium hircinum neve. A libatop jelzői előtagja ennek a növénynek a szagára utal, mely nem is egyszerű halszag lehet, mert akkor inkább a hazai vizeinkből ismert hal nevével alkották volna az elnevezést. Inkább a nálunk üvegben vagy konzervben hagymával, fűszerekkel ecetesen vagy olajban eltett, konzervált tengeri hering szagához hasonlítják a növényt.

A fehér libatop eurázsiai eredetű ruderális gyom. A robenhauseni neolitikus cölöpépítményben talált nagy mennyiségű maglelet tanúbizonysága szerint a növényt élelmezésre használták. Az emberi települések állandó kísérője, mert itt a talaj nitrogén- és foszfortartalma magasabb. Kedveli a humuszos kultúrtalajokat, de ártereken és szikeseken is megél. Mindenféle vetésben, de főleg a kapásokban gyakori, olykor tömeges.

A növényt Nyugat-Himalájában és Indiában néhol még ma is termesztik. Leveléből, fiatal hajtásaiból főzeléket készítenek. Magjából Indiában lisztet őrölnek, vagy darájából kását főznek. Éhínségek idején a kenyérlisztbe keverték, például 1891-ben Oroszországban. Az USA-ban és Kanadában, valamint a Hebridákon ültetvényeken termesztik mint juh- és sertéstakarmányt. Gyengén hashajtó hatása miatt a fogyasztása nagyobb mennyiségben káros. Magyarországon régen a bőr festésére használták.

A mirigyes libatop ’Chenopodium botrys’ számos társneve (fürtösfű, istenkenyere, ribijankó, rubiánka, szőlőfű, törökmajoránna) között ott találjuk a régi és a népnyelvi forrásokban a mirhafű, mirhavirág nevet is. Ezek azonban a ’Chenopodium ambrosioides’, azaz ambróziafű mai szaknyelvi elnevezései. Ezt a libatop nemzetségbe tartozó fajt régen gyakran ültették kertekbe, innen vadult el. Főleg Franciaországban becsülték, és Németországban, Csehországban, a volt jugoszláv államokban ültetik mint drognövényt. Nagyobb jelentőségű a termelése az USA-ban, elsősorban Illinois államban és Marylandben, továbbá

Brazíliában, Argentínában és a Fülöp-szigeteken. Régebben sok országban a gyógynövények sorában tartották számon, a népi gyógyászatban ma is használják meghűlés, ideg-, gyomor- és bélbántalmak ellen. Fűszeres, kámforillatú, éterikus olajával konzerválták az inkák a múmiákat. Amerikai féregmag nevű terméseiből teát készítenek féregűzésre. Németországba a XVII. században hozták be, innen ered Jesuitentee elnevezése. A magyarban is használatos ennek jezsuitatea megfelelője, valamint az amerikai-tea, mexikóifű és mexikóitea.

A dél-amerikai kontinensen gazdaságilag fontos liszt- és kásanövény a Chenopodium quinoa. Az 1,5 méternél is magasabb, lisztes külsejű növény termesztése az Andokban 1400 méter magasságig lehetséges. Az inkák ősi növénye, amelyet már Amerika felfedezésének idején is használtak Bolívia és Peru magaslatain. Argentínában történelem előtti sírleletek között is előkerült. A hajtásokon kívül a termés is fontos tápláléka a bennszülötteknek. Lisztjéből a kris piňas nevű kenyeret állítják elő. A magvakból alkoholos erjedéssel készül a cichia nevű ital. Szárát Peruban és Bolíviában kokalevelek közé keverve értékesítik.

A növényt a mediterránban marha-, sertés- és szárnyastakarmányként termelik.

§ Sárga tégelygomba (Crucibulum crucibuliforme) – Tégely: csn

Syn.: Crucibulum laeve, tégelygomba 

Termőteste fordított csonka kúp alakú, zárt, de hamar kinyílik, így pohár alakú lesz. Külső felszíne molyhos, okkeres, belül sima, okkeres; a "pohár" aljában

max. 15 sima, 1,5 mm-es lencse alakú, okkeres peridiolum. 

Tráma,termőréteg: a peridiolumok belsejében. 

Húsa vékony, puha, íz és szag nem jellemző. 

Termőhely és idő: földre hullott rothadó faanyagon csoportosan, júliustól novemberig, nem gyakori. Nem ehető. 

Megjegyzés: a szürke belső felszínű Cyathus olla és a csíkos belsejű

Cyathus striatus fajokkal téveszthető össze. A család más fajai jelentősen különböznek tőle. 

§ Téglás – tenyésztett galamb – Téglás: csn

Szürkés, barnás, fehér stb. tollazatú, gyors röptű, erdőben vagy lakott helyeken élő, illetve tenyésztett madár; Columba.

A magyar galamb szó személynévi származékban (golombos) már 1165 k. felbukkan, köznévként 1372 utáni, 1448 körüli forrásból adatolható: galamb (JókK.), 1395 k.: calamb (BesztSzj.), 1570 k.: galamb (ArsMed.). Változata a népnyelvben a gallamb (ÚMTsz.). Származékai: galambos, galambocska, galambász.

Ez a madárnév az azonos jelentésű lat. columba szó északolasz dialektális golomba alakjából származik délszláv közvetítéssel; vö. szbhv. gòlūb, szln. golob, szlk. holub, or. гóлубъ (TESz.). A X. század előtti átvétel, amikor még a legtöbb szláv nyelvben megvoltak a nazális magánhangzók, s így egy *golomb-féle alak (uo.) került nyelvünkbe, majd nyíltabbá válás révén nyerte el mai alakját.

A szláv eredeti távolabbról rokon a lat. columba ’galamb’ szóval. A latin szó megvan – családnévként – Kolumbusz nevében (lat. Christophorus Columbus,

azaz „Galamb Kristóf”), a nagy felfedező nevén keresztül pedig a dél-amerikai ország, Kolumbia nevében. A kolumbárium ’hamvvedrek számára való fülkesorokkal ellátott építmény temetőben’. Latin szó (columbarium), tkp. ’galambdúc’ a columba ’galamb’ nyomán. Az elnevezés ókori eredetű, és hasonlóságon alapul.

A galambot a szláv nyelvekben régi közös névvel illetik, az ószlávголoбьfolytatói mindegyikben megvannak.

A galambtenyésztésben használatos kifejezés a hím galamb, nőstény galamb, galambfiók, gerle, tuba, tubica. Ez utóbbi kettő és a tubi, tubu végződései különböző kicsinyítő képzőknek felelnek meg. A legkorábbról, 1666-ból adatolható a tuba; N.MTsz.: tubi, tubica, tubu | Nyr. 2, 5 és 6: tuha.Valószínűleg német eredetű; vö. ófn. tuba, kfn. tűba ’ua.’ (KissMad.). Alnémet jövevényszóként megvan az észtben is a tuvi ’ua.’ madárnév (uo.). A tubicám ’galambom, kedvesem’ jelentésű.

A székelyes csángó hulub a ro. N. hulub ’galamb’, a porumbica a ro. porumbiţă’ua.’ (uo.) átvétele. Téglás, téglás-hátú a neve az olyan galambnak, amelynek a hátán színes foltok vannak (MTsz.).

Gyakran átvettük egy-egy állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, illetve az angolból; vö. szirti galamb < ang. rock

pigeon, ném. Felsentaube ’Columba guinea’; szenegáli galamb < ném. Senegaltaube ’Streptopelia senegalensis’; fokföldi gerle < ném. Kapturteltaube ’Streptopelia capicola’; fokföldi törpegalamb < ang. small cape dove, ném. Kaptäubchen ’Onea capensis’.

A magyar galamb név több település nevében szerepel, pl. Galambok, Galambos (Kárpátalja), Galambod, Nagygalambfalva (Erdély) és Galambóc (Szerbia). Szólásaink gyakori szereplője, pl. Szegény úrnak galambdúc a mészárszéke. Senkinek sem röpül szájába a sült galamb. Tiped, tapod, mint a tojó galamb. Szereti, mint a galamb a búzát. Szelíd a galamb, mégis van epéje.

A galambfélék (Columbidae) a madarak osztályának galambalakúak (Columbiformes) rendjébe tartozó család. Többnyire jellegzetesen búgó hangúak. Szinte az egész Földön elterjedt, az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megtalálható madarak. Azon ritka madarak közé tartoznak, amelyek tejjel táplálják fiókájukat. A begyükben képződő tej kémiailag is hasonló az emlősök tejéhez. Az európai kontinensen élők szinte mindegyike költ a Kárpát-medencében: szirti galamb ’Columba livia’, házigalamb ’Columba livia domestica’, kék galamb ’Columba oenas’, örvös galamb ’Columba palumbus’, balkáni gerle ’Streptopelia decaocto’, vadgerle ’Streptopelia turtur’.

A házigalamb, különösen a fehér színű, a békét szimbolizálja. A békegalamb (elsősorban Picasso grafikái nyomán) a háborúellenes mozgalom jelképévé vált.

Az ókori Mezopotámiában a galamb Istar anyaistennő szent madara volt, és a szerelmet és termékenységet szimbolizálta. Szíriában ebben az időben szintén

szent állatnak számított, egyáltalán nem fogyasztották, és súlyosan büntették azt, aki megzavarta a madarakat. Az ókori Görögországban a galamb Aphroditének,

a szépség és a szerelem istennőjének volt a szent madara. Japánban a galamb megjelenése mind a mai napig szerencsés előjelnek számít. Sokszor előfordul

a Bibliában. Legismertebb az olajágat csőrében hozó madár, amely jelezte Noé számára az özönvíz végét. A zsidó kultúrában a szerelem jelképe is volt. A

kereszténységben a Szentháromság harmadik személyét, a Szentlelket többnyire fehér galamb formájában ábrázolják. A Szentlélek hivatalos szimbólumává 325-ben, a niceai zsinaton választották meg. Mindezek ellenére a galamb sokáig elsősorban élelem volt. Az ókorban olyan értékes volt a húsa, hogy a zsidóknál például a bárány mellett a galamb volt a másik szent áldozati állat. A középkorban is sokfelé fogyasztották.

Költés alatt a hím a közelben búg. Augusztus felé a fészekaljak, öregekkel vegyesen, csapatokba verődnek, s a mezőket, réteket látogatják, különösen a

repceföldeket s a vetést, mert táplálékuk elsősorban gabonából, veteményből, magvakból áll. A termesztett növények magvai mellett a vadbükkönyt és dudva

magvakat is szeretik. Nem vetik meg a fenyőmagot, makkot sem.

§ Drávai tegzes – Tegzes: csn

A tegzesek rendjébe (Trichoptera), azon belül pedig a mocsári tegzesek családjába (Limnephilidae) tartozó faj.

Bennszülött fajunk, az egyetlen életképes populációja a Drávában, illetve annak mellékágaiban él. Testük aranybarna színű, csápjuk majdnem olyan hosszú mint a testük. A nőstények petéiket a víz fölé hajló levelek aljára rakják, így azok kikelésükkor közvetlenül a vízbe pottyannak. A lárvák lakócsövet készítenek, ami legtöbbször tegez formájú. Hosszú lárvaidejüket (9-10 hónap) a vízben töltik, majd a kb. 1 hónapig tartó bábállapot után általában éjszaka bújnak elő. A kifejlett rovarok rövid ideig életképesek. A faj legfontosabb veszélyeztető tényezője a kavicsbányászat, ami az élőhelye visszaszorulásával fenyegeti. Magyarországon fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100 ezer Ft.

§ Sarkantyús teknős (Centrochelys sulcata) – Teknős: csn

A szárazföldi teknősfélék (Testudinidae) családjába tartozó faj.

Akár 83 centiméteres hosszával és 105 kilogrammos tömegével a galápagosi óriásteknős (Geochelone nigra) és a aldabrai óriásteknős (Aldabrachelys gigantea) után a következő legnagyobb faj a szárazföldi teknősfélék családjában.

A faj eredeti neve Testudo sulcata (Miller 1779). Ma vitatott, hogy a Geochelone nembe sorolják-e, vagy egy különálló Centrochelys nembe.

Holotípus: ma már nem lelhető fel.

Alfajokat eddig még nem különítettek el.

A sarkantyús teknős Afrikában, Beninben, Csádban, Egyiptomban, Eritreában, Etiópiában, Maliban, Mauritániában, Nigerben, Nigériában, Szenegálban, Szomáliában, Szudánban és Togóban honos.

A sarkantyús teknős élőhelye Északkelet-Afrika kopár, félsivatagos vidékei, kedveli a száraz szavannákat is. Előfordul bozótos, akáciás szavannákon is.

Ezeken a területeken megszokott a 40 °C-os nappali hőmérséklet, ami akár az 50 °C-ot is elérheti. A minimumértékek 3-21 °C közé esnek, de néhol éjszakai

fagyok is előfordulhatnak. Jellegzetes növények a majomkenyérfák, az akáciák, tamarindok, tüskés bokrok, combretumok, és a lányszárúak.

A sarkantyús teknős Afrika legnagyobb szárazföldi teknősfaja. Páncélhossza akár 83 cm is lehet, súlya pedig 36-105 kg közötti. A hátpáncélja sárgástól a sötétbarnáig terjedő árnyalatú lehet, a haspáncélja rendszerint világosabb, csontszínű. A páncélon növekedési gyűrűk rajzolódnak ki, melyek az évek előrehaladtával egyre kontrasztosabb rajzolatúak lesznek. Az egyes lemezeket sötét szegély határolja. A nagyon öreg egyedek világosak, akár fehérek is lehetnek. Bőre nagyon vastag, színe az aranysárgától a világosbarnáig terjed. A nevét a hátsó lábán lévő kinövésekről, az ún. sarkantyúkról kapta, melyek szerepe nem ismert. A nemek nehezen megkülönböztethetőek, a hímek nagyobbak, valamivel hosszabb és vastagabb a farkuk, valamint a haspáncéljuk homorúbb.

A sarkantyús teknős kiválóan ás. Amikor az időjárás túl meleg vagy túl hideg lesz, a maga ásta odújába húzódik vissza. Az odú 4 méter mély és 15 méter hosszú is lehet. Többnyire több üreget használ, amit megoszt fajtársaival és más állatfajokkal is. A meleg elleni védekezésként a hátpáncélját sárral, mellső lábát a nyálával keni be. Elsősorban hajnalban és alkonyatkor aktív, reggelente pedig a napon sütkérezik, hogy teste felmelegedjen. A melegebb évszakban sokszor csak alkonyatkor jön elő. A legforróbb időszakban nyári álmot alszik, ilyenkor anyagcseréje nagyon lelassul. Esős időszakokban a legaktívabb. Veszély esetén fejét behúzza páncéljába, mellső lábait pedig elé tartja, így védve azt.

Kizárólag növényekkel táplálkozik. Elsősorban Szukkulens növényeket fogyaszt, így a táplálkozás során nagy mennyiségű vizet is fel tud venni, de más lágyszárúakat is eszik. Évszaktól függően a friss hajtásokat válogatja ki, vagy az elszáradt, elhalt növényi részeken rágódik, mivel élőhelyén ritka a csapadék, és hónapokig, évekig is elmaradhat. Mivel ritkán áll rendelkezésére elegendő ivóvíz, ezért szervezete nagyon takarékosan bánik a vízzel, és csak kevés és sűrű vizeletet választ ki. Ennek térfogata kisebb lehet, mint a kisebb termetű európai szárazföldi teknősöké.

Az ivarérettség nem korhoz, hanem a 15–20 kg eléréséhez kötött. A természetben ez a nőstényeknél 10-12 éves, a hímeknél 13-15 éves korban következik be. Fogságban sokkal korábban elérhetik ezt a méretet. A párzás az év nagy részében, júniustól márciusig bármikor megtörténhet, de általában az esős évszak után, szeptember és november között zajlik. A Hímek a párzási időszakban páncéljukkal lökdösik egymást, a győztes párosodhat a nősténnyel.

A hímek hosszú utakat is képesek megtenni nőstény után járva. Párzás előtt a hím megpróbálja visszatartani a nőstényt, amivel megsebesítheti, akár meg

is ölheti. Egy párzás negyedórán át tart, és napjában többször is párosodnak. Közben a hím rekedten röfög.

A tojásrakás a párzás után egy hónappal kezdődik. A Nőstény a tojásrakás előtt egyre kevesebbet táplálkozik, majd megfelelő helyet keres a tojásrakáshoz. Először négy-öt gödröt is kiás, mielőtt dönt a fészek végleges

helyéről. Körülbelül 60 cm átmérőjű és 7–14 cm mély gödröt ás, ebbe rakja 15-30, néha ennél is több, fehér, gömbölyű tojását,

nagyjából három percenként egyet, végül betemeti a fészket. Egy évben akár 9 fészekalja is lehet. A 4–6 cm páncélhosszúságú, 40 gramm körüli utódok mintegy 8 hónap után kelnek ki a tojásból, de ez lényegesen hosszabb idő is lehet. Az esős évszak eljövetelekor bújnak elő.

Élettartama 50-100 év, de egyes példányok ennél tovább is élhetnek. 1986-ban a legidősebb fogságban élő egyed az egyiptomi Giza Zoological Gardens 54 éves lakója volt.

A sarkantyús teknőst egyelőre nem veszélyezteti közvetlenül a kihalás veszélye, de egyes területeken egyedszámuk egyre csökken. Ennek oka elsősorban az élőhelyük elvesztése a túllegeltetés és az elsivatagosodás miatt. Az illegális állatkereskedelem szintén csökkenti vadon élő állományát. Fogságban eredményesen tenyésztik.

§ Teleki-virág vagy pompás Teleki-virág (Telekia speciosa) – Teleki: csn

A Teleki-virág Európában a következő országokban él: Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Koszovó, Montenegró, Macedónia, Albánia, Románia, Bulgária, Görögország, Észtország, Lettország, Ukrajna, Oroszország. Megtalálható még Ázsia egyes részein is, úgymint: Törökország, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán. Behurcolt fajként előfordul még az Egyesült Királyságban, Írországban, Norvégiában, Svédországban, Finnországban, Franciaországban, Dániában, Belgiumban, Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában.

Magyarországon a kárpát-balkáni-kaukázusi flóravidék elemeként a Bükkben és a Bereg-Szatmári-síkon találjuk természetes előfordulásait.

Telepített állományai ismertek a Zempléni- és a Soproni-hegységben, továbbá Zalacsány környékén. Erdélyben gyakori; árnyas, nedves erdőszegélyek, patak és folyópartok jellegzetes növénye.

Mivel a nedves, egyenletesen hűvös hegyvidéki éghajlatot, az időszakosan vizes helyeket és a humuszban gazdag talajokat kedveli, leginkább patakparti magaskórós társulásokban, hegyvidéki Ligeterdőkben található meg.

Magassága 80–120 cm, de akár másfél méterre is megnőhet. Bokrosodó Lágyszárú évelő. Fogazott szélű, tagolatlanok, molyhos fonákú Levelei szórt állásúak. Az alsók 30–40 cm hosszúak, széles-szívesek, hosszú nyelesek, a felsők kisebbek, ülőek, széles-tojásdadok.

Június-augusztusban virágzik, egy egyed virágzási ideje 3-4 hétig is eltarthat. Illatos fészkes, sátorozó virágzata 5–8 cm átmérőjű, a csöves virágok élénksárgák, a keskeny, szálas nyelves virágok sárgák vagy sötétebb barnássárgák.

Termése félgömb alakú vacokban ülő bóbitás kaszat, melyet a szél szállít. Szaporodása azonban vegetatív úton, gyöktörzsekkel is történhet, ilyenkor kisebb telepet képez.

Rendszerezése. Johann Christian Gottlob Baumgarten flórakutató ismerte fel, hogy egy önálló nemzetségbe tartozó faj, és ő nevezte el gróf Teleki Sámuel erdélyi kancelláról. Ennek a Telekia nemzetségének egyetlen szélesebb elterjedésű tagja. Az egyetlen másik faj, az egyfészkű Teleki-virág

(Telekia speciosissima), amely mindössze egyetlen, kis kiterjedésű lelőhelyen, egy olaszországi tó vidékén él.

§ Télimoly (Diurnea lipsiella) – Téli: csn

Európai faj, amely hazánkban is mindenütt megtalálható. Barna szárnyán sötétebb barna hintés látható. A szárny fesztávolsága 17–25 mm. Évente egy generációja nő fel. A lepkék október–novemberben rajzanak. Főleg nappal repülnek, de valamennyire éjszaka is. A mesterséges fény vonzza őket. A csökevényes szárnyú nőstények röpképtelenek. A hernyók gazdanövénye a tölgy.

§ Mezei télifülőke – tudományos neve: iglice-fülőke - (Flammulina ononidis) – Téli: csn

a Physalacriaceae családba tartozó, Európában honos, a tövises iglice gyökerein élő, védett gombafaj.

Az iglice-fülőke kalapja 1,5-3 cm széles, alakja fiatalon domború, később ellaposodik a közepén néha kis púppal. Idősen a széle gyakran bordás. Színe sárgásbarna, arany- vagy rozsdabarna, közepén általában sötétebb. Higrofán, nedvesen színei mélyebbek. Felülete sima, fényes, nedvesen ragadós.

Húsa vékony, ruganyos, színe halványsárgás. Szaga nem jellegzetes, íze enyhe, esetleg kicsit édeskés.

Lemezei felkanyarodók vagy kissé tönkhöz nőttek, színük elefántcsontszín vagy fehéressárga.

Tönkje 4-10 cm magas és 0,25-0,4 cm vastag. Alakja lefelé elvékonyodó. Színe a kalap közelében fehér, fehéressárga, lejjebb sárgásbarna, rozsdabarna. Felülete

hosszában szálazott.

Spórája széles ellipszis vagy mandula alakú, sima, mérete 8–10 × 4–5 μm.

A téli fülőke hasonlít hozzá, de annak kalapja nagyobb, termete zömökebb és más az élőhelye.

Európában (beleértve Oroszországot) és Törökországban honos. Magyarországon az Alföldön él; ahol a megfelelő termőhely (szikes puszta és gazdanövény) rendelkezésre áll, nem ritka.

Meszes, homokos talajú gyepekben, dűnéken, folyó melletti homokpadokon fordul elő, ahol a tövises iglice gyökérzetének elhalt kérgén él, bár nem kizárt,

hogy élősködik is rajta. Más növény gyökereihez nem kapcsolódik. Késő ősszel, az első fagyok után terem.

Ehető. Magyarországon 2013 óta védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

§ Éles télisás – Téli: csn

A télisás (Cladium) a perjevirágúak (Poales) rendjébe sorolt palkafélék (Cyperaceae) családjának egyik nemzetsége.

Fajai a mérsékelt égövben és a Trópusokon is élnek. Magyarországon legismertebb faja az éles télisás (Cladium mariscus), amit éppen ezért többnyire egyszerűen csak télisásnak neveznek.

Magassága tág határok közt változhat (néhány cm-től néhány m-ig). Szára hengeres vagy tompa háromszög metszetű. A füvekhez hasonlóan hosszú, szárölelő levelei a szár alsó részén és a virág alatt nőnek. Virága füzér.

A legtöbb faj vízparton vagy sekély (legfeljebb fél méteres) vízben nő. Füzérvirágait a szél porozza be.

§ Japán óriás-tengeripók – Tengeri: csn

A legnagyobb ismert rák a japán óriás-tengeripók (Macrocheira kaempferi), amelynek kinyújtott lábai 3,8 m fesztávot ívelnek át.

Altörzs: Crustacea – Rákok

Egyedülállóan változatos formavilágú állatcsoport. Elsősorban tengeri és édesvízi élőlények, csupán egyetlen csoportjuk, a szárazföldi ászkák szakadt el a víztől. Méretük tág határok között változik, a legkisebb rák egy tengeri parazita (Tantulocarida rend), amely a száz mikrométeres testhosszt sem éri el (egyben a legkisebb ízeltlábú). A legnagyobb ismert rák a japán óriás-tengeripók (Macrocheira kaempferi), amelynek kinyújtott lábai 3,8 m fesztávot ívelnek át.

Az óriás japán rák (Macrocheira kaempferi) a felsőbbrendű rákok (Malacostraca) osztályának tízlábú rákok (Decapoda) rendjébe, ezen belül az Inachidae családjába tartozó faj. A Macrocheira ráknem típusfaja és egyben nemének az egyetlen élő faja is; a nembe még 4 fosszilis faj is tartozik.

A legtöbb óriás japán rák a Japán körüli vizekben fordul elő, főleg a Honsú sziget déli partjainál a Tokiói-öböl és Kagosima között. Elszórt állományai az Ivate prefektúra és a Kínai Köztársasághoz tartozó Su-ao régió környékén élnek. Olykor felbukkannak Thaiföld tengervizeiben is.

Az óriás japán rák a legnagyobb ízeltlábú, két ollója közötti távolság akár 3,7 méter is lehet. A test mérete, a páncél átmérője 40 centiméterre nőhet meg és a teljes rák 19 kilogrammot is nyomhat. A hímek karja nagyobb. A nőstények karja rövidebb, mint a mögötte levő lábpár.

E rákfaj teste narancssárga színű, a lábakon fehér foltok vannak. Ijesztő megjelenése ellenére békés természetű.

A kifejlett példányok 50 métertől kezdve, egészen 600 méteres mélységig megtalálhatóak. Természetes élőhelyén az óriás japán rák főleg Kagylókkal és állati tetemekkel táplálkozik, de szükség esetén az algával is megelégszik. Az állat akár 100 évig is élhet.

Tavasszal a szaporodási időszakban feljön a sekély vízbe. A lárva fejlődése hőmérséklet-függő és 54-72 napot vehet igénybe 12-15 

Celsius-fokon. A lárva nem hasonlít a felnőtt állatra; teste átlátszó és láb nélküli. Életének első felében a plankton része és a víz felszínén lebeg.

Temmnick az eredeti leírásában megemlítette, hogy az óriás japán rák a halászok körében az ollóival okozott súlyos sérülésekről ismert.

Ettől függetlenül esetenként halásszák.

1976-ban összesen 24,7 tonnát halásztak belőle, de 1985-ben már csak 3,5 tonnát. Az állomány mérete csökkent, így a halászoknak mélyebb vizeken kell próbálkozniuk. Az átlagos kifogott példányok lábainak hossza 1-1,2 méter.

§ Tengeri – tudományos neve: kukorica – Tengeri: csn

A kukorica egyik népies elnevezése a tengeri.

§ Közönséges tengerifű 2 (Zostera marina) – Tengeri: csn

A Zostera növénynemzetség típusfaja. A közönséges tengerifű Korzika, Szardínia és Kréta kivételével egész Európában megtalálható. Továbbá még előfordul Észak-Afrika, Ázsia és Észak-Amerika hideg és mérsékelt övi, part menti vizeiben is; az Atlanti- és a Csendes-óceánok északi részein.

Sós vízben élő növény, kúszó, legyökerező, vékony gyöktörzzsel. Kiterjedt Tenger alatti mezőket képez. A zöld hajtások rövidek, nem ágaznak el, váltakozón, két sorban levelesek. A levelek 20-50 centiméter hosszúak, 3-12 milliméter szélesek, fűszerűek, 3-9 erűek, szálasak, csúcsukon lekerekítettek, sötétzöldek, zárt hüvelyűek, a vízben lebegnek.

Tengerpartokon állandóan vízzel borított Homokos vagy Iszapos talajokon gyakori, sokszor a folyótorkolatok brakkvízében is megjelenik.

A virágzási ideje júniustól októberig tart. A Földközi-tengerben már februártól, de főleg áprilistól virágzik.

§ Tenkely – tudományos neve: tönköly – Tenkely: csn

Hosszú, laza kalászú, ma már csak elvétve termesztett búzafajta; Triticum spelta.

A XV. század elején (1413–1421) Buda német polgárai a piacon árulták a tönkölyt. Okleveleink a tönkölyt a XV. század végén, 1498-ban említik: „…auena et spelta vulgo Tenkel” (II. Ulászló törvényében). A Strassburgi ősnyomtatvány XVI. századi magyar bejegyzései között „De spelta – thenkel.” 1545-ben teonkeoli (OklSz.). Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica) Tenkel, Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) és Kamerarius Herbariumában (1596: KamHerb.) a tenkoly ’Zea’. Szenczi Molnár Albert 1604-ben szótározta: Tenkoely (Zéa alatt). Benkő Józsefnél (1783: NclB.) tönköly, Diószegi Sámuel

Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában tönköj. Szatmárban tenkely, a palócoknál tönköly, néhol tönke búza alakban ismert.

Német eredetű szó nyelvünkben, a bajor-osztrák Dinkel, középfelnémet dinkel ~ tinkel ’Triticum spelta’átvétele. Az új német név átvételével a peremvidékekre

szorultak a tönkölynek a búzához kapcsolódó jelzős elnevezései, mint a szálkás búza, veres búza, kásabúza, piros alakor. A tönköly név esetében érdekes

hasonlóság áll fenn a’Triticum dicoccum’ tönke nevével. Ez a legrégibb olyan búzát jelöli, amelynek szántóföldi termesztéséről tudunk. Az ókor elején már

az alakor és a kecskebúza ’Aegilops speltoides’ hibridjét termesztették. Ez a nagyobb kalászú és magú gabonafaj volt a tönke, a durumbúza. Szintén több

ezer éves a tönköly, a tönke és az Aegilops squarrosa keresztezése.

A közönséges búzánál tehát fiatalabb faj a tönköly. Az archeológiai leletek tanúsága szerint a neolitikumtól kezdve a Prut és a Dnyeszter közötti területen

termesztették a tönkölyt. Növekedett a jelentősége a bronzkorban, nem tűnt el a vaskorban és a későbbi korokban sem. A legfontosabb ókori búza volt a régi

Egyiptomban és Görögországban, termesztése azonban később jelentéktelenre csökkent. A Közel-Kelet félsivatagos területein, ahol a búza termesztése sikertelen volt, ősidők óta a mezopotámiai eredetű tönkölyt vetették, amely olcsó, közkedvelt termékként előbb Róma, majd a germán népek nemzeti gabonája lett. A Vesta-szüzek napi áldozatához szükséges far pium, azaz szent iszt belőle készült. A leggyengébb talajon, a legmostohább körülmények között is jó terméshozamú. A kártevőknek kiválóan ellenálló ősi faj egyetlen hibája, hogy a pelyvák közé záródott szemeket hántolással kell kiszabadítani. Manapság újra nagyban kezdik termeszteni számos előnyös tulajdonsága miatt.

§ Teréz szőlő – Teréz: lk

A Teréz egy hazai nemesítésű csemegeszőlőfajta.

Szegedi Sándor és munkatársai állították elő Kecskemét-Katonatelepen 1970-ben Eger 2 (Seyve Villard 12375 sel.) és az Olimpia keresztezésével.

Tőkéje: erős növekedésű, nem túl sűrű vesszőzetű. Fürtje: igen nagy (480 g), közepesen laza vagy laza, ágas. Bogyói:nagyok, megnyúltak, oválisak, zöldessárga színűek. Bőtermő.

Művelés, metszés: hosszúmetszést igényel. Érzékenység: gombás betegségekkel szemben ellenálló, a bio-szőlőtermesztés megbecsült fajtája lehet, mert permetezés nélkül is termeszthető. Jól szállítható és tárolható

Elterjedtsége: újabb nemesítésű, ellenálló fajta. Állami elismerést 1995-ben kapott. Íze nem a legkiválóbb, magja és erős héja is kellemetlen lehet.

§ Simaszőrű foxterrier 2 – Terrier: csn

A simaszőrű foxterrier egy brit kutyafajta.

Marmagasság:35-39,5 cm

Testtömeg:7–8 kg

Várható élettartam:13-15 év Ha jól van tartva akár 20 évig is elélhet.

Eredeti neve smooth fox terrier. A simaszőrű foxterrier megjelenése alig tér el a drótszőrűétől. Feje balta alakú, füle kicsi és előre bicsaklik, szeme éber, figyelmes, színe sötétbarna. A rövid, egyenes hát mély mellkassal és izmos farral, valamint enyhén ívelt ágyékkal párosul, ezek együttesen teszik fürgévé, és a kotorékokban is mozgékonnyá. A végtagok párhuzamosak, egyenesek és jó felépítésűek, szabályos csontozatúak. A farok felfelé álló, magasan

tűzött, általában kurtított. Szőre dús és egyenesszálú, a testre simuló, szálai kemények. Színezete a test túlnyomó részén fehér, amin sárgásbarna, barna illetve fekete foltok díszlenek. Marmagasság: 35-39,5 cm, testtömeg: 7–8 kg. Várható élettartam:13-15 év, ha jól van tartva akár 20 évig is élhet. Táplálékigény: 100 g/nap.

Élénk, örökmozgó, mozgékony, vidám, bájosan szemtelen kutya, mely mindig kapható egy kis csibészségre, játszani bármikor szívesen megy. Nagyon okos, ezért könnyen tanul, emiatt kedvelt családi kutya, ám munkájában állhatatos. Eredetileg rókák kiugatására, (nem ugat fölöslegesen) a kártékony kis rágcsálók irtására tenyésztették, míg végül valódi kotorékebbé vált. Tartása egyszerű, gyakran látható, sok szakirodalommal rendelkező társasági kutya. Hosszú, ék alakú fej, apró fekete szem, lebicsakló végű kis fül, rendkívül erős fogazat, arányos, jól izmolt termet jellemzi. Színe fehér alapon fekete vagy cser vörös foltos. Nagyon harcias, legerősebb ellenségének is tétovázás nélkül nekitámad. Értelmes, de vitalitása miatt nehezen fegyelmezhető. Elég önfejű és amikor az ember tanítani próbálja és nincs hozzá kedve olyankor elfordítja a fejét. Bár kedves, ragaszkodó természetével sok örömet szerez gazdájának, városi tartását izgulékonysága, nagy mozgási igénye, az ebből fakadó kölyökkori virgoncsága és csahossága miatt mégsem ajánlják.

terrier fajták:

Amerikai staffordshire terrier

Bullterrier

Amerikai pitbull terrier

Jack Russell terrier

Airedale terrier

Simaszőrű foxterrier

Staffordshire bullterrier

Yorkshire terrier

West highland white terrier

Boston Terrier

Skót terrier

Ír lágyszőrű búzaszínű terrier

Máltai selyemkutya

Rat terrier

Patterdale terrier

Orosz toy terrier

Cairn terrier

Drótszőrű foxterrier

Russell terrier

Ausztrál selyemszőrű terrier

Parson Russell Terrier

Ausztrál terrier

Brazil terrier

Glen of Imaal terrier

Skye terrier

Dandie Dinmont-terrier

Sealyham Terrier

Törpe foxterrier

Plummer terrier

Cseh terrier